Schridde Éva – ahogyan Takáts Gyula látta
FEHÉR ZOLTÁN JÓZSEF
SZÁZ ÉVE SZÜLETETT SCHRIDDE ÉVA
Lőcsei Péternek
Kevés forrásban találkozunk ma már Schridde Éva nevével, pedig a harmincas évekbeli Pécs pezsgő egyetemi és irodalmi életének aktív résztvevője volt. Csorba Győző, Tatay Sándor, Takáts Gyula, Weöres Sándor és mások között egyike volt a Várkonyi Nándor körül csoportosuló fiataloknak, Tatayval való ismeretsége dokumentálható, Weöressel pedig szoros baráti kapcsolatot ápolt. Versei megjelentek pécsi lapokban. Bölcsészdoktori értekezése máig forrásértékű sajtótörténeti tanulmány.1 A reá emlékezők csaknem mindegyike Weöres Sándor bölcsészdoktori értekezéséhez, A vers születéséhez köti nevét, s teszik ezt teljes joggal, hiszen ő volt a Weöres által végrehajtott, s az értekezésben tárgyalt közös versalkotási kísérlet másik főszereplője.
Schridde Éva 1914. december 13-án született Sátoraljaújhelyen, s ott is halt meg 2001. április 26-án. Születésének századik évfordulóján – megemlékezésül – Weöres Sándorhoz fűződő, a közös pécsi éveik alatt kitartó és egymást kölcsönösen inspiráló barátságát, valamint a közös vers születésének az eddig ismertnél teljesebb, pontosabb történetét kívánom bemutatni. Mindezek a Weöres-filológia számára is újdonságokkal szolgálhatnak.
Mint említettem, az emlékezők Weöres doktori értekezésére, a közösen írt versre hivatkozva azonosítják Schridde Évát. Így tesz Csorba Győző is, mint azt olvashatjuk A város oldalában c. könyvében: "Már az első kötetemet követő évben, harminckilencben elkezdődött egy másik munkám. Egy Birkás Géza nevű egyetemi tanár kint járt Franciaországban. Ő a pécsi egyetem francia tanszékének vezető tanára volt egyébként. Hazahozott egy olyan könyvet, amit nem ismertek Magyarországon: Hélinand XI–XII. századi francia költő A Halál versei című ciklusát. Birkás egyik tanítványát, S. É.-t, akit Weöres Sanyi is emleget disszertációjában, hogy a háztetőn együtt írtak verset, Schridde Évát kérte fel, próbálja meg a kötet fordítását. Vonzó teremtés volt ez a lány; apja meghalt az első világháborúban, mamája pedig trafikos volt. Ez a Schridde Éva nem merte vállalni, bár ő is írogatott verseket. Akkor gondoltak rám, Makay Gusztáv javaslatára, s én naiv hittel tüstént kötélnek álltam."2
Birkás Géza tehát előbb tehetséges tanítványát bízta meg az Hélinand-fordítással, később Csorba Győző munkájához írt bevezető tanulmányt.3 Kétségtelen tény, hogy Hélinand Csorba Győzőhöz a lehető legjobb kezekbe került, azt is el kell azonban itt mondani, hogy Schridde Évát nem a feladat nehézsége tartotta vissza attól, hogy elvállalja a fordítást. Az érzékeny, fiatal leány erősen a mű hatása alá került, depresszióssá kezdett válni, ezért nem merte vállalni. Csorba az idézett helyen azt is megjegyzi, hogy a fenti idézetben említett trafikban, édesanyja trafikjában találkozott először Schridde Évával; Weöres Sándorral együtt tértek be oda. A trafik a pécsi Siklósi úton volt, nem messze attól a háztól, ahol a Schridde család lakott akkoriban. Abban téved Csorba Győző, hogy Éva apja az első világháborúban halt meg. Valójában szívinfarktus végzett vele 1925-ben. A trafikot viszont (amelyben egyébként alkalmazott dolgozott) ugyanúgy a család megélhetésének biztosítására kapta az özvegy, mint ahogy a háborús özvegyek-árvák akkoriban.
Schridde Éva – ahogyan Takáts Gyula látta
Palkó István, akivel kilencvenedik születésnapja alkalmából Lőcsei Péter készített interjút, szintén a közös versírásra emlékszik:
"– Máig emlékszem arra az esetre, amikor Sanyi egy karcsú leány társaságában előttünk rögtönzött verseket. Játék volt persze. Meghatározták a metrumot, talán a rímet is, aztán egy sort az ifjú hölgy írt le, Sanyi pedig átvette a stafétát, és folytatta. Majd újra visszaadta, míg a vers el nem készült.
– Az esetet (pontosabban annak egyik változatát) Weöres Sándor és Takáts Gyula is rögzítette. Hadd idézzem őket! A vers születésében Weöres ezt írja: »Egyszer S. É. költőnővel üldögéltünk a háztetőn, mint a cserepesek. Indítványoztam, hogy írjunk együtt egy dialogikus verset: egy strófát ő, egy strófát én, és így tovább, fölváltva, míg a befejező részhez nem jutunk. Éva beleegyezett: csak kezdjem meg a verset. Az indítványt én tettem, hát már nem hátrálhattam a feladat elől; éreztem, hogy nem lehet épkézláb verset írni szándékos nekifutással, ahogy egy sövényt átugrik az ember; és holmi szokványos bók-ritmust sem tákolhatok össze, mert a kolleginának jó ízlése van.« Takáts Gyula a költőnő kilétét is felfedte: »Pécsi, Siklósi úti diáklakásom előtt naponta sétált el A vers születésében S. É rövidítéssel említett költőnő, Schridde Éva. A doktori értekezésében közölt dialógusvers társszerzője. Pedánsan egyszerű, vékonyka magyar–német szakos kollegina volt...«
– Úgy tudom, később megváltoztatta a nevét, de arra már nem emlékszem."4
Nem tartom kizártnak, hogy Palkó István itt egy másik, társaságban történt közös versalkotó-játékra emlékszik, s nem a doktori értekezésben feldolgozott, mondhatni tudományos kísérletre. Mivel azonban ilyennek dokumentálható nyoma nem maradt, Lőcsei Péter a beszélgetésben visszatért a doktori értekezés által hitelesített változathoz. Weöres máskor, mással, így Várkonyi Nándorral is írt közös verset. Erről Várkonyi Nándor megemlékezik a Pergő években, mi több, a kéziratot is megőrizte.5 Palkó István Schridde Éva névváltoztatására nem pontosan emlékszik. Az igaz, hogy verseit Zemplén Éva néven publikálta, de nevét soha nem változtatta meg. Takáts Gyula, Lőcsei Péter által idézett rövid emlékezésében, pár szóban kiválóan jellemzi Schridde Évát, aki azonban az egyetemen nem magyar–német, hanem magyar–francia szakos volt. Nyilván anyanyelvi német tudása tévesztette meg Takáts Gyula emlékezetét.
Folytassuk Weöres doktori értekezésének Lőcsei Péter által megkezdett idézését, s nézzük meg, hogy Schridde Éva oldaláról közelítve mit tudunk megállapítani a közös vers elkészítésének időpontjáról és körülményeiről.
"A strófa kapásból kész legyen és szép legyen... szinte lehetetlen feladat; és valahogy mégis sikerült, amit leginkább a verselésbeli gyakorlottságomnak tulajdoníthatok. Négy sort írtam:
Míg hosszan bámulok barna hajadba,
belékövülnék én e pillanatba.
Lehet-e perc, mely öröklétté válna,
mint indák árnyán Csipkerózsa álma!
Éva sokkal hamarább, mint én, nagyon szép versszakkal válaszolt:
Látod, megöljük mind e drága percet,
s meg nem siratjuk: ez oly szomorú.
Kúszunk vakon előre, mint a szú,
mely fölfalja az időt, amíg perceg.
A következő szakaszt megint én írtam, de rosszul; még néhány strófa készült, és a vers egyre jobban elhanyatlott: már nem tudtunk megbirkózni az alkotáshoz nem alkalmas körülmények nehézségével; szinte csoda, hogy négy-négy sorunk is sikerült."
Az első, amit az eddig ismertekhez hozzátehetünk, igen jó hír: Schridde Éva megőrizte a közös vers kéziratát. Így most először láthatjuk a közös verset teljes egészében, a kis jegyzetfüzet segítségével pedig, amelyből a kézirat lapja származik, keletkezésének időpontját és mikéntjét is meg fogjuk állapítani.
Álljon itt először a teljes vers, kurzívval szedve Schridde Éva sorai.
Míg hosszan bámulok barna hajadba,
belékövülnék én e pillanatba.
lehet-e perc, mely öröklétté válna,
mint indák árnyán Csipkerózsa álma!
Látod, megöljük mind e drága percet,
s meg sem siratjuk: ez oly szomorú.
Kúszunk vakon előre, mint a szú,
mely fölfalja az időt, amíg perceg.
Puhává őrli a deszkát a szú,
puhává őrli élményét a költő –
oly humoros, már nem is szomorú,
hogy minden szép percet szavakba ölt ő.
Ha emlékezünk, az élmény holttest,
tetemre hívjuk bűnös önmagunk,
s nem feledhetünk, ha már a búnk rest,
nem csukhatjuk be zár-törött kapunk.
Kutya ugat és karaván halad
és te tovább mész s tovább megyek én
és papírra fagyott egy pillanat,
hogy üldögéltünk a ház tetején.
A vers itt megszakad. Látszik, hogy Éva elkezdte még a következő versszakot, de folytatni nem tudta, Weöres utolsó két sora tulajdonképpen nem is igényel folytatást. Az átsatírozott sor második fele, ha nehezen is, kiolvasható: "... az este is leszállt". A papírlap alján a firkálás, alsó sarkában a kis rajz arra utal, hogy egy darabig még a tetőn maradtak, beszélgettek, de a verset már nem folytatták. Weöres Sándornak igaza van abban, amit doktori értekezésében írt: "a vers egyre jobban elhanyatlott", végül belefutott önmaga keletkezési helyének és pillanatának rögzítésébe.
A kéziratlapot megvizsgálva feltűnik, hogy Schridde Éva a maga szövegén lényegesen kevesebbet, voltaképp alig valamit javított, míg Weöres Sándor teljes sorokat is áthúzott, újraírt. S ha itt figyelembe vesszük, mit mondott Weöres, hogyan írta le Schridde Éva a maga első versszakát: "Éva sokkal hamarább, mint én, nagyon szép versszakkal válaszolt", akár arra is gondolhatunk, hogy Éva nem ott és akkor találta ki a maga versszakait, hanem "kész anyaggal" dolgozott. És valóban, ha nem is végleges állapotú, de már meglévő versét használta a közös vers írása során. Annál meglepőbb, hogy e kész (vagy csaknem kész) strófák milyen jól illeszkednek Weöres rögtönzött versszakaihoz.
A kéziratlap élén ugyanaz a csekély horzsolt, "megrágott" sérülés látható, mint a jegyzetfüzet többi lapján, bizonyítva ezzel származási helyét. Kicsit viseltesebb, gyűröttebb; a kitépés után nem védte a többi lap meg a kis füzet borítólapja. A füzetben – többek között – egy vers piszkozata, nehezen olvasható javítgatásai, majd elkészült változatának tisztázata látható. Egyik lapján a következő versszakot találjuk:
"Látod, megöljük mind e drága percet,
s meg sem siratjuk: ez oly szomorú
s úgy haladunk megyünk vakon előre, mint a szú,
mely fölfalja az időt, amíg perceg."
 |
 |
| A "közös" vers kézirata | |
Nem más ez, mint Schridde Évának a közös versben szereplő első versszaka. Az áthúzott fél sor bizonyítja, hogy korábban keletkezett, mint a közös vers. A kéziratlapon pedig jól látható, hogy a harmadik sor "megyünk" szavát már leírta, azt javította "kúszunk"-ra. Ha a közös vers keletkezett volna korábban, erre az áthúzott fél sorra nem lett volna szükség. A közös versben történt felhasználás után még tovább dolgozott rajta, a végleges állapotban a szú-metaforát teljesen elvetette. végül a kész vers minden oldalát egyetlen vonallal átlósan áthúzta. A közös vers háztetőn történt megírására mindezek szerint azokban a napokban került sor, amelyekben Schridde Éva ezen az itt mindjárt bemutatásra kerülő versén dolgozott. Ennek ideje a jegyzetfüzet alapján jó közelítéssel megállapítható. A füzet egyik, a vershez közeli lapján naplószerű feljegyzések találhatók. Egyik (fél)mondata: "Mégse járja az embert 22 és fél éves korában...". A mondat további része számunkra érdektelen, viszont itt elárulja pontos életkorát. Schridde Éva 1937 nyarán volt 22 és fél éves, így a közös vers keletkezésének valószínűsíthető ideje 1937 júniusa, júliusa. Csakúgy, mint Schridde Éva itt következő versének keletkezéséé is.
HALOTT IDEINK TEMETŐJÉBEN
Lásd, mi megöltük mind e drága percet,
s meg sem siratnád? Nem vagy szomorú?
Az én könnyem, mint ezer koszorú
díszíti frissen e fölhantolt kertet.
Ez itt a legtemetőbb temető.
Hazárdjáték volt, nem vitézi torna,
aki oktalan ennyit gyilkolt volna,
talán nem volt még két szerető.
Nézd, itt fekszenek nagy kövek alatt
elmúlt napjaink s a bűvös hónapok,
melyek varázsát Istentől lopott
fény díszítette – íme, ez maradt:
külön a csendes mosolygású esték,
külön a csókos délutáni órák,
mikor a jövő úgy látszott, valóság
és köd takarta Krisztus kínzott testét,
és itt fekszenek kora pihenőn,
születetlenül, csírában megölten
ezer apró terv, miket magam szőttem,
de néked adni már nem volt időm.
Ha emlékezünk, az élmény holttest,
tetemre hívjuk bűnös önmagunk
s nem feledhetünk, ha már a búnk rest,
kilincsevesztett temetőkapunk,
s ha nem térünk be, kijön kósza lelkünk,
borunkba száll és altató porunkba,
meglegyint, ha más hajol karunkra,
vagy ha esténként másnak jöttét lessük.
E percek mását majd elénk sodorja
a nyár, az ősz, a tavaszízű tél,
lenge árnyuk mindenűvé kísér.
S most majd hívhatjuk egymást: zomotorra.
Schridde Éva és Weöres Sándor költői pályája más pontokon is kapcsolódik egymáshoz, nem csupán a Weöres doktori értekezésében tárgyalt közös versben. Ennek egyik meglepő, megkapóan szép és minden bizonnyal legfontosabb manifesztációját Lőcsei Péter mutatja be a Weöres-mozaikok XXIX., A műhely talányai c. írásában.6
Együttműködésük, majd egyre elmélyülő barátságuk alapjául és hátteréül nem elegendő az a tény, hogy együtt, egy időben jártak egyetemre. Weöres azonban az egyetemi évek alatt egy ideig a Schridde családnál lakott, Siklósi úti házukban. Ez a fontos életrajzi adat eddig elkerülte a Weöres-kutatás figyelmét. Igaz, maga Weöres sem emlékezett meg róla. S nem említették a Weöres egyetemi éveire emlékezők sem, akik közül Takáts Gyula és Csorba Győző bizonyára tudott róla. S valószínű, hogy Tatay Sándor is, igaz (és némiképp meglepő), ő Schridde Éva nevét, személyét sem említi meg egyetlen emlékezésében sem. Csupán egyetlen helyen történik utalás rá: "... másnap délelőtt, egyetemi órámon üzentem [Weöres Sándornak – FzJ.] egyik hallgatómmal, Schridde Évával (náluk lakott): Nyomás, baj van a Gilgamessel!" – írja Várkonyi Nándor a Pergő években.7 Ennek az együtt-lakásnak dátum szerinti, pontos időtartamát ma már nem tudjuk megállapítani, Schridde Éva később családi körben ennek tényéről ugyan beszélt, de időtartamáról nem. Tudunk azonban olyan időpontot azonosítani, ami erre az időszakra esett. Ilyen mindjárt a Pergő évekből idézett esemény időpontja is; az idézet szövegkörnyezetéből kiderül, hogy 1937 őszén történt.
Weöres Sándor az első három megjelent kötetét dedikálta a Schridde családnak, pontosabban a dedikációk időrendjében elsőt a családnak, a következő kettőt Évának. Az első dedikáció szövege A kő és az ember című kötetében: "Schridde-éknek / hálával és kézcsókkal / Weöres Sanyi. / Pécs, 1937. okt. 4.". Feltételezem, hogy ez a dedikáció ott-lakása elején született, s háláját talán épp az odaköltözés lehetőségéért fejezte ki. A második dedikáció a Hideg van című kötetben található: "Évának szeretettel / Cina / Pécs, 1937. nov. 13.". A "Cina" aláírás bensőséges viszonyra utal, aminek e dolgozatban még jelentősége lesz, s a dátummal együtt valószínűsíti, hogy ez is az együtt-lakás idején született. A sorrendben harmadik dedikáció A teremtés dicsérete című kötetben olvasható: "Vicának / b.ú.é.k. / Sanyi / Csönge, 1938. dec. 29.". A "Vica" megszólítás itt is elmélyült barátságra utal, a csöngei keltezés azonban nem segít megállapítani, hogy akkoriban, 1938 végén Weöres a Schridde-ház lakója volt-e még.
Az nem állapítható meg, hogy a közös vers születése idején, 1937 nyarán már ott lakott-e. Odaköltözését megelőzhette többszöri vendégeskedés, ezek során is fölmehettek Évával a tetőre verset írni.
Weöres Sándor húszévesen, 1933-ban kezdte meg egyetemi tanulmányait, Schridde Éva akkor már az egyetem hallgatója volt. Az természetes, hogy rögtön összeismerkedtek, ám az is megállapítható, hogy Weöres igen rövid időn belül megismerte a fiatal leány verseit is. Éva megőrizte Weöres kis üzenő céduláját, melyen a következőt olvashatjuk: "Kedves Évi! Lovász Pali bácsinak nagyon tetszenek a verseid. Hívd föl telefonon bármelyik délelőtt az O.T.I.-ban (8-tól 1-ig ott szokott lenni a hivatalában). Kézcsókkal Sanyi".
Az üzenet szövegéből arra következtethetünk, hogy Weöresnek is tetszettek Éva versei, biztatta őt azok publikálására, mi több, maga mutatta meg őket Lovász Pálnak. Mivel Schridde Évának 1935 júliusában már jelent meg nyomtatásban verse, e datálatlan üzenetnek ezt megelőzően kellett keletkeznie. A megszövegezésből pedig azt láthatjuk, hogy egyetemi, illetve költőtársként jól ismerték és kedvelték egymást, de közeli barátságról ekkor még nem volt szó. Két évvel később, a közös vers írásakor, majd az együttlakás idején azonban már igen. Olyannyira, hogy kapcsolatukat Weöres szerette volna tovább mélyíteni, ami egyébként teljesen érthető. A kedves, szép és okos fiatal leány, aki ráadásul maga is verseket írt, akár ideális szerelmi partnere is lehetett volna Weöres Sándornak - de nem lett. Az egyébként sem erőszakos szerelmi közeledést finoman elhárította, gondosan ügyelve arra, hogy barátságuk ne sérüljön. És élete végéig megőrizte azt a kis csokor verset, melyeket Weöres Sándor neki írt abban az időben; ezek a kéziratok hagyatékában máig megtalálhatók. Szerelmes versek ezek, de nem romantikusan vallomásosak, nem is a beteljesületlenség fölött kesergők; az ilyent egyikük ízlése sem engedte volna meg. Hanem kedvesek, pajkosak, játékosak, de így sem tartoznak az életmű java terméséhez. Szerzőjük sem kötetbe, sem az Egybegyűjtött versekbe nem válogatta be őket. Folyóiratban is csak egyiküket találtam meg, a Tükör 1939. évi januári számának 54. oldalán. 8 Közlésüktől itt eltekintek, csupán a Tükörben megjelent vers fotóját mutatom be.
Weöres Sándor verse a Tükör 1939/1. száma 54. oldalán
Fontos azonban a versek aláírása, a kéziratokon ez mindenütt: Cina. Weöres máskor is használta kisgyerek korában édesanyjától kapott becenevét; ez mindenütt meghitt, bensőséges kapcsolatra utal, mint itt, Schridde Éva esetében is.
Weöres később is igyekezett segíteni Schridde Éva versének/verseinek megjelenését. Várkonyi Nándornak írott, 1941. április 2-án kelt levelében olvashatók a következő mondatok: "Ha Erdélyitől nem sikerült verset kapni: annyi baj legyen. Helyette valamelyik pécsi költőt kéne verssel szerepeltetni: Lovászt, Kocsist, Zsikót, Csorbát, vagy Schridde Évát." Pedig Schridde Éva akkor már nem volt "pécsi költő". 1940 végén elköltözött Pécsről előbb átmenetileg Budapestre, majd 1941-ben Kolozsvárra, évtizednyivel később vissza szülővárosába, Sátoraljaújhelyre, ahol aztán élete végéig lakott. Weöres Sándorral és a hátrahagyott pécsiekkel többé nem találkozott.
WS beszélgető-cédulája Várkonyi Nándor hagyatékában
Schridde Éva és Weöres Sándor őszinte és tiszta barátságának megindítóan szép és értékes dokumentuma került elő Várkonyi Nándor hagyatékából, egy beszélgető-cédula, Weöres Sándor kézírásával. Kinek, kiknek állhatott érdekében kompromittáló pletyka keltése, terjesztése, nehezen lenne megállapítható. Az üzenő-cédula szövegéből mégis kiderül, hogy újságcikkek jelentek meg hamis célzásokkal Éva és Weöres intim kapcsolatára. Bizonyára pletykarovatuk is volt a napilapoknak... A cédulán nincs dátum, de mivel Schridde Évát múlt időben említi, feltehetően 1941 elején íródott, csakúgy, mint az imént idézett levél. Weöres Várkonyi Nándorhoz intézett kérésével, nemes és emberséges gesztussal áll ki barátjáért, barátságukért. Meghatóan szép szavaival köszönthetjük talán a legméltóbban Schridde Éva születésének századik évfordulóját: "Mégegy kis furcsaság: több cikk (nem te) említi Schridde Évát. Sose volt a szeretőm, s bájos kis célzások jelentek meg, nem tőled. tekintve hogy te is (más értelemben) említed őt, lehetne-e valahogy megemlíteni, hogy nem léda. Okos, kedves lány volt, de kár kompromittálni."
Ha Weöres Sándor ma írhatná a Három veréb hat szemmel különleges irodalomtörténetét, s kiterjesztené azt a huszadik századra is, abból Schridde Évát bizonyosan nem hagyná ki. S ő meg is érdemelne egy hasonló mélységű bemutató, elemző tanulmányt. Az adatgyűjtés folyamatban van.
*
Köszönettel tartozom Kende Katalinnak a Várkonyi Nándor hagyatékában található Schridde-dokumentumok fotóinak elküldéséért, Lőcsei Péternek a kutatásaink határmezsgyéjén történt találkozásért és konzultációkért, s mindenek előtt Schridde Éva unokájának s hagyatéka gondos őrzőjének, Baintner Ágnesnek, akinek közreműködése nélkül ez az írás meg sem születhetett volna.
JEGYZETEK
| 1 | SCHRIDDE Éva: A magyar vezércikk első évei. Pécs, 1938. |
| 2 | CSORBA Győző: A város oldalában. Jelenkor, Pécs, 1991. 56. old. |
| 3 | HÉLINANT: A Halál versei. Janus Pannonius Társaság, Pécs, é. n. [1940]. Bár a könyvnek a maga idejében sikere volt, Csorba Győző évtizedekkel később jónak látta ismét lefordítani, ez a Helikon Stúdió sorozatban jelent meg (HÉLINAND, de Froidmont: A Halál versei. Helikon, 1986). |
| 4 | LŐCSEI Péter: Használni kívánt, nem tündökölni (Palkó István kilencvenéves). In: Vasi Szemle, 2003/4, 443–466. old. |
| 5 | VÁRKONYI Nándor: Pergő évek. Széphalom Könyvműhely, 2004. 388 old. |
| 6 | In: Vasi Szemle, 2014/5. |
| 7 | VÁRKONYI Nándor, i. m., 367. old. |
| 8 | Falu Tamás és Nagy Méda versével egy oldalon... A Tükör 1939-es évfolyamában Weöresnek még két verse jelent meg. Az augusztusi számban A paprikajancsi szerenádja Képes Géza versével egy oldalon (597.), majd a decemberi számban Az éjszaka csodái, önállóan, három oldalon (819–821.), Szalay Lajos rajzaival illusztrálva. |