ÉLENJÁRÓ ELÖLJÁRÓK
Szombathely, Savaria Múzeum, 2014. október 2.
Az előadássorozat második estjén Dr. Kiss Gábor régész, történész Kinek mit köszönhet a város? A város középkori földesurai címmel, Zágorhidi Czigány Balázs történész-muzeológus "Mi, Szombathely város bírája, hegymestere és esküdtjei". Szombathely elöljárói a középkorban címmel tartotta meg referátumát.
Kiss Gábor olyan szombathelyi személyiségekről szólt előadásában, akik az országos politikában is jelentős szerepet játszottak; a legmagasabb elit soraiba tartoztak, mint például a mindenkori győri püspök. Közülük többen magas rangú szülők gyermekei, nem egy pedig az uralkodó törvénytelen gyermeke. Jelesül Kálmán püspök Károly Róbert fia volt. Szerepük és jelentőségük bizonyítéka, hogy Magyarország sorsfordító eseményeinél mindig jelen voltak. Az 1481-ben püspökséget nyert Nagylucsei Orbánnal (pozsonyi jobbágycsaládból származott) pedig megkezdődött a humanista főpapok "uralkodásának" sora, akik alacsony sorból emelkedtek ki – legmagasabbra Bakócz Tamás jutott –, és műveltségük révén kerültek a magas egyházi méltóságba. Szombathely korabeli jelentőségét az is igazolja, hogy a világ térképére is rákerült.
Elhangzott, hogy 1188 és 1526 között huszonöt püspök foglalta el a széket. Tevékenységükben fontos szerepet játszott a politika, gyakran a katonai tevékenység, a különböző hadjáratokban (tatárjárás, mohácsi csata) való részvétel is. Közülük többen a harctereken estek el, például Paksi Balázs (1525–1526). A püspökök sorában kiemelkedő szerepet játszott Bakócz Tamás, a későbbi esztergomi érsek, aki 1486–1494 között a győri egyházmegye püspöki teendőit is ellátta. Az előadó érdemeként említette, hogy 1491-ben visszafoglalta Miksa német császártól a határ menti településeket, így Szombathelyt is. Szólt azokról a püspökökről is, akiknek szerepük volt Szombathely várossá fejlődésében. Így Kálmánról (1337–1375), aki 1360-ban letelepítette a ferenceseket Szombathelyen, Hédervári Jánosról (1386–1415), aki 1407-ben kiváltságlevelet adott a városnak, amely a felemelkedését indította el. A gazdagon illusztrált előadásban a történész bemutatta a püspökök címereit is.
Zágorhidi Czigány Balázs a várossá fejlődő Szombathelyt mutatta be, amelynek gyökerei messzire nyúlnak vissza. A kora Árpád-kortól már központi szerepe volt a településnek. A városi státuszt meghatározó igazi városi polgárság a XII–XIII. században jelent meg. A várossá fejlődés meggyorsulása a XIV–XV. században kezdődött meg. A XIV–XV. századtól már igazi város, mezőváros, a megye második legjelentősebb települése. Mint uradalmi és közlekedési központ, városi kiváltságokat kapott. Volt ispotálya, kolostora, városfala; volt piaca, kocsmáltatási joga, amely számottevő bevételt jelentett. E folyamatban meghatározó szerepe volt a hospeseknek, azoknak az idegen ajkú telepeseknek, akik az iparos és a kereskedő réteget, a polgárságot képviselték – külön jogokkal, de a nemesi társadalommal összefonódva.
A város irányítóiról, elöljáróiról viszonylag keveset tudunk, mert a középkorban nem a személyiség, hanem a közösség szerepe volt a meghatározó a város irányításában. Kiemelkedő szerepe volt a város földesurának, aki a győri püspök volt. A püspökök mellett még két jelentős család történetét jegyezte föl a történelem, akik fontos szerepet vállaltak a várossá alakításban: a Szőke és a Kámoni családokét.
A mindennapi élet irányításában, a különböző vitás ügyekben a tizenkét esküdtnek, a hegymesternek és a falunagynak (megbízásukat általában egy évre kapták), később városbírónak volt fontos szerepe. A testületet évente – legtöbbször a gazdasági év kezdetekor (Szent György napon, vagy valamely jeles ünnephez kapcsolódva) – választották meg.
A várossá fejlődő Szombathely állomásainak fontos dokumentumai a ránk maradt oklevelek, melyekről az előadó részletesen is szólt. Az első ismert oklevél 1342-ben – egy birtokeladás kapcsán – keletkezett. ez az egyetlen olyan dokumentum, amely fölsorolja az esküdtek nevét is. Időben ezt követte egy 1354-ben írt oklevél, amelynek tárgya örökhagyás. Elemezte az előadó az 1382-es, 1348-as, 1445-ös, 1481-es okleveleket is, illetve az okleveleket hitelesítő pecsétekről is szólt. Ez utóbbiak – fő motívumuk a fallal övezett várostorony – a mai Szombathely címerében tovább élnek. (Dr.Gál József)
EMLÉKTÁBLAA-AVATAS ÉS KONFERENCIA JÁKI ZÉNÓ, JÁKI SZANISZLÓ
ÉS JÁKI TEODÓZ TISZTELETÉRE
Győr, 2014. október 28.
A tiszteletadás és emlékezés a tudós bencés szerzetes jáki testvérek szülőházánál, a Zrínyi utca 6. sz. ház előtt kezdődött, melynek falán méltó emléktáblát helyezett el a Bencés Diákok Győri Egyesülete. Dr. Magassy Dániel, az egyesület elnökségi tagja felkérésére Bíró László tábori püspök áldotta meg az emléktáblát, Lebó Ferenc szobrászművész alkotását. Beszédében egy Szent Pál-i levélrészlet fölolvasásával (Kol 3, 12–17) mutatott rá, hogy a szeretet, Krisztus békéje és a hála jellemezte a Jáki család életét – majd a hivatásról és a reményről is szólt.
Az ünnepi rendezvény a Győri Czuczor Gergely Bencés Gimnázium dísztermében folytatódott. Horváth Dori Tamás OSB perjel köszöntötte az előadókat, a vegyeskart – Teodóz atya énekes tanítványait – és a hallgatóságot, az "öreg bencés" diákokat: az elhangzó dolgozatok gazdagítsanak minket emberségünkben, tudásunkban és hitünkben.
A kórus Istent dicsérő dallamokat énekelt kulturált hangon, gyönyörűen, köztük egy népi vallásos éneket, melyet Jáki Teodóz gyűjtött: Térj be hozzám, Istenem! – Lövéte, Hargita megye, 1984.
Elsőként dr. Nedeczky Árpád főállatorvos – mint egykori tanítvány – a legidősebb fiútestvérről, Jáki Zénóról beszélt. A legelső találkozás fölelevenítésével mintegy gyorsjellemzést adott kedves tanáráról. 1967 szeptemberében mosolygó, középkorú szerzetes lépett az osztályterembe, s bemutatkozásképpen mondta: ismerek egy édesanyát Győrben, akinek három fia bencés szerzetes lett. Egy tudósember, egy művész és egy – ember. Ez utóbbi volt Zénó atya.
1919-ben született Győrött. 1937. augusztus 6-án öltötte magára a bencés szerzetesi ruhát. 1942. június 27-én ünnepélyes fogadalmat tett, majd 1943. június 20-án áldozópappá szentelték. A Szt. Gellért Hittudományi és Tanárképző Főiskolán matematika–fizika szakos tanári oklevelet szerzett. 1943-tól '48-ig gimnáziumi tanár Kőszegen, majd a "fordulat évétől" – "kincésként" – '48 és '50 között segédlelkész Nagypösén, a Szent Márton plébániatemplomban (ma: Gyöngyösfalu), közben karnagy és kertgondnok Kőszegen. 1950-ben és '51-ben segédlelkész Celldömölkön, lelkészhelyettes Kemenesszentpéteren. Visszakerülve Pannonhalmára, 1950-től '55-ig gimnáziumi tanár és diákotthoni nevelő, majd felváltva Győrben és Pannonhalmán volt tanár és nevelő, illetve igazgató-helyettes és igazgató. Legányi Norbert főapát kényszerű lemondása után, 1972-ben a rend hat jelölt közül őt választotta főapátnak, de az Állami Egyházügyi Hivatalnak elfogadhatatlan volt a személye. Ekkor bölcsen "kiállt a sorból", ami biztonságosabb és könnyebb életet tett lehetővé a rend számára, és ő is nyugodtabban működhetett igazgatóként. 1982-től '85-ig alperjel és gimnáziumi tanár Pannonhalmán, majd beteggondozó és intenciókezelő, '89-től nyugállományban. Tíz évig volt Nyalka lelkipásztora; a 750 éves jubileumkor a falu díszpolgára lett.
Zénó atya kiváló emberi adottságaival, derűs, vidám, dinamikus egyéniségével, áldozatkész szeretetével egész életében közösséget formáló testvér, sokaknak lelkiatyja volt. A nehéz időkben is vidám, készséges és adakozó lelkülettel töltötte be rendi feladatait. Amikor aztán maga is törődésre szorult, betegségét, mozgáskorlátozottságát derűvel és szelídséggel viselte. A 2013. évi nagyhét a csendes szenvedés hete és a várakozás ideje volt számára is. A feltámadás ünnepén, március 31-én tért meg az őt meghívó Krisztushoz.
Prof. dr. Vizi E. Szilveszter kétszeres Széchenyi-díjas kutatóorvos, a Magyar Tudományos Akadémia egykori elnöke Jáki Szaniszlóról – a tudósról, a hit védelmezőjéről és a jó barátról – tartotta meg referátumát. Föl kell mutatnunk elődeink teljesítményét, gondolatait, munkásságát; példaképül kell állítanunk azokat az egyéniségeket, ikonokat, akiktől sokat tanultunk, akikre büszkék lehetünk. Mint mondta: emléket állítani kötelesség, tanulni a múltból bölcsesség.
Jáki Szaniszló tudománytörténész, tudományfilozófus, teológus, fizikus, egyetemi tanár; több mint negyven világszerte elismert könyv, számos tudományos és teológiai esszé, egyéb szakcikk szerzője, Immanuel Kant és Giordano Bruno műveinek angolra fordítója. Világszerte nagy neve van, Magyarországon keveset tudnak róla. Templeton-díjas. A vallási Nobel-díjként emlegetett elismerést 1973-tól azoknak ítélik oda évente egyszer, akik kiemelkedő vallási és spirituális eredménnyel gazdagítják az emberiséget. néhány név: Boldog Kalkuttai Teréz anya, 1973; Alekszandr Szolzsenyicin, 1983; Tendzin Gyaco, Őszentsége tizennegyedik dalai láma, 2012; Desmond Tutu, dél-afrikai anglikán egyházi vezető, 2013.
Szaniszló atya 1924-ben született Győrben. 1942. augusztus 6-án lépett a bencés rendbe, 1947-ben ünnepélyes fogadalmat tett, majd egy évvel később Pannonhalmán pappá szentelték. 1950-ben Rómában, a bencések Szent Anzelm egyetemének teológiai fakultásán doktorált. Az egyesült államokban teológiát és francia nyelvet tanított. Betegsége – mandulaműtéte – következtében berekedt; meg kellett válnia a tanítástól. Több mint hatvan könyvet publikált. Fizikai tanulmányokat folytatott. 1957-ben a nobel-díjas Victor F. Hess alatt doktori diplomát szerzett kísérletes fizikából. Sajátos gondolkodására és bátorságára jellemző volt, hogy kritizálja és pontosítja a Heisenberg-féle bizonytalansági tényezőt.
Első jelentős tudományos könyve, A fizika látóhatára a chicagói egyetem kiadója gondozásában jelent meg 1966-ban. Tekintélyes és vitatott személyiséggé vált azzal, hogy a nyugati tudomány történetének egy más szemléletű értelmezése mellett érvelt és bizonyított. Mélyen felkavarta azt az általános nézetet, amit Francis Bacon és René Descartes nyomán a francia enciklopédisták és brit utilitaristák sugalltak és fejtettek ki. Jáki érve az volt, hogy három előítélet sújtja és torzítja a tudomány fejlődése és sikere magyarázatát: az empirizmus, az idealizmus és az antiklerikalizmus. Jáki atya a középkori vallásosság és tudomány jelentőségét emelte ki, mint amelyek előkészítették az utat Kopernikusz, Galilei és Newton fizikai és csillagászati áttörésének.
Téves az a nézet, hogy a természettudomány bizonyítani tudja, hogy nincs Isten. Nem tudja bizonyítani. Az ember legyen bátor, hogy megvallja hitét. – Mikor a kutatóorvos – a városmisszió keretében – a Bazilikában, Mádl Dalma asszonnyal együtt, a szószékről beszélt erről, amit Európa majd' minden televíziós állomása közvetített, utána megtámadták: természettudománnyal foglalkozó tudós ilyet nem tehet. Szaniszló atya győzte meg őt, a kutatóorvost, hogy tehet.
Műveiben tanította azt is, hogy a hit és az ész, a mérhető és nem mérhető között hidat kell építeni, és erre az emberi elme hivatott. A hit és ész, fides et ratio olyan, mint két szárny, mellyel az emberi szellem fölemelkedik az igazság fölismerésére. Csak a hit és az ész, a mérhető és a mérhetetlen együttes segítségével lehet eljutni igaz fölismerésekig, még ha az eredmény csak részigazság is. Gondolatával megelőzte a Fides et ratio (1998) pápai enciklikát.
A referátum lezárásaként a professzor tolmácsolta Paul Haffner, a Pápai Gergely Egyetem tanára, a Jáki Szaniszló emlékét őrző alapítvány elnöke elismerő üzenetét. Áldását küldi, és gratulál a három bencés szerzetes emlékének szentelt konferenciához.
Harmadikként Prof. Dr. Cs. Varga István irodalomtörténész tartotta meg oldott hangulatú, lendületes előadását. Tizenöt évig volt Teodóz atya kísérője-minisztránsa szerte a kárpát-hazában; jórészt az együttmunkálkodás éveiből gyűjtött személyes emlékekből – szellemi-lelki megnyilvánulásokból és anekdotikus történetekből – rajzolódott ki a zeneművész tanár arcképe.
Teodóz atya mindig interaktív volt. Egy eset a Felvidékről. A csitári hegyek alatt, a Kodály-emléktáblánál mondta: Pistám, itt mindent megszerveztek, semmi dolgunk nincs. S akkor egy kardos menyecske előlépett, és fölkérte Jáki Teodózt, hogy tartsa meg ünnepi beszédét. Mikor befejezte, mondta: most pedig kérem kedves tanítványomat, folytassa gondolataimat. Ebben a pillanatban, ezen a konferencián pedig azt üzeni az előadónak, hogy ilyen magasságokban, gondolatgazdag beszédek közegében jó folytatni – magasan –, mert van miből leadni. Ilyen volt az ő észjárása és derűje: a captatio benevolentiae szívből kell, hogy jöjjön.
Jellemző volt rá, hogy az ELTÉ-n vagy a Református Egyetemen reverendában, skapuláréban tartott előadást. Így kezdte: kedves hallgatók, aki az én tanítványom, azt – ha elfogadják – pedagógiai unokámként tisztelem és szeretem. Ezzel megnyerte a hallgatóságot. Büszkén viselte a reverendát; "aki papi civilt hord, úgy néz ki, mint egy temetkezési vállalkozó."
Ha hívták valahova, sokszor nem is tudta, milyen témáról kell beszélni: "tőlünk öt perccel előadás előtt is lehet rendelni." Amikor az Ómagyar Mária-siralomról tartott előadást, úgy kezdte, hogy az égi és földi anyaképekről lesz szó. A Mária-siralom és a Boldogasszony anyánk csángó változata állt a középpontban. A Siralom csodálatos szavaiban – világnak világa, virágnak virága – benne van a világ teljessége, az égi rend, de jelzi azt is, hogy benne van a virágban is a teljesség. Milyen csodálatos, mikor elhangzik József Attilánál: "ha már elpusztul a világ,/legyen a sírjára virág"; Radnótinál: "... gyermekkorom világa./Belőle nőttem én, mint fatörzsből gyönge ága." Egy rímhelyzetbe belerajzolja ugyanezt. És mikor azt látjuk, hogy szavakból fakad a szépség, jóság, igazság, gondoljunk arra is, hogy csodálatos örökségünk a magyar nyelv. Miért van annyi tudós tehetségünk? Agyunkban a bal féltekében van a képi, a jobb féltekében az asszociációs képesség. Teodóz atya különös minőséget, kvalitást örökölt. Művészlélek volt, aki tudott sok mindenre figyelni. Sziporkázó volt asszociációs játéka; könnyedén jött és humorosan.
Előadásai során mindig érezhettük, hogy az Origótól indul el. Az Origó pedig Krisztus volt, ezt erősítette a Mária-tisztelet, és ezt követte az anyanyelv szeretete. Ebből a csodálatos örökségből nőttek nagyra a Jáki testvérek: a jó ember, a nagy tudós és a művész.
Mennyire szerette a nyelvet, a nyelvben kifejezett életet! Ennek védelmében tudott indulatos is lenni, ha méltatlan, pimasz dolgokkal találkozott. Idehaza gyakran hallhatjuk mindenhol a kismamákra, hogy terhes, terhes... legalább várandósságot mondanának, de legszebben a csángóföldi magyaroktól hallani. Amikor látják már, hogy az új élet megfogant, azt mondják: Marika megszépült. Mikor már nagyon látszik: Marikának jövője van. Jövője az édesanyának, édesapának, jövője a közösségnek, a nemzetnek. S Teodóz atya észrevette az Üdvözlégy imában, hogy benedicta tu in mulieribus: áldott vagy te az asszonyokban. Tehát az Égi Patróna ennek az életnek a patrónája. És hova emeli édesanyját József Attila is, amikor azt írja: "szürke haja lebben az égen,/kékítőt old az ég vizében"? Oda, a legmagasabbra, az Égi Patróna mellé. (Kapiller Ferenc, 1973-ban Győrben végzett bencés diák)
BABÓ ANTAL-EMLÉKKIÁLLÍTÁS ÉS A BABÓ-DÍJ ÁTADÁSA
Kőszeg, 2014. november 9.
Immár tizenkettedik alkalommal történt meg, emlékkiállítás keretében a Babó-díj átadása Kőszegen, a református templom csillagtermében. Az idei díjazott Tótáné Pethő Rózsa nemezelő művész, aranykoszorús babakészítő mester. Lőrincz Zoltán művészettörténész köszöntötte a művésznőt, a barátokat és az érdeklődőket. Emlékeztetett arra, hogy éppen tizenöt éve halt meg Babó Antal faműves. Röviden ismertette, hogy a díj odaítéléséről milyen feltételek alapján dönt a kuratórium: legyen fontos a díjazott számára a magyar kultúra ápolása; vidéki életforma; alkotó tevékenységet folytasson. A teremtett érték egy töredéke itt látható a kiállításon. A művészettörténész felkérte Ráczné Páldy Eszter táj- és kertépítészt, hogy mutassa be a díjazott alkotót és munkásságát.
Eszter asszony személyes ismerősként beszélt Tótáné Pethő Rózsáról: abból a faluból származik édesanyja és ő maga is, ahonnan Pethő Rózsa érkezett. Az ország másik feléből, Nagykörűből, paradicsomi (gyümölcsös)kertből jött olyan művészi tevékenységet bemutató egyedi alkotásokkal, melyeket jó szívvel lehet ajánlani mindenkinek. Csodák születtek és születnek keze munkájából.
Rózsa asszony Jászberényben tanult, rajztanárnőként végzett, de a tanítás mellett festőművész is volt. Úgy tanított, hogy folyamatosan alkotott. Amikor harminc évvel ezelőtt megismerkedett a nemezművészettel, belekóstolt mind a népi mesterségbe, mind a népművészetbe, de nem tartotta meg magának soha ezt a tudományt, hanem elkezdte oktatni. Tehát amellett, hogy alkotó tanár volt, idővel tanító művésszé képezte magát. Harminc évvel ezelőtt már (és még) kevés ember tudta a nemezelést; újra-felfedezett mesterség volt ez akkor, s azt a kicsit is, amit fel lehetett fedezni, kevés ember tanította.
A nemez felhasználását általában díszként, képként, faliképként, ruhaként ismerhetjük meg. Ez az egyik felhasználása az anyagnak. A másik, hogy térben megjelenő egyedi alkotásokként valósul meg. Ez a fajta kezelése az anyagnak – a babafigurák összekapcsolása történetekkel, legendákkal, életképekkel –, a mesélés rajta kívül nem létezik.
A nemezkészítés nagyon nehéz fizikai munka; puha anyagból kell kemény formát gyúrni, s hogy meddig lehet elmenni, kísérletezni, annak megvannak a fizikai határai. Rózsa már nem tudja ezeket a babákat, nemezeket összegyúrni. Segítség kell, de varrni tud babát, s ezeket Nagykörűben egy szeretetboltban lehet megtalálni. Az értük fölajánlott adományokat rászoruló családok, gyerekek kapják. Így tehát a szeretetből fakadó alkotás nemcsak tárgyi formában nyilvánul meg, hanem praktikus módon a családokhoz eljutó segítséggel is "hasznosul" – közvetlenül szolgálva az életet.
A szép méltatás után Somogyi Győző, kossuth-díjas festőművész, grafikus, a Nemzet Művésze átadta az általa készített elismerést – fölolvasva a dicsérő sorokat: A Babó Antal Baráti Társaság Babó Antal-kitüntetést adományoz Tótáné Pető Rózsa aranykoszorús nemezkészítő mesternek a nemezművészet egyedülállóan magas színvonalú művelése, megújítása és tanítása, a magyar hagyományok, magyar kultúra megismertetése és terjesztése érdekében végzett munkássága elismeréseként.
Kapitány Gábor szociológus, megemlékezve a szintén elhuny Péri Józsefről, átadta az ötvösművész által készített emlékplakettet.
A díjazott nemezműves mester – magát következetesen alkotónak nevezve – meghatódott szavakkal köszönte meg a reá irányuló figyelmet, és nagy szívvel ajánlotta "mindenki kegyelmébe" az ő számára mindenkor varázslatot jelentő nemezelés teremtményeit, az alkotásait. (Kapiller Ferenc)