MARKÓ PÉTER: A VÉGESSÉGNÉL TÁVOLABBRA

Közvetlen elnökké választásom után, 1998 novemberében át kellett vennem az Alpok–Adria Munkaközösség soros elnökségét is Trentino–Dél-Tirol tartománytól. Az átadás-átvételre a munkaközösség trentoi közgyűlésén került sor. Az eseményre nagy izgalommal készültem, hisz ez volt első hivatalos külhoni fellépésem. Tartottam attól, hogy tapasztalatlanságom esetleg külpolitikai bonyodalmakat okoz, ezért a biztonság kedvéért érdeklődtem a külügyminisztériumtól, hogy miként ítélik meg ők ezt a határon átnyúló – az egykori "vasfüggöny" két oldalán húzódó osztrák, észak-olasz tartományokat, Bajorországot, Horvátországot, Szlovéniát és öt magyar megyét tömörítő – regionális együttműködést. Némi pikantériát kölcsönzött a szervezet működésének az, hogy Szlovénia és Horvátország még mint Jugoszlávia tartományai kerültek be tagnak abba a munkaközösségbe, amelyben Vas megye a 270 ezer lakosával egyenjogú tagként szerepelhetett. A külügyminisztériumból végül olyan anyagot küldtek, amiről kiderült, hogy a mi hivatalnokaink készítették korábban. Okosabb nem lettem, de megnyugodtam, ha ennyire nem fontos a kormánynak az, hogy mit csinálnak a megyei vezetők külföldön, akkor nagy bajt nem okozhatok. Utazásom előtt még tájékozódtam az előzményekről. A legérdekesebb történetet, mint oly gyakran, István Lajos orvosprofesszortól hallottam. Vas megye az elsők között volt, akik a felvételüket kérték a munkaközösségbe még a nyolcvanas évek közepén. Stájerország és az olasz Veneto tartomány vezetése tartozott a legnagyobb támogatóink közé. Vezetői ragaszkodtak azonban ahhoz, hogy kitapogassák, mit szól az elképzeléshez a Szovjetunió. Ebből a célból egy találkozót szerveztek a szovjet nagykövettel Rómában. A megbeszélésen egyedüli magyarként István professzor vett részt, aki akkoriban a Vas megyei Hazafias Népfront elnöke volt (később résztvevője a lakitelki találkozóknak). A két említett tartományt a tartományfőnök képviselte. Az orosz nagykövetnek már nem volt különösebb ellenvetése a tervezett csatlakozáshoz, így Vas megye 1986-ban belépett az Alpok–Adria Munkaközösségbe.

A soros elnökség átvételére a történelmi hangulatot sugárzó, az Alpok által ölelt Trentoban került sor 1998 novemberében. A város neve a tridenti zsinat (1545–1563) helyszíneként hangzott számomra ismerősnek. (...)

Az Alpok–Adria Munkaközösség éves közgyűlései mindig egy közös vacsorával kezdődtek, és másnap a plenáris üléssel folytatódtak. Kora délután érkeztünk, így a vacsoráig volt még néhány óránk, hogy sétáljunk egyet a novemberi napsütésben. Az óváros leginkább Padovára, Veronára emlékeztet a házak homlokzatára festett sgraffitókkal. Elsétáltunk a Concilium Tridentinum helyszínére, a Santa Maria Maggiore katedrálisba. A városnézést a Castello del Buonconsiglio megtekintésével fejeztük be. A hatalmas épületegyüttest magába foglaló kastélyt a XIII. században építették szorosan a város falaihoz illesztve, és egészen a napóleoni csapatok bevonulásáig a Trentoi hercegpüspök székhelyéül szolgált. A kastély legszebb részeit Bernardo Clesio bíboros építtette reneszánsz stílusban, aki egyébként fontos szerepet játszott V. Károly 1519-ben, Frankfurtban történt megválasztásában is. Engem leginkább a Torre Aguila (Sas-torony) megtekintése töltött el csodálattal. Kísérőm, a tartományfőnök titkára, aki Würzburgban doktorált Nietzschéből, büszkén mutatta a torony falára festett gótikus freskókat. A "hónapok körforgását" ábrázoló freskókat egy Csehországból származó ismeretlen művész festette a XV. században. A művészettörténészek a gótika egyik legfigyelemreméltóbb példájaként tartják számon. A ciklus hiteles ábrázolását nyújtja a tájnak, a gazdasági tevékenységeknek, a középkori Trento divatjának és habitusának.

Izgalommal készültem a partnereimmel való személyes találkozásra, akkor még nem tudtam, hogy némelyikükkel később baráti kapcsolatot (a szónak nem abban az értelmében, ahogy azt a szovjet–magyar "barátság" idején megszoktuk) fogok kialakítani. Mindannyian egy gazdag tartomány vagy régió vezetői voltak; Szlovéniát, Horvátországot általában a külügyi államtitkár képviselte. Vacsoránk Trento patinás – a Monarchia hangulatát sugárzó – szállodájának éttermében volt, ahol egyben elszállásoltak minket. A vacsora előtt sorra mutatták be nekem a tartományi vezetőket, legelőször is a házigazdát, Tarcisio Grandit, Trentino–Dél-Tirol régió elnökét, aki a soros elnökség átadására készült. Bemutatták Karintia tartományfőnökét, Christof Zernatto-t, Jörg Haider utódját és elődjét, aki magánrepülővel érkezett, így alkalma nyílt a Dolomitok megcsodálására is. Első pillantásra feltűnt, hogy a legjobban öltözött politikusok az olaszok, a nekem akkor még feszélyezettség-érzetet okozó sötét öltönyeiket élénk nyakkendőkkel oldották. Akkoriban közülük mindenki kék inget hordott, általában csíkos, bordó nyakkendővel. Ez a divat egykét év után a mi politikusaink között is elterjedt. Később azt is megállapíthattam, hogy a szociáldemokraták kissé szürkébben öltöznek a néppártiaknál. A kör alakú asztaloknál hatan–nyolcan foglaltak helyet. A dél-tiroli tartományfőnök asztalához kerültem, a bajor kancellária államtitkára mellé. Jóllehet, egy-két tolmács ült a hátunk mögött, mégis szabadabban ment a társalgás az igénybevételük nélkül. Münchent, Bajorországot már akkor is viszonylag jól ismertem, számos képzőművészeti kiállítást szerveztem oda korábban Vas megyei vagy a megyéhez kötődő alkotók munkáiból. Barátaim laktak a München melletti Wesslingben és az Ulmhoz közeli Goldbachban. Egyébként is, a hetvenes évek eleje óta FC Bayern-szurkoló vagyok.

Első szereplésem ebben a társaságban elég jól sikerült, amit abból is tudhatok, hogy a következő években gyakran hívtak meg egy-egy konferenciára előadást tartani. Másnap, a plenáris ülésen, a soros elnökség átvételekor megtartottam szűzbeszédemet, amit – akkor még – két kollégám írt, akik Vas megye felvétele óta részt vettek a közösség munkájában. A zászlóátadás után azonnal az arcom elé nyomtak egy mikrofont, hogy nyilatkozzam az olasz televíziónak. A meglepetéstől szólni sem tudtam, de segítőkészen odaugrott Dobai János, olasz–magyar tolmács, akiről kiderült, hogy Dobai Péter költő testvére. A művelt, halk szavú tolmáccsal később több alkalommal is hosszasabb beszélgetést folytattam, eléggé radikális véleménye volt a világról és benne Magyarországról. Az ülésen a legnagyobb tisztelet láthatóan Veneto régió elnökét övezte, aki késve érkezett. Zöldfülűként akkor még nem tudtam, hogy az olasz politikusoknál 30–40 perc késés megszokott. Galan elnököt állandóan körbevették a munkatársai, és állandóan kísérte a velencei televízió. Hátrafésült, olajozott hajával, elegáns öltözködésével, halk, ám tiszteletet parancsoló hangjával bennem is szimpátiát ébresztett. Izgalommal töltött el a gondolat, hogy másnap – az Alpok–Adria Munkaközösség húszéves évfordulójára – az általa Velencébe szervezett konferenciának egyik előadója leszek.

Napsütéses, késő őszi időben érkeztünk délután Velencébe. Szállásunk a Canal Grande jobb oldalán, egy évszázados hangulatú, de eléggé elhanyagolt szállodában volt. Akkor még zavart, az évek során hozzászoktam, hogy a velencei szállodáktól nem a német tisztaságot kell elvárni. Igaz, később felfedeztünk egy felújított, puritán, ám tiszta szállást, valamelyik apácarend működtette, és attól fogva már csak ott szálltunk meg. Első hivatalos velencei "fellépésem" ütött-kopott szállodáját ellensúlyozta az a pazar fogadtatás, amiben vendéglátóink részesítettek minket. Az Alpok–Adria emlékülésre igazán reprezentatív helyen, a Scuola Grande di San Rocco-ban került sor. Akkor döbbentem rá először, hogy milyen csodálatos belső tereket rejt ez a világhírű város. Évtizedeket dolgoztam a sárvári Nádasdy-várban, igazán hozzászoktam a freskós díszteremhez, amit büszkén szoktam is mutatni külföldi barátaimnak, no de ez a "Palota"! A Scuola Grande di San Rocco mind az architektúrája, mind a belső pompája tekintetében a legjobb állapotban lévő a hat velencei főiskola közül. (...) A palotaépület mai formáját a XVI. század első felében nyerte el. Építészetileg nem egységes, egyrészt a hosszú építési idő, másrészt az építtetők és az építőmesterek közötti állandó civakodás miatt. Az alaprajza és a földszintje a késő quattrocento és a korai velencei cinquecento stílusjegyeit őrzi. A legtöbb festményt Tintoretto készítette 1564–88 között, jóllehet Tiziano is készített egyet 1506-ban, Krisztus a kereszttel címmel. Tintoretto munkái közül is kiemelkedik az emeleti nagyterem, a "Sala dell' Albergo" mennyezetét és falait díszítő 27 festmény, amit minden idők egyik legnagyszerűbb festményciklusának tart számon a művészettörténet. A Krisztus szenvedéstörténetét megörökítő ciklus csúcspontja a terem homlokfalára festett óriási festmény, amit Tintoretto egyik legkiválóbb művének tartanak. A grandiózus munkáért 250 dukátot kapott a mester 1566. március 9-én, a mű befejezésének napján. Az alkotás azonnal ismertté vált, a seicento legnagyobb mesterei tanulmányozták, mint például Rubens és Van Dyck. Konferenciánk unalmasabb részeinél tekintetem gyakran elmerült ennek az ötször tizenkét méteres alkotásnak egy-egy megrázó részletében. 1998. november elején még nem tudhattam, hogy többször is alkalmam lesz majd egy-egy konferencia kapcsán ezeket a világhírű festményeket megtekinteni. Elégedettséggel töltött el, hogy Giancarlo Galan elnök mellett én, mint a munkaközösség új elnöke is kitüntetett figyelmet kaptam.

A konferencia végén lesétáltunk a földszinti terembe ebédelni. Nemcsak a lenyűgöző hely atmoszférája, hanem a pazar fogadás is életre szóló nyomot hagyott bennem. Itt kezdtem el az olasz konyha rajongójává válni. Azóta, ha Olaszországba érkezem, a pesci, a cozze, a gamberetti, az astice, a sogliola kihagyhatatlan részei étrendemnek. A fogadáson kínált borokat sem érheti kritika, ami nyilván hozzájárult ahhoz, hogy jókedvűen induljunk haza. Útközben a főjegyző javaslatára még megálltunk Tarvisioban a piacon, hogy cipőt vásároljunk. A piacon sok árus és kevés vendég volt, elmúlt már az az idő, amikor buszokkal hozták-vitték a magyarokat bőrdzsekit és cipőt vásárolni. Valaki felfedezte, hogy Olaszországban jóval olcsóbb az ilyen áru, mint nálunk, és elkezdődött a roham. Tarvisio volt az első város az osztrák–olasz határ túloldalán, ide jöttek tehát a kalandozó magyarok késői utódai. Hajnalban indultak, hogy piacnyitásra Tarvisioba érkezzenek, végigrohanták a vásárt, ami a magyarok miatt egyre nagyobb lett, aztán indultak vissza, hogy az éjszakai órákban már hazaérkezzenek. Tarvisio egyébként síparadicsom és "Kurort", de ez már senkit sem érdekelt. Miként az sem keltette fel az érdeklődését a hazámfiainak, hogy innét délre – a Predil-hágó felé fordulva – a Júlia-Alpokban végigjárhatnák azt a frontvonalat, ahol az I. világháborúban nagyapáik harcoltak, és örülhettek, ha egy sérüléssel megúszták, és nem haltak hősi halált. A frontvonal végigjárása a Szocsa és Isonzó mentén egészen a Doberdo-fennsíkig azonban már szállást is igényelne.

A magyarok elmúlt félévszázados társadalomtörténete megírható volna a bevásárló turizmus irányváltásaiból is. A hatvanas évek végén, nyilván nem függetlenül a gazdasági mechanizmusreformot kísérő szabadabb légkörtől, a kisember elkezdett Csehszlovákiába (pontosabban a Trianon előtti Magyarország északi részébe) utazni, hogy divatos orkánkabátot vásároljon magának. A Nyugat-Dunántúlról Pozsonyba utaztak. Anyám első, egyben utolsó külföldi útja is oda vezetett, hogy a bátyámnak vásároljon egyet ebből a nélkülözhetetlen védőfelszerelésből. Az egy marokban elférő, meggyszínű orkánkabátot nagyon irigyeltem. A létező szocializmus leszálló ágában, a nyolcvanas évek elején megindult fél Magyarország Bécs felé, ám ez az áradat már nem tűnt a sógorok szemében olyan ijesztőnek, mint igazságos Mátyás királyunk Fekete-serege. Koreai digitális órákat és olcsó ázsiai termékeket vásároltak a Mariahilferen. Kilógtam a sorból, mert elsétáltam (jó hosszú út volt) a Stephan's Dom melletti Dom Gasse-ig, hogy a magyar könyvesboltban Bibó István- és Jászi Oszkár-könyveket vásároljak. Kifelé az illegálisan magunkkal vitt valuta felfedezésétől féltem, visszafelé a tiltott könyvek megtalálásától. A Németh-kormány idején, a rendszerváltást megelőző években megindult a népvándorlás Ausztriába a szlovén gyártmányú Gorenje hűtőszekrényért és ázsiai videomagnókért. Utoljára talán az oroszok ötvenhatos bevonulásakor láttam olyan hosszú kocsisort (akkor páncélozott járműveket) Sárvár főutcáján, mint ezekben a hónapokban. A család vitte magával a nagymamát is, hogy hivatalosan több pénzt válthassanak be, megvették a kiszemelt árut, és fordultak is vissza. Egy idő után már Felsőőrig sem kellett menniük, a határ túloldalán, az út mentén kamionokból szedték le az eladók becsomagolva a kívánt árut, amit a vásárlók meg sem tekintettek, fizettek, és indultak vissza. Otthon aztán körülülték a szent terméket, és kisebb lakodalmat csaptak a sikeres vásárlás megünneplésére. Népszerű célponttá vált a nyolcvanas években Isztambul is, ahova bundajáratok indultak. Egyik alkalommal belevágott apósom és anyósom is a nagy kalandba, de anyósomat visszafordították a határon, mert megtalálták nála a kalapjába rejtett valutát. Apósomnak gyorsan kellett döntenie, hogy szolidaritásból itthon marad-e, vagy elrepül a Boszporusz partjára. Rövid hezitálás után az utóbbit választotta. Elismerés illeti, mert férfi létére annyi irhát vásárolt, amennyit eredetileg elterveztek. Igaz, a vámos Ferihegyen kicsit értetlenkedett, de végül – fejét csóválva – útjára engedte apósomat.

Tarvisioban 1998 őszén már csak a nagy vásárcsarnok és a rengeteg bódé emlékeztetett a magyarok korábbi kalandozására. Nem szeretem, ha erőszakosan rám akarnak tukmálni valamit, ezért gyorsan vásároltam egy cipőt a félhomályban. A főjegyző erősködött, hogy jó minőség, ő is vett néhányat a családtagjainak, és kedvező az ára. A barnának vélt cipőről csak itthon vettem észre, hogy bordó. Ettől kicsit lehangolódtam, de időnként azért felveszem, hogy erre a szép útra emlékeztessen.

A következő években még kaptam néhány konferenciára meghívást, mint előadó Veneto elnökétől, és mindegyikről kellemes emlékekkel tértem haza. A legemlékezetesebb mégis az az utam volt, amit a dél-tiroli elnök szervezett, abból a célból, hogy az Alpok–Adria Munkaközösség soros elnöke rendszeres konzultációkat tartson elődjével (ebben az esetben a dél-tiroli elnökkel) és utódjával, (esetünkben) a venetoi elnökkel. A találkozóra 1999-ben az év elején került sor. Késő délután érkeztem gépkocsival a Piazzale di Roma-ra, az általam ismert egyik legszörnyűbb térre. Ellenszenvem leginkább abból adódhat, hogy első alkalommal a Lagúnák felől hajóval közelítettem meg a Szent Márk teret, és ez valóban lenyűgöző élmény volt. A Piazzale di Roma által kiváltott rossz hangulatomat gyorsan feloldotta a "velencei dózse" gesztusa, hisz a hivatali vaporettoját küldte értem. Szállásunk a Szent Márk térről pár lépésnyire volt, ugyanott, mint Tarcisio Grandi elnöknek. Vacsorára ezen az estén Dél-Tirol Régió vendége voltam. Mikor elindultunk az étterembe, érzékeltük, hogy elöntötte a víz a környéket. A szállodánk portása azonban – kérés nélkül – átnyújtott egy pár gumicsizmát, így adva meg az alapot a következő órák kellemes hangulatához.

A "dózséval" való találkozóra a következő délelőtt került sor. Az értünk küldött hivatali vaporetto-t most már természetesnek tartottam. Tíz órakor érkeztünk a Balbi Palotához. Jóllehet, mint később megtudtam, építtetője nem tartozott a legelőkelőbb emberek közé a XVI. századi Velencében, pompás palotáját mégis a város egyik jellegzetes pontján, a Canal Grande hajlatában építtette, ahonnét a város legfontosabb vízi útja már egyenesen a Szent Márk térhez vezet. A Balbi család a Serenissima történetében fontos szerepet játszott, mégsem adott egyszer sem a Velencei Köztársaságnak dózsét, és tagjai nagyon ritkán értek el magas állami pozíciókat. Mindez talán azzal magyarázható, hogy nem tartoztak a legvagyonosabbak közé. Fennmaradt a korból egy szállóige: "fellelhetetlen, mint egy gazdag Balbi Velencében". A szállóigének ellentmond persze az a nagyszerű palota, amely előtt kikötöttünk Trentino–Dél-Tirol Autonóm Régió vezetőjével ezen az esős, szeles, koratavaszi napon. A bejáratnál a regionális elnök titkára várt minket. Feltűnt, hogy mindig két-három csinos nő nyüzsög vendéglátónk körül. Ezt a szokását át kellene vennem tőle – gondoltam némi malíciával. A palotában, amíg a vendéglátónkra vártunk, kísérőnk elmesélte az épület rövid történetét. Niccolo Balbi, az építtető nem töltött be különösen magas posztot, a kikötő kapitánya volt Mestre-ben. Bizonyára javított a presztízsén, hogy felesége az aquilai pátriárka testvére volt. 1582-ben kezdte el az építkezést, amit 1590-ben fejeztek be. A palotát a velencei építészeti hagyományok szerint építették, a homlokzat és a belső terek gazdag plasztikai dekorációját a művészettörténet protobarokként tartja számon. Különösen értékesnek számít még napjainkban is a velencei stílusú mozaikpadló. A díszterem mennyezeti freskója a Balbi család egy – máig nem azonosított – tagját ábrázolja. Az alakot, ahogy a barokkban megszokott, angyalok veszik körül, kezükben különböző attribútumokkal.

Időközben megérkezik Giancarlo Galan, Veneto Régió elnöke is, aki évekkel később Olaszország agrár, majd kulturális minisztere lett. Szabadkozik a késésért, és mindkettőnknek – Velencét jelképező – ajándékot nyújt át. Megemlíti, hogy a muránói üvegbe foglalt, tenyérnyi nagyságú szárnyas oroszlán aranyozott. Trentoi kollégáján látom, ő is meghatódott. Amíg a fotózásra várunk, rámutat a falon lévő címerre, és elmeséli, hogy Niccolo Balbi a végrendeletében úgy rendelkezett 1590-ben, hogy a palota a Balbi családnak arra az ágára szálljon, amelyiknek a címerében, miként a terem falán, vörös alapon egy kék-arany gerenda látható. Évszázadok múltán egyszer csak elérkezett az idő, amikor a végrendeletnek már senki sem tudott megfelelni, hisz a családnak ez az ága kihalt. A palota 1887-ben vásárlás útján Michael Guggenheim zsidó régiségkereskedő tulajdonába került. Mint a kézműipar és a formatervezés rajongója, egy díszítő- és iparművészeti restaurátorműhelyt (Stabilimento d'arti decorative e industriali) rendezett be, ami 150 embert foglalkoztatott. A fia azonban eladta a palotát az Adriai Elektromos Társaságnak, akik egy átalakítás során sok értéket leromboltak. A Balbi Palota 1971 óta – alapos rekonstrukciót követően – Veneto Régió közgyűlésének helyszínéül szolgál. Galan elnök bevezet minket a dolgozószobájába, ahol mindent két szín, az arany és a bordó ural. Később tapasztalom, hogy az egész palotának – hasonlóan a történelmi Velencéhez – meghatározó színe ez a kettő.

Megbeszélésünk témája az Alpok–Adria Munkaközösség megváltozott szerepe a XXI. század elején, különösen annak fényében, hogy a magyar megyék és a szomszédos Szlovénia hamarosan az Európai Unió tagjává válik, így az Alpok–Adria kezdeményezés egyik legfontosabb feladatát tulajdonképpen elvégezte. A megváltozott politikai helyzethez a szervezetnek is alkalmazkodnia kell, mindenekelőtt rugalmasabbá kell válnia. Megállapodtunk abban, hogy a munkabizottságoknak állandó elnökei lesznek, létrehozunk egy "európai irodát", amit különösen – a médiában egyébként Európa-ellenesnek mondott – Jörg Haider, karintiai tartományfőnök szorgalmazott. Haiderhez láthatóan óvatosan viszonyult mindkét olasz regionális vezető, jóllehet érzékelhetően nagy elismerésnek örvendett a munkaközösség vezető politikusainak körében. Végül megállapodtunk abban, hogy egy közös irodát hozunk létre Klagenfurt és Trento központokkal, ahol utóbbinak a médiával való kapcsolattartás lesz az elsődleges feladata, Klagenfurtban pedig az Alpok–Adria Munkaközösség összes nyilvántartását és ügyintézését vezetik. Az eredményes megbeszéléstől fellelkesülten megállapodtunk abban is, hogy egy informális "trojkát" alakítunk a soros elnök, valamint elődjének és utódjának részvételével, és ezeken a találkozókon a munkaközösségben felvetődő legfontosabb problémákra igyekszünk megoldást találni. Ez a szervezeti újítás annyira bevált, hogy a mai napig alkalmazzák, jóllehet, a Munkaközösségből nagyon sok tagtartomány, főként a magyar megyék már kiléptek. Nem a rosszindulat íratja velem, hanem a tapasztalat, hogy Észak-Olaszország, Ausztria, Bajorország, Szlovénia, Horvátország elvesztette egzotikus vonzását a magyar megyei politikusok számára, szívesebben utaznak ma már inkább Távol-Keletre vagy az Azori-szigetekre.

Megbeszélésünket a Balbi Palotában rövid sajtótájékoztató követi. Irigykedve tapasztalom, hogy milyen nagyarányú érdeklődés kíséri a "velencei dózse" sajtótájékoztatóját. 2000 novemberében, amikor a sárvári Nádasdy-vár dísztermében ünnepélyesen átadtam neki a soros elnökséget, már meg sem nagyon lepődtem, hogy újságírók hada és az olasz televízió is elkísérte hozzánk Veneto elnökét. Ennek fényében tűnt elenyészőnek a magyar sajtó jelenléte ezen a napon.

Velencei sajtótájékoztatónkat ebéd követte. Vendéglátónk szabadkozva mondta, bár az ebédet egy étterembe tervezte, de a hideg, szeles idő miatt azt javasolja, maradjunk inkább a Balbi Palotában. Ennek a kérésnek örömmel tettünk eleget, hisz gyönyörű helyen voltunk, és arra is gondolni kellett, hogy a találkozó végeztével minél gyorsabban indulhassunk haza. A palotától pedig néhány percbe telik a Piazzale di Roma az elnöki vaporettóval. Az ebéden talán nyolcan vehettünk részt, a dél-tiroli elnök és titkára mellett a házi gazda legszűkebb környezete. Az ebédlőből pazar kilátás nyílt a Canal Grande szemközti palotáira. Előételként gamberettit és granchit szolgáltak fel, olívaolajjal bőven átitatott salátával. Ezt követte a zuppa di pesce, majd főételként asticet kaptunk. Az olasz politikusok nemcsak a legjobban öltözöttek, de a legjobb fogadásokat is adják. A halételekhez venetoi ribolla gialla fehérbort kínáltak, amiből szívesen fogyasztottam. Az utolsó fogás – mi más is lehetne? – tiramisu volt, amihez foghatót ritkán eszik magyar halandó, jóllehet hitvese is mestere a készítésének. Közben megérkezik a kávé is. A pincér, olasz megfelelője Krúdy Vendelinjének, egy kancsó grappát tartva a kezében, költői kérdést intéz a "dózséhoz": "elnök úr, kér egy kis grappát a kávéjába"? "Sì"– válaszolja Giancarlo Galan. A hátrafésült, olajozott hajú pincér önt egy kortyot az elnök kávéjába, és már fordulna is el. Vendéglátónk utána szól, hogy csak tegye le nyugodtan a kancsót, aztán teleönti a kávéját az olaszok nemzeti italával. Búcsúzáskor még megállapodunk abban, hogy Jörg Haiderrel én beszélek, mi az ajánlatunk az európai ügyek irodájának felállításával kapcsolatban. Az elnöki vaporetto már a palota előtt vár, és a személyi titkár elkísér minket a Piazzale di Romaig.

Jörg Haiderrel különös körülmények között találkoztam. A véletlen műve lehetett, hogy arra a napra, amire a találkozót időzítettük Klagenfurtba, baloldali és zöld szervezetek az ÖVP–Szabadság Párt tervezett koalíciója elleni tüntetést szerveztek a "vörös" Bécsben. Délelőtt egy hivatalos rendezvényen vettem részt az igazságügyi minisztérium reprezentatív épületében, Bécsben, ami korábban Magyarország tulajdonát képezte, míg Marosán György, a nép Buci Gyurija azzal az indokkal, hogy nincs szükség rá, el nem adta. Az ünnepi rendezvényen gróf Klebelsberg Kuno unokája mellett ültem, aki Bécsben élt. Az ünnepség végeztével a palota illemhelyén találkoztam a Magyar Televízió regionális riporterével. Miközben kisdolgunkat végeztük, megkérdeztem tőle, mi a következő programja. Siet, válaszolta, mert a Haider-ellenes tüntetésről kell tudósítania. Mosolyogva gondoltam arra: mi történne, ha megtudná, én pedig Jörg Haiderhez indulok sietve, hogy az esti találkozóra időben megérkezzek Klagenfurtba? Sikeres tudósítást kívánva neki, elindultam Karintia felé. A találkozóra egy Klagenfurt melletti kisvendéglőben került sor. Feltűnt, hogy Jörg Haider milyen népszerűségnek örvend szűkebb hazájában, a vendégek megtapsolták, amikor elhaladt mellettük. Tiszteletemre a feleségét és a lányát is elhozta. Tájékoztattam a velencei megbeszélésünkről, és arról az elképzelésünkről, hogy a központi irodát Karintiában hozzuk létre, de egy médiakapcsolatokért felelős trentoi részleggel kiegészítve. Láthatóan tetszett neki az ötlet, és érzékelhető volt, különösen fontos neki az "európai iroda" felállítása, aminek finanszírozásában jelentős összeget volt hajlandó a tartománya vállalni. Gondolom, fricskának szánta azok számára, akik Európa-ellenesnek szerették volna beállítani. A vacsora családias légkörben zajlott, kérte, hogy segítsek a lányának egy jó magyar egyetemet találni. Ők Pécset célozták meg elsősorban. Később írt, hogy a lánya végül Rómát választotta. A feleségéről kiderült, hogy egy női vadászkürt-együttes tagja. Ígéretet tettem, hogy meghívom a csoportot a sárvári nemzetközi folklórnapokra. Később, a politikából való távozásom és Jörg Haider tragikus halála miatt ezt az ígéretemet nem váltottam valóra, de ötletemtől a mai napig nem tántorodtam el.

Jörg Haiderrel több alkalommal is találkoztam. Volt, amikor előadásra hívott Vas megye közlekedési fejlesztési elképzeléseiről, egy nagy konferencia keretében, aminek eredményeképpen első kézből értesülhettem Karintia, Stájerország, Friuli–Venezia–Julia régiók közúti és vasúti fejlesztési terveiről, amelyek érthetően befolyásolták a mi megyénk jövőjét is. Volt, amikor a Karintiai Nyár rendezvénysorozatának megnyitójára hívott, ami a művészeti élmények mellett arra is alkalmat szolgáltatott, hogy megismerkedjem a tartomány elitjével. Különösen szoros kapcsolatot alakítottam ki Jörg Freundschlag parlamenti elnökkel, aki gyakran helyettesítette a tartományfőnököt. A kapcsolatnak köszönhetően karintiai képzőművészek mutatkoztak be Sárváron és Szombathelyen, nekem pedig alkalmam nyílt a vasi kötődésű, Budapesten élő, kiváló festőművész, Fóth Ernő tárlatának megnyitására a karintiai tartományi épület galériájában. Kis idő elteltével kialakult egy második "trojka" is, amelynek keretében rendszeresen találkoztam a karintiai és a stájer parlament elnökével.

Az Alpok–Adria Munkaközösség soros elnökségét felhasználtam arra, hogy szoros kapcsolatokat építsek ki azokkal a tartományi vezetőkkel, akik Vas megye közelében tevékenykedtek, így lehetőségem adódott az egész nagyrégiót érintő stratégiai elképzelések egyeztetésére. Az elnökségem két éve alatt megrendezett plenáris ülések helyszínéül a büki Danubius Szállodát és a sárvári Nádasdy-várat választottam. Ma is büszkeséggel tölt el, hogy ezeken az üléseken személyesen részt vettek a tartományi vezetők, eljött Burgenland, Stájerország, Karintia, Veneto, Trentino–Dél-Tirol vezetője, Hans Mayer személyében a bajor kormány kancelláriájának államtitkára, és Szlovénia, Horvátország külügyi államtitkárai. Alapítottunk egy Alpok–Adria-díjat, amit első alkalommal Sárváron osztottunk ki azoknak a politikusoknak, akik a szervezet "alapító atyáinak" számítottak. Így került Sárvárra például az egykori szlovén miniszterelnök. Tartományi vezetők látogatása nem volt megszokott a megyénkben. A korábbi stájer vezető nem hivatalosan, egy Reininghaus söröző szombathelyi megnyitója alkalmából találkozott az akkori megyei tanácselnökkel a nyolcvanas években. Meghívásomra "Frau Landeshauptmann" Waltraud Clasnic háromszor is látogatást tett a megyénkben.

Az Alpok–Adria-díj átadására kétévenként, a soros elnökség lejártakor kerül sor. 2002-ben, második alkalommal Velencében adta át a díjat Galan elnök a velencei pátriarkának és a gráci egyetem filozófiaprofesszorának. 2006 őszén Pécsett – politikai pályafufásom befejezésének vigaszdíjaként – aztán én is átvehettem a Baranya megyei elnöktől.

Két évig tartó soros elnöki megbízatásom alatt, de sokáig még utána is, számos konferenciára hívtak az Alpok–Adria régióban. Velence mellett, ahol több alkalommal is jártam, tartottam előadást többek között a padovai, a gráci, a bécsi egyetemeken, Triesztben, Milánóban, Brüsszelben és az elzászi Colmarban. Az egyik velencei fellépésem különösen emlékezetesre sikeredett. A rendezvényre a Tintoretto-festményekkel borított Scuola Grande di San Rocco dísztermében került sor. A palota Veneto Régió reprezentatív helyéül szolgál. A konferencia után, mint mindig, pazar fogadást adott a "Presidente". Hatodmagammal meghívott az asztalához. Mellettem foglalt helyet Bajorország államminisztere és a stájer valamint a karintiai parlament elnöke. A kellemes beszélgetést és borozgatást követően elbúcsúztam a társaságtól, mondván, hatszáz kilométert kell még legyűrnöm Sárvárig. A kollégáimmal megálltunk azért a Velence melletti Marcon bevásárlóközpontban, akkoriban igen kedvező áron lehetett finom italokat vásárolni. Megkóstoltuk a kávét, és vásároltunk az ajánlott Lavazzából egy-két kilót. Egy másik pultnál venezuelai rumot kínáltak, gondoltuk, egy csipetnyi belőle elviselhetőbbé teszi a hazafelé vezető utat. Jókedvűen mentünk a gépkocsinkhoz, egy Ford Transit mikrobuszhoz. Pénzügyi okokból utaztunk ilyen nagy gépkocsival, mert kollégáimmal nem akartam két személyautót igénybe venni. Hamar kiderült, puritanizmusom megbosszulta magát. Az autóhoz érve kollégám arcán látom, valami nincs rendben. Kérdezem, történt valami? A törött ablakra mutat, és mondja, hogy feltörték a buszunkat, és minden táskát elvittek belőle. Ez bizony letaglózott minket. A bevásárlóközpont parkolójában folyamatosan jönnek-mennek a gépkocsik, és biztonsági szolgálat is van. Annyival voltam jobb helyzetben, mint a kollégáim, hogy az útlevelem és a vásárláshoz szánt valuta nálam volt. A személyi igazolványom, némi dollár azonban az aktatáskámban maradt, hasonlóan ahhoz az ajándékhoz, amit a stájer parlament elnökétől kaptam, és még alkalmam sem volt a csomagot felbontani. Tanácstalanságunkban visszamentünk a bevásárlóközpontba, hogy valami segítséget kérjünk. Döbbenten tapasztaltuk, hogy az olaszok nem beszélnek idegen nyelveket. Szerencsénkre találkoztunk egy olyan férfival, aki a tartományi hivatalban dolgozott. Így sikerült elérnünk az elnök személyi titkárát, aki ígérte, azonnal jön. Elkísért minket a rendőrségre, ahol papírokat töltettek ki velünk. Valahogyan beragasztottuk a betört ablakot, és elindultunk a hideg, szeles, kora tavaszi éjszakában. Mindenki nagyon lehangolt volt, ráadásul a főjegyzőnek az útlevelét is ellopták. A fagyos éjszakában a vásárolt venezuelai rummal vigasztaltuk magunkat. Kora hajnalban értünk az osztrák–magyar határhoz Rábafüzesen. Most már bevallhatom, a főjegyzőt valahogy elbújtattuk a mikrobuszban, hiszen nem voltak okmányai. Reggel öt óra körül érkeztem haza, és nyolckor indultam a vezetékes gáz avatására az egyik kemenesaljai kis faluba.

A fenti történet azért happy enddel zárult, néhány nap múlva kaptam egy értesítést az elnöki titkártól, hogy az egyik kukában megtalálták az aktatáskámat. Amikor újra a kezembe került, megdöbbenve láttam, hogy a pénzen kívül mindent visszakaptam. Igaz, addigra már új igazolványt csináltattam, a régit eltettem örök mementónak. A legmeglepőbb az volt, hogy a becsomagolt ajándékot, ugyan a csomagolását felszabták, meghagyták nekem. A Stájerországot bemutató németnyelvű díszes könyvvel nyilvánvalóan nem tudtak mit kezdeni az olasz (?) megélhetési bűnözők.

A történtekhez még egy utóhang is kívánkozik. Évekkel később a családommal jártam ismét ebben a bevásárlóközpontban. Befelé menet elmeséltem korábbi kálváriámat, és felhívtam a figyelmüket, hogy semmit ne hagyjanak látható helyen a gépkocsiban. Órákkal később, amikor újra a kocsinkhoz igyekeztünk, látjuk ám, hogy egy román mikrobusz körül rendőrök állnak. A kocsit, hasonlóan a miénkhez, fényes nappal feltörték. Megsajnáltam naiv tulajdonosát, aki jól láthatóan áruval megtömve hagyta magára az autóját.

Milánóba a nagyhatalmú Roberto Formigoni, Lombardia tartomány miniszterelnöke hívott meg, hogy tartsak egy előadást az Alpok–Adria együttműködés jövőjéről. Egy történelmi hangulatot sugárzó épületben került sor a rendezvényre. Ezen az eseményen is jól érzékelhető volt, milyen nagy tekintélye van egy olasz tartományi miniszterelnöknek. Európa egyik leggazdagabb tartományának, Lombardiának a miniszterelnöke különösen nagy tekintélynek örvend. Meghívásomkor azt írta, hogy ragaszkodik ahhoz, hogy a szállásomat ő rendezze, így nem nyílt alkalmam, bármennyire is szerettem volna, a velem lévő két munkatársammal egy szállodában aludni. Az ő szállodájuk a dóm közelében, egy hangulatos kis tér egyik sarkában volt. A hangulat az esti órákban különösen magasra hágott, és kiderült, hogy a téren lévő pub az angol labdarúgó-szurkolók kedvenc találkozóhelye, és ottlétünkkor éppen valamelyik angol csapat játszott Európa Liga-mérkőzést a milánóiak bálványozott sztárjaival. Az asztalon táncoló és üvöltve éneklő "szurkolók" némi szorongást váltottak ki bennem. Nyugtattam magam, hogy az én szállásom legalább csendes helyen van. Ez a csendesség persze olyannak tűnt, mintha a környéken nem is volna élet. Az ötcsillagos "Principe di Savoia" Hotel közvetlen szomszédságában, a Piazza della Republica-n bankközpontok és további szállodák találhatók. Azóta többször is megfordultam már Milánóban, de egy-két részétől eltekintve (Duomo, Galleria Vittorio Emanuele II, Piazza della Scala, a Mussolini idejében épült vasútállomás, a Leonardo "Utolsó vacsoráját" befogadó Santa Maria delle Grazie épületegyüttes) az egészet nem tudtam megszeretni. Feltételezem, a második világháború bombázása következtében kellett újjáépíteni a várost. A hatvanas évek modern építészetére büszkék is a "padánok", számomra az egész mégis ridegséget sugároz. Amikor gépkocsinkkal a szállodához érkeztünk, és libériás inas nyitotta ki az ajtót, rossz előérzetem csak fokozódott. Kivették a kezemből a bőröndömet, tudtam, sok pénzbe fog kerülni ez a segítség nekem. A szobámhoz érve adtam öt eurót a londinernek, és szemügyre vettem a szállást. A fürdőszoba önmaga volt egy lakosztály. A reggelinél minden asztalhoz jutott egy pincér. A büféasztalnál pezsgőt is kínáltak. Gondoltam, sikeresebb előadást tartok champagne-i nélkül, és elhessegettem magamtól az ördögi kísértést. A konferencia után azt javasolta Formigoni miniszterelnök, hogy ebédeljünk az épület könyvtárában, ahol már meg is terítettek. Nyolcan ültük körül az asztalt. Mellettem foglalt helyet a lengyel Szilézia tartomány marsallja és a Cseh Köztársaság milánói konzulja. Szemben velem Lombardia miniszterelnöke. A magammal vitt tolmács, aki szicíliai kocsmákban sajátította el a diplomáciai nyelvet, inkább a felszolgált fogásokra figyelt, mint a beszélgetésre. Az asztalnál azonban többen is az angol nyelvet használták, és kiváló borok segítettek bennünket a gördülékenyebb beszédben. Érzékelhetően mindenki elégedett volt a végzett munkájával, amikor elbúcsúztunk vendéglátónktól.

Szorosabb kapcsolatot szerettem volna kiépíteni Lombardiával, ezért megállapodtunk, hogy a miniszterelnök közvetlen munkatársaiból küld el néhányat, hogy Vas megyében tájékozódjanak az együttműködés lehetséges területeiről. Erre a találkozóra később a bozsoki Sibrik-kastélyban került sor, ahol több iránya is felvetődött az együttműködésnek, de kezdeményezésem később elsikkadt. Lombardia érthető okokból inkább az Alpok nyugati felét összefogó kezdeményezésben volt érdekelt. Évekkel később Orbán Viktor oldalán láttam Roberto Formigonit Budapesten a Fidesz kongresszusán, ahol – érzékelhetően kampánycélokból – ünnepélyesen jelentették be, hogy Lombardia együttműködési megállapodást kötött Pest megyével. Időnként arra gondolok, érdemes volna utánanézni, mire futotta az akkor Fidesz-vezetésű megyének a nagy csinnadrattával bejelentett együttműködésből.

A kötelező fellépés után maradt Milánóban még egy szabad estém, és, mivel ígéretet tettem a Bergamoban élő, a szentgotthárdi textilgyárat felvásárló Radicsi család ifjabbik képviselőjének, hogy ha a környéken járok, feltétlenül felkeresem, elindultunk ebbe a gyönyörű történelmi hangulatot sugárzó kisvárosba. Vendéglátóm kérte, hogy az új városrészben található négycsillagos szállodában találkozzunk. Már beesteledett, amikor megérkeztünk, egy hordár lépett a gépkocsinkhoz, és miután kiszálltunk, beugrott a kormány mögé, és elhajtott a Passattal. Krimibe illő jelenet volt, eszembe jutott azonnal, hogy, amikor a családdal egy gyári ünnepségen, Szentgotthárdon találkoztam, a tolókocsiban ülő, birodalom alapító Radicsi senior és olajozott hajú fia közötti kommunikációt áthatotta egyfajta keresztapás viszony. Az érzés bennem lehet, hogy csak a maffia-filmeken felnőtt magyar ember előítélete volt. Vendéglátóm, Radicsi junior a szálloda halljában fogadott, és kért, hogy kísérjem fel a tetőre. A 10–12 emeletes szállodáról különösebb benyomást nem szereztem, egy volt számomra a sok, posztmodern üveg-acél hasonmása közül. A tetőn azonban csodálatos látvány fogadott, különösen a fényárban úszó óváros esti látványa varázsolt el. Mialatt vendéglátóm a legnevezetesebb épületeket mutatta be, egy pincér érkezett, tálcáján pezsgővel. Meglepődésemet érzékelve, az ifjabb Radicsi tettetett szerénységgel jegyezte meg, hogy a szálloda, aminek a tetején állunk, a család tulajdona. Az elhangzottak után már meg sem lepődtem, hogy az óváros egyik patinás vendéglőjében milyen alázattal fogadtak minket.

Visszafelé Milánóba, kértem a tolmácsomat, hogy a reggeli induláskor jöjjön fel a szobámba, és segítsen a bőröndjeimet a gépkocsinkhoz vinni. Gondoltam, így megtakaríthatok öt eurót. Tolmácsom késve érkezett, és mielőtt köszönt volna, hasát fogva beviharzott a fürdőszobába. Kifelé jövet megjegyezte, hogy nem tudja, mitől rontotta el a gyomrát. A recepcióra mentem, hogy leadjam a szobakulcsot, és rutinszerűen megkérdeztem: tartozom-e valamivel? A biztonság kedvéért még hozzátettem, hogy Lombardia tartomány vendége voltam. A recepciós meglepő választ adott: a szállásom rendben van, a tartomány valóban kifizette, csak a két reggelit kellene térítenem. Kérdeztem, mennyi volna az. A szenvtelen választól, hogy 74 euró, mély lélegzetet vettem. Arcomra nyugodtságot erőltetve fizettem, és megfogadtam, hogy legközelebb elkerülöm az ötcsillagos szállodákat, vagy, ha ilyenbe kényszerülök, a reggelire kínált champagne-t ki nem hagyom. Hazafelé, a hosszú, unalmas úton megkérdeztem kísérőmet, hogy milyen ajándékot vásárolt újdonsült feleségének. "Elhoztam neki a fürdőszobádban talált, eredeti csomagolású papucsot" – hangzott a már egy új generációt megtestesítő, fiatal tolmács pragmatista válasza.

Elnökségem idején Európa nyugati fele kiemelt figyelemmel fordult a volt szocialista országok uniós csatlakozása felé. Fárasztó üléseken kellett bizonygatni, hogy mennyire érettek vagyunk a csatlakozásra, meg egyébként is – szoktuk mondani – erkölcsi kötelessége a nyugatnak a mi mielőbbi felvételünk. Akkoriban az Európai Unió kiemelt témája volt a régiók megerősítése. Konferenciákat szerveztek a szubszidiaritás jelentőségéről minden lehetséges helyszínen. A francia Michel Barnier volt a regionális ügyekért felelős biztos (napjainkban a belső piacért felel a Bizottságban), akivel Ausztriában több alkalommal is találkoztam. Amikor a burgenlandi vezetőknek tartott előadást a témában, a tartományfőnök meghívott engemet is a zalai, győri kollégámmal együtt, hogy egy szűk körű vacsora keretében fejtsük ki véleményünket a régiók megerősítéséről. Örömmel fogadtuk az uniós politikus segítségét, hisz a magyar megyék, esetleg az újonnan létrehozott régiók megerősítésének lehetőségét láttuk a szubszidiaritás elismerésében a központi hatalommal szemben. Ezeken a megbeszéléseken igyekeztem társadalomtörténeti, szociológiai érvekkel bizonyítani a magam igazát. Egy idő után érzékeltem, hogy hozzászólásaim, előadásaim, amelyekkel szándékosan lógtam ki a megszokott "mainstream" politikai diskurzusból, nyitott fülekre találtak. Ennek köszönhetem, hogy időnként meghívtak Brüsszelbe vagy Strassbourgba egy-egy előadás tartására. Különösen megszaporodtak a meghívások, amikor a három nyugat-dunántúli megye és Burgenland tartomány által létrehozott Nyugat-Pannon Eurégió soros elnöki tisztét töltöttem be.

A brüsszeli meghívások közül az egyik legemlékezetesebb a svédországi Göteland régió bemutatkozásához kapcsolódik. Cecilia Malmström parlamenti képviselő – aki e sorok írásakor már az Európai Unió belügyi biztosa, korábban svéd miniszter – hívott meg egy előadásra. A Göteborg központú régió szervezett egy bemutatkozást az Európa Parlamentben, és a svédek mellett meghívtak egy skót parlamenti képviselőt és engem. Skóciában akkoriban volt (napjainkban is) napirenden a nagyobb függetlenség megteremtése, nálunk pedig a területfejlesztési régiók közigazgatási régiókká való átalakítása. Meghívásomat Szájer József javasolta, akivel – soproni kötődésűként – egy régióhoz tartoztunk. Az előadásomra nagy izgalommal készültem, hisz angol nyelven kellett megtartanom. A szöveget felolvastam, de a kérdésekre rögtönözve kellett angolul választ adnom. Ma is úgy gondolom, hogy a feladatnak az elvárt szinten megfeleltem. A konferencia végén Cecilia meghívott egy szűk körű vacsorára, a város valamelyik híres vendéglőjébe. Kifelé menet felemelt kezével csettintett egyet a portásnak, és kocsit rendelt. Míg várakoztunk, körbenéztem az épületben. Az átriumos megoldás miatt jól látható volt, hogy több szinten is fogadást adnak (sok régiója van az Uniónak!), és az unatkozó parlamenti képviselők be-betérnek egy pohár pezsgőre, és megkóstolnak egy lazacos szendvicset. Így könnyű az egyesült Európáról szónokolni! – gondoltam némi cinizmussal. A családias hangulatú vendéglő emeleti különtermében kaptunk helyet. Úgy emlékszem, hogy tizenketten ültük körül az asztalt. A velem szemben ülő vendég megjegyezte, hogy érdeklődéssel hallgatta az előadásomat. Mikor megtudtam, hogy a 2000. évi orvosi Nobel-díjas, Arvid Carlsson szólított meg, a meglepetéstől elállt a lélegzetem. Kérdeztem tőle, mit keres egy ilyen rendezvényen. Egy új kutatóintézet létrehozásához keres támogatókat – felelte.

Amikor legközelebb találkoztam Szájer Józseffel, megjegyezte, hogy azt hallotta Ceciliától, jól sikerült a brüsszeli fellépésem.

Emlékezetes marad a Nyugat-Pannon Eurégió 2004-es brüsszeli bemutatkozása is. Soros elnökként nekem jutott a feladat, hogy a három megye elnöke, a burgenlandi tartományfőnök és az érintett öt megyejogú város polgármesterének igényei között egyensúlyt teremtsek. A szervezés koordinálására felkértem Ács Zoltánt, aki haza szeretett volna költözni Szombathelyre, és éppen munkát keresett. Természetesen minden polgármester és megyei elnök a saját területe jelentősnek vélt értékeit akarta Brüsszelben bemutatni. Meg kellett értetni velük, hogy a közös értékeket kell kiemelni, és ebből van bőven. Mindenkinek érdeke, hogy Haydn és Liszt munkásságára, a gyógyfürdőinkre, a középkori várakra, a barokk egyházi örökségre, lényegileg a turizmusra helyezzük a hangsúlyt. Amikor a bemutatkozó film elkészült, volt olyan politikus, aki stopperrel mérte, hogy minden érintett félnek egyenlő idő jutott-e.

Bemutatkozó konferenciánk témája a "Borostyánkő" út lehetséges fejlesztése volt, azé az úté, amit a rómaiak építettek ki az adriai kikötőtől a Baltikumig, és napjainkban is nagy terhelésnek van kitéve, hisz óriási kamionforgalom zajlik rajta. Szerettük volna elérni, hogy az utat jelöljék ki európai folyosónak. Az elképzelés megvalósítása a mai napig várat magára. Bemutatkozásunk lezárásaként egy fogadást terveztünk. Kibéreltünk egy, az alkalomhoz illő, a budapesti Vigadóhoz hasonlító helyet. Műsorként a Győri Balett kis létszámra szűkített társulatát, és a szombathelyi kötődésű Grencsó István trióját hívtuk meg. Utóbbihoz Hans Beck, a magyar régiók képviselője is ragaszkodott, mert egy korábbi alkalommal már elkápráztatták játékukkal a tapasztalt diplomatát. Burgenland tartomány – gondolom, a politikai korrektség jegyében – egy horvát kisebbségi folklór együttest hívott meg Brüsszelbe. A bor kiválasztása nagy gonddal történt. Burgenland tartomány hozta a maga kínálatát, ebbe beleszólni nem engedett. Úgy ítéltem meg, a békesség kedvéért Zalából hozunk fehérbort, Sopronból vöröset, így elkerülhetjük a vitát. A zalaiak Bussay szürkebarátot választottak a Lenti környéki Csörnyeföldéről, a soproniak valami kékfrankost, feltételezem, a polgármester kedvenc fajtájából, esetleg ismeretségi körének borai közül. A számlákat látva később megállapíthattam, a két bortermelőnek legalább jó üzlet volt a brüsszeli bemutatkozás. A szállításra egy-két hónappal az uniós csatlakozásunk – és a vámhatárok megszűnése – előtt került sor. Burgenland vezetése semmilyen segítséget nem ajánlott fel. Először a hivatalos úton próbálkoztunk. Mikor rádöbbentünk, hogy legkevesebb hat különböző engedélyt kell beszereznünk Budapesten a borok és sajtok kiszállításához, más taktikához folyamodtunk. Egyik osztrák ismerősünk pajtáját vettük igénybe a raktározáshoz, és a hivatal személygépkocsijaival több fordulóval kiszállítottuk a rakományt. A fogadáson aztán tapasztalhattam, hogy a nagy tapasztalatú brüsszeli személyzet előre megtöltött vagy száz poharat, amelyekről csak külön érdeklődésre árulták el, hogy melyik ország, melyik pincészetéből való. A vendégek válogatás nélkül itták a jobbnál jobb borokat, melyeknek az eredetéről – megfontolt választásunk ellenére – semmit sem tudtak. A vámhatárok megszűnése előtti borcsempészéstől azóta is lelkiismeret-furdalásom van.

JEGYZETEK

* Markó Péter szociológus, művelődésszervező, a Vas Megyei Közgyűlés volt elnöke (1998–2006) emlékezéseinek részletét 60. születésnapja alkalmából közöljük. A jeles közéleti személyiséget, folyóiratunk barátját tisztelettel és szeretettel köszöntjük! (A szerk.)

A VÉGESSÉGNÉL TÁVOLABBRA^*

EGY KISVÁROSI ÉLETÚT (RÉSZLET)

A VÉGESSÉGNÉL TÁVOLABBRA*

EGY KISVÁROSI ÉLETÚT (RÉSZLET)

A VÉGESSÉGNÉL TÁVOLABBRA^*