BÜK TÖRTÉNETE A MOHÁCSI VÉSZIG

Ha a történelmet egy óra számlapján próbálnánk meg szemléltetni, csak kevesebb, mint 1 percéről van közelebbi tudásunk, míg 59 percről nincsenek írott forrásokon alapuló ismereteink. Az ember megjelenése, a tudomány jelenlegi állása szerint mintegy 350 000 évvel ezelőtt már bizonyított a Kárpát-medencében. Tágabb környékünkön régészeti leletek azonban csak az utolsó 10–20 000 évből állnak rendelkezésünkre. Hagyományos történelmi forrásaink viszont lényegében csak az utolsó kétezer évről vannak. Annak is nagyjából csak a második fele a magyar történelem néven számon tartott időszak.

Felvethető a kérdés: vajon az ezt megelőző évezredek is a mi történelmünkhöz tartoznak-e? A válasz: igen. Az etnikai, nyelvi változások sosem jártak teljes népességcserével. A Répce-mente Európa közepének kedvező éghajlatú és jó mezőgazdasági termőadottságú része. A nagy jégkorszak befejeztével, a maihoz hasonló környezeti állapotok és a jelenkori éghajlat kialakulásától kezdve, vagyis durván az utolsó 10 000 évben már a vidék folyamatos lakottságával számolhatunk.

Ebből az időszámításunk kezdetét, Krisztus születésének konvencionális időpontját megelőző 8 000 évet nevezzük a már letelepült, növénytermesztő és állattenyésztő életmódot folytató társadalmak őskorának. Egyre alaposabb megismerését a régészet teszi lehetővé számunkra (RENFREW-BAHN 1999). Mivel ez a tudományág még messze nem merítette ki a lehetőségeit, mindig új és újabb lelőhelyek előkerülésére és legalább részbeni feltárására fog ezután is sor kerülni, ismereteink természetesen ezek függvényében gyarapodni és változni is fognak (MR 2003). Mindössze arra utalok ezzel, hogy amit az alábbiakban a mai tudásunk alapján megfogalmazok, pár évtizeden belül majd bizonyára újra lehet fogalmazni.

 

ŐSKŐKOR ÉS ÁTMENETI KŐKOR (– i. e. 6500)

Az ember megjelenésére térségünkben sejthetően csak az őskőkor legvégén került sor. Talán a mai Gencsapáti – egykori Gyöngyösapáti részén lévő – homokbányából, az utolsó eljegesedés korából származik az a tompított hátú mikrolit¹ penge, amelyik térségünk legrégebbi eddig ismert tárgyi emléke lehet.² Kora 10–20 000 év. A lelőhely azonosítása pusztán feltételezés, ugyanis korábbi adatok (VÉKONY G. 1999. 33. old.) szerint innen származhatnak hasonló korú kőeszközök.

 

ÚJKŐKOR (i. e. 6500–4500)³

A XX. századig szinte változatlan paraszti életmód kezdetei erre az időre tehetők. A "neolitikus forradalomnak" is nevezett átalakulásra déli népelemek északra vándorlásával került sor. A helyben talált, addig gyűjtögetéssel és halászattal, vadászattal foglalkozó lakosság átvette az új ismereteket. A Dunántúli vonaldíszes kerámia kultúrája néven ismeri a tudomány e népesség jellegzetes hagyatékát.

A földrajzi, környezeti adottságok és a hasonló adottságú, jobban ismert területek példája mutatja Bük határában, hogy a Répce-völgyében is leginkább a vízhez közeli, árvízmentes szárazulatokon, az újkőkor óta folyamatosan lehettek települések. De mi is az a régészeti kultúra? Egy földrajzilag meghatározható területen, adott korszakban élő népesség jellegzetes tárgyi és szellemi hagyatéka.

A hazai kutatásban a régészeti kultúra és a csoport kifejezéseket sajnálatos módon szinonimaként használják. Ez megnehezíti a fogalmak pontos értelmezését. Véleményünk szerint a csoportot csak egy kultúrán belüli alegységként volna helyénvaló alkalmazni. A másik zavaró körülmény, hogy a csoport fogalmát vegyesen használják területi vagy időrendi értelemben. Az utóbbit mások – talán szerencsésebben – horizont, fázis terminusokkal illetik.

Ugyancsak heterogének az egyes kultúrák elnevezései is. Általában egy-egy lelőhely a névadó. Ahhoz azonban, hogy a nemzetközi szakirodalomban pontosan lehessen érteni, miről is beszélünk, szokásos az adott lelőhely hivatalos nevét használni, bár a megszokás ezt is felülírja néha (lásd erre a kora rézkori Tiszapolgári kultúra nevét, melynek névadó lelőhelye: Polgár). Gyakori még a kulturális jellegzetességekről történő névadás is (halomsíros, urnamezős stb. kultúra).

Az újkőkor kései szakaszának újabb déli hatások következtében kialakult, szó szerint színes kultúráját (Lengyel kultúra) szép góri leletanyaggal szemléltethetjük (TÓTH Zs. 2006). A településtől elkülönült temetők megjelenése – 8–10 edény, zsugorított (kuporított, alvó helyzetű) sírokkal – erre az időszakra tehető.

 

RÉZKOR (i. e. 4500–2700)

Ugyanez a népesség élt a rézkor korai időszakában is tovább. Talán ebből az időszakból származó rézkori kettős vagy hármas körárkot figyeltek meg Bő határában, a damonyai temetőhöz közeli területen, az Alsó Rét-dűlő területén egy légifotón (ILON G. 2008/b. 155. old).

Jelentős változásra, népességcserére került sor a rézkor következő szakaszában. Ez a társadalom tagoltabbá válásának az időszaka is. A középső rézkori Balaton (Lasinja) kultúra legjelentősebb – sajnos napjainkra elveszett – lelete egy 100 g-os, 13,6 cm átmérőjű, három dudorral ellátott, kultikus aranykorong volt, amely Kőszegpaty és Zsidány között, az Ablánc-patak mellett került elő (ILON 1996. 17. old.).

A késő rézkori Baden-kultúra legrégebbi (bolerázi) fázisában vált általánossá a szórványosan már korábban is előforduló hamvasztásos temetkezési rítus. A kultúra későbbi, időnként több száz síros temetőiben azonban ismét a csontvázas temetkezés a jellemző. Újdonságként felbukkan a kocsitemetkezés (valóságos igavonókkal és jelképes, azaz kocsi modellel egyaránt). A büki határban, közelebbről ismeretlen helyen előkerült egy badeni (péceli) kultúrához köthető fedő.

 

BRONZKOR (i. e. 2700–800)

A feltételezések szerint ismét jelentős népmozgásokkal járó átalakulás déli és keleti és a mi környékünkön részben nyugati elemek megjelenésével járt. A balkáni származású Makó (Cseke) kultúrára – hamvasztásos temetkezés, a nyugat-európai Lajta (Oggau–Loretto–Sarród, késő-harangedényes) kultúrára, a déli Somogyvár (Vinkovci) kultúrára, és a keleti Guntramsdorf–Drassburg kultúrára – a zsugorított csontvázas temetkezés jellemző.

A Lajta és a Guntramsdorf–Drassburg kultúrák bázisán kialakult Gáta (Wieselburg) kultúrát a nyugati kapcsolatok, zsugorított temetkezés jellemzi. Vele egy időben, a Dunántúl nagy részén, a gyönyörűen díszített edényeket produkáló, hamvasztásos temetkezési rítust követő Mészbetétes kerámia kultúrája virágzott. Az Alföldön és Erdélyben pedig a kontinentális Európa talán legfejlettebb kultúrái virágoztak, csodálatos bronz- és aranyművességgel.

Bükön, a csepregi út mellett kora bronzkori Litzen-kerámiás⁴ bögre, valamint egy középső bronzkori Gáta kultúrás füles bögre került elő. állapotukból következően minden bizonnyal sírokból. Utóbbi kultúra településének a maradványait tárták fel a közeli – csepregi határba eső – kavicsbánya területén (ILON 1996. 27–28. old.).

Drámai változások, feltételezhetően népmozgások vetettek véget i. e. 1400 táján az addigi békés fejlődésnek. A mai Németország és Csehország felől érkező népcsoportok az addigiaktól jelentősen eltérő anyagi kultúrát hoztak magukkal. Természetesen a megváltozott körülményekhez az addigi lakosok egy része kényszerűen alkalmazkodott, mások pedig elmenekültek.

Az új színezetű kultúra nagy területeken hozott létre egységes hatású kerámia- és bronzművességet. Ugyanazon népesség életének különféle szakaszait Halomsíros-, majd Urnamezős kultúra néven ismeri a nemzetközi kutatás.

A két elnevezés a korszakban általánosnak számító hamvasztásos temetkezésre és a gyakori halomsírokra is utal. E korszak országos jelentőségű lelőhelye a Bük határánál emelkedő góri Kápolna-domb. Itt a bronz fegyverek, szerszámok és ékszerek öntésére szolgáló minták egész sorozata került elő az 1988–1993 között folytatott, a domb árvízi szükségtározó építéséhez elhordott egész északi felére kiterjedő ásatások során. Nagy jelentőségűek az itteni embertani leletek is, hiszen a korszakban általános hamvasztás szokása miatt alig ismerünk még emberi csontvázakat. Górban azonban gödrökbe bedobált holttestek csontjai kerültek elő, valószínűleg háborús események áldozatai lehettek (ILON G. 2001.).

 

VASKOR (i. e. 800–12)

A Hallstatt kultúra ugyanennek a közép-európai civilizációnak volt újabb déli hatások által is befolyásolt, átalakult változata. A korszakban továbbra is általánosnak számított a hamvasztásos temetkezés, és gyakoriak a halomsírok is.

A korai vaskor emléke egy 1873-ban Bükön talált, vésett vonaldíszes, bordázott végű kisív-fibula. Feltételezések szerint a velemi Szent Vid-hegyen készülhetett. Ugyanebből a korból származhat a lócsi határban, a csepregi és bői út szögletében emelkedő magányos halomsír is.

A kelta La Téne kultúra i. e. 400-tól kezdődő elterjedése mögött korábban egy nyugatról keletre tartó újabb etnikai vándorlást feltételeztek. Ennek ténye kétségtelen. Más kérdés azonban, hogy nehéz megítélni, mennyiben jelentett ez komolyabb etnikai átrendeződést. A kora vaskori lakosságot venét vagy illír nyelvűnek feltételezik. Ezek is indoeurópai nyelvek voltak (MAKKAY 1991). Ma már lehetetlen eldönteni, hogy térségünk legősibb helynevei konkrétan mikor és melyik nyelvből keletkeztek. A Rába (valamint a Duna, a Tisza, a Kárpátok stb.) nevéről van szó. Egy biztos, a kelta korszak egy szinte egész Európára kiterjedő, fejlett civilizáció volt. Például a kelta-kori vastárgyakat, szerszámokat már alig lehet megkülönböztetni a napjainkig használatban lévőktől. Vidékünkön a lábbal hajtott fazekaskorong elterjedése is erre az időre tehető. Legszebb ismert környékbeli emléke a szomszédos csepregi határban előkerült és az ottani múzeum kiállításán látható hólyagos lábperec.

Legkésőbb a kelta korban erődítették is a góri Kápolna-dombot. Az itt feltárt sánc egyik faoszlopának radiokarbon kormeghatározása szerint a védmű i. e. 275 táján kivágott faanyagból készülhetett.

 

RÓMAI KOR (i. e. 12–434/435)

A mai Dunántúl nyugati része az imperium Romanum Pannonia Superior, majd egy 300 táján végrehajtott átszervezést követően, Pannonia Prima tartományához tartozott.

A terület az ókorban Scarbantia – a mai Sopron – territoriumának a része lehetett. Feltevések szerint a környék földútjai helyenként még ma is a közel 2000 évvel ezelőtti centuriációs rendszer – a földek egységes tájolású koordinátarendszerű felosztása – nyomait őrzik. A főutak a büki határt ugyan elkerülték, de nem kizárt, hogy a Locsmándot Zsirán, Bükön, Cirákon keresztül Kapuvárral összekötő út nyomvonalán már a római korban is út haladt. Az utak közelében villaépületek emelkedhettek. Ezek egyikének felszíni nyomai a "Harmadik-Radó-tag" területén, a benzinkúttal szembeni szántóföldön találhatók. A Damjanich utca 31–33. számú telkeken 1962-ben római temetkezések tárgyai – köztük egy kő szarkofág – kerültek elő. Római tegulákat építettek be az Árpád-kori eredetű templom falába is. A Hegyi-dűlőben, a határ legészakibb részén iupiter optimus Maximusnak szentelt oltár került elő 1889-ben; ma a soproni múzeum kőtárában látható.

A csepregi határba eső Egres erdő területén is feltételezett egy római tábort Szabó József, a kiváló helytörténész (SZABÓ J. 1979. 14. old.). Itt azonban alighanem csak a természet tréfálta meg a kutatót; valójában az Egresaljai-árok természetes medréről van szó. Nem messze ettől a helytől azonban, a büki Egres-alja dűlő területén légi felvételeken is érzékelhetők egy kb. 180 x 180 m-es kiterjedésű római menet- vagy gyakorló tábor árkának nyomai. Ennek méretre pontosan megfelelő párja Csepreg határának Répcevis felé eső részén, a Felsőréti-dűlőben látható. A műholdfelvételeken látható táborok mérete leginkább ii. századi ismert helyekére, pl. a Brigetio-val, Szőnnyel szemközti Izsa (Celamantia) erődjére emlékeztet. Ezeket valószínűleg gyakorlatozó legionáriusok készítették, s nem kell a tényleges használatukra gondolnunk.

Az I–II. században a hamvasztásos temetkezés volt a gyakoribb. Látványosabb emlékei maradtak viszont a kő szarkofágokba történt temetkezéseknek. (Ld. a Damjanich utcában előkerült szarkofágot.) Hogy nem lehetett ritka ez a temetési mód, jelzik a környéken még ma is látható további római szarkofágok (a csepregi plébánia előtt, Szakony szélén, a régi csepregi cukorgyár melléképületeinél). Legutóbb 2001-ben Répceszentgyörgy területén került elő két szarkofág (KISS P. 2001).

A Chernelházadamonya határában 1981-ben előkerült gyönyörű II. századi Caesius-sírkő egy savariai polgáré lehetett, ám a másodlagos felhasználásból következően – egy későrómai sír fedésére hasznosították újra – eredeti felállítási helye a Répce déli oldalán lehetett (TÓTH 2011. 223. old.). Amiatt gondolhatunk erre, mert ugyanazon sírkertből származó párja Répceszentgyörgy területén került elő.

 

HUNOK ÉS GERMÁNOK (434/435–568)

A több mint 400 éves római kornak az ázsiai hunok terjeszkedése vetett véget 425 táján. Közeli lelőhelyek – temetkezésekből származó leletek – utalnak a hunok itteni jelenlétére. Ezek leghíresebbike a csornai ékköves diadém, egy előkelő hölgy sírjából került elő. Összességében azonban a hun kor csak egy rövid, 30 éves történelmi epizódnak számított. Kérdés, mennyire számolhatunk a vidéki romanizált lakosság életének folyamatosságával? A vélemények szélsőségesen megoszlanak a kutatók között. Korábban általános nézet volt a teljes pusztulás feltételezése. Újabban inkább egy poszt-római korszakkal számolunk. Ennek előbb a keleti-gótok (456–473), majd a Nyugat-Római Birodalmat formálisan is megszüntető szkír Odoaker itáliai királyságához hű germánok uralma volt a külső felszíne. odoaker bukása után újra az immáron Itáliában királyságot alapító, keleti-gót Theodorik uralma érvényesült. Egészen a Nagynak dicsőített király 526. évi haláláig számolhatunk ezzel.

Az újabb, északi germán nép, a longobárdok csak ezt követően merészkedtek a volt Pannónia földjére. Az őáltaluk fémjelzett korszak sem tartott fél évszázadig sem, mert 568-ban Itáliába költöztek. Ennek oka a nagy keleti hódító, Baján avar kagán birodalomalapítása volt. Ugyan a longobárdok az előző évben még vele fegyverbarátságban győztek addigi örök ellenségeik, a Kárpát-medence keleti felét uralmuk alatt tartó keleti germán gepidák fölött, ám mégis jobbnak látták a barátságot tisztes távolságból ápolni. Mindez Bajánnak sem volt ellenére, mert fő ellenfelét az akkori világ egyik legnagyobb hatalmában, a Bizánci Birodalomban látta. A longobárdok itáliai honfoglalása éppen a bizánciak sérelmére valósult meg.

 

AVAR KOR (568–803/828)

Jelentős késő-avar temetőrészletet ismerünk a szomszédos Meggyespuszta területéről. Bükön néhai Szabó József Marx Károly u. 3. szám alatti házának verandájánál a lépcső alatt, amikor 1972-ben, fiával a vízvezeték árkát ásták, egy csontváz lábaira akadtak. "A sírnak csak a térdig levő része került elő, a test nagyobbik fele még most is a bejárati lépcsőnk alatt van. Így tovább nem bolygattuk." A találó a csontokat és a leleteket – amelyek a VIII. századból származnak – a Savaria Múzeumnak adományozta, ahol Károlyi Mária leltározta őket.⁵ A sír környékén egyébként mindezidáig további temetkezésekre nem akadtak.⁶

Joggal merül fel a kérdés: vajon mióta élnek itt a magyar nyelvű lakosság ősei? Látszólag egyértelmű a válasz: a "honfoglalás" óta. Anonymustól és Kézai Simontól, a XIII. század két zseniális történetírójától kezdve így "tudjuk". Újabban azonban többen is joggal vetették fel, hogy a régészetileg ma már jól ismert Árpád-féle kis létszámú népből hogyan eredeztethető a Kárpát-medence korunkban is 14–15 milliósra becsülhető etnikuma? Illetve – amennyiben ragaszkodunk az árpádi származtatáshoz, hogyan fordulhatott elő az a történelemben páratlan eset, hogy egy létszámában elenyésző hódító csoport asszimilálta volna nyelvileg a többséget? Nyilván sehogyan sem!

 

KAROLING-KOR (803/828–894)

Nagy Károly, a nyugati birodalmat formálisan megújító frank király 791–803 között háborúzott az avarokkal. 802-ben, a "Castellum Guntionis" melletti csatában elesik két frank határgróf: Cadaloc és Goteram is. Régebben a város német nevéhez, a Güns-höz való hasonlósága miatt ezt a helyet Kőszegnek feltételezték. Ott azonban nem ismerünk a korszakba keltezhető várat (az előtag ugyanis azt feltételezi). Újabban felmerült egy a Gyöngyös torkolatával szemben, a Rába keleti oldalán régészetileg kutatott erődítmény azonosítása ezzel a hellyel (DÉNES J. 1996/c). Korábban senki sem gondolta volna, hogy 802-ben a magyar Gyöngyös folyónévvel, mint élő elnevezéssel számolhatunk. Az újabb kutatásban viszont egyre erősebb az a felfogás, amelynek képviselői a magyar etnikum származását az avar kor lakosságából vezetik le. Szerintük a türk Árpád hódítói az Angliát 1066-ban elfoglaló Hódító Vilmos francia nyelven beszélő normann lovagjaihoz hasonlóan nyelvileg beolvadtak az általuk meghódított ország korábbi lakóinak többségi nyelvébe (ENGEL P. 1990, MAKKAY J. 1993, VÉKONY G. 2002).

A szomszédos Lócs neve viszont szláv lakosokra utal. Érdekességként megemlíthető, hogy az "Ablanza" nevű település, ahol Adalwin salzburgi érsek 865-ben templomot szentelt, a szomszédos csepregi határba olvadt egykori Ablánccal lehetett azonos. Ennek a neve is szláv 'almás' jelentésű. A Répce (Rábca) folyó neve is szláv eredetű, kis Rábát jelent.

 

ÁRPÁD-KOR (894–1301)

A magyar honfoglalásnak nevezett hódításra 894-ben került sor. Ugyanis ekkor harcoltak az Árpád vezette 'hétmagyar' törzszövetség harcosai Szvatopluk morva fejedelem (király) szövetségeseiként a mai Dunántúlon. Egy nem várt fejlemény, a sereg távollétében védtelen szállások besenyők általi megtámadása váltotta ki az addigi kelet-európai területek végleges feladását, a jelenlegi etnikummal tévesen azonosított türk 'hétmagyar' nép és a hozzájuk csatlakozott szintén török kabarok (kavarok) Kárpát-medencébe költözését. A Dunántúl elfoglalását egyébként tévesen 900-ra vagy 907-re szokás keltezni, ezt azonban megcáfolja, hogy az utóbbi évben elhunyt Theotmár salzburgi érsek 900 tavaszán IX. János pápához írott levelében beszámol a morvákkal együtt harcoló magyarok korábbi, 894-re keltezhető pusztításairól: "Egész Pannóniában, a mi legnagyobb tartományunkban egyetlen templom sem látható". Kétségtelen tehát, hogy drasztikus pusztításokkal járó uralomváltás következett be. A Fuldai évkönyvek megfogalmazása, miszerint a magyarok már 900-ban is Pannóniába, mint a sajátjukba tértek vissza, ugyanerre utal.

Tormás herceg, Árpád dédunokája és Kál fia, Bulcsú, a magyarok rangban harmadik fejedelme, a 'harka' cím viselője 948-ban tettek látogatást a Bizánci Birodalom s az akkori világ fővárosában, VII. Konsztantinosz ("Bíborbanszületett" Konstantin) császárnál. A tudós hajlamú uralkodó leírta a tőlük hallott rendkívül érdekes információkat.

Ezek egyike az, hogy noha általában nem engedelmeskednek a fejedelmeiknek, "de megegyezésük van arra nézve, hogy háború esetén a folyóknál, bármely részen is üt ki a háború, teljes odaadással és buzgalommal együtt harcolnak"⁷. Az egyik ilyen folyó éppen a Répce lehetett. Nyilván az együtt harcoláson a folyóknál a gyülekezést értették. A több ezer lovas összevonására a lótakarmányban gazdag Répce-mente ideális helyszín lehetett. Aligha véletlen, hogy itt egymás közelében találjuk a honfoglaló Ond, Lád(ony) és Huba vezérekre utaló helyneveket, vagy a Lád-nembeli Bulcsú apjának a szálláshelyét, (Sajtos-) Kált. Nem meglepő módon, Cirák határában is találkozunk egy Hobaj (Hobai dűlő) helynévvel.⁸

A Répce-menti dús füvű rétek a honfoglaló magyarok számára kedvező adottságokat biztosítottak. Aligha véletlen, hogy a közeli Szakonyban került elő az egyik leggazdagabb kiscsaládi temető. A harcos középréteg tagjaiból lettek az Árpád-kori soproni várjobbágyok, akiket egy 1265-ös oklevél Bükön és Hobajon említ. Ugyancsak velük magyarázható a későbbi korokban tapasztalható nagyszámú kisnemesség léte a három Bükön.

 

Gór-Kápolnadomb sáncvára
(Sándorfi György, 1987 és Hideg Attila, 1988 felmérése)

 

Egy feltevés szerint Bük múltjában jelentős szerepet játszottak volna a besenyők is (HERÉNYI 1997. 218. old.). A Büki család tagjai közt ugyanis Urkund, Karapa és Tiván nevű személyek bukkannak fel. Közülük Urkund (Urkony, Örkény) valóban besenyő vezér neveként szerepel Anonymus gesztájában.

A nagy jelentőségű őskori erődített magaslati település, a góri Kápolna-domb lett napjainkig kihatóan Bük délkeleti határpontja. Az itt feltárt fa–föld szerkezetű sáncot Ilon Gábor kelta korinak határozta meg (ILON G. 1998.). A megtalált sánc egyértelműen szuperpozícióban⁹ van több kelta-kori objektumhoz képest, a kora azonban a kelta-kornál akár jóval fiatalabb is lehet. A domb északi peremén feltárt sáncszakasz esetében a kutatószelvények metszetei és a területükön feltárt függőleges és vízszintes helyzetű famaradványok arra utalnak, hogy azok nem feltétlenül egyazon szerkezethez tartoznak, két különböző korszakban is épülhettek. Az a cölöpsor ugyanis, amelyikből az i. e. III. század elejére utaló radiokarbon adat származik, nem mutat szerves kapcsolatot a szomszédságában megfigyelt sáncszerkezettel. Feltűnő a hasonlóság viszont egy ismert X. századi sáncvárral, a hasonlóan kétrészes Pinkaóvárral (ma: Burg). Mivel ismereteink szerint a honfoglaló vezérek (Bors, Szabolcs, Ond és társaik) hasonló sáncvárakat birtokoltak, nem lehetetlen, hogy a góri sáncvár és a közelében létezett Huba vezérre utaló Hobaj falu ténye nem függetlenek egymástól. Mindez jelenleg persze még csak munkahipotézis¹⁰, de szerencsénkre a góri domb megmaradt déli fele alkalmas lesz egy későbbi sánckutatásra, amely megerősítheti, vagy megcáfolhatja a fentieket.

 

A TELEPÜLÉSRENDSZER KIALAKULÁSA

Minden település identitásának egyik legfontosabb kifejezője a helységnév. Bük neve, hasonlóan a környék majdnem minden más településéhez, egy régi személynév (BALOGH L. 1997). Nincsen egyedül ezzel az országban. A ma is önálló községek közül említhetjük a zalai Ozmánbüköt és Nemesbüköt, a borsodi Nemesbikket vagy akár Bácsbokodot (eredeti neve: Bükedegyháza). Hogy vajon ki volt a névadó Bük és közelebbről mikor is élt, azt nem tudjuk. Ahogyan Csepreg, Szakony, Bő, Gór – s még hosszan sorolhatnánk – névadójáról hasonlóképpen nem tudjuk. A magyar nyelvterületen általában ezek az alanyesetben álló régi személynevekből képzett helynevek jelentik a legrégibb réteget. Hozzájuk hasonlóan régiek a nép- és törzsnévi helynevek is. Ezek közé tartoznak magyar törzsek: Kér (Újkér, Nemeskér), Tarján (egykori település Bő határában). Más török néptöredékek: Berény (Iklanberény) és talán Ság (Felsőság, a mai Simaság). Szintén legalább ezer évesek a foglalkozásnévből képzett településnevek, mint Lócs (szlávul vadászokat jelent).

A település fejlődésének meghatározó tényezője volt a mindenkori útrendszer. Kialakulásánál talán a Locsmándot Kapuvárral összekötő régi út játszhatott szerepet.

Bük éppen a régi Vas és Sopron megyék történelmi határánál, a Répce folyó bal partján található. A megyerendszer kialakulását szokás első királyunkhoz kötni, amely részben jogos is. Ugyanis az ő törvényeiben és okleveleiben már egyértelműen szerepelnek a középszintű közigazgatási egységek. Arra azonban nincsen semmiféle bizonyítékunk, hogy ténylegesen ő is szervezte volna őket! Az egész rendszer gyökerei akár az avar birodalom időszakára is visszanyúlhatnak (VÉKONY 2004).

Bük első okleveles említésének dátuma: 1265. Ez azonban nem árulja el, mióta létezhetett a település a forrásokban szegény korábbi évszázadokban. A falu nevének egy másik korai említése 1271-ből ismeretes. Ekkor a Bükön élő Pós fia Egyed ('Egidius') soproni várjobbágyot említi egy oklevél. Utóbbi körülmény, hogy a megyei várszervezet katonáskodó rétegéhez tartozó várjobbágyok személyéről értesülünk, arra utal, hogy Büknek már legkésőbb az ezer évvel ezelőttinek gondolt, Szent István-i államszervezéskor is léteznie kellett.

A Bük nevű terület kisebb önálló falvakra tagozódására még az Árpád-koron belül kerülhetett sor, noha ezek konkrét említései csak Anjou-koriak: Vinclóbük, Egyházasbük és Mankóbük – a későbbi Felsőbük, Középbük és Alsóbük. Kérdéses az is, hogy az okleveles említésekben szereplő Vincló és Mankó kortárs személyek voltak-e, avagy azonos nevű őseik a mai Felső- és Alsóbük eredeti névadói.

Egy kései adat segít minket a büki határ mára beolvadt apró településeinek elhelyezésében. Tarródi Bertalan fiai, Péter és Benedek 1546-ban I. Ferdinánd királytól kapták meg a magvaszakadt Bükyek birtokait, név szerint Mankó-, Tyvánfalva, Egyházas-, Sándorfalva és Viszlófalva-Bük Sopron vármegyei birtokokat nyerték adományul (VARJU E. 1900.). Ebből a sorrendből sejthető, hogy Tivánfalva a későbbi Alsóbük Középbük felőli végén lehetett. Míg Sándorfalva Felsőbük plébániatemplomhoz közelebbi részén lehetett.

A középkorban a későbbi Felsőbük határába olvadt Emre falu, legkorábbi okleveles említését 1461-ből ismerjük (CSÁNKI D. 1897. 607. old.). A név Szent István 1031-ben, vadászbalesetben életét vesztett, utóbb szentté avatott fiával kapcsolatos. Ilyenformán rokona a Csepregen – igaz, csak az újkorból adatolt – Taksonynak, a Gyalóka területén elenyészett Dicsknek (újkori, hibásan rögzült olvasatban: Géza), a mai Ólmoddal azonosítható Bajkának (Vajk) és a Saroltról nevezett Répcesarudnak (ma Frankenau). Vagyis az Árpádok legkésőbb az augsburgi csatavesztés óta masszívan jelen voltak a Répce-mentén is.

Alsóbük és Bő között – valószínűleg a főút mellett – lehetett Hobaj. Első okleveles említése 1250-ből származik (CSÁNKI D. 1897. 611. old.). Minden bizonnyal a honfoglaló hét vezér egyike volt Huba, a Szemere-nemzetség őse. Leszármazottja, az "okos Szemere" pedig a mai Répceszemere névadója (Dénes 1996/b).

A Büköt érintő helyi eseményekről szinte semmit sem tudunk. Az évszázadok során általában nyugodt, békés élet helyszíne lehetett. Számos hadiesemény zajlott ugyan a tágabb környéken, de hogy ezek közül melyik és milyen mértékben érintette Büköt, nem tudunk konkrétumokról beszámolni. A katonáskodó várjobbágyok, majd a helyi nemesek nyilvánvalóan részt vettek persze a soproni ispán zászlaja alatt a különféle hadi kalandokban.

Hogy ezek közül csak a legrégebbi ismertet említsük: 1071-ben Nándorfehérvár (Belgrád) ostrománál Ján ispán (alighanem a mai Iván község névadója) vezette soproni csapatok arattak győzelmet a bizánciak zsoldjában álló besenyők felett.

Hogy 1242 elején Batu kán mongoljai pusztítottak-e Bükön? Nem tudjuk. Hasonlóan ismeretlenek a magyarországi anarchia korának (1270–1327) helyi eseményei.

 

EGYHÁZI SZERVEZET, PLÉBÁNIAHÁLÓZAT

Első királyunk a győri püspökséget 1009-ben alapította meg (GYÖRFFY 1977. 182. old.). Az egyházmegyén belül a későbbi századokban kilenc főesperességet ismerünk, közülük három esett Sopron megye területére. Ez elég szokatlan, mert általában az egy megye–egy főesperesség elve érvényesült, igaz, döntően a kisebb területű megyéknél. A soproni, rábaközi és a locsmándi főesperesség közül a Répce-vidék a Rábaköztől nyugatra az országhatárig és közvetlenül a megyeszékhelyig az utóbbihoz tartozott.

A környék plébániahálózatának elemzése során arra a következtetésre juthatunk, hogy a legkorábbi plébániák Bük környékén a csepregi és a sajtoskáli lehettek. Csepregnek azonban valószínűleg nem a mai Szent Miklós, hanem az 1860 táján lebontott régi Boldogasszony lehetett a régebbi plébániája. A három Bük mindegyikének talán azért alakulhatott ki a Répcére merőleges egy-egy régi utcája, mert a középkori, misére járó utak vezettek itt a csepregi, Szent István-kori Boldogasszony templom felé. Ez persze nem biztos. Az is lehetséges, hogy az állattartáshoz szükséges rétek megközelítése volt az a tényező, ami főútra merőleges, Répcéhez vezető utak létrejöttéhez vezetett.

Mindenesetre még a XI–XII. században Bük is a templomos helyek közé került. Hogy pontosan mikor, nem tudjuk. Temploma Egyházasbük falun kívül, a főút mellett épült. A régi Sopron megye egyik legjelentősebb Árpád-kori eredetű, barokk stílusban részben átépített, bővített temploma. Körülötte helyezkedett el a falu régi temetője. A cintermet határoló árok gyenge nyomai ma is érzékelhetők a templom körül.

M. Kozák éva végezte el a templom helyreállítást megelőző műemléki kutatását (M. KOZÁK É. 1979–1980.). A középbüki templom fő tömegében – kutatója feltételezése szerint – 1250 körül épült, egy korábbi épület falainak a felhasználásával. Egyhajós épület nyugati toronnyal, a hajó két oldalán egy-egy oldalkápolnával. A nyolcszög három oldalával záruló szentélye mai formájában XV. századi, kívülről támpillérek határolják, a diadalívet leveles fejű oszlopok tartják. Szent Kelemen plébánia.

Megvizsgálva a környék templomainak régi térképes ábrázolásait, feltűnik, hogy majdnem kivétel nélkül masszív kő- vagy téglafallal voltak körülvéve. Bükön még ma is – igaz, deciméteres eltérésekkel – érzékelhető a templom körüli cinteremfallal övezett, némileg kiemelkedő udvar nyoma.

 

A BIRTOKOS NEMESSÉG, VÁRAK

Bük legjelentősebb középkori régészeti emléke a felsőbüki Várhely volt. Mára sajnos elpusztult, de a helye régi térképeken pontosan lokalizálható a Répce két ága közötti berek területén. Minden bizonnyal a Büki család kisméretű Árpád-kori vára volt. Vagy a Kőszegiek tartományúri hatalmának keletkezésekor, vagy éppen annak felszámolásakor pusztulhatott el, legkésőbb az 1320-as években. Egykor mocsaras környezetéből szigetszerűen emelkedett ki. jelenleg szántóföldi művelés alatt áll, amely az erődítés nyomait teljesen eltüntette, a vár helyét gyakorlatilag elszántották. Az 1960-ban készült topográfiai térképről – amelyik még kiemelkedésként ábrázolja – tudjuk, hogy maradványa egy kb. 40 x 20 m-es kis kiemelkedés volt. Noha a XX. századi térkép a szétszántott magaslatot oválisnak jelzi, régi ábrázolása alapján téglalap alakú lehetett a várbelső kontúrja.¹¹ Egy hasonlót a szomszédos Meggyes-puszta területén sikerült 2007-ben Nováki Gyulával felmérnünk.

 

Felsőbük-Várhely térképi ábrázolása (SmT 71, Wagner Mihály, 1831)

 

A középbüki berek környékén, régi térképen ábrázolt másik várhely – új, pontosabb azonosítása szerint – már a csepregi határba esik. Ez egy a mocsaras rétből kiemelkedő mesterséges halom volt a térképi ábrázolása szerint.¹² A középkorban emiatt inkább az azóta elpusztult Csékéd, mintsem Egyházasbük területéhez tartozhatott. A dombhoz viszonyítva tűzhették ki az 1818-ban megásott új, nyílegyenes Répce-meder, az Ásás vonalát.

 

Meggyes várhelye. (Nováki Gyula és Dénes József felmérése, 2007)

 

A fentebb említett síkvidéki várak mellett a közelben tártuk fel a Gór melletti Kápolna-domb északi fokán egy fából épült Árpád-kori nemesi vár maradványait (DÉNES J. 2011.).

 

KÉSŐ KÖZÉPKOR (1301–1526)

A várjobbágyi eredetű, viszonylag szerény birtokokkal rendelkező nemesek általában a nagyobb urak szolgálatába szegődtek. Büki István fia, Vencel (Vincló) például 1387-ben a Zágráb megyei Bisztrica várnagya volt. A vár urai ekkor a ládonyi származású Csúz János dalmát-horvát bán unokái, Ludbregi János és István voltak (ENGEL P. 1996. I. 281. old.).¹³ A familiárisa, Vincló azonban aligha lehetett a falu névadója, hisz egy másik Vincló fiairól már 1331-ben hallunk. Alsóbük középkori Mankó nevű birtokosával pedig 1351-ben találkozunk először (CSÓKA J. L. 2001.).

 

Várhely Középbük mellett, Csepreg határában (SmT 68, Hegedűs János, 1815)

 

A Zsigmond császár és király halálát követő zavaros időkben biztosan sok viszontagságban volt részük Bük és a környék lakosainak is. Seuft Henrik feketevárosi (ma Purbach Burgenlandban, a Fertő mellett) bíró Sopron tanácsához 1454. április 13-án írott leveléből derül ki, hogy Nankenreuter Nabukodonozor zsoldos csapata erődítményt épített "a csepregi templom körül". A szóban forgó templom a mai Boldogasszony-kápolna helyén egykor állt középkori Boldogasszony-templom volt. Azért szállták meg a gazdag mezőváros területét, mert annak ura, Rozgonyi Rénold pénzzel tartozott nekik. Utóbbi az önbíráskodó zsoldosok megfékezéséhez kért segítséget Hunyaditól. A híres törökverő hadvezér, Hunyadi János egy levelét 1454 áprilisában a csepregi erődítmény ("fortalitium") ostrománál keltezte. Mint azt Aeneas Silvius Piccolomini, a későbbi II. Pius pápa egy leveléből tudjuk, Hunyadi ágyúk híján végül nem is tudta kikergetni a profi zsoldosokat (NÓGRÁDY 2010. 691. old.). Ezt követően került sor Sárvár ostromára.

Büki Mankó jános, testvérével, Dáviddal együtt 1454-ben a sárvári várúr, Rozgonyi Rénold familiárisai¹⁴ voltak. Ez kellemetlenségekkel is járt néha. János, urának szolgálatában, az annak mostohafiai, a Kanizsai fivérek által felfogadott, Sárvárt ostrom alá vevő és azt el is foglaló zsoldosok fogságába esett. Váltságdíját saját magának kellett előteremtenie (GYURÁCZ F. 2000. 19.).

 

Chernelháza várkastélyának alaprajza (SmT 11, Wagner Mihály, 1808)

 

Az elégedetlen zsoldosok hamarosan újra visszatértek Csepregre; 1457-ben V. László király egyik báróját, gersei Pető Miklós lovászmestert sereggel küldte ellenük. A husziták kapitánya ekkor Spatin Wanko volt. Úgy tűnik, ekkor sikeresen ostromolhatták meg őket, hiszen 1458-ban már a Csepreget újra birtokló Kanizsaiak embereit említik csepregi kapitányokként (Dálkai Miklóst és Szécsenyi Pált). 1462-ben pedig Gős Lőrinc "hauptmann" (városkapitány) nevével találkozunk, akiről szintén gyanítható, hogy a nagy hatalmú Kanizsaiak szolgálatában állt.

Az 1514. évi parasztfelkelés is némi nyugtalansággal járhatott a környéken, hiszen ekkor, július 9-én, Sopron megye Csepregen tartott közgyűlésén határozatot hoztak, miszerint a megyei nemesség, "el akarván kerülni a vészt, nagyságos Kanizsai János úrhoz fordult, hogy vegye megyéjüket pártfogásába a keresztesek ellen" (BARTA–FEKETE NAGY 1973. 155. old.)

A hármas falu legjelentősebb középkori eredetű kastélya a felsőbüki kastély volt. Ennek elődje valamikor a késő középkorban vehette át az Árpád-kori nemesi vár szerepét. A kastély négy saroktornya közül Csatkai Endre szerint 1937-ben még kettő látszott. A mai kastély északi traktusának előzménye lehetett az épület első periódusa. A hely tengerszint feletti magassága 178 m, a Répce felé enyhén lejtő területen áll.

Nem tudjuk pontosabban keltezni a mai felsőbüki kastély legrégebben épült részét, az északi traktus nyugati helyiségeit. Az épületet kutató Sándy Péterné Wolf Katalin feltételezte, hogy már ez is erődített lehetett. A második világháborút megelőzően állítólag még használt, de napjainkra eltűnt két saroktorony kérdése valamilyen félreértést sejtet, ugyanis a fennmaradt XIX–XX. századi térképek kizárólag a ma is álló főépületet és melléképületeket ábrázolják. A kastély főépületének homlokzatai 1697-es kialakításúak, a helyi emlékezet pedig biztosan nem megy vissza több mint 300 évvel napjaink előtti viszonyokra. Mivel Csatkai leírása szerint az általa még látott egyetlen toronyszerű épület 50 méterre volt a főépülettől, az csakis a mai délnyugati melléképület helyével azonosítható.

A korabeli nemesi kastély (castellum) egyik legjobban megismert példája a közeli Chernelháza árokkal és palánkkal védett épülete. 1997-ben megkezdett kutatása sajnos félbe maradt (DÉNES J. 1997). Ehhez hasonlónak kell elképzelnünk a korai felsőbüki kastélyt is. A későbbi korokban a fölöslegessé vált árkot és a védőfalat megszüntették s ma már nem érzékelhető a középkori kastélyok sajátossága, miszerint azok olyan erődített lakóépület(-együttes)ek voltak, melyeknél a védhetőséggel szemben a lakályosság szempontja volt az elsődleges.

   

IRODALOM

A. KOZÁK É. 1973
	A. Kozák Éva: Bük–r. k. templom. In: Régészeti Füzetek. Ser. 1. No. 27. (1974) Az 1973. év régészeti kutatásai. Szerkesztette: Sz. Burger Alice. 87–88. old.
BALOGH L. 1997
	Balogh Lajos: Adalékok Bük nagyközség nevének eredetéhez. In: Vasi Szemle LI. (1997) 211–217. old.
BARTA–FEKETE NAGY 1973
	Barta Gábor–Fekete Nagy Antal: Parasztháború 1514-ben. Bp., 1973.
BÓNA I. 1984
	Bóna István: A nemzetségi és törzsi társadalom története Magyarországon. In: Magyarország története. Előzmények és magyar történet 1242-ig. Főszerk.: Székely György. Bp., 1984. 117–180. old.
CHOYKE, A. 2006
	Choyke, Alice: A mindennapi élet és halál árnyjátékai: Gór-Kápolnadomb a Proto- Lengyeli kultúrában. In: Savaria 30. (2006) 93–105. old.
CSATKAI E. 1938
	Csatkai Endre: A gróf Szapáry-kastély Bükön. In: Soproni Szemle II. (1938) 248–256. old.
CSÓKA J. L. 2001
	Csóka J. Lajos: Bük története. In: Vasi Szemle LV. (2001) 45–60. old.
DÉNES J. 1990
	Dénes József: Árpádkori vár Gór-Kápolnadombon. In: Castrum Bene 1989. Várak a 13. században. Szerk.: Horváth László. Gyöngyös, 1990. 203–207. old.
DÉNES J. 1991
	Dénes József: Gór középkori vára kutatásának kezdete. In: Vasi Honismereti Közlemények 1991/1. 44–48. old.
DÉNES J. 1996/a
	Dénes József: Csepreg és a Répce-vidék az Árpád-korban. In: Tanulmányok Csepreg történetéből. Szerk.: Dénes József. Csepreg, 1996. 82–118. old.
DÉNES J. 1996/b
	Dénes József: Nyugat-Dunántúl a 10. században. Kísérlet a helynevek értelmezésére. In: Vasi Szemle L. (1996) 357–370. old.
DÉNES J. 1996/c
	Dénes József: Castellum Guntionis. In: Savaria 22/3. (1992–1995) 173–177. old.
DÉNES J. 1997
	Dénes József: Chernelházadamonya–Chernel kastély. In: Régészeti Füzetek. Ser. 1. No. 51. (1998) Az 1997. év régészeti kutatásai. Szerkesztette: Mesterházy Károly. 179. old.
DÉNES 2002
	Dénes József: Hol volt a csepregi vár? In: Csepregi Promenád. 2002. január – XI. évfolyam 1. szám 9. old.
DÉNES J. 2008
	Dénes József. Vasi várak. Segédanyag helytörténeti kirándulások szervezőinek. Szombathely, 2008.
DÉNES J. 2011
	Dénes József: Gór, egy feltárt favár (castrum ligneum). In: Várak nyomában. Tanulmányok a 60 éves Feld istván tiszteletére. Bp., 2011. 43–48. old.
DÉNES J.–ILON G. 1988
	Dénes József – Ilon Gábor: Gór-Kápolnadomb. In: Régészeti Füzetek. Ser. 1. No. 42. (1991) Az 1988. év régészeti kutatásai. Szerkesztette: Czeglédy Ilona. 13. old.
DÉNES J.–ILON G. 1989
	Dénes József – Ilon Gábor: Gór-Kápolnadomb (1989. évi kutatása) In: Dénes József: Vas és Sopron megye középkori várainak kutatástörténete. Függelék. In: Savaria 31/2. (2007) 30. old.
DÉNES J.–ILON G. 1990
	Dénes József – Ilon Gábor: Gór-Kápolnadomb. In: Régészeti Füzetek. Ser. 1. No. 44. (1992) Az 1990. év régészeti kutatásai. Szerkesztette: Czeglédy Ilona. 9. old.
DÉNES J.–ILON G. 1991
	Dénes József – Ilon Gábor: Gór-Kápolnadomb. In: Régészeti Füzetek. Ser. 1. No. 45. (1993) Az 1991. év régészeti kutatásai. Szerkesztette: Wollák Katalin. 10. old.
DÉNES J.–ILON G. 1992
	Dénes József – Ilon Gábor: Gór-Kápolnadomb. In: Régészeti Füzetek. Ser. 1. No. 46. (1994) Az 1992. év régészeti kutatásai. Szerkesztette: Wollák Katalin. 10–12. old.
DÉNES J.–ILON G. 1993
	Dénes József – Ilon Gábor: Gór-Kápolnadomb. In: Régészeti Füzetek. Ser. 1. No. 47. (1996) Az 1993. év régészeti kutatásai. Szerkesztette: Wollák Katalin. 6–8. old.
DÉNES J.–ILON G. 1996
	Dénes József – Ilon Gábor: A góri Kápolnadomb régészeti kutatásának eredményei. In: Gór–Bük térségi árvízi szükségtározó. H. n., é. n. (Szombathely, 1996.)
ENGEL P. 1990
	Engel Pál: Beilleszkedés Európába, a kezdetektől 1440-ig. (Magyarok Európában I.) Bp., 1990.
ENGEL P. 1996
	Engel Pál: Magyarország világi archontológiája 1301–1457. I–II. Bp., 1996.
FAZAKAS P. 1997
	Fazakas Péter: A volt felsőbüki Nagy- (majd Jankovich-, Markovich- és Szapáry-) kastély építésének története. In: Vasi Szemle LI. (1997) 225–229. old.
FEKETE M. 1984
	Fekete Mária: Früheisenzeitliche Forschungen im Komitat Vas. In: Hallstatt Kolloquium. Veszprém, 1984. 56–67. p.
FELD I. 1994
	Feld István: Der Beginn der Adelsburg im mittelalterlichen Königreich Ungarn. In: Chateau Gaillard XVI. (1994) 189–205. p. (197. az első vázlatos alaprajz közlése)
GYÖRFFY 1977
	Györffy György: István király és műve. Bp., 1977.
GYURÁCZ F. 2000
	Gyurácz Ferenc: Bük. Száz magyar falu könyvesháza. Bp., é. n. (2000)
HERÉNYI I. 1997
	Herényi István: Adalékok Bük történetéhez. In: Vasi Szemle LI. (1997) 217–224. old.
ILON G. 1991
	Ilon Gábor: Gór-Kápolnadomb régészeti kutatásának jelenlegi helyzete 1988–1990. Előzetes beszámoló. In: Vasi Szemle 1991/3. 340–361. old.
ILON G. 1992/a
	Ilon Gábor: Keftiubarren Ingot from an Urn-grave Culture Settlement at Gór-Kápolnadomb (C. Vas). In: Acta Archaeologica Hungaricae 44. (1992) 239–259. p.
ILON G. 1992/b
	Ilon Gábor: A településszerkezet és a fémművesség kapcsolatáról az Északnyugat-Dunántúl későbronzkorában. In: A Dunántúl településtörténete IX. Város–mezőváros–városiasodás. Szerk.: Solymosi László és Somfai Balázs. Veszprém, 1992. 9–22. old.
ILON G. 1994
	Ilon Gábor: Adatok a késő-bronzkor fémművességéhez – Gór. Előzetes beszámoló. In: Vasi Szemle 1994/4. 585–598. old. – Ugyanez németül: Ilon Gábor: Beiträge zum Metallhandwerk der Urnenfelderkultur – Gór (Kom. Vas, Ungarn) In: Die Osthallstattkultur. Akten des Internationalen Symposiums. Sopron, 1994. Red.: Jerem Erzsébet. Bp., 1996. 171–186. p.
ILON G. 1996
	Ilon Gábor: Régészeti adatok Csepreg és vidéke őstörténetéhez. In: Tanulmányok Csepreg történetéből. Szerk.: Dénes József. Csepreg, 1996. 6–43. old.
ILON G. 1998/a
	Ilon Gábor: Kelta-kori erődítéstípusok Górban. In: Vasi Honismereti Közlemények 1998/1. 24–39. old.
ILON G. 1998/b
	Ilon Gábor: Korai kelta fazekas kemence Gór-Kápolnadombról. In: Savaria 23/3. (1998) 83–96. old.
ILON G. 2001
	Ilon Gábor: Különös temetkezések. Gór és Zanat példája a bronz- és vaskor átmenetének időszakából. In: Vasi Szemle LV. (2001) 3–30. old.
ILON G. 2002
	Ilon Gábor: Gór-Kápolnadomb. In: Régészeti kutatások Magyarországon 2002. Szerkesztette: Kisfaludi Júlia. Bp., 2004. 210–212. old.
ILON G. 2004/a
	Ilon Gábor: Szombathely őskori településtörténetének vázlata. Avagy a római kor előtt is volt élet. Őskorunk 2. Szombathely, 2004.
ILON G. 2004/b
	Ilon Gábor: Tormásliget, Homokbánya. In: Régészeti kutatások Magyarországon 2004. Szerk.: Kisfaludi Júlia. Bp., 2005. 296. old.
ILON G. 2008/a
	Ilon Gábor: Früheisenzeitliche Töpferware in der Siedlung von Gór–Kápolnadomb (Kom.Vas.Westungarn). In: Archaeológiai Értesítő 133. (2008) 107–117. old.
ILON G. 2008/b
	Ilon Gábor: Bő, Alsó Rét-dűlő. In: Régészeti kutatások Magyarországon 2008. Szerk.: Kisfaludi Júlia. Bp., 2009. 155. old.
KÁROLYI M. 1978
	Károlyi Mária: Őskori településtörténet. In: Sárvár monográfiája. Szerk.: Horváth Ferenc. Szombathely, 1978. 47–63. old.
KÁROLYI M. 1992
	Károlyi Mária: A korai rézkor emlékei Vas megyében. Őskorunk 1. Szombathely, 1992. 312
KÁROLYI M. 2003
	Károlyi Mária: Savaria földjének ősi kultúrái a rómaiak előtt. In: Vasi Szemle LVII. (2003) 271–288. old.
KISS G. 1996
	Kiss Gábor: Csepreg és környéke a népvándorlás korában. In: Tanulmányok Csepreg történetéből. Szerk.: Dénes József. Csepreg, 1996. 44–65. old.
KISS G. 1999
	Kiss Gábor: Vas megye a népvándorlás korában. In: Vas megye kézikönyve. Magyarország megyei kézikönyvei 17. Szerk.: Pete György. Budapest–Szombathely, 1999. 39–41. old.
KISS G. 2000
	Kiss Gábor: Vas megye 10–12. századi sír- és kincsleletei. Szombathely, 2000.
KISS G.–TÓTH E.–ZÁGORHIDI CZIGÁNY B.
	1998 Kiss Gábor–Tóth Endre–Zágorhidi Czigány Balázs: Savaria–Szombathely története a város alapításától 1526-ig. Szombathely, 1998.
KISS P. 2001
	Kiss Péter: Répceszentgyörgy, Cigányháza-dűlő. In. Régészeti kutatások Magyarországon 2001. Szerk.: Kisfaludi júlia. Bp., 2003. 208. old.
KUBINYI A. 1996
	Kubinyi András: Csepreg a Nyugat-Dunántúl középkori városhálózatában. In: Tanulmányok Csepreg történetéből. Szerk.: Dénes józsef. Csepreg, 1996. 130–148. old.
LŐKKÖS A. 1992
	Lőkkös Antal: Góri krónika. Szombathely, 1992.
MAKKAY 1982
	Makkay János: A magyarországi neolitikum kutatásának új eredményei. Az időrend és a nép azonosítás kérdései. Bp., 1982.
MAKKAY 1991
	Makkay János: Az indoeurópai népek őstörténete. Bp., 1991.
MAKKAY J. 1993
	Makkay János: A magyarság keltezése. Bp., 1993. (második kiadás: Szolnok, 1994. – A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Múzeumok Közleményei 48.)
M. KOZÁK É. 1978
	M. Kozák Éva: Bük–r. k. templom. In: Régészeti Füzetek. Ser. 1. No. 32. (1979) Az 1978. év régészeti kutatásai. Szerkesztette: Sz. Burger Alice. 87. old.
M. KOZÁK É. 1979–1980
	Mezősiné, Kozák Éva: A büki rk. templom kutatási eredményei. In: Savaria 13–14. (1979–1980) 205–256. old.
M. KOZÁK É. 2002
	M. Kozák Éva: Bük, római katolikus templom. Lapidarium Hungaricum 5. Vas megye I. Vas megye műemlékeinek töredékei 1. Belsővat–Kőszegszerdahely. Szerk.: Lővei Pál. Bp., 2002. 125–175. old.
MR 2003
	Magyar régészet az ezredfordulón. Főszerk.: Visy Zsolt. Bp., 2003.
NÓGRÁDY 2010
	Nógrády Árpád: Csepreg ostroma és Sárvár bevétele 1454-ben. In: Vasi Szemle LXIV. (2010) 685–697. old.
P. BUOCZ T. 1962
	P. Buocz Terézia: Bük–Damjanich u. 32. In: Régészeti Füzetek. Ser. 1. No. 16. (1963) Az 1962. év régészeti kutatásai. Szerkesztette: Sz. Burger Alice. 31. old.
POLGÁR P. 2005
	Polgár Péter: Bük, Nestlé Hungária Kft. Telephelye. In. Régészeti kutatások Magyarországon 2005. Szerk.: Kisfaludi júlia. Bp., 2006. 213. old.
RENFREW 1995
	Renfrew, Colin: A civilizáció előtt. A radiokarbon-forradalom és Európa őstörténete. Bp., 1995.
RENFREW–BAHN 1999
	Renfrew, Colin–Bahn, Paul: Régészet. Elmélet, módszer, gyakorlat. Bp., 1999.
SÁGI F. 1997
	Sági Ferenc: Bük történetének válogatott bibliográfiája. In: Vasi Szemle LI. (1997) 258–259. old.
SÁNDY P. 1968
	Sándy Péterné: Bük, volt Szapáry-kastély helyreállítása. In: Műemlékvédelem XII. (1968) 15–21. old.
SmT
	Soproni Levéltár, az egykori megyei levéltár térképgyűjteménye
SZABÓ J. 1979
	Szabó József: Bük. H. n. (Szombathely), 1979.
SZENTPÉTERY I. 1916
	Szentpétery Imre: A borsmonostori apátság Árpád-kori oklevelei. Bp., 1916.
TÓTH E. 1999
	Tóth Endre: Vas megye a római korban. In: Vas megye kézikönyve. Magyarország megyei kézikönyvei 17. Szerk.: Pete György. Budapest–Szombathely, 1999. 35–39. old.
TÓTH E. 2011
	Tóth Endre: Lapidarium Savariense. Savaria római feliratos kőemlékei. Savaria 34/2. (2011). Szombathely, 2011.
TÓTH ZS. 2006
	Tóth Zsuzsanna: Késő neolitikus település részlete Gór-Kápolnadombon. In: Savaria 30. (2006) 301–359. old.
VARJU E. 1900
	Varju Elemér: Mileki János czimerlevele 1418-ból. In: Turul 1900/4. 185–187. old.
VÉKONY G. 1999
	Vékony Gábor: Vas megye története az őskorban. In: Vas megye kézikönyve. Magyarország megyei kézikönyvei 17. Szerk.: Pete György. Budapest–Szombathely, 1999. 32–35. old.
VÉKONY G. 2002
	Vékony Gábor: Magyar őstörténet – magyar honfoglalás. Nap Kiadó. Bp., 2002.
VÉKONY 2004
	Vékony Gábor: Sókereskedelem a Kárpát-medencében az Árpád-kor előtt. In: "Quasi Liber et Pictura". Tanulmányok Kubinyi András hetvenedik születésnapjára. Budapest, 2004. 655–661. old.
ZSOLDOS A. 1999
	Zsoldos Attila: A szent király szabadjai. Fejezetek a várjobbágyság történetéből. Bp., 1999.

   

JEGYZETEK

1	Kisméretű pattintott kőeszköz
2	A szerzőhöz a néhai Szokolszky Miklós festőművésztől került 1975 táján.
3	Ha valaki régebben megjelent szakmunkákat vagy népszerűsítő munkákat olvas, a most általunk megadottnál fiatalabb dátumokkal találkozhat. Hangsúlyozni kell, hogy a legutóbbi évtizedekben forradalmi változáson ment át a radiokarbon kormeghatározás. Az évgyűrűk segítségével pontosított, kallibrált keltezések ma már nagy számban állnak rendelkezésünkre. Ezen objektív, méréseken alapuló adatok alapján kiderült, hogy minden régebben volt, mint ahogyan korábban spekulatív alapon vélték azt.
4	Pálcikára tekert zsinórral, az égetés előtt benyomkodott díszítés
5	Lelt. szám: 72.18.2-5.
6	Szabó József levele Kiss Gábornak: Bük, 1984. május 24.
7	Moravcsik Gyula fordítása
8	SmT 5. számú térkép (1823)
9	Vagyis később épült, mint az alatta lévő, korábbi jelenség.
10	A rendelkezésre álló adatok alapján felállított előzetes elképzelés
11	SmT 71/3. számú térkép (1831) Wagner Mihály megyei mérnök felmérése
12	SmT 68/1. számú térkép (1815)
13	Nem tudjuk, Nagy Lajos királyunk bárója mitől kapta a 'Csúz' ragadványnevet. Mindenesetre a sok évszázaddal utóbb felfedezett gyógyvíz jótékony hatása neki sem ártott volna.
14	Vagyis ún. "főember szolgák", a nagyúr szolgálatába szegődött kisebb vagyonú nemesek