A MI BERZSENYINK

Tisztelettel és szeretettel köszöntöm a hagyományos Berzsenyi-napon megjelenteket, a költő szülőfalujának és szülővármegyéjének mai lakosait ugyanúgy, mint a máshonnan ide érkezetteket! Emlékezzünk meg együtt nagy nemzeti költőnkről, nemes, nemzetes és vitézlő egyházasberzsenyi Berzsenyi Dánielről, születésének 238. évfordulóján!

Költői és tanulmányírói munkásságáról, annak esztétikai sajátosságairól sokan és sokfélét elmondtak ezen a helyen is már az évek során – írók, irodalomtörténészek, mások, különb- s különbféle közférfiak. Jómagam e szerény oráció keretei között a Berzsenyi-életmű és -jelenség három vonatkozásáról szeretnék röviden beszélni: 1. vidékünk művelődéstörténeti karakteréről, 2. Berzsenyi Dániel és Felsőbüki Nagy Pál párhuzamos életútjáról, 3. Berzsenyi Dániel időszerűségéről.

A régiség, de még a XX. század magyar irodalomtörténetében is gyakran felmerülő motívum a kulturális központoktól távol, értetlen környezetben sínylődő alkotó melankolikus képe. Berzsenyi Dániel esetében különösen gyakran előfordul ez, érthetően, hiszen ehhez az adalékokat maga a költő szolgáltatja verseiben és leveleiben. Igen ám, de jellemzően nem Vas megyéből! Nem a kemenesaljai éveiből! Az egyik legszebb Berzsenyi-vers, a Levéltöredék barátnémhoz magányos, mélakóros önarcképe vagy például a Vitkovics Mihályhoz szóló verses levél illúziótlan sorai már nem itt keletkeztek:

 

Van itt is ember, mondd, de millyen ember?

Inség, gonoszság néz ki vad szeméből,

S lesujt pipádért, hogyha nem vigyázsz,

Szemét sötétség, vállát terh sanyarja,

S utálja mindazt, aki boldogabb.

S mi szép mulatság látni izzadását?

Mi szép nekem még rajta szántanom,

S aszott kezéből lesni sültemet?

Nem szebb-e Pesten vígan perleni

Werbőczi hajló nyelvén, és merészen

A szent igazság mellett harcra kelni?

 

Ezek a sorok 1815-ből valók, a Somogy vármegyei Niklán születtek, ahova, mint ismeretes, 1804-ben költözött el a költő és családja, gyönyörű költeményben búcsúzván Kemenesaljától. E panaszos hang Vas megyei életében még egyáltalán nem volt jellemző, sőt, itt még a megelégedés horatiusi ódáját írta, az Osztályrészemet:

 

Van kies szőlőm, van arany kalásszal

Biztató földem: szeretett Szabadság

Lakja hajlékom. Kegyes istenimtől

          Kérjek-e többet?

 

Vessen a végzet, valamerre tetszik,

Csak nehéz szükség ne zavarja kedvem:

Mindenütt boldog megelégedéssel

          Nézek az égre!

 

Az egészséges fiatal birtokos, az ifjú férj házi boldogságának hangja ez? Egész biztosan. Ámde föltételezésem az, hogy Berzsenyi Dániel élete, kedélyvilága, s ezzel költészete is másképpen alakul, nem vagy csak kevésbé apad el, ha életét szülőföldjén, a Hamvas Bélától oly emlékezetesen jellemzett derűs délnyugati géniusz hatásterületén élte volna le, s nem költözik el a somogyi makkoltatók közé, ahol az oskola meg a műveltség még sokkal inkább Csokonai jövendölésében élt, mintsem a mocsaras vidék valóságában.

Ezzel szemben Vas megye, és tágabban az Északnyugat-Dunántúl többezer éves kultúrtáj, mely sokkal kevésbé szenvedte meg a török háborúk időszakát, mint a hódoltsághoz tartozott Somogy. A népesség sok helyütt a magyar történelem kezdeteitől, vagy a középkortól helyben maradt, folyamatosan lakja a vidéket, s a német nyelvterület közelsége ellenére szinte mindenütt megőrizte erős és karakteres magyarságát. Bécs tőszomszédsága előnyösen hatott az általános civilizációs és kulturális színvonal alakulására, ugyanakkor illúziómentesebb, a realitásokkal jobban számoló, azokra jobban építeni képes politikai magatartást alakított ki, ahogy azt Nyugat-Magyarország konzervatív reformereinek sora (élükön Széchenyivel) tanúsítja. A területen Berzsenyi korában is kulturális és oktatási központok egész láncolata volt megtalálható, Pápától Szombathelyig, Soprontól Pannonhalmáig, Magyaróvártól Kőszegig. A Répce-menti Bükön például már a reformkorban is tudott írni-olvasni a lakosok nagy többsége. A vidéken nagy létszámú, részben evangélikus kis- és középnemesség köréből pedig sokan külföldi tanulmányokat folytattak ebben az időszakban. A jobbágyság, a birtokos parasztság ugyancsak viszonylag magasabb kulturális és gazdálkodási színvonalat képviselt ezen a vidéken, amint arról az egyik Marcal menti faluból elszármazott jeles irodalomtörténész, Németh G. Béla is oly öntudatosan számolt be egyik írásában.

Berzsenyi Dániel, mint tudjuk, csak tíz éves korában tanult meg írni, és 12 éves korától, némi megszakításokkal, néhány évig a soproni evangélikus líceumban tanult. Bármennyire szilaj természetű, öntörvényű ifjú volt is, az ekkor már képzett magyar értelmiséggel, sőt magyar kulturális társasággal rendelkező soproni közeg bizonyosan sokat lendített művelődésén. Megalapozta azt a szorgalmas önképzést, melyet egész életén át folytatott, s mely művelt és széles látókörű emberré tette őt annak ellenére, hogy egész életében nem jutott messzebbre Pestnél és Budánál.

Kemenesaljai gazdaélete nem eltemetkezés volt tehát. A tágabb régió kulturális centrumai elérhető távolságban voltak, barátai pedig Hetyén, majd Sömjénben is megtalálták az ifjú költőt, így Kis János, aki, mint tudjuk, fölfedezője volt költészetének.

A teljes Berzsenyi-filológiát nem ismervén, nem tudom, van-e benne adat Berzsenyi Dániel és Felsőbüki Nagy Pál személyes találkozására. Tekintettel azonban arra, hogy – Hettyéssy István egy tanulmánya szerint – több érv szól amellett, hogy Berzsenyi Dániel iskoláztatása – alsóbüki rokonsága révén – Bükön kezdődött meg, továbbá hogy a Berzsenyinél egy évvel fiatalabb Felsőbüki Nagy Pál ugyancsak Sopronban folytatta tanulmányait, a személyes ismeretség, sőt barátság erősen valószínűnek látszik. 1807-ben – már niklai lakosként – Berzsenyi pompás ódában köszönti Felsőbüki Nagyot, aki mind a napóleoni háborúk harcterein, mind pedig az országgyűlésben felhívta magára a figyelmet:

 

Nagy, midőn tündér paripádra szöktél

Nagy, hazánk kormányvezető tanácsán,

Itt az érdempolc! ez az égnek útja,

          S régi magyar dísz!

 

Ismeretes, hogy a zseniális szónok Felsőbüki Nagy Pál az 1825. évi országgyűlésen ért föl népszerűsége csúcsára, amikor nagyhatású beszédben szólalt fel a magyar nyelv érdekében, és bátran bírálta a honi nyelvtől elidegenedett főrendeket. Ezt követően emelkedett szólásra Széchenyi István gróf, s ajánlotta fel birtokainak egy évi jövedelmét az alapítandó tudós társaság céljaira. Berzsenyi ekkoriban már (túl a Kölcsey-bírálat okozta megrendülésen) verset alig ír, tanulmányíróvá képezi át magát. 1830-ban azonban ódában fordul egy másik Felsőbüki Nagyhoz, Benedekhez, majd a Gróf Mailáth Jánoshoz című versben már Széchenyit, a "diadal fiát" dicsőíti. Tudjuk, Széchenyi mind Berzsenyire, mind Felsőbüki Nagy Pálra mestereként tekintett, s a reformkor megalapozó személyiségeként tisztelték őket mások is, Kossuthtól Deákig és tovább. Berzsenyi és Felsőbüki Nagy Pál, a nyugat-dunántúli középnemesség két büszkesége, párhuzamosan futó pályájával ott áll a megújuló Magyarország kezdeti éveinél.

S bárcsak ott állhattak volna a folytatásnál Széchenyi méltó szövetségeseiként! Tudjuk azt is, a hosszú életet megélt Felsőbüki Nagy Pál dicsfénye hamarosan megkopott, az udvarral való lepaktálás vádját terjesztették el róla, amint egy idő után már maga Széchenyi István is hiába próbálta fékezni a doktriner radikalizmust. Nem megalkuvásról, s főként nem árulásról volt szó Felsőbüki Nagy esetében sem, hanem arról az alapelvről, amit tételesen is megfogalmazott, amikor arról beszélt, hogy a nemzet fontosabb, mint az úgynevezett haladás, mert az utóbbi egyrészt megítélés kérdése, másrészt kinek jó, ha közben elvész a magyarságunk? A bevándorlás korlátozását kívánta, ugyanakkor hangsúlyozta, hogy "a nagy erkölcsöt" a magyar az idegenben is elismeri és megbecsüli.

Berzsenyi Dániel, aki sohasem lépett a politika mezejére, ugyanígy gondolkodott. Ugyanennek a kiegyensúlyozott nyugat-dunántúli szellemnek a követe volt ő is, melyet befolyásoltak, de el nem vakítottak a koreszmék. Megérintette a fölvilágosodás ész-kultusza, de a magyar vallásos líra egyik legszebb darabját, Fohászkodás című ódáját Kazinczy Ferenc nyomására sem volt hajlandó kihagyni verseinek gyűjteményéből. Úgy gondolom, sokat elárul nemzetünk, és azon belül szellemi életünk mai állapotáról, hogy A magyarokhoz című óda szállóige-sorai ("Így minden ország, támasza, talpköve / A tiszta erkölcs, melly ha megvész: / Róma ledűl, s rabigába görbed."...stb.), amelyeket pedig még a legsötétebb bolsevizmus idején is gyakran idéztünk, ma már szinte idézhetetlenné váltak a nevetségessé válás kockázata nélkül. Pedig Berzsenyi az ebben foglaltakat részletesebben – igaz, kevesebb művészi áttétellel, prózaibban – is kifejtette a Kazinczy Ferenchez írt hosszú episztolájában. Itt többek között arról ír, hogy míg a nagy nemzetek nem vállalnak nagy kockázatot az erkölcsök lazulásával, addig az olyan kis létszámú nemzet, mint a magyar, ezt a luxust nem engedheti meg magának. Mennyire más ez, mint 100 évvel később Ady és máig sorjázó követőinek attitűdje! Berzsenyi Dániel is nagy ösztönű, nagy szenvedélyű, egészséges ember, de talán mélyebben, vallásosabban érzi át az értelmiség közösségi felelősségét, amikor ezt írja:

 

A fényűzés és a bujálkodás

A nagy polgártestben lassú méreg;

De ily csekély népben, mint a magyar,

Nem csak betegség az, hanem halál.

....

Mi az hát, ami a magyart emelheti?

Valóban nem más, mint az ész s erkölcs,

Csak úgy állhat meg a mi kis testünk,

Ha az lélekkel s erővel teljes.

 

Csoda-e, ha a jakobinus Kazinczy és pesti barátai idegenkedve néztek a niklai gazdálkodóra? Aki közben, falusi magányában és sértettségében sem veszítette el tartását, sőt, nagy tanulmányban összegezte esztétikai nézeteit, amelyek jelentőségét majd csak 100 év múlva, Németh László ismerte fel igazán, és még sokkal később Nemeskürty István nevezte el evangéliumi esztétikának. Ebben Egyházashetye nagy szülötte – időben még Sören Kierkegaard dán filozófus stádium-tana előtt, de nagyon hasonlóan – kifejti lépcsőzetes harmónia-tanát, amely szerint a harmónia, s benne a művészi szép magából a szeretetből fakad, melynek legmagasabb foka az emberi nemzetért áldozó szeretet, amely nem más, mint maga Krisztus.

Tisztelt Hallgatóim! Kedves Barátaim! Nemzetünk mai megosztott, egyszersmind gyarmati léthelyzetében, rohamos létszámbeli fogyatkozásának körülményei között Berzsenyi Dánielt az egyik legidőszerűbb költőnek és gondolkodónak érzem. Ezért befejezésül én is – miként Ambrus Lajos tette az általa válogatott Berzsenyi-kötet utószavának befejezéseként – a Felsőbüki Nagy Pálhoz írt óda költőnkre vonatkoztatott versszakát hozom ide:

 

A derék nem fél az idők mohától,

A koporsóból kitör és eget kér;

S érdemét a jók, nemesek s jövendő

Századok áldják.

 

Úgy legyen. Köszönöm a figyelmet.