VAS MEGYEI HOSPES-PRIVILÉGIUMOK
AZ ÁRPÁD-KORBAN

A középkori magyarországi városodás, ezen belül a hospesközösségek fejlődésének fontos szakasza a XIII. század. A szabad királyi városok kialakulási folyamatának egyik ágán kiemelkedő jelentőséggel bír a hospesek kiváltságolása, az a fejlődési szakasz, amikor a hospes szó jelentése is átalakul. E korból már nagyobb számban maradtak fenn latin nyelven írott királyi oklevelek is, melyek vizsgálata során képet kaphatunk e településtípus jellegéről, lakóinak, a hospeseknek jogállásáról. Egyúttal korabeli jogforrásaink saját fordításon alapuló elemzésével és bemutatásával megmenthetjük jog- és kultúra-történelmünk emez értékes hordozóit az utókor számára. Jelen dolgozat ennek szellemében a két Vas megyei hospesközösség, Körmend és Vasvár Árpád-kori helyzetét mutatja be jogi-jogtörténeti szempontból. A konkrét oklevelek vizsgálata előtt azonban néhány megállapítást kell tenni.

 

A HOSPESEK ÉS A HOSPESKÖZÖSSÉGEK

Jóllehet, Nyugat-Európában már a XII. században léteztek a középkori értelemben vett városok, Magyarországon ez a településforma csak később jelent meg.¹ Kiemelkedő jelentőségű településeink ekkoriban azonban legfeljebb funkcionális értelemben tekinthetők városnak, vagyis jellemzőjük az, hogy a területi munkamegosztásban központi vagy különleges szerepet töltöttek be. Egyetértve Kubinyi Andrással,² úgy vélem, a funkcionális alap fontos ismérve a középkori városnak, további feltételeknek is teljesülniük kell azonban ahhoz, hogy jogi értelemben is városról beszélhessünk. E további feltételek közül kiemelhető a Hóman Bálint által meghatározott három sarkalatos szabadság: a szabad bíróválasztás; az autonómia, vagyis hogy a település és a király (illetve helyettese) között más hatóság nem áll; és a teljes vagy részleges vámmentesség.³

Ahogy Kubinyi írja, és ahogy az oklevelek szövegéből is kiolvasható, a privilégiumokat nem a település, hanem annak lakói (a hospesek) kapták,⁴ akik többnyire német (teuton), vallon (latinus) és szláv hospesek (vendégek) illetve magyar népelemek voltak. A hospesek kiemelt szerepének oka az, hogy a korábban nemzetségi életmódot folytató, letelepedett magyarságban hiányzott a városodást serkentő népelem, a majdani polgárság, és hiányoztak a városias településen élés hagyományai.⁵ E hagyományokat azok a hospesek hozták magukkal hazánkba, akik szabadságaik elnyerése előtt a várszerkezetben foglaltak helyet. Helyzetük a várnépekéhez volt hasonló,⁶ idővel azonban bizonyos szabadságok (vásártartás, bíróválasztás) elnyerésével kiemelkedtek az egyszerű várnépek közül, ami indokolttá tette önálló községeik létrehozását. A kezdetben a várnépekkel azonos státusz pedig elősegíthette a magyar elemek beépülését is a hospesközösségek rendszerébe, így a hospesközösségek népét nem kizárólag, sőt, elsősorban nem külföldi elemek alkották, hanem felemelkedő egykori várnépek. Mindezek értelmében hospesek alatt nem kizárólag a külföldről betelepedett, betelepített vendégeket értjük, hanem e vendégeket, a várszerkezetből kikerülő, felemelkedő várnépeket és más, ezekhez csatlakozó szabad állapotú népelemeket, akik egy-egy településen azonos jogállást elnyerve egy közösséget formáltak.

indezek ellenére fontos megjegyezni, hogy vár és város egymástól elkülönült, a XIII. században Magyarországon kialakuló város még nem feltétlenül jelentett erődített települést.⁷ Az erődítés egyébként is csak a tatárjárás után kezdett nagyobb méreteket ölteni, míg egyes hospesközösségek már korábban elnyerték szabadságaikat.⁸ A "hospesközösség" kifejezés alkalmazását indokolja, hogy a XIII. század utolsó harmadáig a hospeseknek adott oklevelek sem említenek várost (civitas-t), helyette a villa (falu), magna villa (nagyobb falu), hospites (vendégek), populi (népek) megjelöléseket használják. Szűcs Jenő ugyan IV. Bélának egy tucat teljes szövegében fennmaradt városi oklevelet tulajdonít a tatárjárás utáni évtizedekből (kiemelve, hogy további települések is teljes városi jogot kaptak, és hogy az oklevelekben használt terminológia önmagában nem meghatározó), ő sem tekinti azonban városi szabadságlevélnek valamennyi hospesprivilégiumot.⁹ E közösségek azonban kétséget kizáróan a tényleges városok kialakulása előtti utolsó állomást jelentették a városodás folyamatában,¹⁰ egyfajta nasciturus (születőben lévő) város képét mutatták.

 

A PRIVILÉGIUMOK

A hospesek privilégiumairól kétféle értelemben beszélhetünk. A privilégium jelölheti egyfelől azt a formát, oklevelet, amelyben a király rögzíti a hospesek szabadságait. Ilyen értelemben a privilégium jogforrás, a király akarata, tehát maga a törvény.¹¹ Másfelől, privilégiumon érthetjük az adott oklevélben biztosított egyes jogosultságokat is.

 

A VAS MEGYEI HOSPESEK

Az Árpád-kori magyarországi hospesközösségek körében a körmendi és a vasvári vendégek jogállása önálló vizsgálatra is érdemes, mivel szerencsés kivétel, hogy egyazon megyénk területéről két település privilégiuma is fennmaradt államiságunk e korai történelméből. Ha ugyanis figyelembe vesszük, hogy XIII. századi hospesközösségeinknek alig egynegyede található a mai Magyarország területén, a helytörténeti vonatkozású vizsgálódás felettébb nehéznek bizonyul.

Külön szerencse, hogy e két oklevél az Árpád-kori hospes-kiváltságolás két különböző, de hasonlóan fontos korszakából származik. A körmendiek levelét¹² ugyanis 1244-ben, a tatárjárást követő országépítés keretében, a hospesek kiváltságolásának legintenzívebb szakaszában bocsátotta ki az a IV. Béla, akit Szűcs Jenő így jellemez: "az Árpádházi uralkodók sorában kivételes antitalentum volt a csatamezőn", ugyanakkor "az Árpád-dinasztia legnagyobb szervező tehetsége és a legnagyobb realista volt Szent István után".¹³ Ez utóbbi megállapítás jól tükröződik a Béla által adott privilégiumokban. A vasváriak pedig 1279-ben kapták kiváltságlevelüket¹⁴ IV. Lászlótól, akkor, amikor két évtized viszonylagos csendjét megtörve a század végén ismét nagyobb számban nyertek szabadságokat a hospesek. Jelentősebb településeink közül e korszakban kapták oklevelüket például a soproniak,¹⁵ a gölnicbányaiak¹⁶ és a pozsonyiak¹⁷ is.

Szintén önálló vizsgálatra érdemessé teszi a körmendi és a vasvári hospesközösség privilégiumait azok terjedelme és tartalmi sokszínűsége. Mindkét település lakói széles körben nyertek szabadságokat, ami e közösségek jelentőségét is mutatja. Találunk továbbá a két dokumentumban olyan sajátos rendelkezéseket is, amelyek a nagyságrendileg három tucat kiváltságolt Árpád-kori hospesközösségünk valamivel több mint félszáz oklevelét áttekintve egyedinek mondhatók.

 

AZ ARENGA-SZÖVEGEK ÉS A IUS REGIUM

Granasztói György hangsúlyozza, a települések privilégiumainak kibocsátása a XIII. század végéig alapvetően a király joga volt.¹⁸ A privilégiumok adása tehát, akárcsak a tisztségek adományozása, a ius regium (királyi jog) egyik fontos eleme. A ius regium pedig nem más, mint a király közjogi állását meghatározó olyan jogszabályok összessége, amelyek a király számára valamely politikai vagy gazdasági előnyt biztosítanak,¹⁹ tulajdonképpen mindaz, amitől tartalmi értelemben király a király.

A királyi jogra gyakran maguk az oklevelek is utalnak, az úgynevezett arenga-szövegben, amely az oklevél érdemi részének valamilyen általános filozófiai, teológiai, jogi tartalmú gondolatot megfogalmazó bevezető eleme,²⁰ és amelynek terjedelme egyetlen rövid mondattól az oklevél érdemi tartalmát is meghaladó hosszúságig terjedhet a tartalomtól is függően.

Mind a körmendi, mind a vasvári hospesek privilégiuma tartalmaz a királyi hatalomra és jogra vonatkozó utalást. IV. Béla levelében ez áll: "mivel nem fér kétség ahhoz, hogy a beköltöző vendégek hű szolgálatából a királynak és országnak (regi et regno) megannyi haszna származik, ezeknek a szabadságát a királyi adakozásnak (liberalitas regia) hathatósabban kell részesítenie kegye bőségében, hogy az itt lévők örüljenek annak, hogy betelepültek, és a távoliak könnyebben szánják rá magukat arra, hogy jöjjenek". Ez utóbbi gondolat is azt mutatja, hogy "második honalapítónk" politikájának tudatos és kiemelten fontos részét képezte a településpolitika, ezen belül a hospespolitika. IV. László a következőket deklarálja a vasvári vendégekről: "hogy ugyanezek és más szabad állapotú emberek ugyanezen városban összegyűlhessenek, és számuk gyarapodhasson, és hogy ezáltal a király tisztelete is növekedjék, nekik ezt a kegyet parancsoltuk gyakorolni, és e szabadságot rendeltük".

Van továbbá a ius regium-nak és a hospesek privilégiumainak egy másik összefüggése is. A király ugyanis a hospeseknek adott oklevelekben nem csupán azok jogait és kiváltságait konstituálja, hanem a királlyal és esetleg a király által a ius regium gyakorlása során kiváltságolt más személyekkel szembeni kötelezettségeiket is. E kötelezettségek pedig a király oldalán olyan jogokként, követelésekként jelennek meg (katonaállítás, bizonyos adók, jövedékek, elszállásolás stb.), amelyek maguk is a ius regium körébe tartoznak.²¹

 

A KÖRMENDI HOSPESEK 1244. ÉVI SZABADSÁGLEVELE

A körmendiek tehát, sok más hospesközösséghez hasonlóan, a tatárjárást követő országépítés keretében, 1244-ben kapták szabadságlevelüket, amely V. István király 1279. évi átiratában maradt fenn.²² A kiváltságokat IV. Béla, Isten kegyelméből Magyarország, Dalmácia, Horvátország, Ráma, Szerbia, Galícia, Lodoméria és Kunország királya adta a körmendieknek, az oklevelet kiállító hiteleshelyet azonban nem rögzíti a szöveg, hiányzik tehát a dokumentum subscriptiones nevű eleme. A datum szövegrészben a kiadás idejeként 1244 novemberének ötödik kalendája (október 28.) szerepel, és egyedi módon a kiadás helyét is megismerhetjük: Komárom (Kiskomárom) mellett (prope Kamarun).

Az érdemi rendelkezéseket a következő mondat, az oklevél dispositio része vezeti fel: "mindenki tudtára kívánjuk adni ezeknek rendje szerint, hogy körmendi vendégeinknek, kiknek jogállását és jólétét (statum et utilitatem) bővítvén megőrizni és megőrizvén bővíteni óhajtjuk (ampliando conseruare et conseruando cupimus ampliare), azt a szabadságot engedélyeztük".

 

BÍRÁSKODÁSI SZABADSÁG

A körmendi hospesek szabadságlevele, hasonlóan több Árpád-kori hospes-privilégiumhoz, a bíráskodási szabadságot rögzíti elsőként az érdemi rendelkezések sorában. Ez volt Árpád-kori hospesközösségeink legfontosabb kiváltsága, a vizsgált oklevélben is ez a szabadság részesült a legrészletesebb szabályozásban. A bíráskodási szabadság elemei a szabad bíróválasztás és az igazságszolgáltatáshoz kapcsolódó egyéb jogosultságok.²³

A körmendiek oklevele elsőként a szabad bíróválasztást rögzíti: "senki idegent, aki nem polgártársuk, számukra bíróul nem állítunk, hanem ugyanezek maguk közül magamaguk válasszanak maguknak bírót (iudicem), akit alkalmasnak és a közösség számára hasznosnak tartanak egyetértőleg". Érdekesség, hogy a király a iudex kifejezést használja a hospesek kiváltságaiban megszokott uillicus (elöljáró) helyett, ez azonban nem jelent hatáskörbeli vagy más érdemi különbséget. Rendelkezik a király a villicus bemutatásáról is: "kit nékünk bemutassanak, és akit majd hivatala gyakorlására elfogadunk", nem szól azonban az elöljáró megbízatásának tartamáról. Erre más hospesközösségek kiváltságaiból következtethetünk, miszerint a villicust tipikusan évente választották, Szent György mártír ünnepén, és tisztségére újraválasztható volt.²⁴

A villicus hatáskörét illetően a következőt tudjuk meg: "őket minden ügyben királyi tekintéllyel korlátlanul ítélhesse, és ítélni tartozzék". Saját bírójuk kiteljesedett ítélkezési hatásköre, noha ezt az oklevél kifejezetten nem rögzíti, egyben azt is jelentette, hogy a körmendiek fölött más bíró nem ítélkezhetett (természetesen a király kivételével). Ez a szabadság, noha a jelentősebb hospesközösségek esetében tipikusnak tekinthető, a XIII. század közepén még nem kivétel nélkül általános. A beregszászi (1247)²⁵ és a késmárki (1269)²⁶ vendégek bírója például nem ítélhetett egyes nagyobb (tipikusan a lopási és vérontási) ügyekben.

Kimondja a körmendiek levele azt is, hogy "ha valamely panaszosnak illő módon nem ad elégtételt, csak maga a bíró és ne másképp, ne a nép jöjjön el jelenlétünkre". Összevetve e rendelkezést más hospesközösségek leveleivel, azt mondhatjuk, hogy a király egyfajta különös jogorvoslati fórumként járt el a vendégek ügyeiben, ha a villicus az ítélkezésben hanyagnak vagy hozzá nem értőnek (negligens uel imperitus)²⁷ mutatkozott.²⁸ Érdemes ehelyütt felidézni a zágrábiak 1242. évi privilégiumának²⁹ rendelkezéseit is, melyeket ugyanezen vendégek 1266. évi levele³⁰ is megismételt, és amelyek a királyhoz folyamodás pontosabb menetét rögzítik. Eszerint először: "ha bírójuk elfogult (iudex suspectus), és a felperes azt állítja, hogy jogos igényét elutasította, minden tekintélyes polgárt összehíva, magának a bírónak jelenlétében döntsék el az ügyet, amelyben ha ítéletet hozni haboznának, és a felperes erőszakosan a király elé akarná citálni őket, mindenki másért is csak a bíró tartozzon a királyhoz menni". Ugyanígy: "ha bármely ügyben valaki a város bíróját és polgárait, vagy csak a polgárokat a királyi jelenlétre hívja, ne tartozzanak jönni, csakis a város bírója". Mindkét zágrábi oklevél tartalmazza ezen eljárás megsértésének szankcióját is: "ha bármelyikük bárki más polgárt vagy polgárokat, anélkül, hogy előbb megkeresnék a városi bírót, hogy ő ítéljen nekik, a király elé visz, érte vagy értük a bíró tartozzon oda menni, és az idéző térítse meg a költségeket neki, amiért az általa ismert királyi kiváltság tekintélyét semmibe véve (contempta autoritate regalis priuilegii) a városi bírót fel nem keresve, indokolatlan fáradsággal és költségekkel (frustra laboribus et expensis) terhelte őt".

A villicusra vonatkozó szabályok után az oklevél anyagi büntető rendelkezéseket tartalmaz, néhány súlyosabb delictum büntetési tételét rögzítve. Ez a megoldás az Árpádkori hospesközösségek szabadságlevelei között szinte kivételes, igazán átfogó bűncselekmény-katalógust csupán a zágrábiak fentebb említett leveleiben találunk. A király szigorú büntetéseket helyez kilátásba a következők szerint: "ha tolvajt fognak maguk közt, kinek tolvajlása a hatvan frisaticus mértéket meghaladja, akasztással lakoljon (suspendio condempnetur) [...] aki ártatlant öl meg, és törvényes úton (ordine iuris) elmarasztalták, bűnhődjék fejével (capite plectatur) [...] aki másnak kezét csonkítja, kezét veszítse, aki pedig, hogy hatalmaskodjék (violencia illaturus)³¹, polgártársának házára fegyveres kézzel (armata manu) rátörni merészel, tíz márkával bűnhődjék, miként mondottuk, törvényes ítélet közbejöttével". Az említett hatvan frisaticus (friesachi dénár) Hóman Bálint szerint egy negyed (ezüst) márkának, vagyis egy ferto-nak felelt meg.³² Az emberölés tényállásánál olvasható "ártatlant" kitétel bizonyosan arra utal, hogy a napjainkban is büntethetőségi akadálynak minősülő jogos védelem esetén nem kell alkalmazni az oklevélben foglalt jogkövetkezményt. Noha a jogos védelem, mint büntethetőséget kizáró ok, ismérveit Werbőczy "kodifikálta" a Hármaskönyvben,³³ ez nem zárja ki annak lehetőségét, hogy már az Árpád-korban is mentesülhetett a felelősség alól a jogos védelmi helyzetben lévő elkövető. Más kezének csonkítása esetén pedig még a klasszikus talio-elv érvényesült.

 

GAZDASÁGI JELLEGŰ SZABADSÁGOK

Pontosítva Hóman Bálint véleményét, miszerint a hospesek egyik sarkalatos szabadsága a vámmentesség,³⁴ Fügedi Erik a jogi szabadságok (bíráskodás) mellett az Árpád-kori hospesközösségek kiváltságainak következő fontos csoportjaként már a gazdasági jellegű jogosultságokat említi.³⁵ A Fügedi által alkalmazott csoportosítást meghaladva ugyan, de megtartva a hármas felosztást,³⁶ magam is e kiváltság-csokrot tekintem a bíráskodási szabadság mellett a hospesek jogállása legfontosabb elemének. E körből a körmendiek 1244. évi oklevele mindössze két rendelkezést tartalmaz, és nem szól például az esetleges szabad vásártartásról vagy a település földrajzi adottságainak (a Rába folyó közelsége) ismeretében felvethető halászatról vagy kikötőhasználatról.

A vámmentesség kérdésében a privilégium így rendelkezik: "kereskedőik Vas és Zala megyében vámot ne fizessenek". A körmendiek tehát, ellentétben több más korabeli hospesközösséggel (például a nagyszombatiak,³⁷ a zágrábiak,³⁸ a zólyomiak,³⁹ a szatmárnémetiek⁴⁰), nem nyertek országos, teljes vámmentességet. E szabadságuk korlátozása azonban csupán területi jellegű volt (mint a hét megyére kiterjedő vámmentességnek örvendő sátoraljaújhelyieké⁴¹), szemben azokkal a hospesközösségekkel, amelyeknek a lakói csak meghatározott termékek után nem fizettek vámot (ilyen volt például Nyitra,⁴² Sopron⁴³ és Pozsony⁴⁴).

A gazdasági jellegű szabadságok körében érdemes megvizsgálni azt a szakaszt is, amelyben a király birtokot adományoz a körmendi hospeseknek. Az adományozás ugyanis, ahogy az az oklevél vonatkozó szövegrészeiből is kiderül, összefügg a hospesek egyes szabadságaival, mindenekelőtt a gazdasági szabadságokkal. Amellett, hogy a birtokadományozás a ius regium úgynevezett vagyonérdekű jogosítványainak, a fiscalia regum-nak⁴⁵ egyik legfontosabb eleme, a királyi jutalmazás, a bőkezűség megnyilvánulásának leggyakoribb eszköze, természetesen az alattvalók lekötelezését is szolgálta. Ennek általánosabb formája az alattvalói hűség megkövetelése, egyes hospesközösségek szabadságleveleiben azonban találhatunk kifejezetten az adományhoz kapcsolt kötelezettségeket is. A soproniak 1277. évi okleveléből például az derül ki, hogy e vendégek a településen található bizonyos torony megjavításáért és megőrzéséért kapták meg a fertői vám felét.⁴⁶

Nyilvánvaló ezért, hogy nem csupán valamiféle gesztust, hanem elvárást, a királynak járó szolgáltatások alapját, garanciáját is kell látnunk IV. Béla rendelkezésében, amikor megengedi, hogy "a Rábától indulván, attól a falutól, amit Druskának hívnak, egészen ezek Gelka malmának helyéig a közösségnek legyen szabad kaszálót használni, semmi akadály nem gátolván őket". Az említett Druska egyébként ma is létező település (Döröske) Körmend vonzáskörzetében, míg a Gelka rábai vízimalom volt. A kaszáló szabad használata tulajdonképpen ingyenes (ellenszolgáltatás nélküli) haszonvételt jelentett.

Ehhez a rendelkezéshez fűzi a király, hogy "túl a Cernech folyón egyáltalán ne menjenek, mivel minden, ami túl van, akarjuk, hogy zavartalanul és békésen a várnak maradjon". Ez a folyó a mai Csörnöc patak, melynek medre Körmend és Döröske között, a Rábával párhuzamosan húzódik. A várat a helytörténeti szakirodalomban (tévesen) a körmendi toronyként vagy vízivárként azonosítják.⁴⁷ Ennek létét nem vitatva, jogtörténeti forrásainkból kiindulva azonban egy másik megoldás kínálkozik. A "Castrum" megnevezés ugyanis az e korból származó forrásokban nem az erődöt, hanem mindig valamely központot, a hospesközösségek szabadságleveleiben tipikusan az ispánság székhelyét jelöli, ami a körmendiek 1244. évi oklevelében csak Vasvárra (Castrum Ferreum) utalhat. A körmendi, hospeseknek nevezett királyi népeket először említő 1238. évi oklevél (Geregye nembeli Pál fehérvári ispán ítélete)⁴⁸ is többször használja a körmendieket érintő kérdésben viszonyítási pontként Vasvárt és a vasvári ispánságot. Szintén érdekesség, hogy a mondat első felében említett Döröske éppen Vasvár irányában, szinte a két mai város között félúton fekszik. A Csörnöcön túl (attól délre, dél-keletre) található terület pedig egyébként is ésszerűbben szolgálhatta a vasvári ispánságot, mint a (szükségleteiben is) kevésbé jelentős körmendi tornyot, melynek fenntartására nem bizonyos, hogy a hospesek földjeitől elkülönült telkeknek kellett szolgálnia. Maga az oklevél sem említi sehol a körmendi tornyot, a castrum kifejezést egy helyen (a vámmentességnél) tartalmazza, akkor is Vasvárra vonatkozóan. A korabeli hasonló oklevelekre és a hospesközösségeknek a várszervezettel való kapcsolatának alakulására alapozó jogtörténeti logika ezért az említett várat Vasvárként kell, hogy azonosítsa.

 

EGYÉB RENDELKEZÉSEK

Gazdasági jelentőséggel is bír, mégis önállóan vizsgálandó a katonaállítás kérdése, hiszen itt az Árpád-kori hospesközösségek egyik legtipikusabb kötelezettségéről van szó. A körmendiek privilégiumához hasonlóan részletes rendelkezést pedig e korból csak a boroskrakkói és magyarigeni vendégek levele⁴⁹ tartalmaz e tárgyban. IV. Béla, akit Szűcs Jenő – mint fentebb már idéztük – úgy jellemez, hogy az "Árpád-házi uralkodók sorában kivételes antitalentum volt a csatamezőn", ugyanakkor az "Árpád-dinasztia legnagyobb szervező tehetsége és a legnagyobb realista volt Szent István után",⁵⁰ a következőt rendelte a körmendiek szabadságlevelében: "hadjárat idején, amikor személyesen kell indulnunk, közülük tizenöt manzió adjon nékünk egy lándzsás, bőrpáncélos, sisakos, tegzes, és más egyéb hasznos felszereléssel ellátott páncélost, két felvértezett lóval, aki egyik bárónk társaságához se csatlakozzék, csak zászlónk alatt vonuljon, és különös parancsunkból menjen oda, ahová parancsoljuk, és azt tegye, amit akarunk". Jogtörténeti szempontból kevésbé fontosak Veszprémy Lászlónak a bőrpáncéllal⁵¹ és a manziók lehetséges nagyságával⁵² kapcsolatos megjegyzései, kiemelendő azonban az a megállapítása, miszerint e rendelkezés lényege többes.⁵³ Jogtörténetileg is fontos egyrészt, hogy a hospesek személyesen nem kötelesek hadba vonulni, másrészt, hogy az általuk küldött fegyveres is csak a király személyes hadba vonulása esetén, és akkor is csak az ő zászlaja és parancsnoksága (különös parancsai) alatt tartozik vonulni.

A fenti kötelezettség a körmendi hospesközösség jelentőségét és vélhető gazdasági stabilitását is mutatja, mivel a felfegyverzett páncélosok kiállítása (fejenként két lóval) jelentős gazdasági megterhelést jelentett. Ennek ellenére a király nyilvánvalóan úgy vélte, ez a teher nem veszélyezteti a hospesek létbiztonságát, hiszen az arenga-szövegben éppen ennek védelmét hangsúlyozta. A katonaállítási kötelezettség alóli mentesség egyébként nem lett volna példa nélküli, kifejezett mentesítés három Árpád-kori hospes-privilégiumban is szerepel. Ezek közül kettő, a korponaiak 1244. évi⁵⁴ és a zágrábiak 1242. évi⁵⁵ levele a mentességet csak öt évre biztosítja. Teljes és határozatlan idejű mentességet pedig a zágrábiak kaptak 1266-ban,⁵⁶ majd a győriek 1271-ben,⁵⁷ valamenynyien IV. Bélától.

Tartalmaz a körmendi hospesek szabadságlevele egy magánjogi rendelkezést is, amikor a király az öröklés szabadságát biztosítja. A végrendelkezési szabadság és az örökléssel kapcsolatos más rendelkezések azért különlegesek, mert áttörik az oklevelek döntően közjogi tartalmát.⁵⁸ Az oklevél szerint: "akik törvényes örökösök nélkül (sine legitimis heredibus) távoznának el közülük, legyen hatalmuk összes javaikat akár az ugyanitt épült templomnak, akár rokonaiknak hagyni tetszésük szerint". E szabályhoz két megjegyzést érdemes fűzni. Egyrészt, a szövegből nyilvánvaló, hogy nem a mai értelemben vett végrendelkezési szabadságról van szó, hiszen a törvényes öröklés megelőzte az örökhagyói végintézkedést, ez utóbbi csak a törvényes örökösök hiányában jöhetett szóba. Másrészt, a templom és a rokonok, mint lehetséges kedvezményezettek megjelölése is korlátozza az örökhagyó szabadságát. Végső soron tehát IV. Béla igyekezett a hospesek vagyonát haláluk esetére nézve is a közösségben tartani, akkor is, ha az oklevél (szemben például a zágrábiak 1266. évi privilégiumával)⁵⁹ nem rögzíti a közösség tagjainak (a zágrábiaknál: a szegényeknek) és egyházának törvényes örökösi mivoltát.

A körmendiek 1244. évi kiváltságleveléből utolsóként egy különös rendelkezés kerül bemutatásra, miszerint "ha háború támad, valamely az utak veszélyei miatt aggódó német kereskedők köztük maradhassanak a béke helyreálltáig, személyükben és minden dolgaikban sértetlenül ugyanitt időzhessenek". E szabály oklevélbe foglalását két tényező indokolhatta, figyelembe véve a korabeli jogalkotást: egyfelől a település elhelyezkedése (a határ és a kereskedelmi utak közelsége), másfelől talán egy, az oklevél megalkotását megelőzően lezajlott, a rögzített tényállásnak megfelelő incidens valamely német kereskedőkkel. A kereskedők dolgainak (áruinak) sértetlenül hagyása nem csupán a szándékos rongálás vagy lopás, kifosztás tilalmát jelenti, hanem (kereskedőkről lévén szó) azt is, hogy a körmendiek (az oklevelükből hiányzó szabad vásártartás mellett) árumegállító joggal sem rendelkeztek, vagyis az idegen kereskedők nem voltak kötelesek náluk áruikat lepakolni és eladásra felkínálni (szemben például a győriek 1271. évi⁶⁰ privilégiumával).

 

A VASVÁRI HOSPESEK 1279. ÉVI SZABADSÁGLEVELE

A vasvári hospesek szabadságlevele, melyet 1279-ben kaptak IV. Lászlótól, Isten kegyelméből Magyarország, Dalmácia, Horvátország, Ráma, Szerbia, Galícia, Lodoméria, Kunország és Bulgária királyától, Károly Róbert átiratában maradt az utókorra.⁶¹ Itt jegyzendő meg, hogy az 1260–70-es évektől egyre több oklevélben tűnik fel a magyar király azonosításában, tisztségei között a "Bulgária királya" cím, ezt azonban uralkodóink komolyabb területszerzés hiányában csak névleg viselhették. Az oklevél subscriptiones és datum részeiből a kiadás éve mellett csupán annyi derül ki, hogy azt Miklós mester, a királyi udvar alkancellárja készítette.

A narratio részben és az ehhez kapcsolódó, már idézett arenga részben a király megindokolja, miért látta szükségesnek a vasvári hospesek szabadságait oklevéllel megerősíteni: "mivel vasvári vendégeink körében a gyakori megszállás és a teutonok és mások folytonos dúlásai miatt gyakori és elterjedt a szegénység, hogy ugyanezek és más szabad állapotú emberek ezen városban összegyűlhessenek, és számuk gyarapodhasson, és hogy ezáltal a király tisztelete is növekedjék". Már az idézett mondatból is kitűnik, hogy Vasvár jelentőségét nagymértékben földrajzi elhelyezkedése biztosította, ez pedig hatással volt az itt élő vendégek jogaira és kötelezettségeire is.

Az egyes szabadságokat meghatározó rendelkezések vizsgálata előtt ki kell emelni az oklevél érdemi részének utolsó mondatát, miszerint: "más szabadságok terén is a fehérvári vendégeink szokásainak és szabadságainak örvendjenek és azokat élvezzék". A hospesközösségek XIII. századi szabadságlevelei gyakran hivatkoznak a fehérvári vendégek jogára. Fehérvár kiemelt jelentősége és a fehérvári jog léte vitán felül áll, elég csak arra hivatkozni, hogy maguk a királyok is utalnak e jogra okleveleikben, és az is nyilvánvaló, hogy ezt a jogot az országban széles körben ismerték,⁶² a XIII. századi oklevelekből (így a vasvári hospesek kiváltságából) pedig annak tartalmára is következtethetünk. Mindezek alapján úgy tűnik, hogy a fehérvári jog az egyik legkorábbi és legteljesebb hospeskiváltság lehetett, ennek elnyerése pedig más hospesközösségek számára a legnagyobb szabadságot jelentette. A kérdés tehát valójában legfeljebb az lehet, vajon a fehérvári vendégeknek volt-e valamely királyunk által kibocsátott szabadságlevelük (amely az idők folyamán elveszett), vagy szabadságaikat egyszerűen szóban deklarálta egyik uralkodónk, ami persze önmagában is a törvény erejével bírt.⁶³

 

BÍRÁSKODÁSI SZABADSÁG

A vasvári hospesek 1279. évi szabadságlevele is az érdemi rendelkezések elején rögzíti a bíráskodási szabadág elemeit. Érdekesség, hogy a levélből először azt tudjuk meg, kit illetett korábban az ítélkezés joga: "minden bíró, különösen a mindenkori vasvári ispán ítéletei és joghatósága alól kivétetnek és kivonatnak, úgy tudniillik, hogy a három válságos perben (iudicium trium articulorum), tudniillik emberölési, lopási és rablási ügyekben se ítélhessen felettük egyébként a várispán, amely esetekben korábban saját ispánjuk jelenlétére tartoztak menni". Csak ezt követően mondja ki a király, hogy "maguk közül akaratuknak megfelelően elöljárót (uillicum quem uolent) válasszanak, aki felettük minden vitás ügyben ítéljen". A nagyobb ügyek külön említése nem indokolatlan, ha figyelembe veszszük, hogy az egyes hospesközösségek szabadságfokának egyik legjobb mutatója a bíráskodási szabadság milyensége, ezen belül a villicus hatásköre. Nem ítélhetett például úgynevezett nagyobb ügyekben (lopás, vérontás, tizeddel kapcsolatos ügyek) a beregszászi⁶⁴ és a késmárki⁶⁵ vendégek saját bírója.

Két speciális, a vasvári hospesközösség jelentőségét tükröző szabályt rögzít az oklevél a bizonyítás kérdésköréhez kapcsolódóan. Először: "ha e vendégeink ellen bármely okból idegenek felindulnának, úgy, hogy tanúk bemutatása szükséges, olyan tanúk által bizonyítsanak, akik a vendégekkel azonos szabadságoknak örvendenek, amilyeneknek országunk nagyobb városaiban élő vendégeink is örvendenek". Másodszor: "semmi ügyben ne lehessen közöttük bajvívást ítélni, hanem bármely felmerülő ügyben az ügy szüksége szerinti esküvel határozzanak, ahogyan azt a többi királyi vendégünk joga és állása megkívánja.". E két rendelkezés azt sejteti, hogy a vasvári hospesek státusza meglehetősen előkelő volt, még más, kisebb településen élő hospesekhez viszonyítva is. Az eskübizonyítás (különösen az eskütársak nagyobb száma esetén) kockázatos lehetett ugyan, a bajvívásnál azonban költség- és egészségkímélőbb bizonyítási módszer volt.

 

GAZDASÁGI JELLEGŰ SZABADSÁGOK

A vasváriak levele a gazdasági jellegű szabadságok hosszú sorát rögzíti. Elsőként azt rendeli IV. László, hogy "sem a vasvári ispán, sem senki más ne szálljon meg náluk erőszakkal". Csak a hospesek engedélyével (és más hospesek kiváltságai alapján vélhetően illő ellenszolgáltatás fejében) kaphattak szállást és ellátást az oda érkező előkelőségek. Ez, figyelembe véve egy kísérettel és lovakkal érkező ispán vagy más uraság napi két étkezéssel kiegészült szállásolásának költségeit, igen komoly szabadságot jelentett. Nem szól ugyanakkor az oklevél a király elszállásolásáról, őrá nyilván nem vonatkozott az idézett rendelkezés (szemben a pozsonyiak 1291. évi levelével,⁶⁶ amelyben III. András kifejezetten rögzíti, hogy még a király sem szállhat meg erőszakkal (azaz: akaratuk ellenére) a pozsonyi hospeseknél).

A szabad vásár gyakoriságára, napjára vonatkozó szabályozást az oklevél nem tartalmaz, egyes rendelkezések alapján azonban bizonyos, hogy a vasvári hospesek a szabad vásártartás jogával is rendelkeztek. A vásár nem kizárólag a kereskedelemi ügyletek lebonyolítására szolgált, hanem, a pénzváltás (az új királyi pénz bevezetése) szempontjából is fontos volt, továbbá, és jogtörténeti szempontból tán ez a leglényegesebb, a megjelenő sokaság okán nagy nyilvánosságra igényt tartó aktusok lefolytatására is alkalmas volt.⁶⁷ A vasváriak vásárára utal például a következő mondat: "idegen kereskedők az ő vásárukra érkezvén szabott posztót eladni ne merészeljenek, hanem egész jószágot adjanak el". A vásár forgalmának gyarapítását is szolgálni kívánta a király, amikor elrendelte, hogy "azok az emberek, akik e vendégek vásárára mennek kereskedési szándékkal, áruik után ezek vásárán semmilyen vámot ne tartozzanak fizetni". Végül, a hospesek gazdasági érdekeit védi az a szabály, miszerint "amikor pénzverőink e vendégeink vásárára megérkeznek a pénzcserét lebonyolítani, az elöljáró bizalomra méltó emberét vegyék maguk mellé társul, akinek tanúbizonysága alatt tartozzanak a csere során e városban az általunk e pénzverőknek adott rendtartás szerint eljárni".

A körmendiek levelénél mondottakhoz hasonlóan a ius regium megnyilvánulása az is, amikor a király ingyenes haszonvételt engedélyez a hospeseknek valamely mezőgazdasági területen. IV. László a vasváriaknak megengedte, hogy "a Graba erdőben hasznos szükségleteikhez fát gyűjtsenek, szénát és füvet kaszáljanak, és a víz hasznait szabadon élvezzék, anélkül, hogy ebben őket bárki megakadályozná, vagy onnan őket elzavarná". Az egyes haszonvételek közül a víz hasznainak szedését (mindenekelőtt a halászatot) kell kiemelnünk, mivel az Árpád-korban királyaink még gyakran igyekeztek azt regáléként (királyi jogként) kezelni, így ezt a kiváltságot jelentősebb hospesközösségeink is csak a legritkább esetekben nyerték el, mint a győriek⁶⁸ 1271-ben, vagy a gölnicbányaiak⁶⁹ 1290-ben. A különböző nyersanyagokból széleskörű haszonvételi jogot nyert besztercebányaiak oklevelében ellenben IV. Béla kifejezetten megtiltja a halászatot.⁷⁰

A vámmentesség szabályozásának érdekessége, hogy a vasváriak ugyanazt a különös szabadságot kapták, mint évtizedekkel korábban a körmendiek: "azokon a helyeken, ahol Zala és Vas megyében vámokat szoktak szedni, e vendégeinktől semmi vámot ne követeljenek, bármennyire megrakottan haladnak is át". A vasváriak azonban saját áruikra az egész ország területén komolyabb kedvezményben részesültek, a következők szerint: "a harmincad beszedése felől pedig olyképpen parancsoltunk nekik enyhítést, hogy országunk semelyik területén szekereik és bármilyen megrakott járműveik után ne tartozzanak fizetni, csak azok után mégis, amelyek idegen területről jöttek a mi országunkba, amelyek után harmincadvámot fizessenek, éppen úgy, mint más kereskedők".

 

EGYÉB RENDELKEZÉSEK

A korábban mondottakhoz hasonlóan, a katonaállítás nyilvánvalóan gazdasági jelentőséggel is bírt, kötelezettség-jellege azonban elkülönített vizsgálatát indokolja. A vasvári vendégek 1279. évi oklevele értelmében: "bármely csatába, ahová mi személyesen indulunk, két felszerelt katonát adjanak vezethető lovakkal, sátorral és más felszerelésekkel, akik a mi királyi zászlónk alatt vonuljanak". Ahogy a körmendieknél, itt is igaz, hogy a hospesek csak a király személyes hadba vonulása esetén voltak kötelesek katonát küldeni, a királyi zászló alatt vonulás pedig ez esetben is azt jelenti, hogy a hospesek által küldött harcos csak a király (és soha nem valamely báró) parancsnoksága alatt állt. A felszerelést itt nem részletezi a király, új elemként jelenik azonban meg a sátor. Az oklevél szövege alapján a vasváriak (a manziók számától és méretétől függetlenül) csak két katonával tartoztak a királynak, ami, figyelembe véve más korabeli hospesközösségek szabadságleveleit, jelentős kedvezménynek tűnik. Meg kell azonban jegyeznünk, hogy miként a narratio részből is kiderült, a vasváriaknak elsősorban a nyugati határszél védelmében (saját városukban) volt szerepük. E feladatuk ellátásában pedig a IV. Béla által több helyen várépítésre és felfegyverzett lovagok készenlétben tartására kötelezett johannita (ispotályos) rend segítette a vasvári vendégeket, csakúgy, mint a soproniakat és a pozsonyiakat.⁷¹

Utolsóként a vasváriak okleveléből is az öröklési szabadságra vonatkozó, tehát magánjogi rendelkezést vizsgáljuk. A körmendiek privilégiumához viszonyítva itt látszólag egyszerűbb megfogalmazás szerepel: "ha e vendégeink közül valaki örökös nélkül (sine herede) halna meg, ennek a személynek teljes szabadságában álljon vagyonáról, ahogy akar, akár egészként, akár részekben rendelkezni, abból hagyományozni és juttatni". Az ""örökösök nélkül" kitétel azonban e szabadságlevélben is egyértelművé teszi, hogy végintézkedésre a törvényes örökösök hiányában kerülhetett sor. Ellentétben azonban a körmendiekkel, a vasváriak számára a király nem határozza meg (nem korlátozza) a lehetséges kedvezményezettek körét.

 

ÖSSZEGZÉS

Vas megye két Árpád-kori hospesközössége, a körmendiek és a vasváriak privilégiumainak elemzése után, némi kitekintéssel más korabeli hospesközösségek szabadságleveleire is, e téma feldolgozójaként bízom abban, hogy láthatóvá vált, hogyan alakult e kiváltságos népek jogállása megyénkben. Tanulmányom továbbá reményeim szerint annak is újabb bizonyítékául szolgálhat, hogy hospesközösségeink és városodásunk gyökereit a várszervezetben kell keresnünk.

Mindkét részletesen vizsgált dokumentumban találunk egyedi nyelvi és jogi formulákat, melyek különlegessé teszik e két közösség kiváltságait a nagyságrendileg négy tucat Árpád-korból fennmaradt hospes-privilégium körében. A vasváriak és a körmendiek levele néhány ponton szorosabban is kapcsolódik egymáshoz, találkozunk bennük hasonló jogi megoldásokkal (legszembetűnőbb itt a különös territoriális vámmentesség). Utal továbbá a körmendiek kiváltsága a központ szerepét betöltő Vasvárra is, mely kérdés vizsgálatánál annak bemutatására törekedtem, hogy a jogtörténeti logika alapján miért szükséges felülvizsgálni egyes helytörténeti kutatások bizonyos, jogtörténeti szempontból releváns megállapításait.

Végül, de nem utolsósorban, szeretném hinni, hogy jelen dolgozatom érdekes és hasznos olvasmány lehet a jogtörténet-tudomány művelőinek és a helytörténeti kutatásokra vállalkozóknak, illetve mindazoknak, akik e kutatók munkásságát figyelemmel kísérik.

   

JEGYZETEK

1	HÓMAN Bálint: Magyar középkor. Magyar Történelmi Társulat, Budapest, 1938. 450. old.
2	KUBINYI András: Városfejlődés a középkori Magyarországon. In: (szerk.: Gyöngyössy Márton) Magyar középkori gazdaság- és pénztörténet. Bölcsész Konzorcium, Budapest, 2006. 153. old.
3	HÓMAN: i. m. 459. old.
4	KUBINYI: i. m. 154. old.
5	HÓMAN: i. m. 451. old.
6	HÓMAN: i. m. 454–455. old.
7	KUBINYI: i. m. 153. old.
8	SZŰCS Jenő: Az utolsó Árpádok. Osiris Kiadó, Budapest, 2002. 77–78. old.
9	SZŰCS: i. m. 79. old.
10	MEZEY Barna (szerk.): Magyar alkotmánytörténet. Osiris Kiadó, Budapest, 2003. 162. old.; SZŰCS: i. m. 77–78. old.
11	BÉLI Gábor: Árpád-kori törvényeink. In: JURA 2000/1–2. 40–43. old.
12	Hazai okmánytár I–VIII. (kiad.: Nagy Imre, Páur Iván, Ráth Károly, Véghely Dezső) Győr, 1865–1873, Budapest, 1876–1891. (a továbbiakban: HO) VI. 42. old.
13	SZŰCS: i. m. 26. old.
14	ENDLICHER, Stephanus Ladislaus (ed.): Rerum Hungaricarum Monumenta Arpadiana. Sangalli, 1849 (a továbbiakban: MA). 551–554. old.
15	MA 545–548. old.
16	MA 613–614. old.
17	MA 623–627. old.
18	GRANASZTÓI György: A középkori magyar város. Magyar História. Gondolat, Budapest, 1980. 80. old.
19	PÁRNICZKY Mihály: De iure regio Hungarico tempore regum stirpis Arpadianae. A magyar ius regium az Árpádházi királyok korában. Budapest, 1940. 7. old.
20	SZENTPÉTERY Imre: Magyar oklevéltan. Budapest, 1930. 19–20. old.; BÉLI: i. m. 45. old.
21	DEGRÉ Alajos: Magyar alkotmány- és jogtörténet. (szerk.: Béli Gábor) IDResearch Kft. / Publikon Kiadó, Pécs, 2009. 74. old.; PÁRNICZKY: i. m. 6–7. old.
22	HO VI. 43. old.
23	LÁSZLÓ Balázs: Bíráskodási szabadság a XIII. századi hospesközösségekben. In: (szerk.: Drinóczi Tímea, Naszladi Georgina) Studia Iuvenum Iurisperitorum 6. Pécs, 2012. 42. old.
24	LÁSZLÓ: i. m. 45. old.
25	MA 471–472. old.
26	MA 517–518. old.
27	Lásd a nagyszombatiak 1238. évi oklevelében: MA 444–447. old.
28	LÁSZLÓ: i. m. 49–50. old.
29	MA 451–455. old.
30	MA 507–512. old.
31	A hatalmaskodásról bővebben lásd: BÉLI Gábor: Magyar jogtörténet. A tradicionális jog. Dialóg Campus Kiadó, Budapest–Pécs, 2000. 214–216. old.
32	HÓMAN Bálint: Magyar pénztörténet 1000–1325. MTA, Budapest, 1916. 297–298. old.
33	BÉLI: Magyar... 157–158. old.
34	HÓMAN: i. m. 1938. 459. old.
35	MA 451–455. old.
36	FEJÉR, Georgius: Codex diplomaticus Hungariae ecclesiasticus ac civilis I–XI. Budae, 1824–1844. (a továbbiakban: CD) IV/1. 332. old.
37	MA 505–506. old.
38	WENZEL Gusztáv (szerk.): Árpádkori új okmánytár I–XII. Pest-Budapest, 1860–1874. (a továbbiakban: ÁÚO) VIII. nr. 4.
39	MA 498–499. old.
40	MA 545–548. old.
41	ÁÚO VIII. nr. 4.
42	MA 498–499. old.
43	MA 545–548. old.
44	MA 623–627. old.
45	PÁRNICZKY: i. m. 8. old.
46	MA 545–548. old.
47	VESZPRÉMY László: Körmend a középkor hadtörténetében. In: Körmend a hadtörténelemben. Körmendi Füzetek. Körmend, 1992. 11–12. old.
48	ÁÚO VII. nr. 41.
49	MA 447–448. old.
50	VESZPRÉMY: i. m. 10. old.
51	SZŰCS: i. m. 26. old.
52	VESZPRÉMY: i. m. 11. old.
53	VESZPRÉMY: i. m. 9. old.
54	CD IV/1. 329. old.
55	MA 451–455. old.
56	MA 507–512. old.
57	MA 526–529. old.
58	LÁSZLÓ Balázs: Private law elements in the privileges of the hospes communities in Hungary along the 13th century. In: Possessio ac iura in re. Z dziejów prawa rzeczowego. Kraków, 2012. 99–106. old.
59	MA 507–512. old.
60	MA 526–529. old.
61	MA 551. old.
62	HÓMAN: i. m. 1938. 453. old.
63	BÉLI: Árpád-kori... 40–43. old.
64	MA 471–472. old.
65	MA 517–518. old.
66	MA 623–627. old.
67	BÉLI Gábor: Vásárjog a középkorban. In: (szerk.: Nagy Janka Teodóra, Szabó Géza) Vásárok világa III. Szekszárd, 2008. 26. old. /Honismereti Egyesületi Kiskönyvtár 4./
68	MA 526–529. old.
69	MA 613–614. old.
70	MA 489–491. old.
71	SZŰCS: i. m. 18–19. old.