Bíró Friderika – Für Lajos: Búcsú a parasztságtól. I–II. Kairosz Kiadó – Skanzen, Budapest, 2013.
A hatalmas terjedelmű történeti munka tartalmi és módszertani értelemben két elkülönülő részre, könyvészeti értelemben két könyvre tagolódik: a történeti esszéként megírt tanulmánykötetre és az idős parasztokkal készített interjúk kötetére. A történeti esszét az agrártörténész Für Lajos írta. Az interjúkból felesége, a néprajzkutató Bíró Friderika formált kötetet.
Für Lajos történelmi esszéje egy köteten belül, kimondva vagy kimondatlanul két hatalmas témát ölel fel. Első fele, több mint háromszáz oldalon a magyar parasztság ezer évnyi történetének összefoglalása. Második fele, több mint kétszáz oldalon, a magyar parasztság XX. század közepén lezajlott erőszakos felszámolásának tükre.
A paraszttörténeti tabló körülbelül kétharmadát "klasszikus" paraszttörténetnek nevezhetjük, mivel a régi idők paraszti sorsalakulását ábrázolja, különös tekintettel az egységes jobbágyság XIV. századi kialakulási folyamatára, a XVIII. századi Mária Terézia-féle úrbérrendezésre és az úrbériség XIX. század közepi felszámolásának ezernyi örömére, bajára. A fennmaradó egyharmad az 1848-tól 1945-ig terjedő száz év, az ún. polgári kor paraszttörténeti folyamatait taglalja.
A jobbágyfelszabadítás bemutatásával lezárt "klasszikus" magyar paraszttörténetet "legutóbb" 1940-ben a Magyar Szemle Társaság "Kincsestár" sorozatában, egy aprócska zsebkönyvecskében Szabó István foglalta össze. Művét sokan olvasták, idézték. Történésznemzedékek nevelkedtek rajta. Az 1950-es és az 1960-as években azután soha nem látott virágzását élte a magyar paraszttörténet és agrártörténet. Itt volt az ideje már, hogy hét évtized elmúltával valaki elvégezzen egy újabb és a réginél jóval bővebb összegzést. Erre a hatalmas feladatra vállalkozott Für Lajos, amikor könyvek, tanulmányok, folyóiratcikkek sokaságának tanulságait, adatait gyúrta össze egy új szintézis megalkotása érdekében. Az összefoglalást úgy készítette el, hogy az elmúlt háromnegyed évszázad kutatási eredményei alapján a paraszthistóriát megtoldotta a jobbágyfelszabadítás utáni száz esztendő eseményeinek, változásainak, történeti folyamatainak ábrázolásával. Für Lajos Szabó István tanítványaként maga is részese volt a XX. század harmadik negyedében a magyar paraszttörténet megújításának. Kiválóan ismerte a téma bőséges szakirodalmát. Legendásan jó, néha szinte szárnyaló stílusa messze a történészi átlag-íráskészség fölött járt. Szekfű Gyula stílusához mérhető.
2013 elején a következő szavakkal jellemeztem az idősödő történészt: Für Lajos kiváló tudós, jó esszéíró és rendületlen magyar. Tudom, hogy meghatotta ez a megfogalmazás. Telefonbeszélgetésünk során tanúságot tett erről. Most, halála után is megismétlem ezt a jellemzést, természetesen már a múltra vonatkoztatva. Azért érzem fontosnak itt Für Lajos történészi erényeinek emlegetését, mert meghatározták a kiváló paraszttörténeti összefoglalás jellegét, értékét. A Búcsú a parasztságtól "klasszikus" paraszttörténeti áttekintése nagy szakmai tudással, szép magyar stílusban, magyar lélekkel megírt tudományos mű. Aki jó érzésekkel olvassa, miként e recenzió megfogalmazója is, nehezen talál benne érdemi kifogásolni valót.
A történeti esszé több mint 200 oldalnyi befejező része más jellegű munka, mint a "klasszikus" paraszttörténet, ámbár szellemiségben, stílusbravúrokban nem marad el attól. Más jellegű azért, mert a közelmúltnak, a magyar paraszttörténet végkifejletének állít emléket, illetve forrásai és azok feldolgozási módjai különböznek a régebbi múlt forrásaitól, bemutatási módszereitől.
A paraszti sors XX. század közepi kálváriájának a rendszerváltás óta hatalmas irodalma jött létre. Ennek a Kárpát-medence egészére kiterjedő alkotásait a szerző szorgalmasan összegyűjtötte, tanulmányozta. A témáról azonban 1989 előtt és után olyanok is írtak, akik politikusként, pártállami funkcionáriusként maguk is tettek egyet s mást a paraszti sors romlásáért, illetve részesei voltak a kedvezőtlen folyamatok kialakításának, fenntartásának. Velük és a tudatos történethamisítókkal harcosan vitatkozik Für Lajos. Ízekre szedi, leleplezi hamis állításaikat. Helyénvaló és nagyon kellett már ez a harcos, igazságkereső szemlélet! Kibontakoztatását, megvalósítását elősegítette a történeti esszé műfaja, amely szóhasználatban, szenvedélyes fogalmazásban sokkal nagyobb lehetőségeket biztosított a jó tollú szerző számára, mint a szavakat patikamérlegen méricskélő, a kijelentéseket lábjegyzetek sokaságával alátámasztó, néha szükségtelenül is óvatoskodó szaktörténészi tanulmányíró gyakorlat.
Az 1945 és 1958 közötti idő paraszttörténetének bemutatása során a szerző a szakirodalmon kívül olyan közvetlen forrásokra is támaszkodott, mint a levéltárakban elfekvő legújabb kori iratok tengere és a szenvedő nép visszaemlékezéseinek az interjúkban is tükröződő sokasága. Für Lajos a végzetes történelmi folyamatok ábrázolása érdekében gyakran fordult a mikrotörténetre emlékeztető módszerekhez, egyedinek látszó esetek részletes bemutatásához. Máskor országos statisztikák felsorakoztatásával érzékeltette az egész magyar gazdaságban és társadalomban nyomot hagyó paraszttörténeti események hatását.
A tanulmány végén, a címhez méltóan ott a búcsú. Mégpedig szépen, megilletődötten, stílusbravúrokkal ékesen. Fájdalmas, felemelő és igaz. Nemcsak siratás, hanem egy lealjasult történelmi kor gyarló cselekedeteinek történelmi távlatba helyezése.
A Bíró Friderika által szerkesztett és gondozott Interjúk című kötet több mint 700 oldal terjedelemben olyan tervezett témájú interjúk, célzatos beszélgetések lejegyzett szövegeit tartalmazza, amelyeknek kilenc témakörét 1974-ben Für Lajos vetette papírra, majd Bíró Friderika és Für Lajos, illetve megbízottaik készítettek 1975 és 2010 között. A 79 interjút a Lakiteleki Népfőiskola 1991. évi pályázatára érkezett 35 paraszti önéletrajz szövegrészletei egészítik ki. Az interjúkban és az önéletrajzokban a Kárpát-medence különböző tájain élő parasztok nyilatkoztak, vallottak a parasztélet XX. századi gyötrelmeiről, átalakulásáról, a hagyományos paraszti életforma és a történelmi paraszti lét politikai indíttatású erőszakos felszámolásáról.
A könyv előszavában a szerkesztő, Bíró Friderika tanulságos és szépséges vallomást fogalmazott meg arról, hogy diákkorában, 1966-ban miként találkozott a nyugat-dunántúli parasztsággal, egész pontosan azokkal a szalafői és bajánsenyei parasztemberekkel, akik később megismertették vele életük legnehezebb pillanatait.
Az interjú-közlés fontos és figyelemreméltó sajátossága, hogy az adatközlőktől felvett, lejegyzett szövegek nem teljes terjedelmükben követik egymást, hanem az egy-egy témához tartozó szövegrészeket a témára utaló főcím után egymás közelébe csoportosította a szerkesztő. A kiemelt témák érzékeltetésére legjobb, ha idézem az interjúkötet főcímeit: I. Búcsú a szerszámoktól, II. Búcsú a munkaszervezettől, III. Búcsú a nagycsaládtól, IV. Búcsú a szokásoktól, V. Búcsú az ünnepektől, VI. Búcsú a kisüzemtől, VII. Búcsú a földtől, VIII. Búcsú a falutól, IX. Búcsú az életformától, X. Búcsú az emlékektől – beszélgetéstöredékek.
Nemrégiben szegedi egyetemistáknak ajánlottam, hogy olvassanak el néhány paraszti vallomást Bíró Friderika interjú-kötetének VI–VII. fejezetéből. Biztatásként úgy fogalmaztam: Ha az idegeik és az érzelmeik borzolására vágynak, krimi helyett forgassák a könyvet. Most sem írhatok mást.
Bárth János
Salamon Nándor: Nagybányától Sárvárig... Gottesmann Alfréd (1872–1965) festőművész élete és munkássága. Nádasdy-vár Művelődési Központ és Könyvtár, Sárvár, 2013, 112 old.
A sárvári művelődéstörténet dokumentációja új kiadvánnyal gyarapodott. Az 1931-től 1964-ig Sárváron élt és kettős kötésben tevékenykedő – katona és festőművész –, a nyilvánosságot kerülő – ezért még Sárváron is kevéssé ismert – Gottesmann Alfréd monográfiáját írta meg Salamon Nándor. A kiadvány megszületésének kezdeményezése egy sárvári születésű, ma Angliában élő térképtörténész professzor, Gróf László érdeme. Szülei baráti kapcsolatban álltak a Gottesmann házaspárral, így a személyes emlékek mellett dokumentumokkal is hozzájárulhatott a kötet elkészítéséhez, csakúgy, mint a világban szétszóródott népes Gottesmann família két leszármazottja. A professzor és az utódok mellett Lakatos József festőművész segítette a monográfus munkáját. A kötet megszületéséhez pedig szervező munkájával Feiszt György járult hozzá.
Salamonnak e jeles műve is, akárcsak más jelentős munkái (Rumi Rajki István-monográfia, Kisalföldi művészeti lexikon, A. Tóth Sándorról szóló írásai) a fölfedezés vagy újra-fölfedezés igényével íródott, hiszen a festői életmű értékeléséhez kevés használható forrást talált a művészettörténeti forrásokban a szerző. Így nemcsak újabb adalékokat kellett megkeresni, hanem "elölről kezdeni" fölkutatni, a korabeli sajtót egészében áttekinteni, hogy apró mozaikokból életre tudja kelteni az alkotót, és föltárni, értékelni az alkotásait is.
Nyolc fejezetben foglalta össze a szerző a Gottesmann-életművet. A gazdálkodó família gyökerei Bereg megyében találhatók. Alfréd is Erdőbaktán született 1872-ben. (A család egyik – talán leghíresebb – tagja, a Kelet-kutató Ervin innen vette nevét.) 11 évesen kezdte meg katonai tanulmányait Kassán, majd Weiskirchen és Bécsújhely katonai intézményeiben folytatta, illetve fejezte be. 21 évesen a nagyváradi huszárezred hadnagya, 1908-ban nyugdíjaztatta magát, de 1914- ben reaktiválták, és az I. világháborúban kapitányi rangban részt vett a harcokban.
Katonai pályafutásával párhuzamosan 1901-től már rendszeresen részt vett különböző országos kiállításokon. (Az első világháború után azonban már nem nagyon.) Festői tanulmányait 1902-ben az egyik leghíresebb magyar "festő-intézmény"-ben, Nagybányán alapozta meg. Ezen tanulmányoknak a hatása végigkísérte egész pályafutását. Nagybánya mellett látogatta Hollósy Simon müncheni szabadiskoláját, a párizsi Julian Akadémiát, tanulmányúton járt Londonban. Több nemzetközi kiállítás (Athén, Berlin, Firenze) résztvevője. Érett férfiként, 42 évesen házasodott meg: fia és lánya született. 1931-es Sárvárra költözéséig élt Nagyváradon, Pécsen, Bükkösdön. Halála előtt egy évvel fiához, Sásdra költözött, sok betegeskedés után Budapesten halt meg, de Sásdon temették el 1965-ben.
Festőművészi pályája Sárváron teljesedett ki. Itt folyamatosan festett, elsősorban a számára fontos és szeretett kisvárost és környékét tájképein örökítette meg. A kutatás során előkerültek portréi és életének különböző időszakában készített önarcképei is. Alapos "nyomozó munkával" 126 alkotását "derítette fel" Salamon Nándor. Néhány képét külön is analizálja. Értékelése szerint a nagybányai iskola stílusát őrizte életműve. "Különösebb visszhang nélkül rakosgatta életműve tégláit, nem tolakodott a kiállításrendezők előszobájába, nagy álmaival feltehetően régen leszámolt. Tehetsége, tudása és jelentős festményei alapján, helyét a Nagybányáról indult kismesterek között jelölhetjük ki, aki választott provinciájába magával hozott néhányat a magyar festészetet elindító csírákból, s új »talajba ültetve« ápolta tovább az alapítók eszméjét – mindhalálig."
A kötet fontos részét alkotják a "mellékletek." Itt található a már említett 126 "földerített" alkotás leltára – cím, a keletkezés időpontja, technika, méret és tulajdonos szerint. Szintén ebben az egységben olvashatók az időrend szerint összeállított életút fontos állomásai.
A festői életműveket bemutató albumok fontos egységét képezik a reprodukciók. E kötetben Garas Kálmán 41 remek műtárgyfotója igazolja Salamon értékelését. Ugyancsak Garas érdeme a kötetet illusztráló egyéb fotók, iratok és másféle tárgyak reprodukciója. Kár, hogy a tartalomjegyzék kimaradt a kötetből.
A Gottesmann-életmű ébresztése 1976-ban kezdődött. Ebben az évben a Városi Művelődési Ház 28 festményéből emlékkiállítást rendezett. Naszádos István emlékező cikket írt. 1990-ben emléktáblát avattak, a Városi Könyvtárban pedig Lakatos József rendezett újabb kiállítást alkotásaiból. 1997-ben pedig a Szombathelyi Képtár Nagybánya témájú csoportos kiállításán láthatott a közönség Gottesmann-festményt.
A borító és az elegáns kötet megtervezése Reczetár Ágnes szép munkája.
Gál József
Vitéz Marton Lajos: Életem a hazáé! Hírszerzés a NATO-nak – Budapest 1956 – OAS-ben De Gaulle ellen – Csádi "villámháború". Hatvannégy Vármegye Alapítvány a Magyarság Önrendelkezéséért kiadása, Budapest, 2011. 335 + 47 old. függelék.
A mű alcímeinek és tartalomjegyzékének elolvasásakor úgy tűnt, hogy a szerzőnek a Kossuth Kiadónál 2003-ban megjelent: Meg kell ölni De Gaulle-t. Budapesttől Petit Clamart-ig című könyvének – főleg az előző kiadás óta eltelt időszak eseményeivel – bővített és jelentős mennyiségű dokumentummal és fényképekkel kiegészített újra kiadásáról van szó. A könyvet végig olvasva egyéb kiegészítések is feltűntek.
1962 augusztusában merényletet kíséreltek meg Charles de Gaulle tábornok, a Francia Köztársaság elnöke ellen. Az államfő sértetlen maradt, a merénylőket idővel elfogták és bíróság elé állították. Köztük volt a könyv szerzője, a Vas megyei származású Marton Lajos. A mű önéletírás és egyben korrajz is. A szerző a muskátlis ablakú, s még évtizedekig "zsúpfedeles házikókból álló" Pósfa községben született 1931-ben. A helyi elemi iskola elvégzése után a "Falusi Tehetségmentés" ösztöndíjjal a kőszegi Szent Benedek rendi Ferenc József Gimnáziumba került, majd az államosítást követően a Kőszegi Jurisich Miklós Gimnáziumban érettségizett kitűnő bizonyítvánnyal. Katonatiszt akart lenni, ezért a pécsi tiszti, majd a szolnoki repülőtiszti iskolában folytatta tanulmányait.
A kommunista eszmétől már gyermekkorától idegenkedett. Úgy lett a Magyar Néphadsereg tisztje, majd 1955-ben a HM Harckiképzési Osztálya hadnagya, hogy formálisan sem lépett be a Magyar Dolgozók Pártjába. 1955. július végétől kezdve több alkalommal is – magános harcosként – hadititkokat tartalmazó dokumentumokat vitt be a budapesti amerikai nagykövetségre. Később hallotta, hogy az oda bemenőket, illetve kijövőket figyelték és le is fotózták. Mivel nem vonták kérdőre, ezért úgy véli, hogy egy összeesküvő csoport tagjának gondolták, s társaival együtt akarták lebuktatni. Véleményünk szerint az elhárítás félrevezető adatokat tartalmazó iratait másolta és vitte a követségre, úgy, hogy erről nem tudott. Talán ezzel is összefügg, hogy 1956 végétől a mai napig – rengeteg fáradozása ellenére – sem ismerték el e tevékenységét a NATO részéről.
Az 1956-os forradalom alatt Budapesten a felkelők oldalára állt. A szabadságharc leverése után nem írta alá az új rezsimnek a hűségnyilatkozatot. December elején hazaérkezett szülőfalujába, majd budapesti ismerősével elindultak a szovjet katonákkal megerősített nyugati határ felé. Répcevistől kalandos úton jutott át Ausztriába. Onnan a NATO-tag Franciaországba emigrált. (Jól beszélt franciául.) Itthon távollétében halálra ítélték.
A Nancy-i Molitor-laktanyában eltöltött hónapokban a budapesti amerikai követségre bevitt iratmásolatokra hivatkozva próbált NATO-tisztként elhelyezkedni, de nem sikerült. 1958 januárjától 1961 szeptemberéig a Citroën Quai Javelen levő üzemében dolgozott hegesztőmunkásként, majd irodai alkalmazott lett. Közben a magyar emigráns körök tagjaival együtt figyelemmel kísérte az algériai háború eseményeit. 1958 májusában csatlakozott a de Gaulle-t szükség esetén katonai puccsal is hatalomra segítő erőkhöz. Fellépésükre nem volt szükség, a Nemzetgyűlés hat hónapra szóló teljhatalommal ruházta fel a tábornokot, aki hamarosan köztársasági elnök lett. A katonai helyzet Algériában tovább romlott, s de Gaulle 1961-ben egyezkedni kezdett a felkelőkkel a gyarmat elszakadásáról. A katonatisztek egy része először felkelést szervezett, majd merényletet kísérelt meg a tábornok ellen, de mindkettő kudarccal végződött.
A de Gaulle elszánt ellenzékét alkotó katonai körök, illetve az általuk létrehozott Titkos Hadsereg Szervezete, az OAS [Organisation Armée Secrète] a második merénylet előkészítésébe magyar emigránsokat, köztük Marton Lajost is bevont. A szerző leírja a merénylet előkészítését és lebonyolítását. Majd részletezi a merénylők rejtőzködését, letartóztatását és felelősségre vonását. Martont és pár társát távollétükben halálra, illetve néhányukat életfogytiglani fegyházra ítélték. Bastien-Thiry alezredest, a merénylet eltervezőjét és a lebonyolítás vezetőjét, 1963. március 11-én kivégezték. Hősünket több mint egy éves bujkálás után fogták el. Perét újratárgyalták, és húsz év fegyházat kapott. Röviden szól raboskodásáról, a fresnes-i, majd a Ré szigeti börtönben töltött évekről. 1968 tavaszán elnöki kegyelemmel szabadult, majd a nyár folyamán társaival együtt amnesztiában is részesült. A következő évben megnősült. Négy év múlva meglátogatta Charles de Gaulle tábornok sírját Colombey-les-Deux-Églises temetőjében.
Mindezt színesen, érdekfeszítően mesélte el Marton Lajos már a Meg kell ölni De Gaulle-t c. könyvében. Az új kiadásban a fenti életrajzi adatok egy részét kibővítette, s szerzőnknek a történelmi eseményekről szóló gondolatai is jóval részletesebben kerültek kifejtésre. Főleg a II. világháborúról, az USA lépéseiről, az 1968-as párizsi eseményekről, a kommunizmus megítéléséről olvashatjuk bővebben egy antikommunista tiszt nézeteit. Az új könyvben több az életrajzi adat a börtönévekről is. A rabságban franciára fordította Günter Fraschka: "... mit Schwertern und Brillanten" ("... kardokkal és briliánsokkal") című könyvét, mely szabadulása után néhány évvel meg is jelent. (E mű a II. világháború 27 legmagasabb hadi kitüntetést viselő német tábornokának és tisztjének harci eredményeit ismerteti.) A fordítás befejezését követően a Francia–Német Kereskedelmi Kamara levelező tagozatán az üzleti élettel kapcsolatos ismereteit bővítette – részben németül. Ennek elvégzése segítette a civil életben történő munkavállalását.
A dolgos 1970–1980-as évek alatt három gyermekük született. 1980-ban Marton Lajos megkapta a francia állampolgárságot. Magyar vízumkérelmét 1982-ben elutasították. Húga viszont kilátogathatott hozzá, illetve felesége többször is Magyarországra utazhatott. 1983 nyarán a csádi lázadók és az őket támogató líbiai csapatok ellen fellépő francia Omega-csoport tagja lett a szerző. A kommandó segített megvédeni a törvényes csádi kormányt.
1987-ben megkapta a magyar vízumot, s 31 év után családostól hazalátogatott Magyarországra. Erre 1991-től egyre gyakrabban került sor. 1992-ben a HM rehabilitálta és főhadnaggyá léptették elő, Göncz Árpádtól pedig megkapta az 1956-os Emlékérmet. 1992–2001 között a Volt Frontharcosok Európai Szövetsége magyar alelnöki tisztét töltötte be. 1995-ben vitézzé avatták, 2001-ben pedig az 1956-os Nemzetőrség őrnagyi rendfokozattal felvette soraiba, majd 2004-ben ezredessé léptették elő.
A könyv utolsó fejezete – rövid bevezető után – már dokumentumgyűjtemény. A szerző 2004-ben értesült az Állambiztonsági Szolgálatok Történelmi Levéltáráról. Kérte a róla szóló dokumentumok másolatát. 2009 nyaráig 1103 oldalnyi anyagot bocsátottak rendelkezésére. Ezekből kiderült, hogy 1956-os "hazaárulásá"-tól kezdődően 1986 végéig gyűjtötték róla az adatokat, figyelték levelezését és itthon levő családtagjait. A fejezetben 40 oldalnyi válogatás szerepel e dokumentumokból Marton kiemeléseivel, megjegyzéseivel.
A kötet Függelékében a szerzőt, családtagjait, katona- és merénylőtársait, a börtönöket bemutató fotók, valamint az életével kapcsolatos legfontosabb dokumentumok másolatai láthatók.
Sági Ferenc
Zágorhidi Czigány Balázs – Kovács Géza: Egy felfedezésre váró táj: Vasvár és a Hegyhát. Martinus Kiadó, Szombathely, 2011. 80 old.
A keményborítós, színes képekkel illusztrált, tetszetős kiadványt jó kézbe venni. Nagy erénye továbbá – miként a címlap elárulja –, hogy angol és német nyelven is olvasható. Mi is lehetne a borító címlapján más, mint a szépen felújított vasvári Szentkúti kápolna: az őszülő lombok mögött szerényen hívja fel a figyelmet a felfedezésre.
Meg kell adni a módját az olvasásnak, a képek elmélyült megtekintésének, hogy egyenrangú társai lehessünk az alkotóknak. Mindenképpen azt ajánlom az olvasónak, hogy ha kézbe vette a könyvet, akkor vonuljon egy kicsit félre. Röpke két óra alatt sietség nélkül járhatja be a Hegyhátot. Érdemes lesz. Ha éppen tavasz vagy nyáridő van, vagy az indián nyár köszönt ránk, akkor üljön ki egy fa alá, és ott lapozza fel; ha tél van, akkor pedig egy barátságos cserépkályhát vagy éppen a könyvtár eldugott sarkának magányát ajánlom az ismerkedéshez. Törekedjünk arra, hogy kitartóan, lehetőleg egy nekibuzdulással járjuk végig az egész felfedezésre váró tájat. Induljunk el a könyv belsejébe.
A szerző, Zágorhidi Czigány Balázs megfelelő távolságtartással ír a tájról, amely Zala és Vas határa mentén helyezkedik el – ötvözve e két nagyobb terület előnyeit és hátrányait. Nem hallgatja el, hogy e vendégszerető emberek lakta vidék kicsiny falvai egyre kisebbek lesznek. Fogynak. Pedig mindene megvan ahhoz, hogy önálló tájjá váljon, fizikai és szellemi értelemben is – írja a szerző. A könyvnek talán ez a legfontosabb mondata. Ez a fölismerés végigkíséri a tájleírás minden részletét – a képekkel együtt. Erre kell hangolódnia az olvasónak is. Annak a tájnak, amelynek szülöttje Mindszenty József hercegprímás, vagy Nagy Gáspár költő, annak van mire építenie identitását. (Van, persze, híres betyárja is: Sobri Jóska, akiről a mai napig anekdoták keringenek Mikosdpuszta környékén.) Kultikus helye a Hegyhátnak a Szentkút, a Jeli Arborétum. Zarándoklások helyszíne a Mindszenty-szülőház és Nagy Gáspár sírja. Vasvár a táj természetes központja, dicső múlttal és reménykeltő jelennel-jövővel. (Lásd: a vasvári béke új tartalommal való megtöltése.)
A könyv írója mindvégig megőrzi az objektív látásmódját, ugyanakkor szerényen átszüremlik a Hegyhát iránti szeretet, ami érthető, hisz szülőföldje is egyben a szerzőnek. Teret enged a legendáknak is, többek közt az elsüllyedt várat illetően; kulcsot kell szerezni, hogy megkapjuk a várat. Jó kulcs ez a könyv ahhoz, hogy felfedezzük saját kincseinket.
A Hegyhát elnevezéséről hosszabb elemzést találhatunk itt, ami azért is helyén való, mert a mai napig viták vannak róla. A közemberek és a tudományos világ vitázik egymással, de az avatottak sem jutottak dűlőre. Így van ez már jó ideje, tán több mint egy évszázada. Nem is baj, hogy nem lehet ezt a vitát véglegesen lezárni, hisz közben újabb és újabb adatokat fedeznek fel a vitázók. A kilencvenes évek változásai nyomán Vasvár központi szerepe erősödött, és szorosabb lett a kapcsolata a térségi településekkel. A társulás a Vasi-Hegyhát nevet vette fel. A név egyre inkább elfogadottá vált az itt élő emberek gondolkodásában, erősítve az egymáshoz tartozás érzését. Ennek megfelelően a könyv Vasvárt és a 22 települést mutatja be, s ad ízelítőt és kedvet a felfedezéshez.
Külön fejezet foglalkozik a természetföldrajzzal és a természeti értékekkel. A szerző alaposan ismerteti a táj kialakulását, a patakok és tavak létrejöttét. Ír a növényzetről, külön az erdőkről, az ott található különlegességekről. Ritkaságként látható a kockás liliom vagy az erdei ciklámen. Megtudjuk, hogy csak a Rába árterén 160-féle madár él, az erdőkben van nyuszt és borz is. A Hegyhát kiemelkedő természeti értéke a Jeli Arborétum. A szőlőhegyekről, mint a Hegyhát jellegzetes kultúrájáról ír. Elkötelezettsége is hangot kap ezek megmentése érdekében, melyek a táj fontos arculati elemei lehetnek.
A településtörténeti fejezetben számtalan információ birtokába jut az olvasó a Katonák útjáról, a vasvári várispánságról, az egykori megyeszékhelyről, az itt élő nemzetségekről és számtalan fontos egyéb dologról. A könyv írója tényszerűen állapítja meg a fejezet végén, hogy a lakosságszám csökkenése kedvezőtlen folyamatát a rendszerváltozás sem tudta megállítani. A néprajzi értékek sorában a hegyhátszentpéteri tájházat emeli ki joggal, mint rendkívüli értékét a táji örökségnek, illetve a szőlőhegyi pincéket ajánlja figyelmünkbe. A könyv közepéhez érve kinyílik Vasvár, a Hegyhát központja. A várost látjuk több képen a kilátótól és megjelenik a kígyókirály szobra. A képek közrefogják a tartalmat. Megismerjük a város történetét, a vasvári béke hatását a településre, a vasvári búcsú zarándokhellyé válását, a domonkosok szerepét, a kolostort, mint Vasvár legnagyobb és legértékesebb műemlékét. A főtér látványos eleme, a Királyok kútja helyi művész alkotása. A Kovács Géza készítette fényképeken láthatjuk a köztéri alkotásokat, a város megújult tereit és építészeti szépségeit.
Nagy tisztelettel és jó érzettel ajánlom a leendő olvasó figyelmébe a szerzők által nagy szeretettel megalkotott könyvet, amely minden bizonnyal azok érdeklődését is felkelti, akik még nem jártak e vidéken. A könyv megismerése után valóságosan is felfedezhetik a tájat, amire ezúton is biztatom mindnyájukat.
Gergye Rezső
Fügedi János – Vavrinecz András (szerk.): Régi magyar táncstílus – Az ugrós. Antológia. L'Harmattan Kiadó – MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont Zenetudományi Intézet, Budapest, 2013. 352 old., 70 zenei és tánclejegyzés, 50 fotó.
A MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont Zenetudományi Intézete 2013. december 2-án mutatta be az antológiát. A kötet nemcsak tudományos mű, hanem szép emlékkönyv, amelynek külcsíne és belbecse egyaránt mértékadó. Méltó tisztelgés a közülünk öt évvel eltávozott Pesovár Ernő előtt. A szerkesztő páros, Fügedi János és Vavrinecz András, valamint munkatársi gárdája korszakos tudományos művet tett le a szakma elé. Elkészítését még Pesovár Ernő kezdeményezte 2005-ben.
Az antológia 10 fejezetből áll. 70, filmre rögzített táncot kinetogrammal közöl. A szerzők a táncfolklór-kutatás komplex tartalmi, zenei és formai elemzésével adnak átfogó képet a középkorra visszanyúló tánckultúra régi történeti rétegét képviselő ugrósról, annak még fél évszázaddal ezelőtt is fellelhető formáiról, és Pesovár Ernő kanásztánc-ugrós stílusról megfogalmazott elméletéről.
Karácsony Zoltán A kanásztánc-ugrós stílus fogalmának kialakulása című kiváló tanulmánya mindenki számára érthetővé teszi a pesovári kanásztánc-ugrós stílus fogalmának genezisét és evolúciós folyamatát. Izgalmasan vázolja fel az 1980-as években megfogant gondolat, elmélet lassú, fokozatos, határozott irányba haladó változását és kibontakozását. Nagyon pontosan vezeti le a Martin György és Pesovár Ernő közös gondolkodásából induló, majd egymástól elágazó felfogásmódok alakulását. Bemutatja a kétféle megközelítési módot: A történeti stílus és tánctípus és a közöttük elhelyezkedő típuscsaládok egyre differenciáltabbá vált Martin György-féle osztályozási rendszerét, majd azt a folyamatot, ahogy ezzel szemben Pesovár Ernő, főként későbbi munkáiban "az integrálódás irányába mozdul el, és tánctípusok helyett inkább stíluskörről, mint egy-egy tánctörténeti divatáramlat hatására kialakuló, komplex, több tánctípust is magába foglaló típuscsaládról ír." (14. o.)Megváltozott szemléletét és módszerét az 1988-ban, a hajdani Vas Megyei Művelődési Központ által kiadott monográfia, Halmos István–Lányi Ágoston–Pesovár Ernő Vas megye tánc- és zenei élete c. műve tartalmazza. Ebben tárja fel a sitkei söprűtánc és az oladi ugrós elemzésével az ugrós stílus kettős szerkesztési elvét, itt vezeti be a strukturális-morfológiai elemzés új típusú táblázatrendszerét, és itt fejti ki: "Vas megye szerves része annak a Dél- és Nyugat-Dunántúlt magába foglaló regionális tánckultúrának, amelyre a hagyományaink alaprétegének tekinthető kanásztáncugrós stílus a jellemző." (19. old.) Az elmélet további részletes kifejtése, pontosítása az ugyancsak Szombathelyen, a hajdani Berzsenyi Dániel Tanárképző Főiskola kiadásában megjelent, A magyar nép táncművészete. Tánchagyományunk történeti rétegei c. munkájában is megtörténik 1996-ban és 2003-ban.
ügedi János és Vavrinecz András Az ugrós táncok és kísérőzenéjük című fejezete komplex formai-zenei tanulmány. Felhívja a figyelmet arra, hogy az egyöntetűség, a szimmetrikus motívumkészlet mellett izgalmas mikrovilágra bukkanhatunk. A tanulmány rámutat a történelmi összefüggésekre, és ismerteti Pesovár Ernő feltevését, amely szerint "a háromlépés az a mozdulatsor-szerkezet, amely a kanásztánc-ugrós stíluskörét mind a nyugat-európai, mind a balkáni tánchagyományhoz kapcsolja." (18. old.) A motívumkincs elemzése mellett a szerzők felhívják a figyelmet arra a tényre is, hogy a táncmotívum-készlethez hasonlóan "A kanásztánc-ugrós stíluson belül egy-egy tánc zenekíséretekor sem találunk jelentős változékonyságot." (17. old.) Részletesen elemzik az 1942 és 1984 közötti időszak gyűjtései során felvett tánctípusok kísérő dallamtípusait, azok változásait, a kísérőzenekarok hangszeres összeállításait.
Felvetődik a kérdés: az eredeti táncok felvételi alkalmai, vagy a különböző népművészeti mozgalmak mennyiben módosították a korábbi állapotokat? Fügedi János a látszólagos és a valóságos monotónia között élesen megmutatkozó különbségek tárgyalása során arról ír, hogy a gyöngyösbokrétás csoportok táncosainak táncai a betanítás hatására "a kísérőzenéhez mereven illeszkednek, és a hosszan ismételt motívumaik sem mutatnak fel mozdulattartalmi vonatkozásokat." (17. o.)
Fülöp Hajnalka A táncosok viselete című tanulmánya is a táncelemzés komplex szemléletmódját tükrözi. Az öltözködés hagyományos, ünnepi és dologtevő napi rendjének rövid áttekintése után szemléletes képet rajzol a táncos alkalmakon használt viseletekről. Tárgyalja a hagyományos öltözködés elhagyása, a területenként változó kivetkőzés folyamatát. Ezt követően izgalmasan követi nyomon a Gyöngyösbokréta mozgalom és a táncgyűjtő alkalmak viseletmódosító hatását. A szerző erről példákkal illusztrált, szemléletes leírást ad. Az Öltözetek a filmfelvételen c. fejezet olvasása közben rádöbbenünk arra, hogy az eredeti filmfelvételeken nemcsak a táncoló ember mozgása az egyetlen, amelyre figyelni kellene, hanem mindarra az emberi viszonylatra, alázatra, amellyel ezek a hajdan megörökített, gazdag tudásukat átörökítő emberek megjelenésükkel a hagyományukhoz, táncukhoz, zenéjükhöz és a felvétel alkalmához viszonyultak.
A kötet legsúlyosabb fejezete a 70, Lábán-kinetográfiával lejegyzett táncfilm, kottamelléklettel, annak pontos táncközlés rendjével, amelyben az elődök pontosságához és precizitásához méltó módon tárják fel a szerzők az anyagot. A táncpartitúrák egyharmada Fügedi János első közlésű munkája. A többi jelentős részben Lányi Ágoston eredeti lejegyzése. A korábbi közlések korrekciója vagy teljes folyamatának kiadása miatt a tánctár részlegesen kritikai kiadásnak is tekinthető, hiszen a teljes anyagot meg kellett feleltetni a módosult új, a kötetben alkalmazott jelölésmódoknak.
Ez a hatalmas antológia Rábaköz–Szigetköz, Nyugat-Dunántúl, Somogy, Baranya–Szlavónia, Sárköz-, Duna-mente-, Kalocsa-vidék, Mezőföld, Vág–Garam köze, Cserhát, Jászság, Alsó-Tiszavidék, Gyimes, Bukovina területéről közöl példaként táncokat, amelyek felölelik a pesovári kanásztánc- ugrós stílus valamennyi, magyar nyelvterületen megtalálható megjelenési formáját.
Reméljük, a könyv arra is rádöbbenti a fiatal táncos generációkat, hogy a tudományban nem létezik monolit gondolkodásmód; ugyanazt a dolgot több oldalról is meg lehet közelíteni, és a különböző, jelen esetben a közös tudományos gondolkodásból indult szemléletek egyenrangúan élhetnek egymás mellett, igazak lehetnek, egy-egy jelenség megértését árnyalhatják.
A közreműködők megérdemlik, hogy nevüket megemlítsük. A két szerkesztő nemcsak animátora és szerkesztője volt a munkának, hanem szerzője is. Az archív anyagok előkészítésében Pesovár Ernővel, majd a kötet szerkesztőivel kezdetektől fáradhatatlanul munkálkodott Szőkéné Károlyi Annamária. A szerkesztőpáros munkáját Dóka Kriszta, Fülöp Hajnalka, Abonyi György, Karácsony Zoltán, Kardos Gábor, Kovács Henrik, Misi Gábor, Pokoly Judit, Sipos János, Szöllősi Mihály, Újvári Jenő munkája segítette a teljesség felé.
A kötet, mint a nemzetközi tudományos életben is nagyléptékű pesovári gondolkodásmód, szemlélet komplex összegzése, tudományos értéke mellett méltó tiszteletadás az eltávozott tudós munkássága előtt.
Antal László