KONKOLY ISTVÁN: EMLÉKEZÉS KOVÁCS SÁNDOR MEGYÉSPÜSPÖKRE

Kovács Sándor megyéspüspök 1944-től 1972-ig, 27 éven át volt egyházmegyénk főpásztora. 1972. december 24-én távozott az élők sorából. Az ő emléke úgy él mindegyikünkben, akik ismertük őt, mint egyházmegyénk fáradhatatlan tanítójáé, jóságos lelkiatyjáé és derűs lelkű, mindig mosolygó irányítójáé.

Nehéz feladat számomra, hogy elfogultság nélkül nyilatkozzam róla: nyolc évig voltam ugyanis a személyi titkára. Röviden annyit mondhatok: a maga módján ő is őszintén és lelkiismeretesen igyekezett megfelelni a súlyos történelmi idők sokféle kihívásának. Nem véletlen, hogy elsőként egyéniségének ezt a vonását emeltem ki. Egyesek ugyanis az elmúlt rendszer 40 éve alatt szolgáló főpapokat – igazságtalan általánosítással– kollaboránsként szokták emlegetni.

Igaz, rá nem nehezedett egy egész ország katolikusaiért való felelősség terhe, ellene személy szerint nem irányult olyan központilag szervezett, gyűlölködő hadjárat, őt nem sújtotta az igazságtalan meghurcoltatás és a koholt vádak alapján kiszabott börtönbüntetés, mint Mindszenty József bíboros-hercegprímást. De a testi-lelki szenvedésekből, megaláztatásokból és a folytonos zsarolásokból neki is bőven kijutott.

Betegeskedése és többszöri súlyos műtétje ellenére szinte naponta zaklatták különféle mondvacsinált és megalapozatlan "botrányos" esetekkel. Megpróbálták kényszeríteni papjainak és kispapjainak napi politikai célokra történő befolyásolására. Ha erre nem lenne hajlandó, kilátásba helyezték, hogy papjaitól megvonják a működési, a hitoktatási engedélyt, illetve a kongruát (a havi fizetést) is, kispapjaitól pedig a teológiai tanulmányok folytatásának a lehetőségét.

Minderre hosszú éveken keresztül azért kerülhetett sor, mert a főpásztor kiváló és megbízható munkatársait a kommunista állami hatóságok erőszakos módon egytől egyig eltávolították. Egyeseket koholt vádak alapján börtönbe vetettek, mások az egyházmegyei központtól távol eső kis falvakba kerültek plébánosnak, sőt arra is volt példa, hogy valakit az egyházmegyéből is száműztek, kitiltottak.

Helyüket idegenből ideirányított, rendszerhű emberek foglalták el, akik a civil egyházügyi megbízottal, az ún. "bajuszos" püspökkel együttműködve, állandó lelki terror alatt tartották az egyházmegye püspökét. Szinte fogolynak érezhette magát a saját házában. Elképzelhető, hogy mindez mennyi szenvedést, szinte állandó lelki feszültséget jelentett számára.

Ő azonban ebben a nehéz helyzetben is felelős főpásztori magatartást tanúsított. Papjait közvetlenül, vagy közvetett módon, őszintén óvta attól, hogy megalkuvók legyenek, és a lelkiismeretük ellen cselekedjenek. Aztán igyekezett igénybe venni a passzív ellenállás különféle eszközeit. Így például a hivatalos világi hatóságok, főleg az Állami Egyházügyi Hivatal kifejezett rosszallása ellenére is a köztiszteletben álló, egyházhű, de államilag mellőzött, sőt elüldözött papjaival továbbra is tartotta a kapcsolatot, látogatta őket. Ők voltak a "bizalmas tanácsadói", mint például Szakos Gyula, Székely László, Sághy Elek, Szendy László, Süle Ferenc stb. Ugyanakkor az ún. karrieristák törekvéseit különféle módon igyekezett akadályozni. Hosszabb ideig nem volt hajlandó bizonyos tisztségeket betölteni, áthelyezéseket végrehajtani. Senkinek nem adott kitüntetéseket sem, hogy mindezzel elkerülje az állami hatóságok által favorizált emberek pozícióba kerülését. Az egyházmegye papjai észrevették és értékelték főpásztoruknak ezt az egyértelmű magatartását, és többségükben ők is igyekeztek távol tartani magukat a közismert, politikai jellegű mozgalmi tevékenységtől.

Az egykori szombathelyi főpásztor még valamiben ragyogó példát adott papjainak: buzgó volt imádságos életében és fáradhatatlan a mindennapi kötelesség teljesítésében. A környezetében lévő munkatársak épülésére naponta hosszabb időt töltött a kápolnában, az Úrral való bensőséges párbeszédben. S ugyanilyen ambícióval és következetességgel végezte napi munkáját is.

A beiktatása utáni első körlevelében azt írta, hogy az egyházmegye spirituálisa szeretne lenni. Ezt az ígéretét igyekezett is buzgón teljesíteni. Bevezette a havi papi rekollekciókat, lelki napokat, amelyeken tíz éven át ő maga tartotta az elmélkedéseket. Ezeket élete vége felé könyv alakban ki is adta: Isten embere címmel. Mint személyi titkára, szívesen vettem részt a könyv anyagának lektorálásában. S eközben rácsodálkoztam főpásztorom széleskörű teológiai tájékozottságára. Gazdag és sokoldalú volt a szentírási idézettára. Az egyes teológiai kérdésekkel kapcsolatosan jól ismerte az egyházatyák véleményét, az Egyházi Tanítóhivatal megnyilatkozásait, és gyakran idézte a legújabb teológiai irodalom jeles képviselőit. Szívesen és gyakran hozott példákat a szentek életének gazdag tárházából is. Tetszett az is, hogy könyve számára a sok-sok rekollekciós előadás közül azokat választotta ki, amelyeket a papi élet, illetve a papi szolgálat szempontjából a legaktuálisabbnak tartott.

Ilyen fontos témák voltak például: a Szentírás a pap életében, a szentségimádó pap, a pap, mint Istennek felajánlott áldozat, a pap Isten- és emberszeretete, a pap bűnbánattartása, a pap és a halál, a pap, mint az evangélium hirdetője, a pap, mint a jó pásztor szeretetének tanúságtevője. A papok számára tartott rekollekciók, előadások mellett mindig készséges örömmel prédikált a híveknek is. Közismert, hogy a székesegyházban megszervezte a minden hónap első vasárnapján tartandó szentségimádásokat. Ezeken 12 éven át ő tartotta az eucharisztikus elmélkedéseket. Közismertek a Vatikáni Zsinatról és a bombay-i Eucharisztikus Kongresszusról szóló sorozatbeszédei. Ezek mindegyike népszerű és jeles eseménynek számított Szombathelyen. Szívét-lelkét beleadta a bérmálási beszédeibe is. Nyolc éven keresztül kísértem el őt bérmaútjaira. Mindenütt szinte érezni lehetett a szeretet kölcsönös sugárzását. Amikor ő megérkezett az egyes plébániatemplomok elé, kiszállt az autóból, és a rá várakozó híveket örömtől sugárzó, mosolygó arccal köszöntötte és megáldotta; kedves közvetlenségének hatása alól senki sem tudta magát kivonni.

Az ilyen ünnepi találkozásokon kívül is mindent megtett Jézus ügye érdekében, a sokoldalú és eredményes lelkipásztori munka előmozdítására. A papokban igyekezett ébren tartani a tudatos kegyelmi életre való törekvést, a mindennapi lelkipásztori munkában való buzgóságot. Megható olvasni az esperesi, ún. koronagyűlésekről készült jegyzőkönyvekre adott válaszait, vagy az espereseknek küldött gyakori körleveleit. Ezekben biztosítja espereseit, hogy minden jelentésüket nagyon komolyan veszi, és mindegyiket személyesen és alaposan áttanulmányozza.

De nemcsak ő várt részletes jelentéseket, hanem tőle is állandóan érkezett a szinte mindenre kiterjedő lelkes buzdítás: hogy papjai szépen, összeszedetten misézzenek, gondosan készüljenek minden szentbeszédükre, hogy a hívek számára ne csupán kötelesség, hanem lelki élmény is legyen a vasárnapi misére járás. Minden plébánián biztosítsák a színvonalas hitoktatás személyi és tárgyi feltételeit. A minisztránsokkal rendszeresen foglalkozzanak. Mindenütt tartsák meg a Karácsony és Húsvét előtti triduumokat, nagy gyóntatásokat. Az esperesi kerületek papjai szívesen ápolják az egymással való rendszeres kapcsolatot. A lelkipásztorok törődjenek azzal, hogy gondozottak legyenek a templomok, rend legyen a sekrestyében is. A liturgikus ruhákat alkalmas módon tárolják, hogy így mindig tiszták és gyűrődésmentesek legyenek. Őszinte közvetlenséggel kérte azt is, hogy az esperesi jelentések a valóságnak megfelelőek legyenek. Papír statisztikákkal ne csapják be magukat, és ne vezessék félre a főpásztorukat sem.

Egyébként is – szokta mondani – 15 évig ő is volt plébános. Így van érzéke ahhoz, hogy egy faluba belépve azonnal észrevegye, hogy milyen lelkipásztora van a helységnek. Ahogy a rendes vagy elhanyagolt templomban találkozik a pap lelkületével, ugyanígy a hívek magatartásán legtöbbször meglátja, hogy a lelkipásztor milyen kapcsolatot ápol híveivel.

A Gondviselés nagy ajándékának tekintem, hogy nyolc évig személyi titkára lehettem. Így közvetlen közelről láthattam a tudatos hitnek és a bensőséges kegyelmi életnek szép példáját. Megtanulhattam azt is, hogyan lehet és kell egy főpásztornak együtt dolgozni a munkatársaival, illetve kialakítani velük az együttműködéshez szükséges őszinte és közvetlen légkört.

Kovács Sándor megyéspüspökre azonban az egyházmegye lelki életének ápolása és elmélyítése mellett egyéb nehéz feladatok is vártak. 1945. március 4-én bombatámadás érte a szombathelyi székesegyházat. Szinte felmérhetetlen volt a kár, amelyet a bombázás okozott. Pótolhatatlan művészi és kulturális kincsek, nagy értékű anyagi javak mentek veszendőbe egy szempillantás alatt. Beomlott a mennyezet, a két kupola, és megsemmisültek a rajtuk lévő csodálatos festmények. Súlyosan megrongálódtak a templom falai, tönkrement, illetve jelentős kárt szenvedett az oszlopok és falfelületek márvány burkolata. Ugyanerre a sorsra jutottak a szépen faragott és aranytól csillogó oszlopfők, amelyek mindegyike legalább 25 elemből volt komponálva.

Nagyon szépek voltak az orgona figurái, díszei, a tölgyfa padok és a kelheimi lapok. Végül, de nem utolsósorban a főoltár és a mellékoltárok festményei, a három híres művésznek, Maulbertschnek, Dorffmaisternek és Winterhaldernek alkotásai. Ezek vagy teljesen elpusztultak, vagy alig helyrehozható sérüléseket szenvedtek. Nem csoda, ha a bombázás utáni napokban Kovács Sándor megyéspüspök gyászkeretes körlevelet küldött minden plébániára. S ebben ezt írta: "Az Úr súlyos keresztet helyezett vállaimra. De nem zúgolódom, és nem csüggedek. Imádkozom, engesztelek és dolgozom. Ti is csatlakozzatok hozzám, hogy Isten segítségével ismét felépíthessük romba dőlt székesegyházunkat."

Egyházmegyénk papjainak és híveinek, valamint városunk lakóinak lelkében visszhangra talált ez a hívó szó. Ennek volt köszönhető az a csodálatos összefogás és áldozatkészség, amelyet a nagy csapás idején a város és az egyházmegye hívő katolikusai tanúsítottak. Ez tette lehetővé, hogy néhány hónap alatt az önkéntes munkacsoportok több mint 900 m 3 törmelékanyagtól megtisztították a székesegyházat. S így 1945 augusztusában már megkezdődhettek a helyreállítás, illetve az újjáépítés nagyszabású munkálatai.

Meghatódott lélekkel olvassuk a korabeli beszámolókat, amelyek arról tanúskodnak, hogy a maga módján és lehetőségei szerint az egyházmegye híveinek túlnyomó többsége részt akart venni az áldozatvállalásban. Akinek már volt forintja – hiszen ez idő tájt vezették be az elértéktelenedett pengő helyett az új pénznemet –, az nem fukarkodott a pénzbeli hozzájárulással. Mások különféle értékeiket, ékszereiket ajánlották fel erre a nemes célra. Aranyórák, karikagyűrűk és arany láncok kerültek a Főplébánia páncélszekrényébe. Mások meg ingyenes társadalmi munkát vállaltak. Nekik köszönhető, hogy 90 ezer darab zsindely és 140 ezer darab tégla kézről kézre adogatva jutott el a magasba, és került fel a rendeltetési helyére. A falusi hívek meg különféle terményeiket: a gabonát, a lisztet, a babot, a burgonyát stb. hozták be a gyűjtőhelyekre, illetve ingyen döntötték, faragták és fuvarozták Szombathelyre a tetőszerkezet 120 m³-nyi faanyagát. S e nagyszabású munkálatok mögött ott állt és mindenre kiterjedő figyelmességével felügyeletet gyakorolt az egyházmegye egykori főpásztora, Kovács Sándor megyéspüspök.

A romeltakarítás után, alig 2 év alatt sikerült helyreállítani a megsérült falakat, a beomlott kupolákat és a mennyezetet is. S 1947. szeptember 8-án a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia tagjainak, az egyházmegye papjainak, valamint több tízezer hívőnek a jelenlétében megtörtént a szerény formában helyreállított, a díszeit még nélkülöző, de az istentiszteletek végzésére már alkalmas székesegyház újraszentelése. A szentelési misét és a szentelés szertartását Mindszenty József bíboros-hercegprímás végezte, a szentbeszédet azonban Kovács Sándor megyéspüspök mondta.

Ebben a szentbeszédben vallomást tett arról, hogy a székesegyház minden egyházmegyében az egyházmegyei templomok édesanyja. A keresztény életben szükséges kegyelmek forrása. Hogy milyen értelemben? Gondoljunk csak arra: keresztelés minden templomban történik, de ehhez a keresztelendők olaját a székesegyházból kapják. Ugyanez érvényes a krizmára is, amely pedig a bérmálás szentségének az anyaga. Ugyanígy a betegek olaját is a székesegyházban szenteli meg a püspök, és nagycsütörtökön – az olajszentelési mise után – innen juttatják el minden plébániára. S ami talán a leglényegesebb: minden templomban bemutatják ugyan a szentmisét, de a miséző papok a székesegyházban kapják az áldozatbemutatáshoz szükséges felhatalmazást – a papszentelés alkalmával.

Ebből következik, hogy minden megyéspüspök szívügye: legyen székesegyháza, mégpedig olyan székesegyháza, amelyet az egész egyházmegye magáénak érezhet, nem csupán a kegyelemközvetítő szerepe miatt, hanem vonzó megjelenése és művészi értékei alapján is. Ebben a szentbeszédben a megyés főpásztor ígéretet tett arra: a jövőben mindent megtesz azért, hogy a szombathelyi székesegyház – a bombázás okozta károk ellenére – évről évre egyre szebb legyen.

A templomszentelési mise fenséges szertartását követően a nap folyamán különféle egyéb ünnepi összejövetelek követték egymást. Így a férfiak Credo Egyesületének nagygyűlése, az építőmunkásokkal való találkozás, az egyházmegye énekkarainak találkozója stb.

A Crédo Egyesület nagygyűlésén elgondolkodtató és tanulságos beszédet mondott Dr. Rogács Ferenc nagyprépost. "A mai nap örömünnep számunkra. Öröm azonban kétféle van. Az egyik a zavartalan béke nyomán keletkezik lelkünkben. A mi mai ünnepünk viszont gyászból és fájdalomból nőtt ki. Mi tudjuk, hogy ez utóbbi öröm értékesebb. Ez ugyanis magán viseli a megváltás jegyeit: érdemszerző ereje van, meg tökéletesíti a szeretetünket is." Majd a szónok így folytatta beszédét: "a székesegyház kétségtelenül szebb volt a bombázás, illetve az újjáépítés előtt. Képeivel például ragyogóan prédikált nekünk a Szűzanyáról. De mihaszna, ha a szívünkben elfelejtettük kialakítani Isten anyjának eszményi alakját.

Nagytemplomunk művészi értékeinek pusztulását fogadjuk el ezért alázatosan, érezzük ki belőle Isten figyelmeztetését, hogy minden kőből épült templomnál többet ér a lélek temploma. Minden művészi Mária-ábrázolásnál többet ér, ha a lelkünkbe véssük bele Mária képét, és erkölcsi életünkben mutatjuk be az ő követésre méltó erényeit."

De az elmélkedő hívő ember talált még egyéb tanulságos gondolatokat is a gyász közepette. Az egyik ilyen gondolatot Mindszenty József bíboros, hercegprímás fogalmazta meg 1947. szeptember 7-én, amikor a templomépítő munkásokkal találkozott. "A székesegyház újjáépítése során – mondta a bíboros úr – olyan lelki értékek kerültek felszínre, amelyeket a székesegyház épségben maradása esetén 100 népmisszió és igehirdetés sem tudott volna kicsiholni. Gondolok például a papság és a hívek testvéri összefogására: nagylelkű és önzetlen adakozására és ingyenes társadalmi munkájára. Vagy a fizikai és szellemi dolgozók kölcsönös jóindulatára, megértésére: egymást segítő hősies helytállására." Egyszóval szinte kézzel fogható módra megtapasztalható volt itt a közös krisztusi hit, remény és szeretet lelkesítő és összetartó ereje.

Végül e nap emlékezetes eseménye volt az éjszakai gyertyás körmenet, amelynek keretében több ezer lelkes hívő a Szalézi-templomból a székesegyházba indult, ahová magukkal vitték a "Segítő Szűzanya" szobrát.

E csodálatos körmenetnek kettős, jelképes értelme volt. Egyrészt kifejezte az egyházmegyének, Szombathely város lakóinak és a székesegyházi plébánia híveinek rajongó Mária-tiszteletét, másrészt szépen összekötötte a templomszentelés ünnepét a másnapi szombathelyi Mária-kongresszussal, amely a Boldogasszony évének legjelentősebb ünnepi összejövetele volt. E nap gazdag programjai közül kiemelkedett a délelőtti székesegyházi szentmise, majd a papság találkozása a Püspöki Konferencia tagjaival. Délután pedig a Fő téren gyűlt össze a Máriát tisztelők soha nem látott hatalmas serege, köztük a Magyar Katolikus Egyház püspökei, a különféle férfi- és női szerzetesrendek elöljárói, az egyházmegye 200 papja, és több mint 120 ezer hívője. A közös hitből, reményből és szeretetből fakadó öröm és lelkesedés leírhatatlan volt. S mindezt csak fokozta Dr. Czapik Gyula egri érsek, Mindszenty József bíboros-hercegprímás és Kovács Sándor szombathelyi megyéspüspök szívhez szóló, mélyenszántó beszéde.

Befejezésül a szombathelyi megyés főpásztor felajánlotta egyházmegyénket a Szűzanya oltalmába, majd a hatalmas hívősereg fogadalmat és esküt tett arra, hogy katolikus hitéhez, egyházához és az egyház törvényes elöljáróihoz: a pápához és püspökeihez hűséges marad.

A székesegyház újraszentelését követő években – a megyés főpásztor ígéretéhez híven – folyamatosan helyreállították a mellékkápolnákat, restaurálták a megsérült oltárképeket, illetve három újat is készítettek. Közülük kettő Takács István alkotása. Az egyik a főoltár fölé került. Témája: Mária meglátogatja Erzsébetet. A másik kép a jobboldali harmadik mellékoltár fölött található. Ennek témája: Jézus szívének szeretete az emberek iránt.

A harmadik új képet pedig Feszty Masa festette. Ez a kép a jobboldali első mellékoltár fölött van. Témája: Liseaux-i Kis Szent Teréz sétál a kolostor udvarán, imádkozik a missziókért, és szenvedéseit is felajánlja a missziós munka sikeréért.

Az 1960-as években kelheimi lapokkal burkolták a székesegyház padlózatát, központi fűtéssel látták el a sekrestyét és a Madonna-kápolnát. A főbejáraton belül pedig üvegfallal lezárt előteret létesítettek. Mindezen munkálatok elvégzéséhez Kovács Sándor megyéspüspök úr a zsinat alkalmával jelentős támogatást kapott a kismartoni (eisenstadti), a rottenburgi és a kölni püspökségektől. Mindezekért a tudatos feladatvállalásokért hálásak lehetünk püspök atyának.

Befejezésül Kovács Sándor megyéspüspök úr életének még egy jelentős tevékenységéről szeretnék megemlékezni. Nevezetesen arról, hogy részt vett a II. Vatikáni Egyetemes Zsinatnak mind a négy ülésszakán.

Közismert, hogy a zsinati tanácskozások első, örvendetes eredménye volt, hogy a Zsinaton résztvevő püspökök döntést hoztak a Római Katolikus Egyház liturgiájának, szertartásrendjének megújításáról. A zsinati reformok bevezetése rendkívül nagy feladatot jelentett nemcsak a Világegyház, hanem a Magyar Katolikus Egyház számára is. A Magyar Katolikus Püspöki Konferencia e téren első lépésként 1964. február 25-én létrehozta az Országos Liturgikus Tanácsot, vagyis az OLT-t, amelynek elnökévé Kovács Sándor szombathelyi megyéspüspököt kérte fel. A cím megtisztelő volt, de sok, szinte megoldhatatlan feladatot, gondot és nehézséget jelentett az OLT-elnök számára.

Mivel a Püspöki Konferencia – főleg anyagi nehézségekre hivatkozva – nem járult hozzá egy Liturgikus–Lelkipásztori Intézet alapításához, az OLT-elnök kénytelen volt társadalmi munkásokból megszervezni az OLT munkatársi gárdáját. Ez 25 tagból állt. Közülük tizenketten az egyes egyházmegyéket képviselték, tizenhárman pedig felkért szakemberek voltak. Ez utóbbiak között volt három neves teológus, három liturgikus tanár illetve lelkipásztor, három nyelvész és négy neves egyházzenész. Hozzájuk csatlakozott még több alkalomszerűen felkért szakember is.

Miután így kialakult a számításba vehető és hadra fogható munkatársi gárda, el kellett kezdeni a különféle munkálatokat. Minden figyelem az OLT elnöke, a szombathelyi megyéspüspök felé irányult. Ő első lépésként – a Püspöki Kar hozzájárulásával – a titkárát kinevezte az Országos Liturgikus Tanács titkárává is. A felsorolt munkatársak közül pedig kialakította a nyolc tagú OLT-titkárságot. Az első feladatuk volt, hogy a Rómából érkező latin nyelvű instrukciókat, rendelkezéseket magyarra fordítsák, és ezek alapján elkészítsék a püspökkari körlevél-tervezeteket, amelyek a reformokat ismertették, értelmezték, igyekeztek elfogadhatóvá tenni, sőt megszerettetni.

Ezeket a körlevél-tervezeteket az OLT elnöke a Püspöki Konferencia elé terjesztette jóváhagyásra. S ha ez megtörtént, továbbították a plébániákra azzal, hogy a lelkipásztorok az új meg új rendelkezéseket a hívekkel is megismertessék. Lassanként érkezni kezdtek a latin nyelvű új liturgikus könyvek is. Ezeknek a magyar fordítását három–négy tagú fordítói csoportok készítették el, majd az OLT-titkárság lektorálta, és átadta az OLT-elnöknek, aki – a körlevél-tervezetekhez hasonlóan – a püspöki karral jóváhagyatta. Ezután Rómába kellett továbbítani ezeket a magyar nyelvű szövegeket, mert az Istentiszteleti Kongregációnak is meg kellett erősítenie őket.

Két szövegtervezetünket Kovács Sándor püspök atya személyesen vitte Rómába, és adta át az Istentiszteleti Kongregáció titkárának, sőt a jóváhagyás után magával is hozta Rómából. Ilyen gyors ügyintézés csak a legritkább esetben fordult elő, s ezt mindenki Kovács Sándor püspök úr személyes sikerének tartotta, és nagy elismeréssel honorálta. Az egyik kérés az volt, hogy a szentmisének a misekönyvben szereplő két sajátos énekét, az Introitust és a Communiót, vagyis a bevezető és az áldozási énekeket legyen szabad válogatott magyar népénekekkel helyettesíteni.

Az illetékes római szakemberek az átadott népénekeket Kovács Sándor püspök úr kérésére soron kívül gondosan áttanulmányozták, és megállapították, hogy szövegük megfelel a liturgikus időszak és ünnep, valamint a kérdéses miserész követelményeinek, dallamuk pedig az egyházzene vonatkozó előírásainak.

A másik kérésünk pedig arról szólt, hogy ahol a megfelelő kántor, előénekes vagy kiskórus hiányában az olvasmányok között lévő ún. válaszos zsoltárokat nem tudják megfelelően elénekelni, legyen szabad ezeket az egyházzenészeink által készített és a Püspöki Konferencia által jóváhagyott, könnyen énekelhető zsoltárszerű énekekkel helyettesíteni. Kovács Sándor püspök atya ezen énekek szövegeit és dallamait is átadta a Kongregációnak. S ezek is tetszést arattak.

Amikor ezen jóváhagyott énekeinket énekeljük, gondoljunk Kovács Sándor püspök atyára, aki sokat tett a szükséges engedélyek megszerzése ügyében.

Befejezésül még csak egy rövid megjegyzés. Remélem, senki nem veszi szerénytelenségnek, ha elmondom: jó érzéssel tölthet el bennünket az a tudat, hogy a zsinati liturgikus megújulás terén a mi kis egyházmegyénk jelentős szerepet töltött be. 25 éven keresztül a szombathelyi megyéspüspök volt az OLT elnöke, vagyis a magyarországi liturgikus reformmunka felelőse. Ebből az úttörő szerep hét éven át Kovács Sándor megyéspüspök úré volt. Püspökszentelésemtől nyugdíjba vonulásomig pedig – 19 éven át – rám hárult ez a felelősségteljes feladat. Számomra mindig példamutatást jelentett a mi úttörő püspök atyánknak liturgiaszeretete, helytállása és sok-sok áldozatvállalása. Mindannyian legyünk neki hálásak, és kérjük, Isten fizesse meg a liturgikus megújulás ügyében kifejtett minden önzetlen, nagylelkű és eredményes fáradozását.

KOVÁCS SÁNDOR MEGYÉSPÜSPÖK EGYÉNISÉGÉNEK SAJÁTOS VONÁSAI

Kedves és figyelmes volt környezetének tagjaihoz. Amikor például Rómába utazott a zsinat alkalmával, szinte a megérkezés napján megírta az első képeslapot. S aki ezt kapta, nagyon büszke volt rá. Mindig figyelemre méltó volt a megszólítás is. Ennek voltak fokozatai: Kedves Pista!, Kedves Pistám!, Kedves jó Pistám! Hogy ezek közül melyiket választotta, abból ki szoktuk következtetni: milyen hangulatban van a gazdánk, vagy pillanatnyilag a skála melyik fokán tart számon bennünket.

Hálás volt mindenkinek mindenért. Akár egy jó szóért is kedves mosolyra számíthattunk. Szolgálati kötelességeink teljesítését is elismerte, és alkalomadtán – karácsonykor, húsvétkor – megfelelő módon honorálta. Soha nem feledkezett meg a névnapokról, sőt a születésnapokat is számon tartotta. Ha valamilyen személyes szolgálatot vállaltunk, azért különösen is hálás volt. Amikor például rekollekciós elmélkedéseit könyvben is megjelentette, akkor – amint fentebb már említettem – mint személyi titkára, szívesen vállaltam a könyv anyagának a lektorálását. A könyv megjelenése után kaptam tőle egy példányt ezzel a bejegyzéssel: Közös munkánk emlékére kedves jó Pista fiamnak, hálás köszönettel – Püspök Atyád.

Mesélte, hogy kecskeméti apát-plébános korában az egyik káplánja autójával felvitte őt Budapestre. Törte a fejét: hogyan is viszonozza káplánjának ezt a szolgálatát. Feltételezte, hogy a fuvardíjat úgysem fogadná el a főnökétől, ezért elvitte őt a Gellért szállóba vacsorára. Amikor a szálloda első emeletén beléptek az elegáns étterembe, azonnal eléjük pattant egy pincér, és az előre elkészített asztalhoz kalauzolta őket. Ezzel egyidejűleg még négy pincér közeledett az asztaluk felé. A káplán megriadt a szokatlan felvonulást látva, és ezt súgta az apát úrnak: Főnök, sokallom a pincéreket. Sokba kerül nekünk ez a mai vacsora... Ő azonban megnyugtatta: semmi okod sincs az aggodalomra. A számlát én fizetem. Sőt, ezt örömmel teszem. Mert így legalább kifejezhetem hálás köszönetemet a kellemes autózásért.

Emlékeim között persze nem volt mindig minden szép és jó. Egy alkalommal meglehetősen kényes helyzet adódott a főpásztor és titkára, pontosabban az OLT-elnök és az OLT-titkár között. Az eset előzménye az volt, hogy Budapesten két napos OLT-gyűlést tartottunk, amelyen az OLT-elnök nem volt jelen. A gyűlésen előkészítettünk egy fontos liturgikus körlevél-tervezetet a papok és a hívek tájékoztatására. Részletesen megtárgyaltuk a körlevél terjedelmét, felépítését, az egyes pontok tartalmát stb. Az OLT-elnök távollétében az OLT-titkárt bízták meg azzal, hogy végső formába öntse a tervezetet. Amikor késő este Budapestről hazaérkeztem, a szobám asztalán találtam egy körlevél-tervezetet, amelyet Kovács Sándor püspök atya készített. Mellette egy papírlapon ezt kérte: reggel gépeljétek le ezt a tervezetet, és küldjétek fel a szobámba. Választanom kellett: vagy teljesítem a budapesti megbízásomat, és ezzel vállalom főpásztorom neheztelését, vagy pedig a megalkuvás útjára lépek. Az előbbit választottam.

A Budapesten megbeszélt szempontok alapján az éjszaka folyamán összeállítottam egy másik körlevél-tervezetet. Másnap reggel mindkettőt legépeltük, és én a sajátomat küldtem föl a főpásztorom szobájába. Fél óra múlva hivatott azzal, hogy a másik tervezetet vigyem magammal. Szokatlanul hűvösen fogadott. S miután elmondtam budapesti megbízatásom történetét, azt kérte: vessük össze a két tervezetet! Milyen érvek szólnak az egyik, illetve a másik mellett. Senkinek nem kívánom ezt az egy órás eszmecserét!

Végül rám nézett, és kezembe adta a mi tervezetünket. Ezt küldjétek el a püspöki kar tagjainak, kérve a jóváhagyásukat!

A délutáni sétánk előtt, ½ 3 órakor főpásztorom kopogott a szobám ajtaján. Belépett, megszorította a kezemet, megölelt, és átadott egy kéziratot, amelynek a hátoldalán ez állt: "Kedves Pista Fiamnak az OLT 19/1965. és a többi liturgikus munkáért szeretettel, emlékül – Püspök Atya." S mondta: a kézirat az egyik legkedvesebb, a Szentcsaládról szóló prédikációmat tartalmazza. Fogadd szeretettel a mai nap emlékére.

A kézzelfogható tárgyi emlék mellett ezt a napot még inkább emlékezetessé tette számomra főpásztorom tiszteletreméltó magatartása. Jól esett az őszinte köszönetnyilvánítása, de még inkább nagyra értékeltem a tárgyilagosságát, a vitapartnerei érvelésének elismerését. Egyszóval az ő alázatosságát.

A főpásztor és munkatársai kapcsolatát a közvetlen, családias légkör jellemezte. A szertartásosságot, a protokolláris feszélyezettséget soha nem éreztük a közelében. Az étkezések például egészen oldott légkörben zajlottak. Mindenki elmondhatta napi élményeit, tapasztalatait. Vacsora után pedig, mint egy család tagjai, együtt a tv elé ültünk, meghallgattuk és kiértékeltük a napi híreket.

A szocializmus nehéz éveiben a családok többsége a Szabad Európa rádióból várta a biztató híreket. ½ 8 órakor mi az osztrák Zeit im Bild híradót néztük. Én, mint titkára a híradó után is vele maradtam. Gyűjtöttük a diszkrét információkat, amelyeket a püspök úr – a püspökkari konferenciák alkalmával – megosztott püspök kollégáival. Hiszen nem mindenhol tudták fogni a bécsi tv adásait.

Ugyancsak megtisztelt azzal, hogy naponta elkísérhettem a két órás délutáni sétáira. Ilyenkor megosztotta velem a több évtizedes gazdag lelkipásztori és közéleti tapasztalatait, élményeit. Papi civilben sétáltunk, főleg a kevésbé forgalmas kertvárosi részeken. A séta végén mindig megállapítottuk: kiváló vagy kevésbé sikeres köszönő napunk volt-e? Mindig örült, ha megismerték és köszöntötték őt. Főleg a gyerekekkel és fiatalokkal szívesen el is beszélgetett.

Nyaranta egy hónapot a mátrai papi üdülőben töltött. Az indulás előtt mindig feltette a kérdést: melyiktek akar velem együtt nyaralni? Hallgatás volt a válasz. Erre számítottam – szokta mondani –, és el is fogadom a választ. De azt ígérjétek meg, hogy legalább kétszer egy-egy napra meglátogattok. Ezt persze megígértük. Erre megölelt bennünket, és így szólt: Néha gondoljatok majd rám.

Volt érzéke a humor és a helyzetkomikum iránt, és szívesen megemlegette az ilyen eseteket. Többször említette, hogy kecskeméti apát-plébános korában egy alföldi kis kápolnában misézett. Kevés hívőnek jutott itt hely, s azok is szinte összepréselődtek. A mise után kifelé jövet észrevette, hogy egy idősebb bácsi vastag posztó ruhában és csizmában bizony csurom vizes lett az izzadságtól. Megszólította: bátyám, a nagy meleg és a zsúfoltság ugye kellemetlen volt? Szó sincs róla – válaszolta. – Tudja apát úr: ez így lesz emléközetös. Többször hallottam tőle az alábbi családi anekdotát: Az édesapa jól elfenekeli harmadik osztályos kisfiát, mert intőt kap az iskolában magaviseletből. A kisfiú ezt zokon veszi, és "megfenyegeti" az apját. Megmondalak a tisztelendő bácsinak. Nemrég arra tanított minket, hogy a keresztség óta mindannyian a Szentlélek temploma vagyunk. Apu, te most megsértetted a Szentlélek templomát.

Az apja erre kioktatta a kis lurkót. Nagyot tévedsz kisfiam. én a Szentlélek templomát nem bántottam, csak a sekrestyét poroltam ki. Erre viszont néha nagyon is szükség van. Csak kérdezd meg erről a tisztelendő bácsidat.

Egy alkalommal Zemplén György püspök volt a vendégünk. Ő vezette a hétfői szombathelyi és szerdai zalaegerszegi rekollekciót. Kedden pedig Kőszegre kirándult Winkler püspök úr és a püspöki titkár kíséretében. A látnivalók megtekintése és a plébános köszöntése után Winkler püspök úr felvetette az ötletet: jó lenne még a Szabó-hegyre is felmenni. Van ott egy jó vendéglő, ahol kiváló sört mérnek. De ha ezt a programot is beiktatjuk a kőszegi látogatás eseményei sorába, elkésünk a püspöki ebédről. Erre a vendég püspök megjegyezte: József püspök, te elfelejtetted a régi mondást: sörivásra mindig rá kell érni.

A Szabó-hegyi kirándulás megtörtént, és jól sikerült. A hazaérkezés után azonban a különítmény mentegetni akarta az ebédről való elkésést. A vendég püspök magára vállalta a késés ódiumát, mondván: Sándor püspök atya, én voltam a csábító. Azt mondtam ugyanis a kísérőimnek: a Szabó-hegyi vendéglőt ne hagyjuk ki a kőszegi programból még akkor se, ha emiatt elkésünk is a püspöki ebédről. Mert a sörivásra mindig rá kell érni. Erre a házigazda azt felelte: ezt a csábítást szívesen megbocsátom. Sőt, akkor lettem volna szomorú, ha holmi püspöki ebéd miatt lemaradtatok volna a szép panoráma és a sörivás élvezetéről.

Néha előfordult, hogy Kovács Sándor püspök atya bizonyos helyzetekben megsértődhetett volna. Ez azonban sohasem történt meg. Ő nem tudott haragudni senkire. Történt, hogy egy alkalommal papjai körében időzött. Egyszer csak hirtelen felkelt, és így szólt: jó volt itt lenni köztetek. Sajnálom, de nekem most el kell búcsúznom tőletek. A holnapi rekollekciós beszédemnek ugyanis még csak a fele készült el. Untig elég lesz az is – jegyezte meg a huncut Kukorácz István plébános. Püspök atya ránézett, mosolyogva megfenyegette, de nem szólt semmit. Annál inkább rátámadtak a kollégák. Mit tettél te Kukorácz, jól megsértetted a püspök atyát. Erre ő így védekezett: szó sincs róla, megjegyzésemet én bóknak szántam. Azóta papi körökben, köszöntők alkalmával szokás megkérdezni: van-e valakinek még bóknak szánt megjegyzése?

A 60-as években mindig két egymás után következő napon – szombaton és vasárnap – bérmált a püspök atya. Szombaton este az esperesnél, vagy a kerület valamelyik plébánosánál kért és kapott szállást. Egyik alkalommal a határsávba utazott. Elől a sofőr mellett ült Szabó Zoltán esperes, a hátsó ülésen pedig a főpásztor és a titkára. Egyszerre csak a sötétségből előlépett két rendőr, és megállította az autót. Erre az esperes lehúzta a kocsi ablakát, és rászólt a rendőrökre: fiúk, mit okoskodtok, nem látjátok, hogy az öspörös van itt? – majd kisvártatva halkan hozzátette: meg a püspök.

Ez a jelenet eléggé sajátságos volt. Az öspörös megjegyzése nem éppen arról tanúskodott, hogy a püspöke iránt való különleges tisztelet sugallta ezt neki. A püspök atya mégsem sértődött meg, sőt tréfásan fogta fel a dolgot. Te Zoli – szólt az esperesnek –, eddig nem is tudtam, hogy az esperes ilyen nagy méltóság, hogy egyetlen szavára meghunyászkodnak és eloldalognak a rendőrök. A püspök meg, e nagy méltóság árnyékában, biztonságban érezheti magát. Ezért köszönettel tartozom neked.

Sándor püspök atya hogyan vigasztalta meg a híres, köztiszteletben álló Dr. Pető Ernő főorvost? A főorvos úr zsidó származású volt, de megkeresztelkedett. S feleségül vette Szegedy Gina bárónőt, aki meglehetősen korpulens volt. A főorvos úr egyszer így panaszkodott Kovács püspök úrnak: régen, főleg a nyilasok, azt rótták föl nekem, hogy félvér vagyok. Mostanában pedig egyesek azzal élcelődnek velem, hogy a feleségem meg telivér. – Kedves főorvos úr! Gyarló emberi tulajdonság, hogy az emberek szívesen köszörülik a nyelvüket másokon. Rólam meg azt mondják egyesek: jó a Kovács püspöknek, gyakran utazik Budapestre, s ilyenkor mindig a méregdrága, előkelő Gellért szállóban vacsorázik. Ez bizony rosszindulatú rágalom, mert ritkán utazom Budapestre, és csak néha megyek a Gellértbe, és általában olyankor, ha valakit meg akarok tisztelni ezzel. Azt is mondják egyesek, sokba kerül a szombathelyi egyházmegyének, hogy Kovács Sándor püspököt egy kórházi főorvos kíséri el minden bérmaútjára. A rosszindulatú gonoszkodók tudhatnák, hogy Kovács püspök súlyos betegen is elmegy bérmálni, ezért kíséri el ilyenkor az a bizonyos főorvos. De ez pénzbe nem kerül, mert ez az orvosi felügyelet rokoni alapon történik.

Kovács Sándor püspök atya kiváló szónoki készsége közismert volt. Beszédeit nagy gondossággal készítette el, és írásban is megörökítette. Ez azonban nem gátolta őt abban, hogy szívvel-lélekkel és teljes átéléssel végezze az ő igeszolgálatát. S természetesen jó néven vette, ha valaki ezt értékelte, vagyis pozitív visszajelzést kapott a szentbeszéde után.

A bombay-i Eucharisztikus Kongresszusról tartott első beszámolóján nagy létszámú hallgatósága volt a székesegyházban. A beszéd után néhányan bejöttek a sekrestyébe, és elmondták: milyen nagy élmény volt számukra a püspök atya prédikációja. Távozásuk után hozzám fordult: szeretném tudni a titkárom véleményét is az elhangzott beszámolóról. Tudod, mit: gyere fel a szobámba, és együtt még egyszer hallgassuk meg a beszédet. Egyesek szerint nagyon hasznos, ha néha a szónok is – mint hallgató – szembesül a saját gondolataival. Te pedig az ismétlés révén pontosan rögzíteni tudod azt, ami első hallásra nem igazán tudatosult benned.

Valóban mindkettőnk számára hasznos és tanulságos volt ez a házi feladat. Nem is szólva arról, hogy tízpercenként megszakítottuk az ismétlést. S ilyenkor sok olyan ismeretet is felidézett a főpásztorom, amely sajátos jellege vagy időhiány miatt nem került bele a templomi beszámolóba. Nem bántam meg ezt a váratlanul adódó pótprédikációt.

Sinkovits Imre és neje, Gombos Katalin színművészek 1969. augusztus 24-én meglátogatták Kovács Sándor megyéspüspök urat. Nekem, mint a püspök úr személyi titkárának jutott az a megtiszteltetés, hogy fogadhattam és a fogadó szobába kísérhettem a kedves vendégeket. Sőt részese lehettem az órákon át tartó közvetlen, személyes hangvételű és tanulságos eszmecserének is. Főleg irodalmi kérdésekről esett szó. S én ámultam, bámultam főpásztorom és vendégei irodalmi tájékozottságát. Csak úgy röpködtek az írók nevei, mint ismerősöket szólították elő az egyes regények hőseit, idézték költőink jellegzetes verssorait. A vendéglátó püspök és vendégei szinte nem tudtak betelni a kedves és spontán együttlét örömével.

Sinkovitsék két óra időtartamot szántak erre a látogatásra. S ennek elteltével jött volna értük a Vas Megyei Tanács elnöke. Erre azonban nem került sor. A vendég házaspár ugyanis a püspöki titkár által megüzente az Elnök úrnak, hogy a püspök úrnál szeretnék még folytatni a jóízű társalgást. Ez azonban ne okozzon számára problémát, ők majd gyalogosan, maguktól is hazatalálnak.

Sinkovitsék látogatásának emlékét őrzi bejegyzésük a püspöki palota vendégkönyvébe, amely imígyen szól: Megilletődötten távozunk a püspöki palotából, ahol a Püspök Atya és a főtisztelendő urak társaságában felfokozott élmény volt megtekinteni e nagyszerű műalkotásokat. Köszönjük a meghitt vendéglátást, mely felejthetetlen marad számunkra, s köszönetünk kifejezésére nem találunk szavakat: Sinkovits Imre, Gombos Katalin.

JEGYZETEK

* Dr. Konkoly István ny. szombathelyi megyéspüspök emlékező írása Kovács Sándor halálának 2012. december 15-ei 40. évfordulója alkalmából készült. Kovács Sándor (1893–1972) közel három évtizedes szombathelyi püspöksége az ország és az egyház rendkívül nehéz időszakára esett, 1944-től 1972-ig tartott. Nem tartozik a legismertebb főpapok közé, holott mindvégig helyt állt az ellenséges környezetben, szolgálta Urát és népét, embert próbáló körülmények között megtartotta becsületét. (A szerk.)