A MUNKÁLATOK SZERVEZŐJE
(Nagy Ferenc nyugdíjas, a Szombathelyi Egyházmegye volt építésvezetője, műszaki ellenőre)
Miután a pályázatot megnyertük, és megszületett a döntés, hogy Kisléghi Nagy Ádám fogja megfesteni a Szűz Mária életét bemutató festménysorozatot a szombathelyi székesegyházban, püspök úr megbízott a munkálatok szervezésével, a feltételek megteremtésével. Ádámék ekkor az Őrségben laktak egy plébániaházban; beköltöztettük őket Szombathelyre, az egyház kezelésében lévő Apátúr-házba.
A millenniumi pályázat kapcsán elkészítettük a pályázati anyagot, s elkezdtük keresni a megfelelő műtermet. Néztünk ipari csarnokot, tornatermeket, végül az egyházi kollégium dísztermét választottuk ki. Ádám elképzelései és a mi javaslataink alapján az egyházmegyei építésvezetőség dolgozóival megkezdtük a díszterem átalakítását műteremmé. Megfelelő világítás és sötétítés, polcok, fix és mozgatható állványzatok kellettek. A végfalra nagy méretű tükröt helyeztünk. A vásznak Belgiumból érkeztek. A volt Építőipari Szövetkezet asztalos részlege elkészítette a feszítő rámát, nagyon jó minőségben. Mivel a kollégium vidám ifjúsága nem ért fel a feladat nagyságához – a terem két oldalán is folyosóval érintkezett – így a zaj kiszűréséről, de legalább csökkentéséről is gondoskodnunk kellett hangszigeteléssel. Igyekeztünk minden fölmerülő problémát megoldani, hogy Ádám teljes erejével és figyelmével az alkotómunkára tudjon koncentrálni.
A pályázat művészi szempontjait Ádám állította össze, ebben segített a püspök úr, a folyamatos levelezést, a számlák rendezését, a postázásokat én intéztem. A nehézségek menet közben jelentkeztek. Kiderült, hogy a pályázati szerződés értelmében egy év alatt be kellett volna fejezni a művészi munkát. De hát ilyen méretű képekből álló sorozatot egy év alatt legfeljebb összecsapni lehetett volna, becsülettel elkészíteni nem. Előzőleg konkrétan nem szerepelt az egy éves határidő. Akkor egy hatásosabb, a művész szempontjaival alátámasztott, részletesebb elemzést küldtünk, hogy mért lehetetlen a szűk határidőt elfogadni. A püspök úrnak is volt szava az ügy mellett, és Pósfai Péter, megyei millenniumi biztos tekintélyét is latba vetve elfogadták a módosítást, s nem került veszélybe a támogatás összege.
Az elkészülő képek szállításához egy közel hat méter hosszú, egy méter negyvenes átmérőjű hengert készítettünk. Arra tekertük a megfestett vásznat, miután levettük a vakrámáról. Így vittük a kisebb-nagyobb ajtókon, kapukon át, az utcán keresztül a képet a székesegyházba. A Duna Televízió tudósított az eseményről. Bent a vakkeretre újra fölfeszítettük a vásznat, majd kötelekkel, kézi erővel húztuk fel az állványzatra, s a falra erősítettük. Rögzítés után fölkerült a faragott, aranyozott díszkeret is, majd hat hónap elteltével az utolsó lakkréteget is felhordta a felületre a művész. Ez a "végjáték" aztán még háromszor ismétlődött.
Munkám során sok művésszel találkoztam – huszonkét évig voltam az egyházmegye építésvezetője és műszaki ellenőre, több mint kétszázötven műemlék épület tartozott hozzám, templomok, plébániák, kápolnák; ismertem olyan művészt, aki pillanatok alatt elkészítette műveit, de számomra napok vagy évek kellettek mondanivalója megértéséhez. Ádám annyira lelkiismeretesen alkotott, s annyira beleélte magát az alkotás folyamatába, szinte belebetegedett. Volt is rá példa. Művei évekig készültek, de egy pillanat alatt látja és tudja a hívő, hogy mit ábrázolnak, és mi az üzenetük.
PECSÉT – ISTEN KEZÉBŐL
(Kapiller Ferenc)
Sokszor gondolok Szent Pál szép megfogalmazására: "Isten munkatársai vagyunk" (1. Kor. 3. 9.). Persze tudjuk jól, hogy a botladozó ember sokszor nem méltó erre a megtisztelő társi feladatra – mai világunk állapota ezt mutatja. Ádámról viszont elmondhatjuk, hogy imádságos lelkületével és az ars sacra művelésével valóban Isten munkatársa a teremtésben.
Jómagam ebbe a munkatársi viszonyba léptem be 2000 táján, amikor a nagy munka elkezdődött. Feladatom az volt, hogy Nagy Feri és csapata nélkülözhetetlen háttérmunkáját napra készen, személyre szabottan kiegészítsem. Ezt a helyzetet – a számomra ajándékba kapott lehetőséget –, a mintegy négy éves időszakot én kétféleképpen éltem meg: volt a fizikai jelenlét és helytállás, és volt a lelki gyarapodás.
A fizikai részhez tartozik a sok apró tennivalótól, futkosástól a legkeményebb, izzasztó munkáig sok minden. Ez utóbbiból a legemlékezetesebb, erőnket próbára tevő teljesítmény a vásznak fölfeszítése a keretre. Egyenként eltarthatott fél napig is, vagy akár egy egész napot rááldoztunk, mire azt mondhattuk, hogy kész; nincs ránc, és feszül, mint a dob. A négy képet nyolcszor kellett fölfeszíteni. Minden munkafolyamatot előre megbeszéltünk lépésről lépésre – Ádám rendkívül gyakorlatias módon ismerte és tudta a sokszor nehéz és bonyolult munkamenetet is –, így végeztük, és így haladtunk nagy türelemmel, de teljes erőbedobással. Hasonlóan izzasztó helyzetekkel szembesülhettünk a modellálláskor is, amikor például Krisztus testét kellett tartani a Koponyák hegyén, a Keresztlevételnél – akár tíz vagy húsz percig is, megroggyant térddel.
A belső történethez tartozik, hogy ezt az időszakot – az együttgondolkodás és együttmunkálkodás négy évét – úgy éltem meg, mint egy hosszan tartó lelkigyakorlatot: a gyarlóságok, a lehúzó súlyok mintha erejüket vesztették volna. A felemelő alkotó munkára tudtunk összpontosítani, tudván, hogy a meghívottság értelmében Isten munkatársai lehetünk, hiszen, szent ügyet szolgálva, nagyszerű művek születnek Ádám keze nyomán.
Az első képen felfedezett fényjelenséget – fénycsodát – én úgy értelmezem, hogy megerősítés, elismerő jelzés, igazoló pecsét – Isten kezéből.