EGY ÁTÍRÁS KÍSÉRTÉSE

Talán nem kérdéses: az irodalom beszéd, némiképpen ugyan egyoldalúnak tetszik, ám mégis csak beszéd, legföllebb a beszélgetőtársnak nincs lehetősége élő kapcsolatra a partnerral, aki megszólította, azaz: az íróval. (Ebben az értelemben hiányos beszéd.) A logoszok – figyelmeztet Gadamer –, amik a megértés-szituációból kioldva jelennek meg, félreértésnek és visszaélésnek vannak kitéve (s ez természetesen az írottra egyetemlegesen érvényes), mivel nélkülözik az eleven beszélgetés magától értetődő korrekcióját. Nos, amikor megkísértett a gondolat, hogy úgy próbáljak közelíteni Eötvös József Nővérek (1857) című regényéhez, hogy saját átírásom során interpretáljam, akkor a visszaélés kifejezett szándékom volt, noha nem ítéltem föltétlenül félreértésnek. Némi mentségemül szolgálhat, hogy a Nővérek művészi nívója, esztétikai értéke alatta marad akár A falu jegyzőjének, akár A karthausinak, jóllehet, allegorikus dimenziója alkalmasint tágasabb, izgalmasabb amazokénál, de A falu jegyzőjénél, vagy a Magyarország 1514-ben jelentésénél mindenképpen. (A karthausi alighanem más eset; a némaság vagy inkább elnémulás Nietzsche ajánlatára rímel, amelyet aztán Wittgenstein fogalmazott paranccsá: amiről nem lehet beszélni, arról hallgatni kell.) De akkor mi ez az allegorikus dimenzió?

A megcsonkított írásos rögzítésből – ezek újfent Gadamer szavai – is kitetszik:

1. a betegség > a járvány > lázadás > később fenyegető emlék

2. a szenvedély föllobbanása > az erotika > a szexualitás –

Az elsőt nemigen kell indokolnom, ha tudomásul veszem, hogy a cselekmény az 1831-es nagy kolerajárvány idején indul. Igaz ugyan, hogy a kolera már nem a század emblematikus betegsége, inkább visszacsapó múlt, ám a járvány a higiénés viszonyok fogyatékosságaira utal, amelyek hátborzongatóan plasztikus leírását – például – Nagy Ignác Pest rejtelmeit fölrajzoló művéből kaphatjuk meg. (Mellékesen jegyzem meg: Jurij Scserbak írótól tudom, hogy Szovjet Közép-Ázsiában még az 1960-as években is pusztított pestis.) Rövidre zárva: a járvány terrorja bonyolult politikai terrorrá válik; mint társadalmi állapothatározó extremitásában is kifejező. Voltaképpen indok, igazolás a bonyodalomra (a nővérek elszakítása egymástól, szülői háztól).

A második szimptóma, tünet, az erotika igényli a teljesebb, alaposabb kifejtést. Ismert megállapítás: a XIX. század a szerelem százada. Ez igaz is, meg nem is, aligha az inkább, mint – mondjuk – a trubadúrok, minnesängerek kora vagy a késő-reneszánsz (Navarrai Margit), azzal a pontosítással viszont elfogadható, hogy a romantikus szerelem százada, ugyan mi is lehetne kelendőbb a romantikus művész számára, mint ez a lázas szélsőségekben tobzódó érzemény. A lényeg esetünkben mégsem ez, hanem ahogyan a szerelem, az erotika fokozatosan kizárólag szexualitásként jelentkezik (Stendhal, Balzac, Maupassant, Turgenyev, Dosztojevszkij stb.) – mintegy a fine de siécle, a következő század tényleges promiszkuitásában. Persze, ismét megszívlelendő Gadamer megjegyzése a műalkotásról, miszerint az érvényes rá, hogy mond nekünk valamit – mégpedig úgy, hogy közlése soha nem meríthető ki egyszer s mindenkorra fogalmilag. Engem vállalkozásomban ez a vélekedés is támogat, az átírással éppen nem a fogalmi megközelítést választom. Sőt, mintha Ortega szintén ebbe az irányba mozdítana azzal, hogy szerinte könyvet olvasni – utópikus vállalkozás... az "olvasás" azt a tervet jelenti kezdetben, hogy teljes egészében megértsünk egy szöveget. Nos, ez lehetetlen. Nagyképűség lenne állítanom, hogy én pedig ráakadtam a teljes megértés metódusára. Ugyanakkor érzékelve, hogy mi van inkluzíve, azaz Eötvös szándékaként, de mondhatnám úgy: tudatos és sugalmazott elhallgatásként a regényben (már-már bravúros önreflexiója sejteti régi sebét: korai szerelmének szétzúzását), esetleg jogosult lehet fölszínre segítésük a "művészi elfojtásból". Az érték és a hatás bonyolult dialektikájáról beszélek. A Nővérek legfontosabb értéke – megítélésem szerint – a járvány, valamint a szexualitás sejtetése – XIX. századi szindrómaképpen. Hogy sejtetésről szólok, mutatja: a hatás (hatásosság) nincs arányban az értékkel: a kifejezés az önreflexióban is visszafogott, bátortalan, az "uralkodó eszméknek" megfelelő, hogy viszszafordítsam saját kifejezését a szerzőre. Némi szubtrakcióval, vagy inkább elidegenítéssel, posztmodernül: elkülönbözéssel a két lényeges érték plasztikussá tehető. Az eredeti dekonstrukciós fogalomban, a différance-ban Derrida egy sajátos oppozíciót tételez a helyesírásilag helyes szóval szemben, a lényeget pedig az elmozgásban véli föltalálni, magam tehát ezt a metaforikus mozzanatot kihasználom.

A kimondatlanság, mint a bevett normák szerinti kimondhatatlan eredménye, már a regény első olvasásakor nyugtalanított. Az elfojtás A karthauziban egyértelmű: némaság, vagy némulat, hogy egy magyar költő verskötetének címét idézzem. Holott Eötvös igenis tudott radikálisan fogalmazni: Egyre legalább joga van a nemzetnek: hogy a szabadságától megfosztatik, az nyilván mondassék ki. Hiszen hevítette korának érzeménye. (Még a kommunizmus fenyegetését is fölérezte.) Úgy tetszik, ennek ellenére ódzkodott az 1831- es fölvidéki koleralázadás politikumának beemelésétől a regénybe; inkább korfestő háttérként, alkalmi színezékként használja, semmint az indokolt-indokolatlan forrongás, a tudatlan vagy megtévesztett parasztság akár ad hocnak tekinthető mozgalma megjelenítésére. Pedig jócskán kiaknázhatta volna – romantikus fordulatokképpen – a kútmérgezési pletykák horrorisztikus félelemgerjesztését, a bizmutporos védekezés iránti elemi gyanakvást, a higiénés tudatlanságot. Mindezekhez nem is keresi a megfelelő kifejezést: leírásai elnagyoltak, közhelyesek, inkább finomkodóak, magyarázkodók, mint naturálisak. A lényeg sikkad el a jóakaratban.

Valamiképpen párhuzamba állítható elhallgatás (Eötvös lelki sérülésének elfojtása is) jellemzi a regény szerelmi, ha tetszik, erotikus vonulatait. Eszemben sincs azt kívánni a Freud előtti irodalomtól, hogy a tudattalan földerítésére vállalkozzék. Ám az elfojtás, legalább mint nyom, bőségesen jelen van a szentimentalizmus eklatáns regényeiben a Werthertől az angolokon át a Fanniig (nem is igen érthető, miért nem épít bátrabban a kármáni hagyományra), vagy hogy témámhoz illeszkedőbb példával éljek, és a kirívóan szabados Veszedelmes viszonyokra, Laclos művére hivatkozzam, amelyet netán már Kármán ismerhetett. Utóbbi hivatkozásom természetesen azt célozza, hogy a magyar irodalom, a magyar kultúra modernizálására készülődő Eötvös miféle erotikus mintákkal szembesülhetett úgyszólván tanulmányai idején, noha még nem hoztam szóba – például – a francia romantika eredményeit (Hugo), amelyekkel hosszú angliai, franciaországi tanulmányútján (1836–41) szembesülhetett, és amelynek élményeit A karthausiban hasznosította. Kizárt azonban, hogy Franciaországban elkerülte volna figyelmét George Sand mindennapos provokációja a penészes polgári normákkal szemben, kizárt, hogy ne értesült volna – legalább a pletykákból – arról a viharos hevességű hódításáról, amellyel Chopint behálózta, azaz: előtte volt, a kor levegőjében rezgett a normák változásának nem is pusztán a kényszere, de néhány illegális javaslata is. Még ha Paul de Man fogalmazta is meg kesőbb, aligha ő találta ki, ellenben ő összegezte az irodalom (a művészet) közkeletű normáját, amely bizonyára jelen volt a maga módján Eötvös tudatában (nagy regényei tanúsítják), hogy tudniillik az irodalom... arra ítéltetett (vagy éppen abban a kiváltságban van része), hogy örökre a legszigorúbb, és ebből következően a legmegbízhatóbb nyelv legyen, mely által az ember meghatározza és megváltoztatja magát. Magam részéről a kiváltságra szavazok, talán ez a mozzanat sikkadt el a Nővérek megírásakor. Pedig foglalkoztatta, novellája, A molnárleány tematikai rokonsága mi több, egy hasonló című verse tanúsítja.

Az iméntiek szellemében gondolom azt, hogy a választott nyelvi figurációk a Nővérekben nem elégségesek ahhoz, hogy a beszélők önmagukra reflektáló "direktjei" markánsan megjelenítsék legalább azokat a nyomokat, amelyek az elhallgatást magyarázzák, azaz: nem sejtetnek valós feszültséget a kimondott és a mögöttes kimondatlan között. Nem érzékelhető a nyelvi gesztus, amely a negatívot hangsúlyozná a triviális pozitív mellett. A nyom mozgásáról – természetesen – majd Freud fog mélylélektani értelemben beszélni, de a pszichés tartalmak léte nem, azok tudatosítása viszont valóban a bécsi mesterre várt. A lélekben rejlő megelevenítő elv, amiről Kant szólt, az esztétikai szellem, vagy a kiváltság mindenkori mozgatója a művészetnek. A már meglévő nyelv életre keltése – Ricoeur szerint is – a metaforában történik meg; logikusan következteti tehát, hogy a metafora élő annyiban is, amennyiben a képzelőerő lendületét a fogalom szintjén a "többletgondolásba" viszi át. Az interpretáció "lelke" tehát a "megelevenítő elv" irányítása alatt álló "többet-gondolásért" folytatott küzdelem. Egyébiránt Kant elemzi a fogalom esztétikailag határtalan kiterjesztésének lehetőségét, a képzelőerő uralmának jelentőségét, intellektuális hozadékait, ha tetszik.

A fogalmak a dolgokra, azok tulajdonságaira, viszonyaira vonatkozó nyelvi reflexiók, nyelv nélküli fogalomalkotás igencsak kétségesnek látszik. A fogalmakba burkolt dolgok referenciális lehetőségei hihetetlen gazdagsággal vannak jelen az emlegetett megelevenítésben. Éppen a viszonylataikban (ám tulajdonságaikban, sajátosságaikban szintén) bőséggel kínálják a szimbolikus jellemzést, vagy éppen a metafora-teremtést. Tűnjék föl bár intellektuális csábításnak a metaforára hagyatkozás, nélküle nemhogy az irodalomban, a leghétköznapibb társalgásban sem igen boldogulunk. Fényes fogaskerék a szó mondja nem minden kétely nélkül, noha éppen ezzel a fogaskerékkel operálva a képzőművészköltő, Kondor Béla. Elképzelhető, hogy már Eötvös korában voltak aggályok a nyelv metafizikai csapdáival szemben? Vagy az – legalább is tendenciózusan – a logicizmus előretörésével (Wittgenstein, Bécsi kör) jelentkezett? Ha nagyon keresnénk ilyesmit, föltehetőleg már Ockham-nél, Aquinói-nál találnánk. Mégsem hiszem, hogy Eötvöst merőben nyelvfilozófiai félelmek korlátozták volna. Volt annyi józan ítélőképessége, hogy értse, amit majd Heidegger így nyilvánít ki: amennyiben... a tárgyakat a maguk tárgyiasságában jelenítjük meg, akkor máris gondolkodunk. Gondolkodunk, folytathatnám, és tárgyiasságukban földerítjük lehetséges, netán általunk próbálgatott viszonylataikat. Lehet, hogyne lehetne egy romantikus vagy egy realista regényben, novellában kitüntetett színhely egy malom, ámbár nemigen lesz több színezéknél, kihasználhatjuk azonban a toposz szimbolikus- metaforikus tágítását az emberi viszonylatok közti őrlődés megjelenítésére, attól függően, mekkora teret nyitunk az áthallásoknak.

Nem kell strukturalistának lenni ahhoz, hogy – mondjuk – megértsük az öltözék és a divat sajátos dichotómiáját, jelesül egy-egy ruhadarab ruházaton túlmutató jelentőségét – beleértve a negatívumot (lásd: áttört plasztikák), vagyis: a meztelenül hagyott testfölületeket. Nem egyszerűen az alakok, a viselők jellemzésére utalok, noha arra csakúgy, általánosabb társadalmi összefüggések, korszellem, erkölcs mind-mind jelen van üzenetében. Ebben a sajátos kommunikációban, amit a viselet kínál. Ugyanakkor figyelmeznünk kell Ortegára, aki alapvető kettősséggel jellemzi a beszédet: 1. Minden beszéd hiányos – kevesebbet mond annál, mint amennyit akar. 2. minden beszéd terjengős – többet ad értésünkre, mint amennyit szándékozott.

Eötvös a Nővérekben ugyan a második változat meggondolatlan ajándékával lepi meg a figyelmes olvasót, ám az is igaz, hogy elhallgatásai mögött szintén többet lehet sejtenünk. Ekképpen az ellentétesnek látszó kettősség eggyé válik, egy irányba mozdítja a fantáziát. Ez fölöttébb lényeges abból a szempontból, hogy magunknak, olvasóknak kell a szövegből kitekintve – jegyzi meg a bölcselő – megépítenünk a mű szellemi konstrukcióját. Azzal a megkerülhetetlen tudattal, hogy én sem vagyok ártatlan, a szöveget megelőző szubjektum – hangzik Barthes figyelmeztetése. Hogy is van ez? Előbb a dekonstrukció – nincs miért riadoznom az új keletű fogalomtól, aztán meg visszaépítés? Azt hiszem, az én átírási ötletem pontosan innét származik, innét van az is, hogy valójában interpretációs módként kell fölfognom. (Gyönge ellenérv tehát, hogy részint kifelé igyekszem a szövegből – ugyan melyik olvasat nem? –, részint pedig igazolhatatlan modernizálási szándék vezet, ugyanis egyáltalán nem mellékes az olvasat, a közelítés szempontjából, ki és mikor olvas.) Éppen hogy Eötvös rejtélyes, vagy talán korántsem annyira rejtélyes elhallgatásai igazolhatják vissza ezt az otrombának, alkalmasint megengedhetetlennek tetsző interpretálói magatartást. Utolsó leírt mondata szerint az ember nem szabad, de szabaddá válhatik.

Nem kevesebbet állítok tehát, minthogy a Nővérek írója (különben A karthausié csakúgy) ráérzett arra a romantikus számára félreérthetetlenül ridegnek tetsző fordulatra, amely az eszményi szerelmet a túlfűtött erotikán át gáttalan szexualitásba csúsztatja, arról nem szólva, hogy a század alantas ponyvái között egyre nagyobb súllyal volt jelen a pornográfia. Mindez akár már a francia tartózkodás tapasztalata lehetett. Ő azonban itt elhallgatott; aligha az empátia hiányzott; a kötelezőnek vélt prüdéria kényszerítette. Netán a belátás: képzeletemből embereket teremteni nem tudok – állítja egy helyütt.

Egy alkalommal az igazán súlyos irodalmi művet – itt most eltekintek a 'plakátversek' sanda politikumától, egyéb ideologikus böffenetektől – a forma lankaszthatatlan erekciójaként határoztam meg. Nem emlékszem, akkoriban mennyire befolyásolhatott a Nővérek – vállalom: célzatos – olvasata, akkori definícióm itt és most az allegóriám minden vonatkozásában igazoltnak látszik. De már akkor hozzáfűztem: finomabban szólva csapda, az író kényszerhelyzete, amelyet – és ez a nonszensze – a szabadulás illúziójának él meg; Eötvös kapcsán súlyosbítom: gyakorta illúzióvesztésképpen. Balzac, az idősebb kortárs akart is, tudott is erről regélni.

Apropó, Balzac!

Roland Barthes kétéves szemináriumon elemezte Balzac Sarrasine című rövid prózáját. Már a késztető kiindulás izgalmas (az én szemszögemből mindenképpen): Milyen szövegekre vágynék, milyen szövegeket írnék meg (írnék újra), fogadnék el érvényes erőnek világomban? A könyvvé formált előadásokat S/Z címmel szerkesztette meg. Sarrasine egy szobrász neve a novellában, amely – helyesen? – hímnemben Sarrazin volna. Innét a cím, no meg az identitás kérdése. Szóval a tabu felől közelítve. Balzac terjedelmes életművének jelentős darabjai bizonyítják, a tabudöngetés nem állt távol tőle. Megint csak hivatkoznom kell Eötvös franciaországi hosszabb tartózkodását: nem létezik, hogy ne botlott volna bele Balzac műveibe. Hiszen nem pusztán irodalmi nagyságról van szó, az még kikerülhető volna, de botrányhősről csakúgy. Azaz: nemcsak műveiben, életében is megkérdőjelezi a tabukat. Szerényebb magyar kollégája – szemmel láthatólag – visszafogottabb. Olvasási rutinunk (persze, tudom jól, hogy magunkat olvassuk) ellenben mást sejtet; ezt a sejtést igazolná az én esetleges átírásom/újra írásom, amit egykoron valami ködös filmterv indukált, amelyről aztán hamar megfeledkeztem.

De a regény – szerintem alapvető – nagy ellentétéről/párhuzamáról: a járvány és az erotika vélelmezett oszcillációjáról nem, az mindmáig izgat. Különös ellentét és paralel, amely a test romlásában, valamint a test szenvedélyében, örömében villódzik. Halál és élet között, ha szabad ennyire egyszerűsítenem. Vagyis nem háttér a járvány, de ellenpont, nem idill a szerelem, inkább a szorongás sajátos mutációja. Ám a Nővérekben ez legjobb esetben sugallat, még csak nem is a nyelvi figuráció sugallata, hanem a szituáció-láncolatból következik. Mondjuk így: cselekménysorból, amelyet egyébként a szerző nagy körültekintéssel, rutinos elbeszélő szenvedéllyel követ. Nem jelent ez szembeötlő eseményességet, mint megszoktuk a Jókai-regényekben, de szoros kötődést a regény ősi alapeleméhez: a kalandhoz igen. Ekkor már az európai regény két lényeges módosulás felé tart: egyfelől a leírás jelentőségének megnövekedése, amely a dolgok szerepének hangsúlyosabbá válását tükrözi – a hozzájuk kapcsolódó, és bennük bonyolódó emberi viszonyok metaforáiképpen akár; másfelől a belső monológ, az egyenes beszéd előretörése a függő beszéd rovására. Balzac zsenialitása az említett Sarrasine-ben bámulatos természetességgel kapcsolja össze a kettőt – még csak nem is a kaland ellenében.

Különben a testiség jelentőségét, lényegét és – természetesen – jelentettjét is Balzac ismeri föl először. Bizonyos értelemben nála figyelhető meg, ahogy a sarkalatos eszmék (posztmodern terminológiával: "nagy-elbeszélések") helyét rögeszmék, sőt, pletykák (ún. "mini-diskurzusok") kezdik elfoglalni. (A rögeszme nem azonos a tabuval vagy a normával, amelyek a közösség konstrukciói, a rögeszme sajátosan az egyéné, olykor éppen tiltakozási forma az előbbiek ellen.) Az én átírási kísértésem elsődlegesen a szerkezet plasztikusabbá tételére irányul: hangsúlyosabbá tenném mindkét pólust, méghozzá – mint céloztam rá – a testi jelentettek tudatosítása által – kihasználva azok metaforikus tartományait. Magától értetődően nyelvi fordulattal számolok: az elbeszélő helyét a leíró venné át a lajstromozás kíméletlen pontosságával, a tárgyi világ minuciózus fölrajzolásával. Mintha előkészítené, majd elkészítené a leltárt – veszteségről, nyereségről egyaránt. Egyfelől valóban Auseinandersetzung – a német terminus értelmében, reményeim szerint viszont legalább annyira Setzung. Az én ideálom, ha az illendőség keretein belül szólhatok itt erről: a schlegeli Ironie der Ironie.

Ebben a fölfogásban az epidémia elsivárosító következménye valamiképpen az élet megújítására ösztönözne, vetületében pedig naturális direktségében bontakoznék ki a sexus, amely amúgy sem csupán a pusztulás riadalmából emelkednék a tabuk, a terméketlen polgári normák fölé, hanem az erotika elfojtásából csakúgy. Röviden szólva: egyértelműen erotikus átiratra gondolok – az eötvösi "titkok" föloldására. Ha Ortega úgy tartja, hogy az ember... egy szörnyű, lírikus állat, akkor feleljünk meg a lehető legteljesebben mindkét jelzőjének.

...és – persze – az értelmezés esélyeinek...