MELKOVITS TAMÁS
A szervezett módon megjelenő főrendi liberális ellenzék megszületésének időpontját több okból is az 1839–40-es országgyűlésben kell megjelölnünk. A társadalom többi csoportjához képest körülbelül egy évtizeddel később a főrendi táblán helyet foglaló leggazdagabb országlakók táborában is elindult egyfajta polarizálódás, amely rögtön három részre osztotta szét a politikai palettát. A hagyományosan udvarhű aulikusok a kormányzat és a nádor körül tömörültek, a Dessewffy Aurél vezette újkonzervatívok előzetes értekezleteket tartva, saját taktikát kialakítva pártszerű szervezkedésbe fogtak, harmadik csoportként pedig minden eddiginél nagyobb erővel kezdődött meg az ellenzéki, liberális mágnások szervezkedése is.1 Ez a diéta tehát egy új fejlődési, átalakulási szakasz kezdeti állapotának időszaka a felsőtábla életében. Ami az alsótáblán már 1832–36-ban elkezdődött, vagyis az új liberális generáció folyamatos térnyerése és a hagyományos ellenzék szervezett reformellenzékké formálása, az a felsőtáblán minden valószínűség szerint csak a következő, 1839–40-es diétán indult el a kibontakozás útján. A korábbi időszakban "csupán" a Széchenyi István, valamint Wesselényi Miklós köré csoportosuló barátok, elvbarátok egyelőre még szervezetlen, különösebb felsőtáblai súllyal nem rendelkező közösségéről beszélhetünk – persze a főrendi ellenzékiség távlati előzményei minden valószínűség szerint a XVIII. századra is visszanyúlnak, de jelen esetben ennek bővebb felderítésére és bemutatására nincs lehetőségünk. 1839-ben azonban az udvar számára is jól érzékelhető módon jelent meg egy csoport, amelyet már nem lehetett teljes mértékben figyelmen kívül hagyni. "Most már nemcsak a Károlyiak, a Széchenyiek, az Andrássyak sorából került ki egy-egy liberális főrend, hanem a nem kevésbé vagyonos, sőt esetlegesen gazdagabb Zichyek, Eszterházyak, Wenckheimek közül is."2 Az ellenzéki főrendek ráadásul elkezdték saját magukat szervezni, gróf Batthyány Lajos személyében pedig egy kitűnő szervezőkészséggel megáldott, vezetői alkattal és képességekkel, továbbá rendkívüli ambícióval és elhivatottsággal rendelkező irányadót is kaptak, aki első diétai fellépése alkalmával rögtön képes volt a heterogén, más-más okból ellenzékivé vált személyeket, a hagyományos sérelmi, oppozíciós politikát képviselő, valamint az új liberális elvekben gondolkodó mágnásokat is összefogni és programot adni nekik. Szintén a változás szelét mutatta, hogy 1840. február 25-ei keltezéssel elkezdték az eddig teljes mértékben hiányzó Főrendi Napló3 vezetését és annak – legalább utólagos – kinyomtatását, mely alapjaiban véve változtatta meg a főrendi tábla ülésezési gyakorlatát.
Disszertációs témám – mely tervezett módon a főrendi liberális ellenzék csoporttá szerveződését, teljes 1839–40-es működését, országos kapcsolatrendszerét, továbbá aktivitását, működési körülményeit, formáját és lehetőségeit, diétai fellépésük eredményeit és jelentőségét, valamint tagjait kívánja részletesen bemutatni – bevezető tanulmányaként jelen esetben három kezdő lépést kívánok megtenni. Elsőként az előzmények vázlatos, a téma szempontjából legmeghatározóbb mozzanatainak bemutatásával meghatározni a kétkamarás magyar rendi országgyűlés alsó és felső táblájának 1839-ben meglévő, egymással szembeni erőviszonyait. Második lépésként – egy, véleményem szerint erre a célra legmegfelelőbb forráscsoport segítségével – felvázolni a főrendi ház tagjainak legfőbb csoportjait és azok 1839–40-es képviselőit, továbbá vélhető politikai irányultságát is. Utolsóként pedig összeállítani az ellenzékiség szempontjából szóba jöhető személyek névsorát, majd a csoport tagjait egyelőre kezdeti, általános vizsgálatok alá vetni.
Az 1608. évi koronázás utáni I. törvénycikk értelmében végérvényesen kodifikált kétkamarás országgyűlési rendszer4 alsó-, illetve felsőtáblájának egymáshoz mért erőviszonyai az idő előrehaladtával lényeges átalakulásokon mentek keresztül. A hagyományosan a legrangosabb világi és egyházi főméltóságok, valamint a nagybirtokos arisztokrácia kezében lévő politikai irányítás folyamatosan csorbát szenvedett. Szijártó M. István A diéta című munkájában azt emeli ki, hogy a magyar rendi országgyűlés XVIII. századi fejlődése során egyre nagyobb lett az alsótábla politikai ereje a felsőtáblával szemben. A főnemesi vezetésű magyar rendiség helyébe a jómódú birtokos nemesség, az úgynevezett bene possessionati által dominált magyar rendiség került.5 Ez az átstrukturálódási folyamat a XVIII. század derekától egészen az 1830-as évekig, a szűkebb értelemben vett reformkorig, ha nem is töretlen módon, de folyamatosan erősödött. Az erőviszonyok átrendeződésének hátterében – többek között – a vármegyei köznemesség hatalomátvétele, végső soron társadalmi önállósodása állt.6
1687 után, amikor is az ország rendjei törvényben mondtak le a szabad királyválasztás jogáról, és ezáltal vállalták az örökletes Habsburg-királyságot, a korábban meglévő ellenállási lehetőségeknek megszűntek az alapjai, a kormányzattal szembeni védekezés súlypontja a vármegyékbe tevődött át. Ezt az ellenszegülési gyakorlatot az biztosította, hogy a "központi hatóságoknak a közigazgatás középszintjén és az alatt nem volt apparátusuk." 7 A vármegye vezetését a hagyományosan leginkább udvarhű, Habsburg-barát, többnyire az uralkodó által kinevezett főispán látta el. Szijártó szerint azonban a tényleges vezetés a XVIII. század folyamán az alispán kezébe került át: Somogy vármegye példáján keresztül mutatja be, hogy "Lényegében azt láthatjuk, hogy a főispán mintegy a lovak közé dobta a »gyeplőt«, a megye politikai életét nem kívánta maga irányítani. Saját feladatainak egy részét az alispánra bízta."8 Továbbá azt is megfigyelhetjük, hogy a főispán háttérbe szorulásával, háttérbe vonulásával párhuzamosan a vármegyei közgyűléseken a vezetést a nagybirtokosoktól a jómódú köznemesség vette át.9
A középszintű, regionális irányítás kézben tartásának következtében a vármegyei követek súlya az alsótáblán is folyamatosan erősödött. Az 1825–27-es diétára kialakuló rendszer – miszerint a vármegyei és a kerületi követek egységenkénti egy-egy szavazata ellenében a városi és a káptalani követek együttesen csak egy-egy szavazattal rendelkeznek, a távollévő főrendeket helyettesítő megbízottak pedig egyáltalán nem szólhatnak bele érdemben a döntésekbe, csupán tanácskozási joguk van10 – az úgynevezett pars senior szokásjogán alapult. A szavazatokat a legtöbb esetben a rendi országgyűlések folyamán nem számlálták, hanem vagy közfelkiáltással egyeztek meg, vagy pedig a tekintélyesebbnek vélt rész, csoport véleménye döntött. A vármegyei követek a XVIII. század végére egyértelműen kivívták maguknak a pars senior rangját az alsótáblán, ezzel párhuzamosan természetesen csökkent a többi alsótáblai csoport súlya, amely a századforduló során intézményesült is.11 Az 1790 és 1825 között meggyökeresedő szavazatszámlálási rendszer pedig már ezek között az erőviszonyok között véglegesedett.12
A bene possessionati alsótáblai hatalomátvételének sikerességét segítette elő a kerületi ülések rendszerének megszilárdulása és súlyának növekedése. Az eredetileg döntés előkészítő tanácskozásokból kialakuló rendszer lehetőséget nyújtott arra, hogy a vármegyei követek az udvar képviselőitől függetlenül, a személynök elnöklete nélkül vitathassák, tárgyalhassák meg az ügyeket. Az 1790–91-es diétára nagyrészt egységesedett és ki is teljesedett a kerületi ülésezés szisztémája, végeredményben pedig 1825–27-re vált meggyökeresedett – néhány apróbb módosítástól eltekintve –, véglegesen kialakult rendszerré.13
A vármegyei köznemesség alsótáblai vezérré válásával párhuzamosan az alsó- és a felsőtábla erőviszonyai is az előbbi felé, annak javára tolódtak el. Az alsótábla vezető csoportjai a XVIII. század utolsó harmadára már "diétai vitákat eldöntő erővé" léptek elő.14 A törvényhozás alapfeltétele, a teljes közakaratot szimbolizálva, a két tábla közötti megegyezés volt. Ezt a kompromisszumokon alapuló egyetértést a XVIII. század folyamán a legtöbb esetben üzenetváltások segítségével meg tudták oldani.15 "Az országgyűlés egysége például akkor nem jött létre, amikor a rendeket a vallási kérdés jobban elválasztotta, mint ahogy a kormányzattal való szembenállás összekötötte."16 Alternatív megoldásként ilyen esetekben vegyes üléseket tartottak, és ott próbáltak megegyezésre jutni, ennek ellenére alapvetően a külön ülésezés és az üzenetekkel való kompromisszumkeresés volt a bevett, általános gyakorlat. A hosszú szünet után, 1790-ben összeülő diétán azonban azt tapasztalhatjuk, hogy a hatvanötből negyvenhét vegyes ülésként zajlott le.17 Ezt az újdonságot a francia alkotmányozó nemzetgyűlés iránt érzett rokonszenv, illetve mintakövetés mellett a főrendiház "behódolásával" is magyarázhatjuk. 1792-ben azonban valamilyen oknál fogva már mindkét tábla idegenkedett a közös ülésezésektől. 1825-re tehát az üzenetváltásokkal elérni kívánt kompromisszum mintája maradt és gyökeresedett meg a gyakorlatban. Ahogy azonban az 1830-as években megjelenő liberális köznemesi réteg egyre inkább átvette a vármegyei közgyűlések, valamint az alsótáblai hagyományos ellenzék irányítását, az udvar részéről két fő védekezési módszer kínálkozott. Egyrészt, hogy a megyékben visszaszerezzék a hatékony főispáni ellenőrzést, sőt helyettük vagy mellettük, akár teljhatalmú adminisztrátorok kinevezésével elérjék az ellenzéki hangok háttérbe szorítását, valamint a követutasítások konzervatív színezetét. Másrészt, hogy a nádor, továbbá a világi és egyházi főméltóságok, tisztségviselők segítségével biztosítsák a felsőtábla merev ellenállását az alsótáblai kívánságokkal szemben, meggátolva, hogy bárminemű érdemi változást előmozdító törvényjavaslat az uralkodó elé kerülhessen. 1832–36-ban az úrbéri tárgyalások során be is bizonyosodott, hogy az udvar nem riad vissza a vármegyei életbe történő, akár erőszakos beavatkozástól sem, továbbá, hogy a főrendek már egyáltalán nem törekednek a törvényhozási egység, a kívánt kompromisszum megteremtésére, ellenkezőleg, szinte de facto vétójoggal18 rendelkeznek, és azt minden esetben alkalmazzák is. Wesselényi perbe fogása után például (1835 júniusa) az országgyűlés bezárásáig (1836 májusa) tizenhat ízben küldték vissza a főrendek az alsótábla tiltakozását. Kölcsey Ferenc élesen bírálva vonta kétségbe az eljárás jogosságát: "A 700 000 kétszer jelentette ki magát, s kérdem: mi joga van az 500-nak oly ellentmondást csinálni? Én a mi polgári alkotványunkban csak egy vétót ismerek, s ez a koronához van kötve."19 De a Szatmár vármegyei követ véleménye ellenére a főrendi szokás immár meggyökeresedni látszott.
Horváth Mihály szerint a liberálisok 1839 előtt felismerték, hogy a "minden haladást gátló kormánypolitikát csak egy rendíthetetlen erejű országgyűlési ellenzék leend képes megváltoztatni, s a nemzeti sérelmek orvoslását kieszközölni." Ahhoz véleménye szerint kétség sem férhetett, hogy az alsótáblán egyre erősebb ellenzéki ellenállás lesz. Ennek ellenére a korábbi országgyűlés története "mindenkit meggyőzhetett, hogy a rendek táblájának hatása mindaddig megbénítva marad, míglen a főrendek háza, a kormány által támogatva határtalan vétót gyakorol, s annak keblében is nem támad egy tömörebb ellenzék." 20 Véleménye szerint némi oppozíciós erő "eddigelé is létezett ugyan a főrendek közt, de az oly csekély, fegyelmezetlen s erélytelen vala, hogy alig bírt súllyal a királyi hivatalnokok, főispánok s püspökök nagy száma mellett, kivált miután az elnöklő nádor a szavazatokat régi szokás szerint nem számította, hanem mérlegelte, s mindig a felszólamlott zászlósok s főispánok, jobbára egyértelmű véleménye szerint mondta ki a tábla végzéseit." 21 Ez az említett gyakorlat a non numerantur sed ponderantur, tehát a ponderálás módszere. Amíg tehát az alsótáblán a vármegyei követek váltak a pars seniorrá, addig a felsőtáblán a világi tisztségviselők, a főispánok és az egyházi méltóságok foglalták el ezt a pozíciót, ráadásul a nádor az adott kérdésben a vélemények meghallgatása után kedve szerint tovább súlyozhatta az egyes hozzászólásokat, majd "ítéletet" hirdethetett.22 Ebben a helyzetben vette kezdetét az 1839–40-es diéta, mely egyik alapfeladatának tekintette a főrendi ház belső "reformját" egy erős, szervezett, alsótáblát támogató ellenzéki csoport létrehozásával.
Az 1839–40-es diéta felsőtáblai szereplőinek behatóbb megismeréséhez megítélésem szerint ideális forráscsoportot jelenthetnek az úgynevezett összesítő titkosrendőri jellemzések. A bécsi kormányzat már a napóleoni háborúk korának országgyűléseire is küldött titkos megbízottakat, hogy azok rendszeres jelentéseket készítsenek. 1825-ben azonban az Oberste Polizei- und Zensurhofstelle 1817 és 1848 közötti vezetőjének, Sedlnitzky grófnak alárendelve egy külön szervezetet hoztak létre geheimer Dienst néven. Élén 1848 márciusáig Leopold Valentin Ferstl állt. Az időszakos működésű, pusztán a diéta időtartamára újra és újra felállított szervezetnek két fő tevékenységi köre volt. Egyik részlege a külföldiek, a forgalmas fogadók, az országgyűlési ifjak, illetve a legveszélyesebbnek tartott ellenzékiek megfigyelésével foglalkozott; a másik az országgyűlések nyilvános üléseit kísérte figyelemmel. Az úgynevezett Sitzungsreferentek, akik leginkább a távollevő mágnások követei, vagy a követek mellé rendelt írnokok soraiból kerültek ki, napidíj fejében részletes feljegyzéseket készítettek a tanácskozásokról. Ezeket a jelentéseket a bécsi kormányzat – leggyakrabban a szabad királyi városok követei közül kikerülő – magasabb beosztású informátorai még aznap éjjel ellenőrizték. Ferstl az ülés napján szintén készített rövid jelentéseket, majd másnap az ellenőrzött szövegeket is továbbította. Ezután Sedlnitzky felterjesztése nyomán valószínűleg még aznap vagy az azt követő napon az uralkodó, illetve a miniszteri konferencia elé kerültek. Az így előállított nagy mennyiségű iratanyag segítségül szolgált a különféle összefoglaló jellegű jellemzések készítésénél, illetve valószínűleg az országgyűlések történetére vonatkozó áttekintések is a titkosszolgálati munka alapján készültek el.
Az 1825 és 1840 között tartott négy országgyűlés résztvevőiről részletes jellemzés íródott. A jellemzések létrejötte leginkább a kormányzat személyi politikáját szolgálta. "A napi jelentések a kormányzatnak az országgyűléssel kapcsolatban folyamatosan esedékessé váló döntéseihez voltak szükségesek – mondhatni nélkülözhetetlenek, hiszen Bécs csak 1847 őszén engedélyezte, hogy a politikai sajtó érdemben, ám ekkor is csak cenzúrázva, tudósíthasson a diétán történtekről."23 Sedlnitzky először az 1825–27-es országgyűlésen utasította Ferstlt, illetve Steinbach Ferenc királyi jogügyigazgatási ügyészt összefoglaló jelentések készítésére, akik 1827 áprilisában eleget is tettek a "kérésnek". Ezt követően már egységes jelentések keletkeztek. Az adott jellemzés megadta az illető személy – általában pontatlanul ismert – életkorát, családi állapotát, vallási hovatartozását és vagyoni helyzetét. Ezenfelül felvázolta politikai pályafutását, az adott országgyűlésen játszott szerepét, illetve nyilvános üléseken a fontosabb ügyekben való megnyilatkozásait. Kitért továbbá a politikus általános megítélésére, közéleti ambícióira, illetve javaslatot tett esetleges kinevezésekre vagy kitüntetésekre. A jelentés végén helyet kapott az adott résztvevő "politikai osztályozása" is. A diéta résztvevőit hétfokú skálán értékelték: a legmegbízhatóbbnak számító politikusok szélsőjobb, a legveszélyesebbnek ítélt ellenzékiek pedig szélsőbal, illetve ultrabal minősítést kaptak.24 Jelen esetben az 1840-es Ungarischer Landtag vom Jahre 1839–40. Darstellung und Charakteristik der Mitglieder des ungarischen Reichstages und Oberhauses zu den Staatskonferenz. Akten gehörig25 című, legrészletesebb jellemzésekkel szükséges foglalkoznunk.
Az 1839–40-es diéta résztvevőiről ez alkalommal kivételesen egy másik összefoglaló jellemzéscsoport is készült. Egy olyan, az államkonferenciai mellékletként szereplő, aláírás nélküli 1840. októberi ügyiratról van szó, mely a Politischer, detaillirter Überblick des ungarischen Landtags im Jahre 1839/40 címet viseli.26 Ez az összeállítás csupán pár mondatban jellemezte az országgyűlés résztvevőit, és a hétfokú skála helyett három csoportra osztotta fel a szereplőket: kormánypártiakra, ellenzékiekre, illetve köztes kategóriaként ingadozó politikusokra. Pajkossy Gábor egy 2004-es tanulmányában még nem nevezte meg az ügyirat készítőjét,27 2006-ban azonban már a Történelmi Szemle hasábjain megjelent A kormányzati "terrorizmus" politikája és az 1839–1840. évi országgyűlés című munkájában28 említést tesz arról, hogy a névtelen jellemzések készítőjét Wertheimer Ede egy 1901-ben a Pester Lloydban megjelent cikkében29 gróf Majláth Jánossal azonosította.30
Gróf székhelyi Majláth János Nepomuk (1786–1855) író, műfordító, konzervatív publicista és rendőrkém maga is résztvevője volt a felsőtáblai üléseknek, mint tisztséget nem viselő regalista. Apja az 1785-ben grófi címet szerző Majláth József (1737–1810) Borsod vármegyei főispán, aki 1802-től államminiszter volt.31 Majláth János rendszeresen publikált az Allgemeine Zeitungban Magyarország állapotáról szóló, erősen udvarhű hangvételű cikkeket. Horvát Mihály ezen tevékenységéről és személyéről a következőképpen adott jellemzést: "Ő egyátaljában nem tartozik törvényhozásunk kitűnőbb egyéniségei közé. Sokszor és sokat beszélt ugyan a főrendi házban, gyakran dicsekedve ott is írói működésével s fitogtatva történelmi ismereteit, melyeket nem ritkán a dologhoz nem tartozólag is előtálalt; de beszédének nem volt hatása, köztudomású dolog lévén, hogy ritkábban szól belőle meggyőződés, mint azon anyagi érdek, melyért szavát részint a kormánynak, részint a főpapságnak lekötötte."32 Horváth véleményével némileg egybecsengően a titkosrendőrség róla is készített összefoglaló jelentést: ugyan a jobboldali, kormánypárti csoportba sorolták, de megjegyezték róla, hogy a kormány iránti buzgóságát gyakran túlzásba viszi, sőt erkölcsileg sem örvend jó hírnévnek, és a konzervatív pártoldalon való nem megfelelő viselkedése miatt sem tiszteletet nem kapott, sem érdemi befolyással nem rendelkezett. Valószínűleg a kormányzat iránti nagyfokú elfogultsága, említett túlzásba vitt ügybuzgósága indíthatta arra, hogy külön értékelje az országgyűlés résztvevőit, köztük egyébként saját magát is, ahol ismételten történelmi ismereteivel dicsekedett. Az önértékelés Pálmány Béla fordításában így hangzik: "Éles, ingerlő beszédkészség, csípős replikák kapásból. Értelmes előadás. A tárgyalásokon történelmi ismereteit fölényesen kamatoztatta, és ezzel tekintélyt szerzett."33
Az 1608 óta kétkamarás rendszerben működő magyar országgyűlések felsőtáblájának szerkezetét, illetve ülésezésének rendjét írott törvények és meggyökeresedett hagyományok egyaránt alkották és formálták. A résztvevők tényleges számát illetően a legtöbb diéta esetében csupán becslésekbe bocsátkozhatunk: készültek ugyan központi lakáskönyvek, lakjegyzékek, de ezek csupán korlátozott mértékben használhatóak.34 A titkosrendőrség az 1839–40-es országgyűlés kapcsán a résztvevők részletes jellemzése, valamint az említett politikai skálán való elhelyezése után, egy összesítő táblázatot is készített: eszerint százkét személy vett részt a felsőtábla ülésein, legalábbis ennyiről készült el részletes jellemzés. A Majláth-féle ügyirat ennél több, összesen százharminc személyt írt össze.
A felsőtábla legelőkelőbb rendjét hagyományosan a főpapság alkotta. Az összefoglaló táblázatban húsz egyházi főméltóságot tüntettek fel, ennek megfelelően részletes jellemzés készült Kopácsy József esztergomi érsek és hercegprímás, valamint Pyrker János László egri érsek mellett tizenhárom megyéspüspökről, Smicziklász Gábor körösi görög katolikus püspökről, Sztankovits István görög ortodox érsekről és metropolitáról, valamint három úgynevezett választott és felszentelt (episcopus electus, consecratus), vagy inkább használatos megnevezéssel címzetes püspökről (episcopus titularis), akik nem voltak felruházva "egy, az ország területén ténylegesen fennálló egyházmegye kormányzatával"35, de mint címet és rangot viselhették a püspöki méltóságot.36 A legtöbb egyházi főméltóság kinevezése erőteljesen függött a mindenkori uralkodó jóindulatától, hiszen egy végtelenül hosszadalmas kinevezési ceremónia,37 továbbá egy kellőképpen jól jövedelmező hivatal és tisztségbe iktatás után elvárható volt az uralkodó és a kormányzat irányában képviselt lojalitás. Ennek megfelelően a titkosrendőrség mind a húsz személyt a jobboldalhoz sorolta, bár érdekes módon a szélsőjobb kategóriába csupán négy személy került be: Lonovics József csanádi, Palugyay Imre kassai, gróf Nádasdy Ferenc váci és Haulik György zágrábi püspök. A többiek, az érsekeket is beleértve, "csak" a jobb kategóriában kaptak helyet. A Majláth-féle ügyirat ehhez képest némi eltérést mutat. Egyrészt nem szerepel az összeírásban Belánszky József besztercebányai püspök, másrészt viszont helyet kap még Sailer György bosoni (Szarajevó) választott, címzetes püspök és Richter Alajos a premontreiek jászóvári prépostja, aki hagyományosan szintén részt vehetett a felsőtábla ülésein. Így Majláth János összeírásában mindent összevetve huszonegy egyházi főméltóság szerepel.
A felsőtábla második csoportját az úgynevezett főméltóságok vagy korabeli elnevezéssel élve zászlósurak, azaz a legelőkelőbb főnemesek, a király udvarának tisztségviselői alkották. Itt szerepelt a legfőbb reális hatalommal rendelkező nádor, többek között a felsőtábla, a Helytartótanács és a Hétszemélyes Tábla elnöke, Pest–Pilis–Solt vármegye örökös és valóságos főispánja. Ide sorolták az országbírói tisztséget is, a nádor helyettesét, valamint a tárnokmestert, aki a harmadik legfőbb méltóságnak számított, és a szabad királyi városok fellebbviteli bíróságának, a tárnoki széknek a vezetését is ellátta. A legmagasabb tisztséget betöltők között utolsóként a horvát bánt említhetjük, aki szintén részt vehetett a magyar országgyűlés felsőtáblájának ülésein. A legtöbb, más titulussal rendelkező világi méltóság már többnyire csak névleges címekkel és kevésbé kézzelfogható hatalommal rendelkezett. A főlovászmester hagyományos feladata az országgyűlési résztvevők elszállásolásának megszervezése volt, a főajtónálló-mester pedig az ülések belső rendjének a biztosításáért volt felelős. A titkosrendőri jellemzések nyolc főméltóságot írtak össze. Természetesen az uralkodói család tagja, József nádor nem került nagyító alá. Részletes jellemzés készült azonban id. Majláth György országbíróról, ifj. báró Eötvös Ignác főtárnokmesterről, id. gróf Zichy Ferenc főajtónálló-mesterről, gróf Batthyány Imre főlovászmesterről, gróf Keglevich János királyi főpohárnok-mesterről, gróf Keglevich Gáborról, valamint gróf Teleki Józsefről, a Szent Korona első és második őréről. Ebben a csoportban szerepelt még gróf Pálffy-Daun Ferdinánd Lipót, mint Pozsony vármegye örökös és valóságos főispánja, aki 1840-ig töltötte be ezt a tisztséget.38 A Majláth-féle összesítésben Pálffy személyét leszámítva ugyanazt a hét főméltóságot találjuk meg. A rendőri osztályozás szintén mutat némi érdekességet. Természetesen a valóságos és névleges hatalommal járó címek adományozása ugyancsak nagymértékben az uralkodói kinevezéstől függött, így ennek megfelelően csakis jobboldali személyi osztályzatokkal szembesülhetünk, de csupán Majláth György országbíró kapott szélsőjobb besorolást, sőt Eötvös Ignác tárnokmestert és Teleki József koronaőrt jobbközép osztályzattal látták el a jellemzésük végén.
A harmadik csoportot a főispánok (supremus comes) alkották, melyek közül sokan örökös, örökletes címekkel rendelkeztek: kapcsolódhatott ez tisztséghez, mint a nádor vagy az esztergomi érsek esetében, illetve családokhoz.39 Az összefoglaló táblázat kilenc főispánt említ. A jellemzések között külön jelezték, hogy másik kategóriában kapott helyet a nyolc, már említett főméltóság, illetve a két érsek, akik főispánok is voltak, továbbá Szerencsy István aradi főispán, aki mint személynök az alsótáblán elnökölt, valamint ifj. gróf Nádasdy Lipót komáromi főispán, aki a királyi tábla ülnökeként szintén az alsótáblán foglalt helyet a személynök oldalán. Végezetül Tajnay János árvai főispánról kell szót ejtenünk, aki nem került számításba az összesítő táblázat készítésekor, mivel az országgyűlés ideje alatt elhunyt. Az a tény, hogy róla csak egy rövid megjegyzés készült, sőt még politikai besorolást sem kapott, jól példázza, hogy a diéta résztvevőinek megfigyelése és értékelése az udvar jövőbeni politikai céljaihoz volt szükséges: egy időközben meghalt személy már nem volt mérvadó ebből a szempontból. A többi, besorolással rendelkező főispánból csak báró Mednyánszky Alajos nyitrai, id. báró Vécsey Miklós szatmári, valamint gróf Szécsen Miklós pozsegai főispán kapott szélsőjobb besorolást. Az összesítő táblázat a főispánok mellett szerepeltette Nemeskéri Kiss Pált, mint Fiume és a Magyar Tengermellék kormányzóját, aki szintén szélsőjobb besorolást kapott. Ezzel szemben a Majláth-féle ügyirat a kilenc említett főispánon, ifj. gróf Nádasdy Lipóton, valamint az időközben elhunyt Tajnay Jánoson kívül ide sorol még további három személyt: Lányi Imre ungi, Marich István Dávid tornai és Zdenczay Miklós zágrábi főispánt, tehát összesen tizennégy személyt jellemez pár mondatban. Továbbá szintén említi Nemeskéri Kiss Pál kormányzót, valamint még Markovich Andrást, Horvátország felsőtáblai követét is.
A felsőtábla utolsó csoportját a nemzeti és honfiúsított mágnások alkották, akik nem hivatalból, hanem személyi jogon voltak jelen az országgyűlésen (magnates de familiis extra officio). Elméletileg40 minden huszonegyedik életévét betöltött, mágnás családból származó férfi a király által aláírt, a kancellár által kiküldött és ellenjegyzett meghívólevelet, úgynevezett regálist kapott, és személyesen részt vehetett az országgyűlésen: ezt a csoportot nevezték regalistáknak. A meghívott regalisták megjelenése elvileg kötelező volt, akadályoztatásuk esetén követet kellett küldeniük az alsótáblára. A potenciálisan meghívható regalisták száma elérte a négy-, sőt ötszáz főt is, beleértve a külföldi származású, de már honfiúsított mágnásokat is. A honosítottak birtokokat kaptak a Magyar Királyságon belül, továbbá felhasználhatták őket a kormányzat diétai támogatására is. A XVII. századi gyakorlat azonban a XIX. századra már háttérbe szorult. Kecskeméti Károly szerint egyrészt a "püspökökből, zászlósurakból és főispánokból álló keménymag" a segítségük nélkül is elvégezte a kormányzati szándékokat, másrészt pedig ezek a honfiúsított mágnások még kevésbé vettek részt a diétákon, mint a hazai mágnás családok képviselői.41 Természetesen a korlátozott részvétel összefüggött azzal a megállapítással, hogy nem volt rájuk szükség. Kecskeméti a Kossuth Lajos-féle Országgyűlési Tudósításokhoz rendelt névjegyzék alapján az 1832–36-os országgyűlésre meghívott ötszáz regalistából mindöszsze negyvenkilencet számol össze.42 A Tudósításokhoz erről a helyzetről így számol be: "A főrendi táblán megjelenésre jogosultak és egyben kötelezettek száma 500 körül mozgott; az országgyűlésen azonban már kezdettől ezeknek csak egy része jelent meg, másrészük helyettessel képviseltette magát, vagy egyszerűen távol maradt. Az országgyűlés elhúzódásával a megjelentek jó része is eltávozott. A főrendi tábla helyzetére jellemző Nagy Pál 1835. jan. 21-i leírása: »Most hogy áll a fő tábla? Ott van egy-két zászlós úr, öt-hat püspök, 10-12 főispány, s ezzel punctum. De az ellensúlyt képezhető regalistákból alig láthatunk egyet is. Bécsben a Burg Theátromnak majd minden loge-jából kikandikál egy-kettő, vagy otthon a jószágain panaszkodik ellenünk, de itt egy is alig van. Miért nem jönnek védeni jussaikat? S ha nem jönnek, mire törvény szerint kötelesek lennének, miért nem büntettetnek? «"43
Az 1839–40-es diétán a megjelent regalisták összlétszáma már emelkedést mutat. A titkosrendőri összefoglaló táblázat szerint tizennyolc kormánypárti és negyvenhat ellenzéki regalista jellemzés készült, illetve – ahogyan azt már említettük – Pálffy-Daun Ferdinánd a főméltóságok között került összesítésre. Ha viszont végignézzük az irategyüttest, akkor a kormánypárti regalisták számát huszonegyre kell növelnünk, az ellenzékiekét pedig negyvennégyre csökkentenünk. A Majláth-féle összesítés huszonnégy valamiféle tisztséget viselő, illetve tizenkét semmiféle tisztséggel nem rendelkező, azaz összesen harminchat kormánypárti, emellett negyven ellenzéki és tíz ingadozó regalistát sorol fel. A növekedést egyrészről az udvar reakciós, törvénysértő magatartása miatt kiváltott ellenhatás mellett az is eredményezte, hogy az országgyűlés előtt az ellenzék egyik fő célja lett, hogy "mennél többeket nyerjenek meg az ellenzéknek s bírjanak reá, hogy folyton az országgyűlésen maradjanak".44 Másrészt a ténylegesen nagyobb számban megjelenő és kitartóan ott is maradó ellenzéki mágnások miatt a kormány a fontosabb viták idejére "több oly, vidéken lakó szegény regalistát csődített be s látott el napidíjjal, kik vagyontalanságuk miatt állandólag nem voltak jelen a törvényhozás székhelyén. A bosszús közönség ezeket »öt forintos mágnásoknak« nevezte el."45
Összegezve tehát, a jellemzések között húsz egyházi, és Pálffy-Daun Ferdinánddal együtt nyolc világi főméltóságot, az elhunyt Tajnay Jánossal és Szerencsy Istvánnal, valamint Nádasdy Lipóttal együtt tizenkét főispánt és Horvátország kormányzóját (az összesítő táblázat szerint húsz, nyolc, tíz személy), valamint hatvanöt regalistát (az összesítő táblázat szerint hatvannégy személy), azaz összesen százhat felsőtáblai résztvevőt találunk, akiket 62:44 arányban osztottak be, természetesen a kormánypárt javára. A Majláth-féle összesítés huszonegy egyházi és hét világi főméltóságot, tizennégy főispánt, Fiume és a Magyar Tengermellék kormányzóját és Horvátország felsőtáblai követét, valamint nyolcvanhat regalistát sorol fel, tehát összesen százharminc személyt. E szerint az összesítés szerint tehát a tíz egyértelműen be nem sorolható résztvevőt leszámítva 80:40 arányról beszélhetünk szintén a kormánypárt javára, ami éppen kétszeres túlerőt jelent.46
A két irat közötti különbségek döntő részét a regalisták csoportjánál figyelhetjük meg. A számszerűleg viszonylag nagy eltérésekkel kapcsolatosan elöljáróban annyit állapíthatunk meg, hogy többen – ahogyan azt majd később konkrét példákon keresztül is látni fogjuk – csak szavaztak, vagy alig voltak jelen néhány ülésen, vagy éppen teljesen háttérbe szorulva maradtak, így a titkosrendőri bővebb jellemzések készítése szempontjából érdektelenebbnek bizonyultak, mint a pár mondatban értékelő Majláth Jánosnak, aki ügybuzgalma miatt igyekezhetett a legrészletesebben feltárni a jelenlevők kilétét és politikai hovatartozását.
A továbbiakban részletesen csupán a regalistákkal foglakozom, azzal a felsőtáblai csoporttal, amelyben – a már említett okok miatt is – megjelenhettek az ellenzék képviselői. Ők, annak ellenére, hogy a legtöbb személy hagyományosan nem vett részt a diétákon, csakis saját magukat és családjukat képviselték, nem kötötte őket semmilyen korlátozás, követutasítás.
Az összefoglaló jellemzések tehát hatvanöt, míg a Majláth-féle ügyirat nyolcvanhat mágnás személyt sorol be a regalisták csoportjába. A jellemzések a hétfokú skálán történő elhelyezéssel – mint már utaltunk rá – nem teljes mértékben a politikai beállítódást érzékeltették, tehát nem a radikális liberálisoktól a csontkonzervatívokig terjedő kategóriákat állítottak fel, hanem az udvar és a kormányzat szempontjából értékelt veszélyesség mértéke alapján rangsorolták a diéta résztvevőit. A beosztás mikéntjébe a kormánypárti vagy ellenzéki megnyilvánulások tartalma mellett több minden körülmény belejátszott, mint például a politikai képességek, az országgyűlési jelenlét, az üléseken tanúsított aktivitás, a szónoki megnyilvánulások száma, azok minősége, sőt a főrendeknél egyik legfőbb problémaként felmerülő magyar nyelvismeret is, továbbá az intellektuális képességek, a vagyoni és családi háttér, illetve a mozgósítható kapcsolati háló.
A legveszélyesebbnek számító ultrabal besorolást ennek alapján öt személy: gróf Andrássy Károly, gróf Batthyány Lajos, gróf Pálffy József, gróf Széchenyi István és gróf Zichy Ödön (Eugén) "érdemelte" ki. További tizenkét mágnás szélsőbal, tíz pedig bal besorolást kapott. A legkevésbé veszélyes, de még ellenzéki csoportot alkotó balközép címke alá tizenhét embert sorolt a titkosrendőrség (összesen negyvennégy fő). A kormánypárti oldalon a legkevésbé megbízható jobbközép kategóriába három,47 a már biztosabb, jobb csoportba pedig tizenöt regalistát soroltak. A leghűségesebb szélsőjobb titulussal pusztán ifj. gróf Apponyi György, gróf Dessewffy Aurél és báró Jósika Sámuel "dicsekedhetett".
A részletesen jellemzett hatvanöt mágnásból csupán hét személy nem szerepel a Majláth-féle összesítésben: a bal csoport közül gróf Batthyány Gusztáv és ifj. gróf Zichy Károly, a balközép kategóriából gróf Erdődy Kajetán, ifj. gróf Eszterházy Miklós és báró Podmaniczky László, míg a jobb társaságból gróf Berényi Miklós és báró Geramb János (az ábrán dőlt, aláhúzott formázással jelölt személyek). További hét személyt emelhetünk ki a hatvanöt mágnásból, akiket a Majláth-féle ügyirat nem sorol sem kormánypártinak, sem ellenzékinek, hanem egyszerűen köztes kategóriaként, ingadozónak említ: a balközépből gróf Festetics Vince, báró Podmaniczky János, báró Prónay Albert, valamint id. gróf Zichy Károly, a jobbközép oldalról gróf Andrássy György és báró Podmaniczky Lajos, végezetül az egyedüliként nem valamelyik középcsoportba, hanem jobb, tehát már megbízhatónak számító kormánypárti kategóriába besorolt gróf Szapáry József az, aki még bekerült az ingadozók közé. A hét személyen kívül Majláth János még három regalistát említ ingadozóként, akik a rendőri jellemzésekben viszont nem szerepelnek: báró Perényi Gábort, báró Podmaniczky Andort és gróf Zichy Jánost (az ábrán félkövér formázással jelölt személyek). Olyan regalistát csupán egyetlenegyet találunk báró Orczy György személyében, akit a rendőri jellemzések – bár csak balközép kategóriában – ellenzékinek tituláltak, míg ezzel szemben a Majláth-féle ügyirat kormánypártiként említett (az ábrán félkövér, dőlt, aláhúzott formázással jelölt személy). A két összesítés közötti eltérések kapcsán végezetül – a már említett három ingadozó mágnáson kívül – huszonöt olyan személyről kell megemlékeznünk, akikről csak Majláth Jánosnak köszönhetően szerzünk tudomást. A kormánypárti oldalon a felsoroltakon kívül helyet kapott további tizenkilenc személy,48 az ellenzéki oldalon pedig további hat mágnás került felsorolásra: gróf Apponyi Gusztáv, gróf Apponyi Lipót, gróf Draskovich Sándor, id. gróf Eszterházy Mihály, gróf Festetics Leó és gróf Pejachevich Péter.
Az eltérések elsődleges okai abban keresendők, hogy sokan a diéta egész lefolyását tekintve alig voltak jelen: az ellenzék részéről például gróf Pejachevich Péter, gróf Draskovich Sándor csak az országgyűlés eleji tanácskozásokban, míg például a Podmaniczkyek leginkább csak a vallási tárgyú ülések folyamatában vettek részt. Többen továbbá hiába voltak jelen, pusztán csak szavaztak: gróf Apponyi Lajos és Lipót, gróf Eszterházy Miklós, gróf Festetics Leó, báró Orczy Lajos és György, illetve gróf Pejachevich Péter. Valószínűleg leginkább ezen személyek között fedezhetjük fel azokat az egyéneket, akik csak ellenzéki rábeszélés okán jelentek meg rövid időre. A kormánypárt oldalán szembeötlő, hogy a mindösszesen huszonegy személyről (a regalisták között az ellenzékiek felét sem érték el) íródó rendőri jellemzéseken túl Majláth még tizenkilenc további mágnást sorol fel (ebben az esetben az arány már majdnem egyenlő). Ezen regalisták között, pár kivételtől eltekintve, mindenkiről olyan jellemzést ad, hogy csak rövid ideig van jelen, keveset beszél, csak szavaz, beszél ugyan néha, de ezzel egyáltalán nem gyakorol hatást, stb. Minden valószínűség szerint leginkább ebben a csoportban lelhetjük fel nagyobb számban a – már említett – "ötforintos mágnásokat", akikről a titkosrendőrség szükségtelennek tartotta jellemzések készítését. Különleges esetként báró Orczy Lőrinc, korábbi aradi főispán említhető, akiről valószínűleg vaksága miatt nem készült részletes titkosrendőri jellemzés.
A két elkészített osztályozás szerint tehát a felsőtábla résztvevői közül kizárólag a regalisták csoportjában találunk mindent összevetve ötven ellenzéki mágnást, harminckilencen mindkét jellemzésben szerepelnek, egyikük azonban a rendőri jellemzések szerint kormánypárti, továbbá négyen pedig a Majláth-féle ügyirat szerint ingadozók. Ha az említett ötven főhöz még hozzászámoljuk a rendőri jellemzésekben jobboldali, de a Majláthféle összesítésben ingadozóként szereplő három mágnást, valamint azt a további három köztes kategóriába sorolt személyt, akik a részletes titkosrendőri jellemzésekben nem szerepelnek, akkor maximálisan ötvenhat regalistát szükséges vizsgálnunk az ellenzékiség szempontjából. Azt mondhatjuk ugyanis, hogy akiket a titkosrendőrség megbízottjai – akik általában nagyon bizalmatlanok voltak a diéta résztvevőivel szemben (láthattuk, még a magas rangú főpapok, tisztségviselők között is csupán páran érdemelték ki a leghűségesebb szélsőjobb minősítést, ultrajobb kategóriát pedig, bár az összesítő táblázat megad egy ilyen besorolási lehetőséget is, senki sem kapott) – nem tartottak ellenzékinek, azokkal kapcsolatban biztosra vehetjük, hogy ezen a diétán kormánypártiként viselkedtek.
A liberális reformfolyamat majd csak az 1840-es években gyorsult fel igazán, így érdemes lesz nyomon követni ennek az ötvenhat személynek a későbbi politikai nézeteit, magatartását, a két formálódó párthoz: az újkonzervatívokhoz és az ellenzéki-liberális csoportosuláshoz való viszonyát. Sok esetben, bár eléggé leegyszerűsítve, de azt mondhatjuk, hogy az 1848–49-es folyamatokhoz való hozzáállás is egy próbakövet jelenthet élettörténetükben és megítélésükben. Így például az 1840-ben ultrabal minősítést szerző gróf Zichy Ödönt (Eugén)49 1848-ban a Görgey Artúr által felállított hadbíróság Jellasics számára végzett kémkedés vádjával kivégeztette, míg ifj. báró Jeszenák János50 a balközép kategóriából végig tevékenyen kivette a részét az 1848–49-es eseményekből, majd orosz hadifogságba került, ahol mártírhalált halt. A példa is jól érzékelteti, hogy az 1839–40-es magatartás csak egy pillanatnyi állomás volt egy személy, egy politikus életében. Sőt természetesen az is előfordulhat, hogy a titkosrendőrség rosszul ítélte meg az adott személyek 1839–40-es ellenzéken belül elfoglalt helyét. A későbbiekben, végigtekintve az országgyűlés folyamatát, vitás kérdéseit, főbb eseményeit, elsősorban Stuller Ferenc Országgyűlési Tudósításainak,51 valamint a Főrendi Naplónak a segítségével lehetőségünk lesz mérlegelni a politikai osztályozás helyességét.
Ha közelebbről megvizsgáljuk ezt az ötvenhat személyt, akkor herceg Odeschalchi Ágostont52 leszámítva tizenkét báróval és negyvenhárom grófi rangot viselő személlyel találkozunk. Életkorukat figyelembe véve, ha a Tóth Lőrinc-féle állítást veszszük kiindulási alapnak – melyet a történészi szakma is elfogadottnak tekint –, azaz, hogy a főrendi ellenzék soraiban régi elemek csak nagyon kevesen fordulnak elő, helyettük tehetséges és lelkes újoncok csoportosulásáról kell beszélnünk,53 akkor a következő észrevételeket tehetjük. Ha megnézzük az ötvenhat személy átlagéletkorát, akkor körülbelül harminckilenc-negyven évet kapunk. Ha viszont csak az ultrabal, a szélsőbal és a bal kategóriát tekintjük, akkor máris harmincöt-harmincnégyre csökken az átlag. Ebből az összesen huszonhét személyből – gróf Andrássy Károlyt, gróf Széchenyi Istvánt és báró Zay Károlyt leszámítva – mindenki már 1800 után született. Bár azt is látnunk kell, hogy az ötvenhat személyből huszonhárman ott voltak már a korábbi, 1832–36-os diétán is, igaz, hárman még az alsótáblán kaptak helyet. A huszonhét személyt tekintve pedig tizenhárman szerepeltek a korábbi diétán, az említett három személyből itt ketten: báró Eötvös József és gróf Pálffy József vett részt a diéta másik táblájának ülésein.54 Érdekes lehet a későbbiekben vizsgálni, hogy a születési időpont mennyiben befolyásolta a puszta ellenzéki vagy az esetlegesen liberális nézetek képviselését. Az ellenzék legfiatalabb tagja az 1817-es születésű gróf Forray Iván55 (bal), legidősebb pedig báró Podmaniczky János56 (balközép) volt, aki immár hatvanéves korban járt 1840-ben.
Vallási tekintetben, a magyar arisztokrácia túlnyomó többségére jellemzően, katolikus vallású egyénekről beszélhetünk. Habár báró Bánffy Pál, báró Zay Károly és a Telekiek evangélikusok, ifj. báró Jeszenák János, báró Prónay Albert és a Podmaniczkyek pedig reformátusok voltak.
A magyar arisztokrácia belterjes jellegéhez igazodva az ellenzékiek között is számtalan családi kapcsolatot találhatunk. Több testvér is képviseltette magát, mint a Viczayak, a Szapáryak, az Orczyak vagy a Podmaniczkyek, és Lajos személyében az unokatestvérük is. Távolabbi rokoni kapcsolatok terén láthatjuk például, hogy herceg Odeschalchi Ágoston lánya, Paulina Zichy Edmund felesége volt, id. gróf Zichy Károly Antónia nevű lánya gróf Batthyány Lajos, míg Karolina nevű lánya gróf Károlyi György házastársa volt. A sort még folytathatnánk további közeli, illetve távoli rokoni szálakkal, ezek részletes feltérképezése azonban már egy másik kutatási irány lehet. Mély vizsgálatokat kíván továbbá az ellenzéki csoport vagyoni helyzete, illetve birtokaik elhelyezkedésének földrajzi vizsgálata is.
A titkosrendőri jellemzések szövege két fontos alapgondolatot tartalmaz. Egyrészt általánosan, hogy "majd mindegyik mágnás csak a mostani magyar kormánnyal szembeni irigységből, haragból, és bosszúvágyból vált ellenzékivé, továbbá családi és vagyoni viszonyaiban való szétziláltsága miatt."57 Tehát semmiképpen sem személyes belső politikai indíttatásból, vagy éppen a változtatások irányába mutató tenni akarásból, csupán a külső körülmények által befolyásolt, a saját személyes sorsot szem előtt tartó negatív magatartásból váltak a legtöbben ellenzékivé. Számtalan titkosrendőri magyarázatot találunk ilyen esetekre: gróf Erdődy Sándor például egy sikertelen hivatalszerzési kérelem okán vált ellenzékivé. De többen vannak, akik a rendőrség szerint asszonyok miatt kezdtek a kormánypárt ellenében tevékenykedni. Eszerint gróf Haller Ferencet a felesége, ifj. gróf Cebrián Ferencet Batthyány Lajos feleségének tett ígérete hajszolta bele az ellenzékiségbe, míg gróf Forray Ivánnak állítólag annyi is elég volt, hogy Szapáryné Almásy Rozi egy kézimunkáját odaígérte neki. A rendőrség szerint a legaktívabb ellenzéki, gróf Pálffy József nagybátyja, Pálffy Fidél kancellári hivatalából történő leváltása miatt támadt a kormánypárt, elsősorban a két Majláth ellen.58 Ifj. gróf Teleki Sámuelnél pedig a fő indok abbéli meggyőződése volt, hogy egy hithű protestánsnak mindig opponálnia kell. A rendőri jellemzések másik fontos észrevétele, hogy az ellenzék tagjai tudatlanok, képzettséggel és megfelelő ismeretekkel nem rendelkezők, szinte – mondhatnánk – buták és ostobák, ugyanakkor arrogánsak, arcátlanok és durvák.
Az ismertetett két alap-megállapítás hátterében minden valószínűség szerint az a koncepció húzódik meg, miszerint lehetőleg minél pontosabban fel kell tárni, ki mutatja a legkisebb csíráját is az ellenzékiségnek. Mivel azonban ez a szám 1839–40-ben már kellőképpen magas volt, illetve az ellenzék tagjai első alkalommal szervezett formában kívántak fellépni, meg kellett magyarázni, hogy a hagyományosan udvarhűnek gondolt magyar arisztokrácia miért opponál, és ha már valamilyen oknál fogva mégis opponál, akkor megnyugtatásként hangsúlyozni kellett, hogy nem elvi elgondolás térítette el őket az úgynevezett "jó érzületűek" oldaláról, továbbá értelmi szempontból nagy részük kevés ahhoz, hogy komolyabban figyelembe kelljen őket venni. Konkrét véleményt ugyan még csak óvatosan mondhatunk ezzel kapcsolatban, hiszen valószínűleg többen valóban csak személyes ellenérzésekből váltak ellenzékivé,59 és az alsótábla követeihez képest a többségnek tényleg voltak képzettségbeli, illetve nyelvi, ezáltal szónoki, retorikai hiányosságai is, de alapvetően a rendőri jellemzések állításait az előbb kifejtett elgondolás szerint kell értelmeznünk.
Ha a titkosrendőri tevékenység másik fő forráscsoportját, a napi jelentéseket és a prominens személyek megfigyeléséről készült írásokat a későbbiekben tüzetesen nyomon fogjuk követni, akkor ez a kép árnyaltabbá válhat. Az 1839. június 2-án kezdődő országgyűlés ideje alatt már június 4-én úgy látta a titkosrendőrség, hogy nagyszámú, de tudatlan ellenzék fog kifejlődni Széchenyi István és/vagy Batthyány Lajos vezetése alatt.60 Horváth Mihály szerint az ellenzéki szervezkedés már az országgyűlés előtt elkezdődött, vezér hiányában azonban a gyűlés idejére halasztatott. Wesselényi perbe fogása miatt nem vállalhatta ezt a szerepet, Széchenyi István pedig habitusa és különvéleményes elgondolása miatt nem volt megfelelő ellenzéki vezetőnek.61 Horváth szerint ezen a helyzeten változtatott Batthyány Lajos fellépése. Tudjuk, hogy június 10–11-én létre is jött egy úgynevezett ellenzéki mágnás kaszinó: Széchenyi István naplójában tizenöt alapító tagot sorol fel.62 Az ultrabal kategória mind az öt tagját: gróf Andrássy Károlyt, gróf Batthyány Lajost, gróf Széchenyi Istvánt, gróf Pálffy Józsefet és gróf Zichy Ödönt (Eugén). A szélsőbal kategóriából gróf Eszterházy Kázmért, herceg Odeschalchi Ágostont és gróf Szapáry Antalt. A bal csoportból pedig gróf Amadé Viktort, gróf Erdődy Sándort, báró Zay Károlyt és a balközép gróf Apponyi Lajost, valamint a csak a diéta elején szereplő és csak a Majláth-féle ügyirat által említett gróf Draskovich Sándort és gróf Pejachevich Pétert, végezetül pedig egy Wenckheim mágnást. Utóbbi kapcsán keresztnév hiányában a napló jegyzeteit készítő Viszota Gyula az alsótáblán helyet foglaló Békés vármegyei követet, báró Wenckheim Bélát jelöli meg szereplőként, lehetséges azonban, hogy itt inkább a diéta elején még jelen lévő, a felsőtáblai regalista gróf Wenckheim Józsefről (bal) lehet szó. Később aztán egy újabb csoportosulást is létrehoztak, amit Széchenyi kiskaszinóként emleget. A főrendi ellenzék hivatalos megalakulását egy november 18-ai kiskaszinói ülésen mondták ki tizenhárom tag jelenlétében.63 A névsorban az ultrabal kategóriából gróf Andrássy Károlyt leszámítva szintén mindenki szerepel, a szélsőbal csoportból gróf Szapáry Antal mellett most gróf Batthyány Kázmér és gróf Zichy Edmund, a bal kategóriából pedig Erdődy és Zay mellett ezúttal gróf Szapáry Miklós és gróf Zichy József kap helyet, végezetül két balközép osztályzattal rendelkező regalista, ifj. gróf Eszterházy Mihály és ifj. báró Jeszenák János nevét találjuk a felsorolásban.
Az ellenzéki csoport önszerveződése az év végére sikeresen lezajlott. Erről egy 1840. január 11-ei titkosrendőri jelentés is tanúskodik, miszerint a főrendi ellenzék "egészen önállóvá lett, a saját elvei szerint cselekszik, s a saját erejére támaszkodik. Már nem visszhangja a rendi táblának, hanem önmagában álló erős hatalom. A rendi ellenzékkel való érintkezése már nem kérdezősködés, hanem a közös eszmék barátságos kicserélése. A főrendi ellenzék egyesüléséhez nagyban hozzájárult a mágnáskaszinónak olyan klubbá való változása, melynek működését a rendek kerületi üléseihez lehet hasonlítani."64 Minden valószínűség szerint hosszú távon Batthyány Lajos december 14-én a kiskaszinóhoz benyújtott liberális tartalmú, a még szorosabb összefogást és összedolgozást, végeredményben egy egységes, nemzeti, reformszellemű főrendi ellenzék megteremtését sürgető programnyilatkozata is szolgálta a felsőtáblai ellenzék erősödését. Ebben a nyilatkozatban Batthyány – "a politikai jogok, minden személyes kiváltságok lassanként történendő" eltörlése mellett – alapelemként fektette le, hogy a politikai hatalomnak ott kell koncentrálódnia, ahol a vagyon és az értelmiség legnagyobb súlya is összpontosul. De ezt az óhajtott mágnásellenzéki vezetést nem végcélként tekintette, hanem szükséges eszközként "minden rend, minden vallás, minden vélemény felszabadítására."65
Összegzésképpen azt mondhatjuk, hogy a felsőtábla szereplői közül ötvenhat személyt kell tekintetbe vennünk az 1839–40-es, Batthyány vezette ellenzéki csoportosulásban, közülük megközelítőleg húszan-huszonöten tartoztak a legaktívabb belső maghoz, a többiek hozzájuk csatlakoztak hosszabb-rövidebb ideig, minden vagy csak bizonyos kérdésekben, szónoki hozzájárulással vagy csak szavazások erejéig. Természetesen, mint már említettük, ez a kép csupán egy pillanatnyi állapotot tükröz, továbbá a főrendiek az alsótábla ellenzékével is keresték a kapcsolatot,66 illetve diétán kívüli személyek is erősíthették célkitűzéseiket.
Batthyányék egyik fontos feladatuknak a parlamentáris szervezkedésen túl az extraparlamentáris "előrenyomulást" is feladatnak tekintették, így például a megyegyűlések megfelelő irányítását, a folyamatok kedvező mederbe terelését, továbbá a helyi egyesületekben, intézetekben alapítói, igazgatói, felügyelői közreműködést.67 A diéta résztvevői közül például gróf Batthyány Lajos elsősorban saját megyéje, Vas, valamint Pozsony, gróf Andrássy Károly Gömör és Zemplén, herceg Odeschalchi Ágoston Pozsony és Nyitra, gróf Pálffy József Pozsony, a Szapáry testvérek szintén Pozsony, valamint Moson közgyűléseit látogatták. Fáradozásaik ugyan konkrét eredményekben még csupán csekély mértékben mutatkoztak meg, sőt már kezdetben többször is belső vitákról értesülhetünk,68 de maga az a tény, hogy létrejött egy szervezett főrendi ellenzéki mag, amely a későbbi országgyűléseken, ha nem is kerülhetett erőfölénybe, de kellőképpen hallathatta a hangját, előremutató fejlemény volt. Ezenfelül a mágnásellenzék erőteljes fellépésének köszönhetően sikerült elérni a Főrendi Napló vezetésének elindítását, ami egyrészt nagyobb nyilvánosságot teremtett az ellenzéki hozzászólásoknak, másrészt a korábbi, már említett ponderálási rendszert számolta fel.69 A napló bevezetése erőteljesen megnyirbálta a nádor mindaddig korlátlanul gyakorolt elnöki szerepkörét,70 s így a fejenkénti szavazati rendszer megszilárdulásához járult hozzá. Hozzátehetjük azonban, hogy a napló elindításához a gróf Dessewffy Aurél által vezetett fontolva haladók kibontakozó csoportosulásának támogatása is szükséges volt.71
Az ellenzéki csoportosulás tagjait egyenként is alig-alig ismerjük. Behatóbban csupán a négy prominens személyről: Széchenyiről, Batthyányról, Teleki Lászlóról és Eötvös Józsefről rendelkezünk megfelelő ismeretekkel. Vannak információnk rajtuk kívül még például Károlyi Györgyről, Teleki Domokosról, Wenckheim Józsefről, Zichy Ödönről (Eugén), de részletes történészi feldolgozással az említett négy legismertebb személyen kívül egyedül Batthyány Kázmérral kapcsolatosan rendelkezünk. Csoportként pedig egyáltalán nem foglalkoztak még a főrendi ellenzékiekkel, ennek ellenére úgy vélem, hogy nem elhanyagolható szerepüket tekintve a jövőben elvégzendő részletes vizsgálatok során értékes információkhoz juthatunk a csoportosulás működésével, annak ellenzéken belül betöltött szerepével kapcsolatban, s talán a kutatás hozzájárulhat a Batthyány-kép kiegészítéséhez, továbbá a magyar liberális ellenzéki mozgalom és a korszak még pontosabb megértéséhez.
JEGYZETEK
| * | Egy készülő disszertáció bevezető tanulmánya. (M. T.) |
| 1 | Magyarország története 1790–1848. Szerk. Vörös Károly. I–II. 2., jav. kiad. Bp., 1983. (Magyarország története: tíz kötetben 5/1. 5/2. Főszerk. Mérei Gyula) II. 773–774. old. |
| 2 | Uo. 774. old. |
| 3 | Felséges Első Ferdinánd Ausztriai Császár, Magyar- és Csehország e' néven Ötödik Koronás Királyától szabad királyi Pozsony városában 1839-dik évi junius 2-kára rendeltetett Magyar Országgyülésen a' Méltóságos Fő-rendeknél 1840. februarius 25-kétől majus 12-ig tartatott országos ülések naplója. Pozsony. Nyomtatta és kiadta Schmid Antal. 1840. 1–638. old. |
| 4 | SZIJÁRTÓ M. István: A Diéta. A magyar rendek és az országgyűlés 1708–1792. Keszthely, 2010. 49. old. A törvény csak a már meglévő, a mohácsi csata után folyamatosan kialakuló szokásjogi gyakorlatot rögzítette. |
| 5 | Uo. 402. old. |
| 6 | Uo. 18. old. |
| 7 | Uo. 363. old. |
| 8 | Uo. 370. old. |
| 9 | A birtokos köznemesség és az arisztokrácia viszonyának átalakulása hátterében Szijártó szerint (Mályusz Elemér, Wellmann Imre és Vörös Károly egybehangzó véleménye alapján) az állt, hogy a XVII–XVIII. század fordulóján megszűnt a főúri várak, hadseregek hadászati jelentősége, így a főnemesség helyi, regionális közhatalmi funkciói devalválódtak. A hagyományos főúri udvarok erre az időszakra lassan átalakultak, eltűntek. (SZIJÁRTÓ M. I.: i. m. 375–376. old.); A vármegyékről bővebben l. Magyar állam és jogtörténet. Szerk. Csizmadia Andor. 12. kiad. Bp., 2001. 177–181. old., BÉRENGER, Jean – KECSKEMÉTI Károly: Országgyűlés és parlamenti élet Magyarországon 1608–1918. Bp. 2008. 38–41. old. |
| 10 | Az alsótáblai szavazati rendszerről bővebben l. KECSKEMÉTI Károly: A magyar liberalizmus 1790–1848. Bp., 2008. 78–81. old. |
| 11 | SZIJÁRTÓ M. I.: i. m. 319. old. |
| 12 | KECSKEMÉTI K.: i. m. 83–87. old. |
| 13 | A kerületi ülésekről bővebben l. KECSKEMÉTI K.: i. m. 95–101. old. |
| 14 | SZIJÁRTÓ M. I.: i. m. 18. old. |
| 15 | Az üzenetváltásokról bővebben l. Uo. 75–76. old. |
| 16 | Uo. 76. old. |
| 17 | Uo. 81. old. |
| 18 | KECSKEMÉTI K.: i. m. 101. old. |
| 19 | KOSSUTH Lajos: Országgyűlési Tudósítások. Sajtó alá rend. a Kelet-európai Tudományi Intézet Történettudományi Intézetének munkaközössége. Bp. 1948–1961. I–V. (Kossuth Lajos összes munkái I–V.) I. 215 old.; Az idézeteknél a tanulmányban a helyesírást és a központozást javítottam, azonban a régies kifejezéseket eredeti formájukban megtartottam. |
| 20 | HORVÁTH Mihály: Huszonöt év Magyarország történelméből: 1823-tól 1848-ig. I–II. 2., bőv. s jav. kiad. Pest,1868. II. 95. old. |
| 21 | Uo. 95. old. |
| 22 | Az országgyűlésről általánosan l. Magyar alkotmány és jogtörténet: i. m. 158–161. old. |
| 23 | PAJKOSSY Gábor: Kölcsey – Ahogy az országgyűlési titkosszolgálat 1836-ban látta. In: Irodalomtörténeti Közlemények, 105. (2001: 3–4. sz.) 460. old. |
| 24 | Erről bővebben l. PAJKOSSY G.: Kölcsey i. m.; PÁLMÁNY Béla: A reformkori magyar országgyűlések történeti almanachja. 1825–1848. I–II. Bp. 2011. I. 62–64. old. |
| 25 | MNL OL I 58. 11. téka.; A felsőtábla résztvevői: 623–859. old. |
| 26 | MNL OL I 58. 11. téka.; A felsőtábla résztvevői: 603r–611v. |
| 27 | PAJKOSSY Gábor: Deák kettős tükörben. Reformkori jellemzések (1836, 1840). In: Zala követe, Pest képviselője: Deák Ferenc országgyűlési tevékenysége, 1833–1873. Szerk. Molnár András. Zalaegerszeg 2004.; Az ügyiratról l. Uo. 324–325. old. |
| 28 | PAJKOSSY Gábor: A kormányzati "terrorizmus" politikája és az 1839–1840. évi országgyűlés. In: Történelmi Szemle 48. (2006: 1–2. sz.) 25–52. old. |
| 29 | WERTHEIMER, Professors Eduard: Der ungarische Reichstag von 1839/40. (Nach ungedruckten Akten). Pester Lloyd 1901. jan. 26. 2–3., jan. 27., 2. Beilage 1. |
| 30 | PAJKOSSY G.: A kormányzati... i. m. 41–42. old. |
| 31 | PÁLMÁNY B.: i. m. I. 370–371. old. |
| 32 | HORVÁTH M.: i. m. II. 118. old. |
| 33 | PÁLMÁNY B.: i. m. I. 370. old. |
| 34 | Az 1839–40 diéta lakáskönyvei: Név, és lak-könyve, az 1839. esz. Junius napjára szabad. kir. Posony várossában országgyűlésre egybegyűlt Magyar Ország Karainak és Rendeinek. Pozsony, 1839. (Országgyűlési Könyvtár Magyar Parlamenti Gyűjtemény, MNL OL N 67 Ladula XX. nr. 19. Diaeta anni 1839–1840. Fasc J–K.); Név, és lak-könyve, az 1839. esz. Junius napjára szabad. kir. Posony várossában országgyűlésre egybegyűlt Magyar Ország Karainak és Rendeinek. Újabb kiadás. Pozsony, 1839. (Országgyűlési Könyvtár Magyar Parlamenti Gyűjtemény); A lakáskönyvbe bejegyzett felsőtáblai személyek névsora csak kismértékben fedi le a ténylegesen jelenlévőket. Sokakat nem vezettek rá a listára, mások azonban szerepelnek a könyvben, annak ellenére, hogy nem voltak jelen a tárgyalásokon. Az 1840-es helyzetkép pedig teljes mértékben hiányzik. A szállások ügye vita tárgyát is képezte az alsótáblán. Az 1832–36-os országgyűlésen Felsőbüki Nagy Pál Sopron vármegyei követ például így nyilatkozott: "Jövendőre tehát legszükségesbnek véli, hogy a szállások dolga a főlovásznak önkényére ne bízassék, hanem országos küldöttség béfolyásával intéztessék el, s akik csak úgy mulatságból jőnek ide egy pár napra, (mint a regalisták többnyire, s mások is, mint p. o. a csornai prépost, kit alig láttunk 3 esztendő alatt háromszor, de azért a szállását állandóan megtartja) azok szállást ne kapjanak." KOSSUTH L.: i. m. 343. old. |
| 35 | PÁLMÁNY B.: i. m. I. 15. old. |
| 36 | Az egyházi rendet összesen maximálisan a három érsek (esztergomi, egri, kalocsai), a 18 megyéspüspök, a négy görög katolikus püspök (Eperjes, Munkács, Nagyvárad, Körös), valamint a bencés szerzetesrend pannonhalmi főapátja, és a premontrei kanonokrend jászóvári prépostja, továbbá a választott, vagy felszentelt (címzetes) püspökök csoportja alkotta. (Bővebben l. PÁLMÁNY B.: i. m. I. 14–16. old.); A címzetes püspökök felsőtáblai tagságát az 1608-as k. u. I. tc. nem ismerte el, a rendelkezésnek azonban nem volt tényleges foganatja. |
| 37 | A Helytartótanács és a Kancellária három személyt jelölt a püspöki címre, melyből a király egyet választott. Mivel azonban a megüresedett püspökségek jövedelme a koronát illette, egy-egy püspöki hivatal betöltése sokáig szándékosan késedelmet szenvedett, a hivatal üresen maradt. Az uralkodó ezután nevezte, illetve bemutatta a pápának jelöltjét, aki általában megerősítette, prekonizálta az illető személyt, majd egy bullát állíttatott ki a király tetszésével. A jelöltnek végezetül a javadalmakba való bevezetés előtt még egy hivatalos, ünnepélyes esküt kellett tennie a Helytartótanács előtt. |
| 38 | Pálffy-Daun Ferdinánd helyére 1840-ben, még a diéta időtartama alatt, új főispánt neveztek ki, ő pedig főispáni helytartóként foglalkozott tovább a vármegye irányításával. (Bővebben l. PÁLMÁNY B.: i. m. I. 218. old.) |
| 39 | Pálffy (Pozsony), Csáky (Szepes), Eszterházy (Sopron), Illésházy (Liptó, Trencsén), Révay (Turóc), Nádasdy (Komárom), Schönborn (Bereg) |
| 40 | Elméletileg ugyanis olyan esetekről is van tudomásunk, például az ellenzék által megnyert Cebrián Ferenc kapcsán, hogy nem kapott királyi meghívólevelet, s ugyan megjelent az országgyűlésen, de a nádor csak mint vendéget vette számításba. (TAKÁTS Sándor: Kémvilág Magyarországon. Bp., 1980. 185. old.) |
| 41 | KECSKEMÉTI K.: i. m. 78. old. |
| 42 | KOSSUTH L.: i. m. V. 729–730. old. |
| 43 | KOSSUTH L.: i. m. IV. 136. old. |
| 44 | HORVÁTH M.: i. m. II. 95. old. |
| 45 | Uo. 135. old.; Magyarország története i. m. 774. old. |
| 46 | A felsőtábla szerkezetéről, ülésezési rendjéről, alkotóelemeiről bővebben l. PÁLMÁNY B.: i. m. I. 14–23. old., 27–28. old. 43–47. old.; BÉRENGER, KECSKEMÉTI: i. m. 17–21. old., 24–30. old. |
| 47 | Valószínűsíthetjük, hogy az ellenzék és a kormánypárt között ingadozó személyek inkább balközép, semmint jobbközép besorolást kaptak. Ez a 17:3 arány láttán kellőképpen ki is ütközik. |
| 48 | Majláth itt szerepelteti Pálffy-Daun Ferdinándot, valamint Vay Miklóst, a királyi tábla báróját, akik a rendőri jellemzésekben más csoportokban kaptak részletes minősítést: a főméltóságoknál, valamint a királyi tábla ülnökei között. |
| 49 | PÁLMÁNY B.: i. m. I. 477–478. old. |
| 50 | Uo. I. 357. old. |
| 51 | STULLER Ferenc: Országgyűlési tudósítások (1839–40) (OSZKKt. Quart. Hung. 2961. 1–824. old.) |
| 52 | PÁLMÁNY B.: i. m. I. 384. old. |
| 53 | TÓTH Lőrinc: Gróf Batthyány Kázmér és emlékiratai. Első közlemény. In: Budapesti Szemle 74. (1893: 198. sz.) 355. old. |
| 54 | A három személy: gróf Pálffy József – özvegy gróf Pálffy Rudolfné gróf Kolowrath Antónia képviselője; báró Eötvös József – távol levő gróf Szapáry Vince, báró Szepessy Antal, özvegy gróf Batthyány Alajosné gróf Szapáry Terézia képviselője; báró Perényi Gábor – Ugocsa vármegye követe |
| 55 | PÁLMÁNY B.: i. m. I. 345. old. |
| 56 | Uo. I. 403–404. old. |
| 57 | Gróf Eszterházy Kázmér jellemzésének részlete Pálmány Béla fordításában. (PÁLMÁNY B.: i. m. I. 327. old.) |
| 58 | Gróf Majláth György országbíró, gróf Majláth Antal kancellár |
| 59 | Horváth Mihály véleménye: "De ha ennél fogva néha szemére lehetett is lobbantani az ellenzéki pártiaknak, hogy nyert szavazataik egynémelyikét asszonyaik igéző szemének köszönhették, szintoly méltán lehetett vádolni a kormány pártját, hogy némely szavazatát lélekvásárlás által pénzen szerezte." (HORVÁTH M.: i. m. II. 135. old.) A mozgósító erővel rendelkező asszonyok között kitüntetett helyet foglalt el Batthyány Lajos felesége, Zichy Antónia, aki egyénisége és különleges vonzereje miatt nagymértékben hozzájárult férje politikájának tudatos támogatásához. Bővebben l. MOLNÁR András: Viam meam persequor: Batthyány Lajos gróf útja a miniszterelnökségig. Bp. 2007. 90–91. old. |
| 60 | MOLNÁR A.: i. m. 83. old. |
| 61 | HORVÁTH M.: i. m. II. 121. old. |
| 62 | Gróf Széchenyi István naplói V. kötet (1836–1843). Szerk. Viszota Gyula 287–288. old. (Gróf Széchenyi István összes munkái XI. kötet) |
| 63 | Gróf Széchenyi István naplói V. kötet (1836–1843). Szerk.: Viszota Gyula. 331. old. (Gróf Széchenyi István összes munkái XI. kötet) |
| 64 | TAKÁTS S.: i. m. 183–184. old. |
| 65 | A programnyilatkozatot elsőként Horváth Mihály közli: HORVÁTH M.: i. m. II. 128–130. old.; Erről bővebben l. MOLNÁR A.: i. m. 87–95. old. |
| 66 | Bővebben l. TAKÁTS S.: i. m. 174–193. old. |
| 67 | Batthyány Lajos programnyilatkozata. (HORVÁTH M.: i. m. II. 128–130. old.) |
| 68 | MOLNÁR A.: i. m. 83–87. old. |
| 69 | Takáts Sándor titkosrendőri forrásokra hivatkozva az 1840. április 22-i ülést jelöli meg, amikor a nádor első ízben teret adott a fejenkénti szavazatszámlálási módszernek. (TAKÁTS S.: i. m. 186. old.) |
| 70 | "Mivel pedig a szokást, a napló által előidézendő nyilvánosság mellett folytatnia többé nem lehetett, s [a nádor] kénytelennek látá magát – ha csak féltékenyen őrzött népszerűségét kockáztatni nem akarja, a szavazatokat ezentúl minden kérdésnél számítani: alattomban minden módon ellenzé a napló létrejöttét." (HORVÁTH M.: i. m. II. 145. old.) |
| 71 | "A fiatal conservativ pártiak értelmiségök s ékesszólásuk tudatában általán véve óhajtják vala, hogy szellemi tehetségeik, erkölcsi súlyok nyomai mennél nagyobb nyilvánosságra jussanak." (HORVÁTH M.: i. m. II. 145. old.) |