TORJAY VALTER: A VAS MEGYEI MŰVÉSZETI PANTEON

Dr. Szabadfi József hányatott életű belgyógyász főorvos volt. 1908-ban született Szombathelyen, édesapja a MÁV Járműjavító asztalosaként dolgozott. Szegényen éltek. A tehetséges József, aki ügyesen rajzolt és hegedült, mindkettőt autodidakta módon, elvégezve az orvosi egyetemet Budapesten, már közvetlenül a háború előtt praktizálni kezdett a vasi megyeszékhelyen. Ekkor a dolgok jól alakultak, a kórházban is dolgozott, és magánrendelése volt. (Érdemes megemlíteni, hogy képzett ideggyógyász is volt.) A háború Erdélybe sodorta, ott kötötte meg első házasságát. Katonai rangjától megfosztották, mert kijelentette, hogy a németek ezt a háborút elvesztették. A háború után még talpon tudott maradni, de mivel részt vett az 1956-os eseményekben, örökre számkivetetté vált. Házassága tönkrement, több évig nyomorogva tengődött szükséglakásokban, mivel felesége elüldözte otthonról. Rossz állásokban kallódott, végül az SZTK felülvizsgáló orvosa lett, itt barátkozott össze édesapámmal, Dr. Torjay Valterrel. Idős korára egyre többet festett olajjal, főleg Szinyei Merse Pál és Paál lászló stílusa érdekelte. Faplasztikáit is ekkor alkotta. Leghíresebbé azonban karikatúráival vált. ezeken a kórház életét érintő témákat és társadalmi visszásságokat ragadott meg a rá jellemző, maró szatírával. Másik szenvedélye a vadászat volt. Utolsó éveit Elvira asszonnyal való, második házassága szépítette meg. Sírja a Jáki úti temetőben található. Ennek az embernek a gyűjteménye várt tehát akkor rám.

Az anyag végignézése után az az érzésem támadt, hogy mindezt csak úgy tudhatjuk megmenteni, ha társakat találok a vállalkozáshoz. Azonnal felmerült bennem a régi vasi művészetet ismerő és szerető Tóth Csabának a neve. Nem először dolgoztunk volna együtt, hiszen együtt hoztuk létre a Vas megyei művészek lexikonát a 90-es évek közepén. Ötletem megvalósításához engedélyt kértem Elvira nénitől. Amikor Csaba megnézte a gyűjteményt, amelynek 80 százaléka régi Vas megyei vagy a megyében tevékenykedett alkotók munkáiból állt, kifejezte egyetértését, hogy elérkezett a régen várt pillanat egy vas megyei művészeti gyűjtemény megalapítására, s ez az alkalom egyben valószínűleg az utolsó is. Hozzá kell tenni, hogy próbálkozásainkat eddig mindig sikertelenség kísérte; a szombathelyi kulturális intézmények nem voltak partnerek sem élő, sem holt vasi művészek számára állandó kiállítási lehetőséget nyújtani. A megye valamelyik kisebb városára gondoltunk tehát, s hosszas mérlegelés után esett választásunk a nagy múltú, fejlődésnek indult Vasvárra. Itt ekkoriban Kovács Tilda Matild lett a polgármester, aki dinamikus szemléletével, tisztességével sokak megbecsülését bírja. Csaba ajánlatát szinte rögtön elfogadta, felajánlva az ekkoriban, nagy költséggel renoválás alatt álló ún. Tretter-házat, melyet lakójáról, a híres orvosról neveztek el, és korábban a vasvár–szombathelyi székeskáptalan vasvári uradalmának tiszti laka volt. Az kezdettől fogva nyilvánvaló volt, hogy az épületben más funkciók is működni fognak, hiszen ápolni kell Dr. Tretter László emlékét, továbbá az is nagyon fontos, hogy e ház helyén írták alá a híres vasvári békét 1664-ben. Maga az épület késő barokk jellegével szintén nagy értéket képvisel. Szimmetrikus, szinte cour d' honneur-ös alaprajzával, boltozataival és gerendás megoldásaival ideális kiállítótérnek tűnt, kívánni sem lehetett jobbat. Egyébként az épület rekonstrukcióját a Nyugat-dunántúli Operatív Program Kisléptékű, pontszerű kisvárosi fejlesztések című pályázatán elnyert támogatás és a város által biztosított önerő tette lehetővé.

Megkezdődött Dr. Szabadfi művészeti gyűjteményének megmentése. Számba vettük a vasi érdekeltségű képeket, valamint felmértem az orvos saját életművét is, amelyben olajfestmények, fafaragások és rengeteg, kiváló karikatúra volt található. A festményeket részben Vasvár, míg a többi anyagot a megyei könyvtár vette gondozásába. A nagylelkű adományt Elvira néni teljesen ingyen bocsátotta rendelkezésre. Szerénysége miatt nevét is alig lehetett említeni. Mindeközben – látva az alkotások állapotát – felkértem a kiváló képrestaurátort, Károlyi Annát a közreműködésre. Ő az anyagot azonnal lelkiismeretesen megvizsgálta, s a legsürgősebb munkálatoknak szinte rögtön nekilátott. Azóta is számos, kiváló alkotás konzerválását és alapos restaurálását végezte el, valamint nagy munkát fejt ki a kiállítási installálás, raktározás terén is.

Időközben Tóth Csaba is jelentős felfedezést tett: Szombathely már elhunyt, soha kellően nem becsült kiváló festőjének, V. Tóth Lászlónak özvegyével tárgyalva gyűjteményünk számára gyönyörű anyagot szerzett. Az ő ötlete volt a mester különszobájának létrehozása is, amely egy a megyéért élő és alkotó, de szinte elfelejtetten meghalt művésznek állít emléket. Szomorúan kellett konstatálnunk, hogy a kellő megbecsülés a többiek esetében is hiányzik. Szintén Tóth Csaba szerezte Szakács László kollekcióját, majd más hagyatékokból, sőt régiségboltokból is több darabot, fáradhatatlan kitartással. Mindezek arra is rávezettek minket, hogy leszögezzük: figurális és természetelvű mestereket fogunk gyűjteni. Egyrészt, mert ez volt a jellemző alkotási mód, másrészt az így alkotókat éri a legnagyobb – és legszégyenteljesebb – mellőzés a mai napig.

Az installáció egyszerűen formálódott: szeggel-kalapáccsal dolgoztunk. Károlyi Anna pedig férfihez illő erővel dolgozott azért, hogy 2011. augusztus 18-ára, amikor az avatási ünnepségre sor kerül, minden elkészüljön. Kovács Tilda bizony – polgármestertől ritka módon – éppúgy hurcolta a képeket, mint mi, sőt keretezőhöz szállította őket. Ekkor mélyült el jó kapcsolatunk, ami máig töretlen. Mindeközben egy katalógust is készítettünk a jelesebb műalkotások egy részének képeivel. Ennek igényesebb változata szintén készülőben van.

Az ünnepségen, ahol az e házban született Makray Katalin, Schmitt Pál akkori államelnök felesége, valamint V. Németh Zsolt államtitkár is megjelent, Tóth Csaba mondta a köszöntőt. Ezzel a munka és a gyűjtemény alapjainak lerakása befejeződött.

Két év telt el azóta. Természetesen nem munka és események nélkül. Egyrészt megkezdődött az állomány szakszerű leltározásának folyamata és tárolási körülményeinek optimalizálása. Mindezekben Károlyi Anna fejtett ki komoly munkát, s közben számos művet restaurált, így Szakács Lászlónak egy-két kiváló, de rendkívül mostoha állapotú munkáját is. A leltározás folyamatában magam is részt vettem, valamint Tóth Csabával újabb képek után kutattunk. Ezt a munkát többször siker koronázta. Mindeközben azt az ötletet vetettem fel, hogy – gyűjteményünknek a figurális és látványelvű művészet iránti elkötelezettségét figyelembe véve – terjesszük ki a gyűjtés körét az idős, pályájuk vége felé járó mesterekre, akik így esetleg maguk választhatják ki, mit szánnak a Pantheonnak. Törekvésünket siker koronázta: több idős mester érdeklődését felkeltettük, így Csonka Ernőét, vagy Marosfalvy Antalét is. A "hólabda" elindulásával még fontosabbá váltak a tárolás jó körülményei, amit korszerű akasztórendszer beszerzésével egészítünk ki. Mindebben nagy segítséget nyújt fenntartónk, a városi önkormányzat, Kovács Tilda vezetésével, aki rendszeresen érdeklődik a kiállítás állapota felől, és szemlézi azt. Néhány tudományos előadás is létrejött többek között ebben a környezetben, így Tóth Csabának a megye művészetéről szóló, vetített képes előadását is meghallgattuk.

A képek folyamatosan szaporodnak, ami a kiállítás megújításának igényét veti fel: értékes művek várnak a raktárban a megmutatkozásra. Mindezek mellett szükségessé vált a művészettörténeti kutatás–publikálás intenzívebbé tétele is, hiszen a gyűjtemény és a régebbi vasi művészet ügye fokozatosan, csendesen "becsúszott" a szakmai köztudatba: divatossá kezdenek válni a múlt művészei. Salamon Nándor cikkel emlékezett meg a kiállításról, s más munkái mellett hamarosan publikálta Gottesmann Alfréd monográfiáját Sárvár város kiadásában (2013). Ugyanekkor Gálig Zoltán Vass Béla-képet szerzett a Szombathelyi Képtár számára. Mindeközben a Szombathelyi Művészeti Szakközépiskolában Vass Béla-díj jött létre kezdeményezésemre, a város 1921 körül működött, első művészeti iskolája alapítójának tiszteletére. A korábban, 2011 elején, a galéria megnyitása előtt létrejött Vass Béla- és Németh József-kiállítások is ebbe a sorba tartoztak az MMIK-ban, sőt a már 2009-ben megvalósult Radnóti Kovács Árpád-tárlat is (őt az utóbbi évtizedben többször is bemutatták). Megtört hát a sok évtizedes átok és elhallgatás, s kezdetét vette a méltó munka. Most pedig nézzük röviden a 2011-ben felállított, s azóta csak kis részben módosult kiállítás anyagát kissé közelebbről!

Nagy értékű alkotások szerepelnek az állandó kiállításon, így több, Nagybányát megjárt mester képe. Tudomásunk szerint nyolcan is dolgoztak e partiumi telepen, így Baumann Tivadar, Egyed Kálmán, Gottesmann Alfréd, (Soproni) Horváth József, Némethy Miklós, (Csebi) Pogány Aladár, Tegyey Lajos és Vass Béla. (Nevezhetnénk őket akár a "vasi nyolcak"-nak is, ahogy ezt Tóth Csaba tréfásan megjegyezte.) A kiváló Gottesmann Alfréd (1872–1965) 1964-ig harminchárom évet – "krisztusi időt" – töltött és dolgozott elfeledve Sárváron, pedig korábban Párizs, London, s a napfényes Itália is ismerte nevét. Művészetére a világos, levegős színek jellemzőek, munkáinak többsége tájkép. Itt azonban mégis portré, nagyanyámnak, Lutz Teréznek finom, oldott profilja látható, mely letétként van a gyűjteményben. A mű az 1950-es években keletkezhetett, amikor nagyapám, Németh József nemcsak tanult Gottesmanntól, hanem anyagilag is támogatta a mestert. Az 1913-ban az USA-ba vándorolt, s ott művészként elkallódott kiváló Egyed Kálmán (1876–?) szintén dolgozott a nagybányai festőiskolában. Egyik legszebb, kollekciónkban lévő, dekoratív megformálású, 1912-ből való, ismert munkáján a mesterek hatása tükröződik. A parkos részlet hátterében felsejlik Nagybánya református templomának híres tornya. Ez az olajfestmény nyilván közvetítéssel került a kiváló orvos birtokába, akárcsak az a szintén ekkoriban készült, de müncheniesebb női portré, mely szintén szerepel a kiállításon.

Egy két évvel későbbi, nagyon érdekes alkotás vasvári panorámát ábrázol. Az erősen horizontális kompozíció finom zöldjei és vörösei ismét nagybányai, közvetlen hatásokat valószínűsítenek, elsősorban Réti Istvánét. A Pécsről, Kovács Tilda Matild és Gergye Rezső által megszerzett olajkép alkotójának meghatározása komoly gondokat okoz. Jelenleg Tóth Csaba hipotézisét kell elfogadnunk, aki az akkoriban Nagybányán megfordult, később országos hírű akvarellistában, Soproni Horváth Józsefben (1891–1961) sejti a kép alkotóját, már azért is, mivel a mester ekkoriban bizonyosan tartózkodott Vasváron. érdekesség, hogy Soproni Horváth Szabadfi doktornak is jó ismerőse volt, amit egy, a tulajdonomban lévő fényképes levele is bizonyít. Ennek ellenére nem találtuk alkotását az orvos hagyatékában, aki viszont lemásolta a soproni mester Ütődöttek című híres művét.

Szintén talányos alkotás, és csak a festő neve, valamint Zsennyén való megfordulása miatt állítottuk ki azt a kisméretű női fejet, amely felírása és a hagyomány szerint Bernáth Aurél (1895–1982) szinte gyermekkori munkája. A híres poszt-nagybányai mester 14–15 éves lehetett a dátum alapján ekkor, s amennyiben tényleg ő az alkotó, abban az esetben egyik legkorábbi ismert műve Vasváron tekinthető meg. Csebi Pogány Aladár (1889–?) 1941-ben festette meg a fiatal Szabadfi József portréját. A hátteret szabadon hagyó, vázlatos mű azonban kiválóan jellemzi a művészlelkű orvost. Ugyancsak nagyon jellemző a végig megyénkben alkotó, nagyszerű festő és grafikus Artner Ferenc (1904–1981) hatalmas ceruzarajza is a hegedülő, fiatal doktorról. Feltételezhető, hogy fotográfiát használt az alkotáshoz, hiszen nagyon hasonló felvételt Szabadfiról magam is láttam.

Az anyag további szemlézése során rátérhetünk más, jelentős művészekre is. Radnóti Kovács Árpádnak (1902–1977) számos, különböző technikával készített alkotása volt a Szabadfi-kollekcióban. Így a legjelentősebb az orvos első feleségéről készített nagyméretű olajfestmény, melynek reprezentatív jellege mellett is közvetlen, érett emberábrázolása a mester legjobb alkotásai sorába emeli a képet. A fontosabb munkák közül egy nagyszerű, napfényes virágcsendélet és a Szolgasors című, kissé szocreál ízű kompozíciós tanulmány emelkedik ki, mely a történelmi festészet hagyományaiból táplálkozik. Radnótinak még egy parádés, fekvő, szépiával rajzolt hátaktja és egy, a 40-es évek derekáról való sérült tus tájképe volt a gyűjteményben, előbbi Vasváron a kiállítás állandó darabja.

Az 1982-ben elhunyt, élete végére teljesen elfelejtett Jaksa Istvántól (1894–1982) számos mű került Szabadfihoz, ezek egy része Jaksa saját alkotása, míg a többi más művészeké. Egy rajz csomagolásán megtaláltam köszönetét felesége meggyógyításáért; elképzelhető, hogy – mint számos esetben – ezek a képek is részben páciensi hálából kerültek a gyűjteménybe. Szabadfi ugyanis – Elvira asszony közlése szerint – magánrendelésén kívül pénzt nem fogadott el... Így szerepel a kiállításon egy gyönyörű Mindenszentek vázlat, másik oldalán Júdás – Károlyi Anna által restaurált – arcképével, vagy egy rabbi fej, mely Jaksa gyakori, kedves témája volt. Legkiemelkedőbb munkája egy felhős, de napsütötte táj alakokkal, ahol megközelíti, sőt el is éri példaképének, Gyügyei Nagy Zsigmondnak színvonalát. A gyűjteményben többek közt egy hullámos tengert ábrázoló képe, történelmi vázlata és még más tájképe is van.

A régebbi anyagból ritka az 1880-ban Szombathelyen született és alighanem a holokauszt áldozatává lett Bardócz Dezső (+1944) tiroli feje a XX. század első évtizedéből. Közvetlen, improvizált stílusával kiemelkedő alkotás Krusnyák Károly (1889–1957) 1928-ban Fábián Gyulának ajánlott és talán a kézimunkázó Fábián Máriát ábrázoló képecskéje.

Ha már e művész családnál tartunk, említeni érdemes Fábián Gyulának (1884–1955) a reformkori szombathelyi Fő tér részletét bemutató akvarelljét, de sokkal kiemelkedőbb Fábián Máriának (1886–1970), feleségének az I. világháború után, részben Max Klinger hatása alatt készült Háború című rézkarcsorozatának egy darabja. Leányuk, Radnóti Kovács Árpád felesége, Fábián Mária (1912–1980) egy gyönyörű, nagyméretű virágcsendélettel szerepel, amely megközelíti férje színvonalát. Az 1897-ben, szintén városunkban született Döbrentey Gábornak (+1990) finom, kissé posztimpresszionista szemléletű őszi tájképe a mester legjava alkotásainak egyike. Kétségtelenül a tárlat kiemelkedő értékei közé tartozik, akárcsak Reisz Lajos (1907–1982) erdei útkanyarulata. Neki egyébként még két, szintén ifjabb kori munkája gyarapítja a tárlatot. Gyakran találkozunk nála a festőkés használatával, jellegzetes stíluselemével.

Külön kell kiemelnünk a gyűjtő rokonának, Gyöngyösi Simon Józsefnek (1913–1978) munkáit, nagy kollekcióját. A Szabadfival még öregen is művésztelepről ábrándozó, a perifériára szorított és ismeretlenül, alighanem keserű szívvel elhunyt akvarellistának remek vízfestményei vannak tárlatunkon. A Szépkilátó viszonylag késői (1957) képe mellett azonban inkább a korai akvarellek emelkednek ki, így a Balaton környékét bemutató két, erősen horizontális, sötétebb tónusú, markáns, erőteljes művét említeném. Több téli képe is van tulajdonunkban a Szabadfi-gyűjteményből, így még egy Koszta József szellemében készült is, olajképei azonban nem kerültek Vasvárra, leszámítva egy szép, kissé neoklasszikus ihletésű, csónakos festményét.

Németh József építőmester (1904–1971) teljes életét Sárváron élte le. Bár egész életében foglalkozott művészettel, főleg az 50-es évektől fejlődött gyorsan Gottesmann Alfréd, Szabó László (1896–1974) rajztanár és a Zsennyén tartózkodó Burghardt Rezső (1884–1963) instrukcióinak hatására. Munkái levegősek, sajátosan nagybányais jelleget mutatnak. Letétként több olajképe szerepel a Vas megyei panteonban, így egy remek, kisméretű, téli földeket ábrázoló vázlata, vagy virágzó fákat megörökítő, finom munkája. Képei azonban cserélődnek, az említettek 2011 óta szerepelnek itt.

Szakács László (1909–1990) munkái leányai révén nagyobb mennyiségben hagyományozódtak gyűjteményünkre. Az életművet a teljes közöny és a pusztulás atmoszférája vette körül, Tóth Csaba érdeme a propagálása, megmentése. A Derkovits-szabadiskolában meglepően mély ismeretekre szert tévő, főleg Burány Nándortól, de Radnóti Kovácstól és Mészáros Józseftől is tanuló bírósági tisztviselő döbbenetesen egységes és magas kvalitású életművet hagyott hátra. Balatonkenesei tuszkulánumában különösen sok képet festett, melyeken a fény és az atmoszféra, a színfinomság iránti érzékenysége az ábrázolás tömörségével, szinte Cézanne-szerű lehatároltságával ötvöződik. 2012-ben egész terem nyílt alkotásaiból.

Kortársának, az öt évvel fiatalabb V. Tóth Lászlónak szintén különterem járt, mely egyben a gyűjtemény talán legszebb és legjobb megvilágítású szobája. A 2001-ben elhunyt, nagyszerű művész alkotásaiból özvegye engedett át a gyűjtemény számára egyes darabokat. A jórészt korai, remek olajképek között két akt is található, az egyik a mester festőállványán, ahol eszközeit is megtekinthetjük. Tájképei, korai padlásműterméről készült remek-friss munkái olyan festőnek mutatják be V. Tóthot, aki nagy feladatokra volt hivatott. Tudjuk azonban, hogy nehéz természete, s a nála jobban érvényesülő vetélytársak miatt erre nem, csak a hétköznapi kenyérért folytatott, egyre elkeseredettebb küzdelemre volt kilátása. Egész életében alkotott azonban olyan, javarészt tájképeket, melyek a vasi táj egyik legjobb tolmácsolójává avatják őt, nevéhez híven, hiszen a "V." betűvel neve előtt szülőföldjére utalt. A mester fiatalkori önarcképe még bizakodó...

A tárlat képei közt sétálva felfedezzük a kiváló gyűjtő és karikaturista Dr. Szabadfi József több alkotását is. A balatoni tájak és szombathelyi veduta mellett megtekinthető tavaszi kertjéről festett képe, amely elképesztően kvalitásos mesternek mutatja őt. Művészetének erejét a finoman mérlegelt valőrök adják. Újabban került a kollekcióba Zentai Pál (1938–1987) festő-újságírónak Magasles című munkája, özvegye jóvoltából. A kevés, de erőteljes színre épített kép Zentait új oldaláról mutatja be. S. (Surányi) Unger Károly (1919–1977) az autodidakta szobrász, restaurátor és festő sajnos szintén "ritka madara" a kiállításnak: mindössze egy markáns, remekül mintázott férfifej képviseli, ami – tájfestészete ismeretében – fájó hiány. Mindenesetre ez a tanulmánya kiemelkedő kvalitása miatt öröm, a Szabadfi-gyűjtemény egy, a falra soha fel nem került darabja volt.

A plasztikát egyelőre legkiválóbban Farkas Jánosnak (1920–1994), az 1957-ben Kanadába, majd az USA-ba emigrált kiváló szobrásznak, a szombathelyi Puskin-szobor alkotójának Leányfeje képviseli. E gipsznek nyugodt, lehatárolt, de mégis érzékeny formái kiváló plasztikust mutatnak. Összefogottsága kapcsolatba hozható mind Sidló Ferenc, mind Simay Imre hatásával, akik mesterei voltak az akadémián. Ezenkívül ide kerültek Magyar Lajos népi iparművész kedvesen naiv fafaragásai is, amelyek különös ízt adnak a folyosónak.

Aki ismeri a régi Vas megyei művészeket – nem sok van ilyen –, az tudja, hogy gyűjteményünk még erősen hiányos. Hadd említsek meg néhány nevet ebből a sorból! A szobrászattal kezdem, hiszen ez gyengébb oldalunk, bár grafikai anyagunkat is erősíteni kell: mindenképpen szeretnénk valamit Rumi Rajki Istvántól, megyénk emblematikus mesterétől, akit Beck Ö. Fülöp is elismeréssel emlegetett. Merkli Ferenc, bár elsősorban sírkövei jelesek, szintén fehér folt, akárcsak Mayer Sándor, Vass Viktor, Bődy Kálmán és Gruber Leó. Az országosan legismertebb Tóth István is megcélozandó, bár megszerzése alighanem nehézségekbe fog ütközni. A közelmúltban tragikusan fiatalon elhunyt Tornay Endre András, vagy Sárvár ma is élő, de idős, nagyszerű mestere, Németh Mihály szintén hiányzik mások mellett.

A festészet és a grafika területéről is néhány név, szintén a teljesség igénye nélkül: Gálhidy Károly, Gothard István, Burány Nándor, Karcsay Lajos, Farkas Lajos, Benkő Sándor, Hanély Antal, Steffek Albin, Vass Béla, Donászy Kálmán, Pirchala Imre, vagy Radnai Rezső. A sort még hosszan lehetne folytatni. A közelmúltban sikerült Tóth Csabának egy nagyon korai Mészáros-, míg nekem egy szintén korai Várnai Valéria-olajképet szereznem, Marosfalvy Antaltól pedig Jaksa Istvánnak egy különleges önarcképét kaptuk meg. További kiváló művek szerzése van folyamatban, de ezekről máskor! Az iparművészet sajnos felvállalhatatlan a helyproblémák miatt, amit nagyon sajnálunk, talán később!

Befejezésül tehát megállapíthatom, hogy Vasvár és ezen keresztül a megye jelentős kulturális értékkel gazdagodott. Értékkel, ami régen itt volt már, illetve csendes reménytelenségben született, részben 1945 után, mint "polgári" művészet. Nem sikerült azonban "végképp' eltörölni" a múltat, s nem is lehet, mert nélküle nincs sem jelen, sem jövő. Végezetül szeretném kifejezni köszönetemet Tóth Csabának hasznos megjegyzéseiért.