"AZ UTOLSÓ SZÓ JOGÁN"

Nemigen jutott okosabb, karakteresebb cím eszünkbe arról, amiről írni szeretnénk. Markó Bálintné Margit 1539. évi boszorkányperéről van szó. Az ítéletet különös formába öntötték: Markónénak első személyben kellett esküt tenni arra, hogy nem forral bosszút azért, mert bírái pálcát törtek felette. Mintha az utolsó szó jogán szólaltatták volna meg. Nem azért, hogy mentségeit előadhassa. Sokkal inkább azért, hogy a súlyos feltételekkel megtűzdelt esküjét, mint valami átkot, magára vonja.

Előre kell bocsátani, hogy Markóné boszorkánypere már mások figyelmét is felkeltette. A Vas Megyei Levéltár egykori igazgatója, a Vasi Szemle volt főszerkesztője, Dr. Horváth Ferenc 1969-ben nagy sikerű előadást tartott a Savaria Nyári Egyetem nemzetközi hallgatósága előtt. E sorok írója a tolmácsfülkében ülve követte és fordította a szöveget. Akkor még nem tudta, hogy egyszer levéltárosként fog találkozni az eredeti forrásokkal. Történt ugyanis, hogy Horváth Ferenc éppen akkor keresett szakembert az 1970-ben alapított kőszegi levéltár vezetésére. Olyan személyre gondolt, akinek volt germanisztikai alapképzettsége, hiszen a kőszegi anyag XVI–XVII. századi korai újfelnémet forrásait e nélkül nem lehetett értelmezni. A kurzuson résztvevő osztrák levéltáros kollégák érdekes módon előbb tudtak a választásról, mint jómagam. Amikor 1971-ben megnyílt a kőszegi fióklevéltár, az első dolgunk az volt, hogy utánanézzünk azoknak a forrásoknak, amelyekre Horváth Ferenc munkái támaszkodtak.

Az iratok nehezen adták meg magukat. Évekbe telt, amíg elfogadható gyakorlatot szereztünk a frühneunhochdeutsch (korai újfelnémet) szövegek olvasásában és értelmezésében. Ma már azonban elmondható, hogy négy ember nélkül ez nem vagy csak nagy kínlódások árán ment volna. Első helyen kell említeni Dr. Mollay Károlyt, a germanisztika akkori, budapesti professzorát, aki történeti német nyelvészetet és paleográfiát oktatott. Másodjára Dr. Sinkovics István professzort, aki nemcsak megalapozta a szerző levéltári képzettségét, hanem a disszertációját is vezette 1976-ban. Harmadszor nem szabad elfelejtkezni Suhajda Lajosról, a kőszegi evangélikus leánylíceum tanáráról, aki az 1930-as években hatalmas regeszta-katalógust állított fel a XVI. századi kőszegi forrásokról. Végül, de nem utolsósorban Dr. Horváth Ferencet kell újra említeni, aki egyébként filmforgatókönyvet is készített Kőszeg 1532. évi ostromáról. Hagyatékában nyilván ez is megvan még valahol. Azért említjük, mert előadásában és a forgatókönyvben Markó Bálintné Margit 1539. évi valamint Forintos Mátyás 1561. évi boszorkányperét azokkal a belső hatalmi harcokkal hozta kapcsolatba, amelyek Kőszeget már a török ostrom idején is megosztották.¹ Az anyagban Markóné Forintos Margit néven szerepel, noha ezt egyetlen forrás sem támasztja alá.

 

2.

 

Azóta sok-sok év telt el. Több mint negyven év után, 2013. április 24-én a Vas Megyei Levéltári Napok alkalmával újra elővettük Markó Bálintné Margit perének aktáit. Persze ez is túlzás, hiszen mindössze két forrás maradt fenn: a kínvallatási jegyzőkönyv és az ítéleti eskü (Urfecht). A szövegek ma is próbára teszik az elemzőt. Előre kell bocsátani, hogy Horváth Ferenc eme feldolgozásai az irodalmi fikció műfajába tartoznak. A maguk műfajában persze nagyon jók. Mégis tudni kell, hogy nem állják ki annak próbáját, hogy példának okáért Markó Bálintné Margit 1539. évi boszorkányperét az 1532. évi török ostrom egyik legválságosabb jelenetével, az ún. Szent Márton-legendával kapcsoljuk össze.²

Ennek illusztrálására fel kell idézni a Horváth-féle koncepció lényegét. Horváth Ferenc abból indult ki, hogy 1532. augusztus 25-én a végső török rohamra készülő Jurisics Miklós "reggel 5 órára ünnepi misét rendelt el közös áldozás végett. Erre az istentiszteletre minden aggastyán, gyermek, asszony ünnepi ruháját öltötte fel. Készülve a halálra. Díszruhákat, díszkardokat, csillogó ékszereket aggattak magukra, hogy reggel megáldozva tanúi legyenek Markó Bálint és Margit esküvőjének".³ A szertartás után rendelték el a török ostromot, amelynek során az ellenség áttörte a védelmet. "Amikor látták, hogy a török a vár falain betör, hatalmas jajveszékeléssel, sivalkodással[...] a betóduló törökre rohantak". Eközben újra meglódult az írói képzelet: "Nincs róla írásos dokumentum, csak valószínűnek tartom, hogy ennek a fényes ruhába öltözött, sivalkodó tömegnek az élén Markó Bálintné Margit szaladt fehér menyasszonyi ruhájában, kezében karddal [...], mert Markó Bálint segítségére akart sietni [...]. A török csapat hirtelen megingott [...] ijedten hátrálni kezdtek [...] sem semmiféle hatalommal, sem kényszerrel nem lehetett őket ostromra vezetni".⁴ Horváth Ferenc szerint valójában ez a jelenet adott tápot a kőszegi Szent Márton-legendának. A hagyomány ugyanis úgy tudta, hogy Szent Márton jelent meg lángpallossal a vár fokán, és ezért menekült el ijedtében a támadó török. "Szent Márton lángpallosos legendája tehát valóban nem igaz [...] De az igaz, hogy [...] alakja (ti. Markónéé – kiem. a szerző) élő személy volt, aki a neki tulajdonított véletlen csodáért az ostrom után 7 évvel, az emberi butaság és gonoszság révén majdnem életével fizetett".⁵

Horváth Ferenc Markóné-emlékezetére nyilván erősen hatott Székely Bertalan 1867-ben készült Egri nők című romantikus történelmi festménye, annyira erős a párhuzam. "A per egyik pontja az volt, hogy Margit azért boszorkányos, mivel már a falakon megigézte szemével a törököt" – írta végül Horváth Ferenc.⁶ Maradjunk annál, hogy mindez írói képzelet maradt, ráadásul a személyek családi kapcsolatainak jó része is kitalált. Ebben a tekintetben pedig nagy szabadsággal élhetett ő is. Az igazi probléma azonban az volt, hogy ezzel az előadással kívánta cáfolni Nemeskürty István: Kőszegi közjáték, egy legendával kevesebb című 1966-ban megjelent írását, amelyben a szerző deheroizáló hangnemben értekezett Kőszeg török elleni védelméről.⁷

A hosszan tartó vitáról kár lenne itt szót ejteni. Az azonban bizonyos, hogy ezen a módon már akkor sem lehetett sikeresen harcba szállni. Horváth Ferenc poézisével sem volt különösebb baj addig, amíg nem tartott arra igényt, hogy történeti vitairatnak és értekezésnek tartsák: "Véleményem szerint ez a Nemeskürty által kitalált mesének tulajdonított legendának igaz történeti háttere" – írta Horváth Ferenc.⁸ A szerző elévülhetetlen érdeme persze, hogy felhívta a figyelmet ennek a roppant fontos forrásnak a létezésére. Sőt, Nemeskürty írásának is megvolt a maga jelentősége, és ezt a korabeli kritika is elismerte.⁹ Mindkettőjük vesztett azonban a hitelességből azzal, hogy sem a hazai, sem a nemzetközi forrásokat nem vagy nem jól vették figyelembe.

Megannyi év után most arra teszünk kísérletet, hogy feltárjuk Markóné boszorkányperének részleteit, elvégezzük a szöveg elemzését. Arra számítunk, hogy a tények mellett főleg jogtörténeti szempontból tudunk újat mondani. Hátterében egy kőszegi polgárasszony súlyos tragédiájával.

 

3.

 

Markó Bálintné Margit történetére töredékes forrásismeretünk van. Fennmaradt kínzatásának jegyzőkönyve, továbbá az ítéleti eskü teljes szövege.¹⁰ Be kell vallani, hogy ez nem sok. Jobban mondva, elegendő arra, hogy értelmezni próbáljuk, de nem elég arra, hogy pertörténetet írjunk.

A kínvallatás vagy tortúra az igazság kivételének elfogadott eszköze volt. Mint ilyet a mindenkori hóhér foganatosította. 1539-ben Kőszeg híján lehetett ennek a foglalatosságnak, mert a város soproni hóhért szegődtetett erre, noha a földesúr Jurisics Miklós a város területén átengedte a pallosjogot. A jegyzőkönyvet maga a hóhér, Balthasar Töpler írta.¹¹ Ehhez fogható ritkaság nem is maradt fenn több az utókorra Kőszegen. A vallatásnál ott lehettek a kőszegi bírótársak, amire a tortúra szövege is utal. Az ítélkező vagy pártatlan bíróság csepregi, rohonci és szombathelyi delegált tagjai azonban csak a négy nappal később, 1539. március 19-én egybehívott törvénynapon szerepeltek.

A kínvallató törvényszolga nem szaporította a szót. Röviden, szinte szaggatott tömörséggel írta le, amit ki tudja milyen hosszan és milyen eszközökkel vett ki a gyanúsítottból. Miután végzett a kínvallatással, röviden írásba adta Markóné bűneit. Előszörre azt, miszerint Markóné bevallotta, hogy 1539. február elsején summa pénzt lopott volna. Kilesték, hogy mindezt gyolcsba tekerve a pellengérnél vagy egy malomkeréknél rejtette el. Éjnek idején aztán a pellengérre hágott, hogy a pénzes bugyrot magához kaparintsa. Másodjára megvallotta, hogy a kerítésen át seprűvel és mocskos szavakkal átkozta ("auf Zawn mit pesenn zu trechtlichenn wortten allhy ainem purger mit namen Jacob Jädll getratt") Jacob Jättl kőszegi polgárt, hogy annak teste úgy végezze, mint a nyársra húzott béka. Emiatt került tömlöcbe. Markóné azonban állította, hogy ilyen gonosztettet ("solliche pese stückh") nem követett el, soha emberre rosszat nem hárított. Töpler hóhér azért külön megrótta, hogy a kőszegi tanácsot is mocskos szavakkal illette ("Marcoin mit trechlichen worttenn in gefennkhnu? zu ainem Ersamen Ratt alhye zu gynnß gerädt"). Amikor pedig a tanácsa tömlöcbe lépett, jóságosan és számolatlan intette Markónét, hogy csak vegye ezt a lelkére, hiszen előbb mindent bevallott. Ám ő egyre csak azt hajtogatta, hogy meg akar halni.¹²

 

Részlet a soproni hóhér vallatási jegyzőkönyvéből

 

A fent idézett Horváth-féle irodalmi változat gyógyfüves, meddőséget kúráló asszonyról tudott, aki különös hatalmával még a törököt is megbabonázta. Olyannyira, hogy azokat a falakra vezetni többé nem lehetett. A soproni hóhér feljegyzése minderről mit sem tud. A Tízparancsolatból a hetediket olvasta a vádlottra, de a lopott pénz rejtekhelye már a hóhér írásában is bizonytalan maradt. Aztán az is különös, hogy Markóné miért éppen a közszemlén álló szégyenfát választotta, hogy a bűnjelét eltitkolja. Mint látni fogjuk, az ítéletben már nem esett arról szó, hogy Markóné lopott volna. Hovatovább a hóhér maga is bevallotta, hogy Markóné nem ezért jutott tömlöcre, hanem azért, mert kezében seprűvel és undok szavakkal átkozott meg egy kőszegi polgárt. Azt kívánván, hogy nyárson végezze, úgy, mint egy béka.

A ma már nevetségesnek tűnő vádat azonban akkor komolyan kellett venni. A béka mind a szimbólumok, mind pedig a hiedelmek világában a kígyó párja volt, az Ótestamentumban pedig már az ördöggel azonosították. Számos példában a fösvénység, a kevélység, a paráznaság, az eretnekség megtestesítője volt, ráadásul a középkori mágia és a boszorkányság attribútuma lett.¹³ Ez a közgondolkodásban mélyen meggyökerezett képzettársítássá vált. Még az Újszövetség is sok átokformulákat tartalmaz.¹⁴ Az átok hatékonyságát megerősítette, hogy az ilyen mondásoknak a büntetőeljárásban, így a tortúrában bizonyító erőt tulajdonítottak. Leginkább ezen a területen volt tetten érhető. Markóné kínvallatásában az volt a legnagyobb kockázat, hogy a neki tulajdonított átokformula, a békamotívum a korabeli értelmezésben boszorkány-átoknak minősült. Név szerint is megnevezett kőszegi polgárt sújtott vele, melynek a büntetőeljárásban önmagára visszaható ereje lett. Magyarán, ha Jakob Jädll polgárt szerencsétlenség érte (amit nem tudunk), és ezzel az átokkal kötötték össze, az egyértelművé tette Markóné boszorkányságát. Mai ésszel ugyan mindez fel nem fogható, pedig a modern koncepciós perek esze, logikája is erre jár.

A soproni hóhér tehát elvárást szállított. Ráadásul Markóné minden tagadását fel lehetett ellene használni. Nem tudjuk, mit értettek azokon a mocskos szavakon, amelyekkel a tanácsot megsértette. A tortúra szövege érdekes módon kőszegi tanácsot és nem bíróságot említ. Az ítéletet ugyanis már nem a kőszegi, hanem a pártatlan bíróság fogalmazta meg, amely a fent említett négy nyugat-magyarországi város ülnökeiből állt össze. Csepreg, Kőszeg, Rohonc és Szombathely küldött bíráinak ítélete jogtörténeti különlegesség, hiszen Magyarországon ismeretlen ítéleti eskü (Urfecht) formájában hirdették ki a végzést. Csepreg, Rohonc és Szombathely elvileg már a Hármas-könyv, azaz az ország szokásjoga (consuetudines regni), valamint a résztvevő városok jogszokása, továbbá a Habsburg zálogjogon lévő Kőszeg "osztrák" mintái alapján ítélkezhetett. Ebből természetesen csak vegyes eljárás születhetett. 1532-ben ráadásul már megjelent a Carolina, V. Károly büntetőjogi kódexe, aminek a használatára azonban csak jóval később találtunk adatokat.¹⁵

 

4.

 

A Kőszegre összehívott küldött bíróságot a szöveg egyetlen egyszer sem nevezi pártatlan bíróságnak. Házi Jenő nagy forráskiadványában ezzel az újfajta, ítélkező fórummal kapcsolatosan még több nyugat-magyarországi város részvételéről tett említést.¹⁶ Horváth Tibor Antal, Szombathely monográfusa is felfigyelt erre.¹⁷ A XVI. századra azonban számuk Nyugat-Magyarországon négy városra és mezővárosra: Csepregre, Kőszegre, Rohoncra és Szombathelyre korlátozódott. Ezek a települések négy-négy tagot delegáltak, mindenkor a meghívó fél kérésére. Így történt ez a csepregi, a rohonci és a szombathelyi üléseken is. Markóné 1539-es perében ezt a fórumot a négy szabad város és mezőváros büntetőszékének nevezik.¹⁸ Idővel azonban e négy település törvényszékét is következetesen pártatlan bíróságnak ("unparteiisch Gericht") nevezték, noha a benne résztvevők köre kibővült.¹⁹ Mindez arra utal, hogy más települések bírótársainak delegálása már megfelelt a bíróság elfogulatlanságának, ezért felvette a pártatlan nevet. Természetesen a kölcsönösség jegyében, hiszen Csepregnek, Rohoncnak és Szombathelynek is szüksége volt az ítélkező felelősség részbeni áthárítására.

Markóné ügyében 1539. március 19-én, még a böjti időszakban ült össze a pártatlan bíróság Kőszegen. Voltaképpen négy nappal a tortúra után.²⁰ A delegációs rendszer tehát ebben a 10–15 km-es körzetben zökkenőmentesen működött. Elég volt arra, hogy Csepregről, Rohoncról és Szombathelyről megforduljanak a hírhozók. Elég volt továbbá arra is, hogy szépen kiírt, fraktúr írással előre elkészüljön a német nyelvű ítéletlevél, Markóné ítéleti esküszövege is. Írója nevét is ismerjük, hiszen Jörg Ma? saját kezűleg kanyarintotta alá az ítéletlevelet. Személyéről azonban semmit nem tudunk, s valószínű, hogy örök homály fogja fedni kilétét. A szöveg mégis világosan igazolja, hogy írója jogtudó lehetett.

Egy fontos dolog még hátravan. Szükséges feloldani ugyanis az irat hátoldalának jegyzetét, amely így hangzik: "Margrethn des Markho Walentn zu Guns Hawsfraw Vrfecht Verschreibung 1539"("Margaréta, a kőszegi Markó Bálint házastársának ítéleti eskükötelezvénye"). Ebből ki kell emelni az Urfecht kifejezést. Nem csak azért, mert magyarázatra szorul, hanem azért is, mert ez a nálunk ismeretlen büntetőjogi formula a kőszegi per lényegére utal. Egyben összekapcsolja a négy város és mezőváros jogszokását az alsóausztriai perjogban ismert Fehde-joggal. Az osztrák (német) hűbéri társadalmakban 1495-ig a jogérvényesítés bevett formája volt a magánháború, a Fehde intézménye.²¹ Ezeket szigorú szabályok szerint vívták, de rendkívül kötött formában és békeesküben (Urfehde) zárták le. A békeeskü arra kötelezte a vesztes felet, annak rokonságát, sőt minden szövetségesét, hogy az egyezményt nem sértik meg, nem vesznek elégtételt, és bosszút nem táplálnak senki ellen.

 

Markó Bálintné ítéleti esküjének kezdő sorai

 

Ezt a formulát azután a bíróságok is átvették. Az ítéleti esküben (Urfehde>Urfecht) persze már az elítéltnek kellett ugyanezt szavatolni. Esküje a bűnben talált személy kezeseire, rokonságára, támogatóira is vonatkozott. Az ítéleti esküt első személyben fogalmazták meg. Markó Bálintné esetében is ez történt. Nem mondatták el vele, hanem nyíltan felolvasták: "Én, Margit, Markó Bálint kőszegi polgár házastársa – hangzik az eskü – úgy magamra, miként fiamra, leányaimra, rokonaimra, gyámolítóimra és jótevőimre vallom, hogy Kőszeg város körültekintő, becsületes, bölcs urai, bírája és tanácsa engem tömlöcbe vetett, egy időre ott tartott, mivelhogy bűbájos cselekedetet, továbbá illetlen, mocskos szavakat használtam ("vmb das Ich Zauberische Stueckh vnnd vnzymliche tröeliche wort praucht"), ennek okáért a mai napon a négy szabad város és mezőváros büntetőszéke elé vezettettem, hogy felettem a gonosztevőket sújtó jog szerint törvényt ("das Malefizrecht vber mich zubesitzen") ülhessenek".²²

Csaknem szó szerint köszönnek vissza ezekben a sorokban a tortúra szavai. Csak éppen beismerésként. Pedig Markóné a soproni hóhérnak mindenben ellentmondott, ráadásul a lopásról már nem is esett szó. Csak a boszorkányságról, és arról, hogy Markóné megsértette a szenátus tekintélyét. Ennyiben a tortúra intézménye tehát megfelelt az elvárásnak. Egyszerűen azért, mert annak korabeli rendszere így működött. Bármennyire is kerestük a szövegek között a kapcsolatot a török ostrommal, egyetlen halvány utalást sem sikerült találni. Az egyetlen körülmény, amiről nem lehet elfelejtkezni, az Markó Bálint személye. Előkelő polgárnak számított. Neve ott olvasható 1532-ben a kőszegi szenátus tizenkét esküdtje között.²³ A Markó család házát az 1570. évi telekkönyvben a Felsőkapu tőszomszédságában vették fel.²⁴ A ház ma is áll a Rajnis u. 10. sz. alatt, és a kőszegi polgárházak közül a legrégibbek egyikének számít. Az ítéleti eskü betartását Markóné rokonainak kezességzáradéka szavatolja, köztük van "az én kedves házastársam Markó Bálint" ("mein lieber eelicher Hawßwirt Marko Walent") is. A záradékban szerepel még Markóné két veje, Georg Moser és Forintos Mátyás ("mein lieb Zwen Aydn Georg Moser Vnd Mathiasch Fyrintusch"), továbbá két vérrokonának, Hema István kőszegdoroszlói bírónak és Pálfa Vincének a neve is ("mein lieb abgeporn Freundt Hema Ystwan Richter zu Griselstorff Vnnd Palffa Wincze").²⁵

 

A kőszegi Markó-ház a Rajnis u. 10. sz. alatt

 

Markóné lányai ezek szerint az ítélet kihirdetésekor már férjnél voltak Georg Moser és Forintos Mátyás feleségeiként. Forintos Mátyás 1561. évi boszorkányperéből azonban tudjuk, hogy ő akkor éppen nyolcvan éves volt. Ha Forintos Mátyás, Jurisics tűzmestere tehát az anyósa pere idején, 1539-ben már ötvennyolc éves volt, akkor Markóné még magasabb korban lehetett.²⁶ Georg Mosert, a másik vőt még egyszer említették a források. Kovács Pál beneficiátussal 1535-ben ugyanis németországi segélygyűjtő-útra küldték az ostromkárok enyhítésére.²⁷ Nem zárható ki, hogy Markó Bálint és Margit fia az a Markó István volt, aki 1552-ben leánya részére bizonyos összeget vett fel a kőszegi vár sáfárjától.²⁸ Leánytestvérét is Margitnak hívták, aki valóban Hans Saltzer sáfárnak lett feltehetően a második felesége. 1555-ben pedig már arról kapunk hírt, hogy újra férjhez ment.²⁹ Ezek az adatok jól illeszkednek a család történetébe. Feltéve persze, hogy Georg Moser, az első férj időközben elhalálozott. Az ítéleti esküt mind az öt kezes ellátta gyűrűspecsétjével. Markónéval ki is mondatták, hogy ezzel őt magát és rokonságát is az eskühöz kötötték.

Mindezt el kellett mondani, hogy érthetővé váljon Markóné ítéleti esküjének a családra vonatkozó része. "Ha mindebben (az eskü megszegésében – kiem. a szerző) engemet, fiamat vagy leányaimat, rokonaimat, gyámolítóimat és jóakaróimat vétkesnek találnák (amitől isten óvjon), igazságosan és pártatlanul vonassék meg és adassék vissza a megkegyelmezés, a vigasztalás és a szabadság".³⁰ Markóné tehát kegyelmet kapott, viszszakapta személyes szabadságát, de mindezt feltételhez kötötték. Miként annak idején a magánháborúkat lezáró békeeskü, akként az eljárási jogba átvett ítéleti eskü kényszerét a vétkes teljes rokonságára is kiterjesztették. A kötelezvényt különleges eljárásjogi elemmel bővítették: "Ha azonban eme cselekedet ellen tennék, és nem tartanám meg, amire köteleztem magam, továbbá, ha faluhelyen egy, városokban és mezővárosokban pedig két személy reám bizonyítana és engem tetten érne – hangzik a feltétel –, akkor legyen kötelességük és álljon szabadságukban, hogy feltartóztathassanak, elfogjanak, továbbá, hogy engem gonosztevőként kezeljenek, s így a négy szabad város és mezőváros testem és életem felett teljesen joggal ítélkezzen".³¹

Markónét tehát lényegében gonosztevőnek minősítették. Azon kívül, hogy a falvak és városok szemtanúit tanúértékük szerint felhatalmazták, hogy a vádlottat megfoghassák, Csepreg, Kőszeg, Rohonc és Szombathely küldött bíráit felette élet és halál urává tették. Ma úgy mondanánk, hogy Markónét feltételes szabadságvesztésre ítélték.

A két forrás nem tud tehát arról, hogy Markóné ügye bárminő kapcsolatban állt volna a török ostrommal, de nem derül ki az sem, hogy belső hatalmi harcok szították volna 1539-ben a pert Kőszeg egyik legtekintélyesebb polgár felesége ellen. Igaz, az ellenkezője sem. A boszorkányperek irracionális voltuk ellenére a büntetőperek részei lettek, számos esetben az ellenérdekeltek leszámolásának színteréül szolgáltak. Forintos Mátyás 1561. évi pere erre utal. Az alsó-ausztriai minta alapján készült eskü eljárási elemét azonban Csepreg, Kőszeg, Rohonc és Szombathely jogszokásával egyesítették. Azon mód, ahogy a küldött bírák a boszorkányság bűnében találtatott személyek felett ítélkeztek.

 

5.

 

A hazai kutatás úgy tudja, hogy Nyugat-Európában a boszorkányügyekre külön bíróságokat hoztak létre.³² A magyar joggyakorlat azonban a rendes bíróságok elé utalta őket. Markóné esetében két különbséget kell megtenni. Az egyik az, hogy ezúttal nem egy, hanem négy rendes bíróságból alkottak egy ítélő törvényszéket. A másik pedig az, hogy az ítéletet alsóausztriai gyakorlat szerint foglalták írásba. Ez a vegyes eljárás azonban még a vádelves gyakorlatot követte. A nyomozóelves praxis az V. Károly-féle büntetőjogi kódex révén majd csak a XVI. század második felében tört utat magának Kőszegen. Markó Bálintné történetének kéziratban fennmaradt, irodalmi változata annak idején nagy hatású volt. E sorok írója jelen volt 1970 őszén Horváth Ferenc kőszegi előadásán is, ahol lenyűgöző és meggyőző erővel ecsetelte Markó Bálintné Margit 1539., továbbá Forintos Mátyás 1561. évi boszorkány-perének történetét: áttételes összefüggéseit a török 1532. évi ostromával.

Ezt az irodalmi fikciót erősíti Paolo Giovionak (Jovius), V. Károly humanista történetírójának már 1552-ben megjelent műve, amelyben arról írt, hogy az ostrom egyik válságos pillanatában a törökök "a levegőben egy lovast pillantottak meg kivont karddal, aki támadásuk közben megfenyegette őket".³³ Az itáliai historikus Szent Mártont látta a lovasban, Horváth Ferenc pedig Margitot, a menyegzőjéről a falakra rohanó fiatalasszonyt. "[...] egyébként ennek a csodának a megtörténtét Nicolizza (Jurisics Miklós, – kiem. a szerző) igazolja, akitől ezt az esetet – felszabadulván az ostrom alól – Bécsben hosszas tudakozódás után hallottam".³⁴ Az egészben az a különös, hogy Jurisics I. Ferdinándhoz 1532. augusztus 30-án írt levelében valóban van olyan részlet, amely kifejezetten alkalmas arra, hogy a csoda erejével ruházzák fel: "Asszonyaink és gyermekeink jajveszékelését azonban úgy értelmezték (ti. a törökök – kiem. a szerző), hogy felfegyverzett hadinépet rejtettünk el a házakba, s erre visszahőköltek".³⁵ Jurisics még csak leírta a török megtorpanásának lehetséges értelmezését, Paolo Giovio viszont Szent Márton Európa-szerte ismert alakjára már legendát fűzött. Akkor jött Horváth Ferenc, aki 1969-ben Markó Bálintné boszorkányperével töltötte ki a fent leírt jelenet értelmezésének hiányzó részletét. Megannyi jó ráérzése sem igazolta vissza, hogy az történt Markónéval, amit előadásában elmondott.

Bosszankodásra persze semmi okunk. Hovatovább még hálásak is lehetünk a maga korában nagy visszhangot keltő irodalmi kísérletért. Egy szép legendával szegényebbek vagyunk ugyan, de a történeti hitelesség is ér annyit, hogy másfelől gazdagabbnak érezzük magunkat. Még akkor is, ha a források mögül nem sikertörténet, hanem egy tekintélyes kőszegi szenátor esendő feleségének tragikus sorsa bontakozik ki a távoli XVI. századból. Még kora legmodernebb büntetőjogi kódexe, a Carolina is ismerte a boszorkányság ("Zauberey") büntetőjogi tényállását.³⁶ Érdemes volna újraírni Markóné történetét ezúttal a Carolina nyomozóelves gyakorlata szerint. Persze a dolog lehetetlen, de kimutatná a különbséget a vádelven és a nyomozóelven működő bíróságok között. Egészen bizonyos, hogy az előbbiek kárára. Markónét ötven évvel később nem alázták volna meg hasonló ítéleti esküvel. A Carolina ugyanis akkorra már kötelező lett Kőszegen.

   

JEGYZETEK

1	Dr. Horváth Ferenc 1969. évi előadásának egyik cím nélküli kéziratpéldánya a szerző tulajdonában maradt még abból az évből, amikor szinkrontolmácsként működött a szombathelyi Savaria Nyári Egyetemen. 10 fol. (a továbbiakban: HORVÁTH: Kézirat)
2	BARISKA István: Steinamangertől a "kőszegi" Szent Mártonig. Adalékok Szombathely német nevéhez és Szent Márton szerepéhez Kőszeg 1532. évi ostromában. In: Archivum Comitatus Castriferrei. Előadások Vas megye történetéről. V. Előadások. 323–330. old.
3	Horváth: Kézirat. 6. fol.
4	Horváth: Kézirat. 7. fol.
5	Uo.
6	Uo.
7	NEMESKÜRTY István: Ez történt Mohács után. Tudósítás a magyar történelem tizenöt esztendejéről 1526–1541. Bp. 1966. 159. ff.
8	HORVÁTH: Kézirat. 7. fol.
9	SZAKÁLY Ferenc: Ez történt Mohács után. Tudósítások a magyar történelem tizenöt esztendejéről 1526–1541. In: Századok, 1968. 1–2. sz. 260–264. old.
10	Nemzeti Levéltár Vas Megyei Levéltára (a továbbiakban: MNL VaML) – Kőszeg. Acta Miscellanea (a továbbiakban: Act. Misc.). Markóné kínvallatásának jegyzőkönyve (a továbbiakban: Markóné kínvallatása). Hátoldalán téves meghatározás szerepel. [Kőszeg], 1539. március 15. továbbá: MNL VaML. Act. Misc. Kőszeg, 1539. márc. 19. Margharetha des Marho Walentin zu Gunsß Hawsfraw Urfecht Verschreibung (a továbbiakban: Markóné ítéleti esküje).
11	MNL VaML Act. Misc. Markóné kínvallatása: "Wallthauser Töpler Gerychts dyenner von Oedenburgckh Mein aygne Hanndt geschryfft". ("Balthasar Töpler soproni törvényszolga saját kezű írása")
12	MNL VaML Act. Misc. Markóné kínvallatása.
13	Kígyó. In: HOPPÁL Mihály–JANKOVICS Marcell–NAGY András–SZEMADÁM György: Jelképtár. Gyula, 1996. 119. old.; Béka. In. Szimbólumtár.  Jelképek, motívumok, témák az egyetemes és a magyar kultúrából. Szerk.: Pál József és Újvári Edit. Bp. 1997. 72–73. old.
14	Átok. Biblikus teológiai szótár. Bp. Xavier Léon-Dufour és mások. Bp. 89–91. old.
15	Die Peinliche Gerichtsordnung Kaiser Karls V. und des Heiligen Römischen Reichs 1532. (Carolina). Kiad. Friedrich-Christian Schroeder. Stuttgart. 2000. 215 (a továbbiakban: Carolina)
16	HÁZI Jenő: Sopron szabad királyi város története. 1. rész. 3. köt. Oklevelek és levelek 1430-tól 1452-ig, Sopron, 1924. 407. sz. 345. old.
17	HORVÁTH Tibor Antal: Szombathely a XV–XVI. században. Sajtó alá rendezte és szerkesztette Benczik Gyula, Mayer László, Tóth Endre, Zágorhidi Czigány Balázs közreműködésével Kiss Gábor. Szombathely, 1993. 212. old.
18	MNL VaML – Kőszeg. Act. Misc. Markóné ítéleti esküje.
19	BARISKA István: A Szent Koronáért elzálogosított Nyugat-Magyarország 1447–1647. Archivum Comitatus Castriferrei. Kismonográfiák. Felelős kiadó: Tilcsik György. Szombathely, 2007. 94–96. old.
20	MNL VaML – Kőszeg. Act. Misc. Markóné ítéleti esküje: "Mittihen Nach dem Sonntag Letere Inn der Fasstenn", azaz "Nagyböjtkor, Leatare, húsvét előtt a harmadik vasárnapot követő szerdán".
21	FUCHS, Konrad–RAAB, Heribert: Wörterbuch zur Geschichte. München, 1. köt. 263. old.
22	MNL VaML – Kőszeg. Act. Misc. Markóné ítéleti esküje.
23	MNL VaML – Kőszeg. Pangracz Swanklernak, Kőszeg város jegyzőjének leírása a város ostromáról. In: Kőszeg ostromának emlékezete. Szerk. Bariska István. Európa Kiadó. Bp. 1982. 43. old. (a továbbiakban: Kőszeg emlékezete).
24	MNL VaML – Kőszeg. Kőszeg város Telekkönyvi Hivatalának iratai. Grundbuch 1570. 31. A telekkönyvbe bevezetett első házingatlanra Markó Istvánt jegyezték be.
25	MNL VaML – Kőszeg. Markóné ítéleti esküje.
26	Ez a körülmény önmagában kizárja a Horváth-féle feltételezést, miszerint Markó Bálint és Margit az ostrom idején tartották volna menyegzőjüket.
27	Kőszeg emlékezete. 59–60. old.
28	MNL VaML. – Kőszeg. Act. Misc. Kőszeg, 1552. márc. 29.
29	MNL VaML. – Kőszeg. Act. Misc. Kőszeg, 1555. júl. 18.
30	MNL VaML. – Kőszeg. Markóné ítéleti esküje.
31	MNL VaML. – Kőszeg. Markóné ítéleti esküje: "Wo Ich aber hiewider Thatt Vnnd dise verschreibung nit hielt, Vnnd sollichs auff dem feld mit ainer Person vnd in Stätten vnnd Fleken zwaien personen auff mich bezeugt vnd warhafftiklich erfunden würde, So soll vnd mag man zugreiffen, Mich ab Nemen Vnd mit mir Maleficzlich hanndeln mit allen dem rechten als die vier Frey Stät vnnd Markt Vber mein leib vnd leben Erkennen hetten mögen".
32	SCHRAMM Ferenc: Magyarországi boszorkányperek 1529–1786. 3. köt. Bp. 1982. 398. old.
33	GOVIO, Paolo (Paulus Iovius): Jelenkori történetek könyve (Részletek). 30. könyv.  In: Kőszeg emlékezete. 154. old.
34	Uo.
35	Jurisics Miklós jelentése I. Ferdinánd királynak. Kőszeg, 1532. aug. 30. In: Kőszeg emlékezete. 38. old.
36	Carolina: 190. §. 73.