Pavel, Avgust: Prekmurska slovenska slovnica = Vend nyelvtan. (ur. Marko Jesenšek). Mednarodna založba Oddelka za slovanske jezike in književnosti, Filozofska fakulteta Maribor, 2013. 474 old. (Zora 100.)
A szombathelyi Savaria Múzeumban Pável Ágoston doktorálása napjának 100. évfordulóján – 2013. december 13-án – mutatták be könyvét. Disszertációját Budapesten a Pázmány Péter Tudományegyetemen összehasonlító szláv nyelvészetből védte meg. A vashidegkúti szlovén nyelvjárás hangtana című dolgozatát a Magyar Tudományos Akadémia már 1909-ben kiadta, de Pável az adatgyűjtést tovább folytatta. "Szakembereknek szánt, nagy, összehasonlító nyelvtanra gondoltam, amely valamennyi nyelvjárás összes változatait magában foglalta volna. Sikerült is az anyagot 1916 végére kielégítő teljességgel összegyűjtenem és rendeznem. Kiadására azonban – a megnehezedett viszonyok miatt – már nem kerülhetett sor, s a vaskos kéziratot íróasztalom legmélyére száműztem. Itt hevert közel 30 esztendeig. Jelen nyelvtanom ennek az anyagnak iskolai és gyakorlati célokból megbízás alapján készült vázlatos kivonata" – írja a Vend (hazai szlovén) nyelvtan című kézirat előszavában 1942 őszén.
A megbízást a Vendvidéki Magyar Közművelődési Egyesülettől kapta, akik kézikönyvet szerettek volna adni a második világháborúban visszacsatolt Muravidék iskoláiban tanító magyar tanároknak. Pável maga sem tankönyvre gondolt: "Úgy érzem, meg kell elégednünk egyetlen nyelvi tankönyvvel az összes iskolatípusok és osztályok, sőt a gyerekek és felnőttek, tanulók és tanítók, tanárok számára egyaránt." A megbízó a kéziratot mégsem javasolta kiadásra, mivel nem azt bizonyította, hogy a vendek nem szlovének, hanem éppen az ellenkezőjét. A nyelvkönyv bevezetőjében Pável Ágoston megállapítja, hogy "A vend nyelv a délszláv nyelvek /szlovén, horvát, szerb, bolgár/ csoportjába tartozik. Voltaképpen csak a szlovénnek egy önállósult, nagyobb nyelvjárása, amelytől elsősorban eltérő hangsúlyviszonyaiban, hanglejtésében, a mássalhangzók lágyításának kérdésében és – komolyabb nyelvújítás híján – a modern szókincs feltűnő szegénységében különbözik."
A gépelt magyar nyelvű kéziratot a Savaria Múzeum Néprajzi Adattára őrzi. Az eredeti kézzel írt kézirat a Savaria Egyetemi Központ Szláv Tanszékén 2011-ben létrehozott Pável Emlékszobában látható. A maribori egyetem, a szombathelyi egyetem, az ausztriai stájerországi és a magyarországi szlovén szlavisták összefogásával, a ljubljanai Határon Túli Szlovének Hivatala és a Savaria Múzeum támogatásával 2013-ban a kézirat hasonmáskiadása és szlovén fordítása – hetven év után – végre könyv alakban is megjelenhetett a maribori egyetem ZORA nemzetközi tudományos kiadványsorozata 100. köteteként.
A magyar nyelvű gépelt kéziratot a Savaria Múzeum munkatársa, Horváth Lászlóné digitalizálta, szlovénre dr. Bajzek Mária, az ELTE Szláv Tanszékének tanára fordította. A kötetet szerkesztette dr. Marko Jesenšek nyelvész, a Maribori Egyetem Szláv Tanszékének vezetője, a Bölcsészkar dékánja. Recenzensei (lektorai): dr. Zinka Zorko akadémikus és prof. dr. Gadányi Károly.
Pável Ágoston tudományos értekezését a könyvben tartalomjegyzék vezeti be, a végén tanulmányok szólnak keletkezéséről (Pável Judit), fordításáról (Bajzek Mária) és jelentőségéről (Marko Jesenšek), valamint a muravidéki szlovén nyelvjárásról (Martina Orožen, Marc L. Greenberg).
Pável Ágoston tanulmányának jelentősége, hogy elsőként írta meg a muravidéki szlovén nyelvjárás nyelvtanát, sok-sok példamondattal és kifejezéssel. Ezeknek nemcsak tudományos értékük van, kirajzolódik belőlük Pável Ágoston alakja, sorsa is. A körmondat példájából honvágya sugárzik: "Bebarangolhatod az egész világot az északi sarktól a déli sarkig; mesésen szép tájakra akadhatsz és magára a kincsek kincsére; új, önzetlen barátokat és hű munkatársakat szerezhetsz a világ minden táján: földi boldogságod tetőfokán mégis hiányozni fog az idegenben a hazai rög, amely szült s amelyben örök álmukat alusszák drága szüleid és őseid."
A könyv nemcsak a szlovén, hanem az összehasonlító szláv nyelvészettel foglalkozó más nemzetiségű szakemberek körében is nagy érdeklődésre számíthat.
M. Kozár Mária
Payr Sándor-emlékkönyv 1861–1938. Szerkesztette Polgárdi Sándor. Luther Kiadó, Budapest, 2011. 111 old.
Születésének 150. évfordulója tiszteletére szép kötettel emlékezett meg a nagy evangélikus egyháztörténészről, Payr Sándorról a Luther Kiadó. Nem a teljességre törekvő monográfia igényével, hanem – ahogyan a cím is jelzi – emlékezésként, kisebbnagyobb írások keretein belül kiemelve életének, munkásságának néhány mozzanatát.
Ittzés János a Magyarországi Evangélikus Egyház püspökeként Ajánlásában széles időtávlatokba helyezve méltatja Payr Sándor munkásságának jelentőségét. Payr mindennek utánajáró, aprólékos kutató- és gyűjtőmunkája hűségesen igazodik az első egyháztörténészként számon tartott Lukács evangélista útmutatásához. Sokirányú, szerteágazó munkájának gazdag termése nemcsak alapját jelenti a hazai evangélikusság egyháztörténet-írásának, hanem nagyon fontos hozzájárulás az egész Dunántúl művelődéstörténetéhez is. Munkái, írásai azóta is forrásmunkái a kutatóknak. Így lett a nagy egyháztörténész – Ittzés János szavaival – "a múlt örökségéből élő utód" és "a jövő nemzedékek számára örökséget hagyó előd is".
A megemlékező írások sora magának Dr. Payr Sándornak 1933-ban megjelent, személyes visszaemlékezésével indul, amelyben családi örökségéről, pápai diákságáról vall. A kollégiumban töltött évekről mértéktartó személyességgel, kedvesen anekdotázó stílusban mesél, a fiatal korát, a pályájának indulását meghatározó nagy elődökről szeretettel, hálás tisztelettel és megkapó őszinteséggel emlékezik meg. Külön fejezetet szentel a kollégiumban folyó zenei életnek, abban való tevékeny részvételének – mint bevallja, akkoriban komolyan foglalkoztatta a zenei pálya terve. Bár nem így lett, de tudjuk, egyházi szolgálatai mellett sem szakadt el soha a muzsikától, lelkészként, énekszerzőként és énekeskönyv-szerkesztőként is mindvégig élete fontos része maradt.
A Payr Sándorról szóló tanulmányok bevezetőjeként az életút ismertetése, a pálya legfontosabb állomásainak tömör felsorolása szerepel, amelyet bibliográfia követ főbb műveinek, a róla szóló irodalomnak, önállóan megjelent és folyóiratokban, gyűjteményes művekben publikált kisebb írásainak felsorolásával.
A kötet szerkesztője, Polgárdi Sándor, pápai gyülekezeti lelkész és esperes Payr pápai kötődését foglalja össze: szülővárosa, tanulóéveinek helyszíne, később Gyurátz Ferenc püspök mellett missziói lelkészként, majd püspöki titkárként három évig szolgálati helye és otthona volt ez a város. A hálás utódok a születésnapján rendezett egyházkerületi nappal, valamint a gyülekezeti terem falán elhelyezett emléktáblával is emlékeztek rá. Érdemes kiemelni az írás végén közölt fontos információt, amely szerint a Magyarországi Evangélikus Egyház Reformációi Emlékbizottsága a 2017-es reformációi emlékévre készülve tervezi a Magyar Evangélikus Digitális Könyvtár részeként Payr Sándor műveinek egy részét is digitalizálni és az interneten ingyenesen közzétenni.
Dr. Jáni János Payr Sándor pusztavámi lelkészi működéséről szóló tanulmányát rövid gyülekezet- és templomtörténeti háttérrel kezdi. Payr gyülekezeti lelkészi működésének nyolc évéről csak az anyakönyvekben fellelhető adatok tanúskodnak, mivel a pusztavámi levéltári anyagok a második világháborúban megsemmisültek. Így is kirajzolódik azonban róla a – Kapi Béla püspököt idézve – "nyáját pásztori hűséggel vezető" szolgálattévő alakja. Kauzális munkája mellett felügyelte a település kéttanerős, 130 diákot oktató iskoláját, és többségében német eredetű, de magyar és szlovák ajkú híveket is magában foglaló gyülekezetének kívánságára, használatára és költségére megszerkesztette és bevezette az 1891-ben kiadott német nyelvű énekeskönyvét. Ezzel egy időben Keresztyén énekeskönyv címmel egy magyar nyelvű gyűjteményt is közzétett, amely előkészületét jelentette az 1911-ben megjelent és 44 évig változatlanul használt Dunántúli keresztyén énekeskönyv munkálatainak. E felbecsülhetetlen és pótolhatatlan kötetben akkor két saját éneke mellett 64 fordítása és átdolgozása szerepelt, közöttük az Erős vár a mi Istenünk kezdetű Luther-ének magyar szövegével, amely máig csaknem változatlan formában használatos evangélikus himnuszunk. Emellett a mai Evangélikus énekeskönyvben négy fordítása és egy saját szövegű éneke szerepel.
Pápa és Pusztavám mellett Payr életének meghatározó helyszíne Sopron volt, a városhoz számos szállal kötődött. Ezeket a kötődési pontokat és eseményeket ismerteti Gabnai Sándor esperes lelkész Payr Sándor és Sopron című, fotókkal illusztrált írása. Alapos és részletes listát közöl a nagy tudós soproni kapcsolódásairól, a számbavétel mégsem száraz adathalmaz, hanem színes és érdekfeszítő pályarajz bontakozik ki belőle. Ismerteti Payr soproni őseit, teológiai éveit, ahol elköteleződött a hazai egyháztörténet iránt, és ahonnan szorgalma és tehetsége révén ösztöndíjjal Bázelbe vezetett az útja. Lelkésszé avatása után évekig tart a számára felajánlott teológiai tanári hivatás és a paróchus lelkészi, pásztori szolgálat közti vívódása, amelynek lehetséges magyarázatai, lelki és gyakorlati okai világosan kitűnnek a tanulmányból. Végül 1899-től véglegesen a soproni Evangélikus Teológiai Akadémia tanára lett. A közben eltelt évek gyülekezeti lelkészként és püspöki titkárként is egyaránt lelkiismeretes és elmélyült munkával teltek, gazdagították és megérlelték a tudósi és teológiai tanári hivatás végleges vállalására. 1930-as nyugdíjba vonulásáig az egyetemes keresztyén egyháztörténeti tanszéken oktatott. Nyugdíjas évei alatt aktivitása mit sem csökkent, sőt még több erőt, időt és energiát fektetett a kutatásba és a publikálásba. Tanulmányok, cikkek sokaságát ontotta, előadásokat is vállalt. Az írás külön kitér arra is, hogy Payr Sándor nemcsak egyháztörténeti vonatkozású, hanem tágabb kulturális és művelődéstörténeti tárgyú kutatásokat is végzett, és ezek eredményeit is szívesen tette közzé. Így Sopron történeti és kulturális nevezetességei, múltjának nagy alakjai is foglalkoztatták; sőt ilyen irányú érdeklődése jóval túllépte az evangélikus Sopron határait: a vármegye más települései és a rá annyira jellemző vallási tolerancia jegyében más felekezetek kulturális kincsei is belefértek kutató és gyűjtő figyelmének körébe. Fontos részét képezi ennek a szerteágazó munkának a soproni gyülekezettel való kapcsolata, az ott vállalt szolgálatai és A soproni evangélikus egyházközség története című monográfiájának megjelentetése. Ez utóbbi munkájában a reformációtól 1681-ig dolgozta fel a gyülekezet történetét, és bár a második kötet egy szomorú tűzeset miatt, mely megsemmisítette a kutatási eredményeinek nagy részét, nem láthatott napvilágot, így is nélkülözhetetlen, pótolhatatlan része nemcsak az evangélikus egyháztörténetnek, de Sopron városa, sőt az egész régió művelődéstörténetének is. Hasonlóan az egyházkerület történetéről szóló munkájához, amely nemcsak sajnálatos befejezetlenségét, de jelentőségét tekintve is hasonló a soproni monográfiához. A Dunántúli Evangélikus Egyházkerület története című munkája sok évtizedes kutatómunkájának és egész életének csúcsműve. Benne 530 evangélikus gyülekezet történetét írta meg az ellenreformáció koráig. Az alapos, részletes, ugyanakkor stílusában olvasmányos, humorral és derűvel fogalmazott mű avatja Payrt egész egyetemes egyházunk egyik legnagyobb egyháztörténészévé – ahogyan Gabnai Sándor jellemzi őt.
Payr tudományos munkásságát életében is elismerték: felajánlották számára Gyurátz Ferenc püspök utódjának megtisztelő szerepét, bár ezt nem fogadta el. 75. születésnapján Horthy Miklós kormányzói elismerésben részesítette, 1929-ben pedig a Debreceni Magyar Királyi Tisza István Tudományegyetem Református Hittudományi Kara tiszteletbeli doktorává avatta. Ez utóbbi kitüntetésének történetét ismerteti Szabadi István dolgozata, amelyben a szerző a konkrét eseményt a hazai evangélikus és református felekezetek kapcsolatának, közös történelmi gyökereken alapuló testvériségének szélesebb összefüggéseibe ágyazza. A debreceni református hittudományi fakultás elismerésének értékét és hitelességét éppen az adja, hogy Payr Sándor evangélikus hitéhez ragaszkodva és egyházához való hűségét megőrizve gyakorolta a más felekezetűek iránt tanúsított vallási toleranciát. Egyik publikációjában ő maga így fogalmazza meg a nemcsak követendőnek tartott, de önmaga által meg is élt magatartásformát: "Mindegyik egyházfelekezetnek megvannak a maga külön karizmái. Ezeket tartsák meg, ezekkel is nagy szolgálatot tehetnek a keresztyénség közös szent ügyének. De a protestáns egységet azért [...] minden lehető téren [...] keresnünk és ápolnunk kell." E nemes gondolat hitelességét az adja, hogy egész munkásságával példát mutatott a protestáns egység kutatására és ápolására: tanulmányai, teológiai működése, egyháztörténeti és himnológiai munkássága bizonyítják ezt. Az írás a díszdoktori oklevél teljes latin szövegét és a szerző által készített magyar fordítását, valamint fényképét is közli Payr Sándornak az egyetem dékánjához címzett, gyönyörű kézírásos köszönőlevelével együtt.
Barbácsy Zoltán rövid írása (Emlékezés felmenőimre) családi és anyakönyvi kutatásokra alapozva kimutatja, hogy a jelenleg fellelhető legkorábbi írásos feljegyzés a Payr családról 1639-ben keletkezett, és Payr Sándornak 6–7 generációval korábbi ősét említi a harkai anyakönyvben.
A kötetet záró tanulmány Keveházi László munkája, aki napjaink evangélikus egyháztörténetének egyik legtermékenyebb és legjelentősebb alkotója. Írásában a tőle megszokott alapossággal ismerteti és elemzi Payr Sándor egyháztörténeti munkásságát. A nagy előd életművét több szempontból is megvizsgálja. A műveiről összeállított és a kötet végén közzétett bibliográfia 626 kisebbnagyobb írást tartalmaz, amelyeket a kiadás sorrendje, a termékenység, a tartalom és a fogadtatás szempontjából egyaránt elemez, és ez utóbbival kapcsolatban nem hallgatja el a Payr Sándort ért katolikus kritikákat sem. Jellemzi szemléletét, amelynek középpontjában a reformáció és a pietizmus állt, kiemeli azt a nagyon meghatározó tudósi magatartást, amely szerint Payr tudományos munkálkodása közben sem szakadt el a gyülekezetekkel való élő kapcsolattól, ahogyan Keveházi László fogalmaz: Payr Sándor "a gyülekezetekről és a gyülekezeteknek írt". Ez a történetírói szemlélet egyrészt azért fontos örökség, mert a személyközpontú, az eseményközpontú és a gyülekezetközpontú történetírás együtt ad teljes képet az egész egyház történelméről, végső soron így lesz krisztocentrikussá. Másrészt így kerüli el, hogy tudományos munkái elefántcsonttoronyban születve éppen a gyülekezetekhez, a hívekhez ne juthassanak el. Harmadszor pedig ennek az alkotói szemléletnek köszönhető stílusának egyszerű, közérthető, élvezhető, közvetlen volta, amelybe a humor, az anekdotázás is belefér. "Payr Sándor olyan alapot rakott le, amelyre ma is építhetünk" – írja Keveházi László, és a tanulmányát követő, általa összeállított Payr-bibliográfia révén át is nyújtja a kötetben ezt a biztos egyháztörténeti alapot. Műveit kiadásuk sorrendjében és a kiadások megjelenése tekintetében is közli, aszerint, hogy önálló vagy periodikumokban megjelent írásokról van-e szó, majd tartalmuk alapján csoportosítva is sorra veszi őket.
A szép kiállítású kötetben a tanulmányok élén Payr Sándor életének egy-egy fontos mozzanatát kiemelő fotó áll, valamint a Függelékben teológiai tanári esküje, kormányzói kitüntetésének értesítője és gyászjelentése kapott helyet.
Kérgesné Gerhát Krisztina
Nagy Anna: Várnai Valéria. Szülőföld Könyvkiadó, Szombathely, 2013. 96. old. (Arcképcsarnok – Híres szombathelyi nők)
Hiánypótló, szépen gyarapodó helytörténeti könyvsorozat nyolcadik darabja jelent meg, amely egyúttal a kiadói koncepció módosulását is jelzi. A Gazdag Erzsi emberi és költői arcélét megrajzoló kötettel (Merklin Tímea munkája) 2012-ben útjára indított könyvfolyam – mintegy ellensúlyozva a "híres szombathelyi férfiak" munkásságát számtalan formában és terjedelemben feldolgozó tanulmányokat, kiadványokat! – a "másik nem" "híres" jelzőre érdemes képviselőire tereli a néha feledékeny utókor figyelmét. Mint illik, két kivétellel, a köteteket jegyző szerzők is a hölgyek körét képviselik. Mindannyian elhivatott kutatói, szakértői a választott "modelljeik" tevékenységét behatároló területnek.
Az egyes kötetek szereplői között barokk arisztokrata hölgy (Batthyány Erzsébet), gyermekvédő (Szegedy Györgyné), népszerű színésznő (Márkus Emilia), az emancipációért küzdő nőmozgalmi aktivista (Greisinger Ottóné), híres hegedűművész (Bárdos Alice), költő (Gazdag Erzsi) és templomépítő mecénás (Ambrózy Teréz) található. Az eddig megjelent életrajzok szerzői tehát a távolabbi múlt szombathelyi közéletének formálóit emelték ki a feledés homályából.
A képzőművészet területén tüsténkedő nem kevés szombathelyi festőművésznő közül elsőként, megérdemelten, a jó esztendeje, 2012. október 5-én elhunyt Várnai Valéria kapott kötetet a sorozatban. Az ezredfordulón is átívelő XX. századi életpályát, művészeti teljesítményt, kortársi közelségből Nagy Anna tekintette át, nem titkolt rokonszenvvel.
Könyve minden tekintetben igazodik az előző pályarajzok szellemiségéhez, külsejében a régies sablonokat követő grafikai és tipográfiai kivitelezéséhez. A sorozat jelleget fejezi ki a modernnek tekinthető kvadrát forma, a borító kép- és szövegtartalmának hasonlósága. Jobbra a bemutatott személy portréja helyezkedik el. A hátteret a tevékenységére utaló, élesen vagy elmosódottan ábrázolt motívum alkotja (épület, festményrészlet). Erre kerül a négy sorba tördelt szöveg (kettőzött sorozatcím, szerző, szereplő). A belső ívek halványzöldje, az archaizáló szépia-barna betű és képszínezés, az oldalak szegélyén körbe futó, elmosódott, textil utánzatú, raszteres "keretezés" ugyancsak az egységes megjelenést hivatott szolgálni. Ez utóbbi "dísz" azonban nem válik előnyére a köteteknek. A két sorozatcím egyikét is feleslegesnek ítéljük. Nem szerencsés a különböző stílusú betűk alkalmazása sem. Az illusztrációk és dokumentumok barna tónusa pedig Várnai festményei esetében kifejezetten zavaró.
A sorozatot illető formai észrevételek után vegyük szemügyre Nagy Anna munkáját!
Minden korábbi kötet címoldala után két – az olvasót megszólító – ajánlás olvasható. Az ajánlások szerzőinek fele politikus, a páros oldalon a kulturális élet helyi képviselői – költő, orvos, újságíró, történész – biztató, emlékező soraival találkozhatunk. Várnai Valéria "emlékkönyvében" a gyermekkori barát, az újságíró Vadas Zsuzsa kései búcsúztatója és Sági József "a kisvilágok festőjét" méltató sorai teljesítik a kedves feladatot. Hasonló hangvételű a már a szakmaiság felé irányító, Geszler Mária-idézetet tartalmazó "bevezető" is.
Az egyes szerzők eltérő vagy éppen hasonló módszerrel dolgozták fel témájukat, ami részben összefügg a rendelkezésre álló ismeret- és dokumentumanyag mennyiségével. A kronológia szigorú rendjéhez ragaszkodók társaságában lazább szerkezetű, fő- és alfejezetekre osztott pályarajzok sorakoznak. A Várnai Valéria-kötet az utóbbiak közé illeszkedik, talán a Gazdag Erzsi- és Bárdos Alice-"arcképhez" hasonlít.
Nem volt könnyű dolga a szerzőnek, Nagy Anna esztétának. Több okból. Az ismertségnek örvendő művész kortársunk volt. Csak kis ideje távozott körünkből, még frissen él emlékezetünkben. Nincs még kellő távlat munkásságának, jelentőségének alapos felméréséhez, értékeléséhez. Közszereplő volt, de élete nélkülözte a látványos fordulatokat, az adat- és dokumentumtermelő megnyilvánulásokat. Voltak barátai, tisztelői, festészetének értő, becsülő hívei, propagandistái, de emberi habitusát a családjához, édesanyjához kötődő viszony szabta meg. Így azután munkásságának kutatója arra kényszerült, hogy az idő rövidsége miatt minden felderíthető anyagot (adatok, cikkek, emlékezések, idézetek, kapcsolatba hozható személyek stb.) válogatás nélkül felhasználjon az érzékletes portré megrajzolásához. Ez azzal járt, hogy mintegy helyzetképet villantott föl a "vasi" művészeti élet fél évszázadáról, amelynek Várnai Valéria egyik csendes szereplője, egyben alakítója volt. Az eljárás eredményeként megszületett írásmű jellegében inkább rokon az "emlékkönyv" változatú kiadványokkal, mint a pályafutást folyamatában követő, eseménytörténetre fókuszáló életrajzokkal.
A bevezető sorokat szűkre szabott, adatokat soroló életrajz követi – a születéstől a haláláig. Néhány adat a család gyökereit tárja föl. Megemlékezik a gyermekorról, iskoláiról, felsorolja munkahelyeit.
A kötet jelentős része a művészi életpályát taglalja, amelyet időnkénti kimozdulásától eltekintve, a családi ház, a kert és a város, Szombathely foglal keretbe. Idézetekkel megtüzdelve bontakozik ki előttünk a rajzolgató, mesélő gyermek, a helyét kereső ifjú lány festészethez elvezető útja, amelyet életre szóló barátságok töltenek meg élményekkel, érzelmi tartalommal. A művészeti középiskolától a szülői féltés, a nagyvárosi élet iránti bizalmatlanság tartotta vissza, a főiskolára meg nem sikerült bejutnia. Művészképzésnek maradt a Derkovits Kör. Az elhivatott mesterek, fejlődést, alkotást segítő körülmények, a tehetséges társak nagy vonzerőt jelentettek. Kellő alapot nyújtottak a majdan nevet szerző művészek kibontakozásához. A változó helyszíneket, a körben uralkodó légkört, a képzési módszer változásait adatokkal, emlékezők idézésével, fotókkal mutatja be életszerűen a szerző. Külön foglalkozik a négy körvezető művész, Burány Nándor, Radnóti Kovács Árpád, Mészáros József és Horváth János bemutatásával, de lexikonszerű életrajzuk ismertetését kevéssé tartjuk szükségesnek e helyen. Hogy miként sugárzott át hatásuk Várnai Valéria művészetére, azt az ő nyilatkozataiból tudhatjuk meg.
A továbbmozdulás lehetőségét az 1968-ban megalakult, 1974-től Vasi Műhelyként működő formáció teremtette meg. A szemléletében heterogén társaság elsősorban vonzó, eszmecseréket, kiállítási lehetőségeket, hasznos kapcsolatokat nyújtó közösséget testesített meg számára. A korszerűnek vélt mintát a Bálint Endre, Korniss Dezső, Barcsay Jenő fémjelezte "szentendrei festészet" kínálta, Vértesi Péter közvetítésével. Festőnket azonban ez alig érintette meg, mert nemcsak tehetség volt, hanem autonóm művész, aki a maga teremtette képi világban élt és alkotott. A "műhely" utat nyitott a "hivatásos művész" státuszt biztosító Alap-tagság felé, amelyet ő 1978-ban nyert el. Kiállítások, díjak, elismerések igazolták a döntés jogosságát.
A "történet" e fejezete ugyancsak részletes képet rajzol, de érdemes lett volna az adatokat, tényeket némiképpen szelektálni. Lényegtelen a festőművész munkássága szempontjából, hogy miként végződött az átalakult Művészeti Alap vagyonának sorsa. Nem fontos az sem, hogy meddig volt igazgatója a Magyar Nemzeti Galériának Bereczky Loránd. Babos Sándor érdemei közül sem a "cikkíratás" a legnagyobb, annál is inkább, mert az ominózus írás "Várnai Valit nem említi". Amúgy meg talán több erőfeszítést kellett volna fordítani a szerkesztésre, az események, szövegillusztrációk logikai és kronológiai rendjére.
Hasonló észrevételt tehetünk A Győri Művésztelep cím alatt olvasható részletekre is. A szöveg észrevétlenül vált át a "győri szerepléseit" követően a kiállításaira, közbeiktatva részvételének emlékeit a "gleisdorfi festőhetekről", meg Gonda György fényképpel kísért méltatását. Majd folytatja újabb tárlatai ismertetését, fogadtatását, sajtókritikáit, beszúrva néhány kép rövid elemzését, egészen haláláig.
Külön fejezetet szentel a "művészetszervező" kiemelkedő tevékenységének. Kezdeményezései (a "sportházi kiállítások" jeles művészeink bemutatásával és a Vitalitas Galéria koncepciózus programja) révén – ebben nincs vita! – Várnai Valéria ugyancsak méltó helyet érdemel a korszak helyi kultúrtörténetének fényesebb lapjain. Nagy Anna mindkét sikertörténetet hitelesen foglalja össze.
A könyv zárásaként, jórészt a művész saját szavaival, festői hitvallását olvashatjuk, amelyet mások rögzítettek írásaikban. Az alkotást saját ügyének tekintette. Festészete látvány és élmény alapú, nem igazodott a divatokhoz, preferált stílusokhoz. Munkamódszerében nincs semmi rejtély. Témavilágát a környezete határozta meg. Kedvelt technikája a pasztell, mindent színeken keresztül lát, képein hangulatai, azok változásai tükröződnek. Nem beszél rébuszokban. Néha történeteket, élethelyzeteket "mesél" ecsettel, krétával.
S legvégül a mélyen érző "ember" arcélét rajzolja meg a szerző. Egyéniségét a család, mérhetetlen ragaszkodása a szülőkhöz, az otthonhoz, a kerthez határozta meg. Keresztény felfogást vallott, amely a szeretetre, bizalomra épült, s puritán életfelfogásában jutott kifejezésre. Ez nem akadályozta meg a nyitottságát, amely minden iránti érdeklődését motiválta. Visszafogott derűvel, szelíd mosollyal szemlélte az életet, s fogadta el sorsát.
Nagy Anna könyve, a jelzett nehézségekből adódó hibái ellenére, hiteles korrajzba illesztett portré, egy nagyszerű művészként értéket teremtő, valóban "szombathelyi" nőről. Méltó emléket állít, de egyben kötelességet is ró rá: az emlékkönyv mellé oda kívánkozik egy kellően átgondolt, alapos Várnai Valéria-monográfia.
Salamon Nándor
Ürmös Lóránt: Régi pápai fényképészek 1864–1935. Kiadja a Jókai Mór Városi Könyvtár, Pápa, 2014. március 12. (Jókai Füzetek 75.)
Csinos kis füzetet hozott a posta. Kiadását két jubileum is időszerűvé teszi. "Dunántúl Athénje" idén ünnepli alapításának 800 éves évfordulóját. Az Ürmös Lóránt alapos kutatásai alapján született munka pedig a 75. számot viseli a változatos tartalmú Jókai Füzetek helytörténeti sorozatban. Tiszteletreméltó múltat és teljesítményt kifejező számok! – mégsem ezért szólunk e kismonográfiáról.
Olvasgatva a fejezeteket, nem kevés, alig ismert vasi vonatkozású kultúrtörténeti adatot, érdekességet találtunk. Közülük nem egynek nyoma sincs hazai lexikonjainkban.
A "bevezetőt" követő oldalakon Hanély Antal stájerországi születésű festőművészt mutatja be a szerző. A kedvelt "képmásfestő" 1864–67 között a pápai bencés gimnáziumban volt rajztanár, majd Kőszegre költözött. Emlékezetünk szerint Csatkai Endre megemlítette, hogy fényképezéssel is foglalkozott, de e tevékenységét nem részletezte. Most megtudhatjuk, hogy Pápán bizony Pierre Franz akadémiai szobrásszal és festővel társulva, "fényírdát" működtettek a Pálffy-házban. A kiegyezés évében érkezett Kőszegre, s kezdetben csak fényképezéssel foglalkozott. 1876-tól a kőszegi polgári iskola első rajztanára. Ekkor már csak arc- és tájképeket festett. Rajzolt a Szőlőjövések könyvébe is. Lánya ének- és zenetanár volt az evangélikus felső iskolában, jó hangú kórusával aratott sikereket. Fia a vasútnál töltött be vezető állást. Hanély 1911-ben hunyt el, a legendárium szerint elgázolta egy lovas kocsi. Hívására Pierre Franz is Kőszegre költözött, s itt dolgozott 1880-ban bekövetkezett haláláig.
Tovább lapozva, a szlovéniai születésű, bécsi akadémiát végzett festő, Skoff Primus életrajzában, Körmend neve tűnik elénk. Elsősorban festőként jeleskedett, de kitanulta a fényképezést is. Előbb Linzben, majd Grácban, Bécsben, Mariborban gyakorolta a mesterséget. (Oltárképei ismertek!) Az 1870-es évek elején fiaival Sopronban, majd Körmenden próbált szerencsét, nyitott fényképész műtermet, de hamar tovább mentek Pápára, ahol azután "megállapodtak". Az öreg Primus továbbra is a festészetet gyakorolta, "tetszés szerinti minőségű és nagyságú" oltárképekre várt megrendelést. Ezek közül ismert (a Képtárban is láthattuk 2008-ban!) az ajkarendeki templom Szent Márton és a koldus (1877), valamint Mária Immaculata (1877) című kompozíciója. Megtudhatjuk azt is, hogy halálának hiteles dátuma: 1895. május 25.
Skoff Primus fiai, Tivadar és Karl Primus folytatták apjuk fotós mesterségét. Elismertségüket jelzi a Batthyány-család megtisztelő megbízása is: az 1888-ban Dákán elhunyt gróf Batthyány Lajosné ravatalképét azonban a sötét ravatalozó helyiségben nem tudták elkészíteni. Karl a munka mellett azzal is feltűnést keltett, hogy 1893-ban velocipédet vásárolt, s le-föl kerekezett a városban. Rendszeresen vezetett kerékpáros kirándulásokat, s részt vett versenyeken is. Sporttörténeti adat, hogy 1898-ban benevezett a Pápa – Kis-Czell közötti versenyre, és 71 és fél perces teljesítményével a 11. helyezést érte el 16 induló közül.
Brodszky Mór győri fotográfus (1881–1886), nyilván térnyerés céljából, Beltz Györgyöt felszereléssel Pápára küldte, aki csakhamar átvette a közös műtermet. 1893-tól már saját névvel működött a harmincas évekig. Piacbővítés szándékával 1903-ban Celldömölkön, a Sági utcában ideiglenes műtermet nyitott, amely egy évig funkcionált.
Még egy szombathelyi vonatkozású adat érdemel figyelmet. Pápai helyi lapban lelte a szerző. 1901 nyarán neves látogatója volt a pápai Perutz Testvérek szövőgyárának. Hegedüs Sándor kereskedelmi miniszter érkezett az új üzembe. A küldöttséget Knebel Jenő neves szombathelyi fényképész két felvételen örökítette meg.
A kis kötet még számos érdekességet tartalmaz. Listát közöl – nyilván a képek alapján! – a pápai fényképészműtermek felszereléséről. Kutatásainak széles körét mutatja az irodalomjegyzék. Minden bizonnyal nosztalgiát ébreszt a Képgaléria vizitképeinek nézegetése. Érdekességüket növeli, hogy néhol szerepel az ábrázoltak neve – híres pápai polgárok, kollégiumi tanárok, huszárok – a készítők mellett. Hanély Antal és Pierre Franz négy egész alakos felvételének beállítása nem tagadja meg alkotójuk festői látásmódját. A Skoff-fotók a mellképek mellett már a tematika bővülését is jelzik (városrészlet, emlékmű). Beltz György munkásságában pedig megjelent a gyermekkép és a "csecsemő az anyával" témája is.
Salamon Nándor
Pünkösty Botond: Életem rövid története – Emlékezések, újságcikkek, elismerések. Visszatekintés 90 évre 9 fejezetben. Vas Megyei Atlétikai Szövetség, 2012.
1920. június 4. után – három nap híján –10 hónappal megszületik a magyarkapudi református lelkész negyedik gyermeke. A trianoni békeszerződésnek "köszönhetően" a kis Pünkösty Botond immár román állampolgár. Ennek a kisfiúnak és családjának élni akarása, az életet élő, a körülményekre soha nem hivatkozó tenni akarás példája az elmúlt 93 év, melyből 90-re emlékszik vissza a szerző, az egykori kisfiú. 90 év – kilenc fejezet.
Nagyenyedi diákból hogy lesz magyar állampolgár és a Testnevelési Főiskola hallgatója 1940-ben a három Pünkösty testvér? Botond érsekújvári kitérője és a háború szerencsés túlélése milyen általános emberi tanulságokat hordoz? Milyen gyönyörű egy tanár munkája? Mekkora lehetőséget rejt a testnevelő tanári hivatás az emberré formálásban? És micsoda felemelő és lelket melengető érzés egy szerető család vagy egy tanári közösség felelős tagjának lenni? E kérdések között vannak olyanok, amelyeket egyértelműen megválaszol a szerző, de olyanok is, amelyek megválaszolását ránk bízza.
A fejezetek címei önmagukban felvázolnak egy értékrendet egy hosszú, termékeny élet bemutatásán keresztül. A bölcs visszatekintés összegzését, a szomorú, a tragikus, az örömteli pillanatok eklektikáját, emberformáló jelentőségét.
Az egyéni életút – tanulságok sorát hordozó – fejezetei után a szerző testnevelő tanári és sportvezetői munkájának, hivatásának bemutatása következik. És miközben mindezekről olvashatunk, egy-egy villanásra feltárul előttünk Szombathelynek, Vas megyének, egy kicsit az egész országnak a második világháborútól a XXI. század kezdeteiig tartó sportélete.
Egy-egy sportág meghonosodását (kosárlabda), illetve kiteljesedését (atlétika) pedig részletesen végigkísérhetjük szinte napjainkig. Mindkettőben elévülhetetlen érdemei vannak a szerzőnek. A táblázatokba rendezett adatok a hely- és sporttörténet iránt érdeklődők számára is érdekes tényeket tartalmaznak.
Sokat segít a tömören megfogalmazott történetek érzékletessé tételében, az adatok kiegészítésében a gondosan összeválogatott, gazdag fotóanyag.
Pünkösty Botond könyvének mottója – "Megtaláltam a kulcsot az ifjúsághoz..." – többféle értelemben is visszaköszön a könyvből, amely az életbe, a munkába vetett hit, az elvekhez való következetes ragaszkodás hitvallása.
Károly Frigyes