AZ ŐRVIDÉKI MAGYARSÁG SORSA^*

A második világháború befejezése után, az 1940-es évek végétől Őrvidék-Burgenlandban is felerősödött a hagyományos mezőgazdaság, a paraszti gazdálkodás válsága, illetve az elvándorlás. A szovjet megszállás, a Russenzeit, az "Oroszidő" első éveiben ez még kevéssé volt érzékelhető, mert onnan az osztrák tőke elmenekült az ország nyugati területeire. Az Ausztria által igénybe vett Marshall-segélyből azonban a szovjet övezetbe, az ország legkeletibb tartományába is jutott, amely az 1950-es évek elején gyorsította fel az előbb említett két folyamatot.

Már az 1955. május 15-én aláírt osztrák Államszerződés után, majd a megszálló szovjet csapatok ez év őszi kivonulását követően Ausztriában gazdasági fellendülés, iparosítás bontakozott ki. Ez a folyamat az 1950-es évek végén már jól észlelhető, és nem véletlenül ekkor vált szállóigévé az önkritikus megállapítás: "A háborúvesztés után a Német Szövetségi Köztársaság talpra állása gazdasági csoda ugyan, viszont Ausztriában az ehhez hasonló fejlődés 'valódi' csoda".¹ Ugyancsak a Russenzeit-korszakban gyökerezik az országon belüli állandósult, mindmáig tartó keletről nyugatra történő vándorlás, mivel a nyugati osztrák tartományokban a kereseti lehetőségek, a munkabérek mindig jóval magasabbak voltak.

Az Őrvidéken lezajlott alapvető társadalmi–gazdasági változásokat Szeberényi Lajos, a Burgenlandi Magyar Kultúregyesület, a BMKE elnöke így foglalta össze. "Az örökölt gazdasági struktúrát a településekben (sic!) csak a II. világháború befejezése oldotta fel. A háború utáni újjáépítés, új munkalehetőségek teremtése a nagy gyárvárosokban megváltoztatták a falusi közösségek eddigi életét. Előnyösebb és hasznosabb lett munkát vállalni a városokban, mint otthon a kis gazdasági birtokon dolgozni. A mechanizálás [gépesítés, villamosítás] hozta magával, hogy az itthon maradt feleség a gyerekekkel együtt el tudta látni a kis gazdaságot. Így ők is hozzájárultak valamivel a keresethez. A férj, aki mint ingázó Bécsben vagy Grácban talált munkát, tapasztalta, hogy csakis a német nyelvvel tud [a] munkahelyén előre haladni. Ezért sok családban úgy vélték, hogy a gyerekek elsősorban a németet és nem az örökölt falusi [magyar] nyelvet tanulják meg, ezzel biztosítják a szülők számukra a jobb elő[re]lépési lehetőséget. Sok munkás magával vitte [a] családját is a városba, vagy a város környékére. Ezáltal elvesztek [a magyar] népcsoport számára. Így [a] magyar községek lakosságának a száma is majdnem a felére csökkent. A falusi kézműves üzemek hátrányos helyzetbe kerültek. Malmok, asztalos- és kovácsüzemek [vagyis műhelyek], sőt még a boltok is fölöslegessé váltak. Sok ilyen üzemet be kellett zárni. Csak kevés gazdasági üzem maradt az egyes falvakban, és azáltal, hogy bérbe vettek földeket, értek el bizonyos jólétet. A járási székhelyek, Felsőőr és Felsőpulya éppen úgy kedvező jelentéseket hoztak az asszimilációra. [Sic!] Újabb hivatalok létesítése vált szükségessé, áruházak, szupermarketek nyíltak meg. Iskolákat szerveztek, a lakosság száma növekedni kezdett. [A] Városokba jövő hivatalnokok, tanítók mind németnyelvű falvakból származtak, vagy pedig a szomszédos tartományokból. Így a magyarnyelvű lakosságnak [az] arányszáma már régóta elkezdett csökkenni, és fogy most is tovább. Ezt a jelenséget sajnos, az illetékes szervek sem gátolják. A kisebbségi falvakban és azok környékén új gyárakat, új munkalehetősége[ke]t kellene létrehozni, hogy az elvándorlást megakadályozzák. Az ingázás, az egész heti távollét a családtól, nagyon sok nemzetiséginek problémát okoz. Ha a falujuk környékén találhatnának munkahelyet, és helyben kereshetnék meg a megélhetéshez szükségeset, ez meg tudná gátolni az asszimilációs folyamatot, és hozzájárulna a népcsoportnak [a] megtartásához természetes környezetében. (...) Persze ez a jelenség minden falusi településre vonatkozik, a nemzetiségi falvakra azonban nagyobb mértékben, mert a kis csoportok megoszlása meggyorsítja szétesésüket".²

Az imént vázolt folyamatok főként az 1960-as években zajlottak, amikor alapjaiban változott meg a burgenlandi falvak gazdaság- és társadalomszerkezete. A Magyarországtól elszakított vidék birtokviszonyait évszázadokkal korábban meghatározta, hogy a hatalmas Esterházy-, Habsburg Frigyes-, Batthyány-, Erdődy- és más uradalmak mellett a törpe- és kisbirtokosok nagy száma volt a meghatározó. Az 1960-as években azonban az őrvidéki magyar, horvát és német kisbirtokosok már arra kényszerültek, hogy ingázó munkásként keressék a kenyerüket: "Bécs, Alsó-Ausztria és Stájerország ipari központjaiba jártak dolgozni. Jó példája ennek Andau / Mosontarcsa, amely 1959-ben még Ausztria legnagyobb marhatenyésztő községe volt 2000 állattal, 1969-ben pedig már az utolsó tehenet is eladták". ³ A mosontarcsai lakosok naponta kb. száz km-t ingáztak autóbusz különjáratokon Bécsbe, ahol kereső foglalkozást találtak.

A gazdasági fellendülés következtében Burgenland lakossága – így az itteni magyarság – körében is hallatlanul megnövekedett az egyes egyének térbeli és társadalmi mozgástere, mozgékonysága a különböző szintek és életpályák között. A közösségek nagymértékű átalakulása évszázados falusi, többségi és kisebbségi népcsoportokat bomlasztott fel. Az addigi meghatározó mezőgazdasági termeléssel teljesen vagy részben felhagyó magyarok többsége a szülőfaluján, illetve lakóhelyén kívüli közeli vagy távoli ipari központokban, német nyelvű környezetben talált munkát, és vált napi vagy heti ingázóvá. Ez azt jelentette, hogy naponta elhagyták a falujukat, és csak este tértek haza, illetve egész héten távol dolgoztak, és csak a hétvégéket töltötték az otthonukban. A szülőhely elhagyása természetszerűleg vonta maga után a német nyelv fokozott használatát, sőt a fiatal nemzedékek esetében a fokozatos nyelv- és kultúracserét. "A magyar nyelv látványos térvesztése általánosságban a magyarországi kommunista rendszertől való viszolygásnak, az esetleges diszkrimináció elkerülésének, a magyar nyelvtudás akkori csekély gazdasági hasznosságának, az iskolai, munkahelyi könnyebb érvényesülés vágyának és persze a vegyes házasságoknak volt köszönhető. A természetes asszimilációt már a családon belül felgyorsító vegyes, magyar–német házasságok aránya Alsóőr, a legmagyarabb burgenlandi falu esetében az 1949–1958. [évek] közötti 19%-ról 1969–1988 között 60,6%-ra nőtt".⁴

A magyar nyelv térvesztésében – Gerhard Baumgartner szerint – más okok is közrejátszottak, nemcsak a távoli munkahelyre ingázó életmód. Az utóbbi jelenséggel párhuzamosan ugyanis a magyar helységekben a nagycsaládos szerkezet is felbomlott, mert szétköltöztek az addig egy háztartásban élő különböző nemzedékek. "Amíg három generáció lakott egy fedél alatt, addig az ingázás nem befolyásolta jelentősen a nyelvhasználati szokásokat, hiszen a nagyszülők a hiányzó szülők szerepét a gyereknevelésben átvállalták, így a faluban használt nyelvjárásokat is megtanították a gyermekeknek. Mióta a fiatal házaspárok külön háztartásba vagy más faluba költöztek, a kisebbségi dialektusok átadására nincs mód. Szemben a gyakran hangoztatott tétellel, hogy a vegyes házasságokban vesznek el a dialektusok, itt úgy látszik, hogy a nagycsalád felbomlása sokkal erősebben magyarázza a nyelvjárások háttérbe szorulását. Talán nem véletlen, hogy az első burgenlandi magyar kultúregyesület éppen ebben az időszakban [1968-ban] alakul meg ezekre a folyamatokra válaszolva".⁵ A magyarlakta települések lelkészei figyeltek fel ugyanis az előbbi kedvezőtlen jelenségekre, és a Burgenlandi Magyar Kultúregyesület, a BMKE megalapításával igyekeztek ellensúlyozni a felbomló falusi kereteket, és felvállalták a magyarság összefogását, érdekvédelmét.

A németajkú lakosság számának növekedését jelentős mértékben befolyásolta az adott magyarlakta település földrajzi helyzete, vonzó gazdasági lehetőségei és munkahely-kínálata, amelyek ösztönzően hatottak a bevándorlásra, beköltözésre. Ez mindenekelőtt Felsőőrt, kisebb mértékben Felsőpulyát érintette, amelyek a XX. század első harmadában még magyar többségű járási székhelyek voltak. E két településen belül – Somogyi László 1964-ben végzett kutatásai szerint – ekkor már 30–38% volt a vegyes nyelvű családokban élő magyarok aránya. Széles körű felmérése (családnév, lakóhely, származás, felekezeti hovatartozás), és minősítése alapján ekkor kb. 7600 főre becsülte a burgenlandi/őrvidéki magyarságot.⁶ Az ekkoriban felgyorsult többségi nyelvbe való beolvadás, a kedvezőtlen népesedési folyamatok (elöregedés, természetes fogyás) és az elvándorlás volt az oka annak, hogy az 1971. és 1981. népszámlálások adatai szerint 5673 főről 4147 főre, Burgenland össznépességében 2,1%-ról 1,5%-ra csökkent.

Miközben az 1960-as évek végéig "természetesnek számított, hogy ha valaki átköltözött vagy beházasodott egy magyar nyelvű faluba, meg kellett tanulnia az ottani dialektust, és rendszerint meg is tanulta. Minden burgenlandi faluban akadtak tehát olyanok, akik beköltözvén, a saját nyelvük mellé a helyi nyelvet is elsajátították. Ez persze nem az irodalmi magyart jelentette, hanem az adott közösségben beszélt nyelvjárást".⁷

Az osztrák gazdasági fellendülés révén elsősorban a jelentős mértékben magyarok által is lakott két járási székhely, a nemzetiszocialista korszak kezdetén, 1939-ban városi rangot kapott Felsőőr, és – bár kisebb arányban – a távolabbi Felsőpulya is erőteljes fejlődésnek indult, és alakult ki városias arculatuk. Az utóbbi, amelyhez időközben, 1958-ban hozzácsatolták a színmagyar Középpulya községet, csak 1975-ben nyerte el az előbbi címet. Ezáltal a megnagyobbodott Felsőpulyán a hivatalos népességi adatok szerint a magyarság számbeli kisebbségi helyzetbe került. A "mintaszerű osztrák nemzetiségpolitika" elérte célját, az őrvidéki magyar többségű települések számát sikerült eggyel csökkentenie.

Mindkét szóban forgó járási székhelyen az 1960-as évek végére fejlett üzlethálózat épült, és igen nagyot fejlődött a szolgáltató ipar, éttermek, szállodák, stb. létesültek. Jelentősen megnőtt a különféle mesterségeket űzők (asztalos, ács, cukrász, hentes, pék, szabó stb.), az értelmiségiek (főleg pedagógusok, ügyvédek stb.), valamint a városi és a járási hivatalok tisztviselőinek a száma. Mindezek következtében a második világháború utáni két évtizedben Felsőőr az Őrvidék déli tájának gazdasági, pénzügyi, kereskedelmi és művelődési központjává vált. Sőt jelentős iskolaváros is lett, pótolva Szombathely oktatási intézményeit, ahová a vasfüggöny miatt már nem járhattak át tanulni az őrvidéki fiatalok. Felsőőrön már 1952-ben megalapították az ún. női felsőbb iskolát, amely érettségit adó ipari, szakközépiskolai, háztartási és divattervező tanintézményként kezdte meg működését. A női felsőbb iskola keretében később egy kihelyezett főiskolai tagozatot létesítettek, amely érettségi után vendéglátóipari és idegenforgalmi képzést nyújtott hallgatóinak. A városban 1955-ben kisegítő iskolai részleg, 1957–1958-ban kereskedelmi szakközépiskola alakult, 1961-ben új általános iskolát, 1969-ben polgári iskolát adtak át, 1971-ben óvónőképző szakközépiskola, 1974–1975-ben ápoló- és ápolónőképző, 1976–1977-ben kollégium létesült. Közben, 1975-ben a régi helyett megnyitották a város új kórházát. A következő évben alakították ki az új labdarúgópályát, és emelték a tornacsarnokot. Az előbbi időszakban a város legjelentősebb üzeme volt az 1960-ban korszerűsített vágóhíd és az 1962-ben létesített Triumph-ruhaüzem. Mindezek gyökeresen átalakították a felsőőri lakosság korábbi – elsősorban fakitermelésből és fafeldolgozásból, állattenyésztésből, valamint a mezőgazdaságban burgonya, kukorica és hajdina termesztéséből összetevődő – foglalkozási szerkezetét. Felsőőr viszonylag hosszan elnyúló lakott területének északnyugati része, a "Felszeg" (helyi tájszólásban: 'Fűszög') még az 1960–1970-es évek fordulóján is lényegében református magyarok által benépesített maradt. Eközben a római katolikus hitet követő magyarok zöme az Alsóőr felé eső tag, az "Alszeg" ('Oaszëg') házaiban élt. Ez a vallási elkülönülés azonban ekkoriban már nem volt olyan éles, mint a két világháború közötti időszakban. A szeg kifejezés nem nagycsaládot, hanem nemzetségi ágat jelentett.

Somogyi László kutatásai szerint – melynek alapja a felsőőri háztulajdonosok névsora volt 1964-ben – Felszeg városrészben továbbra is az ősi határőrző nemzetségek vezetékneveit viselő lakosok voltak a leggyakoribbak. Benkő 31, Böcskör 22, Imre 26, Osváth 17, Zámbó 15, Pongrácz 14, Adorján 12, Szabó 10, Balikó, Benedek, Pál és Tölly 8–8 család. Alszeg településrészen a családnevek keveredése ellenére a Bertha, Gaál, Seper és a Zarka családnevek a legelterjedtebbek. Az ősi, ún. szeres települési mód hat elnevezés alapján még az előbbi időszakban is jól érzékelhető volt Felsőőrön. Ezek: Malom-, Patak-, Balla-, Pinka-szer, Tüskevár, valamint egy név nélküli szer a Lanner és a Johann Strauß utca között. A város "kialakulását az egykori gyepűelveőrök településszerkezete határozta meg. (...) Tehát Felsőőr rendezett és rendezetlen is, azaz a kettő keveréke. Vagyis, nem egy településmagból épült kifelé, hanem épp fordítva: két sátortáborhoz hasonlatos szegből tömörült kisvárossá".⁸

A Soprontól kissé délnyugatra, kb. 25 km-re, Kőszegtől 18 km-re északnyugatra a Csáva patak völgyében a vízfolyás mindkét partján elhelyezkedő Felsőpulya azonban Felsőőrnél is jobban elnémetesedett annak ellenére, hogy csak az 1960-as évek végére vált Őrvidék középső tájának ipari, kereskedelmi, oktatási és művelődési központjává. Az 1913. évi Helységnévtár szerint az egyaránt római katolikus két településnek, Felsőpulyának 868, Középpulyának 459 lakosa volt; ekkoriban német lakosságról egyik községben sem tett említést a Helységnévtár.⁹ Az 1960-as évek végére a két hajdani szomszédos település azonban összenőtt, ma már csak a városon áthaladó 50. számú főút választja el, és az, hogy a határaik megtartották önállóságukat. Középpulya eredeti településformája nyújtott félkör, Felsőpulya gyepteres község volt, amely az utóbbi időben vált kisvárossá, méghozzá oly módon, hogy a háromszögű gyepteret négyszögű központtá formálták. A három Pulya – Felső-, Közép- és Alsópulya – eredetileg székely és besenyő gyepűelveőrök szállása volt, és a XV–XVII. században, a török háborúk idején háromszor elpusztultak, és csak később települtek újra.¹⁰ Fontos még megemlíteni, hogy Felsőpulyát és Középpulyát német, illetve horvát anyanyelvű községek vették, illetve veszik körül.

Érdekesség, hogy Felsőpulyára a kereskedők a szomszédos Dérföld és Répcekőhalom községekből költöztek be, ahol a XX. század első évtizedeiben a lakosság elsősorban még földműveléssel foglalkozott: gabonát és kukoricát termesztett. Állattartása nem volt jelentős. Felsőőrtől eltérően, a legtöbb pulyai csak hosszú évekkel később, az 1980-as években értékesítette vagy adta bérbe a földjét, és keresett új megélhetést. Elsősorban az iparban, illetve a szolgáltató ágazatokban. Emiatt az előbbi évekig a régi Középpulya megmaradt paraszti jellegű településnek, ahol a magyar népesség nemzeti önazonosságtudata és egysége jóval szilárdabb volt, mint például Felsőőrön. (Már írtuk, hogy a magyarajkú Középpulyát 1958-ban egyesítették Felsőpulyával, ezért annak adatai az utóbbi adataiban találhatóak.)

Felsőpulyán fél évszázad alatt jelentősen átalakult a lakosság foglalkozási szerkezete. Amíg 1923-ban a mezőgazdaságból élők aránya 30, az iparosoké 28, a szolgáltatásokban dolgozóké 42% volt, addig 1971-ben az előbbi megoszlás 5, 33, illetve 62% volt. Ezen belül a járási székhely településrészén, Középpulyán a népesség zömének még ekkor is a földművelés adta a megélhetést.¹¹ Somogyi László kutatásai szerint 1965-ben, a Felső- és Középpulyán működő napi szükségleteket (pékség, hentes, zöldség-gyümölcs stb.) kielégítő 19 üzlet közül 12-nek (63,2%) magyar volt a tulajdonosa, 7-nek viszont német. Ez a helyzet 1999-re döntően megfordult, a 14 német mellett csak négy (21,0%) ilyen jellegű kereskedés volt magyar kézben. Hasonló folyamatok zajlottak le több mint három évtized alatt a "kézműves vállalkozások", vagyis az iparűzők nemzetiségét illetően is. A városban 1965-ben tevékenykedő 65 mester (lakatos, ács, cipész, fodrász stb.) közül 42 volt magyar (66,7%) és 21 német. Az ezredfordulón (1999-ben) már csak 16 magyar (29,1%), a többi: 32 német és 7 horvát. A nem mindennapi szükségleteket árusító szaküzletek (vas-műszaki, bútor, cipő, papír stb.) száma 1965-ben 36, ebből 14-nek (38,9%) volt magyar a tulajdonosa, több mint a felének, 19-nek német és háromnak horvát. A helyzet 1999-ben: 15 előbbi kereskedésnek a gazdája volt magyar (25,4%), 40-nek német (67,8%), és négynek horvát. Az összesített adatok is hasonló eredményeket mutatnak a tulajdonosok nemzetiségét illetően: 1965-ben a 108 vállalkozás közül 68 volt magyar (63,0%), 35 német (32,4%), 5 horvát. 1999-ben a 133 cég közül már csak 35 volt magyar (26,3%), 86 német (64,7%) és 12 horvát (9,0%) kézen.¹²

Az új községházát (a későbbi városházát) 1955-ben emelték Felsőpulyán az akkor szokásos, jellegtelen építészeti formában. A településen 1950-ben polgári iskola épült, 1963-ban készült el a korszerű központi iskola épülete, ekkor az addigi önálló magyar népiskolát megszüntették. Közben az 1962–1963. tanévben reálgimnáziumot nyitottak, amelyben jóval később, 1987-től működik az ún. Pannon Gimnázium. (A magyar nyelv itteni oktatásáról a vonatkozó fejezetben szólunk.) A műszaki, illetve a szakközépiskolai képzést 1971-ben az akkor átadott technikumban indították, 1972-ben az öt évfolyamos kereskedelmi szakközépiskolában, és ugyanekkor római katolikus óvodát avattak. Felsőpulya évtizedek óta híres autóbusz személyszállítási és utazási irodáját egy testvérpár, Paul és Stefan Blagusz 1929-ben alapította.¹³ A növekvő lakosságnak üzleteket és szolgáltató egységeket kellett létesíteni. A főutca parasztházait átépítették – sokat le is bontottak –, és irodákká, elárusító helyekké alakították át. Így lett a faluból kisváros.

Az imént felvázoltak következtében, az előbbi két településen a magyarság sorsa hasonlóan alakult. A Felsőőrre, illetve Felsőpulyára beköltöző több száz kereskedő, iparos, értelmiségi szinte kizárólag németajkú volt, akik a két világháború közötti és azt megelőző korszaktól eltérően, nem törekedtek a magyar nyelv megtanulására, mert már nem állt sem gazdasági, sem egyéb érdekükben. A betelepülőkkel a német elem mindkét járási székhelyen számbeli túlsúlyba került, amelyet a következő fejezetben részletesen tárgyalt népszámlálási adatok is bizonyítanak. A vezető szerepet, a gazdasági és szellemi tisztségeket is ez a réteg vette át, miközben a magyarság meglehetősen a háttérbe szorult. Az előbbieket jelentős mértékben elősegítette, hogy az 1940-es évek végétől, az 1950-es évek elejétől mindkét járási székhelyen alapvetően megváltozott (a már felvázolt) gazdasági szerkezet. Ennek következtében a két járási székhelyen, Felsőőrön és Felsőpulyán a második világháború előtt még általánosnak mondható mezőgazdasági jelleg, tehát a lakosság zömét érintő kisparaszti életforma, amelyet döntő mértékben kötöttek a hagyományok, erősen megbomlott, és ez károsan hatott a nemzettudatra is. Annak ellenére, hogy a szóban forgó öt település lakói a későközépkori magyar határőrök leszármazottai voltak. "Mivel a kisnemesi kiváltságaikat egészen a 19. századig megtarthatták, magyarságtudatuk máig a koraújkori rendi öntudattal mutat azonosságokat. Magyarként váltak kisnemesekké és kisnemesekként őrizték meg magyarságtudatukat".¹⁴

Ennek gyökerei a korábbi évtizedekre nyúltak vissza. Felsőőrben például a magyar paraszti gazdaságok többségének a földterülete már az 1920-as években sem haladta meg a tíz-tizenöt katasztrális holdat. Ennek azonban legfeljebb csak a fele volt szántó, a többi rét és legelő. A gyermekáldás magas volt, családonként általában négy-hat utód született, de az ennél jóval több sem volt rendkívüli. A birtok természetesen a leszármazottak számának megfelelően osztódott. Ennek következtében az egy háznépre jutó földterület mennyisége nemzedékről nemzedékre csökkent. Az előbbiekhez még az is hozzájárult, hogy Felsőőrön nem volt tagosítás, és az állandó felezés -harmadolás-negyedelés folytán az egyes birtokok keskeny földterületekre zsugorodtak, amely a földművelés gépesítését szinte lehetetlenné tette, és a belterjes termelést is igen megnehezítette. Az előbbi módon kialakult kisgazdaságok a második világháború után egy-egy család megélhetéséhez már nem voltak elegendőek. Eközben a különböző ipari ágazatokban a pénzkereseti lehetőségek ugrásszerűen bővültek.¹⁵

Az előbbi helyzetben a paraszti életforma elvesztette versenyképességét, és súlyos válságba került. A mezőgazdaságban dolgozók zöme felhagyott a termeléssel. Ennek egyik fő oka, hogy az 1950-es években a Marshall-terv pénzügyi támogatásának révén a falvakban is megtörtént "az osztrák gazdasági csoda". Az ország 1955 után megvalósította a lakosság teljes foglalkoztatottságát. Az 1960-as években azután a növekvő gazdaság igényeit külföldi vendégmunkásokkal, különösen jugoszlávokkal és törökökkel kellett fedezni. ¹⁶ Közben Burgenland is fejlődött, ahol a mezőgazdaság erőteljes gépesítésével szintén egyre kevesebb munkaerőre volt szükség. Eközben a lakosság élelmiszerellátása is megoldódott, az önkiszolgáló boltokban a háború utáni évek – mikor virágzott az élelmiszerfeketepiac – áruhiányával szemben az 1950-es évek derekától már árubőséggel várták a vásárlókat.¹⁷

Mindezek természetesen nemcsak a többségi német, hanem a kisebbségi magyar paraszti népességet igen erőteljesen érintették. Az 1960-as évek végére a felsőőri fiatalság zöme, sőt a középkorúak tekintélyes része is az iparban, elsősorban az útépítkezéseknél, részben a szolgáltató üzemekben dolgozott. A város és közvetlen környéke azonban az összes kínálkozó, főleg férfi munkaerőt nem tudta felvenni, emiatt sok százan voltak kénytelenek autóbuszokkal ingázni távoli városokba. Gyakran a 80–90 kilométerre fekvő Grácba és a hasonló távolságú Bécsújhelyre, illetve a tartományi kormány székhelyére, Kismartonba, sőt a kb. 120 kilométerre fekvő Bécsbe, ahol úgy vállaltak munkát, hogy eközben a felsőőri és környéki lakóhelyüket nem adták fel. Ez viszont azt jelentette, hogy idejük döntő részét – általában a hét öt napját – az otthonuktól távol, német nyelvű környezetben töltötték. Ez utóbbi hamarosan éreztette hatását az újonnan felvett szokásaikban, kulturális érdeklődésükben, sőt magyar anyanyelvük használatában is, amelybe a munkavégzés során mind több német szó keveredett. Az előbbiek természetesen az otthon maradt családtagjaikra is visszahatottak. A lakóhelytől távol vállalt munka mindenekelőtt jó kereseti lehetőséget nyújtott, amely jelentősen megváltoztatta a korábban meglehetősen szerény körülmények között élő háznép anyagi helyzetét. Nemcsak mindennapi életük színvonala emelkedett, a gyarapodást jól érzékeltette, hogy a magyar lakta településeken is nagy számban építettek családi házakat, gépesítették a háztartásokat (televízió, mosógép, hűtőszekrény, személygépkocsi stb.), megújították a lakások berendezéseit. A gazdaság szerkezetének megváltozása döntően hatott a települések külső megjelenésére és a népesség életmódjára is. Az 1960–1970-es évek fordulójára a felsőőri magyarság életszínvonala sokkal magasabb lett, mint a két világháború között a paraszti Felsőőré volt. A kedvező jelenség mellett azt is meg kell jegyezni, hogy eközben nagymértékben elsorvadt, sőt eltűnt a hagyományos földműves életforma, és az azzal kapcsolatos szokások.¹⁸

Bár a parasztok más foglalkozást választottak, de földjük – egyelőre – még a saját tulajdonukban maradt. Azt azonban bérbe adták, vagy az otthon maradó asszonyok gépekkel művelték, vagy az iparban dolgozó, ingázó parasztok a hétvégeken dolgoztak rajtuk. Őrvidéken az osztrák hatóságok 1957-ben, majd 1964-ben felmérték a parasztgazdaságok gépekkel való ellátottságát is. Az előző évben a földműveseknek alig voltak ilyen eszközeik, amelyeknek a száma azonban mindössze hét év alatt megsokszorozódott, főleg a traktoroké. Az adatok szerint 1964-ig a gazdák Felsőőrön 17, Alsóőrön 23, Őriszigeten 15, Felsőpulyán 18 traktort vásároltak. Emellett motorral felszerelt kisebb mezőgazdasági eszközöket is: 34, 16, 9, illetve 5 darabot az említett négy településen. Megjegyezzük, hogy ez utóbbi szerkezetekből 1957-ben már 67, 9–9, illetve 26 darabot használtak. Az erőteljes gépesítés sem tudta azonban megmenteni a parasztgazdaságokat, miként az évezredes múltú nagyállattenyésztést sem. Az említett 1964. évi felmérés szerint a korábbi évtizedekhez viszonyítva kevesebb mint felére vagy a töredékére csökkent a lóállomány. Felsőőrön ekkor már csak 126 lovat tartottak, Őriszigeten 13, Felsőpulyán, illetve Középpulyán mindössze 11 darabot. A kivétel Alsóőr volt, ahol a korábbi másfélszeresét, 71 lovat számláltak össze. Az említett településeken a szarvasmarha állománya is csökkent, de még mindig jelentős volt: Felsőőr: 593, Alsóőr: 639, a két Pulya: 217 db, Őriszigeten viszont a korábbinak a másfélszeresét, 272 tulkot és 184 sertést írtak össze. Felsőőrön és a két Pulyán szintén felére csökkent a disznók száma (937, illetve 306 db), miközben Alsóőrön a kétszeresére (607 db) nőtt.¹⁹

A három kisebb magyarlakta községben – Alsóőr, Őrisziget és Középpulya – a változások nem voltak olyan gyors üteműek, mint a városi rangú Felsőőrön. Ennek oka, hogy a fenti időszakban e községekben még jelentős volt a mezőgazdaság aránya, és jellemző a paraszti életforma. A burgenlandi települések 90%-ának 2000 lakosnál kisebb volt a lélekszáma, amelyeknek mindig sokkal hagyományosabb volt a foglalkozási szerkezete, mint a 2000–5000 fő közötti mezővárosoknak, illetve kisvárosoknak. A változások azonban már jól érzékelhetőek voltak, és a fent vázolt irányba mutattak. Például Alsóőrön az 1960-as évek elején még gyakorolták a kaláka szokását, amikor a szomszédasszonyok segítettek egymásnak egy-egy nagyobb munka elvégzésében. Ebben az időben a helyiek többsége még a föld megműveléséből élt, és lényegében önellátó volt. Tíz-tizenöt év múltán már csak kiegészítő jövedelmet nyújtott, amelyet azonban nemcsak a bevételért, hanem a birtoklás rangjáért is műveltek. E községben az 1970-es évek végére lezajlott a kisbirtokrendszer felbomlása. Az a néhány család, amely megélhetését és megnövekedett igényeit kizárólag mezőgazdasági termelésből kívánta fedezni, fölvásárolta az elhagyatott kisgazdaságokat és piaci értékesítésre állította elő termékei nagy részét. Az utóbbiak összetételét rugalmasan változtatták, mert immár nem a családi, a helyi vagy a hagyományos igényeket vették figyelembe, hanem a mindenkori piaci követelményeket. Ezeket a húsz-harminc hektár kiterjedésű gazdaságokat szinte teljesen gépesítették, bár így is jelentős számú munkaerőre volt szükségük, mégis sikeresen működtek.²⁰ Az Őrvidék déli táján az előbbi jelenség már az 1980-as években általánossá vált még akkor is, ha például 1988-ban az itteni kereken tízezer parasztgazdaságnak csak az egynegyede nyújtott ilyen keretek között megélhetést tulajdonosaiknak.

Végzetszerűek az alábbi adatok: 1960-ban Felsőőrön még 200 magyar, csak földművelő parasztgazdaság létezett, Alsóőrön 83, Őriszigeten 38, Felsőpulyán 53 ilyen család élt. Négy évtized múltán, 1999-ben a kizárólag mezőgazdálkodással foglalkozók száma Felsőőrön, illetve Felsőpulyán három-háromra, Alsóőrön négyre, Őriszigeten kettőre csökkent. Ugyancsak még 1960-ban a Felsőőr környéki magyar gazdaságoknak több mint a fele 5 hektárnál kisebb volt, Felsőpulyán, illetve Középpulyán még ennél is kevesebb. Felsőőrön csak 1973-ban, majd 1985-ben, Alsóőrön 1984-ben, Őriszigeten viszont sohasem történt meg a földek tagosítása.²¹

Alsóőrön még az 1974-ben, tíz hónapig tartó kultúrantropológiai terepmunkát végzett Sozan Mihály (Michael) másként látta ottani honfitársaink nemzeti megmaradásának fő okait. Ezek között a legelső, hogy az Árpád-kortól az ország nyugati határát védelmező őrök hosszú évszázadokon keresztül, egészen 1848-ig nemesi kiváltságokat élveztek. Eközben "szűk községi termelési határukat sikerült megtartaniuk, a hatalmas nyugatmagyarországi főurak – Batthyányiak és Erdődyek – ellenében is. Ennek egyik velejárója, hogy mint 'úgyis üőriek' – valódi őriek – környezetüktől társadalmilag is igyekeztek elkülönülni. A nem őri embert ma sem (tudniillik az 1970-es években – B. J.) fogadják be könnyen, s a legutóbbi időkig maguk között házasodtak. Ez – a falu-endogámia²² – volt a legfontosabb tényezője a birtokterület megmaradásának; ugyanakkor konzerválta a helyi értékrendszert, szokásokat, nyelvjárást. A nem őri születésű ma is 'vidíki', tehát: idegen. Seper János 72 éves alsóőri öreg így beszélt erről: 'Nehíz vuót a vidíkinek nállunk a duoga. A kocsmába überhaupt [tulajdonképpen] nem gyühetett be. Ha vuót meriszsíge egy mullatságra jegyünni, leánkát senki nem adott neki táncra. Többnyire hazafeli a sötítbe juó meg is vertík. (...) Míg a[z őri]szigetieket és a füsőőrieket [felsőőrieket] is csufúlták, megvertík'. A falu hármas fölosztása – füőszög, közípszer, oaszög [felsőszög, középszer, alsószög] – bizonyos határt jelentett baráti, rokoni és házasodási csoportok között is. Beszélhetünk tehát szer-endogámiáról, szer-antagonizmusról is, amely az 1930-as évekig tartott. A[z alsóőri] községi anyakönyv tanúsága szerint 1895 és 1950 között a házasságok 88 százaléka endogám jellegű volt. Alsóőr tehát az 1921-es (helyesen: 1922-es) átcsatolás után is megtartotta etnikai-társadalmi egységét. (...) Az utóbbi években (tudniillik az 1970-es évek elejétől – B. J.) mindinkább szaporodnak a vegyes házasságok, 1950-től a házasságok 56 százaléka volt falun belüli; hét százalékát környékbeli magyarokkal kötötték, 37 százalékát pedig nem magyarokkal. Mialatt a faluban tartózkodtunk, 11 esküvőt tartottak, ebből hét volt vegyes házasság".²³

Bár a két kilométer hosszú Alsóőrt a szakirodalom ún. útifaluként határozza meg – a főutca valóban ezt a benyomást kelti –, de az elágazó mellékutcák olyan szövevényesek, mint a közeli Felsőőrön az Alszeg, csak itt éppen a Pinka patak túlpartján. Az utcák és közök nagy része csupán szolgalmi joggal használható, tehát tervszerűtlenül jöttek létre. A falu közepén az Őrállás község felé vezető út melletti téren áll a templom, a községháza, a régi iskola és a kocsma. A helyiek – mint évszázadok óta – még napjainkban is Felszeg, Középszeg és Alszeg szerint tájékozódnak. A Felszegen zömmel az őshonos Benkő, Gangol/Gangoly, Palánk, Pál és Seper, Középszeren a Farkas és Kelemen nevű családok laknak. Alsóőrön is hat szer alakult ki, tehát eredetileg sem tervezett parasztfalu, hanem őrszállás volt. A keleti rész kivételével a községet védelemre utaló dűlőnevek veszik körül. Például Gát, Mezősorompó, Óvásalatti, Bálint óvása, Benkők óvása, Gyákiak óvása, Markók árka, Tövispart, amelyek ma is az eredeti őrhelyeket jelölik. A közeli Őriszigeten élő magyarok ma is alsó, középső és felső szeg szerint tájékozódnak. A falut a Szék patak szeli át, amelynek vonalát több szigeti nemzetségi ág védte. Hajdan a település körül volt árkolva, de mocsárral is óvták, mert a sziget a lápból kiemelkedő helyet jelent.²⁴

A sajátos viszonyokat az 1970–1980-as években Felsőőrön, Alsóőrön és Őriszigeten végzett szociológiai, szociográfiai és kultúrantropológiai kutatások, illetve leírások is feltárták. Az első két településen az Amerikai Egyesült Államokban élő magyar antropológus, szociológus, a már említett Sozan Mihály,²⁵ majd Gál Zsuzsa (Gal, Susan) szintén amerikai magyar antropológus, nyelvész vizsgálódott. (A felsőőri magyar népszigetről elsőként Kovács Márton, a második világháború idején jelentette meg napjainkig alapvető forrásnak tekinthető dolgozatát.²⁶)

Sozan Mihály, Gál Zsuzsával együtt a későbbiekben is végzett kutatómunkát az Őrvidéken: Alsóőrön, illetve Felsőőrön egy évig gyűjtöttek. Sozan az 1980-as évek első felében a politikai, gazdasági, társadalmi és ideológiai szempontok alapján párhuzamosan vizsgálta Alsóőr és az attól 125 km-re, a Győrtől délkeletre elhelyezkedő Győr–Sopron megyei Táp község parasztságának múltját és a sorsában bekövetkezett változásokat. Kutatási eredményeit a párizsi Irodalmi Újságban sorozatban adta közre.²⁷ E kötete előszava szerint Sozan Alsóőrön tizenkét hónapot töltött el a családjával. Legfőbb helybéli segítői Bertha József alsóőri jegyző, Valika Péter segédjegyző, valamint Csoknyai Péter voltak, de amerikai magyar antropológus szaktársai – Máday Béla, Hollós Marida, Gál Zsuzsa – is támogatták kutatásaiban.²⁸

A témájában napjainkig fontos alapműben Sozan Mihály elsősorban gazdaságszociológiai szempontból elemezte az 1970-es évek elejének alsóőri társadalmát. Méghozzá úgy, hogy a középpontba a helyi gazdaság és a hatalom kapcsolatát állította. Természetesen nem kerülhette el, hogy ne szóljon az előző évtizedekről, a történeti előzményekről. Az 1922. évi államfordulatot követő – az 1929–1933 közötti gazdasági világválsággal is megterhelt – másfél évtizedben az osztrák politika tudatosan visszafogta az újonnan megszerzett terület gazdasági fejlesztését, mert amiatt aggódott, hogy az egy esetleges határmódosítással visszakerül Magyarországhoz. Ennek következtében Burgenland Ausztria legelmaradottabb tartományává vált, és sokáig a Nyugat-Dunántúl mögött kullogott, mivel elvesztette soproni, kőszegi és szombathelyi piacait és közigazgatási központjait. Burgenland ebből a helyzetből az 1938. márciusi Anschluss után került ki, amikor a kettéosztott tartományban a magyarlakta településeken is – nem túlzás, óriási gazdasági fejlődés kezdődött. "Eltörölték a parasztok adósságát, kamatmentes pénzkölcsönöket folyósítottak, kisgépeket gyártottak, piachálózatot fejlesztettek, szerződéses termelést vezettek be. A háborús években az osztrák mezőgazdaság virágzott. Ez a fejlődés az alsóőri parasztságot Hitler oldalára állította. Ő jelentette a modernizálást, a jólétet és furcsa módon – sokaknak a kalandot is. (...) a felsőőrségiek a 'trianoni megcsonkítást', a 'vesztes nemzeti tudatot' felcserélték egy önbizalommal teli 'dicsőséges' nagynémet tudatra. A lakosságnak csak igen kis töredéke tartott attól a hitleri tervtől, hogy a német nyelvterületről minden más nemzetiséget Ukrajnába telepítenek".²⁹ Erre végül nem került sor, de Felsőőrre Észak-Olaszországból több száz dél-tiroli németet telepítettek be a nemzetiszocialista hatóságok.

A Burgenland 1945. áprilisi szovjet katonai megszállását követő évtized az osztrák Államszerződés 1955. május 15-ei aláírásáig, illetve ez év őszéig (mint írtuk), a gazdasági– társadalmi nehézségek, a veszteglés korszaka volt. Ezt követően Alsóőr ismét fejlődésnek indult: már 1954-ben megkezdték, majd 1956–1957-ben befejezték a község utcáinak burkolását, 1958-ban kiépítették a közvilágítást, 1962-ben új községházát emeltek. A községi Vízszolgáltatási Egylet (Szövetkezet) 1964-ben alakult, és néhány év alatt 258 háztartásba juttatta el a vezetékes ivóvizet. Ugyancsak az előbbi évben szerveződött a helyi labdarúgó csapat, az Union Fussball Club Unterwart. Az őrvidéki magyar népcsoport hagyományos tárgyainak az összegyűjtésére és bemutatására 1965-ben hozták létre a "Heimathaus Unterwart – Alsóőri Otthon" nevet viselő egyesületet. A helyi társadalmi élet további színtereit a művelődésről szóló fejezetünkben mutatjuk be.

Az alsóőri hagyományos paraszti gazdálkodás visszaszorulását, illetve az ezekhez kapcsolódó háztartások számának a csökkenését, valamint a foglalkozási szerkezet átalakulását tükröző 1974. évi adatokat Sozán Mihály a községháza nyilvántartásából közölte. A lakosság száma ekkor 782 lélek, ebből az összes jövedelemmel rendelkező 503 fő (63,5%, helyesen: 64,3%!). Tevékeny dolgozók: 373 fő (43,6%, helyesen: 47,6%). Foglalkozási szerkezet; mezőgazdaságból élt: 121 fő (32,4%), ipar és építkezés: 161 fő (43,1%), szolgáltatás: 39 fő (10,4%), értelmiség (diplomás): 27 fő (6,7%, helyesen: 7,2%), vállalkozó: 25 fő (6,7%). Az össznépességből ekkoriban nyugdíjas 130 fő (15%, helyesen: 16,6%), akiknek csaknem a fele (44,6%), 58 személy folytatott mezőgazdasági őstermelést. Az alsóőri háztartások száma ekkor 259, közülük 136 lakásnak (52,5%) volt többféle tevékenységből származó jövedelme. A fenti adatokból jól érzékelhető, hogy 1974-ben az alsóőri tevékeny dolgozóknak már csak az egyharmada élt a mezőgazdaságból, a döntő többségnek viszont csaknem a fele az iparban és építkezésen ingázó életmóddal, valamint a felsorolt többi ágazatban kereste kenyerét. Az ekkor még megtalálható alsóőri paraszti osztályt, amelynek ekkor összesen 206 birtoka volt a faluban, Sozán a földtulajdon nagysága alapján a következő csoportokra osztotta. Törpebirtok, 1–3 holdas: 36 (17,5%); kisbirtok, 4–10 hold: 120 (58,2%); középbirtok, 11–30 hold: 40 (19,4%); nagybirtok, 30 hold felett: öt majorság. (Ezenkívül ugyancsak öt, 0–1 holdas aprógazdaság.) Az előbbi évben 74 gazdaságban 528 szarvasmarhát, 424 sertést és 14 lovat tartottak.³⁰

Alsóőrön tehát a kisbirtok volt a meghatározó, miközben a törpe-, illetve középgazdaságok aránya megközelítően azonos. A törpebirtokosok csak jövedelmük kiegészítéseként termeltek, többnyire önellátóként, saját maguk számára állítottak elő élelmiszereket. A kisbirtokosoknak és az ún. "esti parasztok"-nak hasonló volt a földterülete, de az utóbbiak jövedelmének a nagyobb részét már nem a mezőgazdasági termelés adta, hanem az iparban, építkezéseken vagy más ágazatokban végzett munkájukért kapott keresetükből származott. A középparasztok kizárólag a gazdálkodásból tartották fenn a családjukat, hasonlóan a 30 holdnál nagyobb földterületet művelő gazdagparasztok, akik gyakran hasonló nagyságú földet is béreltek. Mivel az 1970-es évek elején a kisbirtokok aránya még döntő volt Alsóőrön, a kedvezőtlen jelenségek ellenére a hagyományos értékrend még szilárd, és a faluban ekkoriban a paraszti gazdálkodásnak volt a legnagyobb tekintélye. A gazdag paraszt és a jó, azaz nemesi családból származó közép-, esetleg "esti paraszt" a ranglétra tetejét foglalta el. Ezt követte a magániparos, az értelmiségi, végül a munkás. Ez a sorrend volt az alapja a helyi politikai vezetésnek és mindenféle társadalmi tisztségnek. Mindeközben a paraszti háztartások száma folyamatosan csökkent Alsóőrön, amelynek okait így összegezte Sozan Mihály: a fiatalok ekkor már visszautasították a paraszti életformát és kultúrát, a legtöbb birtokos nem tudott szembenézni az új kihívásokkal, egyszerűen képtelen volt átváltani az újparaszti (farmer) életformára, amelyhez hiányzott a megfelelő pénztőke.³¹

Az alsóőri fiatalság paraszti életmóddal kapcsolatos magatartásának a megváltozását, illetve annak okait, amelyek szintén jelentősen hozzájárultak a kisbirtokrendszer bomlásához, Sozan Mihály részletesen elemezte. Ennek kezdete jól érzékelhető, amikor 1962-ben a "Sájho való járás", vagyis a Horváth-kocsma³² divatba jött, ahol ekkor nagy újdonságnak számító televíziókészüléket szereltek fel. Ez odacsalogatta a fiatalokat, és az ivó hamarosan az ifjúság fő találkozási helye lett. A kocsmai szórakozás lehetősége elsősorban a korábbi, különösen a lányok feletti szigorú szülői felügyelet megszűnését jelentette, mondván: "Találkozzanak csak a Sájnál, ott juó hellen vannak". A közös estéken hamarosan feltűntek a németül beszélő "vidíki" (környékbeli) fiatalok, akik általában személygépkocsival érkeztek. A kérdésre, hogy miért tűnt el a régi idők nehezen áthidalható ellentéte, és az alsóőri magyar lányok részéről helybéli fiúkkal szemben miért kaptak különleges figyelmet a németajkú legények, az antropológus többféle választ jegyzett fel. A legáltalánosabb vélemény: a "vidíkiek" nem parasztok, hanem munkások. "In pedig parasztho nem menek, Isten mencs. Míg a leggazdagabb parasztasszony is reggeltű estik duógozik. Vidíken akarok munkát keresnyi. Nem duógoznyi akarok, hanem pízt keresnyi." A megkérdezett 25 tizenéves lány közül csak egy mondta, hogy parasztasszony szeretne lenni.

A falubeli legények között is ritka volt az olyan, aki gazdálkodni kívánt. Ebben az is szerepet játszott, hogy tudta: nehezen talál magához illő lányt, mert a paraszti foglalkozást ekkoriban általában már lenézték. A gazdálkodó fiatalt "tejfölösszájú"-nak vagy "maradi"-nak csúfolták. Miközben az alsóőriek – még a nem "maradiak" is – a párválasztásban mindenképpen hátrányban voltak a "vidíkivel" szemben .Ennek oka, hogy a közlekedési körülmények javulásával, az iskolázottsági szint emelkedésével kitágult a világ, és az alsóőri lányok választási lehetősége a sokszorosára növekedett. Az egyik helybéli legény így jellemezte a helyzetet: "Hijába veszünk füő vörös duamánt [dolmányt] is, vagy akár hupikík pantallont, az orcánkat juó ismerik a lányok". A kutató bárkit kérdezett a faluban az új udvarlási formákról és a "kifelé házasodásról", egyiket sem ítélte el senki. Sőt, többek szerint már itt az ideje, hogy megszűnjék az egymás közötti házasodás, "hisze mán úgyis mindenki mindenkinek rokonnya". A szülők korosztálya nem ítélte el a fiatalok falun kívüli párkeresését. Az említett hét vegyes házasságról sem nyilatkoztak rosszallóan, bár az esküvő előtti leány-, illetve legénykikérés minden esetben német nyelven történt. A "vidíkit" és a vele érkezett lakodalmas vendégeket minden esetben nagy szeretettel fogadták. Nemzedéki feszültségek mégis keletkeztek, de nem az előbbiekből, hanem abból, hogy a fiatalok teljes önállóságot akartak. Miközben a munkába álló ifjú vagy lány keresete döntő volt a szülői ház fenntartásában. Emellett sok paraszt szülő azt is követelte, hogy fia-lánya a munkaideje után az otthoni gazdaságban is dolgozzon. Ez lényegében azt jelentette: maradjon abban, illetve vigye tovább azt az életformát, amelytől meg akart szabadulni. Az így kialakult élethelyzetekben bizonyára alig akadt olyan érintett, aki érzékelte volna, hogy "a paraszti léttől és kultúrától való menekülés, a hagyományok könnyelműen gyors elvetése – különösen a párválasztás kapcsán – nagymértékben elősegíti a magyar etnikum lassú felmorzsolódását. Az alsóőri – és általában a burgenlandi – magyar paraszt rohamos gyorsasággal válik meg sokszáz-éves földrajzi, gazdasági és kulturális környezetétől. (...) A burgenlandi magyar etnikum jövője mind a statisztikai, mind a kultúrantropológiai adatok alapján eléggé kétesnek mondható" – állapította meg 1977-ben az amerikai magyar kutató.³³

Az előbbi időszakban Sozan Mihály az elhagyatott, néhány család által felvásárolt kisbirtokokból létrejött húszhektáros, és teljesen gépesített gazdaságoknak szép jövőt jósolt. Tévedett. Ezek már az 1980–1990 évek fordulóján hanyatlottak, amely persze nem volt kizárólag alsóőri jelenség, például Németország egyes dombvidéki falvaiban is így történt. Feltehetően a változó gazdasági körülmények és a piaci kényszerítő hatások tették tönkre ezeket a gazdaságokat. Az ezredfordulóra a hajdani korszerű mezőgazdasági üzemek már történelemmé váltak Alsóőrön. "Nehéz kideríteni, hogy miért alakult ez így, amikor Burgenland-szerte ma is (tudniillik az ezredfordulón – B. J.) számos ilyen típusú földművelő család működik sikeresen. A helybeliek személyes, illetve családi tragédiákról, öngyilkosságokról beszélnek. Valószínűbb azonban, hogy a változások társadalmi törvényszerűségekből következnek".³⁴

A magyar paraszti társadalom második világháború utáni felbomlása különösen sajátos módon ment vége az egyre inkább valódi kisvárossá fejlődő, és ez által a városi életmódhoz, kultúrához és értékrendhez kapcsolódó Felsőőrön. Az itt élő, de már kisebbségbe került magyarság 1945 után is még zömmel földművelő, hagyományos szemléletmódja, közössége a paraszti gazdálkodás és életforma válsága, felbomlása következtében szükségképpen került szembe a rohamos városiasodás számtalan kihívásával. Eközben a német ajkú lakosság tömeges beköltözésével, az addigi magyar etnikai tér folyamatos szűkülésével, a német nyelv előretörésével is meg kellett küzdenie.

 

(Folytatása a következő számban)

   

JEGYZETEK

*	Három folytatásban megjelenő részlet a szerző a Nemzeti Kulturális Alap alkotói támogatásával készült művéből. A könyv a Magyar Nyugat Könyvkiadónál jelenik meg, és folytatása a szerző ugyane kiadónál kibocsátott két könyvének: 1. Nyugat-Magyarország sorsa 1918–1921. Vasszilvágy, 2008., 2. Az őrvidéki magyarság sorsa 1922–1945. Vasszilvágy, 2011.
1	SZÉPFALUSI István – VÖRÖS Ottó – BEREGSZÁSZI Anikó – KONTRA Miklós: A magyar nyelv Ausztriában és Szlovéniában. Szerk. Kontra Miklós. Kiad. Gondolat Kiadó – Imre Samu Nyelvi Intézet – Magyar Nemzetiségi Művelődési Intézet. Budapest–Alsóőr–Lendva, 2012., 92. old. (A továbbiakban: A magyar nyelv Ausztriában, 2012.) /A magyar nyelv a Kárpát-medencében a XX. század végén. IV./
2	SZEBERÉNYI Lajos – SZEBERÉNYI András: Az őrvidéki magyarok – Die burgenländischen Ungarn. Kiadva a BMKE fennállásának 20 éves jubileuma alkalmából – Herausgegeben zum 20-jährigen Jubiläum des BUKV-es. (Őrségi Füzetek – Warter Hefte, szám és év nélkül.). Felsőőr – Oberwart, 1988. 21–22. old. (Kiemelés tőlem – B. J.)
3	BAUMGARTNER, Gerhard: Az ausztriai magyar népcsoport az államszerződéstől a keleti blokk összeomlásáig (1955–1989). In. Kisebbségi magyar közösségek a 20. században. Szerk. Bárdi Nándor, Fedinec Csilla, Szarka László. Gondolat Kiadó, MTA Kisebbségkutató Intézet. Budapest, 2008. 257. old.
4	KOCSIS Károly: A magyar településterület változásai a honfoglalástól napjainkig az Őrvidék (Burgenland) területén. In: Néprajzi Látóhatár, IX. évf. 2000. 3–4. szám, 55–57. old.
5	BAUMGARTNER, 2008. 260. old. (Kiemelés tőlem – B. J.)
6	Lásd bővebben: SOMOGYI, László: Die burgenländischen Magyaren in geographischer Sicht. [A burgenlandi magyarok földrajzi szempontból.] Graz, 1966.
7	BAUMGARTNER, 2008. 259. old.
8	SOMOGYI, 2004. 103–104., 107. old.
9	Idézi: IMRE Samu: Az ausztriai (burgenlandi) magyar szórványok. In: Népi kultúra – népi társadalom, VII. köt. Főszerk. Ortutay Gyula. Budapest, 1973. 121–122. old.
10	SOMOGYI, 2004. 118–119. old.
11	"Én magyarnak születtem... Az unokámnak ez már semmit nem jelent." A felsőpulyai magyarság sorsa viszszaemlékezések tükrében. Összeáll. Bedécs Gyula. In: Magyar sors Felsőpulyán, 1990. 30. old. – Az őrvidéki múltba tekintéseket a győri Révai Miklós Gimnázium tanulói – Ajtai Béla, Burányi Mónika, Bükki Orsolya, Dezső Csaba, Dukkon Balázs, Lakatos Nóra, Lép Henriett, Nagy Henriett és Vados Edina – gyűjtötték az Országépítő Alapítvány ösztöndíj-támogatásával. (A továbbiakban: Magyar sors Felsőpulyán, 1990.)
12	SOMOGYI, 2004. 121–122. old.
13	Lásd bővebben; KOGER, Oskar: Oberpullendorf einst und heute – Felsőpulya egykor és ma. Oberpullendorf, 2011. Seite 67. (old.)
14	BAUMGARTNER, Gerhard: Burgenland tartomány felállításától az Anschlussig (1922–1938). In: Kisebbségi magyar közösségek a 20. században. Szerk. Bárdi Nándor, Fedinec Csilla, Szarka László. Gondolat Kiadó, MTA Kisebbségkutató Intézet. Budapest, 2008. 114. old.
15	Lásd bővebben, IMRE S., 1973. 124–125. old.
16	ZÖLLNER, Erich: Ausztria története. Budapest, 1998. 423. old.
17	Köznapi élet Ausztriában, 1945–55. In: História, XXVII. évf. 2005. 5. szám, 17. old.
18	IMRE S., 1973. 126. old.
19	SOMOGYI, 2004. 140–141. old. – A Pinka és a Szék patakok tágas, mocsaras árterületén, sőt az agyagos talajú dombokon is, a határőrző magyar népességet évszázadokig elsősorban a nagy háziállatok tenyésztése, ezen belül a katonai feladatokhoz szükséges lovak nevelése tartotta el. Számos középkori oklevél említi a Felsőőr és Felsőpulya környéki jószágok vásárait, sőt az állatok csempészetét is.
20	ÉGER György – SZESZTAY Ádám: Alsóőr. Szerk. Botlik József. Budapest, 2001. 56., 76. old.
21	SOMOGYI, 2004. 133., 136. old. – A tagosítás: birtokrendezési eljárás, amelynek célja, hogy a földtulajdonosok több helyen lévő földjeit összevonják, és mindenki egy tagban kapja meg a földjét. A történelmi Magyarországon az 1836. évi törvények alapján kezdték meg a tagosításokat, de a legtöbb helységben – így az Őrvidéken is – csak a jobbágyfelszabadítás után, a XIX. század második felétől kezdték meg ezeket a munkálatokat.
22	Endogámia: az a szokás, hogy egy adott népcsoport tagjai csak egymás között házasodhatnak.
23	SOZAN Mihály: Alsóőr. Egy magyar falu Ausztriában. In: Élet és Irodalom, 1977. december 17. (51. szám), 8. old.
24	SOMOGYI, 2004. 108., 110. old.
25	Sozan Mihály 1938-ban született Budapesten, itt kezdte meg tanulmányait a tanárképző főiskolán. Az országból 1956-ban távozott, és az USA-ban telepedett le. A New York-i Union College-ben diplomázott 1965-ben, majd a Syracuse Egyetemen 1968-ban magiszteri, 1971-ben doktori fokozatot szerzett. A pennsylvaniai Sliperry Rock State College antropológia professzora volt. Igazgatóságának tagjai közé választotta az Atlanti Kutató és Kiadó Társulat. Tanulmányait amerikai szaklapok és nyugati magyar folyóiratok – Itt-Ott (Portland, Oregon állam, USA), Irodalmi Újság (Párizs), Új Látóhatár(München) – közölték. 1987-ben hunyt el Pittsburghban. – HOFER Tamás: Sozan Mihály 1938–1987. In. Ethnographia, 102. évf., 1991. 3–4. szám, 358–362. old.
26	KOVÁCS Márton: A felsőőri magyar népsziget. Budapest, 1942. (Település- és népiségtörténeti értekezések, 6. szám.)
27	SOZAN Mihály: A határ két oldalán. Párizs, 1985. 143 old. (Irodalmi Újság Sorozata.) – Lásd még: SZÁLE László: Négy évszak falun. Beszélgetés Sozán (sic!) Mihály kultúrantropológussal. In: Élet és Irodalom, 1983. szeptember 9. (36. szám). A művet ismerteti, HUSEBY-DARVAS Éva: A határ két oldalán. Sozan Mihály, Irodalmi Újság sorozata, Párizs, 1985. In: Szivárvány (Chicago), VII: évf., 20. szám, 1986. október, 150–152. old.
28	SOZAN, 1985. 11., 12. old.
29	Uo. 27. old.
30	Uo. 56–57., 59. old. – A Sozán Mihály által közölt, egyes százalékos adatokat pontosítottuk.
31	Uo. Lásd bővebben az előbbiekkel kapcsolatos két fejezetet: II. Hatalom a faluban; III. Gazdasági élet
32	A korábban már említett kocsma – németül 'Sau má ejni', népszerű nevén a "Sáj"– a falu középszerén található, "vizavi" [szemközt, átellenben] a tűzoltóházzal. Akkor egy tévékészülékkel ellátott ivórészből, bolthelyiségből és táncra alkalmas nagyteremből állt.
33	SOZAN, 1977. 8. old.
34	ÉGER – SZESZTAY, 2001. 78. old. – Sozan Mihály munkásságáról az utókor értékelése: HOFER Tamás: Antropológia és/vagy néprajz? Tanulmányok két kutatási terület vitatott határvidékéről. Budapest, 2009. Lásd a következő fejezetet: Sozan Mihály útkeresése antropológia és néprajz között, 331–336. old.