SZOMBATHELY REGIONÁLIS NYELVI (TÉR)KÉPE

1. A nyelv természetes velejárója a – sokszor kiszámíthatatlan módon történő – szüntelen változás, mely napjainkban igencsak felgyorsult ütemben zajlik. E módosulás a beszélt köznyelv és a területi nyelvváltozatok szintjén a legdinamikusabb. A kettő kölcsönös és folytonos kapcsolatából, egymásra hatásából, kiegyenlítődéséből keletkező kontaktusváltozat, a regionális köznyelviség vizsgálata ezért kiemelten fontos és izgalmas feladat. (A regionális köznyelviség olyan, a helyi nyelvjárások és a beszélt köznyelv közti átmenet, nyelvhasználati közveleg, amely köznyelv közeli és köznyelvi funkciójú, ám helyi nyelvjárási sajátosságokat is hordoz.)

A Berzsenyi Dániel Főiskola (ma Nyugat-magyarországi Egyetem Savaria Egyetemi Központ) Magyar Nyelvészeti Tanszékének kutatási tervében 1975 óta szerepel – a nyugat-dunántúli regionális nyelvhasználat vizsgálatán belül – Szombathely regionális köznyelviségének elemzése (vö. Szabó 1978; Balogh 1979, 1980; Szabó 1980; Molnár 1980, 1982a,b, 1984, 1986, 2003). A tanszék munkatársaként kiemelt feladatomnak tartom, hogy ezt a kutatói hagyományt követve feltárjam Szombathely beszélt nyelvi jellemzőit. A város élőnyelvének kutatásával 2005 óta foglalkozom. Vizsgálódásom szociodialektológiai szempontú szinkrón változásvizsgálat, mellyel átfogó, a különböző nyelvi szintekre és nyelvhasználati színterekre kiterjedő leírást lehet adni a város beszélt nyelvi képéről, különös tekintettel a regionális köznyelviség átmeneti nyelvhasználati sávjára.

Jelen tanulmányomban célom, hogy bemutassam a város különböző társadalmi rétegeinek nyelvhasználati különbségeit a regionalitás viszonylatában. Vizsgálatom tárgyát képezi továbbá a város területi tagolódású nyelvi rétegeinek nyelvhasználata is. Elemzett korpuszom köznyelvi és regionális vonatkozásait tehát a nyelvszociológiai változók (vagyis a nem, az életkor, az iskolai végzettség és a foglalkozás), valamint a városrészek szerinti rétegzettség (belváros, lakótelep – külváros, kertváros; illetve családi ház, tömbház) alapján világítom meg.

rétegzett reprezentatív mintavételt alkalmazva összesen 50 adatközlővel készítettem egyórás spontánbeszéd-felvételt, amelyekből átlagosan 30–30 percet elemeztem. Következtetéseimet tehát egy 500 oldalas, középfinom fonetikus lejegyzésű, beszélt nyelvi adatbázis alapján vontam le. (Az anyaggyűjtés és az elemzés módszeréről részletesebben lásd Hajba 2010a,b.)

 

2. A teljes korpusz 176 323 adatból áll, melyből 118 164 (67%) a beszélt köznyelvnek megfelelő, 57 974 pedig regionális (33%). (185 adat, 0,1% a választékos köznyelvtől eltérő, nem regionális változat, ezzel nem foglalkozom.) A statisztikai adatok alapján elmondható, hogy a szombathelyi nyelvhasználók beszélt nyelve a köznyelvhez áll közelebb, viszont jelentős számú regionalitás is kimutatható a beszédükből. A szélső értékeket nézve a köznyelvi adatok aránya 52–77%, a regionálisaké 23–48% között mozog. Megfigyelhető, hogy a regionalitás mértéke csökkenő tendenciát mutat Balogh Lajos 30–60% közti (1979: 61), Szabó Géza 34–66% közti (1980: 113) és Molnár Zoltán 42–58% közti (2003: 496), korábbi szombathelyi eredményeihez képest. Ezek alapján megállapítható, hogy a szombathelyi nyelvhasználat fokozatosan a köznyelv felé közelít. Meg kell azonban jegyeznünk, hogy a vizsgálatok más jellegűek voltak.

Szociolingvisztikai axióma, hogy a nyelvhasználatot elsődlegesen társadalmi tényezők határozzák meg, "társadalmi rétegződés és nyelvhasználati rétegzettség, azaz társadalmi és nyelvhasználati variáció egymást föltételező módon függ össze" (Kiss 1999: 420, vö. Wiesinger 1997: 12). A deskriptív adekvátság biztosításához tehát szükséges a nyelvi adatok nyelvszociológiai szempontú vizsgálata is.

"A "regionális köznyelv" arra utal, hogy a nyelvi formáció "vidéki" területiségű. Ugyanakkor g. VArgA györgyi kutatásai azt bizonyítják, hogy a szóban forgó nyelvi formációnak szociológiai meghatározottsága általánosabb érvényű, mint "vidékiessége" (Szabó 1978: 131). A húsz 19–25 év közötti fiatal bevonásával végzett próbagyűjtésem eredménye is azt mutatta, hogy a regionális köznyelviség társadalmi determináltsága erőteljesebb, mint a területi. Ugyanis a hozzácsatolt falvakban élő adatközlők nyelvhasználata köznyelviesebb volt, mint azon belvárosi fiataloké, akik a nagyszüleikkel élnek, illetve sokat vannak velük, vagy szakmunkásképzőt végzett fizikai foglalkozásúak (vö. BAlogh 1990a: 84, Sornig 1990: 98). A regionális köznyelviség megragadásához tehát különösen lényeges a társadalmi aspektus figyelembevétele.

 

3. A továbbiakban elsőként a nemekkel foglalkozom.

A régebbi nyelvjárási szakirodalom alapján a nőket a nyelvi régiségek megőrzőiként tartották számon (erről l. pl. T. Károlyi 1994). A későbbi szociolingvisztikai vizsgálatok eredményei szerint viszont a nők nyelvileg újítóbbak, köznyelviesebb nyelvhasználatúak, a kettősnyelvűségre hajlamosabbak, mint a férfiak (ezekről l. pl. Kiss 2001a: 181–185, vö. P. Lakatos 1977: 18, g. Varga 1988a: 980, Szabó 1993: 412). A különbözőségek és a kutatási eredmények változása a két nem eltérő társadalmi helyzetének a következménye.

Gyűjtött adataim nembeli sajátosságairól elmondható, hogy általában véve nincsenek nagy különbségek a férfiak és a nők között. A férfiak beszélt nyelvi szövegeinek 64%-a köznyelvi, 36%-a pedig attól eltérő. A nők esetében ez az arány 69% és 31%. Ez alapján megállapítható, hogy a férfiak valamennyivel több regionális alakot használtak (vö. Molnár 2003: 498).

Más megközelítésben a teljes korpusz köznyelvi adatainak 36%-a a férfiaktól, 64%-a a nőktől származik. A regionális adatok 41%-át ejtették a férfiak, 59%-át a nők. A regionalitás azért mutat ez utóbbi esetben alacsonyabb értéket a férfiak csoportjában, mert a reprezentativitásnak megfelelően több női adatközlőm volt (összesen 30 nő és 20 férfi). ha azonban a kapott értékeket leosztom egy főre, hitelesen össze lehet őket vetni egymással. Ezek alapján az egy főre jutó regionalitás a férfiak esetében 2,05%, a nőkre vonatkozóan pedig 1,96%. Tehát ebből a szempontból nézve is a nők valamelyest köznyelviesebb nyelvhasználatúak, mint a férfiak. ám hangsúlyozom, hogy a különbség elenyésző. Ez azzal magyarázható, hogy mára a nemek tekintetében a társadalmi viszonyok kiegyenlítettebbek lettek.

 

1. ábra. A köznyelvi és a regionális adatok aránya nemenként

 

4. A nem mellett az életkor is a nyelvhasználatot alapvetően befolyásoló tényező. életkorról beszélve a szociolingvisztikában az emberi életpálya nyelvhasználati szempontból fontos állomásait, azaz a társadalmi életkor szakaszait (az elsődleges nyelv elsajátítása, az iskoláskor, a foglalkozás, a házasságkötés, a gyermeknevelés, a nyugdíjaskor) tárgyaljuk.

A változáskutatásban a nemzedéki nyelvhasználat összevetésének különösen nagy szerepe van. óvatosan szabad azonban következtetéseket levonnunk a változások gyorsaságára vonatkozóan, mert a regionalitás, a nyelvjárásiasság erősödése annak is az eredménye időskorban, hogy ebben az életszakaszban a formális beszédhelyzetekben való részvétel csökkenésével a beszélők többé vagy kevésbé visszatérnek a nem köznyelvi változatok használatához. Az egyének beszédének a változása tehát nem feltétlenül azonos a beszélőközösség nyelvének módosulásával.

A kutatások arról számolnak be általánosságban, hogy a középnemzedékre jellemző a leginkább választékos kifejezésmód. A gyermekek még kevésbé tudatosak nyelvileg, illetve a fiatalok másságra törekvő magatartása nyelvi szinten is érződik (l. pl. az ifjúsági és idegen nyelvi kifejezések nagy száma beszédükben). Az idősek pedig sok esetben régies formákat preferálnak (Kiss 1989, 1995: 91–100, 2001: 178–181, vö. Cornelissen 2002: 307).

A szombathelyi gyűjtött anyagban az egyes korcsoportok beszélt nyelvét különkülön nézve látható (2. ábra), hogy a köznyelvi és a regionális adatok aránya az idős nemzedék esetében a legkiegyenlítettebb (60–40%). A középkorosztály beszélt nyelvi szövegeinek 67%-a választékos nyelvi, 33%-a regionális. A fiatalok nyelvhasználata pedig 70%-ban a legmagasabb szintű beszélt nyelvnek megfelelő, és 30%-ában jelentkeznek regionális alakok. A középkorúak nyelvhasználata a fiatalokhoz áll közelebb (hasonló eredményre jutott Molnár Zoltán is szombathelyi szókészleti vizsgálata során [2003: 497]). Az adatok tehát azt mutatják, hogy a kutatóhelyen a fiatalok követik leginkább a köznyelvi normát.

 

2. ábra. A köznyelvi és a regionális adatok aránya korcsoportonként

 

Az összes adat tekintetében hasonló tendencia állapítható meg. Az idősektől felvett anyagból adatolható nagyobb számú regionalizmus (2,2% / fő), ez a fiatalok felé haladva fokozatosan csökken (40–64 évesek: 2% / fő, 15–39 évesek: 1,89% / fő).

Ez abból is adódhat, hogy a mintavételhez használt KSh általi korcsoportbontás nincs összhangban a szociológiai életkor szakaszaival. A fiatalok (15 és 39 év közöttiek) közt vannak már aktív dolgozók, illetőleg a középnemzedékben (40 és 64 év közöttiek) már nyugdíjasok. Ezért némiképp árnyalhatja ezt a képet, ha az egyes beszélőcsoportokat nem egységükben vizsgáljuk.

A fiatalokon belül külön-külön is értékeltem a még másodlagos szocializáció (15–23 évesek) és a már harmadlagos szocializáció (24–39 évesek) szakaszában lévők nyelvi adatait. A kapott eredmények azt mutatják, hogy nincs különbség a két csoport beszélt nyelve között (egyaránt 70%-os köznyelviesség és 30%-os regionalitás jellemzi a szövegeket). Az adott nemzedék összes adatához viszonyítva van némi eltérés: egy főre leosztva a 15 és 23 év közöttiek 5,1%-ban, a 24 és 39 év közöttiek pedig 5,4%-ban nem köznyelvi variánsokat használnak. Továbbá a középső nemzedék sem homogén az épp a nyugdíjas korba lépettek miatt. összehasonlítva a középnemzedék nyugdíjasait az aktív dolgozókkal az előbbiek valamelyest markánsabb regionális nyelvhasználata mutatható ki (nyugdíjasok: 34%, aktív felnőttek: 32%).

A részletes elemzés után elmondható, hogy nincsenek nagy különbségek az egyes korosztályokon belül. A középső nemzedék valamivel regionálisabb nyelvhasználatát a fiatalokkal szemben az ide sorolt már nyugdíjas adatközlők köznyelvtől eltérő adatai okozhatják.

 

5. "A kiejtés leginkább az iskolai végzettség függvénye" – állapítja meg P. Lakatos Ilona jászberényi regionális köznyelvi vizsgálata eredményeként (1977: 17). általános tapasztalat, hogy az iskolázottság a presztízsváltozat használatát vonja maga után, a köznyelvi norma ismerete és alkalmazása összefügg az érettségizettek vagy annál magasabb végzettségűek társadalmi státuszával. illetőleg a magasabb iskolai végzettség összefüggésbe hozható a nyelvjárási sajátosságok kerülésével (g. Varga 1988a,b, Kiss 2001a: 189–190).

 

3. ábra. A köznyelvi és a regionális adatok aránya az iskolai végzettség szerint

 

P. Lakatos Ilona különbséget tesz a középfokú és a legmagasabb végzettségűek nyelvi magatartása között. Terestyéni Tamás kutatási eredményeire hivatkozik, aki igazolja, hogy a közepesen iskolázottak körében erőteljes köznyelvre való törekvés figyelhető meg, ugyanis ez "egyfelől elhatárolja őket az alacsonyabban iskolázottaktól, másfelől a szabálykövető és választékos vagy annak hitt kommunikációs formák a magasabb iskolázottsági–műveltségi és társadalmi státusz- és presztízsjegyeiként értelmeződnek. A legmagasabb végzettségűek számára a nyelvi norma ismerete és alkalmazása természetesebb, ugyanakkor az ilyen adatközlők "őszintébbek", "kevésbé érzik maguk számára kötelezőnek a kommunikációs helyzetből fakadó alkalmazkodást" (P. Lakatos 1994: 95).

Ahogy a 3. számú ábra is jelzi, gyűjtött anyagomban az iskolai végzettség növekedésével egyenes arányban nő a köznyelvi változatok száma, illetőleg fordított arányú a regionalitás mértékének változása. Vagyis az általános iskolai végzettségűek nyelvhasználata a leginkább regionális, az egyetemet, főiskolát végzetteké pedig a leginkább köznyelvies.

Nagy különbségek itt sincsenek az egyes kategóriák között. Az alapfokú végzettségűek eredményei csupán egy százalékkal térnek el a szakmunkás iskolát végzettekéitől. illetőleg az érettségizettek értékei a legmagasabb végzettségűekéihez állnak közelebb (két százalék az eltérés közöttük).

Ugyanez jellemző az összes adathoz viszonyítva is. Annyiban módosul némiképp a helyzet, hogy az adatközlők által ejtett összes regionális adathoz viszonyítva az általános iskolában és a szakmunkásképző iskolában végzettek beszéde egyenlő arányban a köznyelvtől leginkább eltérő (2,07% / fő).

 

4. ábra. A köznyelvi és a regionális adatok aránya a foglalkozás szerint

 

6. Az iskolai végzettséggel szorosan összefüggő nyelvszociológiai tényező a foglalkozás, a foglalkozási pozíció. Sőt véleményem szerint jobban befolyásolja az egyén nyelvhasználatát mindenkori munkahelye és munkaköre, mint az iskolai végzettsége. A tapasztalatok szerint általánosságban a szellemi, az írásbeliséghez kötődő, vezető szerepkörű foglalkozásúak nyelvére a választékos köznyelv jellemző (Kiss 1995: 93, 2001: 187–188).

Adatközlőimet három fő foglalkozási csoportba sorolva az adatok tükrében elmondható, hogy a szellemi munkakörűek nyelvhasználatának 71%-a köznyelvi, 29%-a regionális. Őket szorosan követik a tanulók 70%-os köznyelvi és 30%-os regionális aránynyal. A fizikai foglalkozásúak beszédében 65% köznyelvi és 35% regionális adat található. Ezek alapján tehát a fizikai dolgozók nyelvhasználata tér el nagyobb mértékben a művelt köznyelvi kiejtéstől.

Némiképp árnyalja az eredményt, ha elkülönítve vizsgáljuk a nyugdíjasokat az aktív dolgozóktól. A 4. számú ábra statisztikai adatai szerint a tanulók nyelvhasználata, ha kis mértékben is, de köznyelviesebb az egykor szellemi foglalkozású nyugdíjasokétól. Ebben az esetben az életkori meghatározottság nagyobb jelentőségű a foglalkozásnál. Ugyanezt támasztja alá az is, hogy a legtöbb regionális alakot a fizikai foglalkozású nyugdíjasok ejtették.

Az egy főre jutó regionális adatok aránya a teljes korpusz vonatkozásában a következőképp alakul (a leginkább regionálistól kezdve): fizikai munkakörű nyugdíjasok, fizikai foglalkozású aktív dolgozók, tanulók, egykor szellemi tevékenységű nyugdíjasok, szellemi munkát végző aktív dolgozók. Ez esetben tehát a középiskolába, egyetemre járó diákok beszélt nyelvére egy árnyalattal több regionális változat jellemző.

 

7. A korpusz adatainak városrészek szerinti összesítése nem mutat nagy különbségeket. A belvárosra és a lakótelepekre egyformán 66% köznyelvi és 34% regionális, a kertvárosias övezetre 69% köznyelvi és 31% regionális nyelvhasználat jellemző. Feltételezésemnek megfelelően elmondható tehát, hogy az egykori falvak beszélt nyelve nemhogy nem nyelvjárásosabb, hanem a választékos nyelvhez inkább közelebb álló, mint a többi városrész nyelvhasználata. Ez azzal magyarázható, hogy mára általános lakossági keveredés figyelhető meg a kutatóhelyen, aminek egyik fő vetülete a fiatal, ill. középkorú, iskolázott, szellemi munkakörben tevékenykedő népesség kiköltözése a hozzácsatolt falvak családi házas övezetébe (vö. Balogh 1990b: 198).

Az összes regionális adat viszonylatában a lakótelepeken élők valamelyest több (2,15% / fő) regionalitást ejtettek, mint a belváros és a hagyományos beépítésű belső lakóterület lakosai (2% / fő). A kertvárosok népessége ezekhez képest a fenti arányhoz hasonlóan köznyelviesebb nyelvhasználatú (1,76%-os regionalitás figyelhető meg adatközlőnként).

Ahogy az 5. számú ábra is jelzi, kirívó eltérések nincsenek az eredmények között. A köznyelvi adatok aránya 65 és 72%, a regionálisaké 28 és 35% közötti. A köznyelvi normától leginkább eltérő a Derkovits és a Joskar-ola lakótelepek, valamint az ipartelep nyelvhasználata. Ennek magyarázata, hogy a demográfiai mutatók szerint ezeken a lakótelepeken nagyrészt az 1960-as, 70-es években a környező falvakból betelepült, idősebb lakosok élnek. Az ipartelepen pedig kiugró a többi részhez képest az alacsonyabb iskolázottság mértéke, amely szintén eredményezi a választékos kiejtéstől való különbözést. A városmagban is viszonylag sok időskorú lakik, ezért következhet az imént tárgyalt részek után a belváros. A lakótelepek közül az oladi lakótelep magasabb köznyelvi adatainak aránya azt jelzi, hogy sok fiatal él ott.

Az egyes városrészek beszélt nyelvét jellemző regionális és köznyelvi adatok aránya szépen tükrözi a kertvárosokba való kitelepülés tendenciáját is. Vonzó peremrészek ma Szombathelyen e tekintetben Kámon, Olad és Gyöngyöshermán. Ezen településrészek nyelvhasználata áll a legközelebb a beszélt köznyelvhez. A lakosság nagyobb része középkorú és érettségizett. A szellemi foglalkozásúak Kámonban a legnagyobb arányban vannak, továbbá Oladon és Gyöngyöshermánban is szép számban képviseltetik magukat.

Szentkirályon és Gyöngyösszőlősön még könnyebb találni ott született vagy régóta ott élő időseket. Szentkirályon a nyolc osztályt végzettek laknak a legtöbben. Gyöngyösszőlősön ugyan a lakosok nagyobb része érettségizett, ám többségük az ipari, építőipari szektorban, fizikai munkakörben helyezkedik el.

A leginkább köznyelvies nyelvhasználatú herényről elmondható, hogy az ottani népesség nagyrészt a 40–64 év közötti, érettségivel rendelkező, vezető értelmiségi foglalkozásúak köréből kerül ki. Mindezek magyarázatul szolgálnak a kapott értékekhez.

 

5. ábra. A köznyelvi és a regionális adatok aránya városrészenként

 

8. Az őslakosok elemzett szövegrészleteinek 68%-a köznyelvi és 32%-a regionális. A betelepültek esetében ez az arány 65 és 35% (vö. P. Lakatos 1990: 221). Ebből következik, hogy Szombathely regionális nyelvi képét nagyobb mértékben határozzák meg a beköltözöttek, mint a tősgyökeres helyiek. Ebben szerepet játszik, hogy az előbbiek többsége a környező falvakból érkezett, mára már időskorú lakosokból kerül ki.

Adataim lakóhelytípusok szerinti rendszerezése azt mutatja, hogy a lakásban élők beszélt nyelve valamivel regionálisabb (34%), mint a családi házban élőké (32%). Ezt lehet egyrészt a fent már vázolt tényekkel magyarázni, mely szerint a környező falvakból sokan az újonnan épített lakótelepi lakásokba költöztek. Másrészt azzal, hogy a leginkább köznyelvies nyelvhasználatú kertvárosias részeken a kitelepült, kvalifikált fiatalok és középkorúak családi házakban élnek. Megjegyzendő azonban, hogy a családi házak megfelelő körülményeket biztosítanak több nemzedék egymás mellett élésére. A nagyszülők nyelvhasználata pedig megfigyeléseim szerint hatással van a középkorúak és a fiatalok beszédére, ami főként informális beszédhelyzetekben mutatkozik meg.

 

9. A regionalitás érvényesülését tehát erősen befolyásolja a beszélők társadalmi helyzete. A regionális köznyelvinek minősített sajátságok nyelvszociológiai vonatkozású értékelése azt mutatja, hogy a legtöbb regionális adatot a kevésbé iskolázott, fizikai munkakörű, időskorú férfiak ejtették. A középfokú vagy annál magasabb végzettségű, szellemi foglalkozású, középkorú vagy fiatal nők beszélt nyelve pedig inkább köznyelvies, s csak kevésbé regionális. A regionalitás mértéke az életkor növekedésével egyenes arányban nő, az iskolai végzettség emelkedésével arányosan pedig csökken. Különféle beszédhelyzetekben egyelőre még nem vizsgálódtam, de tapasztalataim szerint a regionális variánsokkal tarkított köznyelvi beszéd általánosan, beszédhelyzettől függetlenül jellemző Szombathelyre.

Összességében megállapítható, hogy Szombathely beszélt nyelve elsősorban köznyelvies. Ez abból is adódik, hogy a lakosság nagyobb része a középkorú érettségizettek közül kerül ki. általános tapasztalatom, hogy nincsenek nagy különbségek az egyes csoportok között, a városra ugyanis a nyelvi-nyelváltozati keveredés jellemző minden téren (vö. Szabó g. 1982: 58). Ezért hangsúlyozandó, hogy nem szabad merev szabályszerűségeket felállítani egyik beszélőcsoporttal kapcsolatosan sem. hisz a nyelvi rétegek nem homogének, ugyanazok a jelenségek figyelhetők meg, csak más arányban (P. Lakatos 1994: 95), valamint a nyelvhasználat beszélőként, beszédhelyzetenként, sőt beszédtémánként is rétegzett. Az egyes beszélőkre vonatkozó adatok ebből kifolyólag árnyalhatják vagy akár differenciálhatják is az eredményeket.

A legtöbb regionális adatot ejtő adatközlő 81 éves, ipari iskolát végzett, lakatos szakmát tanult, aktív éveiben gépkocsivezetőként dolgozó férfi a Joskar-Ola lakótelepről. 15 éves koráig egy Szombathelyhez közeli községben élt. Az elemzett szakaszban legtöbbet a gyerekkoráról, a régi falusi életről, szokásokról beszélt.

Nála csupán egy százalékkal használt kevesebb regionális alakot a 69 éves, nyolc általános iskolai osztályt végzett, korábban fizikai munkakörben dolgozó, nyugdíjas férfi, aki tizenhárom éves koráig a várossal szomszédos faluban élt, jelenleg egy belvárosi lakásban lakik. 45 évig Belgiumban tartózkodott, ez azonban hallhatólag nem hagyott feltűnő nyomot kiejtésén. Vasi nyelvjárását ma is hibátlanul beszéli. A felvétel alatt talán ő viselkedett a legtermészetesebben, kérdezni nem kellett.

A 40%-nál több regionális változatot használó megkérdezettek (hét adatközlő) közös jellemzője, hogy alacsonyabb iskolai végzettségűek (6 elemi osztálytól szakmunkásképzőig) és valamennyien fizikai foglalkozásúak. Az életkori sajátosságok szempontjából kirívó a középnemzedékhez tartozó, tősgyökeres férfi nagyobb arányú regionalitása az idősekhez képest. Ő az interjú alatt nagyon természetesen, közvetlenül, oldottan beszélt. A hét adatközlő között csupán egy nőt találunk, akiről elmondható még, hogy hat elemi osztályt végzett.

A leginkább köznyelvies beszédű adatközlő szociológiai jellemzői: 21 éves, a hagyományos beépítésű belső lakóterületen, családi házban, születésétől fogva a városban élő egyetemista lány. A felvétel közben többször javította magát (pl. Vas mëgyébe beszélik. Őő |Vas mëgyében.), saját bevallása szerint nem igyekezett "szépen" beszélni, talán csak az elején. Véleménye szerint kétféleképp beszél, máshogy otthon és máshogy a korosztályával. Ez alapján elmondható, hogy tudatos kódváltóról van szó, adatai és személyes tapasztalataim nyomán regionális köznyelvi – köznyelvi kettősnyelvű beszélőnek tartom.

Az adatközlők többségének (23 fő) beszédére 30–35% közötti regionalitás jellemző. A 30%-nál kisebb arányú regionális nyelvhasználatú adatközlők tizenhárman, majdnem kétszer többen vannak, mint a leginkább regionális beszédűek. A két szélső érték (23 és 48%) középértékéhez viszonyítva az 50-ből tehát 36 szombathelyi beszélő nyelvhasználata nagyobb mértékben köznyelvies. Ez is a városi nyelvhasználat köznyelv felé mutató tendenciáját támasztja alá. A presztízsváltozathoz legközelebb állók esetében nem annyira egyöntetű a nyelvszociológiai kép, mint a leginkább regionális beszédűek csoportjában. A szóban forgó 13 szombathelyi lakos között csak három férfit találni: egy középiskolai tanulót, egy nyugdíjas fogorvost, valamint egy harmincéves eladót, akinek munkája révén természetes a köznyelv használata. hatan felsőfokú végzettségűek közülük, öten érettségizettek. Egy kivétellel fiatalok vagy középkorúak. Többségük (kilencen) helyi születésűek, és családi házban élnek.

A szélső értékeket produkáló adatközlők nyelvi hátterének és a gyűjtési szituációnak a részletesebb vizsgálata a nyelvszociológiai változók elemzésével kapott eredményeket támasztja alá. Világosan elkülönül, mely társadalmi csoportok hordozzák még a táji jellegzetességeket, és kik azok, akik legjobban törekszenek a köznyelvies kifejezésmódra. A demográfiai mutatók ilyen szempontú szemrevételezése előrevetítheti a város jövőbeli nyelvi helyzetét.

 

10. A nyelvi változás iránya tehát a nyelvjárási alapréteg belső rendszeréből kiindulva egyértelműen a köznyelv felé mutat. átmenetként viszont számolnunk kell a regionális köznyelviség változatos megjelenési formáival. A köztes nyelvhasználati tartomány esetében hangsúlyozandó azon társadalom-lélektani funkciója, hogy a regionális elemek – melyek díszítik, színesítik, egyénivé varázsolják a beszédet – egyben egy szűkebb közösséghez tartozás, a helyi azonosság és együvé tartozás, a hagyományőrzés szimbólumai is. A regionális köznyelviség, mint a kevésbé formális beszédhelyzetek jellemzője a személyesebb, lazább nyelvi kifejezési formák éltetője, az anyanyelvi otthonosságérzet jele is. Ennek is köszönhető, hogy a csoport-összetartozás kifejezése előtérbe került az utóbbi időben (vö. Kiss 2003: 294). "A csoportnyelvi norma szerepet játszhat a csoport önazonosságának tudatosításában, fenntartásában" (Villó 1992: 20). Ez fordítva is igaz: a regionális köznyelviség összetartó, helyi öntudatot erősítő tulajdonsága hozzájárul az átmenet folyamatos megtartásához (vö. Wardhaugh 2005: 158–160).

A társadalmi szimbólumszerep – ugyanazon oknál fogva: "Mégpedig azért, mert az embereknek [...] szükségük van olyan nyelvi kifejezési formákra, amelyek lehetővé teszik a szűkebb közösséggel való azonosulásukat" (Kiss 2001a: 247) – a nyelvjárások vonatkozásában is kiemelhető. A regionális köznyelviséggel szemben azonban nem tapasztalható a nyelvjárásokhoz hasonló elutasító magatartás, ezért ez a nyelvhasználati tartomány, mely egyben a nyelvjárások továbbörökítője is, a napjainkban egyre erősödő kistérségi-regionális összetartozás egyik fontos, ha nem a legfontosabb eszközévé válhat. Peter Trudgill egy a nyelvjárásokra vonatkozó, de ide kapcsolható mondatát idézve: "A dialektusok a helyi kultúrát jelképezik, s az új Európában az általuk képviselt helyi identitás sok esetben kívánatosabb lehet, mint a standard nyelv jelképezte nemzeti identitás" (Trudgill 1995: 108).

A belső, nyelvi folyamatokon kívül tehát külső tényezőktől is függ, hogyan alakul a jövőben egy település regionális köznyelvisége. A lokálpatriotizmus minden bizonynyal hozzájárulhat a nyelvi jellegzetességek megőrzéséhez. Kiss Jenő ismertette akadémiai levelező tagsági székfoglalójában Klaus Mattheier felvetését a svájci és a luxemburgi állapot kapcsán, mely szerint "... nem a beszélői, hanem a hallgatói kompetencia változása a döntő, amennyiben ugyanis a regionális jelenségek értése és elfogadása növekszik a nem nyelvjárási beszélők körében" (Kiss 2001b: 87). A regionális sajátságok feltárásán túl tehát feladatunk a hallgatói attitűd befolyásolása is. Ezt a helyi kultúrához erősebb szálakkal kötődő értelmiségiek segítségével - akik maguk is tudatosan vállalják a hazai színeket nyelvhasználatukban - célszerű megvalósítani. Így közvetve a regionális nyelvi tudat erősítése a helyi azonosságtudat és kultúra, a nyelvi összetartozás hangsúlyozásával a tájias nyelvi színek megőrzésének szolgálója lehet (vö. Mattheier 1997: 410).

   

BIBLIOGRÁFIA

Balogh Lajos 1979. A fel igekötő és a határozóragok hangtani változatai Szombathely regionális köznyelvében. In: Imre Samu szerk., Tanulmányok a
     regionális köznyelviség köréből. Nyelvtudományi értekezések 100.Akadémiai Kiadó. Budapest. 33–63.
Balogh Lajos 1980. Kontrasztív hangstatisztikai vizsgálatok a regionális köznyelviség köréből. in: Bolla Kálmán szerk., Interlingvális hangtani egybevetések.
      Magyar Fonetikai Füzetek 5. MTA Nyelvtudományi Intézete. Budapest. 77–89.
Balogh Lajos 1990a. A táji nyelvváltozatok kutatása. In: uő. és Kontra Miklós szerk., Élőnyelvi tanulmányok. Az MTA Nyelvtudományi Intézetében
      1988. október 5–6-án rendezett élőnyelvi tanácskozás előadásai. Linguistica Series A, Studia et Dissertationes 3. A Magyar Tudományos Akadémia
      Nyelvtudományi Intézete. Budapest. 84–88.
Balogh Lajos 1990b. A városi nyelvjárások. In: Szabó Géza szerk., II. Dialektológiai Szimpozion. VEAB. Veszprém. 197–200.
Cornelissen, Georg 2002. Muster regionaler Umgangssprache. (Ergebnisse einer Fragebogenerhebung im Rheinland.) Zeitschrift für Dialektologie und Linguistik 275–313.
Hajba Renáta 2010a. regionális nyelvhasználat Szombathelyen. (Egy városrész beszélt nyelvének jellemzői.) In: Németh Miklós – Sinkovics Balázs szerk., Tanulmányok
     Szabó József 70. születésnapjára. Szegedi Tudományegyetem Magyar Nyelvészeti Tanszék. Szeged. 61–70.
Hajba Renáta 2010b. A regionális köznyelviség kutatásmódszertanához. In: Hári Gyula – H. Tóth Tibor szerk., Regionalitás és nyelvjárásiasság Veszprém megyében.
     A Pannon Egyetem Magyar Nyelvtudományi Tanszékének Kiadványai III. Veszprém. 13–23.
T. Károlyi Margit 1994. Adalékok a nemek szerinti nyelvhasználat kérdéséhez. In: Annus Gábor – Bárdos Jenő – Lengyel Zsolt szerk., II. Magyar alkalmazott
     nyelvészeti konferencia. Egyetemi Kiadó. Veszprém. 96–98.
Kiss Jenő 1989. Egy nyelvszociológiai szempont a dialektológiában: az életkor. Magyar Nyelv 40–47.
Kiss Jenő 1995. Társadalom és nyelvhasználat. Nemzeti Tankönyvkiadó. Budapest.
Kiss Jenő 1999. A dialektológia kettős feladata és a nyelvföldrajz. Magyar Nyelv 418–25.
Kiss Jenő 2001a. A regionális nyelvhasználat és vizsgálata. In: uő. szerk., Magyar dialektológia. Osiris Kiadó. Budapest. 175–256.
Kiss Jenő 2001b. Dialektológia és nyelvtudomány: hagyomány és korszerűség. In: Vizi E. Szilveszter szerk., Székfoglalók a Magyar Tudományos Akadémián. MTA. Budapest.
Kiss Jenő 2003. Nyelvművelés és regionális nyelvhasználat. In: Balázs Géza – A. Jászó Anna – Koltói Ádám szerk., éltető anyanyelvünk. Írások Grétsy László 70.
     születésnapjára. Tinta Könyvkiadó. Budapest. 292–297.
P. Lakatos Ilona 1977. Adatok Jászberény regionális köznyelvéhez. Nyelvtudományi Dolgozatok 25. Eötvös Loránd Tudományegyetem. Budapest.
P. Lakatos Ilona 1990. A Nyíregyházán végzett szociolingvisztikai vizsgálatok néhány eredménye. In: Szabó Géza szerk., II. Dialektológiai Szimpozion. MTA Veszprémi
     Akadémiai Bizottsága. Veszprém. 219–226.
P. Lakatos Ilona 1994. Az iskolai végzettség mint nyelvszociológiai tényező. In: Annus Gábor – Bárdos Jenő – Lengyel Zsolt szerk., II. Magyar alkalmazott
     nyelvészeti konferencia. Egyetemi Kiadó. Veszprém. 95–96.
Mattheier, Klaus J. 1997. Dialektverfall und/oder Dialektrenaissance? (Überlegungen zur Entwicklung der Dialektalität in der gegenwärtigen deutschen Sprachgemeinschaft.)
     In: Gerhard Stickel (Hrsg.), Varietäten des Deutschen. Regional und Umgangssprachen. Institut für deutsche Sprache. Jahrbuch 1996. Walter de Gruyter. Berlin,
     New York. 404–410.
Molnár Zoltán Miklós 1980. Vizsgálatok a szombathelyi főiskolások beszédhang-használatának köréből. In: Molnár Károly szerk., A Berzsenyi Dániel
     Tanárképző Főiskola Tudományos Közleményei II. Szombathely. 71–86.
Molnár Zoltán Miklós 1982a. Nyelvjárási hangtani elemek a szombathelyi főiskolások nyelvhasználatában. In: Szabó Géza – Molnár Zoltán szerk., Dialektológiai
     Szimpozion. VEAB értesítő II. Veszprém. 67–70.
Molnár Zoltán Miklós 1982b. Hangtani vizsgálatok regionális köznyelvi szempontból tanárjelöltek körében Szombathelyen. Kézirat. Szombathely.
Molnár Zoltán Miklós 1984. Nyelvszociológiai szempontok a szombathelyi főiskolások nyelvhasználatának vizsgálatában. In: Molnár Károly szerk., A Berzsenyi Dániel
     Tanárképző Főiskola Tudományos Közleményei IV. Szombathely. 81–90.
Molnár Zoltán Miklós 1986. Vizsgálatok a főiskolai hallgatók nyelvhasználatának köréből. (Helyesírás és helyesejtés viszonya a nyelvi tudatban.) In: Molnár Károly szerk.,
     A Berzsenyi Dániel Tanárképző Főiskola Tudományos Közleményei V. Szombathely. 15–19.
Molnár Zoltán Miklós 2003. Regionális nyelvi vizsgálat Szombathelyen. In: Hajdú Mihály – Keszler Borbála szerk., Köszöntő könyv Kiss Jenő 60. születésnapjára.
     ELTE Magyar Nyelvtudományi és Finnugor Intézete, Magyar Nyelvtudományi Társaság. Budapest. 496–500.
Sornig, Karl 1990. Umgangssprache: Zwischen Standardnorm und Intim-Variante. International Journal of the Sociology of Languages 83–103.
Szabó Géza 1978. Regionális köznyelvi kutatás Szombathelyen. In: Molnár Károly szerk., A Szombathelyi Tanárképző Főiskola Tudományos Közleményei I.
     Szombathely. 131–138.
Szabó Géza 1980. regionális szókészleti kutatás Szombathelyen. Vasi Szemle 34: 104–139.
Szabó Géza 1982. Nyelvjáráskutatásunk néhány kérdése. In: uő. és Molnár Zoltán szerk., Dialektológiai Szimpozion. VEAB értesítő II. MTA. VEAB. Veszprém. 55–62.
Szabó Géza 1993. A köznyelvi nyelvhasználatra való törekvés a területi változatokban. Magyar Nyelvőr 408–413.
Trudgill, Peter 1997. Bevezetés a nyelv és társadalom tanulmányozásába. Sándor Klára ford. JGYTF Kiadó. Szeged
G. Varga Györgyi 1988a. A nyelvjárásiasság foka hatvan regionális köznyelvében. In: Kiss Jenő – Szűts László szerk., A magyar nyelv rétegződése II. Akadémiai
     Kiadó. Budapest. 976–980.
G. Varga Györgyi 1988b. A budapesti nyelvhasználat társadalmi rétegződéséről. In: Hajdú Mihály szerk., A magyar nyelv rétegződése, táji tagolódása II. Tankönyvkiadó.
     Budapest. 566–584.
Villó Ildikó 1992. A nyelvi norma meghatározásáról. In: Kemény Gábor szerk., Normatudat – nyelvi norma. Linguistica Series A, Studia et Dissertationes 8. A Magyar
     Tudományos Akadémia Nyelvtudományi Intézete. Budapest. 7–22.
Wardhaugh, Ronald 2005. Szociolingvisztika. Osiris Kiadó. Budapest.
Wiesinger, Peter 1997. Sprachliche Varietäten – Gestern und Heute. In: Gerhard Stickel (Hrsg.), Varietäten des Deutschen. Regional und Umgangssprachen. Institut
     für deutsche Sprache. Jahrbuch 1996. Walter de Gruyter. Berlin, New York. 9–45.