"ENGEM NEM ÉRDEKELT A PÁRT, MI MENTÜNK KI A HEGYRE DOLGOZNI."

Több mint két évvel ezelőtt az ország egyik legnagyobb könnyűipari üzemének – a Szombathelyi Cipőgyárnak – dolgozóival kezdtem el életinterjúkat készíteni.² Ennek oka egyszerű volt: történelem szakos hallgatóként referátumot kellett tartanom az ELTE-n, egy a Kádár-korszak hétköznapjait tárgyaló szemináriumon. Előadásomra készülve, Tóth Eszter Zsófia harisnyagyári munkások életét bemutató monográfiáit olvasva, elkötelezett híve lettem a mikro szintű vizsgálatoknak. Szombathelyi származásom, s korábban a cipőgyárban dolgozó nagymamám révén választásom nem eshetett másik üzemre. Az oral history módszer hazai és nemzetközi szakirodalmának ismeretében először rokonainkkal, kollégáikkal s azok családtagjaival kezdtem el beszélgetéseket rögzíteni. Ekkor még "csak" a gyár történetét szerettem volna megírni. Interjúim számának bővülésével azonban érdekes – a rendszerváltás óta a hazai történetírásban kevés figyelmet kapott – összefüggésre lettem figyelmes: a falusi származású tűzőnők élettörténetei élesen elkülönültek a szombathelyi születésű kollégáikétól. Ezt az akkor még csak interjúkra épített hipotézist rendkívül érdekesnek találtam, s az elmúlt másfél év során a beszélgetőpartnerek körének bővítésével, a helyi és országos sajtó elemzésével, a publikált és könyvtárban/levéltárban őrzött források elemzésével, korábbi kutatások eredményeinek megismerésével megpróbáltam feltérképezni a vélt különbség okát. Jelen dolgozatban ezt a rendkívül összetett kérdést járom körül.

Interjúalanyaim a második világháború kisgyermekként átélt megrázkódtatásai után a súlyos beszolgáltatási terheket és a kuláküldözések borzalmait is megtapasztalták, és a sok viszontagság során támaszt nyújtó – számukra mindennél többet jelentő – földbirtokot is "elveszítették".³ Tervezhető jövőre vágytak, s ezért szinte minden áldozatra képesek voltak. S a viszontagságok során megszerzett cipőgyári állásukhoz egész életükön át ragaszkodtak.

A tanulmány első felében rövid historiográfiai áttekintés után, a megye 1945–1961 közötti helyzetét – az interjúalanyaim munkamorálját döntően meghatározó gyerekkor éveit –, az iparfejlesztést előirányzó, a termelőszövetkezetek létrehozását, a könnyűipari munkahelyteremtést, a lakásépítést célzó utasítások helyi megvalósulására koncentrálva foglalom össze. A második rész a falusi származású elbeszélők értékrendszerén keresztül mutatja be a gyárban betöltött pozíció által meghatározott (pártban, szakszervezetben, brigádprogramokon, május elsejei felvonuláson eltöltött), illetve a kertben, szórakozóhelyeken, nyaraláson eltöltött időt.

A Szombathelyi Cipőgyárban dolgozó falusi származású nők egyaránt kötődtek a városi és a falusi életmódhoz, így az életük kutatásával foglalkozó irodalom rendkívül szerteágazó. A jelen keretek között csak a legfontosabb vidéki gazdaság- és társadalomtörténettel, "munkástörténettel" foglalkozó elemzéseket, forrásokat összegzem, az oral history módszer irodalmának bemutatására nem térek ki.

A kétlakiság fogalma rendkívül problematikus. A fogalom keretei nem tisztázottak, így a "kétlakiak" számát sem lehet megállapítani. A "kétlaki" kifejezésnek az államszocializmus időszakában is több egymás mellett élő jelentése volt.⁴ Ugyan a fogalom használatának a hivatalos diskurzusban végbement legfőbb fordulatait Varga Zsuzsanna összefoglalta, de a különböző periodikákban megjelenő, a "kétlakiakat" – hol felületesebben, hol részletesebben – tárgyaló tanulmányok eredményeinek szintetizálására még nem vállalkoztak a történészek.⁵ A dolgozat során "kétlaki életmódot élt" kifejezéssel illettem azokat, akik falun születtek, és gyárban vállaltak munkát. E meghatározás alá tartoznak a megyeszékhelyről rendszeresen (naponta vagy havonta) hazajáró, tehát ingázó és életvitelszerűen Szombathelyen (albérletben, saját tulajdonú lakásban vagy házban) élő elbeszélők is. Interjúalanyaim nagy része csak az ötvenes évek végén, a hatvanas évek elején vállalt ipari munkát Szombathelyen, emiatt dolgozatomban csak ezzel, a korai Kádárkorszak során életmódot váltott társadalmi csoporttal foglalkozom. A jelen tanulmány keretei között a faluról városba költözött nők is "kétlaki életmódot" folytatóknak minősülnek, így a nők migrációját tárgyaló irodalmat is röviden összegzem.⁶

munka állt az érdeklődők rendelkezésére. Ezt a hiányt pótolta a Valuch Tibor által szerkesztett, Feiszt György közreműködésével megjelent Tanulmányok Szombathely történetéből, 1945–1990 című kötet, amelyben neves kutatók vizsgálták a város történetét.⁷

A makroszintű vizsgálatok az államszocializmus időszakában Magyarországon élt gyári munkások életét ugyan már több megközelítésből is bemutatták, de csak érintőlegesen elemezték a falusi származású munkások specifikus jegyeit.⁸ A Vasi Szemlében megjelent, Kádár-korszakkal foglalkozó tanulmányok jelentős része is egy-egy ismert személy életútját és az 1956-os eseményeket elemzi. Kevés a helyi viszonyokat vizsgáló gazdaság- és társadalomtörténeti kutatás.

Interjúalanyaim az 1950-es években tizenévesek voltak, így ők is átélték a begyűjtéseket és az első tsz-szervezési időszakot. Ezekről az évekről többek között Farkas Gyöngyi illetve Tóth Judit disszertációjában és tanulmányaiban olvashatunk.⁹ Ö. Kovács József makro- és mikroszintű vizsgálatai rávilágítottak a fizikai erőszaknak a termelőszövetkezetek szervezését olykor kísérő alkalmazására.¹⁰ Az államszocializmus agrártörténetéről átfogó ismereteket Varga Zsuzsanna monográfiái, tanulmányai alapján kaphatunk.¹¹ A történészek mellett érdemes megemlíteni a vidéki társadalmat vizsgáló szociológusokat, néprajzkutatókat is.¹²

Az általam felhasznált publikált írott források közül kiemelkedő jelentőségű az 1960-tól megjelenő Vas Megyei Termelőszövetkezetek Évkönyve. Az említettek mellett a korabeli sajtóra is kiterjesztettem vizsgálódásom. A Savaria Cipő – több, mintegy negyven évnyi fennállása során publikált – újságcikkei közül leginkább a hatvanas években megjelenő, a dolgozók hétköznapi életéről szóló írásokra koncentráltam.¹³ A Szombathelyi Cipőgyárról megjelent cikkeket regionális és országos lapokban egyaránt olvastam.¹⁴ A szombathelyi munkásnők életkörülményeinek megismeréséhez a Tanácstagi Tájékoztatót és a Vasi Véradót 1958-tól, a Vasi Népfront Híradót 1959-től, a Tanácstagok Tájékoztatóját, a Szombathelyi Műsorkalauzt 1960-tól, a Vasi Fiatalokat 1961-től, a Jelentkezünk című lapot, a Vas Megyei Termelőszövetkezetek Híradóját, a Vasi Népművelést 1962-től tanulmányoztam.¹⁵

Vas megye 1945–1961 közötti gazdaság- és társadalomtörténetét Bors Zoltán megyei tanácselnök 1988-ban elhangzott beszédében remekül összefoglalta: "... nem volt kellemes a magyar osztrák jugoszláv »hármas határ« szögletében élni... Hazánk más tájain megindulhatott az iparosítás, a megye pedig megmaradt az ország »hátsó udvarának«".¹⁶ A város rekonstrukcióját erősen hátráltatta, hogy az ötvenes évek iparosítási hullámai 1959-ig elkerülték a területet. Az első tsz-szervezési hullám (1949–1953) és az első ötéves terv (1950–1954) során – a tervhivatal összeállítása szerint – Vas megyében semmilyen beruházást sem terveztek. A hivatalos magyarázat szerint ennek oka a következő volt: "a megye fekvése politikai szempontból hátrányos, ezért jelenleg nem fejleszthető olyan irányban és olyan mértékben, ahogy azt lehetőségei megengedik".¹⁷

A megyében 1949 előtt hat olyan település volt, ahol eredményesen végződött az agitációs munka. Az első szakasz során gyors és erőszakos módszerekkel további ötvennyolc faluban került sor tsz-ek/tszcs-k alakítására, így 1953-ra a településeknek mintegy egyharmadában kezdte meg működését a közös gazdálkodás valamelyik formája.¹⁸ Ezt az időszakot országszerte a fizikai és lelki terror alkalmazása, kuláküldözés, a teljesíthetetlen beszolgáltatási kötelezettség kirovása jellemezte. Interjúim során is az igazságtalan meghurcoltatás kapott hangsúlyos szerepet: "kulákokat nagyon üldözték. (...) Attól mindent elvittek, kint a kukoricásban voltak, mert annyira bántották őket."¹⁹ Egy Nagytilajból származó házaspár szerint: "Mert szorgalmas volt (valaki)? Azért volt kulák."²⁰ A kulákellenes mozgalmak elbeszélőim falvaiban sem érték el céljukat. Interjúalanyaim a beszolgáltatási kötelezettségre is élénken emlékeztek: "Akkor sírtunk, ami kor elvittek mindent a háztól.(...) hát az kegyetlen volt... Zsírt elástuk a földbe."²¹ Domináns elem volt a félelem is, amit mi sem bizonyít jobban, mint hogy egy 2013-ban készített felvétel során beszélgetőpartnerem megkért a diktafon kikapcsolására, amikor apja kálváriájáról beszélt.²² Egy másik elbeszélőm következőképpen emlékezett az 1950-es évekre: "Az volt akkor az elképzelésük, hogy csak a városiak. Nem volt kenyér sem, falusi ember hiába jött be boltba, falusinak nem adtak, azt mondták termeljen."²³ Az idézett részlet érdekessége, hogy beszélgetőpartnerem akkor mesélte el a fenti történetet, amikor az 1960-as évek munkakeresési nehézségeiről kérdeztem.

Annak ellenére, hogy a Nagy Imre miniszterelnöki kinevezését követő új gazdaságpolitikai prioritások sokkal jobban megfeleltek a terület adottságainak, a konkrét beruházások továbbra is elmaradtak. A falvak csaknem kétharmadában nem szerveztek sem tszcs-t, sem tsz-t, ezért a korszakra jellemző nagy kilépési hullám is kevés községet érintett.

Hegedűs András miniszterelnöki kinevezésével ismét új erőre kapott a Rákosi-féle politika. Így nem meglepő, hogy a város társadalmának többségét alkotó nők a lakásproblémáknak, a könnyűipari női dolgozók nehézségeinek és a munkalehetőségek hiányának is hangot adtak a forradalom során. A falvak életében is jelentős szerepet játszottak az októberi történések. Egy váti származású tűzőnő következőképp magyarázta az eseményeket: "Ezért tört ki (a forradalom) mert a parasztok is fellázadtak, mert hiába termeltünk, dolgoztunk, mint az állat (...) odajöttek, szépen felpakolták és elvitték (a gabonát)... és nem maradt semmi."²⁴ Egy másik, szintén Vas megyei községben élő visszaemlékező így beszélt erről az időszakról: "itt is kezdtek összeverődni az emberek csoportokba, mert már úgy látták, ez így tovább nem mehet, mert már kenyérrevalójuk se volt ennivalójuk se volt, állatok se voltak, mindent elvittek."²⁵ Beszélgetőpartnereim mindegyike olyan faluból származott, ahol csak az utolsó kollektivizálási hullám során (1958/59–1961) szerveztek termelőszövetkezetet. Mégis fontos megjegyezni, hogy a falvakban nem 1956 őszén jelentkeztek először az említett problémák. Ahogy arra Varga Zsuzsanna kutatása rámutatott, az 1955-ben országszerte újrainduló szervezés eredményeként létrejövő szövetkezetek 1956 tavaszán és nyarán már sokkal inkább a felbomlás állapotában voltak. Számos tsz-ben a tagok anyagi érdekeltségét célzó intézkedés ellenére a kilépési kedv fokozódott, 1956 szeptemberében például Vas megyében is jelentős volt.²⁶

S nemcsak a következő tsz-szervezési időszak váratott magára 1958-ig: "Markos György számításai szerint 1950 és 1958 között – területi egységhez köthetően – beruházott 104,5 milliárd forintból Vas megyére mindössze annak 1,1%-a, 1,2 milliárd Ft jutott. Ezzel a részesedéssel – Tolna megyével holtversenyben – a megyék rangsorának utolsó helyére került Vas."²⁷ Interjúalanyaim mindebből annyit érzékeltek, hogy a rengeteg befektetett munka ellenére továbbra is nélkülözésben éltek. Az említett – gazdasági és politikai irányításban bekövetkező – fordulatok alatt elvégezték a nyolcosztályos általános iskolát, és a ház körüli munkában segítettek. Mindemellett minden munkalehetőséget kihasználva többnyire szakképzettséget nem igénylő alkalmi állásokból szerzett bevételekkel járultak hozzá családjuk kiadásaihoz.

Elbeszélőim életkörülményeit az 1958/59 telétől Vas megyében is meginduló, 1961-ig három ütemben lezajló kollektivizálási hullám változtatta meg. A megye 131 településén ebben az időszakban szervezték meg először a tsz-eket.²⁸ Ugyanakkor, ahogy az alább idézett beszélgetés is mutatja, a megrázkódtatás mértéke nem volt azonos. Egyik interjúalanyom, H. Gy.-né huszonhárom éves volt ekkor. Hozzá kellett mennie egyik elhunyt nővére férjéhez, akinek ezekben az években egy fiút is szült a már eddig is nevelt másik két gyermek mellé, s számára ez okozott mérhetetlen traumát. Ő így mesélte el az agitációt: "Elbeszélgettünk, aztán nem volt semmi. (...) Csoportonként szedték össze (a belépési nyilatkozat aláírásakor a családokat). Tilajban nem volt ellenállás, de voltak olyanok, akik elmentek hazulról."²⁹

A termelőszövetkezetek megszervezése ekkor is a helyi gyári munkások bevonásával ment végbe, ami tovább rontotta a város és vidék közti kapcsolatokat.³⁰ Ennek ellenére az újságok hasábjain gyakran jelentek meg a "munkás-paraszt szövetséget", avagy "barátságot" hirdető beszámolók.³¹ Mint köztudott, a beszervezés folyamán inkább a tulajdonosokat győzködték a szerződés aláírásáról, így azok a fiatalok, akik csak tehették – köztük interjúalanyaim is – elhagyták szülőfalujukat.³² Egy Nagytilajról eljött, később gyárban dolgozó tűzőnő első alkalommal csak ennyit említett: "... akkor még a téesz olyan szegény volt, olyan kezdeti dolog volt az, mink úgy láttuk, hogy nekünk sokkal jobb lesz eljönni".³³ Második találkozásunkkor mondta csak el, hogy: "Engem is be akartak hajtani, de nem léptem be, akkor nem jöhettem volna el a gyárba dolgozni. (...) kellett engedélyt kérnem (...) a tsz-elnökhelyettes írta alá az engedélyt, hogy otthagyhassuk a falut."³⁴ Egy másik interjúalanyom így indokolta elköltözését: "Egy évig dolgoztunk a tsz-be, egy fillér fizetést sem kaptunk."³⁵ Beszélgetőpartnereim idézett válaszai szerint a falvak elhagyásának egyik oka a jobb anyagi boldogulásba vetett hit volt. Ennek kapcsán azonban fontos megjegyezni, hogy annak ellenére, hogy az MSZMP KB 1958. októberi vitájának eredményeként legfelsőbb szinten is elismerték, hogy elhibázták a fejlesztési politikát, és elkezdődött a korábbi ipartelepítési tervek felülvizsgálata, a térség szempontjából pozitív fordulat még váratott magára. Interjúalanyaim városba költözésének oka tehát nem a könnyűipari női munkahelyek ugrásszerűen megemelkedett számában, hanem az otthon töltött évek tapasztalatában keresendő.

Az 1960-as évek elején jelentős munkaerőtömeg áramlott a városba, ami tovább rontotta az amúgy is "munkaerő-felesleggel" küzdő megyeszékhely életét.³⁶ Ahogy azt a helyi napilap is megírta: "Több faluban is gondot okoz, hogy a fiatalok nem akarnak falun dolgozni, inkább elmennek üzemekbe, gyárakba segédmunkásnak."³⁷

A lakosság egy hosszabb időtávú vizsgálata is alátámasztotta, hogy jelentős volt a betelepülés, hiszen 1949–1970 között a város gyarapodásának 54%-át a bevándorlás tette ki.³⁸ Valuch Tibor kutatásai arra is rávilágítottak, hogy 1960-ban a lakosok 45,9%-a eltartott volt. A statisztika összhangban volt az elbeszélésekkel: "Nem volt lehetőség, éppen olyan munkanélküliség volt, mint most. Minden reggel három órakor biciklire ültünk, és jöttünk Szombathelyre. (...) falusit nem vettek föl, csak városit, és akkor bejelentkeztem szombathelyi lakosnak. (...) A munkaügyi osztály folyosóján úgy kellett sorba állni, mint a gyóntatószékben. (...) És a bátyámnak a barátja (...) az volt ott a munkaügyes. (...) Nézett, azt mondja (...) ha a szombathelyiek elfogytak, és van még hely, maga lesz az első, akit fölvesznek, így vettek föl a Szövőgyárba."³⁹. Ebben az időszakban már művezetőként dolgozó interjúalanyom is mondta: "Sok kenézi dolgozót meg bögötit behoztam, mert a gyárba nehézen lehetett bejutni, csak ismeretséggel."⁴⁰ Több interjúalanyom is a szerencsének tulajdonította a munkahely-"választását", s elbeszéléseik azt tükrözik, hogy a falusiak nehezebb helyzetben voltak a felvételi eljárás során. Amikor K. K.-nét – az idézett művezető húgát – kérdeztem arról, hogy miért a Cipőgyárban helyezkedett el, igazolta bátyja elbeszélését: "Mert ott volt hely, ott volt protekcióm".⁴¹ M. J.-né férje és sógora már szintén cipőgyári munkás volt, ő is nekik köszönhette a sikeres felvételt. J. F.-né 15 évesen állt munkába, édesanyja szintén a gyárban dolgozott, és ahogy ő fogalmazott "jóban volt a személyzetisekkel".⁴² K. F.-né is úgy emlékezett vissza, hogy csak az kerülhetett be a gyárba, "aki közel volt a tűzhöz".⁴³

A munkaerő-bevándorlásra ugyan megkésve, de reagált az ország vezetése. A Kádár János által megszilárdított rendszer társadalmi legitimitás elnyerésére törekedve – Vas megyében is -– megpróbálta kielégíteni a lakosság igényeit többek között a Szombathelyi Cipőgyár rekonstrukciójával, bővítésével. Míg a Cipőgyárban 1957-ben csak 1550-en dolgoztak, a hatvanas évek közepére már 3500-nál is több alkalmazottat foglalkoztatott az üzem. A gyorsan emelkedő alkalmazotti létszám ellenére, interjúalanyaim – különösen a vidéki származásúak – "nehéz elhelyezkedési lehetőségekre" emlékeztek: "A párttitkár azt kérdezte éntőlem, mikor nem vett föl, hogy mennyi földünk van, meg hegyünk meg erdőnk, mikor nem akart felvenni a Cipőgyárba.(...) az apai nagyapám meg ingatlanközvetítő volt, igaz, hogy ő földműves családból származott, de ő kivált közülük, ő nem! Nekünk ekkor földünk se volt... mert akkor már azért se vettek földet, hogy ne menjek a tsz-be dolgozni."⁴⁴ Tapasztalataikkal és az említett statisztikai adatokkal egybevágtak a helyi sajtó újságcikkei is. A Vas Népének 1959-ig nem volt olyan oldala, amely álláshirdetéssel foglalkozott volna. 1960-tól jelent meg az Állás rovat, újságonként maximum két-három álláshirdetést tartalmazva. Ezekben, egy-két kivételtől eltekintve mindig szakképzettséggel rendelkező férfiakat kerestek, és általában nem is gyári munkára.

A dolgozat második részében szereplő interjúalanyaim munkamorálját nagymértékben meghatározta ez a típusú felvételi eljárás. Úgy gondolták, hogy mivel ilyen nehéz volt munkához jutni, "mindenki becsületesen dolgozott". A mai napig erősen él bennük, hogy az üzemek inkább városi származásúakat kerestek, ezért a gyárban töltött éveik során égett bennük a bizonyítási vágy. Sz. I.-né többször elmesélte a következő történetet: "Igazgatónak meg erre föl volt az elve, hogy százszor nyúl inkább egy falusi lányhoz, mint egy városihoz. (...). Mert a falusi az dolgozik ész nélkül, (...)Mert azért is dolgoztunk, hogy a munkahelyünk megmaradjon, hogy ki ne rúgjanak bennünk, meg hát dolgosak is voltak a falusiak, mint a városiak, jobban dolgoztunk, szorgalmasabbak voltunk mi."⁴⁵ Visszaemlékezőim saját magukat (továbbra is) olyan "falusiként" definiálták, akik képesek voltak "ész nélkül dolgozni".⁴⁶Persze ennek az "elhivatottságnak" is megvolt a maga oka, hiszen ahogy Haraszti Miklós is írta, "De hát ki megy fejjel a falnak, ha nem űzik?".⁴⁷ Ezt a mentalitásbeli különbséget városi származású interjúalanyaim is elismerték, bár ők nem pozitívan nyilatkoztak erről. Az egyik szombathelyi születésű tűzőnőt, amikor a leépítésekről kérdeztem, azt mondta, hogyha valakit elbocsátottak volna, szerinte a falusiakat kellett volna, "mert azok otthon azért meg tudtak élni, és ez így majdnem, hogy igazságos volt."⁴⁸

Az immáron "kétlaki életformára" kényszerült nőknek gyorsan kellett alkalmazkodniuk a megváltozott körülményekhez. Az első időszakban szinte kivétel nélkül napi ingázásra kényszerültek.⁴⁹ Mindannyian olyan falvakban éltek, ahol ebben az időben még nem volt megbízható buszközlekedés, a települések elhelyezkedése pedig több esetben nem tette lehetővé a vonattal történő bejárást. Sz. I.-né következőképpen emlékezett: "Naponta 26 km-t bicikliztem meg nyolc órát ledolgoztam szövőgyárba gépek mellett, hogy egy percig megállni nem lehetett (...) És akkor a téli hónapokra kerestem albérletet (...) Olyan egy ágyon laktam, hogy egy cselédszoba lehetett-e vagy valami (...) Innen is volt egy ágy meg onnan is egy (...) 10 forintot fizettem egy hónapra. (...) hétvégén meg mindig mentem haza, és hoztam magammal annyi kaját..."⁵⁰

A napi ingázás után sokan az albérlet mellett döntöttek. Holott az albérlet "fogalom volt, pincékben laktak az emberek" – ahogy egyik interjúalanyom mondta.⁵¹ Az 1960-as évek első felében évente átlagosan körülbelül 1100 emberrel nőtt a városban élők száma, amelynek 81%-a bevándorló volt. 1960–1965 között Vas megyében 42 000 lakos változtatott lakóhelyet.⁵² Ha egyedül voltak, akkor ágy-, ha többen (hatan, heten) összeálltak, akkor egy szobabérletet fizettek:⁵³ "Borzasztó körülmények voltak, ott kettes ágyon ott aludt négy férfigyerek, mellettük meg az Annus néni ott aludt egy ilyen heverő szerűségen a kislányával (...) És drága is volt."⁵⁴ Másik beszélgetőpartnerem szintén arról számolt be, hogy penészes pincékben éltek, ahol még ablaküveg sem volt. 1960-ban Gonda György, a Városi Tanács VB ülésén a párt- és állami szervek legnagyobb gondjának a lakáshelyzet megoldását nevezte.⁵⁵ Ennek több oka is volt. Ahogy arra már korábban is utaltam, a városfejlesztésre fordítandó összeg nagy részét 1945–1955 között a háború által okozott károk kijavítására költötték, emiatt 1955-ig csak nyolcvan új lakás készült el.⁵⁶ A kormány által 1958-ban meghirdetett országos lakásfejlesztési terv végrehajtása is váratott magára, mivel a város ekkor még a megfelelő rendezési tervvel sem rendelkezett. 1960-ban Szombathely lakásállománya 13 887 volt, amelynek 13,4%-a épült 1945 után, s ez a szám 1960–1967 között csak 4241 lakással nőtt.⁵⁷ Az első nagyszabású lakótelep kialakításának 1963-ban fogtak hozzá, s ezzel párhuzamosan az 1960-as években folyamatosan nőtt a magánerővel épített házak száma. Ennek ellenére a 100 lakásra jutó lakosok száma a városban még ekkor is 344 fő volt, szemben a 320 fős országos átlaggal. Így nem véletlen, hogy a legtöbb konfliktus a Városi Tanács és a lakosok között is ebből adódott. Sz. I.-né története is rendkívül jól érzékelteti ezt: "Ez olyan nehéz dolog volt, hogy a papa a Cipőgyárban a főnököket hordta, és hitegették, hogy kapunk lakást (...) kitették a tanácsnak a folyosójára a névsort, hogy abban az évben kik kapnak lakást, és nem voltunk rajt. (...) Bőgtem, sírtam, megírtam a fellebbezést. Képzeld el, hat oldalt! De aztán ami számra jött, én beleírtam név szerint mindent, kik kaptak soron kívül lakást, kinek ki intézte el, ki mennyit fizetett, mert a beugrók elmondták! (...) Három napon belül kaptam (választ), hogy türelmemet kérik 18-áig. 18-án bementem a Tanácsra, valakinek kihúzták a nevét, mienket beírták oda! Akkor már a mennyekben jártam, hogy megkaptuk a lakást."⁵⁸ A fentebb idézett történet gyakori volt, több interjúalanyom is hasonlókról számolt be. Az otthon töltött évek során megtapasztalt létbizonytalanság elkerülése azonban minden felmerülő nehézséget felülírt...

 

(A második, befejező rész a következő számban)

   

JEGYZETEK

1	Ezúton szeretnék köszönetet mondani Koloh Gábornak és Varga Zsuzsannának, akiknek segítsége, támogatása nélkül ez a tanulmány nem jöhetett volna létre.
2	Eddig negyven (körülbelül 2–2,5 órás) életinterjút rögzítettem. Interjúalanyaim többsége a harmincas évek derekán valamelyik Szombathely közeli faluban (többek között: Nagytilajban, Náraiban, Kenézben, Őrimagyarósdon, Vasszilvágyon, Váton) született. Jelentős részük az utolsó kollektivizálási hullám során/ után kezdett el a gyárban dolgozni, s mindannyian nyugdíjas korukig ott is maradtak. Egy-ketten voltak olyanok, akik nem a Cipőgyárban kezdték meg a gyári munkát; ők azért váltottak, mert itt egy vagy két műszakban lehetett dolgozni. Saját felvételeim mellett Tóth Eszter Zsófia ingázókkal készített interjúit is vizsgáltam. (Mark Pittaway Oral History Gyűjtemény MNL OL.) Az interjúszövegeket megszerkesztve és stilizálva közlöm. Jelmagyarázat: ... szünet a beszédben (...) kihagyás az eredeti szövegből (szó) – a szerző (K. Zs.) által beszúrt szó szó – a szerző (K. Zs.) által kiemelt szó
3	Magyarországon a föld nem volt államosítva a kollektivizálás kezdetén, ezért a tsz-be belépő gazdákat kötelezték, hogy a tulajdonukban álló földet is közös használatra adják. Lásd VARGA Zsuzsanna: Mi történt a szovjet kolhoz-modellel Magyarországon? Egy adaptációs kísérlet vázlatos története. In: Háborúk, békék, terroristák. Székely Gábor 70 éves. Szerk. MAJOROS István. ELTE, Új-és Jelenkori Egyetemes Történeti Tanszék, Bp. 2012. 627–640. old.
4	Kétlaki fogalmán leggyakrabban a következőket értették: földdel rendelkező, faluban élő, városi gyárban dolgozók; földdel nem rendelkező, de faluban élő, városi gyárban dolgozók; városban élő, gyárban dolgozó földdel rendelkezők; ingázók minden csoporja; ingázóknak csak egy bizonyos típusa; tsz-ben dolgozó idényjellegű ipari munkába bedolgozók. Helyzetüket a tsz-parasztsághoz viszonyítva határozták meg, s korszaktól függően hol ideiglenesnek, hol állandónak látták társadalmi csoportként való létüket.
5	VARGA Zsuzsanna: Fél lábbal a földön, fél lábbal az iparban... (A kétlakiakról szóló diskurzus főbb fordulópontjai az államszocializmus időszakában). In: Határokon túl. Szerk. BARTHA Eszter–VARGA Zsuzsanna. L'Harmattan Kiadó, Bp. 2012. 93–107. old. Az ötvenes évektől gyakorta jelentek meg a fogalmat tárgyaló írások, a hetvenes években publikálták a legtöbb tanulmányt a témakörrel kapcsolatban. Az említett kisebb terjedelmű tanulmányok, s a társadalomtörténeti, agrártörténeti monográfiák fejezetei mellett két kiemelkedő munkát érdemes megemlíteni. Bőhm Antalnak és Pál Lászlónak – manapság is sokat hivatkozott – monográfiáját, illetve Gelléri Péternek egy kevésbé idézett írását. (BŐHM Antal–PÁL László: Társadalmunk ingázói – az ingázók társadalma. Kossuth Kiadó, Bp. 1985.; GELLÉRI Péter: A vándorló munkások. Pszichológia a gyakorlatban. Akadémiai Kiadó, Bp. 1977.) Az Állam és Igazgatásban, a Demográfiában, a Földrajztudományi Értesítőben, az Ipargazdaságban, a Magyar Statisztikai Szemlében, a Munkaügyi Szemlében, a Munkában, a Pártéletben, a Statisztikai Szemlében, a Szakszervezeti Szemlében, a Századokban, a Szociológiában, a Társadalmi Szemlében, a Társadalomtudományi Közleményekben, a Területi Statisztikában, a Településtudományi közleményekben, a Valóságban, a Városépítésben is szép számmal jelentek meg a fogalmat tárgyaló írások.
6	A nők migrációját a történeti irodalomban, a migráció motivációit lásd TóTH Eszter Zsófia: Parasztlányokból munkásasszonyok. In: Paraszti múlt és jelen az ezredfordulón. Szerk. CSERI Miklós–KóSA László–T. BERECZKI Ibolya. Magyar Néprajzi Társaság és a szentendrei Szabadtéri Néprajzi Múzeum, Szentendre, 2011. 405–422. old. UŐ.: "Mi lesz akkor, ha meggyökerezek?" A vándorlás és a visszavándorlás megéléstörténetei munkásnők életút-elbeszéléseiben. Korall 13, 2003. 49–64. old. Az államszocializmus időszakában faluról bevándorolt nők számának, életkörülményeinek alakulását lásd: A szocialista munkaerőgazdálkodási politika és a munkásság számszerű növekedése című fejezetben (BELÉNYI Gyula: Az állam szorításában. Az ipari munkásság társadalmi átalakulása Ma gyarországon, 1945–1965. Belvedere Meridionale Kiadó, Szeged, 2009.111–121. old. Továbbá: Ö. KOVÁCS József: A paraszti társadalom felszámolása a kommunista diktatúrában. A vidéki Magyarország politikai társadalomtörténete 1945–1965. In: Korall, Bp. 2012. 261–267. old. VARGA Zsuzsanna: Mit ér a munkás, ha paraszt (is)? A falusi munkásság és hatalom a Kádár-korszakban. In: Korall 49, 2012. 37–57. old.
7	VALUCH Tibor (szerk.): Tanulmányok Szombathely történetéből, 1945–1990. Szombathely Megyei Jogú Város, Szombathely, 2010.
8	A Munkástörténet–munkásantropológia címen megjelent tanulmánykötetben a legújabb kutatások eredményeinek ismertetése mellett kitértek a munkások lakóhelyének, identitásának, életmódjának vizsgálatára is. Lásd HORVÁTH Sándor–PETHŐ László–TóTH Eszter Zsófia (szerk.) Munkástörténet–munkásantropológia. Napvilág Kiadó, Bp. 2003. Valuch Tibor számos tanulmányában és monográfiájában foglalkozott a munkások életével. (Monográfia: VALUCH Tibor: Magyarország társadalomtörténete a XX. század második felében. Osiris, Bp. 2011.) Az ipari munkásság életkörülményeinek 1945–1958 közötti bemutatását lásd PITTAwAY, Mark: The worker's State. Industrian Labor and the Making of Socialist Hungary, 1944–1958. University of Pittsburgh Press, Pittsburgh. 2012. 1945–1965 közötti elemzését lásd BELÉNYI: i. m. Bartha Eszter a Magyarországon és az NDK-ban élő munkások 1968–1989 közötti hétköznapjait hasonlította össze. Lásd BARTHA Eszter: A munkások útja a szocializmusból a kapitalizmusba Kelet-Európában 1968–1989. L'Harmattan Kiadó–ELTE BTK Kelet-Európa Története Tanszék, Bp. 2009. Lásd még a Korall Munkáslét a 20. századi Magyarországon című számát. (Korall 49, 2012.)
9	FARKAS Gyöngyi: Hatalom és falusi társadalom az 1950-es években. Tüntetések a kollektivizálás ellen. PhDdisszertáció, Eötvös Loránd Tudományegyetem, Bp. 2010. TóTH Judit: A beszolgáltatás végrehajtásának eszköztára és alkalmazása Pest megyében. PhD-disszertáció, Debreceni Egyetem, Debrecen, 2011.
10	Ö. Kovács József monográfiájában nemcsak a jelenkortörténet-írás legfontosabb elméleti kérdéseit foglalta össze, hanem kísérletet tett a kollektivizálás három nagy szakaszának, s rövid távú hatásának új szempontú bemutatására is (Ö. KOVÁCS: i. m. 169–391. old.).
11	Varga Zsuzsanna több monográfiában is részletesen elemezte az országos folyamatokat. Lásd például VARGA Zsuzsanna: Politika, paraszti érdekérvényesítés és szövetkezetek Magyarországon 1956–1967. Napvilág Kiadó, Bp. 2001.; UŐ: Az agrárium 1945-től napjainkig. In: Agrárvilág Magyarországon, 1848–2002. Szerk. ESTóK János. Argumentum Kiadó–Magyar Mezőgazdasági Múzeum, Bp. 2003. 261–365. old. A kollektivizálás befejező szakaszáról is több tanulmányt publikált. Lásd UŐ.: Termelőszövetkezetek az agrárirányítás és a paraszti érdek erőterében az 1950-es évek végén és az 1960-as évek elején. In: Agrártörténeti Szemle 1–4, 1998–1999. 78–211. old.
12	Kovács Teréz doktori értekezésében és monográfiájában is elemezte a "Szocialista Mezőgazdaságot". Monográfia: KOVÁCS Teréz: A paraszti gazdálkodás és társadalom átalakulása. L'Harmattan Kiadó, Bp. 2010. PAÁL Zsuzsanna a "parasztok kollektív identitásvesztését" vizsgálta. Lásd PAÁL Zsuzsanna: Egyéni parasztsorsok és kollektív identitásvesztés. In: Az identitások korlátai. Szerk. BÖGRE Zsuzsanna–KESZEI András–Ö. KOVÁCS József. L'Harmattan Kiadó, Bp. 2012. 155–167. old. Szilágyi mikrotörténeti megközelítésből mutatta be a magyar agárvilágot. SZILÁGYI Miklós: A személyes paraszti tudás érvényessége. Kisújszállás társadalma és gazdálkodása egy száz évet élt parasztgazda emlékezetében. Akadémiai Kiadó, Bp. 2006.
13	A gyár üzemi lapja 1960-tól havonta négy oldalban jelent meg. Az első évfolyamból csak az első négy szám kutatható. Az újságot 1960–1990 között Savaria Cipő, 1990–1992 között Sabaria címen publikálták.
14	A Szombathelyi Cipőgyárról rendszeresen tudósított a Bőr és Cipőtechnika, a Magyar Nemzet, a Népszabadság, a Képes Újság, a Szabad Föld, az Újítók Lapja, a Vas Népe is.
15	A kéziratokban és a nyomtatott sajtóban egyaránt számos gépelési hiba és mai helyesírási szabályzat szerint helytelen kifejezés van, ezért minden idézetet egységesen, az érvényben lévő helyesírási szabályzat szerint tüntettem fel.
16	Településfejlesztés, 1988/4, 40–45. old., idézi GERMUSKA Pál: Egy harmonikusan fejlett város, Szombathely szerepe az állami terület- és településfejlesztési politikában és az iparosítási programokban (1949–1985). In: Tanulmányok Szombathely történetéből, 1945–1990. Szerk. VALUCH Tibor. Szombathely Megyei Jogú Város. Szombathely, 2010. 20. old. Vas megye iparosításának 1945–1969 közötti történetét a Tanulmányok Szombathely történetéből, 1945–1990. című kötet Germuska Pál, Horváth Sándor, Valuch Tibor által írt tanulmányok alapján ismertetem. Lásd: VALUCH Tibor (szerk.) Tanulmányok Szombathely történetéből, 1945–1990. Szombathely Megyei Jogú Város, Szombathely, 2010. A Vas megyei termelőszövetkezetek számának alakulásáról összesített táblázat nem áll a kutató rendelkezésére, ezért a Vas Megyei Termelőszövetkezetek Évkönyvének több kiadását, levéltári forrásokat, a Vasi Szemlében megjelent tanulmányokat összegezve a szerző gyűjtötte össze a Vas megyei tsz-t alapító települések és termelőszövetkezetek számának változását.
17	Jegyzőkönyv a TERINT 1951. november 16-án tartott kollégiumáról, illetve a TERINT Területrendezési Osztály előterjesztése az 1953–54. évi országos ipartelepítési terv kérdéseivel kapcsolatban idézi GERMUSKA: i. m. 26. old.
18	1948 végétől három különböző csoport jött létre: általános, átlagelosztási, közös termelőszövetkezeti csoport. 1950-től a harmadik csoportban lévő tszcs-k jogi személyiséggel bíró, önálló termelőszövetkezetekké alakultak, de az állam tulajdonosként viselkedett velük szemben (VARGA: i. m. 627–640. old.) A tsz és tszcs közötti különbség a hatvanas években sem volt mindenki számára egyértelmű. Egy-egy cikken belül gyakran szinonimaként használták a két fogalmat (Lásd Vas Népe, 1960. augusztus 11. 3. old.). Volt olyan interjúalanyom, aki szintén nem tett különbséget a két kifejezés között.
19	Interjú Ko. K.-nével 2013. október 4-én. Ko. K-né 1939-ben Nagytilajban született. Szüleinek összesen 14 kataszteri hold földje volt. Húsz évesen ment férjhez egy szintén Nagytilajból származó férfihoz. A Nagytilaji II. Rákóczi Ferenc Termelőszövetkezet 1960-as megalakulása után nyugdíjas koráig a termelőszövetkezetben dolgozott.
20	Interjú B. E.-nével 2013. március 15-én. 1940-ben Nagytilajban született. Huszonegy éves korától a nyugdíjkorhatár eléréséig a Cipőgyárban dolgozott. A munkahely mellett ő is és férje is minden héten kijárt Nagytilajba férje szüleinek besegíteni a háztáji gazdálkodásba és a szőlő művelésébe.
21	Interjú Ko. K.-nével 2013. október 4-én.
22	Interjúalanyom diktafon nélkül mesélte el, hogy amikor az apja nem tudta teljesíteni a beszolgáltatási kötelezettségeket, egy hétre elvitték. Ko. K.-né ennek okát az apja s a család vallásosságában látta.
23	Interjú Sz. I.-nével 2013. március 15-én. 1930-ban Váton született. A családban kilenc gyermek élt. Huszonöt éves koráig a Sárvári Állami Gazdaságban és az Erdőgazdaságban dolgozott. Ezután három éven keresztül a Szövőgyárban, három műszakban, majd a Cipőgyárban, a raktárban dolgozott. Huszonöt évesen ment férjhez. A férje gépkocsivezető volt a Cipőgyárban.
24	Interjú Sz. I.-nével 2013. március 15-én.
25	Mark Pittaway Oral History Gyűjtemény MNL OL 77.
26	VARGA: i. m.
27	GERMUSKA: i. m. 36. old.
28	A termelőszövetkezeteket összesen hét (egy Szombathely városához és hat járáshoz tartozó) egységbe osztották. Az átalakulás elején a Celldömölki, a Sárvári és a Szombathelyi járás többé-kevésbé sík területei, a második hullámban a Körmendi és a Vasvári járás mérsékelten dombos részei, az utolsóban a Vasvári járás hegyháti, a Szentgotthárdi járás folyó menti községei alakultak termelőszövetkezeti községgé (Vasi Szemle, 1965/2, 162–183. old). Az ekkor történt agitálás során alkalmazott erőszak különböző formáiról széles körű a szakirodalom – ezekre itt nem térek ki.
29	Interjú H. Gy.-nével 2013. október 4-én. H. Gy.-né 1937-ben Nagytilajban született. Szüleinek hat kataszteri hold földje volt. Huszonegy évesen családi rábeszélésre férjhez ment a megözvegyült sógorához, és felkarolta a félárva sorba kerülő két gyerekét. Két évvel később egy fiút szült. Besegített férjének a termelőszövetkezeti feladatok ellátásába, de a tsz-be nem lépett be.
30	Részletesebben lásd KISŐRSI Zsófia: "A suszter mit értett ahhoz, hogy hogyan kell szántani?". Városi agitátorok Vas megye falvaiban az utolsó kollektivizálási hullám idején. In: Első Század 1. 2014. 55–87. old.
31	Napilapokban, üzemi lapokban, tanácstagi tájékoztatókban az 1960-as évek első éveiben gyakorta jelentek meg a "munkás-paraszt barátságot" hirdető beszámolók. Lásd Vasi Népfronthíradó, 1960. január, 8. old.
32	Ennek a folyamatnak kétféle olvasata is megjelent a kor sajtójában. Voltak olyan cikkek, amelyek arról számoltak be, hogy a falusiak városi munkavállalása csak ideiglenes állapot. Voltak olyan megnyilvánulások, amelyek a falvak elhagyásának valós okait próbálták az ideológia alapján magyarázni.
33	Interjú B. E.-nével 2013. március 15-én.
34	Interjú B. E.-vel és B. E.-nével 2013. október 5-én. Az interjúalanyom által is említett engedélykérés, illetve munkakönyvadás kapcsán felmerült problémák bemutatását lásd: VARGA: i. m. 78–211. old.
35	Interjú Sz. I. -nével 2013. március 15-én.
36	Germuska Pál összefoglalója szerint: "1959 tavaszán csak Szombathelyen több állástalant számoltak össze (1387 főt), mint amennyit előző év nyarán az egész megyében." (GERMUSKA: i. m. 43–44. old.)
37	Vas Népe, 1960. október 28. 3. old. Ennek ellenére megpróbálták a fiatalságot a tsz-ben tartani. Ezeknek az intézkedéseknek sokszor hangozatott jelmondata volt, hogy "A fiatalokat csak akkor tarthatjuk a tsz-ekben, ha városihoz hasonló kulturális viszonyokat teremtünk a faluban." Vasi Népművelés, 1962/3. 1. old.
38	VALUCH Tibor: Város társadalma a számok tükrében. A demográfiai és társadalmi viszonyok változásai Szombathelyen a II. világháborútól a rendszerváltozásig. In: Tanulmányok Szombathely történetéből, 1945–1990. Szerk. VALUCH Tibor. Szombathely Megyei Jogú Város. Szombathely, 7. old.
39	Interjú Sz. I.-nével 2013. március 15-én. Sz. I.-né a Cipőgyár előtt a Szövőgyárban dolgozott.
40	Interjú M. F.-el 2013. augusztus 9-én. 1932-ben Kenézben született, hat testvére volt. Húsz évesen tudott elhelyezkedni a Cipőgyárban. Egy éven keresztül szállítómunkásként dolgozott, majd huszonkét éves korában műszakvezetőként dolgozott pár hónapot. Ezután két éven keresztül katonai szolgálatot látott el, majd öt éven keresztül ismét műszakvezető. 1974-be lépett be a pártba, ezután a kooperációs osztály munkatársa lett. Nyugdíja után még nyolc évig portásként dolgozott a gyárban.
41	Interjú K. K.-nével 2012. november 3-án. Kenézben született. A helyi tanácson dolgozott két évig (1954–56). Húsz évesen kezdett el dolgozni a Cipőgyárban tűzőnőként. Több évig egyedül lakott albérletben, majd huszonhat évesen ment férjhez egy Németországból hazatért kenézi vasesztergályoshoz. Férjével sokáig még albérletben laktak, majd társasházba költöztek.
42	Interjú J. F.-nével 2012. november 1-jén. J. F.-né 1939-ben Szombathelyen született, egy fiútestvére volt. Édesanyja egyedül nevelte, ő is a Cipőgyárban dolgozott. Egyszobás bérlakásban laktak, nagyanyja segítette őket. Tizenöt évesen kezdett el dolgozni a gyárban tűzőnőként. 2013-ban gyógyíthatatlan betegséget diagnosztizáltak nála, 2014-ben hunyt el.
43	Interjú K. F.-nével 2012. november 4-én. K. F.-né 1940-ben Vasszilvágyon született. Tizenhat évesen ment férjhez egy vasesztergályoshoz, akivel Szombathelyen öt helyen lakott albérletben. Húsz éves korától dolgozott a REMIX-ben.
44	Interjú N. Gy.-nével 2013. március 14-én. N. Gy.-né 1936-ban Sárváron született. Kilencen voltak testvérek. Húsz évesen vették fel a Cipőgyárba. Először szalagon tűzőnőként dolgozott, majd műszakvezető lett. Huszonkét évig volt brigádvezető, 1978-ban lépett be a pártba.
45	Interjú Sz. I.-nével 2013. március 15-én.
46	Interjú Sz. I.-nével 2013. március 15-én.
47	HARASZTI Miklós: Darabbér. Téka Kiadó. Bp. 1989., 32. old.
48	Interjú N. Gy.-nével 2013. október 4-én.
49	A Szombathelyre bejárók 65%-a vonattal, 26%-a busszal közlekedett. Az ingázók 98%-a a megyében lakott. Lásd: HORVÁTH Sándor: A társadalmi gondolkodás városi gyakorlata: szociálpolitika Szombathelyen a szocialista korszakban (1950–1973). In: Tanulmányok Szombathely történetéből, 1945–1990. Szerk. VALUCH Tibor. Szombathely Megyei Jogú Város, Szombathely, 2010. 233–247. old. A hosszú ideig ingázó munkásokról elismerően számolt be a gyár lapja is. Egy újságcikk főhőse 1961-ben már több mint tív éve járt be naponta kerékpárral vagy vonattal dolgozni. Savaria Cipő, 1961. október. 2. old.
50	Interjú Sz. I.-nével 2013. március 15-én.
51	Interjú K. F.-nével 2012. november 4-én. A pincelakások voltak a legolcsóbbak, sokan ezt választották. Ezek a lakások sokszor egészségre ártalmasak voltak, így előnyt jelenthettek a lakásvásárlási kérelem bírálásakor.
52	HORVÁTH SÁNDOR: i. m.
53	A munkásszállásokra nem térek ki, mert azokban leginkább más megyéből származó dolgozók éltek.
54	Interjú B. E.-nével 2013. október 5-én.
55	Szombathely lakáshelyzetét Horváth Sándor tanulmánya alapján mutatom be. HORVÁTH Sándor: Városi terek és térhasználat változása Szombathelyen a szocialista korszakban (1945–1973). In: Tanulmányok Szombathely történetéből, 1945–1990. Szerk. VALUCH Tibor. Szombathely Megyei Jogú Város. Szombathely, 2010, 85–113. old. A lakásproblémák országos statisztikai adatokra épülő bemutatását lásd VALUCH: i. m. 294–313. old. A lakáshoz jutás nehézségei és a lakótelepek élete számos hatvanas évek elején készült filmben is megjelent. Például a Makk Károly rendezésében 1960-ban mozivászonra kerülő Fűre lépni szabad című vígjátékban, vagy a Kalmár László által 1963-ban rendezett A szélhámosnőben.
56	HORVÁTH Sándor: Városi terek és térhasználat változása Szombathelyen a szocialista korszakban (1945–1973). Szerk. VALUCH Tibor. Tanulmányok Szombathely történetéből, 1945–1990. Szombathely Megyei Jogú Város, Szombathely, 2010. 88. old.
57	Az üzemi lap is minden kisebb-nagyobb építkezésről beszámolt. Újságcikkek domináns eleme, hogy kiemelik, hogy a lakáshoz jutottak közül mennyi volt a munkások százalékos aránya.
58	Interjú Sz. I.-nével 2013. március 15-én.