GRÁFIK IMRE: A MÚZEUMLÁTOGATÓ EÖTVÖS JÓZSEF

A megtisztelő fölkérés nyomán eltűnődtem: vajon mit is tudok mondani Eötvös József és az én szaktudományom, a néprajz és a muzeológia kapcsolatáról. Abban ugyan bizonyos voltam, hogy Eötvös Józsefnek államférfiként, a Batthyány-kormány, majd az Andrássy-kormány vallás- és közoktatásügyi minisztereként, a Magyar Tudományos Akadémia és a Kisfaludy Társaság elnökeként lehetett/volt kapcsolata szakterületemmel. Emlékezetemben föl is idéződött egy rövidebb írása a Magyar Nemzeti Múzeummal kapcsolatban. Könyvészeti nyomozásba kellett azonban kezdenem, kiindulva természetesen Sőtér István monográfiájából¹, hogy megtaláljam. A ma rendelkezésünkre álló keresőprogramok segítségével gyorsan rátaláltam a forrásra: a Mezei Márta által összeállított Kultúra és nevelés c. kötetre, amely az irodalomról, a vallásszabadságról, a kulturális életről és a népoktatásról, köznevelésről szóló – vagyis a művelődéspolitikai – beszédeket és írásokat öleli fel.²

Motivált továbbá az a tény, hogy az 1960-as évek végén én is lakója voltam az Eötvös Kollégiumnak, s élvezhetője lehettem az intézmény nyújtotta lehetőségeknek, részese újjáéledő szellemiségének.³

Vitathatatlan, hogy Eötvös a nemzeti kultúra alapvető elemének, a műveltség terjesztése és terjedése legfontosabb eszközének a népoktatást, a népiskolát tekintette. A művelődésügyet rendszernek fogta fel, olyan rendszernek, ahol mindegyik elemnek megvan a maga fontos, más által nem pótolható helye, s amely csak akkor működik gördülékenyen, simán, ha valamennyi elem külön-külön is mozgásban, csikorgás nélküli mozgásban van. E rendszer alapját a népnevelésben látta, de tevékenysége a magyar művelődésügy egészének átalakítását, polgári irányú reformját célozta. Több minden mellett: Tervet dolgoztatott ki a műemlékek helyreállítására. Újjászerveztette a Nemzeti Múzeumot, átrendeztette a képtárat, megvásárolta az Eszterházyak képgyűjteményét, s ezzel lerakta a majdani Szépművészeti Múzeum alapjait. Xántus János külföldre küldésével a néprajzi muzeológia fejlődésének adott nagy lendületet⁴, szóba került a vidéki múzeumok létesítése stb.⁵

Mivel nem nagy terjedelmű írásról van szó, érdemes és indokolt teljes terjedelmében idéznünk. Különös tekintettel egyrészt veretes nyelvezetére, másrészt a benne foglaltakra, melyek részben közvetlenül, részben pedig áttételesen, példázatként ma is megfontolandó, illetve érvényesülő, érvényesíthető gondolatokat tartalmaznak.

Eötvös József: A Nemzeti Múzeumról⁶

"Középületeiknél a nemzetek nagyságának nincs biztosabb mérlege. Átlátta ezt már Demosthenes is, kit, mellékesen legyen mondva, utolsó időben azért olvasék, hogy őt újabb nagy szónokainkkal összehasonlítsam, s kiben azon igen nagy hibát találom, hogy csak nagyszerű dolgokról tud nagyszerű szavakkal élni, míg az újabbak – legalább egy bizonyos országban – ezt a legkisebb tárgynál is értik, magát a híres Holsteiniust, ki az éjszakai szél dicséretére nagy eclogiumot írt, jóval felülmúlva. Már Demosthenes, amint mondám, átlátta a középületek fontosságát, s hogy az állapotot, melyre Athén az ő korában süllyedett, élénk színekkel festhesse, Aristokrates elleni beszéde végefelé ekképp szól: »Előbbi időben az, mi az állami s közélethez tartozott, gazdag s fényes vala; az egyes saját házában nem tünteté ki magát polgártársai felett. De azon kornak emlékei s épületei nagyok s oly természetűek, hogy a később élők közül senki hasonlókat még csak indítványozni sem mert. Most egyesek a középületeknél nagyobb palotákat építenek magoknak, de amit az ország nevében építtettek s újra bevakoltattak, oly kicsi s nyomorú, hogy szinte szégyen, ha róla említés tétetik.«

Ha Demosthenes hazánkban élne, azt, hogy hatalmasb egyesek palotái nagyszerűségökben a középületeket felülmúlják, nem hányhatná ugyan szemökre – nagyjaink sokkal patriotikusabbak, mintsem fényes úrilakok által a haza középületeit felülmúlnák, s azért inkább a külföldön építtetnek –; azonban a középületek hiánya mégis talán föltűnnék a nagy szónok előtt, s bármit beszéljenek Aeschineseink, nem kedvezőleg ítélne korszellemünkről. – Hogy középületek sokszor csak nemzeti hiúság szüleményei, azt nem tagadom; de valamint Franklin – nézetem szerint igen helyesen – azt vitatja valamely munkájában, hogy a hiúságot, mely annyi szép s nemes fáradozásnak kútfeje, tulajdonképp a hibák közé sorozni nem kellene: úgy én – bármi paradoxnak lássék is – azt merem állítani, hogy a nemzeti hiúságnak egy bizonyos mértéke minden nemzet kifejlődésére szükséges, s hogy a hiúságnak csak éppen ezen egyetlen neme az, mely hazánkban hiányzik.

Furcsán hangzik, de érett megfontolás után nem fogja senki tagadhatni, hogy a magyar mint nemzet nem eléggé hiú. Sújtásos népnek neveznek bennünket, s tán bizonyos tekintetben helyesen; de a sújtást mi önmagunkra rakatjuk, legfeljebb ha cselédeink s a megyék huszárai részesülnek e pazérságban; de a nemzetnek mint nemzetnek külső fénye senkit sem érdekel. S ha talán nincs nemzet, melynek elődei a legnemesb ügyért több vért ontottak volna: nálunk, úgy látszik, a deák »sit eis terra levis« nemcsak puszta kívánat, hanem teljesítésbe is vétetik; legalább nem emlékezem, hogy dicső bajnokaink sírját valahol emlékkővel terheltük volna. Igen, még egyszer mondom, a magyar nemzet »jól értsük egymást, én csak a nemzetről szólok« nem eléggé hiú! Akár országgyűlésünk tanácskozótermeibe, akár fővárosunkba jőjünk, akár az ország határain járjunk végig, hol csak egyetlen egy emléket sem találunk: e meggyőződés fog bennünk támadni. S ez nagy baj, mert e hiány oly nemzetnél, hol a hiúság minden egyénnél annyira kifejlődve találtatik, arra látszik mutatni, hogy nemzeti szellemünk még fel nem szólalt, hogy magunkat mint nemzetet érzeni eddig nem tanultuk.

E gondolatok támadtak bennem, midőn néhány nap előtt, több ismerőseim s barátim társaságában, a Nemzeti Múzeum termein körüljártam. Ez intézetnek lelkes igazgatója, érezve a hiányt, melyet tudományos világunk azáltal, hogy senki e nemzeti gyűjtemények használatához nem férhet, már annyi éven át szenvedett, elkövete mindent, hogy a rábízott tudományos kincsek többé ne heverjenek. Tiszttársai buzgón segítik nemes törekvéseit; s így a csak nevében nem magyar tudósunk, Luczenbacher⁷ például, amennyire hely s idő engedék, a rábízott pénz, drágaság s egyéb régiségek gyűjteményét már felállítá; s ennek megtekintése volt tulajdonképp az ok, mely többeket velem együtt a múzeum termeibe összegyűjtött. Aki kételkedik előbbi állításomon, hogy a magyar mint nemzet nem hiú, menjen azon termekbe, hol régiséggyűjteményünk felállíttatott, s meggyőződhetik. – Mi a felállítók szorgalmát s készültségét illeti, senkinek sem lehet kifogása.

A görög s római rézszobrok között sok középkori utánzás található, némely tárgyak még nem tudományos rendszer szerint állíttattak fel, s e termekben találhatók dolgok, melyek művészi becsök szerint más helyre lennének állítandók. Azonban akár a felállításra eddig szánhatott idő rövidségét, akár a régiségek tudományos elsorozhatásának nehézségeit tekintjük, akár azt, hogy a Nemzeti Múzeumban tartásra nem érdemes tárgyak kiküszöbölése eddég még nem az igazgatók köréhez tartozik; minden igazságos és tárgyhoz értő bizonyosan nem a tisztviselőknek fogja ezen hiányokat tulajdonítani, s szívesen elismeri, miként ezen intézet fenntartása jó kezekre bízatott. – E termek első tekintetre csak kellemes hatást tehetnek a nézőre; a sok drágaság között – mi, elődeink fényűzésére emlékeztetve, előnkbe csillog – minden egyébről megfeledkezünk, s megelégedve járunk körül, hisz mindez a nemzeté, s félig tulajdonosnak érezhetjük magunkat. De lépjünk közelebb, s nézzük, minde drágaságok mire állíttattak fel? Gyalulatlan deszkákra, melyek ácskézzel faragott lábakon nyugszanak! Igen, komolyan szólok, a magyar nemzet régiséggyűjteményei gyalulatlan deszkákon állíttattak fel, a Nemzeti Múzeum ezen részének bútorait ácsok készíték, s pedig azon egyszerű oknál fogva, mert a nemzet más, illőbb bútornak készítésére pénzt nem adott; s a magyar múzeum igazgatói, igen helyesen fogva fel állásukat, inkább ily alakban állíták ki a rájok bízott tudományos kincseket a közönség használatára, mintsem azokat még tovább haszontalan hevertessék. S most kérdem, van-e nemzet annyira ment minden nemzeti hiúságtól, hogy ily valamit tűrne, s nem kell-e óhajtanunk mindenikünknek, hogy e túlzott szerénységből végre vetkőzzünk ki?

A múlt országgyűlés ismeré a Nemzeti Múzeumnak helyzetét, és bárha – legalább az én csekély belátásom szerint – e nemzeti intézetnek méltóképpeni fenntartása a nemzet becsületében áll –, a szükséges segedelem megajánlására rá nem ért. Nem fogok a múlt ellen panaszkodni, még egy szebb jövőnek reménye tölti el lelkemet, de éppen, hogy e jövő szebb legyen, szükség, hogy a múltnak szégyenét el ne takargassuk magunk előtt, s tisztába jöjjünk magunkkal; miként eddig a kötelességet, mellyel minden nemzet tartozik közintézeteinek magához méltó fenntartásával, eddig vagy éppen nem, vagy legalább igen hiányosan teljesítettük. – A Nemzeti Múzeum még mindig inkább első alapítóinak tudományosságát, s honszeretetét, mint a nemzet méltóságát képviseli. Azért, hogy az intézet valóban nemzetivé váljék, a nemzet részéről több áldozat, saját méltóságának melegebb érzete kívántatik, s jaj nekünk, ha erre fölemelkedni nem tudunk.

E szavakat az úgynevezett gyakorlati emberek tán könyörületes mosollyal fogják olvasni. Gyárak s vasutak századában élünk – így szólnak talán –, miért költsük pénzünket hasztalan régiségekre, antidiluvianus állatok csontvázaira s minde gyűjteményekre, melyekben tőkéink kamat nélkül hevernek, legfellebb egy-pár haszontalan tudós (a szokott kifejezéssel élek) gyönyörűségére. – Nem fogok a szoros kapcsolatról szólani, melyben századunkban a tudomány s élet egymáshoz állanak.⁸ Török szomszédink s bizonyos tekintetben saját példánk eléggé mutatják, hogy oly ország, hol a tudomány mezeje parlagon hagyatik, mennyire juthat a polgárisodás ösvényén. Van e hazában az embereknek egy bizonyos neme, mely míg a magyar zeneművészet cigányzene s hármastánc által képviselteték, nemzetiségünket biztosítva hívé, s e tekintetben minden tudományos munkásságot feleslegesnek gondola; s nincs kedvem vele vitatkozni; de hát nem fekszik-e szívünkön e nemzet becsülete; nem érezzük-e a kötelességet, mellyel minmagunknak tartozunk, s mely abban áll, hogy ha egyszer valaminek »nemzeti« címet adtuk, azt egy nemzethez illő fényben s nagyszerűségben tartsuk fel? A Nemzeti Múzeum ügye nemcsak a tudóst érdekli; benne nemzeti becsületünk ügye forog fenn, és rosszul fogná fel feladását törvényhozásunk, ha erről megfeledkezvén, mindent, mi az intézet emeléséhez szükséges el nem követne; s én e tekintetben igen helyesnek tartom, hogy az ácsmunkával faragott régiségtár a közönségnek megnyittatott. Ha valahogy idegennel találkozunk e termekben, nem lesz magyar ember – úgy remélem legalább –, ki a külföldinek bámulását észrevéve, el nem pirulna; de éppen e pirulás, éppen az, hogy közintézetünk állapota felett megszégyenülve állunk, válik annak megváltoztatására ösztönné; s talán a gyalulatlan deszkák jobban szónokolnak a legsimábbra gyalult deszkáknál. Hosszú s tán unalmas beszédemnek rövid értelme: ne feledkezzünk meg utasításaink készítésekor Nemzeti Múzeumunkról, ha nem is azért, mert múzeum, miután a tanulás a legszebb politikai beszédek tartására szükségesnek nem tartatik – a tudomány nálunk sokak által a fényűzési tárgyak közé számíttatik –, de legalább azért, mert nemzeti, s mert minden nemzet, mely nevével felruházott intézetek s emlékekben önméltóságáról megfeledkezik, soha a külföld tiszteletére nem számolhat." (1846)

Eötvös Józsefnek a XIX. század közepén keletkezett írását olvasva érdemes ma is eltűnődnünk. Kifejtett gondolatainak, megállapításainak tanulságait mindenki maga levonhatja. Csakúgy, mint e korreferátum – jegyzetpontokban és függelékekben részletezett – értelmező kiegészítéseit, utalásait is továbbgondolhatja minden érdeklődő olvasó.

Távol áll tőlem Eötvös József 1846-os nemzeti múzeumbeli látogatása kapcsán született írásának direkt aktualizálása. Azt a vágyamat, sőt igényemet azonban megfogalmazom, hogy egyfelől kívánatos a politika és közélet szereplőinek minél gyakoribb – s nem csak protokolláris – látogatása kulturális intézményeinkbe. Másfelől viszont a jelenben tapasztaltnál nagyobb áldozatvállalást, mecenatúrát várok és tudok elképzelni a nemzet tehetős polgáraitól (különös tekintettel a rendszerváltozás után, a kissé talán anakronisztikusan "eredeti tőkefelhalmozás"-nak nevezett időszakban meggazdagodott rétegre).

1. FÜGGELÉK

Luczenbacher (Érdy) János Luczenbacher József és Czeczkó Mária harmadik gyermeke. Dédapja 1688 körül Belgiumból érkezett Magyarországra. A tizenegy gyermekes család korán elvesztette atyját, fenntartása ezentúl anyjára nehezült. Érdy Vácon és Esztergomban a gimnázium négy osztályát elvégezvén, nagybátyja, Luczenbacher János gondnoksága alá került.

A családnak otthont adó Szob település nyilvános honlapjáról úgy tudjuk, hogy: "A század második felében telepedett le Szobon a Luczenbacher család alapítója. Luczenpacher János (sic!) Németalföldről érkezett hazánkba, a sok német ajkú telepes között, akik a megfogyatkozott lakosságú országban új hazát kerestek. Kezdetben halászattal foglalkozott, majd hozzáfogott a borkereskedelemhez, később pedig a fakereskedést indította meg. Kis üzleti eredmények után már nagyban kezdett fát szállítani a jelentős felvevőpiaccal rendelkező fővárosba, majd pedig bekerült a hadiszállítók közé. A jó üzleti érzékének köszönhetően folyamatosan fejlődtek vállalkozásai, és gyarapodott vagyona. Tevékenysége hasznos volt a község számára is, mivel munkalehetőséget biztosított a lakosoknak. ...A település felvirágzása a XIX. század második felétől kezdődik, ami elsősorban a Luczenbacher család vállalkozásainak köszönhető, amiket a kiváló üzleti érzékkel megáldott Luczenbacher Pál vezetett. Kőbányát nyitottak a Csák-hegyen és hatalmas mennyiségben szállítottak építkezésekhez kockakövet, terméskövet. A hatvanas években rátértek a téglagyártásra is, több téglagyárat működtettek szerte az országban. [Más forrásból tudjuk, hogy "Téglajelük mélyített ívelt sarku négyszögben domború LP betűk, álló és fekvő formátumban (18–19 kép), valamint mélyített téglalap keretben domború SZOB felirat (20. kép) volt."¹⁰ 1860-ban gőzhajózási engedélyt kértek és évtizedekig vettek részt személy- és áruszállításban. Hajózási vállalatuk 1871-ben a legnagyobbak között található. Szobon hajóépítő műhelyt hoztak létre a Dunaparton, ahol még gőzbárkát is építettek. A felsorolt üzemeikben a településről több mint ötszáz fő dolgozott. A család nevéhez fűződik három iskola felépítése Szobon, de sok városban segítettek közérdekű létesítmények megvalósításában. A család kiemelkedő tagja Luczenbacher János történész, aki 1848-ban Érdy Jánosra magyarosította nevét, az Érden végzett ásatásai kapcsán. 1840-től a Magyar Tudományos Akadémia éremgyűjteményének őre, 1846-tól pedig a Magyar Nemzeti Múzeum régiségtárának őre. 1848-ban ő vezette a székesfehérvári ásatásokat, amikor megtalálták III. Béla királynak és feleségének sírját."¹¹

A szobi temetőkápolnát is a Luczenbacher család építtette, a család tagjainak sírkápolnájául a régi temetőben. A családalapító, a "halász" Luczenbacher János és felesége, Einczinger Terézia hamvait helyezték el az északi oldalon, a hátsó kriptában.

Luczenbacher (Érdy) János vázlatos leszármazási táblája az említett családtagokkal:

Luczenbacher János (dédapa) (XVII. század vége) – Einczinger Terézia

Luczenbacher János "halász" (nagyapa) (1700-as évek második fele)

Luczenbacher József (apa) – Czeczkó Mária

Luczenbacher János (Érdy János nagybátyja) (sz. 1816) / Luczenbacher Pál (sz. 1818)

Luczenbacher /ÉRDY János (1796–1871)

A magyarországi kapitalizmus kezdeteit földolgozó munkából tudjuk, hogy sikeres, de eltérő jellegű életútja, pályafutása volt az 1878-ban szobi előnévvel nemességet nyerő Luczenbacher Pálnak is. Hatalmas vagyonát ő elsősorban nem a téglán, hanem a fán szerezte, mellyel a belga származású, állítólag már a XVII. sz. végén Szobon letelepedett családból nagyobb mértékben először a XVIII. sz. végén Luczenbacher János kezdett kereskedni. Luczenbacher János hajótulajdonos is volt, és nyilván része volt a rohamosan növekvő dunai gabonaszállításokban is.¹² Két fia, János (sz. 1816) és Pál (sz. 1818) közül az előbbi 1826-ban már pesti polgárjogot szerez, és az olcsó vízi út segítségével a testvérek nagyban megkezdik a fővárosnak a Szob környéki erdőkből történő tűzifaellátását. Az 50-es évek elejére e vonatkozásban cégük gyakorlatilag már monopolhelyzetre tett szert (miközben unokaöccsük és apjuk gyámfia: nagybátyjuknak, a korán elhalt Luczenbacher Józsefnek János nevű fia [1796–1871] az értelmiségi pályát választva a magyar tudományosságnak válik kimagasló alakjává; az Akadémia első tagjai közé tartozik, a 30-as években nádori megbízással tesz külföldi tanulmányutakat a Nemzeti Múzeum gyűjteményeinek gyarapítására, ásatásokat vezet, és 1848 nagy nemzeti fellobbanásában Érdyre változtatja nevét, melyet azután az általa 50-es években felfedezett nyelvemlék kódex fog majd mai napig megőrizni). A fakereskedő Luczenbacherek eközben az 1850-es évektől a favágást gépesítették, gőzfűrészeket állítottak fel: 1855-ben már 18 fatelepük van a városban, és ekkor már építési vállalkozásba is belebocsátkoznak. Főleg földmunkákkal és nagy faanyag-felhasználással járó építkezéseket vállalnak: vasútvonalak és gátak építését. Gregersen is náluk kezdi, és sokáig velük közösen vesz részt nagy vállalkozásokban; nem véletlen, hogy – mint láttuk – 1865-ben Luczenbacher-féle fatelepeket vesz át. A találékony Luczenbacherek azonban a hatvanas évektől kezdve már hajózási vállalattal is próbálkoznak: a cég személyszállító hajókat vásárol, és távolsági személyszállításra rendezkedik be. S ha ebben a DGT konkurenciájával nem tud is versenyezni, (de a Pest és a Margitsziget közötti jól jövedelmező átkelési hajójárat bérletét továbbra is megtartja), teherhajókat és vontatókat továbbra is járat a Dunán. Eközben tovább növekszik gőzfavágójuk és faárugyáruk, s a profit egy része már korán ipari vállalkozások részvényeibe is átmegy: 1866-ban Luczenbacher Pál az Első Magyar Gépgyár alapításában vesz részt. A cég tevékenységében azonban mindvégig az építőanyag-kereskedelem marad az alapvető, az építőfáé és a kőanyagé, melyet a szobi kőbányából a hatvanas évek elején a Luczenbacherek saját hajói már évi 1500 köbölnyi mennyiségben szállítanak Pestre házak építéséhez és utak burkolásához, valamint a szobi és a négy kispesti téglagyár, melyek 1868-ban 5 millió téglát termelnek. Jellemző azonban, hogy a cégjegyzékben fakereskedőként már csak Luczenbacher János nevét találjuk (1571 frt házbéradóval); Pál nevével már a terménykereskedők között találkozunk; legalábbis az adójegyzéken már így nevezi magát. De a háztulajdon iránti igény is megfigyelhető nála: 1870-ben készül el a Géza utcában Luczenbacherné háromemeletes bérháza.¹⁵

Érdemes fölemlíteni azt az irodalomtörténeti vonatkozást, hogy amikor 1889-ben a tízéves Molnár Ferenc (akkor még Neumann) családjával a József körút 83-ba költözött, a Pál utcában még voltak üres házhelyek. A beépítetlen telkeken pedig ebben az időben – igaz, évről évre kisebb területen – a Luczenbacher Pál-féle fatelep működött. Boka, Geréb, Nemecsek és a többiek ide jártak délutánonként játszani, lógni, és itt zajlott a mindent eldöntő küzdelem is a vörösingesekkel a grund birtoklásáért.

2. FÜGGELÉK

Eötvös Károly: Balatoni utazás¹⁶

".....Csak a magyar író, magyar költő, magyar tudós nem gyűjt. Míg fiatal: azért nem gyűjt, mert fiatalságához efféle szürke erény éppen nem illik. Mikor öreggé lesz, azért nem gyűjt, mert öregkorában csak nem adhatja fejét ilyen bolondságra. Így vélekedik valamennyi. Arany János nagy vagyont gyűjtött, nem is tartották tökéletes embernek életében. Csokonai, Tompa, Petőfi, Vörösmarty sohase láttak egy csokron ezer forintot: ezek voltak a tökéletes emberek. S akik ott harminchárom éve Sümegen együtt ültünk: azok közül Salamon Ferenc, Szilágyi Sándor, Nagy Miklós, sőt Szentirmay József barátom is, mikor elmúltak, mit hagytak maguk után? Jó hírt, becsületes nevet, nemzeti dicsőséget s néhány jó barát számára édes emlékezetet. Egyebet, semmit.

Eötvös József báró is magyar író volt, s ő se gyűjtött semmit. Pedig ő még egyéb is volt, mint magyar író. Államférfi, ország kormányzó, törvényhozó, európai hírnevű ember: mind nem használt neki semmit. Minden gazdagodásnak útját állta, hogy magyar író, magyar tudós volt.

Ha Bécsbe ment, báró Wodianer Móricnak volt állandó vendége. Báró Wodianernek volt vagy tizenöt-húszmilliója. S nagyobbára maga szerezte.

A meggazdagodásról beszélgetett egy ízben vele báró Eötvös, s egész gyermekes tűzzel azt kérdezé:

– De ugyan, édes Wodianer, hogy lehet így meggazdagodni?

A bankár elnevette magát.

– Semmi se egyszerűbb ennél, kegyelmes uram. Ha a fiatalember fölteszi magában, hogy meggazdagszik, s aztán egész életén át más célt nem ismer, csak azt, hogy meggazdagodjék, ennek áldozza éjjelét és nappalát, ezért fut, ezért fárad, ezért dolgozik, s ezt még szerelmében se téveszti szeme elől: okvetlenül meggazdagszik mindenki.

– Igaza lehet, de hol marad a becsület?

A sokmilliós nagyúr rátette egyik kezét báró Eötvös vállára, s egész komolysággal e szavakat mondá:

– Akinek már van néhány milliója: az az ember, kegyelmes uram, könnyűszerrel megszerzi a becsületet. Ez a nagy vagyonnak a legnagyobb átka.

Irtóztató igazságot mondott az a bankár. A nagy tudós, költő és államférfi csak elképedt ezekre a szavakra. Még évek múlva is bizonyos felindulással beszélt a művelt társadalom ama nagy örvényeiről, melyek e nagy igazság mögött zúgnak és üvöltenek....."

JEGYZETEK

1 SŐTÉR István: Eötvös József. Budapest, Akadémiai Kiadó, 1967.

2 EÖTVÖS József: Kultúra és nevelés. Összegyűjtötte és szerkesztette Mezei Márta. Budapest, Magyar Helikon, 1976.

3 Lásd KÓSA László (szerkesztette és a dokumentumokat válogatta): Szabadon szolgál a szellem 1895–1995. Budapest. 1995. 262. old.

4 Vö. XÁNTUS János: A Magyar Nemzeti Múzeum Ethnographiai Osztályának története, s egy indítvány jövőjét illetőleg. In: Ethnographia, 1892. III. 298–310. – Továbbá SÁNDOR István: Xántus János. Budapest. 1970.; GRÁFIK Imre: A Néprajzi Múzeum magyarországi gyűjteményeinek kezdetei. In: Néprajzi Értesítő 1997. LXXIX. 19-45.; Vas megyére nézve lásd GRÁFIK Imre: A magyarországi néprajzi gyűjtés kezdeteinek Vas megyei vonatkozásai. In: Vasi Szemle 1997. (LI.) 4. sz. 415-434. old.

5 Lásd Eötvös József művei http://mek.niif.hu/03100/03176/html/eotvos25.htm (Letöltve 2013. 08. 26.)

6 Lásd http://mek.oszk.hu/06300/06330/06330.htm (Letöltve 2013. 08. 26.)

7 Az Eötvös írásában említett: "a csak nevében nem magyar tudósunk, Luczenbaher" valójában Érdy János (1796–1871). – Luczenbacher János 1848. jún. 18-án családi nevét Érdyre változtatta. Személyéről, munkásságáról, a magyar muzeológiában, múzeumi tudományosságban elfoglalt helyéről, szerepéről a legújabb hazai múzeumi arcképcsarnok az alábbiakban emlékezik meg: "Érdy János; ered. (1847-ig) Luczenbacher (1796. szept. 19. Szob – 1871. máj. 9. Pest): ügyvéd, régész, történész. – Családja a mai Belgium területéről a 18. sz. végén telepedett át hazánkba, s jelentős érdemeket szerzett a hazai ipar és közlekedés területén. – A győri akad.-n bölcsészetet és jogot tanult; a tanint. ig.-jánál a történész Fejér Györgynél lakott. A Szt. Benedek-rend tagja, novícius (1815–1818); kilépett a rendből. Győrben törvénygyakornok (1820. szept. 1. – 1821. aug. 15.). Pesten jogi doktorátust szerzett (1821. aug. 19.), ügyvédi vizsgát tett (1822. dec. 16.). Az ügyvédi karrier nem vonzotta, inkább jogi tanszéken szeretett volna dolgozni. Ideiglenesen vereben (Fejér vm.) egy köznemesi családnál vállalt nevelői állást, közben ügyvédi és gazdasági felügyelői munkát is végzett. Első, jogtud.-i témájú értekezése Elmélkedések a Természeti Justudomány állapotjáról címmel a Tudományos Gyűjteményben jelent meg (1828). A különféle jogi tanszékekre beadott – sikertelen – pályázatokat követően érdeklődése a történettud. felé fordult. Nagy hatású jogtörténeti tanulmányban tárgyalta Werbőczy törvénykönyvének Perger János által készített fordítását; ennek nyomán az MTA l. (1832. márc. 9.), majd r. (szept. 9.) tagjává választotta. A Tudománytárban elsőként ismertette a nagyszombati kódexet, s közölte belőle Szt. László legendáját (1834); ezt a legterjedelmesebb régi m. nyelvemlékünket azóta a m. irodalomtörténet- írás Érdy-kódex néven tartja számon. Az MTA megbízásából a Tudománytár értekező részének a szerkesztője (1837–1844). A Tudománytárba, vmint a többi akad.-i kiadványba írt régészeti, őstörténeti, pecsét- és éremtani tanulmányai szerteágazó történeti érdeklődésről tanúskodnak. 1839-ben megvált verebi állásától és Pesten telepedett le, ahol kizárólag tud.-os munkával foglalkozott. Az akad. éremgyűjt.- ének őre (1840. márc. 8. – 1857), majd tud.-os munkássága elismeréseként József nádor kinevezte a MNM Régiségtárának őrévé (1846. márc. 16-ától). Az állás elfoglalása előtt Bécs, Prága, Drezda és Berlin múzeumait. Sopron vm. Táblabírája (1847. szept.-től). Múz.-i évei alatt különösen a régészet és az éremtan területén fejtett ki élénk tud.-os tevékenységet. Hazánkban az elsők között végzett tud.-os régészeti feltárásokat. 1947. évi érdi ásatása nyomán változtatta családi nevét ~re. Székesfehérváron feltárta III. Béla és felesége sírját (1848). Úttörő tanulmányokban dolgozta fel aszódi, verebi, kelenföldi és pilisi ásatásait. A múz. régiségtárának szerzeményei közül az abrudbányai római viasztáblákról és a Nyitra-Ivánkán előkerült ún. Monomachos-korona lemezeiről közölt tud.-os ismertetést. Éremtani tanulmányaiban, a m. és az erdélyi pénztörténet különféle témái mellett, foglalkozott a bosznaiai és a szerb pénzek kutatásával is. Weszerle József kiadatlan, rézmetszetű érmészeti képtábláinak felhasználásával elkészítette az Erdély érmei képatlasszal c. korpuszt. Nevéhez fűződik a 19. sz.-i hazai numizmatika máig vitatott kérdése, miszerint ki a szerzője a Rupp Jakab neve alatt megjelent Magyarország ekkorig ismeretes pénzei c. munka Árpád-kori részét tárgyaló kötetének. A vitatott kérdéstől eltekintve is – a m. numizmatika meghatározó személyisége volt a Weszerle József és Réthy László közötti időszakban. A Nemzeti Múz. régiségtárának őreként rá hárult az éremtár felállításának, a gyűjt.-ek elhelyezésének a feladata. A gyűjt.-eket 1846 végén költöztette a múz. új épületébe, ahol – megfelelő bútorok hiánya miatt – éveken át az ideiglenes raktározás gondjaival küszködött. Az érmek rendezése (1855–1860) után nyílt meg a látogatók előtt az éremgyűjt.-ek terme, amelyet a br. Sina Simontól kapott tárlószekrényekkel rendezett be (1860). Nevéhez kötődik az értékes római kőgyűjt. Biztonságos elhelyezése is a múz. folyosóin. 23 évi áldozatos múz.-i tevékenység után vonult nyugalomba (1869)." Lásd PALLOS Lajos: Érdy János. In: BODÓ Sándor – VIGA Gyula (főszerk.): Magyar múzeumi arcképcsarnok. Budapest, Pulszky Társaság – Tarsoly Kiadó. 2012. 240–241. – A Luczenbacher családdal kapcsolatban lásd az 1. Függeléket, továbbá vö. GRÁFIK Imre: Szállítás és közlekedés a Szentendrei-szigeten. Budapest. 1971. 147. old.; HÁLA József: Adatok a csák-hegyi kőbányászat történetéhez. In: A magyar Földtani Intézet évi jelentése az 1974. évről. Budapest. 1976. 107. old.

8 Pedig "a tudomány és az élet szoros kapcsolatáról" Eötvös Józsefnek mind államférfiként, mind magánemberként volt tapasztalata, és lett volna bőven mondanivalója. Itt és most elég csak arra utalni, hogy kiváló kapcsolatot ápolt a kor tehetős polgáraival (vállalkozóival, kereskedőivel, bankáraival), mint a kultúra potenciális mecénásaival. Lásd 2. Függelék – Továbbá e vonatkozásban a 7. jegyzetpontban Érdy Jánossal kapcsolatban említett br. Sina Simon személyére nézve lásd KERÉNYI B. Eszter: A magyar kultúra görög mecénása. In: Budapesti Negyed 54. 2006/4. – Megjegyezzük, hogy e körbe – mint azt az 1. Függelékben láthatjuk/ olvashatjuk – beletartozott a Luczenbacher család is.

9 Forrás: Szob honlapja, lásd http://www.szob.hu/index.php?act=varos&id=1

10 Lásd http://www.bernecebarati.hu/files/content/menyhart_teglak_bernecebarati.pdf (letöltve 2013. aug. 26.)

11 Lásd http://www.szob.hu/index.php?act=varos&id=1 (letöltve 2013. aug. 26.)

12 Lásd a Luczenbacher család címerét. – Továbbá vö. GRÁFIK Imre: Hajósvállalkozók a Duna mentén a XIX. század közepén. In: A paraszti polgárosodás kérdései a Duna völgyében. A népi kultúra fellendülése és hanyatlása. – Die Frage der bauerlichen Verbürgerlichung im Donauraum. Aufschwung und Verfall der Volklskultur. I. Budapest – Wien. 1989. 275. oldal.

13 Forrás: http://www.sulinet.hu/oroksegtar/data/telepulesek_ertekei/Erd/pages/023_eletrajzi_kislexikon.htm

14 Forrás: Vasárnapi Újság 1861. 8. évf. 44. sz. 521. old.

15 Lásd LEDERER Emma: Az ipari kapitalizmus kezdetei Magyarországon. Bp. 1952. 46–49., 242–245. old.

16 Lásd http://mek.oszk.hu/04900/04924/html/balaton0044.html (letöltve 2013. aug. 26.) – A szerző az Eötvös bárók családjával, Eötvös Józseffel és Loránddal nem állt rokonságban.

1	SŐTÉR István: Eötvös József. Budapest, Akadémiai Kiadó, 1967.
2	EÖTVÖS József: Kultúra és nevelés. Összegyűjtötte és szerkesztette Mezei Márta. Budapest, Magyar Helikon, 1976.
3	Lásd KÓSA László (szerkesztette és a dokumentumokat válogatta): Szabadon szolgál a szellem 1895–1995. Budapest. 1995. 262. old.
4	Vö. XÁNTUS János: A Magyar Nemzeti Múzeum Ethnographiai Osztályának története, s egy indítvány jövőjét illetőleg. In: Ethnographia, 1892. III. 298–310. – Továbbá SÁNDOR István: Xántus János. Budapest. 1970.; GRÁFIK Imre: A Néprajzi Múzeum magyarországi gyűjteményeinek kezdetei. In: Néprajzi Értesítő 1997. LXXIX. 19-45.; Vas megyére nézve lásd GRÁFIK Imre: A magyarországi néprajzi gyűjtés kezdeteinek Vas megyei vonatkozásai. In: Vasi Szemle 1997. (LI.) 4. sz. 415-434. old.
5	Lásd Eötvös József művei http://mek.niif.hu/03100/03176/html/eotvos25.htm (Letöltve 2013. 08. 26.)
6	Lásd http://mek.oszk.hu/06300/06330/06330.htm (Letöltve 2013. 08. 26.)
7	Az Eötvös írásában említett: "a csak nevében nem magyar tudósunk, Luczenbaher" valójában Érdy János (1796–1871). – Luczenbacher János 1848. jún. 18-án családi nevét Érdyre változtatta. Személyéről, munkásságáról, a magyar muzeológiában, múzeumi tudományosságban elfoglalt helyéről, szerepéről a legújabb hazai múzeumi arcképcsarnok az alábbiakban emlékezik meg: "Érdy János; ered. (1847-ig) Luczenbacher (1796. szept. 19. Szob – 1871. máj. 9. Pest): ügyvéd, régész, történész. – Családja a mai Belgium területéről a 18. sz. végén telepedett át hazánkba, s jelentős érdemeket szerzett a hazai ipar és közlekedés területén. – A győri akad.-n bölcsészetet és jogot tanult; a tanint. ig.-jánál a történész Fejér Györgynél lakott. A Szt. Benedek-rend tagja, novícius (1815–1818); kilépett a rendből. Győrben törvénygyakornok (1820. szept. 1. – 1821. aug. 15.). Pesten jogi doktorátust szerzett (1821. aug. 19.), ügyvédi vizsgát tett (1822. dec. 16.). Az ügyvédi karrier nem vonzotta, inkább jogi tanszéken szeretett volna dolgozni. Ideiglenesen vereben (Fejér vm.) egy köznemesi családnál vállalt nevelői állást, közben ügyvédi és gazdasági felügyelői munkát is végzett. Első, jogtud.-i témájú értekezése Elmélkedések a Természeti Justudomány állapotjáról címmel a Tudományos Gyűjteményben jelent meg (1828). A különféle jogi tanszékekre beadott – sikertelen – pályázatokat követően érdeklődése a történettud. felé fordult. Nagy hatású jogtörténeti tanulmányban tárgyalta Werbőczy törvénykönyvének Perger János által készített fordítását; ennek nyomán az MTA l. (1832. márc. 9.), majd r. (szept. 9.) tagjává választotta. A Tudománytárban elsőként ismertette a nagyszombati kódexet, s közölte belőle Szt. László legendáját (1834); ezt a legterjedelmesebb régi m. nyelvemlékünket azóta a m. irodalomtörténet- írás Érdy-kódex néven tartja számon. Az MTA megbízásából a Tudománytár értekező részének a szerkesztője (1837–1844). A Tudománytárba, vmint a többi akad.-i kiadványba írt régészeti, őstörténeti, pecsét- és éremtani tanulmányai szerteágazó történeti érdeklődésről tanúskodnak. 1839-ben megvált verebi állásától és Pesten telepedett le, ahol kizárólag tud.-os munkával foglalkozott. Az akad. éremgyűjt.- ének őre (1840. márc. 8. – 1857), majd tud.-os munkássága elismeréseként József nádor kinevezte a MNM Régiségtárának őrévé (1846. márc. 16-ától). Az állás elfoglalása előtt Bécs, Prága, Drezda és Berlin múzeumait. Sopron vm. Táblabírája (1847. szept.-től). Múz.-i évei alatt különösen a régészet és az éremtan területén fejtett ki élénk tud.-os tevékenységet. Hazánkban az elsők között végzett tud.-os régészeti feltárásokat. 1947. évi érdi ásatása nyomán változtatta családi nevét ~re. Székesfehérváron feltárta III. Béla és felesége sírját (1848). Úttörő tanulmányokban dolgozta fel aszódi, verebi, kelenföldi és pilisi ásatásait. A múz. régiségtárának szerzeményei közül az abrudbányai római viasztáblákról és a Nyitra-Ivánkán előkerült ún. Monomachos-korona lemezeiről közölt tud.-os ismertetést. Éremtani tanulmányaiban, a m. és az erdélyi pénztörténet különféle témái mellett, foglalkozott a bosznaiai és a szerb pénzek kutatásával is. Weszerle József kiadatlan, rézmetszetű érmészeti képtábláinak felhasználásával elkészítette az Erdély érmei képatlasszal c. korpuszt. Nevéhez fűződik a 19. sz.-i hazai numizmatika máig vitatott kérdése, miszerint ki a szerzője a Rupp Jakab neve alatt megjelent Magyarország ekkorig ismeretes pénzei c. munka Árpád-kori részét tárgyaló kötetének. A vitatott kérdéstől eltekintve is – a m. numizmatika meghatározó személyisége volt a Weszerle József és Réthy László közötti időszakban. A Nemzeti Múz. régiségtárának őreként rá hárult az éremtár felállításának, a gyűjt.-ek elhelyezésének a feladata. A gyűjt.-eket 1846 végén költöztette a múz. új épületébe, ahol – megfelelő bútorok hiánya miatt – éveken át az ideiglenes raktározás gondjaival küszködött. Az érmek rendezése (1855–1860) után nyílt meg a látogatók előtt az éremgyűjt.-ek terme, amelyet a br. Sina Simontól kapott tárlószekrényekkel rendezett be (1860). Nevéhez kötődik az értékes római kőgyűjt. Biztonságos elhelyezése is a múz. folyosóin. 23 évi áldozatos múz.-i tevékenység után vonult nyugalomba (1869)." Lásd PALLOS Lajos: Érdy János. In: BODÓ Sándor – VIGA Gyula (főszerk.): Magyar múzeumi arcképcsarnok. Budapest, Pulszky Társaság – Tarsoly Kiadó. 2012. 240–241. – A Luczenbacher családdal kapcsolatban lásd az 1. Függeléket, továbbá vö. GRÁFIK Imre: Szállítás és közlekedés a Szentendrei-szigeten. Budapest. 1971. 147. old.; HÁLA József: Adatok a csák-hegyi kőbányászat történetéhez. In: A magyar Földtani Intézet évi jelentése az 1974. évről. Budapest. 1976. 107. old.
8	Pedig "a tudomány és az élet szoros kapcsolatáról" Eötvös Józsefnek mind államférfiként, mind magánemberként volt tapasztalata, és lett volna bőven mondanivalója. Itt és most elég csak arra utalni, hogy kiváló kapcsolatot ápolt a kor tehetős polgáraival (vállalkozóival, kereskedőivel, bankáraival), mint a kultúra potenciális mecénásaival. Lásd 2. Függelék – Továbbá e vonatkozásban a 7. jegyzetpontban Érdy Jánossal kapcsolatban említett br. Sina Simon személyére nézve lásd KERÉNYI B. Eszter: A magyar kultúra görög mecénása. In: Budapesti Negyed 54. 2006/4. – Megjegyezzük, hogy e körbe – mint azt az 1. Függelékben láthatjuk/ olvashatjuk – beletartozott a Luczenbacher család is.
9	Forrás: Szob honlapja, lásd http://www.szob.hu/index.php?act=varos&id=1
10	Lásd http://www.bernecebarati.hu/files/content/menyhart_teglak_bernecebarati.pdf (letöltve 2013. aug. 26.)
11	Lásd http://www.szob.hu/index.php?act=varos&id=1 (letöltve 2013. aug. 26.)
12	Lásd a Luczenbacher család címerét. – Továbbá vö. GRÁFIK Imre: Hajósvállalkozók a Duna mentén a XIX. század közepén. In: A paraszti polgárosodás kérdései a Duna völgyében. A népi kultúra fellendülése és hanyatlása. – Die Frage der bauerlichen Verbürgerlichung im Donauraum. Aufschwung und Verfall der Volklskultur. I. Budapest – Wien. 1989. 275. oldal.
13	Forrás: http://www.sulinet.hu/oroksegtar/data/telepulesek_ertekei/Erd/pages/023_eletrajzi_kislexikon.htm
14	Forrás: Vasárnapi Újság 1861. 8. évf. 44. sz. 521. old.
15	Lásd LEDERER Emma: Az ipari kapitalizmus kezdetei Magyarországon. Bp. 1952. 46–49., 242–245. old.
16	Lásd http://mek.oszk.hu/04900/04924/html/balaton0044.html (letöltve 2013. aug. 26.) – A szerző az Eötvös bárók családjával, Eötvös Józseffel és Loránddal nem állt rokonságban.