"HORDÓ BOR VAGYOK. ÉRLELŐDÖM.
MIKOR VERSZ CSAPRA, URAM?"

Az alább következő visszaemlékezés, művészi hitvallás sok régi találkozás és beszélgetés nyomán, illetve a közelmúltban történt beszélgetés alapján készült. ez utóbbi alkalomra a házaspár gyönyörűen felújított, műtermes portáján került sor, az általuk – Ádám és Márta szép találatával – Domb Oszkónak nevezett, valamikor vasúti megállóval rendelkező azilumban.

Ismeretségünk, barátságunk kezdetén, jó tizenöt évvel ezelőtt volt az addigi életműből egy retrospektív – az életművet fényképekkel bemutató – kiállítás a szombathelyi Katolikus Továbbképző Intézetben. A megnyitó beszéd megtisztelő feladatára engem kértek fel. A rövid időre visszatekintő ismeretségünk – tehát a viszonylag kevés tudás – ellenére, mint később kiderült, az elhangzott szöveg egy-egy gondolata ráhibázott a művész életének egy korai, meghatározó mozzanatára. A megnyitó szövegéből idézek: "... most itt van egy ember, aki ellene mond a hitetlen, reményeinkben megcsaló világnak. Egy ember, ádámá, azaz földből való, aki a mennyből valót, az utolsó Ádámot állítja elénk munkáiban. Krisztustagadó, Krisztusfelejtő időnkben a Megváltót mutatja meg. – A művész, Kisléghi Nagy Ádám tudja azt, amit Lessing is tudott: csak az lehet nagy festő, aki Krisztus életével foglalkozik. Tudja, mert megszólította őt az Úr. Nem az ősbűnt számon kérő és büntető hangján, hanem a prófétákat, Szent Ágostont, Assisi Szent Ferencet, Csontváryt nagyra hívó szavával.

Így szólt az Úr:»Ádám, Ádám!« »Szólj, Uram, mert hallja a Te szolgád!« »Ádám, menj, építsd fel hajlékomat, hisz látod, csaknem romokban hever! Hozd ki a népet, amely vak, pedig van szeme, és akik süketek, pedig van fülük! Tedd látóvá őket, hogy keressék országomat! Szent cselekvéssel légy munkatársam a teremtésben, s én megáldom kezed művét!« »Megteszem, Uram!«" (KAPILLER Ferenc: Ars sacra. In: Életünk, 1999. 1. 44. old.)

A megnyitó gondolatok megfogalmazásakor még nem tudtam, hogy a megszólítás, fölülről való hívás a felsorolt tiszták, hősök, szentek megszólítottságához hasonló módon történt. S hogy így történt, a visszaemlékező vallomás sem indulhat mással, mint a kezdettel: a nagyra hívó szó élményével. Ez a már-már misztikus pillanat határozta meg aztán a művészifjú és érett művész egész további életét. S úgy látjuk most, hogy a méretében is impozáns négy szombathelyi Mária-kép megalkotása – sok más jelentős alkotás mellett és után – ennek a művészi életútnak a csúcsa. "Örüljünk hát! Tegyük látóvá szemünket, hallóvá fülünket! Nyissuk ki szívünket, hogy befogadhassuk a szépet, a jót és az igazat, mert Isten országa, ím köztünk van!" (Uo. 45. old.)

*

Templomunk, ahová szentmisére jártunk kicsi koromtól a nővéremmel, Budapesten, a Rózsák terén volt, nem messze tőlünk: az Árpádházi Szent Erzsébet plébániatemplom. Neogót stílusú épület, másolata annak a németországi templomnak, amely Szent Erzsébet tiszteletére épült. Itt esküdtek apámék, itt voltam elsőáldozó és bérmálkozó.

Szüleinktől igazában nem kaptunk vallásos nevelést, de anyai nagyanyám szívén viselte a mi templomba járásunkat. Ahogy nagymamánk meghalt, nővérem lassan elmaradozott, de nálam valami furcsaság révén – ez az, ami megmagyarázhatatlan – erős, ösztönös ragaszkodás volt a templomhoz, a szentmiséhez. Emlékszem egy esetre: részt vettem a szentmisén, énekeltem; egy bácsi odanyújtott egy húszforintost – nagy érték volt akkor –, így akart jutalmazni, de én mondtam, hogy nem kérem, köszönöm szépen.

Egy másik alkalommal a bal oldali padsorban ültem, inkább hátul, amikor megszólalt egy belső hang. Megszólítottság volt, hasonlított a Csontváry-féle hanghoz: teneked festőnek kell lenned, és alkotásaiddal dicsőítsd az én nevemet! Innentől kezdve egyértelművé vált, hogy bármit csinálok, legyen az csendélet vagy aktfestészet, csak azért teszem, hogy majd egyszer ez a hívás és ígéret valóra váljon: énbelőlem vallásos festő legyen. Ezzel az útravalóval indultam.

Kicsit visszakanyarodva az időben: én augusztus közepi születésű vagyok, s hat éves koromban betettek iskolába. Kiderült aztán, hogy ez bizony hátrány, nem ártott volna várni még egy évet. Voltak bizonyos neurotikus panaszaim, s az orvos közbenjárásával, ilyen-olyan megokolással lehetővé tették, hogy a hetedik év után egy évet kihagyjak. Ez az egy év sokat jelentett, éppen az elhivatottsággal kapcsolatban: hogy én otthon maradhattam és készülhettem. Akkoriban egy év sokkal többnek tűnt, mint ma. Rajzoltam, festettem, terveztem a jövőt.

Jól haladtam már az általános iskolában, de rajztanáromtól nem kaptam segítséget. Sőt, a szüleimet is lebeszélte arról, hogy a rajz és festészet felé irányítsanak: ne várjanak sokat attól, hogy jobb vagyok, mint a többi. Volt egy idős festőnő, Vaszkó Erzsébet, akit szerencsémre megismertem. Nagyon letisztult, mély lelkületű asszony; az ember gyónni ment hozzá. Absztrakt művész volt. Minden héten mentem, és vittem az újabb és újabb rajzaimat, s ő mindig korrigált és biztatott. Jártam szakkörökre is, de főleg otthon dolgoztam. Lehetőséget kaptam, hogy ne kelljen a mindennapok gondjaival törődnöm, hanem csak a munkával; a festészeti, képzőművészeti kérdésekkel foglalkozhattam.

Nyolcadik után felvettek a Képző- és Iparművészeti Szakközépiskolába, ami nagy szó volt. Szakmai fejlődésem onnantól indult meg határozottabban, hiszen csupa olyan emberrel voltam együtt, aki – ha vallásos téren nem is, de – a rajzolás, festés, az alkotás tekintetében hasonló irányultságú volt; a művészetben forgolódó kollégáim lettek. Szerencsém volt az is, hogy erős osztályom volt. Jól rajzoltak, sokat tudtak, és ez húzott előre. Minden éven a rajzversenyeket rendre megnyertem – évfolyamonként voltak. A négy év elteltével az egész középiskolai munkát meg lehetett méretni az ún. Domanovszky-díjjal. Beadtam egy válogatást a munkáimból, és azt is megnyertem.

Az érettségi ideje alatt beteg lettem, s érettségi után kórházba is kerültem. Súlyos betegség támadott meg; úgy tűnt, hogy akár meg is halhatok. Ez az állapot teljesen leblokkolt; nem inspirált, csak később adott olyan szempontot, fölismerést és irányt, amiből születhettek a művek. A szenvedésbe belekóstolni egy nagy tervekkel fölnövő fiatalembernek...! Tizenkilenc évesen belekerülni a kórházi légkörbe, ahol jobbról-balról halnak meg az emberek – ez indulásnak nem átlagos "dózis"! Eléggé átírta az értékrendet, minden más hangsúlyt kapott.

Ahogy magamhoz tértem a betegségből, és kiderült, csoda, hogy életben maradtam, ez már önmagában behozta a természetfölötti jelenlétét, magát az Istent. Istenélményem volt. Emberfeletti dolog, ami velem történt, s ehhez mérten kell az életemmel sáfárkodni. Az volt számomra a betegségnek, a halál közelségének a legfontosabb üzenete – és a meghívottságnak is, természetesen –, hogy megszállottan készüljek a feladatra: mint egy szivacs, mindent szívjak magamba, ami a szakmai tudáshoz kell, a legmagasabb színvonalon, hihetetlen szorgalommal – odaajándékozva életemet Istennek.

A betegség miatt ismét ki kellett hagyni egy évet, ami lelkileg sokkal megterhelőbb volt, mint a kamaszkori egy év. Lehetőséget kaptam azonban a Képzőművészeti Főiskolán egy ún. előkészítő képzésen. Felvettek oda; tudtam dolgozni, készülni – mégiscsak a főiskola falain belül. Következett a sikeres fölvételi, s jöttek az újabb tanulóévek. '80/81-ben volt az előkészítő, '81-ben vettek föl, és '84-ben kaptam meg a diplomámat. Utána még két évig bent maradtam, így összesen hat évig tartott a főiskola.

 

Visszatekintve, fölülről jövő irányításként, csodaként értékelem, hogy végig éreztem és tudtam: amit tanulok, félelmetesen komolyan kell vennem. Az alakrajzot, az anatómiát, a tárgyábrázolást. Éreztem, hogy nekem ezekre mind szükségem lesz. Patay László még tartotta a színvonalat. Barcsay szellemében folyt az oktatás, az ő könyvét használtuk. Csonttan, izomtan stb. amit látni a négy képen a székesegyházban, az mind onnan ered. Volt még az ábrázoló geometria, amit szintén szigorúan vettek. Ma már talán csak fakultatív tárgy. Nekem ezekből mind tanári oklevelem van. Ott tanultam meg a perspektíva törvényét meg az anatómiát. Ezek, ha nincsenek, utólag pótolni nagyon nehéz és bizonytalan. De hát az alapokat már a középiskolában kellett lerakni: a kockológiával, hogy az ember lerajzoljon egy kockát rendesen, perspektivikusan, ahogy le van téve a földre. Megtanulni, hogy milyen árnyékot vet. Ugyanezt egy gömbbel, utána egy székkel, egy csendélettel, majd egy portréval, egy akttal. Ilyen volt a mi képzésünk.

 

A középiskolában alkalmazott reklámgrafikán voltam, s ez folytatódott a főiskolán a sokszorosított grafikával, ami tévút volt, két év alatt kiderült. Kértem a vezetést egy beadvánnyal, hogy szeretnék átkerülni Nagy Gábor osztályából Sváby Lajos festőosztályába. Ő át is vett harmadévtől. Rendkívül művelt, erőteljes kisugárzású, jó mester volt. Nem bántam meg a váltást, sokat köszönhetek neki.

A '80-as évek első felében a Képzőművészeti Főiskola elég nagy átalakuláson ment át. A Domanovszky-idők lezárultak, megszűntek a szigorúságok, és bizonyos liberális gyakorlat jelentkezett – hamarabb, mint a politikában és a közéletben –, tehát a bomlás. Ebben a bomlásban kellett nekem olyan szivacsnak lennem, ami a maradékot, amit még nem pusztítottak el, valahogy magamba mentsem. Ilyen volt például a restaurátorokkal való kapcsolatom, mert egyébként megváltozott a képzés, szinte már alig tanítottak anyagtant. Rájöttem, hogy a restaurátorok tudnak valamit, amit nekem is tudnom kell, mert később szükségem lesz rá. Áthallgattam a restaurátorok óráiba is, miközben jártam a magam külön festészeti útját. A változásokon átment főiskolán azt várták el az embertől – kis túlzással –, hogy egy kiforratlan állapotban levő festő, mint én, legyen rögtön kész. Ez nagy hibája volt. Sokan előreszaladtak, amit nem kellett volna, mert még a stúdiumok – az anatómia és a többi sok – mind-mind expozíciói voltak annak, aki/ami lettél vagy lehettél később. Ezzel szemben én végig akartam csinálni minden technikát, magyarán: minden kabátot föl akartam próbálni, hogy megtaláljam azt, ami rám való. A négy év alatt nem sikerült teljesen, Svábynál sem, mert az ottani képzési munka nagyon különbözött attól, amit szerettem volna: a klasszikus festészeti képzést nem kaphattam meg. De, mondom, hálás vagyok a mesteremnek. Olyan intenzív és erőteljes egyéniség volt, aki mindenkit, aki nálánál gyengébb volt, maga alá gyűrt, de az eszével és az intelligenciájával. Egész lényéből sugárzott az ő tanítása; kis epigonok jöttek létre elég hamar. Én magam is ezt az expresszív figuralitást választottam. De már az, hogy figurális, nagy szó volt, mert a többi tanszéken nem volt jellemző a figurális festészet. Javában dühöngött az absztrakció.

Volt egy igazán nagy gondolata, megjegyzése, ami telibe talált, és máig visszhangzik bennem. Nagy műteremben dolgoztunk – akkor még lehetett dohányozni, vágni lehetett a füstöt, zene/zaj, rémes légkör volt –; a műterem közepén pedig állt egy mezítelen aktmodell. Élő modell után valóban sokat lehetett tanulni. Akkor már foglalkoztattak szakrális témák, s gondoltam, kilépek a körből. Elkezdtem egy kis képet festeni: Mária mennybevétele, kicsit tintorettósan megfogalmazva. Mikor megjelent a mester, általában körülnézett – volt úgy, hogy csak beszélt a világról, a művészetről –, s megnézte, ki hol tart. Odajött hozzám, nagyon barátságosan, s azt mondta: "Ádám, én magát nagyon becsülöm, sokra tartom, de egyet kérek: hogyha ilyen vagy ehhez hasonló témát fest – amivel szemben nekem semmi kifogásom nincs –, akkor úgy fesse meg, hogy én azt elhiggyem." Ez a megjegyzése máig – a négy képnél is – érvényes, a legfontosabb motívum.

Caravaggio festészete azért óriási, mert annyira meggyőző és annyira hiteles – ez volt Svábynak a másik, gyakran emlegetett szava, a hitelesség –; akkor még nem voltam érett a keresztény témájú képek megfestésére. Nem volt még bennem annyi – sem technikailag, sem lelkileg –, hogy például, Mária mennybevételét meg tudjam hitelesen festeni. Erre várni kellett még két évtizedet. De az, hogy akkor én szabadon kipróbálhattam a színek használatát, vadul, szinte gorombán bánva a festékkel, az csak jót tett. Olyan volt kicsit, mint egy oltás. Mikor beoltják az embert bárányhimlő vagy egyéb ellen, akkor fáj, legyengül a szervezet, de aztán úrrá lesz rajta, és többé nem veszélyezteti a betegség.

Így jutottam én el ahhoz a realizmushoz, amit még kiejteni is veszélyes volt, mert annyira utálták az ábrázolásnak ezt a naturalista jellegét. Igazában ezt már csak a főiskola után tudtam csinálni. Akkor se rögtön, mert meg kellett tanulnom egy képet befejezni. A főiskolán nem tanították meg, hogy mikor van kész egy kép. Volt például egy festményem, amit elkezdtem az egyik nap; sokat dolgoztam rajta. Másnap készültem, hogy folytassam. Már ott ült Sváby mester a kép előtt, s kérdezte, hogy akarok-e még dolgozni rajta. Mondtam neki, hogy igen, szeretném befejezni. De ehhez már ne nyúljak, mert készen van, remekmű. Megdöbbentem, de mivel ő mondta, félretettem. Tehát az ő felfogása is az volt, hogy egy lendülettel kell befejezni a képet, legyen az bármekkora. Nekiáll reggel, és délután befejezi. Ez nekem mindig sántított. Mert az igazi nagy kompozíció egymásra épült, megszerkesztett részek együttese. Bevezetés van, tárgyalás, megtisztulás, katarzis, s aztán a befejezés. Ezt a drámai szerkezetet tartom a művészet alapszerkezetének. Mivel én nem kaptam meg ezt a tudást, ennek a szerkesztési elvnek a lehetőségét, más úton próbáltam megtalálni. Ehhez volt nagy segítség az ikonfestés.

Feleségem révén, aki görögkatolikus vallású, belekerültem az egész ikonfestészeti nyelvezetbe, beleláttam a keletiség titkaiba és csodáiba. Mint ha valaki megtanulna latinul vagy görögül, megtanultam ezt a keleti nyelvezetet is. Nagyon jót tett a fegyelmezettsége; fontos, mert egy képet meg kell építeni. – Azért a Sváby festészete szertelen, fegyelmezetlen volt! – Ami tudást kaptam ebből a keleti egyházművészetből, az az, hogy megtanultam befejezni a képet. Ne azt a fajta festészeti módszert használjam, amit mások sokan – az én mesterem is –, hogy ameddig tart a lendület, addig, s akkor aláírom, és kész. Én szerettem volna visszatérni a képre másnap is.

 

A művész és felesége Rómában, 1996-ban

 

A művészettörténetből tudjuk, hogy Van Gogh, aki annyi művésznek példaképe, és a legnagyobb művésznek tartják manapság, maga mondta, hogy csak egy művét tartja képnek, ez a Krumplievők című festmény. Itt nincsenek színek, sötét tónusú a kép, de meg van szerkesztve. Tanulmányokat készített hozzá. Ezt tartotta egyedül képnek; a többi műve csak vázlat, amik előtt ma oly nagy ámulat és csodálat van. Ezek mind egy lendülettel készültek.

A legnagyobb csoda Michelangelónál, hogy a Sixtus-kápolnában olyat alkotott, mintha egy ültő helyében, egy lendülettel festette volna. Holott tudjuk, hogy minden nap újra kellett kezdenie a küzdelmet, hogy ott folytathassa, ahol abbahagyta. Ennek ismerete, magamévá tétele is mutat a négy kép felé. Ha ez nincs, a Mária-sorozat sincs. A festészetnek talán legbonyolultabb és legnehezebb próbatétele, hogy ugyanolyan hőfokon folytasd másnap, mint amilyenen előzőleg abbahagytad.

 

Meg kellett tanulni azt a fajta magatartást, érzéket is, hogy egy kép akkor van kész, amikor az ember azt érzi, hogy sem elvenni, sem hozzátenni már nem lehet. Ahogy József Attila fölkiált: "Irgalom, édesanyám, mama, nézd, jaj, kész ez a vers is!" Egy ilyen riadt állapot, amikor az ember rádöbben...

Ha egy művész elkezd egy képet – pláne ha még csak tervezi –, akkor határtalan gondolatai vannak; határtalan elképzelései és reményei a képpel kapcsolatban. Készülnek a tanulmányok: még mindig ez uralja az alkotókedvet. De ahogy haladsz előre a kép készen létéhez közeledve: mintha egy folyosón mennél; s ahogy haladsz előre a folyosón, úgy csukódnak be az ajtók mögötted. Vissza nem léphetsz. Ahogy mész előre, a kép kezdi magát lezárni. Igen ám, de te közben azt is érzed, hogy az aranyhalak rendre elúsznak a hálóból: valami kimaradt. Hiányérzeted van – egyszerűen azért, mert megmerevedik, kötve van a mondanivaló. Már nem olyan szellemi, hanem anyagban lesz. Az anyagban levés kiábrándító tud lenni egy festő számára, mert "jaj, kész ez is!"... Alapkérdés, hogy egy művész a megvalósítás során mennyire tud túllépni a felhasznált anyagon. Tud-e teremteni? Tehát ha nem olajfestékről lesz szó meg lenolajról és lenvászonról... Ha a múlandó tárgy el tud indítani lelkünkben megtisztulást, katarzist. A művész talán éppen azért kezd mindig új képet, mert érzi, hogy most se sikerült teljesen; most is kicsúsztak az igazi nagy dolgok a keze alól.

Szerintem, ha nincs meg az örök elégedetlenség, akkor igazában nagy mű sincs. Ezt a nagyok bizonyítják, a legnagyobbak. Michelangelo egyik utolsó szonettjében van erről szó: "Már nem nyugtat meg véső és ecset, / egyet kívánok: az égi szerelmet, / mely karját nyújtja felénk a keresztfán." Ezért hagyta félbe a pietákat az első után, ami tényleg tökéletes.

A várakozással vegyes elégedetlenség-érzés nálam nemcsak a művekkel szemben jelentkezett, hanem valósággal életérzéssé vált. Tíz évet falun töltöttünk, egy kis őrségi faluban laktunk. Ott nagyon sokat kínlódtam, szenvedtem. Kerestem önmagamat, az alkotási folyamatokat, stílusbeli sajátosságokat, s valahogy úgy éreztem, hogy gyűlik, gyűlik a sok stúdium, a sok vázlat és tanulmány – de mi végre? Úrrá lett rajtam az érzés, s képszerűen, plasztikusan láttam a magam helyzetét és sorsát: olyan vagyok, mint a bor a hordóban, s érlelődöm. Érlelődöm a múltamban, tudásomban, a tanulás/megtapasztalás mindennapjaiban, és mindig azt kérdezem: édes, jó Uram, mikor versz már csapra? Meddig érleled még ezt a bort? Mikor engeded ki, hogy más is láthassa és ízlelhesse, amit érleltél bennem?

Az érlelés folyamatában úgymond a saját levemben erjedek, forrok és szenvedek. Szenvedésem legfőbb oka, hogy magamban vagyok egyedül – mintegy abroncsokkal összeszorított dongák közé bezárva –, és nem tudom megosztani a szenvedés által keletkezett és létrejött értékeket. Az időt, hogy mikor vet véget az Isten a külvilágtól való elzárkózásnak és az önmagamba való összezártságnak, egyedül csak Ő tudja. Az én feladatom a türelem, a várakozás arra a nagy napra, amikor csapra verve, megajándékozhatom a világot ízletes és szépséges borral.

 

A bor szakrális ital. Krisztus Urunk óta tudjuk, hogy a felajánláskor a pap a kenyér szentsége után a borra is mondja: a föld termése és az emberi munka gyümölcse; ebből lesz számunkra a lélek itala. (A szőlőinda csodálatos dekoratív motívum a művészetben – Ozsvári Csaba ötvösművész barátom gyönyörű alkotásaiban állandó díszítő elem.) Az utalás egyértelmű: erjedéssel a szőlőből bor lesz. S ez az átváltozás, titokzatos átlényegülés olyan, mint a borból vérré való átváltozás. Emiatt a bornak különös értéke van.

Elkezd forrni a must. Kiforrja magát, mint ahogy egy fiatalember is kiforrja magát, és lesz érett felnőtt, esetleg művész. S ahogy a murci kiforrja magát – felszínre dobja a salakot, a rosszat, illetve leülepíti a seprőt –, kipucolja önmagát, és ott a finom, tiszta ital. Alkoholt is tartalmaz, természetesen, de nem ez a lényeg, hanem a különböző illatok, ízek, zamatok; a látvány, a bor esztétikája – a fajtától, a tájtól/dűlőtől, napfénytől/évjárattól, a pincétől, hordótól és a mestertől függően. Az én esetemben, ahogy képeimen is szerepel, a bor szakrális jellege a legfontosabb. Az, hogy Jézus életét és működését végigkíséri a kánai menyegzőtől egészen az utolsó vacsoráig; ezt választotta véréül.

 

Az ezredfordulós ünneplések előtt jött egy telefon, Konkoly István püspök úr hívott: van a szombathelyi székesegyházban egy nagy terv, amiben a segítségemet kéri. Jöjjek be a püspökvárba, beszéljük meg, miről van szó. A székesegyházban megdöbbenve néztem a kereszthajó üres falfülkéit; elég ijesztő volt. Püspök atya mondta, hogy lentről nem is tűnnek olyan nagynak, de négyszer négy méteres felületek, s négy van összesen. Ide kellenek képek, és minél hamarabb, a millenniumra. Vállalom-e? Azonnal nem válaszolhattam. Mondtam, alszom rá egyet, de a feladat szép: képek Mária életéből. Az ő személyén keresztül vett megváltástörténet nagyon jó ikonográfiai feladat – ügyelve mindenkor az arányokra: Mária a keleti ikonokon is Jézusra mutat.

 

Azáltal, hogy az Isten megtestesült, megtestesülésével önmagát ábrázolta. A Teremtő önábrázolása a megtestesülésben nem egy gigant poszter ürügye, s nem is pusztán egy díszítő epizód az egyház életében, hanem a legfontosabb evangelizációs lehetőség. Ez a gesztus följogosítja a keresztény művészt, mi több, kötelességévé teszi, hogy az ábrázolt személyt, magát az Istent és az Isten földi létével kapcsolatos eseményeket művészi teljesítménnyel fölmutassa.

Tény, hogy kiüresített, elsötétülő korban élünk. Az üresség körbevesz minket, sokkal kiábrándítóbban, mint néhány üres falfelület. De ha akár egy ilyen felület adódik – illetve történetesen négy –, akkor beszélni kell, mégpedig a rejtettről az érthetőn keresztül: az Isten Országáról – mindenkinek.

 

A hosszúra nyúlt, türelmetlen/türelmes várakozás és vágyakozás után most azt érezhettem, hogy az Úr ide vezérelt: itt és most, ürességet betöltve, szólhatok a lényeges dolgokról. Töprengtem, végiggondoltam – nagy segítségemre volt ebben is, mint mindenben, Márti, a feleségem – és vállaltam. Abban megállapodtunk püspök atyával, hogy freskó nem lehet – az volt valamikor –; én nem vagyok freskóművész. Olajfestészetben voltam mindig jó. Az olajképnek van tüze; maradandó. sok szempontból jobb, mint a freskó. Quirinus és Szent Márton püspökök életéből volt egy-egy jelenet, griseur-technikával, monokróm színekből; ezek is elpusztultak a bombázáskor. Püspök atya elképzelése szerint, a millenniumi pályázatra való tekintettel nagyon szigorú határidővel kellett volna dolgozni. Én rögtön láttam az elején: egy kép – egy év.

A nagy ívű sorozat számomra mindenképpen egyfajta összegző munka – témájában és megalkotásában egyaránt. A téma felöleli az üdvtörténetet Mária személyén, élete mozzanatain keresztül. (Az oltárkép a Vizitáció; ehhez rendelődik kronológiailag is a "nagy négyes".) Az Angyali üdvözlet, a megtestesülés az első. Ez folytatódik a betlehemi éjszakában, a második képpel (A pásztorok imádása), majd átvált a megváltás pillanatára. Az első két öröm – az örömhír vétele és a születés – után Krisztus halála, ahogy Mária átéli, a Golgota a harmadik (Levétel a keresztről), s végül az Anyaszentegyház születése, a pünkösd a negyedik (A Szentlélek eljövetele). (Az időtlen időszerűségen innen a négy kép úgy is időszerű, hogy a fogantatás és a születés témája az ezredfordulón készült el, vagyis Krisztus születésének kétezredik ünnepén.)

 

Angyali üdvözlet

 

Méretében és technikájában is összegző és egyedi feladat volt: ugyan helyhez, építészeti elemekhez kötött a négy mű, de nem falra, nem díszítő festészeti formában készült, hanem négy önálló képként. A vászon mérete miatt is ritkaságszámba megy: a négy képhez szükséges vásznakat Belgiumban kellett leszövetni, onnan hozatni, mert egyben ekkora nem vásárolható meg. Tudomásom szerint Munkácsy óta nem született életnagyságú vagy még nagyobb figurákkal vásznon olajfestmény bibliai jelenettel.

Azért is volt nagy kihívás, mert minden olyan technikát, ötletet, megoldást magamnak kellett kidolgoznom, sokszor improvizálnom, amit a régiek műhelyről műhelyre, mestertől tanítványokra hagyományoztak. Ezeket nekem magamnak kellett először alkalmaznom, amiben senki segítségére nem számíthattam igazán. Részleteiben, egy-egy megakadásban igen, de nekem az egészet kellet birtokolni és uralni folyamatában. A nagy tér, a nagy felület, a nagyméretű alakok, a kompozíció tömörsége, fény–árnyék megoldások, fényfoltok elhelyezése – ezek komoly feladatot jelentettek mind a megtervezésben, mind a megalkotásban. Külön nehézség volt, és sokszor fejtörést okozott a modellek megtalálása, meggyőzése, időpontok egyeztetése, a ruhák beszerzése. S látjuk, a képeknél folyamatosan nőtt a figurák száma.

A kompozíciók tervezésénél arról kellett dönteni – az első képen lesz két alak, az utolsón tizenhárom –, hogy milyen méretű figurákat fessek. Olyan modult kellett megállapítanom, ami mind a négy képnél megfelelő és használható: ne "lötyögjön" az elsőnél, és ne legyen túlzsúfolt a negyediknél annyira, hogy ne lehessen megfesteni. Belőttem egy méretet, aminek helyességét igazolja az eredmény.

Már a kezdet kezdetén, a képek tervezésekor egyben láttam a sorozat nagy ívét; bennem volt az egésznek az összélménye. Azzal a meggyőződéssel kezdtem a vázlatok elkészítését, hogy Isten tele van lendülettel, dinamizmussal, drámával, és ennek huzatát, süvítését, zúgását tapasztalom meg elsősorban. Ez a vezérfonal. Ezért az Isten jelenlétét és erejét ne egy passzív, statikus Isten-képben érzékeltessem. Nem egy világot magára hagyó Istent sejtek, hanem az alkotó/teremtő erővel teli fenntartó és üdvözítő Istent ismerem; jelen erőtlenségünket is erővel telítő, fölrázó istent kell ábrázolnom.

 

Amikor én azt érzem, hogy a barokk szellemisége, lelkisége közel áll hozzám, akkor az a fergeteges lendület, erőteljesség és lelkesedés, fölható erő az, ami tetszik. A meggyőző volta. Az önbizalma is, hogy tebenned is létezhet isteni szikra.

A barokk az utolsó olyan korstílus, ami még nem hanyatlott. Ami nem valaminek a válasza volt. (Tévedés, ateista művészettörténeti szemlélet, hogy a reformációra jött válaszként. Bach H-moll misét írt; nem akart a reformáció–ellenreformáció alapján gondolkozni, hanem egyedül az isteni szellem és törvények szerint alkotni.) Az egységes művészeti stílus a barokkal lezárult, párhuzamosan azzal, ahogy az egységes európai keresztény világ is sebet kapott. Ha az ember szellemi/erkölcsi/lelki értékeket veszít, akkor – ha meg akarja találni – oda menjen, ahol még megvoltak. Ez a barokk.

 

Volt úgy, hogy az elkészült – "megszilárdult" – képen keveselltem is a dinamikát. Többet akartam, mert Isten maga a mozgás, a teremtő erő. Az Ige már nevében viseli, hogy mozdulat, cselekvés. Erő. Jézus is érzi, hogy erő árad ki belőle, amikor a vérfolyásos asszony megérinti. Michelangelónál az Ádám teremtésében iszonyatos dinamikával zúdul be az Atyaisten... Ez a fajta lendület és alkotóerő az, ami szerintem a megtestesüléstől az egyház létrejöttéig átviharzik a földi dimenziókon. Szerencsére a Szentlélek az első és az utolsó képen – szintén főszereplőként – közrefogja ezt az erőteljes lendületet.

Az első kép esetében tudnunk kell, hogy a déli oldalon helyezkedik el, mert a templom nem hagyományos módon tájolt – kelet–nyugati –, hanem fordítva: nyugat–keleti tájolású, ami azt jelenti, hogy a szentéllyel szemben állva a kereszthajó bal oldala déli fekvésű. És mivel ott fönt egy nagy ablakon keresztül elég gyakran süt be a nap, ez a jelenség rásegített, hogy az Angyali üdvözletnél – habár Mária egy zárt szobában látható – besüvít az isteni fény által az a dinamika, lendület, amit én Gábor arkangyal mozdulatában igyekeztem ábrázolni. Mindenképpen az volt a szándékom, hogy fölerősödjön a mozgás, a lendület. A keresztény művészetben ez ragad meg, ez izgalmas számomra. A korábbi ábrázolásokban az angyali üdvözlet inkább statikus. Ha van is mozdulat, nem az a jellemző, inkább a hódolat jelenete: az angyal leborul Mária lábai előtt.

 

A Szentlélek ábrázolása mindenhol metaforikus. Természetfölötti fogantatásról van szó; annyit tudunk, hogy a Szentlélek galamb képében jelent meg Krisztusnak a Jordánban való megkeresztelésekor, így a galamb állandó szereplője szokott lenni az angyali üdvözletnek is.

 

A képen minden ikonográfiai törvények szerint van. Mivel csak két alakos a kompozíció, több attribútum szerepel. Az asztal kihúzott fiókkal látható; ennek olyan ikonográfiai értelmezést adtam, ami máshol nincs. Én alakítottam ki, és arra utal, hogy Mária befogadó. Elfogadja az angyal üzenetét, a leendő fogantatást, az istenanyaságot. Az apokrifok szerint Mária korsóban vizet hozott a kútról, s már ott volt egy jelenés – ezért van az asztalon a korsó –, de aztán bent a házban történt meg a nagy esemény. A korsó mellett ott van az alma, ami az ember bűnbeesésére emlékeztet. Az ősbűnre utal, de arra is, hogy az Úr kezdettől fogva megígérte, hogy majd lesz valaki, aki eltapossa a kígyó fejét, aki Mária. A kosár az ollóval a kézimunkát jelzi: ő dolgos volt; ott a térdeplő és az ószövetségi szent könyv: az angyal imádság közben lepi meg a szüzet az örömhírrel – keleten úgy mondják, örömhírvétel. Az ijedség, az imádságból való kifordulás pillanatát láthatjuk. A liliom a szűzi tisztaságot jelképező virág, s a ruha színe – kék, vörös – is jelentéssel bír: a kék az égi tisztaság színe, a vörös az anyaságnak, az anyai melegségnek a kifejezője.

Ha félhomályban nézzük a képet, a foltoknak, világosabb–sötétebb részeknek is ugyanezt kell kiemelni. Azt is figyelembe kellett venni, hogy nem lesz mindig egyforma világítás. Világít az angyal és a galamb égi fénnyel, s a sötétből előfénylik Mária arca és keze is az ószövetségi bibliával. Így látható a kosár is az összehajtogatott ruhával, és az asztali csendélet is. A világos és sötét részeket is össze kellett kombinálni – megfelelő ritmusban.

Csodálatos jelenségnek lehettünk tanúi éppen az első képnél; már az is csoda, hogy fölfedeztem, hiszen nem járok gyakran a székesegyházban. Az Angyali üdvözlet júniusra lett kész. Egy évre rá, amikor A pásztorok imádása is elkészült, egyszerre tettük föl a falfülkékbe a két képet. Föltűnt, hogy a délelőtti órákban rendkívül furcsa fénytörés alakult ki: a párkányokon úgy törik meg a napfény, hogy a galamb-Szentlélek szárnyai alól – abban a szögben, amely szögben festettem én egy kis fényt, ami Mária arcát világítja meg – teljes erővel rávetül Mária alakjára. De úgy, hogy kicsit se mellé vagy fölé; oda, ahova én magam is festettem fényt, a szárnyak alá. Egy óra alatt persze változott, majd eltűnt, de viszonylag hosszan lehetett látni ezt a jelenséget. Nagyon meglepett, mert erre nem számítottam, és addig hozzá foghatót nem tapasztaltam, pláne ilyen precizitással. Bizonyos játék után, fénytöréssel alakult ki ez a csodaszerű jelenség. Nincs az a számítógép, amivel ezt meg lehetett volna tervezni vagy modellezni. Mondjam azt, hogy csoda?

 

A pásztorok imádása

 

Máriával kapcsolatban sokszor találkozunk csodákkal. Máriapócson ott vannak a méhek, a kegykép közelében el is készítették nekik a kaptárt. Az történt, hogy valami fogadalmat tett a méhész a kép előtt: ha meggyógyul, egy méhcsaládot ajándékoz a templomnak. Meggyógyult, de nem váltotta be ígéretét, s akkor a méhek maguk mentek el. Beköltöztek oda a Mária-kép mögé egy repedésbe, az északi kereszthajó falába. Ilyen és ehhez hasonló – könnyező Mária –, sok minden történik, ami megmagyarázhatatlan.

De hát hogy tudtam én ezt a négy képet is megfesteni? Máig megmagyarázhatatlan. Hasonlatos ez a teljesítmény a hangya erejéhez, amelyik testsúlya többszörösét tudja cipelni. Jóval túlnőtt a feladat engem. Kiszámolni, úgy csinálni, és azt gondolni, hogy sikeres lesz, az nem megy. Emberi számítással nem megy. Itt mindenképpen ráhagyatkozás kellett: óriási hit és bizalom az Isten iránt. Olyasmi, mint Péter esetében, aki kilép a csónakból, mert hívja a vízen járó Jézus. Nem gondolkozik sokat, mert hívják. Ez az a kilépés, ami a legfontosabb, és nem tehetem meg, hogy ne lépjek ki. Néha eszembe jut, mint Péternek, hogy jaj, hogy is van, hogy is lesz ez, és már süllyedek, de kapaszkodni kell a mesterbe, más út nincs. Illetve van, de az Jónás próféta esete lenne, hogy azt mondom, nem megyek Ninivébe. Nem fogok prófétálni, mert én jobban szeretnék csöndben, nyugodtan ülni valahol. Legyen ez másnak a gondja; majd én egy tök levele alól kukucskálok, figyelek, hogy mi van a világban. Nem; el kell fogadni az Isten hívását, igent kell mondani rá, és ha ez esetben ezt kéri, ezt várja tőlem, akkor bűn lenne, ha nem tenném meg. Ez persze egyúttal örömet is jelent, mert "az én terhem könnyű, az én igám édes". A nehézségek, sok fáradság ellenére sok szépség és gyönyörűség is van. Az által pedig, hogy a látvány és a képek üzenete másokat segít a templomban az istenélményük elmélyítésében, a Teremtővel való kapcsolatukban, elértem célomat.

 

Mennyire kerültem közel Máriához? Gyermekkoromban és főiskolás koromban is máriásabb lelkületű voltam, mint később, egy bizonyos életszakaszban. Rendszeres rózsafüzér-imádkozó voltam, beszélgettem vele... A négy kép arra késztetett, hogy a Máriával kapcsolatos élményeimet fölelevenítsem, a róla bennem lévő képet újragondoljam. Közel kerültem hozzá újra, természetesen, hiszen az ő arcát kellett megragadnom. Meg kellett festenem őt mint hajadont, aki fogadja az örömhírt, hogy gyermeket fogan, aztán mint szoptatós anyát a pásztoroktól körbevéve, a jászolban fekvő kisdeddel, és még két teljesen más szituációban, más lelki tartalommal találkoztam vele.

A második képnél kisebb jelentőséget kaptak a tárgyak. Ott van a jászol, a tojással teli kosár, de a lényeges mondanivalóhoz az tartozik, hogy a pásztorok az elsők, akik ebbe a titokba beleláthatnak, tanúi lehetnek a gyermek születésének. Fontos az ő személyük, hiszen egyszerű írástudatlan emberek.

Ábrázolni szokták a töprengő Józsefet is – itt szintén így látható, Ozsvári Csaba mint modell személyesíti meg –, de gondoltam, legyen egy másik töprengő, a pásztorok koszorújától elkülönülő, kívülálló ismeretlen személy alakjában. Ott könyököl oldalt a háttérben, félárnyékban – a te bátyád a modell –, aki elgondolkodva töpreng azon, hogy most tényleg ő, a kisded az ígért megváltó, vagy sem. Ő az Ószövetség. Ezzel az eseménnyel tulajdonképpen vége az Ótestamentumnak, s egy új fejezet, az Újtestamentum kezdődik. Isten olyan kegyes volt; leereszkedett, és emberré lett. Az ószövetségi ember számára a legnagyobb botrány, hogy az isten láthatóvá vált, s nem úgy, ahogy ők gondolták – s mintha ez tükröződne is a szakállas arcról.

Bach Karácsonyi oratóriumában van egy versszak, a Grosser Herr. Egy basszushang énekli az áriát, amiben magasztalja Istent azért, mert egy megvetett, lenézett helyre született; olyan nagy az Isten szeretete, hogy nem egy kényelmes palotába születik bele a világmindenség uralkodója, hanem egy egyszerű jászolba, amiből esznek az állatok. Erre a botrányra mutat rá a kép, és ezt a titkot feszegeti.

A pásztorok imádása a legbékésebb jelenet – a szentkép legyen megpihenés is –, de említettem a meggyőzés szándékát. A meggyőzéshez kell az erő, a megmozdulás a másik felé, akihez szólok. Ezt nehezen tudom elképzelni passzív ábrázolással. Legyünk egy kicsit provokatívak. Itt az alsó részen nyugalmi állapot van, de fönt, jobbra ott pörögnek-forognak az angyalok; lendülettel jönnek be a térbe. Az angyalok és a felhők festésével válik mozgalmassá a kompozíció.

Sok Betlehem-képen az angyalok ékesszólóan, hangosan éneklik, hogy "Gloria in excelsis Deo!" – "Dicsőség a magasságban Istennek!". Néhol szövegszalaggal ábrázolják, s ráírják a szöveget is. Én nem ezt tettem, de a két angyalnak ez a szerepe: ők azok, akik dicsőítik Istent, és kezükkel mutatva föl és le, összekötik az eget és a földet. Az angyalok mindenkor összekötők ég és föld között.

A harmadik kép kicsit elüt a többitől: itt elsősorban Krisztus a főszereplő. A második képen is ott van középen, a jászolban, de a kompozíció által a néző tekintete kettejükre irányul. A négy kép együttesében végig ő, Mária a főszereplő, az ő személyén keresztül mutatom be az üdvtörténetet. A Golgota döbbenetében is fontos a jelenléte, de itt egyértelműen Krisztus van középen, az ő személye a döntő, ettől is drámai.

Már tudtam az elején, hogy a harmadik képnél komoly nehézségeim lesznek az arányok miatt. Nem statikus pietát szerettem volna. Nem is egy levett, lefektetett, letakart élettelen testet képzeltem el, amit körbeállnak, hanem a keresztről való levételt, ami mozgás, folyamat, s én ehhez az elképzeléshez ragaszkodtam kezdettől fogva. A fülke méretei miatt viszont ez a kép a legalacsonyabb. Nem sokkal, de az a 15 centi is számít; nehézséget okozó helyzet, hiszen inkább magas kompozíciót kívánna a téma. A kereszt magas helyen van, vertikális szerkezet, föntről lefele adják Krisztus testét. S egy nagyon alacsony kereszt, pláne az én esetemben, ahol fontos a természetelvűség, a realizmus, nem volt szerencsés. De még éppen belefért; valahogy "cipőkanállal" bele tudtam szorítani.

Nagy kihívás volt; a négy kép közül ez volt a leginkább konfliktusos munka, amiért ezt a bizonyos méretproblémát ki kellett küszöbölni, Mária személyét pedig kicsit oldalra kellett tenni. S itt a többi három arctól elütő módon Mária nem a boldogságtól vagy az elragadtatástól sugárzó arc, hanem Mater Dolorosa, fájdalmas Szűzanya. Ezen a képen ő befelé sír. Láthatók a szeméből kicsorduló könnycseppek, de igazából befelé sír. Ahogy Simeon megjósolta, tőr járta át szívét; bánata, fia elvesztésének keserűsége határtalan. Ezt mindenképpen ábrázolni akartam. Nem is néz a megkínzott, halott testre. Fölfele se néz pontosan; csak fölemeli a fejét, de igazában befele néz. Ezt akartam. Nem azt, hogy siránkozó asszony legyen, aki halott fiát kéz-feltartva, jajgatva gyászolja, hanem csöndben, befele fordulva, keservesen szenvedő arcot akartam megformálni.

 

Levétel a keresztről

 

Alkatomnál fogva – eléggé szenvedő típusú ember vagyok – jobban/könnyebben tudom a szenvedő arcot megragadni. Talán szívesebben is festek ilyen arcot. De ebben a szenvedésben nem a pesszimizmus, hanem az Istenhez való fölemelkedésnek a szenvedése van. "Aki dudás akar lenni, pokolra kell annak menni." Igen, a poklokat megjárt arc hozzám mindig is közelebb állt, mint a vidám. Az őszinte derű a pünkösdnél, Az angyali üdvözletnél, vagy az a kedves mosolygás a kisbabára, az is szép feladat, de a dráma, mint műfaj, mindig is közelebb állt hozzám, mint, mondjuk, a kedves, szelíd témák. Talán mondhatom, hogy igen, azért is sikerült jobban megragadnom a Fájdalmas Szűznek az arcát, mert abban tudom a legtöbbet elmondani a magam szenvedéséről is. S a Krisztus-arc – a halott –, abban is a megszenvedett arcnak a vonásai, közelebb állnak hozzám.

 

Ami a többi szereplőt illeti, szerettem volna a folyamatot, a Krisztus testével való bánást áhítattal bemutatni. Azok, akik ezt végzik, akik itt jelen vannak, azok mind mélyen Krisztus-szeretők, -hívők és -tisztelők, és ezt a szeretetet, amit iránta éreznek, a testtartásukon, vonásaikon keresztül szerettem volna bemutatni. Ehhez válogattam ki a személyeket, arcokat, mozdulatokat, s persze magát a kompozíciót az adott kereteken belül: ki kellett tölteni a kép többi felületét is. Középen te tartod Krisztus testét, de szerepelsz még egy alakban: aki belép a képbe, és rámutat a testre. Más valaki meg éppen jön, és hoz egy üveg kenetet a kezében. Mindenkinek elosztottam a szerepét.

Tájjelenet még a második képen látható; az első és az utolsó jelenet zárt térben van, ember által épített térben. Annyiban azért különbözik a Betlehem a keresztlevételtől, hogy ott még szerepel az istállónak egy részlete, tehát egy ember által épített szerkezet, baloldalt. A keresztlevétel a tájban zajlik, nagy felületen. Van fa és lombok és felhős ég. Egészen mélyen van a horizont, emiatt is sok a kék, sok a hűvös szín. Sokkal melegebb egy betlehemi jelenet, tüzesebb egy pünkösd, vagy sokkal melegebb fény árad be az imából felriadó Máriára a Gábriel-jelenésnél. Itt a hűvösebb, ridegebb, élesebb színkompozíció jobban is illik a témához.

Bizonyos értelemben a pünkösddel volt a legkönnyebb esetem. Csupa dinamikáról kellett beszélnem a mozdulatokkal, színekkel. Más szempontból viszont ez is "legnehezebb" volt, mert itt szerepel a legtöbb alak – tizenhárom személy –, s a teret is úgy kellett megálmodni, hogy meggyőzően lehessen belerakni a figurákat, s a kompozíciónak legyen egy egységes, nagy lendülete, felkavaró mozdulata – fölfelé.

Máriát, mint középpontba helyezett alakot kellett úgy megalkotni, hogy köréje szervezzem az apostolok csoportjait. Hosszasabban kellett előtanulmányokat végeznem – mozdulatvázlatokat készíteni, perspektivikus megoldásokkal kísérletezni stb. –, de hálásabb volt annyiban, hogy ki tudtam magamból adni azokat a lendületeket és erővonalakat, amelyek bennem feszültek és elő-előtörtek. A Szentlélektől való megszállottságnak a dinamikája és lendülete nagyon közel állt hozzám. Ebben van dráma is persze, de olyan önfeledt öröm, amit meg kellett ragadni valahogy képileg. Szakmailag nagyobb feladat volt, de lelkileg nem nyomasztott annyira, sőt, felszabadultabb lehettem. (A Golgota nem csak a jelzett technikai nehézség miatt terhelt meg; valóságos lelki pokoljárás volt, amit akkor átéltem.)

Kétféle perspektíváról lehet beszélni. Az egyik a klasszikus ismeretekhez tartozik, tanultuk. A másik abból adódik – ezzel újdonságként találkoztam a gyakorlatban –, hogy magasan vannak a képek. A régi mesterek használtak olyan megoldásokat, hogy a lejjebb lévő figurákat kisebbre vették, és folyamatosan növelték fölfele a méreteket, mert különben nagyon torz lett volna lentről nézve. Ez érvényes az első képnél is: meg kellett szerkeszteni a teljes padlózatot, hogy rá tudjam helyezni a széket, asztalt, térdeplőt, építészeti elemeket. Az angyal nagyobb méretben készült el, mint Mária, mert följebb van.

A legbonyolultabb szerkesztés az utolsó képnél volt. Meg kellett szerkeszteni és rajzolni az építészeti hátteret – apszist, templombelső-részletet lépcsőkkel–, amibe bele tudom helyezni a tizenhárom alakot. A perspektíva törvényei szerint, ahogyan sikerült volna, nem lett volna megfelelő, éppen a magasság miatt. Nagyon erős lett volna a torzulás fölfele. Meg kellett találni az ideális állapotot, ami még megfelel a perspektivikus törvényeknek, de lehetőséget ad a kép számára, hogy ne legyen torz; akár lefényképezve is használható legyen. Ne legyen föltűnő, hogy itt van egy kis huncutság, csalás. Erről szólt a barokk a kupolafestéstől kezdve sok más esetben. Minden ötletet felhasználtak, ha szükséges volt kicsit csalni. Munkácsy is alkalmazta. A szépművészeti múzeum kupoláján A művészet allegóriája tele van ilyennel. Ezt tanulták az akadémián, csakhogy mi már nem tanultuk. Nekem ezt mind úgy kellett könyvekből, innen-onnan összeszedni, magamba szívni és kitalálni, és lehetőleg úgy alkalmazni, nehogy megbukjak vele. Ennek érdekében használtunk modern technikai eszközöket is.

 

 

Olyan nagyot fejlődött a számítástechnika, és olyan szintre, hogy a 2000-es évek elején bizonyos kísérleteket, próbákat végezhettünk: behelyezhettük a látványtervet. Láthattuk, hogy jó lesz-e, vagy mi a hiba. Ez sem volt könnyű, de nagy tapasztalatokat adott. Ami a műteremben nem derült ki – olyan torzulás, amilyen esetleg csak a székesegyházban lenne észrevehető –, ez a technika elárulta. A gépnek köszönhetően vettem észre, hogy az első képnél az angyal alá festett felhő, amire rálép, messziről nem hat jól. Úgy nézett ki, mint valami szörfdeszka vagy hatalmas papucs. Meg kellett tőle válnom, bármilyen fájdalmas volt is. Megmutatta a számítógépes moduláció, hogy hiba van. Ilyenre jó volt, de csak erre.

 

Nem nagyon maradtak régi leírások, amelyek elárulták volna a technikai megoldásokat, de a munkamódszert is magamnak kellett kitapasztalni, kitalálni. Ami egy kis képen egy rossz ecsetvonás, az a nagy képen akár egy nap is lehet, vagy több. Megtanultam, hogy ekkora méretnél az egész képet szellemileg birtokolni kell. az anyagra is érvényes: az anyagot is tudni kell birtokolni, mert különben nem hajlandó azt tenni, amit akarok.

Megtörtént nem egyszer, hogy hiába csináltam egy részletet; hosszú-hosszú ideig nem akart engedni. Elmentem másfél méterrel odébb, elkezdtem azon dolgozni. Mikor visszamentem, akár néhány ecsetvonással helyreállt az a részlet, amit esetleg egy hétig gyötörtem hiába. Néha nagyon bátornak kellett lennem – nem mondom, hogy vakmerőnek, mert az kockázatos. Lehet egy pont, amikor megfeneklik az egész, s az ember kétségbeesik. Akkor le kell higgadni. várni kell egy napot, ami borzalmas – egy nap és éjszaka –, de meg kell találni a kiutat. Néha jelentősebb módosítás vezetett a megoldáshoz: egy egész figurát kellett áthelyezni, a régit eltüntetni. Mária jobb kézfejét is újra kellett festeni. Tudni kell megválni a dolgoktól. Lemondani. ehhez bátorság kell és akarat. De amikor az ember rájön a hibára, és jó helyen nyúl a képhez, akkor kitisztul, és minden a helyére kerül. Ez boldogságérzés.

Boldogságot és megnyugvást nagyon sokszor éreztem az állványon, munka közben. Hálaadás-szerűen annyiszor fölsóhajtottam magamban, hogy "jaj, de jó, istenem, most a helyemen vagyok! A helyemen vagyok. Ott vagyok, ahol lennem kell. Lehetőséget kaptam arra, hogy semmi másra ne kelljen figyelnem, csak arra a munkára, ami rám bízatott."

A zajt leszámítva komfortos műtermem volt, amibe mindig úgy mentem be, hogy jól éreztem magam, és munka közben is azt éreztem, hogy helyemen vagyok; azt csinálom, amit csak én tudok csinálni, s csak nekem szabad megcsinálni. Ezt az Isten adta; ez az a bizonyos csapra verés. És a feladathoz szabadságot is kaptam. Volt kötöttség is, persze – a tematikában, aztán az ikonográfiai meghatározottságokat is figyelembe kellett venni –, de gyakorlatilag nem szólt bele senki, hogy művészileg hogy teljesítem. a vázlatokat mindig megmutattam előtte püspök atyának, jóváhagyta, s akkor nekiestem a munkának. Így volt teljes, így volt igaz és szép. Mára ez az állapot megszűnt. Újra azt érzem: mikor versz csapra, Uram?...

Elmúlt jó tíz év a nagy mű után, s ha nem is ugyanúgy, mint a vidéki élet évtizedében, de hasonló módon igaz – így érzem –, hogy amit érlelt bennem az isten, az a nedű, az az eszencia nem tud felszínre kerülni, nem tud az emberekhez szólni. Ebbe nem csak a festészet tartozik, hanem a tanítás is. A tanítványok. Jézus jól tudta, hogy tanítványok kellenek: a kiválasztott tizenkettő. Ha én mester vagyok, legyenek tanítványaim – de nincsenek. Mintha elzártak volna minden irányból, minden helyen attól, hogy taníthassak. Ebben nagyon sok emberi gyengeség is van, meg gyarlóság, s egy határozott tendencia: ne nyilatkozzam, mert amit én tudok vallani és tudnék átadni fiataloknak, az veszélyes. Veszélyes mindarra a blöffre, hazugságokra, csalásokra épült "művészetre", amit képviselnek sokan. Magyarán: kiderülne, hogy a király meztelen. Nem tudtam kinevelni tanítványsereget azelőtt sem – milyen jó lett volna szakmai/tanítványi segítség a négy képhez! –, de az elmúlt tíz évben sem. Hiába a négy kép, hiába a bizonyítvány, nem tudtam tanítványokat szerezni. A régi nagyok közül soknak nem volt tanítványa, de ők szinte féltékenyen ültek a tudásukon, és nem adták át senkinek. De sajnos ma nem olyan kort élünk, amikor sokan ismernék a titkokat. Vannak külön-külön tudások, amik jórészt el is tűnnek, ha nem adják tovább. Én fiatalokkal foglalkoznék. Hál' Istennek, sok fiatal érdeklődik a figurális festészet iránt. Volna rá igény, úgy látom.

 

 

A restaurátoroknál van két év alakrajz, festés, másolás. Ha valahol, akkor ott tényleg sok mindent tudnék mondani és mutatni. Ha kapnék egy osztályt, a tanítványokkal külön szemléletet, külön világot lehetne fölépíteni. Átadnám a tudásomat ott, ahol szükség van a tapasztalatokra, amik nekem megvannak.

 

A négy év alatt, amíg készült a nagy sorozat – amely minden bizonnyal a főművem –, én csak a felhajtó erőket érzékeltem. De azt kellett tapasztalnom, hogy talán itt más erők is működnek. Értetlenséggel is találkoztam. Egyes vélemények szerint ez "templomfestészet", "oltárkép-festészet"; nem tartják kortárs művészetnek. De azt, hogy mit kellett volna odatenni a négy üres fülkébe – helyette –, azt senki nem tudja megmondani. Kiáltott a hiány. Nincsenek falfestmények, mennyezetképek. Mind elpusztultak. Kellettek a képek, amelyek megállítják az ember tekintetét, s nem följebb, a csupasz mennyezetet bámulják az emberek. Festeni kellett, mégpedig olyan képeket, amelyek harmonizálnak a környezettel. Összefüggnek a Maulbertschekkel, ugyanakkor a régi, nagy múltú, vászonfestményekkel ékeskedő templomokat is idézik – a múltat és a jelent összekötve a jövőbe is mutatva.

Azt kellene megérteni, hogy a templom Isten háza; ami ott történik, az a cselekmény szent, s aki oda bemegy, a szentségből akar részesülni. A képek nemcsak díszítenek, nem csupán eltüntetik az ürességet, hanem mondanivalójuk van. Fölerősítik mindazt a cselekményt, ami abban a templomban naponta ismétlődik. Ez a feladata.

Ha a nagy ívű négyes kompozíciót az elhelyezés, a tájolás szerint két kettes egységre bontjuk, úgy is érvényes megfigyelést tehetünk: az első két kép a főnézet szerint szemben van; témájánál fogva is inkább szól a hívekhez. A Gábriel-jelenésnél Mária arcán – a meglepetés/ majdnem ijedtség mellett – a ragyogó öröm, a másik képen meg a hódoló pásztorok rajongó kedvessége közelebb áll talán az emberek szívéhez, mint a bonyolultabb szerkezetű drámatörténet vagy a pünkösdi jelenet. A Golgotát és a Pünkösdöt a miséző pap láthatja, és azoknak egy része, akik a szentélyben foglalnak helyet. Amikor az álváltoztatást végzi a pap, tehát az utolsó vacsora áldását és a Golgota drámáját fölidézi, akkor látja a halott testet a lecsorduló vérrel, de ott van az Anyaszentegyház születése is, aminek keretében az egész szent cselekmény történik az oltárnál.

A hitetlenséggel és az értetlenséggel ezt tudom szembeállítani, meg azt a sok csodát – hétköznapi és feljebb való csodát –, amit megtapasztalhattam a tanulás és az alkotás során. Hamvas Béla azt mondja, hogy a létrontás megakadályozásának az ügye, aminek érdekében kell a művésznek cselekednie. A kereszténység, amely több mint vallás, nagyon különlegeset hozott az emberiség történetében: az ábrázolást. Az ábrázolás olyan sajátossága az embernek, amiben mindenképpen bizonyos sóvárgás van. Bonaventura megfogalmazásában: arra kell irányítani az emberi lelket, hogy állandóan az Isten után sóvárogjon. Ez az alapállás az egyetlen, amely nem csap be; ami igazi boldogságot tud adni, és értelmet az életnek.

 

Alkotás közben

 

Amikor Itáliában jártam, olyan rajongás és mérhetetlen boldogság töltött el a régi mesterek művei láttán, hogy egyszerűen megszűntek a kor-határok, az elválasztó évszázadok. Megelevenedtek a művészek és művek. Az általuk közvetített Isten-kép teljesen sajátommá vált, éspedig nem művészettörténeti kategóriaként. A megtestesülés, amely hihetetlen nagy misztérium, olyan témát adott a művészek kezébe, olyan ügyet, amihez fogható más kultúrákban nincs. Szép a mohamedánok perzsaszőnyege, az ornamentikája; a japánok kalligrafikus ábrázolása is szemet gyönyörködtető, de nincs mögöttük az a motívum, ami Isten szeretetéből, nagyszívűségéből – a megtestesülés tényéből fakad. S ha a művész megérzi Isten teremtő erejű nagyszívűségét, akkor állandó rajongással fogja követni a mester útját.

 

A művészet maga a nagyszívűség. Ha ott kicsinyességgel találkozol és nem igényességgel, akkor a művészettel nagy baj van. Mert ebben a mozdulatában a művész hasonlít legjobban az Isten teremtő erejéhez. Az Isten is teremthetett volna egy olcsóbb, praktikusabb világot. Nem ilyet teremtett, hanem beláthatatlan naprendszereket, csillagrendszereket; végtelen gazdag természetet, s benne az embert. Tulajdonképpen Ő pazarló Isten.

Ha a természet teljes pompájában dicsőíti Istent, akkor az Isten képmására teremtett ember elkezdjen ügyeskedni, megúszni a hódolatot? Hát ne akarjon leegyszerűsített szemlélettel szolgálni, mondván, hogy úgyis a lélek számít! Ez sokkal inkább fog egy lefele húzó, anyagias világ felé mutatni, semmint az Isten tervei szerinti életre és tevékenységre. Ezt mondta Júdás is, amikor az olajat Jézus lábára öntötte Mária Magdolna, hogy pazarlás – el lehetett volna osztani a szegények között –, de Jézus elutasította ezt a magatartást.

Bach művében vannak olyan részek, ahol külön megjegyzi bizonyos hangszereknek a megszólalását, holott azt lehetne mondani, hogy teljesen fölösleges. Meg lehetne spórolni, úgysem hallatszanak a többi hangszerek együttesében. De nem. Minden hanghoz, minden hangszerhez ragaszkodott; azt a nagyszívűséget akarta viszonozni, amit Isten adott.

 

A Szentlélek eljövetele

 

A Mester követése révén olyan bensőséges viszony alakul ki a Teremtő és a művész között, ami példaként végig ott van az evangéliumban. Ez a személyes viszony aztán olyan erőt tud adni az illető művésznek – sőt bármely embernek, akár a bűneivel szemben is –, hogy emberfeletti tettekre teszi képessé. Olyan ember nincs, aki a maga erejéből ki tudna festeni nem-tudom-hány négyzetmétert a Sixtus-kápolnában. Ehhez a hit kell és az Isten kegyelme. Ez teheti jobbá és szebbé a világot.

Ha a nagyszívűség átjött a műveimen – a négy képen is –, akkor számomra ez a legtöbb, más nem számít. Az, hogy az adott kor éppen hogy értékeli, az művészettörténeti kérdés lehet, vagy az sem talán. Sokkal többről van szó: az Istentől ihletett és ezáltal nagyszívű és teremtő erejű cselekedetről. S ezt az ember csak az Örök Atyától tanulhatja meg.

Az Isten szeretete tartja fogva és tartja meg állandó vágyakozással teli gyönyörűségben a művészt, aminek a betetőzése az lesz, amikor szemtől szembe fogja látni művészetének legfőbb inspirálóját és irányítóját.

 

A SZŰZANYA ARCA
Molnár Anna – az Annunciáció idején a Kőszegi Jurisics Gimnázium tanulója, ma tanárnő, édesanya mondja:

Amikor ennyi év után újra felidézem magamban a négy kép készületeit, elsőre az jut eszembe: megszentelt pillanatok voltak. A műterem maga volt a szentély, Ádám szavai ma is örökérvényűen, elevenen csengenek vissza bennem. Valami mély titokba láttam akkor bele, melyet szavakkal visszaadni aligha lehetséges.

Azt gondolom, minden hívő ember őszintén vágyik azokra a pillanatokra, amikor tapinthatóan jelen van, és megérinti az Isten. Ez ott és akkor, minden egyes alkalommal megvalósult. Nem lehetett nem érezni a szentséget, a magasztosságot. Most látom igazán, hogy ez annak is volt köszönhető, hogy a műteremből kiszorult a külvilág, minden felesleges, zavaró tényezőjével együtt. Egy letisztult, mondhatnám, a lényegre, a tisztára, az egyértelműre, a középpontra, vagyis az Istenre csupaszított kicsi mikrokozmosz jött ott létre akkor. S ha valaki azt hinné, könnyű ezt megteremteni, csak fények, zene és a festés kérdése, az téved. Én ott érzékeltem és láttam be azt is, hogy milyen kemény munka ez. Fizikailag, lelkileg egyaránt. Ádám nem az az ember, aki félgőzzel, vagy pillanatnyi intuícióból ont képeket. Ő az egészen-odaadás embere, ami komoly belső küzdelmet kíván, de egyben nagy kegyelmet is ad. Csendben, de egész mélységében jelent meg számunkra ott az Isten.

Ami a képeket illeti, a mai napig furcsa, zavarba ejtő élmény a saját arcomat ilyen közegben látni. Méltóvá válni arra, hogy a templomba látogatók, a képek előtt imádkozók az én vonásaimmal lássák a Szűzanyát, aligha lehetséges. Ugyanakkor mindig is kötelezni fog az életszentségre, a jóra való törekvésre. Máriához fűződő kapcsolatom és az ő személyének bennem való elmélyülése most válik teljessé az életemben. Három hete egy csodaszép kisfiúnak, Áronnak adtam életet. Ebben a kegyelemben most kezdem ízlelgetni az anyaság szépségét, örömét, semmihez sem foghatóságát. A betlehemi képen 18 éves voltam, amikor Ádám arra kért, nézzek úgy a Kisjézusra, mintha a saját újszülött gyermekem volna. Azt hiszem, az összes kép közül ez a tekintet volt számomra a legnehezebb feladat. Most pedig - még számomra is hihetetlen módon - itt alszik mellettem a kisfiam, s a tekintet ott az arcomon. Sokat imádkoztam a Szűzanyához a várandósságom idején, sokszor felidéződött bennem ez a kép. A bizonyosság, hogy Mária megsegít, elevenen él bennem.

Mindvégig hálás maradok az Úrnak, hogy engem hívott erre a páratlan feladatra. Nem is elsősorban azért, mert festményeken látom viszont magam, hanem a sok kegyelemért, felismerésért, gondolatért, amit a képek elkészülte alatt megélhettem. Valamint az Ádámhoz és Mártihoz fűződő őszinte barátságért.

 

FÖLFELÉ TEKINTVE
Kocsis Fülöp, hajdúdorogi megyéspüspök emlékezik:

Modellt állni kín. Órákon át, olykor napokon keresztül, mozdulatlanul állni abban a pózban, ahogyan Ádám beállított. Nem volt ideges, ha megmozdultam, de mindig visszaigazított. Érdekes, hogy szenvedélyessége mellett hihetetlen türelem is van benne. Addig nem folytathattuk a munkát, amíg vissza nem állított minden redőt. Az arcomon is... volt, hogy egy elmozdulás ihletet is adott neki. Ha éppen úgy esett a fény, ami őt megragadta, képes volt az egészet újra kezdeni.

Végtelen kín ez a mozdulatlanság, mégis végtelen öröm. S ez a nagyobb. Sokkal nagyobb! Cselekvő módon részt vehettem az alkotásban. Miközben egyetlen centit sem mozdultam, nem mozdulhattam. De tudtam, láttam, hogy születik valami, aminek én pusztán tehetetlen eszköze vagyok. Akartam is alkalmas eszköz lenni. Minden idegszálammal igyekeztem az alkotó rendelkezésére állni. Ez volt az örömöm. Mozdulatlan cselekvés, helyben történő átváltozás. Mert közben Ádám szemében láttam, hogyan születik meg a mű. Sőt, voltaképp ő alakult közben, ő született újjá az alkotásban. Nem én kerültem a vászonra, hanem az, amit ő látott. S ez egészen más valóság. A megjelenő alak sokkal inkább hasonlított őrá, magára a művészre, mint énrám, a minta-alakra, a modellre. Én csak azért kellettem, hogy a rám hulló fény megihlesse, megindítsa benne az alkotó folyamatot. Attól kezdve énrám már nem is volt szükség. Csak a mozdulatlanságomra, hogy el ne vigyem az ihletet. Nem kis feladat ez sem!

Vigyáztam; könnyes szemmel óvtam az ihletét. Nehogy hibázzam, nehogy elvétsem. Az egész emberiségnek, az Istennek alkotunk. Ő az istentől kapott ihletettségével, én az összeszedett mozdulatlanságommal, odaadó tehetetlenségemmel. Mégis mindketten részeseivé lettünk az alkotásnak. Ádám engem naggyá tett. Azzal, hogy bevont a művészetébe. Megtanított engem is látni, fölfelé tekinteni. Megtanított imádkozni. Attól kezdve, azóta egészen másként nézek fölfelé. Egészen másként tekintek Istenre. Tudom, hogy ő alkot, és én csak eszköz vagyok. Végtelen gyönge, tehetetlen eszköz, de épp e gyöngeségemben mutatkozik meg az alkotó ereje.

Megtanultam: az alkotás engedelmesség, a cselekvés fölfelé tekintés, az élet ima. Remélem, lesz még alkalmam, hogy Ádám műtermében mozdulatlan tehetetlenséggel imádkozzam.

 

FÜGGELÉK

Kisléghi Nagy Ádám – Életrajzi adatok

1961	Megszületett Budapesten.
1985	Diplomázott a Budapesti Képzőművészeti Főiskola festőszakán, mestere: Sváby Lajos.
1995	Elnyerte a Művelődési és Közoktatási Minisztérium ösztöndíját a Római Magyar Akadémiára (Olaszország).
1998	Elnyerte a Művelődési és Közoktatási Minisztérium állami Eötvös-ösztöndíját az Universitą di Napoli Frederico II művészeti tanszékére (Nápoly, Olaszország).
1993–2003	Megfestette a Szűz Mária életét ábrázoló festménysorozatot a Szombathelyi Székesegyházban.
2004	"Az év embere Vas megyében" díj
2009	Részt vett XVI. Benedek pápa művészekkel való találkozóján Rómában, a Sixtus-kápolnában.
2011	A Magyar Köztársaság Érdemes Művésze díj

 

Önálló kiállítások

1986	Körmend, Színház
1990	Budapest, Stúdió Galéria, "Utolsó lapok"
1992	Celldömölk, Művelődési Központ
1993	Szombathely, Képtár
1993	Szombathely, Médium Galéria
1994	Budapest, Vármegye Galéria
1994	Esztergom, Keresztény Múzeum
1995	Sárospatak, Képtár
1995	Szeged, Móra Ferenc Múzeum, Képtár. "Miserere"
1996	Piliscsaba, Pázmány Péter Katolikus Egyetem
1998	Lakitelek, Népfőiskola
1998	Tihany, Bencés Apátság (Ozsvári Csaba ötvösművésszel) "Ars sacra"
1999	Zebegény
2005	Szombathely, Képtár, "Újbarokk"