"AZ ÉRTELMISÉGI INKÁBB LESZ, MINT VAN"

FB: Kedves Tanár úr, majdnem 20 évvel ezelőtt készítettünk egy hosszabb interjút, akkor Te a szombathelyi Berzsenyi Dániel Főiskola főigazgatója voltál. Ennek a beszélgetésnek az volt a címe, hogy A mocsarakat nekünk kell kiszárítanunk.¹ Folytassuk talán ennél a gondolatnál a beszélgetést, amelyet több részben szeretnénk fölvenni. Ez az első rész, amely általános kérdések körül forog, aztán a Te személyes életsorsodból annyit kérdezek majd, amennyit elmondani szeretnél, illetve a szakmai életutad érdekelne nagyon. Meg hát persze minden más. Amit Te fontosnak tartasz, a felsőoktatás átalakításának reformja, a Nyugat-magyarországi Egyetem elmúlt két évtizedének története és persze a legutóbbi események, amikor is az utóbbi években megjelentél költőként és előadóművészként a nyilvánosság előtt, míg – legvégül – 2013 karácsonya előtt a finnugor irodalmak szövetségének lettél az elnöke, tehát ha tetszik, ha nem, legitimálódott a szépírói szereped is. Elsősorban azonban egyetemi professzor és kutató vagy, ezért hangozzék így az első kérdés: Ki vagy, mi vagy elsősorban? A második kérdés pedig az lesz tehát, hogyan is állnak a mocsarak...?

PyJ: Nehéz megmondani, mi vagyok, mert soha nem végeztem számvetést, és ha nem illetlen vagy méltatlan – nem hozzám, hanem a pozíciómhoz – a megfogalmazás, azt mondom, hogy nem tudom. Élem az életemet, és azzal foglalkozom többnyire, ami tetszik vagy érdekel, tehát semmilyen koherens rendszer nem állapítható meg a tudományosnak nevezhető munkásságomban, még a témaválasztásban sem. Ha felmerül egy engem érdeklő kérdés, megpróbálom megválaszolni, de már a válaszadás idején is elképzelhető, hogy azzal párhuzamosan, egyidejűleg már egy másik, teljesen más, az éppen aktuális problémakörhöz egyáltalán nem csatlakozó vagy kapcsolódó téma is érdekel. tehát és általában olyan aszinkróniában dolgozom, hogy először fejben megoldom az engem érdeklő kérdést, majd amikor ezt a megoldást megfogalmazom, már egy másik kérdés megválaszolásán is töröm a fejemet.

A témaválasztás és a kérdésekre adott válaszok esetében sem szoktam általában figyelemmel lenni arra, hogy kinek jó, kinek nem, használ-e nekem vagy sem, szerzek-e ellenségeket, híveket vagy sem. Ha úgy tetszik, ez nagyon önös magatartás. Ám az ember van annyira hiú, vagy legalábbis a közlési vágy lehet benne annyira erős, hogy ha már megoldott egy kérdést, amit érdekesnek tartott, akkor – legyünk őszinték – publikálni is kell, írni belőle egy tanulmányt vagy egy könyvet. Ám miközben ezt írom, ezt többnyire már – őszintén szólva – szenvedve teszem, mert akkor engem már nem ez a kérdés érdekel, hanem a következő téma, s már annak a megoldásán gondolkodom.

Addig, amíg az ELTE-n dolgoztam, egy fokkal könnyebb volt a dolgom, mint itthon. Tudniillik az ELTE nagy egyetem, általánosságban véve magas színvonalú egyetem, egészen más, mint egy kisebb méretű vidéki felsőoktatási intézmény. Az ELTE-n jobban lehetett találni olyan hallgatókat, akiket "ezoterikus" kérdések is érdekelnek. Ha mármost eszembe jutott egy fajsúlyosabb téma, tehát nem valami rövid ismertetés vagy recenzió, hanem egy könyv méretű kérdés, akkor hirdettem egy speciálkollégiumot, egy mindenki számára nyitott féléves kurzust abból a témából, és akkor a speciálkollégiumra eljöttek azok, akiket érdekelt. Lehet, hogy azért érdekelte őket, mert a kérdéshez közeli szakon tanultak, de lehet, hogy valaki egészen más területről jelentkezett, mert a témafelvetés volt neki érdekes. Figyeltem előadás közben, mivel általában papír és jegyzetek nélkül beszéltem, a reakciókat. Figyeltem azt is, ki hogyan jegyzetel. Ez azért fontos, mert gyakran az előadás közben születtek meg nemegyszer új megfogalmazások, új értelmezések. Amikor a magam némaságában próbáltam megoldani a kérdést, netán bizonyos írásos vázlatokat készítettem, egészen másképp néztek ki, mint kimondva. Amikor hallom, hogy mit mondok, egészen másképp jár az agyam, tehát ellenőrzöm is. Amikor írok csendben magamnak, akkor valami más történik, akkor ez a kontroll nincs benne az emberben, legalábbis bennem nincs meg. És ha előadás közben érzem, hogy a következő mondat nagyon fontos és pontos lesz, olyan, ahogyan addig még nem fogalmaztam meg, akkor kérem a hallgatókat, hogy amit most mondani fogok, azt tessék szó szerint leírni, mert még egyszer nem fogom tudni ugyanúgy megfogalmazni. Az óra végén el szoktam kérni a legjobb jegyzeteket, lefénymásoltam őket magamnak, aztán visszaadtam, és akkor nekem is megmaradt az előadás szövege. A speciálkollégium arra is jó, hogy meg lehet beszélni a vitás kérdéseket. Mindig kértem, és el is vártam a hallgatóktól, hogy tegyenek fel kérdéseket, mondják el a véleményüket. És akkor elkezdődik egy beszélgetés, akkor az ellenvetésekre megpróbálok elfogadható választ adni, de előfordulhat, hogy a kételkedőnek van igaza, s akkor meg kell nézni, mi lehet a helyes megoldás. Így csiszolódhatnak a gondolatok. Nos, ez a közeg hiányzik nekem Szombathelyen – nemcsak a diákok szintjén, hanem a kollégákén is. Az ELTE-n egy ilyen speciálkollégium fél éve alatt adott esetben megszületett egy könyv, utána már csak stilizálnom kellett a szöveget, jegyzeteket kellett írni, s a szakirodalmat kellett hozzárendelnem.

FB: De ez az igazi egyetemi oktatás, egy egyetemi professzornak ez a dolga, hogy inspirációt kapjon a diákjaitól, és adjon nekik. Ám Te mégis Szombathelyt választottad, ahol nem számolhattál effajta inspirációkkal, ezoterikus érdeklődéssel, Veled könyvet író diákokkal. Miért?

PyJ: 1991-ben az ELTE-n dolgoztam docensként, egyidejűleg – másodállásban – az akkori Janus Pannonius Tudományegyetemen vezettem az általam alapított Uralisztikai Szemináriumot. Bár fizikailag távol voltam Szombathelytől, lélekben mindig is közel. Még 1973-ban ajánlatot kaptam a megyei tanács akkori elnökétől, Gonda Györgytől, hogy jöjjek haza az akkor önállósult főiskolára, de szakom jellege miatt ezt nem tudtam kezdő szakemberként vállalni. Amikor viszont 1990/91 fordulóján az akkori szombathelyi főigazgató, Dr. Iker János megkeresett, egy kis töprengés után igent mondtam. Akkor már elég ismert voltam a szakmámban ahhoz, hogy egy kis vidéki főiskolán, ahol az általam művelt területnek semmiféle hagyománya nem volt, megvessem a lábamat. Örültem, hogy egy olyan feladat elvégzésére hívtak – ti. a főiskola egyetemi pályára állítására –, amellyel városomnak is hasznára tudok lenni. Erről a kérdésről, a helyzet alakulásáról talán egy másik beszélgetésben ejthetünk részletesebben szót. Visszatérve tehát kérdésedre – patetikusan szólva: hazahívott a szülőföld, kevésbé patetikusan: izgatott egy, a korábbiaktól merőben eltérő kihívás.

Amikor aztán tényleg hazajöttem 1991-ben főigazgatónak, akkor elég sokan úgy viszonyultak hozzám, hogy jött ez az ember itten Pestről, aztán hirdeti az igét. Kénytelen voltam persze mindenkit felvilágosítani, én nem "jöttem Pestről", hanem hazajöttem, kérem szépen, én szombathelyi vagyok, akár inkább, mint sokan azok közül, akik ezzel vádolnak. Az más dolog, hogy Budapesten, illetve részben külföldön éltem, de én szombathelyi vagyok, és éppen ezért mindig kértem, hogy különböztessük meg azt a két szót, hogy vidéki és provinciális. A provincia is egyfajta vidék, de a provinciális és a vidéki két különböző dolog. Én szívesen vállalom azt, hogy vidéki vagyok származásomnál fogva, nyilván bizonyos mértékig a neveltetésem, kultúrám, viselkedésem eltér a fővárositól, de nagyon merem remélni, hogy nem vagyok provinciális. Viszont azt gyakran megtapasztalom, hogy vidéken nagyobb arányban vannak provinciális emberek, mint a fővárosban. A fővárosban is vannak, kétségtelen.

Nem mindig szeretik, de én szeretek sarkosan fogalmazni. Valamikor, ifjú főigazgató koromban, amikor nagy vitánk volt egy elég fontos stratégiai kérdésről, amely miatt támadtak magas beosztású oktató kollégák, előkerült az értelmiségi lét meghatározása is. Én azt mondtam, hogy az nekem nem értelmiségi, aki attól teszi függővé elvek elfogadását vagy érvényesülését, hogy őneki a borítékjában 50 forinttal több lesz vagy nem. Ez nekem nem értelmiségi gondolkodás, mint ahogyan az sem igazán, hogy ha valaki, bár magas szinten űzi a szakmáját, mégis megmarad a maga elefántcsonttornyában, és számára nem létezik a világ. Persze, így is lehet nagyon szép és nagyon jó eredményeket elérni, sőt, bizonyos esetekben csak így lehet, ha az ember minden mástól elvonatkoztat. Az értelmiségi lét nekem ennél többet jelent, az nem okvetlen diplomafüggő, ahogy mondani szokás, mert lehet valaki olyan társadalmi, közösségi életet élő, kovászként is ható személy, aki nem járhatott egyetemre, főiskolára, viszont a gondolkodásmódja rugalmasabb, nyitottabb, közéletibb, mint akár egy egyetemet végzett, magas beosztású emberé.

FB: Nagyon érdekes, amit mondasz, számomra személyesen is, mivel pár évvel a Te Szombathelyre érkezésed előtt, 1987-ben vagy '88-ban készítettem egy felmérést akkori főiskolásokkal. Tanárképző főiskolás volt még akkor ugye mindenki, különféle szakosok jártak erre az órára (ez is speckoll. volt), nem csak magyar szakosok, hanem testnevelés, földrajz, fizika, mindenféle szakosok. Pedagógiát tanítottam nekik, és egyszer az volt a kérdés, hogy ki az értelmiségi. Nagyjából a gyerekek is ugyanezt mondták el, hogy az értelmiségi lét nem kötődik sem diplomához, sem társadalmi osztályhoz, sokkal inkább valamilyen gondolkodásmódhoz. 30-an, 40-en lehettünk, végül is egyetlen fogalom volt, amelyben konszenzus született, az az értelmiségi, aki önmagán túli felelősséggel rendelkezik vagy gondolkozik, éli az életét. Mi a véleményed erről?

PyJ: Teljes mértékben egyetértek a következtetéssel, szerintem nagyon pontos, úgyhogy nem is tudok hozzátenni semmit.

FB: Akkor ezek szerint egyetértesz azzal, hogy az értelmiségi önmagán túli vagy önmagán kívüli, és szélesebb felelősséggel rendelkező ember. A kérdés akkor úgy szól, hogy jutottunk-e előbbre az elmúlt két, két és fél évtizedben, azaz a rendszerváltás óta a felsőoktatásban - beleértve a Te szerepvállalásaidat is, a főigazgatói konferencia elnöki tisztét és hasonlókat? Vagy egy kicsit tágasabban tekintve talán azért is kérdezem ezt, mert a kultúra napja után egy nappal beszélgetünk. Tehát, hogy – Vörösmarty szavával szólva – "ment–e könyvek által a világ elébb?" Tudott–e ez az ország létrehozni valamit a társadalmi felelősség és az önmagunkért érzett felelősség szélesítésében? Te miképpen látod ezt a kérdést?

PyJ: Hát..., legalábbis én nem tudok, nem lévén felkészült szakember, egyértelmű választ adni. Igen is, meg nem is. Itt a társadalom, én úgy gondolom, úgy működik, hogy talán működtetik inkább. Bár úgy lenne, hogy működne, hogy lenne egy alulról szerveződő tudás alapú társadalmunk, amely még nincs, sőt, kilátásaink sincsenek... Nem csupán a különböző oktatási kimutatásokat, felméréseket, hanem akár az egyetemisták felkészültségét, a választott területhez, szakhoz, az egyetemi léthez, a tanuláshoz, azaz választott munkájukhoz való viszonyulását nézve, akár a tájékozottságot, konkrét tárgyi tudást illetően. Nem jó a kép, legalábbis én sötét képet látok. Ha belegondolok, hogy belőlük kellene kinevelődnie a jövendő értelmiségnek. vannak ugyan veleszületett intelligenciájú emberek, de ez egy szűk réteg. Az értelmiségi voltaképpen inkább lesz, mint van.

A probléma abban rejlik, hogy ha ilyen gyenge, vagy egyre gyengülő színvonalú közegből nevelődik az értelmiség, az nem jó a társadalomnak. Éppen ezért gondolom, hogy az ilyen társadalom nem működik, hanem működtetik. Az elit mindig ki tud alakulni, s az működteti a társadalmat, a középosztály pedig, a szociológiai értelemben vett középső harmad nem az elithez tartozik, de nagyon fontos és hasznos szerepet játszik a társadalom fenntartásában. Az előre vitelében nem okvetlenül, de a fenntartásában igen. Csakhogy ennek a helyzetnek sok veszélye van. Nem mindegy, hogy milyen irányultságú elit fogja majd irányítani a társadalmat. Az volna jó, ha alulról, autonóm módon jönnének létre kis közösségek, majd a kis közösségek hálózata, aztán a hálózatok összekapcsolódnának, s így végül is behálóznák az egész országot. Az országhatáron túlra is kellene gondolnunk. Borzalmasan fontos az ősi, régi hagyományos európai értékeket együttesen megtartani, de nem lehet, mert egy országon belül sem tudunk egységes értékrendet kialakítani. Főleg nem megtartani, nem beszélve arról, hogy ezt országok között hogyan lehetne megcsinálni. Az én problémám ezzel az egész dologgal az, hogy a társadalom ment-e elébb, egyébként a könyvek által is. A problémám az, hogy egyre inkább az egyes egyének érdekei tűnnek fontosabbnak, mint a közösség érdekei, amit én értek, mert rövid távon így lehet jobban boldogulni, sőt, így lehet a nagy családi birodalmakat – hogy a jövőbe is tekintsünk – megalapozni és megteremteni, hogy ezáltal az utánunk jövő nemzedékeknek, legalább is, ami a saját családunkat illeti, ne legyenek olyan problémáik, mint amilyenek az alapító atyáknak voltak.

Az egyéni érdekek általában fölülírják a közösségit. Ha az egyéni érdekek úgy fogalmazódnak meg, hogy – véletlenül vagy tudatosan, de – egybeeshetnek bizonyos esetekben a közösségi érdekkel, hogy tudniillik, ami nekem jó, az jó a társadalomnak is, akkor szerencsénk van. De többnyire, ahogy látom, nem erről van szó. Az a bizonyos értelmiség is, tisztelet a kevés számú kivételnek, most polarizálódik. Ha megnézzük, hogy az elmúlt huszonegynéhány évben, a rendszerváltás óta az értelmiségi vagy magát annak tartó réteg mely tagjai, mely részei koptak ki vagy váltak ki önként a politikából... A rendszerváltás első politikusi nemzedéke nemcsak a "kamikáze-kormány" jelzővel illethető, hanem azzal is, hogy idealisták voltak, hogy azt hitték, megszabadulunk egy nagy gonosztól, s utána minden szép és jó lesz. Ez természetes dolog, csakhogy a csalódás nagyon sok embert eltávolított attól, hogy a közösségért, önként és dalolva, az önös érdekeket félretéve tegyen bármit is.

FB: Látsz erre valamilyen mintát? Te Európa sok táján otthonosan mozogsz Kelettől Nyugatig. Látsz példát arra, hogy egy ilyen önszerveződő társadalom működjön, vagy annak a csírája létrejöjjön pl. Finnországban vagy Észtországban? Németországban vagy bárhol, s most az általad havonta bejárt országokra gondolok elsősorban. Tehát hogy az emberiség képes arra, hogy létrehozzon olyan demokráciákat, amelyek alá tudják rendelni az önös érdekeket valamilyen közösségi érdeknek, vagy ez csak egy idea a fejünkben, hogy ilyennek kell lenni, és ezért dolgozunk, de gyakorlati példáink nincsenek?

PyJ: Amit én a saját tapasztalatomból és felmérések alapján alátámasztva meg tudok állapítani, hogy vannak országok, az előbb említettek közül például Finnország, Észtország, vagy általában a skandináv államok, amelyekben, ahogy látom, természetesen szintén működnek különböző, az országot irányító pártok, választanak kormányokat, koalíciós megállapodásokat is kötnek, és így tovább, azonban – bár az ideológiájukban vannak különbségek – valamennyien az ország javát akarják szolgálni. Ez a dolog egyik oldala. A másik oldal viszont az, hogy a társadalmak annyira erősek, a demokrácia annyira erős, hogy majdnem mindegy, hogy milyen színű kormány van hatalmon.

Tudniillik, ha például csak abba gondolunk bele, hogy a tudás milyen hatalom tud lenni, nézzük meg a rendkívül konszolidált Finnországot! éppen a minap (2013 őszéről van szó) láttam a televízióban, hogy hozták az országok eladósodottsági adatait, és Magyarországra vonatkozóan a deficitet 2,7%-ra jelezték. Hét ország van az EU-ban, amelyik az államháztartási hiányt 3% alatt tartja, ha jól emlékszem a számra. Ezek között van például Észtország, amelyik a Szovjetunióból szakadt ki, vagy Magyarország, amelyik a szovjet rendszer perifériáján élt évtizedeken át. Finnország 0%-os. Hozzá kell tenni, hogy Finnországban az élethosszig tartó tanulás oly mértékben elterjedt a társadalomban, hogy ott a 60 év fölötti nemzedék nagyobb arányban vesz részt mindenféle érdek nélküli továbbképzésben, mint Magyarországon az egész lakosság arányát tekintve. A 60 év fölöttiek! – s ez általában jellemző egyébként a skandináv államokra. A népfőiskolai mozgalom rengeteg lehetőséget kínál, amelyek révén érdekes ismeretekhez juthatnak az emberek. Ez egyúttal azt is jelenti, hogy ezekben a közösségekben politizálnak is. S hogy ennek milyen magas a szintje, azt nem tudom. Különböző vélemények vannak, de mindenesetre nyilván magasabb színvonalon, mint amilyen a potenciális analfabéták szintje. Más az igény. Egy ilyen társadalommal a politikának is másképpen kell bánnia.

FB: Felnőttebb a társadalom? Kitéphetetlenül benne van az önrendelkezés igénye?

PyJ: Eleve történelmi hagyományai vannak a demokráciának. Olyan társadalmi, főleg olyan földrajzi, klimatikus stb. körülmények között élnek, éltek évszázadokon keresztül, hogy az egyszerűbb parasztgazdaságok, tanyák sem tudtak a másik segítsége nélkül létezni, akármekkora területük volt is. Ahhoz, hogy meg tudják művelni a területüket, kellett a másiknak a segítsége is. Tehát ez egy több évszázados folyamat, aminek az eredménye most is látszik az iskolai oktatásban. Amikor megnéztem, hogy miért eredményesebbek a PISA-felmérésekben a finn diákok, mint a magyarok, láttam, hogy a pedagóguspályának a presztízse finnországban hihetetlenül magas: 10-szeres a túljelentkezés a tanári szakokra, majd amikor elvégzik, a meghirdetett állásokra is 10-szer annyian jelentkeznek, mint amennyi hely van. Tehát tényleg a legjobb erők kerülnek be az iskolába, akiknek irigylésre méltó bérük van, ami nem csak a mi szemszögünkből nézve, de finn viszonylatban is nagyon magas életszínvonalat képes biztosítani. A nagy különbség a finn és a magyar oktatás között azonban abban van, hogy Finnországban kooperatív tanulás van, nálunk meg kompetitív. Azaz ők úgy akarnak előbbre jutni, hogy segítenek egymáson, vagyis én úgy jutok előrébb, hogy neked segítek, hogy előrébb juss, és fordítva. Magyarországon viszont én akarok első lenni, verseny van, és téged lehetőleg a sárba taposlak, mert a konkurenciám vagy. Így nem lehet társadalmat építeni, tudást sem lehet építeni.

Gondolkodásmód – Észtország. Ne felejtsük el, Észtország dunántúlnyi méretű ország, ahol a fajlagos költségek egy főre esően sokkal magasabbak, mint Magyarországon, mert egy dunántúlnyi méretű országban lakik körülbelül egymillió kétszázezer ember. Egynegyed részük a fővárosban él, és ott vannak a kicsi falvak, szétszórt tanyarendszerben, de a postát meg kell szervezni, az utat meg kell építeni és így tovább. Ez fajlagosan több költség egy főre esően, mint Magyarországon. Észtországot is súlyosan érintette a válság. A válság kitörésekor, miközben az ország nagyon nehéz helyzetbe került, a következőt döntötte el a politika, hogy a válság leküzdése érdekében félretesznek mintegy félmilliárd eurót (ezt az összeget meg kell szorozni nyolccal, ha a magyar viszonyokhoz akarjuk mérni), és ezzel az összeggel az volt a cél, hogy fejlesszék a turizmust, a kis- és középvállalkozásokat és a kutatásfejlesztést. Mondtam is – élcelődve – a barátaimnak, hogy meg vagytok ti őrülve, hiszen minden "normálisan" gondolkodó országban innen veszik el a pénzt először, az egészségügytől, az oktatástól és a kultúrától, miközben ezek az összköltségvetés szempontjából nem jelentős tételek.

Amikor nálunk 1% alatt volt a kutatás–fejlesztés támogatása, ami a költségvetés szempontjából nem tényező, ebből is elvettek. Ez kormányokon átívelő mentalitás. Észtország 1991. augusztus 20-án vált ki – Lettországgal és Litvániával együtt – a Szovjetunióból. Az ő kiválásukkal omlott össze a Szovjetunió. Az első egy-két évben nagyon nehéz helyzetbe kerültek, emlékszem, meleg víz sem volt télen, meg gondok voltak a központi fűtéssel is. Néhány év alatt azonban olyan eredményeket értek el, hogy a költségvetésük szufficites lett. Tehát a parlamentnek arról kellett döntenie novemberben, mire költsék a megmaradt pénzt. És mire költötték? Oktatásra és kutatásra. Egyszersmind meghirdették, hogy másfél év múlva belépnek az eurozónába. Mindezt a válság kitörésekor. és mi történt? Beléptek.

FB: Bocsáss meg, a válaszod tehát egyértelműen az, hogy van példa arra, hogy az ember fölül tud emelkedni az önzésén, és képes alárendelni a saját érdekeit valamilyen magasabb érdeknek, azaz pl. egy ország lemond bizonyos élvezeti javakról, de befektet az oktatásba. Nem épít ötszázkét TESCO-t, hanem mondjuk ad pénzt az egyetemeknek...

PyJ: Ezt körülbelül lehet így mondani...

FB: Voltak olyan periódusok, ha jól sejtem, az életedben, amikor kacérkodtál a politikával, vagy azzal a lehetőséggel, hogy vállalsz politikai szerepet. Lehetett hallani róla, hogy Pusztay János polgármesterjelölt lesz Szombathelyen, vagy hogy országgyűlési képviselőnek jelölteti magát. Egyrészt igazak-e ezek, kérdezem, másrészt örömmel venném, ha egy kis kommentárt fűznél hozzájuk, illetve ha mondanál pár szót arról, hogy a jövőben készülsz-e ilyen szerepre?

PyJ: Mindenkit megnyugtatok, nincs olyan ambícióm, öreg vagyok már hozzá. Ami a kérdés elejét illeti, kétszer merült fel, egyszer tájékozódási jelleggel, másodszor pedig komolyabban, több hónapon keresztül húzódó megbeszéléssorozaton. Ami röviden elintézhető, kérdezték tőlem a '90-es évek első felében, amikor jött a második választás (1994-ben), nem gondolnám-e, hogy el kellene indulni a parlamenti választásokon.

FB: Akkor főigazgató voltál.

PyJ: Akik megkérdezték, politikusok voltak, nyilván föl tudták mérni az esélyeimet, s úgy gondolom, hogy akkor voltam annyira ismert Szombathelyen, és talán nem annyira közutálatnak örvendő személy, hogy megfelelő párttámogatással bekerülhettem volna a parlamentbe. A válaszom nemleges volt, egyrészt nem lépek be pártba, legfeljebb elfogadom valamelyik párt támogatását, másrészt azért nem vállalom, mert nem vagyok pártkatona, nem vagyok pártpolitikus, a vidék és Budapest ellentéte nagyon nagy, s nem tartozom egyik párt esetében sem a szűk döntéshozó maghoz.

Vannak bizonyos területek, ilyen például a kutatás, a felsőoktatás, ahol egészen biztos, hogy az adott párt frakciójában a legjobban tájékozott és legkoncepciózusabb egy-két-három ember közé tartoznék, de ha nem ezek, azaz nem mi határoznánk meg, hogy az adott kérdésben a pártnak, a frakciónak mi a véleménye, hanem azok, akik annak idején együtt voltak abban a bizonyos kollégiumban, vagy együtt nőttek fel a mozgalomban... – szóval, hogy én gombokat nyomogassak, miközben esetleg a pártfegyelem még azt is meg akarja akadályozni, hogy nyilvánosan elmondjam a véleményemet, arra nem vállalkoztam.

Én az ELTE Bölcsészettudományi Karán szocializálódtam, ahol az állampárti világban is elmondhattam a véleményemet fiatal oktatóként. A bölcsészkar – utólag viszszagondolva – védett intézmény volt. Visszaemlékezhetsz te is mint egykori hallgatóm, hogy egy Király István és egy Pándi Pál nagyságrendű figura – lehet róluk most mondani mindent, tudjuk, hogy mindketten Aczél György jobbkeze voltak, nem kedvelték egymást, de –, amikor egyetemi érdekről, kari érdekről volt szó, akkor nagyon határozottan kiálltak azok mellett, akik bizonyos kérdésekben másképpen gondolkodtak. Szóval, én megszoktam azt, hogy el lehet mondani a véleményt. Megszoktam azt, hogy amikor 1985–88 között minisztériumi osztályvezető voltam, akkor én a miniszternek is, az államtitkárnak és miniszterhelyettesnek is minden fórumon elmondhattam a véleményemet, olyant is, amiről tudni lehetett, hogy nem egyezik a pártközpontéval vagy a miniszterével. A minisztert én professzor úrnak szoktam szólítani (Köpeczi Béláról van szó), és nem elvtársaztam. Fiatal osztályvezetőként abban a világban, amikor a miniszter szinte megközelíthetetlen volt, ha nem is napi, de szinte heti rendszerességgel fél-háromnegyed órákat vitatkozhattam vele. Titkárnőjétől tudom, hogy amikor elmentem, kijött az öreg, és azt mondta, a Pusztaynak olyan kemény a feje, hogy háromnegyed órája próbálom meggyőzni, és nem sikerül. De a következő héten megint mehettem hozzá, ha szükség volt rá. Tehát azt szoktam meg, hogy elmondhatom a véleményemet. És én ezt várnám el a parlamentben is, és ha én értek az adott kérdéshez a legjobban, akkor az én véleményem legyen a meghatározó.

A polgármesterségről több megbeszélést folytattunk 1998 első felében. Az országos választáson nyert a FIDESZ, és javasolták, hogy el kéne indulni a polgármester-választáson. Úgy gondoltam, 50 évesen megcsinálhatom. Csakhogy volt nekem három feltételem. Az egyik: az előző évben neveztek ki egyetemi tanárnak, a tanszékem megkapta az egyetemi képzés jogát, s ezt nem akartam feladni sem az intézmény érdekében, sem a magaméban. Azt mondtam, ha azt el tudjátok intézni, hogy nem független polgármesterként kell betöltenem a funkciót, hogy ne kelljen feladnom az egyetemi státuszomat, még csak pénzt sem kérek a polgármesteri tevékenységért, mert nekem az egyetemi fizetésem elég, amúgy is társadalmilag aktív ember vagyok, a munkahelyem három percre van gyalog a polgármesteri hivataltól, tehát el tudom látni mindkét feladatot. Akkor már az a törvény volt életben, hogy tízezernél több lakosú településen független polgármestert kell választani. Ám ha lehet polgármester vagy megyei elnök parlamenti képviselő is, aki három napot Budapesten tölt minden héten, és csak egy-két napra jön haza, akkor én miért nem tudnám itt egyetemi tanárként ellátni azt a feladatot? – gondoltam. Mindennap elérhető vagyok, minden nap itt vagyok a városban, és átsétálok három perc alatt az egyik munkahelyről a másikra, megtartom az óráimat, és akkor megmarad az egyetemi tanárságom, megmarad a tanszék egyetemi programja. Erre azért volt szükség, mert akkor én még naivan azt gondoltam, hogy valamennyien azt akarjuk, hogy amit elkezdtünk 1995–96 között, tudniillik hogy gyarapodjon az egyetemi szakok száma, és fokozatosan haladunk az egyetemi lét felé, ez a cél megvalósul a közeljövőben. Ezt nem akartam feladni.

A másikat már említettem: nem vagyok hajlandó belépni pártba, elfogadom valamelyik párt támogatását, de párttag nem leszek, márpedig nekem úgy rémlett, hogy itt pártkatonára lett volna szükség.

A harmadikat pedig, mivel tudtam, hogy kik milyen érdekcsoporthoz tartoznak, költői kérdésként tettem fel: mi a garancia arra, hogy az új polgármesterrel nem egy új maffiacsoport veszi át a hatalmat. Erre a kérdésre nyilván nem lehet választ adni. A megbeszélések elhúzódtak egészen nyárig. Aztán nem kerestek többet. Közéleti tevékenységem azonban valamelyest folytatódott, amikor Szabó Gábort megválasztották polgármesternek, s létrehozta a polgármesteri kabinetet, egyfajta tanácsadó testületet, amelynek kb. egy évig tagja voltam. Aztán a nyelvvizsgabotrány miatt sorban kiléptünk, s a kabinet megszűnt. Egyébként az egy érdekes év volt, tanulságos volt, kevés eredményt hozott, sajnos, sokkal többet ki lehetett volna belőle hozni, s nem a kabineten múlt, hogy finoman fogalmazzak.

FB: És akkor már nemsokára jött a Búcsú váramtól című köteted, s nemsokára kiköltöztél Horvátzsidányba.

PyJ: Igen, hamarosan kiköltöztem. Illetve még azt megelőzően annyi történt, hogy 2002-ben, amikor jött az új választás, és lehetett látni, hogy az 1998-ban megválasztott polgármestert nem lehet újra indítani, viszont a hatalmi oldal szerette volna, ha marad továbbra a jobboldali vezetés. Akkor már nem jöttek hozzám, ám egy kiszivárgott információ szerint megint felmerült, hogy ismét meg kellene engem keresni. De állítólag valaki azt mondta, hogy a Pusztay mégsem jó, mert túl autonóm. Hát, ez tulajdonképpen dicséret.

FB: A mostani falud, ahova 2004-ben kiköltöztél a városból, még közelebb van családod egykori székhelyéhez, Csepreghez, mint Szombathely. A kérdés szimbolikusan az, honnan lehet távolabbra látni Magyarországon, egy faluból, egy közepes városból vagy Budapestről – ma mindhárom szóba került. Tehát amikor úgy döntöttél, hogy kiköltöztél, akkor inkább magányra vágytál, autonóm cselekvési térre, professzori nyugalomra, vagy megkeseredés is volt benned, vagy akartál fordítani az életeden. Mert ugyanakkor, illetve nem sokkal később persze egy óriási vállalkozásba is kezdtél, egy kutatóközpont felépítésébe Badacsonytomajban. Ez a kettő párhuzamosan zajlott?

PyJ: Egymástól függetlenül is. A Búcsú váramtól című könyv megjelenése 2004-ben és a kiköltözésem egybeesése a véletlen műve. Időről időre elgondolkoztam azon, ki kellene költözni falura. Talán valamiféle romantikus elvágyódásból.

FB: Magányos elvágyódás, sétálva álmodozás, Rousseau...

PyJ: Így van. Évente egyszer rám tört a gondolat. Több falut megnéztem, ahova szívesen költöztem volna, de az árak miatt egyre nagyobb köröket kellett megtennem. Végül eljutottam Horvátzsidányba. Aztán öt perc alatt dőlt el az egész dolog. Találtam egy házat, de jegeltem. Pár hónappal később elhatároztam, hogy most már tényleg lépek. A szombathelyi lakásommal szemben volt egy ingatlanközvetítő, bementem, hogy meghirdessem a lakásomat. Fölvették az adatokat, és azt mondták, 2-3 hónapot várni kell rá, addig talán akad vevő. Aztán még aznap délután fél 3-kor telefonáltak, hogy el van adva a lakás...

Szóval, ez egy véletlen egybeesés volt. Ugyanakkor azt is be kell vallanom, hogy belefáradtam abba a méltatlan helyzetbe, amibe nemcsak én, hanem olyan emberek is kerültek, akik szívüket-lelküket kitették ezért a városért és régióért. István Lajos profeszszorral, a Vas Megyéért Egyesület elnökével (aki mellett éveken át az alelnök voltam), akivel az egyesület alapításától fogva rendszeresen beszélgettünk munkavacsorákon, jó programokat szerveztünk, miniszteri vagy éppen államelnöki szintig kapcsolatokat teremtettünk, nem egyszer megéltük, hogy a helyi politikusok hónapokig várakoztatták őt, hogy a város érdekében tett javaslatokra válaszoljanak. Többször mondtam is neki, mennyire méltatlan ez a helyzet. Én emiatt döntöttem úgy, hogy nem csinálom tovább, mert nincs sok értelme. Persze attól kezdve is mindent megbeszéltünk, csak én már nem voltam nyilvános pozícióban.

Tehát eldöntöttem, hogy kiköltözöm. A romantikának – őszintén szólva – volt egy olyan eleme is, hogy a szakterületemen nemzetközileg és politikailag fontos dolgokat, amelyek rajtam is múlnak, kézben lehet tartani és befolyásolni lehet egy kis faluban is – anélkül, hogy Budapesten lakna az ember, vagy mondjuk itt Szombathelyen.

Akkoriban sokat utaztam. A Finnugor Népek Világkongresszusa négytagú koordinátori tanácsának magyar tagja voltam, s ez rendszeres külföldi utazásokkal járt. Megmondom őszintén, borzalmasan élveztem azt a helyzetet, hogy leszáll a repülőgép este fél 10-kor a ferihegyi repülőtéren, a kocsim ott van a parkolóban, beülök és elmegyek a világ végére. Ezt földrajzilag értem, tehát ide, az osztrák határ mellé, egy picike kis faluba, és élveztem, hogy jó két óra múlva itthon is voltam.

Tehát nem az a lényeg, hogy hol laksz, hanem az, mire vagy képes, mit akarsz csinálni.

 

(A folytatás a következő számban)

   

JEGYZETEK

*	A második részt a következő számunkban közöljük. A teljes életinterjú később jelenik meg a Magyar Nyugat Könyvkiadónál.
1	BÁR, 1997/1–4, 142–156. old.