"KÓPIC" ÉS "ZSOMBOR"

A Néprajzi Múzeum Háztartásgyűjteménye csaknem négyszáz különböző méretű és formájú spirálfonással készült szalmakosárral rendelkezik a történelmi Magyarország területéről. A tárgyak lokális megoszlása kissé egyenetlen, de nagy vonalakban lefedi a típus készítési és használati területét. Feltűnő a Vas megyei szalmakosarak nagy száma, ahogyan a használatuk is ezen a vidéken volt a legjelentősebb a magyar nyelvterületen. Bátran állíthatjuk, hogy a szalmakosár (a helyiek nyelvhasználatában többnyire "kópic" és "zsompor") Vas megye emblematikus néprajzi tárgya. (lásd HORVÁTH 1996. 233. kép. Csákánydoroszlói kópicok és "sütnyivalószárogatú". 1937. SNF 435)

A következőkben a Néprajzi Múzeum 84 darab, Vas megye különböző községeiből származó spirálfonású szalmakosarát szeretném röviden bemutatni. Az első tárgyegyüttes – két ovális szakajtó és egy kerek kenyérkosár – 1908-ban került az intézmény nyilvántartásába, "az Iparművészeti Múzeum gyűjteményeinek kiállítása alkalmával osztályunknak átadott gyűjtemény" részeként¹. további 52 darab vessző-, kisebb részben gyékénykosár mellett ez a három tárgy is szerepelhetett az 1873-as bécsi világkiállításra, illetve az 1885-ös országos kiállításra Xántus János által gyűjtött anyagban. A szalmakosarak gyűjtési helyeként Kőszeget tüntették fel (GRÁFIK 1997a; vö. GRÁFIK 1997b). 1909-ben újabb 10 darab szalmakosár a Vasvármegyei Kulturegyesülettől csere révén került a múzeumba. Ez az anyag a nyugat-magyarországi szalmakötés történetének korai, értékes emléke. Változatos az összetétele is, a leltárkönyv bejegyzései szerint: két "vízhordó zsombor"², "liszttartó véka", "liszttartó kópic", "fakengyeles zsombor", "östöbü", "kis kengyeles zsombor", "gyümölcsös zsombor", "lábas alá való perec", "tyúkfészek". A Néprajzi Múzeum intenzív, tervszerű tárgygyűjtése ezen a területen is az 1950-es évek elején kezdődött, és szűk harminc év alatt igen gazdag anyagot eredményezett. Több jelentős kutatás folyt az Őrség falvaiban, és kiemelt figyelmet kapott Felsőszölnök vend kosárkultúrája. Istvánovits Márton, Szabó Mátyás és Morvay Judit 1953-ban még használatból gyűjthettek hét szalmafonatú tárgyat Őriszentpéteren: zsomborokat, gabona- és terménytartó kópicokat, lábasalátétet.³ 1960-ban Morvay Judit Velemben, Szentpéterfán, Nagykölkeden és Felsőszölnökön gyűjtött nagyszámú, spirálfonással készült szalmakosarat. ⁴ Boross Marietta 1966-ban Felsőszölnökön végzett terepmunkát, és 14 darab különféle méretű és funkciójú szalmakosárral gazdagította a vend községből származó korábbi gyűjtést.⁵ A sűrű, egyenletes fonás, a világos szalma és a sötétvörös vessző színkontrasztja, a fülek, fogók, talpgyűrűk íve, és olykor a kosár falának áttört hullámdísze a kosárgyűjtemény legszebb, különös becsben tartott együttesévé teszi ezt az anyagot.

 

 

Hofer Tamás Kőszeg környékéről két egyedi szépségű, nagyméretű, kúpos fedelű terménytárolót és egy vékát hozott – a vízszintes szalmafülek és a világos vesszőfonás alapján feltételezhetjük, hogy egyazon kéz munkájából. Az utolsó jelentős kosárgyűjtés ezen a vidéken Molnár Mária nevéhez fűződik: 1976 nyarán több családtól 14 darab különböző nagyságú és funkciójú szalmatárgyat – vékákat, terménytárolókat – vásárolt.⁶

A gabonaszár fonása a magyar nyelvterületen kétféle módon történt: "szálas szalmából – finomabb búza és durvább rozsszalmából – csinos ünnepi jelvényeket, aratókoszorúkat s különösen Erdélyben ezenfelül férfi és női szalmakalapot is fonnak. A kicsépelt és kötélbe fogott szalmából elsősorban kötelet sodornak, továbbá kosarat, kaptárt, vékát, lészát, ágyat, székülést fonnak. A szalmafonásnak ez a fajtája nagyjából azonos a gyékénykötéssel. Hazája leginkább a Dunántúl" – írja Bátky Zsigmond A magyarság néprajza I. kötetében. (BÁTKY é. n. 296) A kosárkötés téli elfoglaltság volt: ekkor tudtak rá időt szakítani, és ekkor állt rendelkezésre a megfelelő minőségű zsúpszalma. A hosszú szalmaszálak kötegét a kosárkötő erős és rugalmas anyaggal fűzte össze, rögzítette. A spirálfonásnál használt varrószál többnyire hántolatlan, hasított fűzfavessző, ritkábban akácháncs, szederinda, mogyorófa-hasíték volt. Általános vélemény szerint a hasított szedervessző a legerősebb, legvékonyabbra hasítható "szíj", "szíjács", de a tüskés bokorról nehezen szedhető. Az ideális, egyéves vessző szedésére november-december hónapban került sor. A vesszőket késsel vagy "hasítóval" hasították fel három/négy részre, kemény, fás belét kézzel vagy háncsgyaluval távolították el. Elvétve előfordult a gyékény is mint varrószál, ezzel a veszszőnél gyengébb, puhább anyaggal a szalmakötegeket sűrűbben befonva.

 

 

Eperjessy Ernő 1962-ben, Szentmihályhegyen végzett terepmunkája alapján így rögzítette a spirálfonású szalmakosár készítésének fázisait: "A gyűszűbe (bőrgyűrű) szorosra tömve fűzik be a zsuppot a torzs végével úgy, hogy kb. 10 cm-re szabadon kiálljon. Ide a torzs közé ellentétes irányban kb. 5 cm-re bedugják a szederényt (hasított szedervesszőt), majd folytatásának irányában néhányszor megtekerik a zsuppot. A tekercselt zsuppot behajlítják balról jobbra tekeredő csigavonal mentén, majd a későbbiekben ehhez a kezdéshez hozzáfűzik a köteg folytatását a cuca vagy szúrókés segítségével. Ahogy növekszik a csiga, aszerint szaporítani kell az átszúrásokat, illetve növelni kell az öltések számát, hogy a henger egymáshoz kötődjön. A fenék elkészülte után a kötegeket függőleges irányba terelik. Az átfűzés a következőképpen történik: az alsó zsúpkötegen belülről átszúrják a cucát (tűt), vele szétfeszítik a zsuppot, és ezen a nyíláson átfűzik a szederindából készült szíjat. Ezzel hozzászorítják a felső, új köteget az alsóhoz, a szíjat ismét behajtják, majd ismét kifelé szúrják." (EPERJESSY 2000)

A spiráltechnikával készült szalmakosár jellemzően díszítetlen vagy kevéssé díszített, szépségét az egyenletes fonás és a szabályos forma adja. A kollekció tárgyain jól megfigyelhetjük a megvalósítás különböző minőségi fokát: a tökéletesen szabályos, sűrű kötéssel készült kosarak mellett vastag hurkákból álló, ritkásan fonott, bizonytalan kontúrú darabokat is nagy számban találunk. gyűjtésük során a "szépség" nem volt kritérium: a kevésbé sikerült, avagy elhasznált, megrongálódott kosarak is a gyűjtemény teljes értékű darabjai. Míg gyékénymunkával és azon belül spirálfonással is mindkét nem foglalkozott, a szalma ilyen módon való feldolgozása magyar nyelvterületen egyértelműen férfimunka volt. A jobb módú parasztemberek saját háztartásukat látták el, de jellemzőnek tekinthetjük azt is, hogy a kosárkötésben jártas, ügyes kezű gazda ajándékba adta, esetleg cseretárgyként használta a feleslegesnek ítélt darabokat. Az áttört falú, varrókosárnak szánt kisebb példányokat gyakran fiatal férfiak készítették párjuknak szerelmi ajándékként. A fiatal házas férfiak induló háztartásuk számára több, különféle funkcióra szánt kosarat fontak. A "kosárkötő" őrségi falvakban a gyerekek is próbálkoztak a tevékenység elsajátításával.⁷

 

 

A tárgyféleség az ország területén magyar és nemzetiségi közegben is jelen volt, de ilyen alapon nem mutat határozott egyéni jellegzetességet. Csalog Zsolt határozott álláspontja, hogy az etnikus jegyek a magyar népi vessző-, gyékény- és szalmafonás tekintetében nem lényegiek, tehát az anyag/szerkezet/technika alapvető kérdéseit nem befolyásolják. Az eltérések a díszítések kevésbé releváns jegyei körében fedezhetők fel. (CSALOG 1960, 4) A szalmakosarak esetében kivételt képeznek a felsőszölnöki vend lakosok kosarai, melyeket könnyen felismerhetővé tesznek a vesszőből hajlított erős fülek és a fából faragott talpkarikák. Ugyancsak Vas megyei megfigyelés, hogy a helyi német falvakban jobban kedvelték a magas, hengeres terménytartókat. (HORVÁTH 2010, 99)

A kosarak magukon viselik készítőjük gyakorlatlanságának, vagy éppen ellenkezőleg, a kosárkötésben való jártasságának nyomait. A sűrű, egyenletes fonás mindenféle díszítés nélkül is ez utóbbira vall, míg a szabálytalan forma vagy a könnyen kibomló, vastagabb hurkák bizonytalanabb készítőre utalnak. A Nyugat-Dunántúlon csaknem minden családban akadt kosárkötő, munkáik esetlegesebbek, "rusztikusabbak", kevesebb rajtuk a díszítés, mint az alföldi falvak, mezővárosok specialisták által készített kosarain.

 

 

A szegényebb parasztemberek eladásra, piacra is dolgoztak. A tárgyfélével való kereskedés azonban sohasem volt olyan általános, mint a vesszőkosarak esetében. Míg a piacok és vásárok képéhez a vesszőkosár-árusok máig szorosan hozzátartoznak, szalmakosárral kereskedőkről csak elszórt adatokkal rendelkezünk. Vándor, házaló szalmakosárkereskedőkről is vannak feljegyzések. Eperjessy Ernőnek a Vas megyei Szentmihályfalván gyűjtött adata szerint a terménytartók csereértéke a búzával vagy más szemes terménnyel való egyszeri megtöltése volt, de cserélték a kosarakat lisztért, zsírért, és pénzért is árulták. (EPERJESSY 2000, 215)

A spiráltechnikával készült szalmakosarak mérete egészen eltérő, apró tárgyak, pl. gyufa, varróeszközök, aprópénz tárolására éppen úgy használták a tárgytípust, mint nagy mennyiségű termény elraktározására. Kardos László őrségi gyűjtése során a szalmakosarak méretét illetően ezt jegyezte fel: "A kenyérsütő-szakajtó-véká-nak a feneke 6 karimából (hurkából), az oldala 11 karimából áll, (a karima vastagsága szerint 9-ből is állhat). A fertálos 15 karimás; ebből vetnek. Az ezeknél nagyobb vékát leginkább liszttartásra használják. A kópic-nak kötött véka kisebbje félmérős, nagyobbja három mérős." (KARDOS 1943)

 

 

A spirálfonású szalmakosarak jelentős súlyuk miatt szállításra kevéssé voltak alkalmasak, tárolásra viszont kiválóan. Egy-egy parasztgazda egész sorozat, különböző méretű terménytárolóval rendelkezett. Az 1960-as évek végén Szolnoky Lajos egy Zala megyei parasztház padlásán 15–16 darab, használatban lévő terménytároló "kópicot" talált, három sorba rendezve, különböző terménnyel megrakva. Ebben a háztartásban a múlt századfordulón kosárkötő specialista élt, a kosarak szokatlanul nagy számát ez magyarázza. A kisebb, 4–5, 6–8 darabból álló sorozatok azonban Nyugat-Magyarországon, Vas megyében is általánosak voltak. A tárolókosarak, szakajtók tipikus életútja jól kirajzolódik: a szoba/kamra területéről elhasználódva a padlásra kerülnek. Az eredetileg liszt, tojás, termény tárolására szolgálók használaton kívül üresen álltak, vagy több éves, fel nem használt javakat tartalmaztak, állatok etetésére szolgáltak. "A 20–30 év munkában megöregedett szalmaszakajtó alkalmas baromfietetésre, magvak vagy szilárd élelmiszerek alkalomszerű használatára stb." (CSALOG 1963, 19) A padláson álló, keveset mozgatott terménytartók életideje természetesen hosszabb volt, mint a rendszeresen használt szakajtóké, tojástartóké. Morvay Judit 1960-as, őrségi gyűjtése során jegyezte fel, hogy régebben, a füstös padlásokon a kosarak jobban konzerválódtak, a füsttel átitatódott kosarak nem kukacosodtak meg.⁸

 

 

Az urna alakú terménytartók univerzális tárolóhelyei voltak a különféle gabonamagvaknak, hüvelyeseknek, lisztféléknek, aszalt gyümölcsnek, hajdinának. A bennük lévő javakat igyekeztek megóvni a portól, kártevőktől, rágcsálóktól, ezért többnyire lefedték őket. A terménytárolók egyik része eleve fedéllel készült, másik részükre alkalmi fedő – használaton kívüli szakajtó/véka, cseréptányér – került. A merítő-, és mérővékák mindennapos eszközei voltak a háztartás és az állatok számára megfelelő mennyiség adagolásának. Mivel a készletet egy évre szigorúan be kellett osztani, a mérés a gazda és a háziasszony felelősségteljes feladata volt. A kukoricát, búzát, ocsút, korpát a hombárokból vékával merték ki, gyakran abban is tették az állatok elé. A kisebb, ovális mérőszakajtót/vékát – hogy kéznél legyen – többnyire benn tartották a nagyobb lisztes-szakajtóban, hombárban.

 

 

Az Őrségben nagy hagyománya volt a gyümölcs, elsősorban a szilva, kisebb mértékben az alma, a körte és cseresznye aszalással való tartósításának. A "szárasztás", "szárogatás" faperemes, szögletes vessző- vagy kerek, illetve ovális spirálfonású szalmaaszalókon történt. A ráterített gyümölcsöt napon, a füstöskonyha kemencéjének tetején szárították, vagy a kemencébe tolva aszalták meg. többnyire a padláson, terménytároló "kópicokban" tárolták, lefedve, hogy a portól megvédjék. Az aszalt gyümölcsöt levesnek, böjtös ételnek, kalács ízesítésére vagy csak téli csemegének ették. A kisebb, gyakran áttört oldalú szalmakosarakat varróeszközök, evőeszközök, gyufa tárolására használták a konyhában. Kicsi, de magasabb oldalú kosárban, a tűzhely fölött tartották a főzéshez használt sót, a gyűjtemény egy Őriszentpéteren gyűjtött kis "kópica" és egy Nagykölkeden gyűjtött "sósvéka" is sótartóként szolgált a konyhában.⁹ A spirális szalmakosarakat a paraszti háztartásokban többnyire tárolásra használták, de bőven van példa arra is, hogy gyümölcsöt, eleséget, trágyát, falevelet hordtak benne. A gyümölccsel, terménnyel teli szalmakosarakat szekérrel vitték a vásárra. Az őrségi erdőkben szedett vadgyümölcsöt – szamócát, málnát, földi szedret, csipkebogyót – a kiskosarakból nagyobb, ovális alapú karos kosarakba töltötték, abban vitték a kőszegi, szombathelyi, rohonci piacra eladásra. Használaton kívül a kosarak a kamrában lógtak, rúdon. Hasonló karos kosarakat használtak Felsőszölnökön búza, rozs, bab, krumpli vetésére, és ilyenbe szedték a szelídgesztenyét is.Boross Marietta az 1966-ban gyűjtött karos kosár leíró-kartonján azt jegyezte fel, hogy karra húzva vetettek belőle. A gyűjtés idején a tavaszi vetéseknél még használták a "korblát", az év többi részében diót tároltak benne a padláson.¹⁰ A Néprajzi Múzeum két szalmából font, fedeles kenyérkosarat őriz erről a vidékről.¹¹

A Vas megyei anyag a Néprajzi Múzeum kosárgyűjteményének egyik nagyszámú, különösen értékes része. Az elmúlt évtizedekben sajnos már alig gyarapodott. De örömünkre szolgálhat, hogy a kollekció a múzeum nyilvános adatbázisában elérhető, és a tárgyakra vonatkozó legfontosabb információk mellett szép tárgyfotók is az érdeklődők, kutatók rendelkezésére állnak. Talán egyszer kiállítás formájában is bemutathatjuk őket!

   

IRODALOM

BÁTKY Zsigmond
	1997	Útmutató néprajzi múzeumok szervezésére. Budapest, Néprajzi múzeum
CSALOG Zsolt
	1960	Népi fonástechnikák és történeti hátterük. ELTE szakdolgozat. Kézirat
CSALOG Zsolt
	1962	A magyar népi fonástechnikák típusai. Ethnographia 73. (2): 302–323.
CSALOG Zsolt
	1963	A kosárfonás ún. spirál-technikája. Néprajzi Értesítő XLV. 5–34.
EPERJESSY Ernő
	2000	Szalmaedénykészítés Szentmihályhegyen. In Jung Horti Judit (szerk.) 215–224.
FEJŐS Zoltán
	2000	A Néprajzi Múzeum gyűjteményei. Budapest, Néprajzi Múzeum
GRÁFIK Imre
	1997a	A Néprajzi Múzeum magyarországi gyűjteményeinek kezdetei.Néprajzi Értesítő 79. 19–45.
	1997b	A magyarországi néprajzi gyűjtés kezdeteinek Vas megyei vonatkozásai. Vasi Szemle 51. (4.): 415–434.
GRÁFIK Imre (szerk.)
	1996	Vas megye népművészete. Szombathely, Vas megyei Múzeumok Igazgatósága
JUHÁSZ Antal
	2001	A vessző-, gyékény-, szalma és más növényi nyersanyagok feldolgozása. In Magyar Néprajz III. Kézművesség. Budapest, Akadémiai Kiadó 464–481.
JUNG HORTI Judit
	2000	Válogatás a magyarországi nemzetiségek néprajzi köteteiből. 3. Budapest, Magyar Néprajzi Társaság
HORVÁTH Sándor
	1996	Tárgyak között. In Gráfik Imre (szerk.) 99–127.
KARDOS László
	1943	Az Őrség népi táplálkozása. Budapest, Államtudományi Intézet Táj- és Népkutató Osztálya
MOLNÁR Mária
	2000	Kosárgyűjtemény. In Fejős Zoltán (szerk.) 317–325.
NAGY Mari–VIDÁK István
	2003	A kosárkötés magyar hagyományai. Budapest (Magánkiadás)
SEYMOUR, John
	2005	Gyékény és szalmafonás. Elfeledett mesterségek. Budapest, Cser Kiadó 172–173.

   

JEGYZETEK

1	A tárgyak leltári száma: 15058, 15083, 15119
2	A Vas megyei Egyházasfüzesről, illetve Felsőrönökről való a gyűjtemény két, XIX. század végén készült, vízhordásra használt, sűrű fonású, karos szalmakosara. Lelt. sz.: 77392, 77402
3	53.120. 14; 53.120.15; 53.120.16; 53.120.19; 53.120.21; 53.120.38; 53.120.62
4	60.88.20 és 60.88.204 közötti leltári számokon
5	66.39.1 és 55.39. 17 közötti leltári számokon
6	76.66.1.1-2, 76.66.2.1-2.
7	Lásd: ltsz. 76.80.47
8	60.88.105
9	53.120.21, 60.88.183
10	66.39.5
11	A 15083 leltári számú, hullámvonalban áttört falú kosár az Iparművészeti Múzeum gyűjteményeinek kiállítása alkalmával került a Néprajzi Osztályhoz, a 77426 lelt. számú, Felsőőrről származó "östöbüt" a Vas vármegyei Kulturegyesület adta át a fővárosi intézménynek.