REZIGNÁLT KÖZÉLETI LÁTLELET – ALULNÉZETBŐL^*

Korunk egyik legelterjedtebb eszmei irányzata – az ún. nyugati demokráciák fő rendezőelve – a liberalizmus (gazdasági neoliberalizmus) ¹. Nem homogén ideológia, számos árnyalata van, ezért tulajdonképpen pontatlanság róla, mint egységes irányzatról beszélni. A liberalizmus a történelem során sok sikert könyvelhetett el, és vallhat ma is magáénak. Az Amerikai Egyesült Államok évszázadok óta sikertörténetet író liberális állam, de a XIX. századbeli magyar "nemzeti liberalizmus" is – aminek nem kisebb vezéralakjai voltak, mint Széchenyi, Kossuth, Deák, Eötvös – annak fogható fel.² Ugyanakkor sok jel mutat arra, hogy a történelem túllép a liberalizmuson, a liberalizmus is önmagán, amit bizonyos politikai körök kisajátítottak, s a demokráciával házasítva már nem vezető elvnek, hanem céljaikat kiszolgáló (legitimáló) takarónak vagy ideológiai kulisszának tekintenek.

Közismert alapelvei a szabadság, egyenlőség, testvériség. Ezek a francia forradalom óta a mai napig megkérdőjelezhetetlen szerepet játszanak a liberális politikában, s közülük is a legfontosabbnak vélték a szabadságot. Ám mindhárom jelszó voltaképpen keresztény eredetű, hiszen Isten által kapott szabadságban (és szabadsággal) élünk, amely – a Szentírás tanúsága szerint is – egyúttal az igazság előfeltétele. (Az igazság tesz szabaddá, s csak a szabadságban bontakozhat ki az igazság.) A keresztség által Isten gyermekei vagyunk, Krisztusban egyenlők és testvérek ("az Isten nem személyválogató").

Első megközelítésben tehát a liberális és keresztény nézetek hasonlók, ám jelentősek a különbségeik is, hiszen a keresztény szabadság nem határtalan, a keresztény erkölcsi normákat a liberalizmus nem (vagy csak részben) ismeri el, ezért a liberalizmus az esetek zömében értetlenül, ha nem ellenségesen tekint a keresztény nézetekre. Az önmagukban tetszetős liberális elvek a gyakorlatban könnyen és gyakran viszonylagossá válhatnak, értéksorrendjük változhat, vitathatók, számos megoldatlan részletkérdéstől, ellentmondástól, értelmezési eltérésektől és a megvalósítás nehézségeitől terhesek. Már maga a "dicsőségesnek" elfogadott francia forradalom – főleg annak kevésbé dicsőséges, véres második szakasza – sem igazán tudott e fogalmakkal mit kezdeni. Elég a tömeges kivégzésekre gondolni, amelyek élesen ellene mondottak e jelszavaknak. Az ördög mindig a részletekben és a kivitelezésben rejtőzködik. Noha a liberális (és keresztény) alapelvek – éppen igazságtartalmuknál fogva – örök érvényűek, a rájuk hivatkozó politikai formációk gyakran belebonyolódtak saját ideológiájukba, annak foglyaivá válva nem egyszer ideológiai zsákutcába, vagy eszmei zűrzavarba torkolltak.

Kétségtelen, hogy a szabadság az egyén és társadalom egyik legnagyobb kincse, jótéteménye, ajándéka, amely elválaszthatatlan a függetlenségtől. (Erre hazánk történelme is jó példa, hiszen a Thököly-, Rákóczi-, Kossuth-féle szabadságharc, korunkban pedig az 1956-os forradalom és népfelkelés ékes bizonyítékai ennek.) A klasszikus liberalizmus a szabadságot oly mértékben terjesztette ki, hogy annak határát csak az embertárs szabadságának csorbításában jelölte meg. Másként fogalmazva: mindent szabad addig cselekedni, amíg az a másik ember szabadságát nem korlátozza. Ám az "azt csinálom, amit akarok" (szokás szabadosságnak is nevezni!) a gyakorlatban mégsem kivihető, legalábbis korlátok közé szorul, mert a szabad cselekvést törvények (szabályok) korlátozzák, mindenekelőtt azért, mert figyelembe kell venni a közösség érdekeit. Az individualizmust, az egyén jogait mindig hangsúlyosan előtérbe helyező liberalizmus számára a közösségek szempontjai mindenkor nehéz kompromisszumokat követeltek. A szabadsággal vissza is lehet élni, sokan csak a számukra kényelmetlen kötöttségektől való szabadulás menlevelét látják benne.

 

Minél fejlettebb, összetettebb egy társadalom, annál több törvénye és korlátozó intézkedése van. Ezeknek legtöbbje elvileg sérti a liberális szabadságot (pl. "fűre lépni tilos"). Van olyan szabály, amely egyfelől korlátozza a liberális szabadságot, másfelől azonban éppen annak érdekében történhet. Pl. meg kell tartanom a közlekedési szabályokat (pl. "jobbra hajts"!), mert ezzel ugyan korlátozva van a szabadságom, de megszegése esetén a szembejövő járművel ütközhetek, ezzel viszont megsérthetném az abban ülő személy szabadságát, de a magamét is. A szabályok és törvények azonban ugyanígy megközelíthetők a keresztény szabadságfelfogással is. Eszerint is a szabadság egyik legnagyobb ajándékunk, amit Istentől kaptunk, s aminek a legfényesebb bizonyítéka az ún. "szabad akarat", ami által Isten számunkra azt is lehetővé tette, hogy általa áthágjuk a törvényeket (rosszat tegyünk, Isten ellen vétkezzünk!). A keresztény szabadság felfogása szerint azonban racionálisan (vagy akár Istenfélelemből, azaz a hit által vezérelve) belátjuk a törvény pozitív voltát, majd azt elfogadva szabadon követjük. Visszatérve a közlekedés példájára, felismerjük, hogy ha mindenki jobb oldalon közlekedik, azzal önmagunkat s embertársainkat is védjük, ezáltal szabad belátásból a "jobbra hajts" szabályt követjük.

A szabadság értékei, prioritásai azonban relatívak, egymástól eltérhetnek, sőt összeütközésbe is kerülhetnek egymással. Amerikában pl. gyakorlatilag mindenkinek szabadságában áll a fegyvertartás, hogy megvédhesse magát, ám számos más államban úgy vélik, hogy a visszaélés (más ember szabadsága korlátozásának lehetősége) miatt célszerűbb a fegyvertartást indokolt esetekre korlátozni, illetve szigorú engedélyhez kötni. Mindkét döntés az emberi szabadság érdekében, de ellentétes következtetésből táplálkozik. Vagy: a liberális felfogás szerint a nő szabadon rendelkezik a testével, így az abortusz számára megengedett, tiltása pedig szabadságának és emberi jogainak megsértése. Függetlenül attól, hogy a méhében fejlődő emberi lény csak részben az ő teste – félig az apától származik –, valójában egy, csak mintegy átmeneti vendégségben nála időző új emberi egyedről van szó, akinek szabadságát éppen az abortusz veszélyezteti, mert a magzat "megszületési jogának" megvonásán túl, egy emberi élet kioltásával végleg megfosztja őt a szabadságától. Ez esetben tehát két szabadság súlya és elsőbbsége – nevezetesen az anya és a magzat szabadsága – ütközik egymással.

A szabadság érvényesülésének egyik leggyakrabban emlegetett területe a "szabad verseny", ami azonban nemcsak a szabad prosperitást, hanem – hallgatólagosan – a szabad csődbe jutást, a szabad rablást, vagy akár éhenhalást is magában foglalja. A szabadság fontos megnyilvánulási formája a szabad szólás és véleménynyilvánítás, ugyanakkor a liberális gyakorlat bizonyos tabutémákat is ismer, amikről nem szabad beszélni, vagy olyan társadalmi vagy etnikai csoportokat nem szabad bizonyos néven említeni, sőt bírálni sem, akik részükről mintegy védettséget élveznek. Ha ezek közt bűnöző akad, akkor hovatartozásukat nem szabad leírni (kimondani), de ha áldozatok, akkor szabadon megnevezhetők.

 

Az elmondottakból is érthető, hogy a liberalizmus nem szereti a törvényeket és korlátokat hozó államot, amit a lehető legkisebb hatáskörre szeretne visszaszorítani, ám a nemzetek is közömbösek, akár zavaróak számára; a patriotizmust akadályozó, nem kívánatos tényezőnek tekinti. A liberalizmus egyik legnagyobb árnyoldala, hogy rendező elvei ugyan nemzetköziek, a gyakorlatban mégsem lépik át az országhatárokat, alapelvei minden országban érvényesek, de csak a saját ország határáig terjednek. Miközben saját ideológiáját minden országra kiterjesztette, képtelen volt pl. felszámolni az országok (régiók) közti egyenlőtlenséget, megvalósítani köztük a kölcsönös szabadságot, testvériséget. Felhozhatnánk példának a magyar rendszerváltoztatást is, amelyben nem részesültünk nemzetközi szolidaritásban, egyenlőségben, hanem önként és naivul a liberalizáció csapdájába sétáltunk, áldozatul estünk a szabad piacnak, versenynek és kereskedelemnek, kárvallottjaivá váltunk a privatizációnak stb. Bár a liberalizmus már a globalizáció előtt született, feltehető, hogy éppen egyik szálláscsinálója volt, sőt ma is kiteljesítőjeként, haszon – élvezőjeként értelmezhető.

 

Bármennyire tetszetős, sőt csábító a szabadság fogalma, ennek túlméretezése nem kívánatos. Téves nézet pl. az, hogy minél nagyobb a szabadság, annál jobb! A szabadság korlátozása a személyiségre nézve akár nevelő hatású is lehet, s ez főleg a gyermek- és fiatal korra érvényes (önfegyelem, önlegyőzés, akaratedzés stb.). A kis gyermeknek és a tizenévesnek meg kell tanulnia, hogy a szabadságnak vannak határai, s ez főleg a kötelességekkel (tanulással), a családi és a közösségi együttéléssel kapcsolatos. A gyerekek és fiatalok túlzott szabadsága később bosszulja meg magát. "Amit Jancsi nem tanult meg, azt János már képtelen megtanulni." Ezért szükséges az iskolákban is az ön- és közfegyelem elsajátítása, gyakorlása, a kötelességtudás meggyőződéssé válása, egyfajta tekintélytisztelet elismerése, megvalósítása, s bizony ezekhez nem csupán a szép szó, hanem olykor a büntetés, sőt a bukás (akár az iskolából való kibukás) is hozzátartozik. Enélkül nem lehet eredményes oktató-nevelő munkát végezni. Ellenkező esetben elmarad (csökken) a tanuláshoz szükséges motiváció, az alapos, jogosan számon kérhető tudás, romlik az oktatás hatékonysága és a tanuló felnőtt korban szenvedi meg azt, amit a gyermekkorban nem tanult meg, illetve amit elmulasztottak vele elsajátíttatni. Ennek jeleit napjainkban sajnos lépten-nyomon tapasztaljuk. Károsnak ítélem pl. a felsőoktatásban részesülő hallgatók azon "szabadságát", miszerint nem kötelező számukra az előadásokon részt venniük, noha ez lenne egyik fő feladatuk, s ott nemcsak a tárgyi tudást sajátíthatnák el, hanem – kívánatos esetben – a tárgy országos ismerője személyiségének nevelő hatása is érvényesülhet. A munkahelyen már keservesebb megtanulni (pótolni) a mulasztottakat, és sok önmagával elégedett ("öntörvényű") egyén hamar megtapasztalhatja, hogy bizonyos fegyelem, pontosság, tekintélytisztelet és kötelességtudás nélkül hamar munkanélkülivé válhat, de a szabados viselkedésnek gyakran közösségellenes hatásai is mutatkoznak (pl. öncélú rongálás, falfirkálás, szemetelés stb.)

 

A liberalizmus másik fontos célkitűzése az egyenlőség, ám – akár a szabadságot – ezt is sokszor és sokan túlértékelik. Az egyenlőség ui. csak a törvény előtti egyenlőséget, és az elérni kívánt esélyegyenlőséget jelentheti, ettől eltekintve ui. tökéletesen egyenlőtlenek vagyunk. Testmagasságunk, testsúlyunk, nemünk, fizikai és szellemi képességünk, természetünk stb. minden, csak nem egyenlő. A természetben az egyenlőtlenség vastörvénye uralkodik. Ugyanabba a földbe ültetett, ugyanazon éghajlatnak kitett, egyforma két fa növekedése már korán eltér egymástól. Az ember önkiteljesítése ezt a különbséget még pregnánsabbá teheti. Ne akarjuk tehát az egyenlőséget kitágítani (ráerőltetni) arra, ami eleve nem egyenlő, mert egyes esetekben ez akár növelheti is az egyenlőtlenséget. A szabad verseny pl. eleve egyenlőtlenségeket szül. Az egyes országok, kontinensek sem egyenlők, ám ez eddig nem túlságosan zavarta – még kevésbé motiválta – az egyenlőséget oly sokszor és szívesen hangoztató liberálisokat. Igazságtalanság pl., hogy ugyanannyi munkáért egy magyar ember negyed annyi bért kap, mint egy német, vagy a férfiak többet kapnak a nőknél. A liberálisok is kénytelenek azzal beérni, hogy az egyenlőség csak az országhatárokon belül érvényesül. Konkrét felvetésünket azzal próbálják kivédeni, hogy a németek a szabad versenyben – éppen a liberalizmusnak köszönhetően – elért sikereik révén előbbre jutottak nálunk. Ám a továbbiakban a liberális elvek folyamatos érvényesülése ezt az egyenlőtlenséget nemhogy csökkenti, hanem növeli, hiszen a nagyobb GDP-vel (tőkefelhalmozással) rendelkező, erősebb országok – egyebek mellett a versenyelőny és esélyegyenlőtlenség révén – helyzeti előnybe kerülnek, ezáltal bizonyíthatóan még gazdagabbakká, míg a szegények még szegényebbekké válnak, s ezzel az esélyegyenlőség tovább csorbul. Úgy is fogalmazhatnék, hogy a szabadság és egyenlőség ütik egymást, avagy az esélyegyenlőség önmagát felemésztve egyenlőtlenséget gerjeszt, más szóval: a liberalizmus az egyenlőség tekintetében megbukott.

A szovjet típusú ún. szocializmus is egyenlőséget hirdetett. Általa valóban egyfajta közel egyenlő gazdasági feltételrendszer (egyenlő szegénység) állt elő, de ott is hamar kialakult a hatalmi apparátus és a politikusi elit kiváltságos (egyenlőtlen) helyzete. Működött viszont az egyenlővé tevés szándéka, s ez gyakran találkozott az állampolgárok tetszésével. "Ha nekem nincs valamim, a másiknak se legyen." Ezen irigységre – ha tetszik, a tizedik parancs párthatalmi áthágására – épültek az elsajátítások, elkobzások, államosítások, kitelepítések (amelynek révén a "szegények" lakáshoz jutottak) stb., s így kiveszett ez egyéni kezdeményezés, a verseny, nem volt ösztönzője a becsületes munkával szerzett magántulajdonnak, sőt azt egyenesen üldözték.

Miután országhatárokon belül sehol sem teremtődött egyenlőség, nem csoda, hogy ez ideig nemzetközi esélyegyenlőséget sem sikerült megvalósítani. Igaz, erre kísérletek sem születtek. (Csupán a kommunizmus tűzött ki efféle célokat, de kevés gyakorlati sikerrel dicsekedhetett.) A gazdag liberális államok (pénzügyi csoportok) elfogadják, sőt természetesnek vélik a velük állítólag egyenlő államok olcsóbb munkabére által biztosított többlet profitot, névértékben már többször visszafizetett kölcsöneikért a kamatot, a valuta árfolyamokkal, kamatlábakkal, a hitelminősítőkkel stb. kapcsolatban az erő helyzetében manipulálnak. Bizony a gyakorlatban az egyes országok nem egyenlők, a gazdag és nagy országok "egyenlőbbek"! Ezáltal jogosultnak érzik magukat arra is, hogy más országok belügyeibe beavatkozzanak, s ha azok nem engedelmeskednek, akkor szankciókat, büntetéseket szabhatnak ki, a nekik nem tetsző kormányok lejáratására szabadon juttathatnak be pénzeket abba az országba, ahol nem az ő szájízük szerinti kormány van hatalmon, s akik ellen még a polgárháborús fellépést sem tartják a liberális elvekkel összeegyeztethetetlennek. Ám mindezzel csorbítják más népek szabadságát, egyenlőségét és önrendelkezését. Egyoldalúan vádlónak, ítélkező bírónak, sőt ítélet-végrehajtónak nevezik ki magukat, miközben demokratikus voltukkal dicsekednek, s egyenlőséget és testvériséget prédikálnak.

A testvériség fogalmát – az angol forradalom jelszavainak kiegészítéseként – a francia forradalomban fűzték az előző kettőhöz. Ám ez az a fogalom, amivel a gyakorlatban a legkevesebbet törődnek. Talán a legnehezebb is, mert a valóságban alig valósítható meg. Erősen rokonítható a keresztény főparancsolathoz, ami szerint "úgy kell szeretned embertársadat, mint magadat." Ez egy szinte megvalósíthatatlan parancs, amelyben Jézus egyfajta alig teljesíthető magas mércét tűzött ki annak érdekében, hogy a keresztények szeretetükkel soha meg ne elégedjenek, szüntelenül a tőlük telhető maximális szeretetre törekedjenek.

A testvériség és humanizmus édes testvérek. Utóbbi jegyében szüntették meg a "fejlett nyugati demokráciák" legtöbbjében a halálbüntetést, ám ez álszent képmutató magatartásnak tűnik mindaddig, amíg ugyanakkor ugyanezen hatalmak szabad utat engednek a meg nem született magzatok elpusztításának, egyre többen engedélyezik az eutanáziát, de legfőképpen háborúkat is folytatnak (támogatnak). Magam – ideológiáktól és sajnos vallásoktól sem függetlenül – az emberiségnek a testvériség ellen elkövetett legnagyobb bűnének a történelmet sajnos végigkísérő háborúkat ítélem, amelyekben az "embertestvérek", az "önszeretet mértékére igényt tartó embertársak" tömegével halnak meg ártatlanul, amit egyúttal a liberalizmus sőt a kereszténység egyfajta kudarcaként élek meg. A XX. század háborúinak emberi és anyagi veszteségei minden megelőző kort felülmúltak, egy esetleges következő világégés pedig az emberiség teljes pusztulásával járhat. (Vélhetően ezt a "felelőtlen felelősök" is jól tudják, ezért reményeink szerint – ha másért nem, de saját bőrüket védve – erre nem fog sor kerülni!) Ám sajnos az elmúlt száz évben, és napjainkban szinte folyamatosan jelen voltak (vannak) a helyi háborúk és erőszakos cselekmények. Ezek részben új formát öltöttek a terrorizmusban (antiterrorizmusban), s az al-Kaida terrorcselekményeit napjainkban sajnos már túl is haladta a magát Iszlám Államnak nevező csoportosulás, amely erőszakos kegyetlenkedéseivel minden eddigit felülmúlt. Elgondolkodtató, hogy a világ szegény részein (pl. Afrikában), elfogadhatatlan indítékokkal, szinte folyamatosan dörögnek a fegyverek. Ennivalóra, emberi lakhatásra, egészségügyre nincs pénzük, ivóvizük nem elegendő, de fegyverek vételére van anyagi forrásuk, vagy – ami még rosszabb – bizonyos érdekek miatt mindig akadnak, akik számukra fegyvereket szállítanak. Elvégre a fegyvergyártás a világ iparának egyik húzóágazata. Temérdek pénz megy (és ment) veszendőbe az oktalan háborúk miatt, amivel milliókat – ha nem az egész emberiséget – lehetne (lehetett volna) boldoggá tenni, legalábbis nyomorukat enyhíteni. Az emberiség sajnos nem tanult a háborúkból, amelyek a szabadság, egyenlőség és testvériség – valamint a felebaráti szeretet – megcsúfolásai. A háborúnak csak vesztese van. A háború – s a legtöbb erőszak – semmivel sem igazolható tömegmészárlás, -nyomorítás, a történelem legszörnyűbb keresztje, amelyet szimbolikusan több ezer éve hordoz az emberiség, a ki tudja hol és hogyan végződő Golgotája felé.

Összefoglalva megállapítható, hogy a liberális elvek túlnyomó többsége vonzó, lelkesítő ugyan, ám gyakorlati alkalmazásuk egymásnak gyakran ellentmond, s a velük kapcsolatos értékszemlélet erősen relativizálható, kisajátítható, ezért politikai, kulturális hasznuk vitatható. A liberalizmus hazájának és legfőbb szószólóinak tartható nyugat-európai államok és az USA a "nyertes helyzetéből" látják és védelmezik e rendszert, amely minden bizonnyal nekik valóban jó. A liberalizmus talán a gazdaság terén ért el legtöbb és legkézzelfoghatóbb eredményt, noha napjainkban a neoliberális gazdaságpolitika örökérvényűnek hitt eresztékei is megrendülni látszanak. Ez főleg az Egyesült Államokon mérhető le, amely a két világháború egyetlen igazi "győztesének" (nyertesének) tekinthető, gazdasági eredményei is – kezdeményező szellemén és energiaforrásokban való gazdagságán kívül – nagyrészt ennek tulajdoníthatók, amik azonban napjainkban szintén megtorpanni látszanak. Ám az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy számos illiberális állam (Singapur, Törökország, Oroszország, Kína, Dél-Korea, a délkelet-ázsiai kis tigrisek és néhány latin-amerikai ország stb.) is képes volt feltűnően jól teljesíteni, úgyhogy joggal vetődik fel a kérdés, hogy a nyugat-európai liberális demokráciák a liberalizmusnak köszönhetik-e a jólétüket, vagy azt éppen a liberalizmus ellenére érték el (földrajzi fekvés, győztes háborúk, gyarmatok által stb.).

 

PILLANATFELVÉTEL A "NYUGATI" TÍPUSÚ POSZTMODERN KÖZÉLETRŐL ÉS KULTÚRÁRÓL

A posztmodern kor jellemzője, hogy minden megtörténhet, de semmi sem biztos. A napjainkban uralkodó liberális elvek talán legsajátosabb érvényesülési fóruma a közélet, azaz a politika és a vele szorosan összefüggő gazdasági és kulturális élet. Míg régebben a politika művelése aránylag szűk körre (elitre) terjedt, ma mindenki közügyévé vált. Ez nem lenne hiba, ha ezzel nem járna együtt a politika értéktelenedése, parlagiasodása, vulgarizálódása, ami az igazságos ügy képviselete helyett egyre inkább a személyi vagy csoportérdekek megvalósítási területévé formálódott, amelyben mindennapivá vált mások ócsárlása, meghazudtolása, rágalmazása, tudatos valótlanságok állítása, a "cél szentesíti az eszközt" módján a cél (a hatalom) megszerzéséért folyó vérre menő küzdelem.

A liberális politika mindig tetszetős és hangzatos szlogenekkel operált. Ezekből származnak azok a modernnek számító eszmék, amiknek jó része elvileg üdvözlendő, sőt legtöbbjüket a keresztény vallások már rég vallják. Ilyenek az emberi jogok, az ember méltósága, a személyiségi jogok, a magántulajdon tisztelete, a fajgyűlölet és a kirekesztés káros volta, a sajtó szabadsága, a szólás- és a véleménynyilvánítás szabadsága, a tolerancia stb³.

Ezek értékelése és alkalmazása ellentmondásoktól terhes. A szabadság tulajdonképpen minden – korábban helytelennek felfogott cselekedetre kiterjeszthető, s emberi jognak nevezhető, s ebben nem ismernek erkölcsi határokat. A tolerancia nagyon szép és nemes erény, ami a más vélemény eltűrését, tudomásul vételét, tiszteletben tartását jelenti. Tolerancia nem létezhet alázat, önmérséklet és szerénység nélkül. Legmagasabb foka az, amikor akár a mások intoleranciáját is megtűrjük, elviseljük. Ám a tolerancia a társadalom szempontjából csak akkor működik progresszív módon, ha az kétoldalú. Az nem járható út, hogy egyesek mindenkitől elvárják, sőt megkövetelik a toleranciát, ám ők maguk intoleránsak, sőt ellenségesek. Az angol állami iskolákban pl. megtiltották a teremtéstörténet oktatását. Így fest a tolerancia (szólásszabadság és a világnézetileg semleges iskola) a gyakorlatban. A tolerancia nem jelent elfogadást, egyetértést, ám a tolerancia hazai bajnokai közül nem kevesen éppen ezt várják el, miközben saját nézeteiket olykor akár a dogma szintjére emelhetik. A liberalizmus hivatásos "megmondó emberei" az ellenvéleményt hangoztatókat kipellengérezik, megbélyegzik, címkézik, nézeteiket elavultnak, üldözendőnek ítélik. Nem tolerálják pl. az övéktől eltérő erkölcsi felfogást, vagy akár egy nekik nem tetsző választás eredményeit, sőt a tőlük eltérő kulturális felfogásokat vagy véleményeket sem. Orbán Viktor tusványosi beszéde jó példája a hazai és nemzetközi intoleranciának, melynek során azt kiforgatták, torzították és szenvedélyesen támadták. Elsősorban nem a beszéd igazságtartalmát, ténybeli megállapításait kifogásolták, hanem azt, hogy valaki nem a mai elvárásoknak megfelelően fogalmaz. A más vélemény hangoztatni merését tartották botrányosnak. Ez az ő sajátos "szabadságuk" és "toleranciájuk", a "másság" iránti tiszteletük, véleménynyilvánítási szabadságuk. A tolerancia arculütése, hogy ma már mindenkinek meg kell gondolnia, hogy mit beszélhet vagy írhat büntetlenül. Íratlan szabályként kialakultak a nyugati liberális ideológia normái, amelyek szellemi diktátumként működnek. Aki ettől eltérően beszél vagy ír, az a támadások össztűzére számíthat. Az igazság és szabadság "szerelmesei" ekként ejtették fogságba az igazságot és szabadságot. A nyugat-európai "normáktól" eltérő némely véleménynyilvánítás miatt hazánkért nagyon sokan "aggódnak", támadják, sőt nem kevesen ki akarnák zárni Magyarországot az Európai Unióból. Közben elfelejtik, hogy a "másság" tisztelete, létének elismerése nem csak az egyeseket megillető valós igény, hanem arra az egyes államok is jogot formálhatnak. Főleg, ha azt a népakarat támasztja alá.

Nem mindengy, hogy valamely bírálatot ki és mikor mond ki. A sokszor idézett Stiglitz Nobel-díjas liberális közgazdász pl. maga is több liberális "dogmát" bírált , így az állam szerepének minimalizálását, a megszorítások egyedül üdvözítő voltát, sőt a rendszerváltozáskor alkalmazott liberális ún. washingtoni megállapodást is. Úgy gondolom, hogy a november 10-én mondott budapesti beszédében, az életszínvonal emelésére ajánlott, tudásra alapozott társadalom felfogásával is egyet lehet érteni. (Csupán azt nem árulta el, hogy miként lehet a fejletlenebb államokban kiképzett tudósok agyelszívását megszűntetni, akik ily módon paradox módon a fejlettebb országok életszínvonalának emeléséhez járulnak hozzá.)

 

A politikai-gazdasági életben mindennapos az intolerancia, ám a polgári életben is gyakori. Hogy ne csak politikai példákat hozzunk fel: ha pl. egy zenés szórakozóhely közönsége zavarja a lakók éjszakai nyugalmát, akkor kinek kell kivel szemben toleránsnak lenni? A lakóknak a jókedvű közönséggel, vagy a vidám társaságnak a nyugalomra vágyó lakosokkal szemben? Netán mindkét félnek? Ki zavarja kinek a szabadságát? Ezt ki és minek alapján dönti el? Sok nyugati demokráciában az iskolákban levetették a keresztet, hogy a kisebbség világnézetét ne zavarják, ami viszont kendőzetlen "állami intolerancia", ugyanakkor a vallásukat munka közben, vagy akár a közterületeken nyíltan gyakorló egyének viselkedését és azoknak saját etnikai vagy/és vallási öltözeteit tolerálni kell. Hol van itt a kölcsönösség és az arány? Vagy: a Nyugat az ázsiai és afrikai politikai rendszerekkel, kultúrákkal szemben általánosságban intoleráns (nem elfogadó), miközben saját értékrendjét akarja exportálni, rájuk erőltetni. Továbbá: a személyiségi jogokat védik ugyan, de nincs olyan kérdőív – akár csak egy mosógép vásárlása, vagy megbízási szerződés ürügyén –, hogy a személyi adatokat ne kérnék. Másfelől viszont éppen a Facebook révén a nyilvánosságra vágyók tömegesen kínálják fel magánéletüket (kibernetikai exhibicionizmus).

 

A titkosszolgálatok minden országban egyre komolyabb szerepet játszanak, s éppen titkos voltuk miatt a hatáskör-túllépés vagy a politikai felhasználhatóság kísértésébe eshetnek. Csak a teljesítmény számít, s nem az előélet. A világ egyik legerősebb titkosszolgálata hagyományosan a román, ahol – megelőzve az Amerikai Egyesült Államokat és Angliát – hétféle titkos ügynökség is dolgozik, s százezer lakosonként legalább hatvan titkos ügynök működik az adófizetők pénzéből.⁴ Szabadságunkat tehát figyelik, egyfajta "ellenőrzött szabadságban" élünk. A térfigyelő kamerák haszna vitathatatlan, de azok is – akarva, nem akarva – magánéletünkbe kontárkodnak csakúgy, mint a drónok, amik a légi ellenőrzés napszaktól független, egyre kiterjedtebben használt hívatlan vendégei, tolakodó leselkedői. Az egyes államok titkosszolgálatainak lehallgatási botrányai (Wikileaks stb.) sem éppen a magánéleti és személyiségi jogok tiszteletben tartására utalnak. S a példákat hosszan lehetne sorolni.

Nehezíti az értelmezést, hogy egyes csoportok, pártok bizonyos fogalmakat szinte kisajátítottak maguknak, saját ideológiájuk szerint értelmeznek. Ezzel párhuzamosan, a hagyományos erkölcs által képviselt, a történelem által évezredeken át hitelesített nézeteket (pl. a zsidó-keresztény életfelfogást, erkölcsöt) elvetik, velük szemben intoleránsak, és ennek – nem feltétlenül a liberalizmus okozta, de annak talaján képződő – negatív gyakorlati megvalósulásait, főleg a közerkölcsök (szabados) romlását, naponta tapasztalhatjuk. Hogy csak az utóbbi példák közül említsem a gólyatáborok erotikus rituáléit, megerőszakolásait.

A szólás- és véleménynyilvánítási szabadságnak is vannak tabui, tilos területei, átléphetetlen határai, de ki mondja meg, hogy hol a határ. A névtelenül, másokat akár alaptalanul sértő szövegek felkerülése az internetre mindennapos, elektronikus úton embereket zsarolni lehet, vagy akár tönkre lehet tenni, s sokan már napjainkban is óvó rendszabályok után kiáltanak.

Bőven akadnak vitatható kérdések is, mint pl. a modernnek, haladónak kikiáltott szexuális forradalom, a szabad szerelem, a gender-elmélet szélsőségei (a fiúk és lányok mellett a "még semleges" vagy interszexuális "harmadik nem", amit Ausztrália és Új-Zéland után Európában elsőként november 1-jétől vezettek be Németországban⁵), a család fogalmának fellazítása, sőt eltörlése (kommunák), a házassági hűség maradiként való feltüntetése, a keresztény erkölcs elmarasztalása, a multikulturalizmus, a szabados nevelés, sőt a nevelést elhagyó, az utódnak csak "gondozására" redukált kezelése, a házasság fogalmának átértékelése, a trágár közbeszéd elterjedése, az egymás iránti részvétlenség, szolidaritás hiánya stb., amelyek – úgymond – a szabadság, egyenlőség konkrét megvalósulásai, amelyek azonban élesen szemben állnak a korábbi európai kulturális hagyományokkal éppúgy, mint a keresztény felfogással. A "házasság" pl. a Magyar Értelmező Szótár szerint egy férfi és nő jogilag szabályozott életközössége. (Hasonló értelmű szavak a "házastárs", a "házaspár".) Az egyneműek együttélésére találhatnak ki új kifejezést, mert jogos óhaj, hogy erre a célra ne egy több évezredes hagyományos fogalmat sajátítsanak ki, torzítsanak el. Úgy tűnik, hogy egy bizonyos irányultságú, magát "haladó"-nak nevező liberális felfogás politikai ideológiája rátelepszik a társadalomra és a kultúrára, elvárják, hogy mindenki elfogadja és kizárólagosnak vallja őket, sőt a "másság" mintegy megkülönböztetett elsőbbséget élvezzen a megszokott többséggel szemben. Provokatív felvonulásokat rendeznek, behatolnak a kultúra bugyraiba, és általában minden fórumot és módot felhasználnak nézeteik elfogadtatása érdekében. (Ám esetenként csak azért foglalkoztatják ezekkel a közvéleményt, hogy figyelmüket a valós problémákról eltereljék.) Aki pedig ellenük szól, azt elmaradottnak, mucsainak, maradinak bélyegzik.

A mai gazdaság egyik, talán leginkább vitatott formája a neoliberalizmus, amelynek nevében a rendszerváltozás során végrehajtottuk az ún. washingtoni konszenzus alapján ajánlott privatizációt, a deregulációt (vagyis az állam, amelyben háttérbe kell szorítani a nemzeti érdekeket, a lehető legkisebb mértékben szóljon csak bele a gazdasági ügyekbe,) és bevezettük a teljes gazdasági, kulturális liberalizációt, vagyis mindent a piac önszabályozására bíztunk. Ennek során mind az alapelvben, mind a kivitelezésben voltak vitatható lépések. Az eredmény sajnos lesújtónak bizonyult, mert a privatizáció kapcsán a vevők többnyire visszaéltek az eladók kényszerhelyzetével, ezért áron alul, jelentős vagyonokhoz jutottak. Az új tulajdonosok részben külföldiek, akik főképpen piacot akartak vásárolni, részben a volt politikai elit "kapcsolati tőkéjüket" felhasználó, de a gazdasághoz nem értő tagjai lettek. A szabad piac és pénzmozgás folytán hatalmas pénzösszegek tűntek el nyomtalanul, államadósságunk nem csökkent, hanem növekedett, miközben a nemzeti vagyon nagy része is eltűnt, mi pedig félgyarmati függőségbe kerülve még inkább lemaradtunk a fejlett nyugat-európai államoktól. Vannak olyan felfogások is, melyek szerint a háttérből manipulált egész rendszerváltozás célja az volt, hogy a nyugati gazdaságok a fenyegető gazdasági válságot elkerüljék, ami a piacnyerés folytán átmenetileg sikerült is, ám – csaknem két évtizeddel később – mégis megbukott, aminek – sebezhetőségünk folytán – a leginkább sújtott szenvedő alanyai közé kerültünk.

Mint a legtöbb közgazdasági elvnek, a neoliberalizmusnak is van racionális alapja és haszna. A szabad piac pl. sok előnnyel jár, de végső fokon az erősebbnek, nagyobbnak és gazdagabbnak kedvez. A neoliberális elveket egyes csoportok, államok a maguk hasznára sajátítják ki. Ezért nem meglepő az a feltevés, hogy a neoliberalizmus ma már több, mint egy gazdasági modell. Az ún. nyugati demokráciák szinte kivétel nélkül neoliberális alapon állnak. Noha előnyei nekik illetve a multinacionális vállalatoknak kedveznek, a világon szinte valamennyi államtól ezt a formát várják el. Aki próbál önálló, netán nemzeti utat járni (keresni), s az egyedül üdvözítőnek láttatott "nyugati" liberális kánontól eltérni, azt megbélyegzik, kiközösítik, diktatúrával és antidemokratizmussal vádolják, ellene esetleg szankciókat vezetnek be. Egyik kiváló – nem jobboldali – közgazdászunk szerint a neoliberalizmus korunk "új totalitarizmusa", mely antihumánus világot teremt, amelyben az áru és árucsere meghatározó része életünknek, a determinista gazdaságpolitika pedig gátat vet a liberális emberi szabad akaratnak.⁶

Zavaró, hogy az éppen aktuális kérdésekben általánossá vált a kettős mérce. Legmarkánsabb, "legitimizált" formája a fasizmus és kommunizmus különböző értékelése, de a kettős megítélés a bel- és külpolitikában egyaránt érvényben van. Bizonyos pártok, csoportok vagy civil szervezetek, sőt országok megengednek maguknak olyant, amit másoktól számon kérnek. Nemzetközi viszonylatban, ha pl. egy "védett" etnikai kisebbséget sérelem ér, a nemzetközi jogvédő szervezetek azonnal tiltakoznak, ám ha a külhoni magyarokat éri sérelem, az már az illető állam belügyének számít. A bevándorlóknak (menekülteknek) maximális jogokat biztosítanak, nem várják el tőlük a kulturális integrációt, a nyelvtudást, sőt eltűrik a harmadik generáció visszaintegrálódását, ezzel szemben a történelem által elszakított, őshonos nemzetiségi kisebbség jogait nem veszik figyelembe; egyes helyeken erőszakkal asszimilálják őket. A "gazdag" erős államok államadósságát figyelmen kívül hagyják, míg a kis országokét felróják, hitelképességüket leminősítik. A kettős mérce a politikában és gazdasági életben csakúgy, mint a sajtóban is egyre inkább terjed, amelyben a kis országok, illetve azokban is a "nem szalonképesnek" kikiáltott pártok, szervezetek a "kisökrök", akiknek nem szabad azt tenni, amit a normákat meghatározó "Jupiterek" megengedhetnek maguknak.

Összefoglalva megállapítható, hogy a szabadság, egyenlőség, testvériség jelszavakra épített liberális ideológia (gazdaságpolitika) a szabadság rossz irányú felszabadításának, a leplezett anarchia szabad kibontakozásának nyitott utat, növekvő egyenlőtlenségeket, valamint testvérviszályokat eredményezett. Nem az alapelvek rosszak, hanem a rájuk hivatkozó megvalósítás, amely a demokrácia védőpajzsa mögé bújva kizárólag közvetlen (vagy közvetett) érdekek kiszolgálását tekinti fő célnak, amely mindinkább felfalja a jövőt.

 

KORUNK MEGKÉRDŐJELEZHETETLEN VARÁZSSZAVA A DEMOKRÁCIA

Mivel a liberalizmus "vitathatatlan" elveket ("igazságokat") deklarál és kíván megvalósítani, tulajdonképpen ellentétes a demokráciával, azaz a népuralommal. (Nem csoda, ha számos országban a liberális elvek éppen a jobboldali pártokban vannak jelen, a baloldalisággal akkor hozhatók összhangba, ha a közös érdek, hatalombirtoklás összekovácsolja őket.) A "liberális demokrácia" elvileg a feje tetejére állított képződmény, hisz a liberalizmus kőbe vésett nézeteit felülről kívánja a népre diktálni, és nem adja fel elveit akkor sem, ha azt a nép nem vallja, éppen ezért a liberalizmus adott esetben antidemokratikus. Egyes nyugati kormányok vagy más szervezetek Afrikában pl. anyagi támogatásukat attól teszik függővé, hogy az illető ország törvényeibe bevezetik-e a genderi ideológiától ihletett változtatásokat. ⁷ Csak akkor lehet "liberális demokráciáról" beszélni, ha a népakarat liberális természetű. Ellenkező esetben "illiberális" demokráciaként működne. Van olyan napi politikai erőfeszítés, ami a neoliberalizmust és demokráciát összemossa, sőt akár azonosként kezeli. Mivel a nép számára leginkább a szabadság (függetlenség) a legvonzóbb, noha – mint említettük – többértelmű és csak korlátok közt élvezhető, s a demokráciában elvileg a nép (legalábbis többségének) akarata érvényesül, nyilván nem dönthet a saját szabadsága (egyenlősége és testvérisége) ellen. Éppen ezért a legtöbb esetben a liberalizmus és demokrácia jól megfér egymással, sőt megkérdőjelezhető, hogy egyenesen nem zavaró-e (szükséges-e?) a "liberális" jelző, hiszen a demokrácia mindenképpen a többség szabad akaratát valósítja meg még akkor is, ha az nem tisztán liberális természetű. Ennek jó példája hazánk, amelynek jelenlegi kormánya némiképp saját útját járja, ami nem mindig felel meg az egyedül üdvözítőnek hitt nyugati liberális kánonnak. Emiatt hazánk a nyugati hatalmak részéről állandó bírálatnak van kitéve, s néhány liberális gyakorlat mellőzése miatt magát a demokráciát is hiányolják, noha a kormány felhatalmazását ismételten is a választók 2/3-os többsége, vagyis egy valódi népuralom legitimálja. Hasonló volt Ausztriában Jörg Haider hatalomra kerülése, amit szabad választás (népakarat) előzött meg, de az "elvárható" liberális felfogástól eltérő – fasisztának beállított – szemlélete miatt szinte nemzetközi kiközösítésben részesült. Úgy tűnik tehát, hogy a liberális demokráciában a "liberálison" van a hangsúly, s a demokrácia csak másod szerepet játszik.

Mindezektől függetlenül el kell ismerni, hogy az ún. "liberális demokrácia" komoly történelmi sikereket könyvelhetett és könyvel el. Ennek egyik legstabilabb példája az Amerikai Egyesült Államok, amelynek népe évszázadok óta meggyőződéssel támogatja a liberális eszméken alapuló alkotmányát. Ám már ez a liberalizmus is repedéseket mutat és jósol. Ilyenek az egyéni szabadságot veszélyeztető lehallgatások, az elnök terrorizmussal kapcsolatos rendkívüli felhatalmazásai, foglyok bírósági ítélet nélküli fogva tartása, kínzása stb., bár a jelek szerint az amerikai bíróságok visszatartó ereje még mindig jelentős (Fred Komeratsu, vagy a Riley versus Kalifornia ügy stb.). Ám az is igaz, hogy minden ország csak annyi szabadságot és személyes jogot képes biztosítani, ami (és amíg az) nem sérti saját biztonságát, ami éppen az amerikaiak drákói terrorellenes intézkedésein mérhető le. Az is megfigyelhető, hogy minél magasabb az életszínvonal, annál zökkenőmentesebben lehet a liberális demokráciát megvalósítani.

Úgy gondolom, hogy kevés olyan szó van, amivel többen és többször visszaéltek, mint a demokráciával. A nyugati demokrácia időközben hatalmat igazoló, egyedül üdvözítő és exportálható cikké, mindent megoldó varázsszóvá, a "szalonképesség" nélkülözhetetlen követelményévé nőtte ki magát. Ugyanakkor a demokrácia jelszava alkalmas arra, hogy a valódi uralom lényegét elfedje. A liberális hatalmak s szószólóik a szerintük nem demokrata módon és nem liberálisan viselkedőket, de főleg az ilyeneknek beállítottakat sztereotip szitokszavakkal bélyegezik meg, skatulyázzák be, mint amilyen a rasszizmus, antiszemitizmus, fasizmus, intolerancia, kirekesztés, diszkrimináció, szegregáció, homofóbia, nacionalizmus stb. Ám ezen címkék többnyire valamiféle rosszallást sugalló, vagy bizonyos felfogásokat oltalmazó, megtévesztő védőpajzsok, túlértékelt eszmék, vagy éppen durva általánosítások. Hasonlóan, mint annak idején a kommunizmust építő ún. szocializmus tette, amelyben a "reakciós", "osztályidegen", "kulák", "kizsákmányoló", "opportunista", "kozmopolita", "kapitalista tőkés" stb. megannyi megbélyegző szavakkal illették, és ezzel lehetetlenné tették az "ellenségesnek" kikiáltott más véleményt, amelyek egyúttal menlevelet, sőt indítékot adtak a más nézetet vallók elnyomására.

Csaknem valamennyi újkori diktatúra a demokrácia jelszava mögé rejtőzött, sőt ma a legtöbb párt nevében a demokrácia – szinte garanciát sugallva – többnyire jelzőként szerepel. A nemzetiszocializmus (és a vele többnyire, ám helytelenül szinonimaként értelmezett fasizmus) demokratikus úton került uralomra, s a kommunizmust előkészíteni hivatott ún. szocializmusokkal egyetemben névlegesen parlamentáris úton uralkodott. Rákosi öntudatosan hirdette a ""proletárdiktatúrát", amit azonban ugyanakkor a "népi demokrácia" köntösébe rejtett, ami önmagában valamiféle fából vaskarikát jelképezett. Miközben vasfüggöny zárta el az ország határait, s az ÁVO (ÁVH) törvénytelen eszközökkel kényérekedvére (pontosabban a pártállam nevében és kedvére) önkényeskedett, a hivatalos köszönési mód "Szabadság!" volt. De felhozhatnánk példának a hajdani "Német Demokratikus Köztársaságot" (NDK), vagy napjainkban a "Koreai Népi Demokratikus Köztársaságot" (KNDK), amik a demokrácia karikatúráinak sem feleltek (felelnek) meg, sőt pl. a mai magyar ellenzék is szívesen nevezi magát "demokratikusnak" (noha a kisebbséget képviselve tulajdonképpen elvitatja a demokratikus többségi uralmat, és saját demokratikus voltuk hangsúlyozása egyúttal a kormány antidemokratikus voltát, megbélyegzését is hivatott sugallani). A demokratikus jelzőket tehát eleve bizonyos gyanakvással kell fogadnunk, mert ez sok esetben csak az uralkodó pártot (kormányt) legalizáló díszítő jelzőként szerepel. Ezt a jelzőt rendesen egyoldalúan maguk az érdekeltek választják nemzetközi "hitelesítés" nélkül. Ma a leginkább demokráciáknak látszó (igazi demokráciaként emlegetett) ún. nyugati demokráciák is csak részben képviselnek népuralmat, mert a demokrácia védőpajzsa mögött voltaképpen a nemzetközi nagytőke, a pénz és információs monopólium arctalan hatalma húzódik meg, amely a demokratikus formák mögé rejtőzve leginkább a legerősebb gazdasági-politikai hatalmakban (államokban) koncentrálódik, csapódik le, miközben az elvileg a nép képviseletében politizálók gyakorlatilag azt csinálnak, amit a hatalmi érdekek alapján jónak, kivihetőnek látnak.

Attól tartok, hogy tiszta, illetve szó szerinti értelmezésben demokrácia nem is létezik. A nép (a lakosság) ui., mint olyan, nem tud uralkodni. Ugyan kin is uralkodna, ha nem önmagán, ami abszurd. És mi a biztosítéka, hogy a nép birtokolja a bölcsek kövét? Ha tévedett, akkor – szemben a hibákat elkövető kormánnyal és párttal – leváltani sem lehet, de megbüntetni sem. Ezenkívül a nép – a démosz – soha nincs azonos véleményen, így a nép uralmán a gyakorlatban legfeljebb a többség uralma érthető. Ennek igazságos (egyúttal jogos, értelmes) volta és mértéke viszont erősen függ attól, hogy a nép tudatosan és befolyásmentesen dönt-e, s mekkora, milyen arányú az így elért többség. Ha mondjuk a szavazók (ami nem egyenlő a néppel!) csak 52%-ának akarata érvényesül, az már eleve azt jelenti, hogy a fennmaradó 48% mellőzve van, s a legközelebbi választásokig mintegy ki van zárva az uralomból, ami legfeljebb fél népuralomnak vagy "szemidemokráciának" felelhetne meg. Nyilván minél nagyobb arányú a többség, annál nagyobb a demokrácia. (Ezért nem érthető, hogy a 2/3-os többséggel ismételten megválasztott Orbán-kormányt következetesen demokrácia-deficittel vádolják.)

 

Tegyük fel, hogy a szavazatra jogosultaknak 75%-a megy el szavazni, s azok 75%-a egy pártra szavaz – ami a mai Európában és Amerikában is szinte elképzelhetetlen nagy arányú, ¾-es többségű győzelmet jelentene. Ebben az esetben valójában az összes szavazásra jogosultnak csupán 56%-a, vagyis enyhe többsége szavazott volna a győztes pártra, ám ha csak 65% ment volna el szavazni, s ezeknek is csak 60% szavazott volna a győztes pártra, akkor a látszólag fölényes győzelem ellenére a valóságban a szavazásra jogosultaknak csak 39%-át tudhatná biztosan maga mögött, ami már elvi kisebbséget jelent. A valóságban a győztes pártok általában 50% alatti eredményt tudhatnak magukénak, ezért koalícióba kényszerülnek, ami azt jelenti, hogy mögöttük – számos esetben még a győztes koalíción belül is – a választásra jogosultaknak csak kisebbsége áll.

Még bonyolultabb a helyzet az Európai Unióban. Ha pusztán a többség uralkodna (demokrácia volna), akkor mindenben a nagy vagy nagyobb lélekszámú országok akarata érvényesülne, vagyis a demokrácia csak a nagy létszámú országok privilégiuma lenne. Az Európai Parlamentbe is a tagországok lélekszám-arányosan küldenek képviselőket. Ha pl. egy magyarok által jelölt biztost nem választanának meg (ami a közelmúltban csaknem realitás volt!), akkor a magyar jelölt mögött álló kétharmados többség demokráciáját egy politikai előítéletekkel torzított, idegen ország(ok) számbeli fölényéből folyó "demokrácia" tagadná meg, más szóval demokratikus úton győznék le a demokráciát.

Érdekes kérdés az is, hogy bár mindenki közel azonos módon éli meg a közéleti valóságot, mégis – néha homlokegyenesen eltérnek a vélemények. Számos külföldi példán akár a közel egyenlő nagyságú, de ellenkező nézetet valló táborok keletkezése észlelhető. A vélemény nyilván sok tényezőtől függ (tömegtájékoztatás,, egyéni benyomások, családi elkötelezettség, személyes sérelem vagy előny stb.), de ez talán biológiai különbözőségünkkel is magyarázható. Olyan ez, mint a két teljesen egyformának tűnő vegyület vagy kristály, amelyek közül egyik balra, a másik jobbra forgatja a fényt.

 

Az sem biztos, hogy a nép – csak azért, mert többségben van – mindig helyesen, igazságosan uralkodik. Mátyás királyt 1458-ban a Duna jegén a köznemesek tömege közfelkiáltással tette meg királlyá, az 1848-as, de főleg az 1956-os forradalom és szabadságharc kezdeményezője és folytatója szintén a nép volt stb., mely események egyértelműen helyes, "progresszív" lépésnek számítottak, de jogos felháborodásnak tűnt a nép Mussolini elleni halálos ítélete, a diktátor meglincselése is. (A tömegben sokan lehettek, akik évekkel azelőtt még – szintén tömegesen – istenítették őt!) Ám pl. a humanista és puritán Szokratész a demokratikus alkotmányt bírálta, szembekerült a tömeggel, és állítólag 500 tagú népbíróság ítélte halálra, továbbá Krisztust is lényegében egy tömeg küldte a keresztre, végül, de nem utolsó sorban az Anschluss során Bécsben Hitlert soha nem látott tömeg üdvrivalgása fogadta. Ezek súlyos történelmi tévedésnek bizonyultak. A nép (a tömeg) tehát korántsem tévedhetetlen.

A többség – mint olyan – gyakorlatilag képtelen is uralkodni, ezért szüksége van "megbízottakra", akik őket képviselik (képviseleti demokrácia). Megbízott lehet elvileg bárki, akiben a nép megbízik. A demokrácia megcsúfolását érzem azokban az országokban, ahol jelentős sponzori háttér és (nem ritkán igen magas összegű) anyagi donáció (magánvagyon) nélkül fel sem léphet egy képviselő jelölt, vagyis az esélyegyenlőséget lábbal tiporva a demokrácia képviseletének feltételét a pénzhez kötik. Kérdés, hogy ez a megbízás milyen hatáskörre és milyen hosszú időre terjed, terjeszthető ki. Mennél nagyobb ui. az átruházott hatáskör, és minél hosszabb a megbízási idő, annál kevésbé érvényesül a nép akarata, és annál inkább valósul meg – jó esetben a népakarattal megegyezően, ám akár vele szemben – a megbízott személy vagy párt akarata. A képviselők által választott grémiumok már csak közvetve demokratikusak, ilyen pl. a köztársasági elnök személye, vagy az alkotmánybíróság, amelynek hatásköre egyedül többet nyom a latban, mint a nép véleménye. (Az Alkotmánybíróság kárpótlási ügyben hozott döntése pl. nem találkozott a lakosság igazságérzetével.) Adott esetben tehát a megbízók szembe kerülhetnek megbízottjaikkal, vagyis a kígyó a saját farkába harap. A legjobb feltételek esetén is legfeljebb az első lökést adja meg a nép, a többibe már nincs beleszólása. Különösen vitatható és névlegesnek minősíthető a nép felhatalmazása Európai Uniós ügyekben, amelyben a "népakarat" csak a legitimitás hivatkozási alapját képező öltöztető jelkép. Ráadásul a nép egy része nem is akar uralkodni. Ennek egyik jele az, hogy noha az állampolgároknak csak négy-ötévente egyszer van lehetősége, hogy személyes választással a népakarathoz hozzájáruljanak, ám – különböző okoknál fogva – ezzel a lehetőséggel nem él mindenki, a szavazást vállalók aránya ma jó esetben 60–70% körüli. Teszik ezt hanyagságból, közömbösségből, tiltakozásból, vagy az értelmetlenség indokával, mindenesetre közel 40% általában nem él demokratikus jogával.

Legtöbb országban négy vagy öt évenként vannak választások, vagyis a népnek négy-öt évre előre kellene tudnia, hogy mit akar. A mai felgyorsult világban ez az idő rendkívül hosszú, miközben a nép akarata gyorsan változik. Ám több ezer éve sem sokkal volt jobb a helyzet. Gondoljunk csak arra, hogy az egyiptomi fogságból kiszabadult, s ezzel egyetértő zsidók hamar visszavágyódtak Egyiptomba "a húsos fazekak" mellé. A Jézus virágvasárnapi jeruzsálemi bevonulásakor őt ünneplő nép – ha nem is teljesen ugyanaz – rövid idő alatt ellene fordult, s kereszthalálát követelte. Az első világháborút szinte valamennyi ország lakossága hazafias lelkesedéssel üdvözölte (megkérdezése esetén valószínűleg meg is szavazta volna), mint ahogy a közvélemény-kutatások alapján az USA által vezetett koreai, vietnami, iraki és afganisztáni háborút is kezdetben a lakosság túlnyomó többsége támogatta, hogy azután aránylag hamar elutasítsa. Az Antall-kormány népszerűsége a megnyert országgyűlési választások után rövid időn belül megtartott önkormányzati választásokon gyakorlatilag megbukott, vagy a nagy fölénnyel nyert jelenlegi francia elnök, François Hollande pár hónappal megválasztása után már elvesztette a többség támogatását. Ezek a példák nemcsak a "nép" véleményének labilitását, hanem a vélemények külső tényezők hatására történő aránylag gyors megváltozását is tanúsítják, ami viszont nem igazolja a négy-ötéves megkérdezés reális voltát, a tartós népakarat feltételezése legfeljebb illúzió.

Az aránylag rövid megbízási szerződés a megbízottakat a rövid távú, népszerű látszatpolitikára serkenti, ami viszont a kevésbé látványos, hosszú távú feladatok elodázását eredményezi. A megbízás 4–5 éves időtartama alatt a kormányok általában népszerű, látványos eredményekre törekednek. A csak hosszabb távon gyümölcsöző, pillanatnyilag nem látványos beruházásokat sok esetben halogatják, aminek súlyos következményei lehetnek, hogy csak a környezetvédelem elégtelenségét vagy az árvízvédelmet említsem, de idetartozik számos ország esetében a népességfogyás – egyebek mellett a nyugdíjakra kiható – negatív következményeinek hanyagolása is. (Szerencsére utóbbi kérdésben hazánkban komoly erőfeszítések történtek, ami távolról sem jelenti, hogy a probléma megoldottnak tekinthető.)

A hosszú megbízatási időt hivatottak áthidalni a tömegtüntetések, nagygyűlések stb., amelyek néha erőszakosságba mennek át. Kérdés, hogy mikor és meddig tekinthető ez a nép akaratának? Valóban a többség álláspontját képviselik-e, s ezt ki dönti el? Az ún. spontán megmozdulások lehetnek a nép akaratát kifejező progresszív cselekedetek (az 56- os forradalom is így kezdődött), de mögöttük az ellenzéket segítő pénzuralom rejtett aknamunkája is megjelenhet. Ilyen esetekben a népuralmak egymással szemben érvényesülnek, hiszen egy demokratikusan megválasztott kormány ellen demokratikusan lép fel egy bizonyos csoport. A tömegmegmozdulások tehát nem mindig egyértelműek.

Felvetődik a kérdés: nem volna-e jobb és igazságosabb, ha minden kérdésben a nép közvetlenül dönthetne, mint ahogy ez pl. egyes esetekben Svájcban történik? Néhány esetben bizonyosan igen, mint ahogy az szinte minden demokratikus államban – nálunk is – gyakorlattá is vált. Ám ennek kivitelezése egyfelől drága és körülményes, másfelől az esetek zömében ez a módszer is csődöt mondana, sőt egyenesen veszélyes lehetne. Éppen ezért sehol a világon nem alkalmazzák rendszeresen (Svájcban is csak bizonyos kérdésekben!). Egyrészt a nép nem ért mindenhez, másrészt általában valamely önérdek, főkolomposok, hangadók, de főleg a tömegtájékoztatás befolyása alapján előítélettel rendelkezik, vagy/és manipulálva van, (pl. a határon túli magyarok kettős állampolgárságáról szóló népszavazását megzavarta, meghamisította a dezinformáció), végül a lakosság nagy része képtelen saját érdekein túllépni. Ha pl. megkérdeznék a népet, hogy akar-e adót fizetni, vagy a tanulókat, akarnak-e vizsgázni, a többség valószínűleg nemmel felelne. Kevesen látnák be, hogy az adófizetés vagy a vizsga ugyan megterhelést jelent, mégis szükséges. Ugyanakkor az abortusz engedélyezése nem lehet demokratikus választás eredménye, mert morális értékeket, törvényeket nem lehet többségi véleménnyel felülírni, vagy semmissé tenni.

 

Ma a társadalmi és gazdasági élet olyan sokrétű, és annyira szakosodott, hogy a nép – mint olyan – képtelen lenne a helyes ítéletre, mert nincs rá felkészülve, más szóval egyszerűen nem ért hozzá. A "józan paraszti ész" sok esetben hasznos tanácsadó, de az esetek zömében kevés. Bizonyos áthidaló megoldás lenne a szűkített körre szorítkozó népuralom (ami éppen szűkített volta miatt már nem is lenne népuralom!), amelyben az eldöntendő kérdésben illetékes szakértők dönthetnének. Így pl. – megfelelő pénzügyi (költségvetési) keretek határain belül – az oktatási-nevelési kérdésben (a szülők bizonyos fokú bevonásával) a pedagógusok, egészségügyi kérdésekben (a betegek bizonyos fokú bevonásával) az egészségügyiek, a jogi kérdésekben (a jogalanyok bevonásával) a jogászok döntenének stb. Ez sem lenne tökéletes, mert az egyes szakterületek érdekellentéte felszínre kerülne, a döntések egyoldalúvá válhatnának. Pl. az egészségügyiek esetleg kötelezővé tennének bizonyos oltásokat, míg a liberális jogászok nem értenének ezzel egyet, vagy az egészségügy hét évre emelné az orvosképzés hosszát, ám a pedagógusok a hatékonyabban eltöltött hat év mellett állnának ki, stb. Még azonos szakértői körben a törvényileg szabályozott (jogi) kérdésekben is eltérhetnek a nézetek, pl. a Kúria, vagy az Alkotmánybíróság döntéseiben is rendszeresen felbukkannak a kisebbségi "különvélemények".

 

Racionálisabbnak látszik, ha minden kérdést sokoldalúan, többféle szakértők vitatnának meg. Ebben a szakmai szempontok lennének döntők, de érvényesülhetnének ideológiai illetve pártszempontok is. Megkerülhetetlennek látszik az érintettek bevonása. Az így kialakult racionális relatív többség véleménye kerülhetne megvalósításra. Ez nyilván nem az egész nép, hanem egyfajta leszűkített, de a kérdésben illetékes népfrakció véleményét, (uralmát) tükrözné, ami nem csak az ügyet, hanem a közjót is jobban szolgálná.

A képviseleti demokrácia jelenlegi módszere azért sem optimális, mert szinte kizárólag a többségi párt (koalíció) akarata érvényesül, amely nem biztos hogy az összes megoldás között a legjobbat választja. Az ellenzék a kormányzó párt szinte minden intézkedését, tervét, elvből opponálja, vagyis elsősorban nem az igazságot, nem a legjobb megoldást célozza, hanem a saját pártja érdekeinek megfelelőt, aminek végső célja az uralkodó kormány (párt) bármi áron történő megbuktatása. Ennek érdekében "a cél szentesíti az eszközt" szellemében politizál, s nem feltétlenül a legjobb megoldást képviseli, hanem – nem egyszer jelentős akadályozás, időhúzás árán – az áligazságot, a legjobbként bemutatottat, a legnépszerűbbnek látszót, amely a legtöbb hívet (szavazót) biztosítja számára. Általános, hogy jól hangzó ötleteik nem veszik figyelembe a költségvetési kereteket. Opportunizmusuk egyik bizonyítéka, hogy számos esetben az egyes pártok, csoportok kormányzati és ellenzéki helyzetben más-mást akarnak. Pl. a vitatható stadionépítést, vagy a paksi erőmű bővítését a jelenlegi ellenzék kormányzati helyzetében támogatta, ma viszont ellenzi. A mindenkori ellenzéknek támogatnia kellene a kormány jó megmozdulásait (noha ezzel önmaga ellen dolgozna), vagy bírálnia kellene a rossz kezdeményezéseket, míg a javíthatókat jobbító, alternatív indítványokkal kellene jobbá tennie (e beterjesztéseket a kormánynak is meg kellene fontolnia), nem pedig folyamatosan az "okleveles" ellenség, a kormányt lejáratók, vagy kuvikoló hangulatrontók szerepét eljátszani. Állandó harcban és akadályozott légkörben nehézkes és kevésbé eredményes a vezetés, és sok energia pazarlódik el a felesleges vitákra, látványpolitizálásra. Főleg a választások előtti kampányban sok a felelőtlen beszéd, ígéret, cselekedet. Egyesek képtelenek határt szabni fantáziájuknak, másrészt nem győzik az előző rezsim eredményeit ócsárolni. A "negatív kampány" elsősorban nem a saját programot kínálja, hanem a másik fél hibáit hangoztatja, s ebben akár elvtelen módszereket is felhasznál (hamis videók, hamis vádak stb.).

Ha a gyakorlatban létezne "konstruktív ellenzék", amely adott esetben a kormányt támogatná, vagy valódi bírálat mellett egy valóban jobb megoldást javasolna, vagy – horribile dictu – a kormányzat is elismerné az ellenzék által képviselt megoldás helyességét, akkor a közélet talán másként működhetne, ám erre a világon alig van példa. A politikai csatározások nyomán a kívülállókban olyan kép fogalmazódhat meg, hogy az egyik fél szeplőtelen, tévedhetetlen, s az abszolút igazság birtokosa, míg a másik ennek ellenkezője. Csakhogy ilyen politikai felállás nem létezik. Így aztán a pártok politikai csatározásának legtöbb energiája nem az országépítésben, hanem egymás lejáratásában merül ki. Legalább a pártfrakciók egységes döntési kényszerét kellene megszüntetni, amely lehetővé tenné, hogy az egyes képviselők, legjobb lelkiismeretük szerint – akár saját pártjukkal szemben is – szavazhatnának, ahogy az az Egyesült Államokban időnként megtörténik. E nélkül azonban – s ez tapasztalható csaknem mindenütt a világon – egyfajta patthelyzet alakul ki a kormányzásban, amelyben vannak a kormányzásban akadályozottak és a kormányzást akadályozók, s aminek végül már semmi köze sincs a demokráciához. Ebben a fonák "népképviseleti" rendszerben szinte megkülönböztetett, kivételes (felelőtlen) helyzetben működhetnek a kis pártok, amelyek – nem lévén kormányzati helyzetben – bármit mondhatnak, ígérhetnek, tetszetős, demagóg véleménynyilvánításukat felelőtlenül folytathatják. E vonatkozásban kitüntetett helyen szerepel a választási kampány, amiben a jelöltek szabadjára engedik álmaikat, s a választási eredmények javítása érdekében következmények nélkül bármi hangzatosat megígérhetnek. Itt is a kis pártok vezetnek, hiszen tudják, hogy választást nem tudnak nyerni, ezért ígéreteik sem kérhetők rajtuk számon. A ma általában szinte kizárólag pártalapon működő parlamentáris képviseleti demokrácia tehát nem nevezhető optimálisnak, sőt igazán még demokratikusnak sem.

 

Magukról a választásokról is érdemes volna eltűnődni. Tetszetős elv ugyanis, hogy minden választópolgárnak egy szavazati joga van, és azok mind egyforma értékűek. De vajon az analfabéta és a Széchenyi-díjas egyetemi tanár véleménye valóban egyforma értékű? Tudom persze, hogy ahány ember, annyiféle, s minden ember máshoz ért a legjobban, éppen ezért a választások egyéni értékelése lehetetlen, de talán leginkább megfelelne a realitásnak, ha pl. valamiképpen az iskolai végzettséghez kötnék a szavazatok értékét.

 

A marxizmus évtizedekig dogma, kötelező hitvallás volt. A magát filozófiának valló ideológia önmagát az igazság egyetlen és csalhatatlan letéteményesének, módszerét egyedül tudományosnak vallotta. A marxizmus nem a tárgyilagos, igazságot kereső gondolkodás eredménye, hanem nagyrészt az utópisztikus elvek retrográd bizonyítékát célul tűző eszmerendszerré alakult. Nem csoda, ha ma már a legtöbb nyugati filozófiai tankönyv sem tárgyalja, hiszen voltaképpen nem is filozófia, hanem ideológia, amely bizonyos pártok elméleti megalapozásához adott muníciót. A filozófia a gondolkodás és igazságkeresés tudománya, s nem cselekvési program. Maga Marx viszont azt hirdette, hogy "ő nem magyarázni, hanem megváltoztatni akarta a világot". S valóban, minden ennek a célkitűzésnek lett alárendelve. Marxnak azonban természetesen volt igaza is. Pl. az, hogy az igazság próbaköve a gyakorlat. Ha egy ún. igazságot a gyakorlat nem igazol, akkor az nem is igazság. Így vált a marxizmus a saját áldozatává, s így van ez a demokráciával is, amit a gyakorlat nem igazolt. A demokrácia zászlója alatt háborúkat vívtak, erőszakkal akarták exportálni. (Irak, Líbia, Afganisztán stb.) A demokrácia – legtöbb esetben – a demokrácia jegyében születő pártok harcának prédájává vált, benne a pártok túlsúlyossá váltak. Mára a demokrácia sok tekintetben csak fedőnév, egyfajta immunitást biztosító fogalom, ahol csupán néhány elvárt formai és viselkedési normának kell eleget tenni. Ernyője alatt védelmet találnak a gazdasági-pénzügyi háttérerők, és a már említett posztmodern elméleti áramlatok. Ezek igyekeznek a "partner" kormányokat saját szájuk íze szerint "megszelídíteni". Ha ez nem megy, akkor főleg civil szervezetek bevonásával, ezek pénzügyi támogatásával igyekeznek a nekik megfelelő politikai légkört kialakítani.

A politikai élet a színpadokon zajlik, és sok politikus – tudottan vagy nem tudottan – csak szerepet játszik. A globalizálódó világban azonban a színfalak mögött történik minden, ami nem a nép akarata, hanem a gazdasági nagyhatalmaké (tőkeerős szervezeteké), vagyis voltaképpen az ő akaratukat adják el demokrácia néven. Őket valójában a tőke, a bankok és a pénz uralma érdekében lobbizók, titkosszolgálatok, fizetett hivatalok, egyesületek, ügynökök képviselik, amelyek főleg a nagyhatalmak árnyékában húzódnak meg. Napjainkban egyes háttérerők már a színpadra is felmerészkedtek, ahol természetesen még akadnak olyan elkötelezett politikusok, akik valóban a közjót szolgálják, vagy olyan naivak, akik szerepüket komolynak és ígéretesnek fogják fel. Ugyanakkor mindennap tapasztalhatjuk, hogy az érdekeit érvényesíteni akaró politikai hatalmi tőke nem ismer országhatárokat, nyíltan pénzeli fullajtárait, s abból indul ki, hogy ha nem is mindenki, de a legtöbb ember (párt, közösség, intézmény stb.) megfizethető, vagy/és manipulálható. A politikusok jó része is, így vagy úgy, de meggazdagszik, legalábbis szegény politikus nincs. Az egész világon fellelhető a közélet legnagyobb ellensége, a korrupció, s ez ellen csak kevés embernek van immunitása. A gondtalan anyagi ellátás miatt is kelendők a politikai tisztségek. Persze vannak tiszteletre méltó kivételek. Az elmúlt fél század egyik jellemzője a pénz önérvényesítése és a profit mindenáron való növelése. Az arctalan háttérhatalmak hatalmas vagyonokat, pénzeket tartanak a kezükben, sokkal nagyobbakat, mint amennyi pl. egy közepes állam évi költségvetése vagy GDP-je. S ez a láthatatlan pénz egyre kevesebbek kezében egyre jobban nő, míg a szegények tábora (noha a "szegénység" relatív fogalom!) növekedik.

A pénz elvesztette eredeti szerepét. Önállósodott. Öncélúvá vált, a hatalom és lehetőség megtestesítője. Nincs mögötte sem arany, sem munka fedezet, nagymértékben a spekuláció eredménye, amit a tőkeerők mozgatnak. Az általuk felfújt buborékok bármikor megpattanhatnak, s a szakadék felé terelhetik a világgazdaságot. Már a kommunizmusban is dogma volt, hogy "a fasizmus a finánctőke terrorista diktatúrája". Ha ez igaz volt, akkor csak a köpönyeg cserélődött, de a lényeg változatlan maradt. A kis országok fokozottan ki vannak téve ezen hatalmasságok kényének, kedvének. Gazdaságunknak pl. meg sem kell rendülnie ahhoz, hogy a forint romoljon, vele (vagy a kamatemelések révén) adósságunk is nőjön, aminek visszafizethetetlenségére gondosan vigyáznak, elvégre a – már sokszorosan visszafizetett tőketartozáson túl – az örökös (magas) kamatbevétel biztos pénzforrást jelent. A mai pénzmozgás – nemzetközi, de nemzeti vonalon is – szinte követhetetlen. Részben elkönyvelhető, elrejthető, befektethető, mosható, legalizálható, off-shore cégekbe vagy adóparadicsomokba menthető (az adó minimalizálható), ezáltal nagyrészt rejtve marad. Ez az oka annak, hogy szinte egyetlenegy esetben sem képesek a bíróságok nyilvánvaló fehérgalléros bűnözőket, csalókat, uzsorásokat, korruptakat tetten érni, bűnüket rájuk bizonyítani, ezért legtöbbjüket "bizonyítékok hiányában" felmentik, noha szinte biztosan tudott róluk, hogy bűnösök. Míg a hagyományos bűnözőknek letagadhatatlan nyomai vannak (pl. egy gyilkosságban a holttest, vagy az elkövető bűnjel, nyilvánvaló motiváció stb.) addig a pénzügyi bűnözők szinte elérhetetlenek, megfoghatatlanok. Ráadásul az ily módon felmentettek "ártatlannak", sőt "áldozatnak" vallják magukat, néha akár busás kártérítéseket követelnek, és azokat rendesen meg is ítélik a javukra.

 

A DEMOKRÁCIA ÉS A TÖMEGTÁJÉKOZTATÁS

Sokan a demokrácia megalapozását látják abban, hogy a nép minden négy-öt évben szabadon választhat. Eltekintve attól, hogy – amit már érintettünk – sajnos egyre kevesebben választanak, feltehető a kérdés, hogy a választó vajon valóban ismeri-e azt, akit képviseletével megbíz, s el tudja-e (s mennyire) bírálni programját? Attól tartok, hogy a választók többsége a jelölt pártállása, ígéretei, írásai, szavai, de főleg a tömegtájékoztatásban róla kialakult egyszeri vagy rövid idejű benyomások alapján dönt. A tömegtájékoztatást pedig senki nem választja. Nem akarom azt állítani, hogy nincs független tömegtájékoztatás, de tekintélyes része nyíltan vagy burkoltan, kollektívan vagy személyesen el- vagy lekötelezett. Ám ne felejtsük: a mások zsoldjában lévő sajtó nem nevezhető szabadnak!

A tömegtájékoztatás sok esetben orákulumokat tolmácsol, előre emésztett, gyakran érdekközösségek által sugallt anyagot, véleményeket és ítéleteket. A tömegbefolyásolás az internet közléseivel még tovább hígul – vagy ha tetszik, bővül (zavarosodik), s egyúttal egyre áttekinthetetlenebbé válik, amely helyzetben a hiszékenyeknek, név és felelősség nélkül, minden jó és rossz el- vagy beadható. És bizonyos mértékben mindenki hiszékeny. A rágalom lélektana az, hogy sokszor, sok helyen és meggyőzően kell ismételni a féligazságokat vagy valótlanságokat, s ha nem is teljesen hiszik el az emberek, gondolkodásuk megfertőződik, mert a rágalomból mindig marad valami, ha más nem, a bizalom megrendülését okozó halvány gyanú. S rágalmazni lehet személyeket és rendszereket. Ha nálunk pl. – belés külföldön – a tömegtájékoztatásnak akár csak a fele, szinte naponta állítja, hogy nincs sajtószabadság, vagy ha a perbefogottak azzal akarják magukat a felelősség alól kimenteni, hogy azzal vádolják a bíróságot (a rendszert), hogy ellenük politikai indíttatású "koncepciós pert" folytatnak, az önmagában hordja állításuk abszurditását, hiszen ha valahol valóban nincs sajtószabadság, és vannak koncepciós perek, akkor annak első és legfontosabb jele, hogy tilos ezt állítani. (Próbált volna valaki ilyen váddal előállni a Rákosi-, sőt a Kádárrendszerben.) Mégis vannak – főleg külföldön – akik felülnek ezen gyanúsításoknak.

A kommunizmus sajtója hazug és lakáj jellegű volt, de folyton "győzelmet" harsogott, eredményekkel dicsekedett. Ez még a rossz időkben is tudott bizonyos bizalmat, bizakodást és optimizmust teremteni. Ám sok ember átlátott a szitán, és nem hagyta magát befolyásolni. Azóta a hírközlés rafináltabbá vált, a gondolatok is "eladhatók", "reklámosíthatók." Goebbels óta a politikai propaganda tudománnyá terebélyesedett. Bízvást állítható, hogy minden ország állampolgárainak zöme a tömegtájékoztatás emlőin táplálkozik. Ennek jó példája volt a közelmúltban a skót elszakadási választás médiája, amely túlnyomó többségében – eredménnyel – támogatta a "nem"-eket. XII. Pius pápa mondta: "Gyakran állítják, hogy a legnagyobb hatalom a közvélemény. Tévedés! A sajtó gyártja a közvéleményt. Az ok pedig hatalmasabb, mint az okozat."⁸

A tömegtájékoztatásba beleértendők a független újságírók szubjektív-objektív véleményei éppúgy, mint a pártok által fenntartott, vagy a tulajdonos által elvárt irányvonalat támogató írások, a különböző vélemények ütközése, de sajnos a szándékos hazugság, megtévesztés, félrevezetés fegyvertára is. A tömegtájékoztatás ezáltal a demokratikus szándék megtermékenyítőjévé, vagy éppen meghamisítójává, torzítójává válhat. Utóbbi sajnos tendencia, ha nem is általános jelenség. A magyar újságírásnak nemes hagyományai vannak, számos nagy írónk újságíróként kezdte, vagy írói tevékenysége mellett újságírással is foglalkozott. Ma is számtalan derék újságíróval dicsekedhetünk, de a dolog természete miatt, ebben a kérdésben is inkább a negatívumok felmutatására van szükség.

A tömegtájékoztatás részben az erkölcsileg megingott közélet tükre is, mert napirenden van a szándékos félretájékoztatás. Egyesek egyenesen a "sajtó válságáról" beszélnek. Ha egy politikust vagy más személyt (intézményt, sajtóterméket stb.) valamivel meggyanúsítanak, akkor az az esetek túlnyomó többségében tagadja, esetleg mentegeti a vádat, sőt – ahogy az ma már szokás – az "igazságtalan gyanúsítás" jogi úton történő megtorlását "mérlegeli". (Ez az esetek zömében semmi más, csupán annak megerősítése, hogy ártatlan, hiszen az őt ért sérelem okán hajlandó akár jogi úton is elégtételt kérni, büntetést provokálni.) Márpedig ha egy politikus nem ismeri be az ellene felhozott gyanút, akkor őt vagy igaztalanul megrágalmazták – ami elítélendő! –, vagy ő maga hazudik. De országos, sőt kontinensi szinten is ez a politikai gyakorlat. (Erre jó példa az ukrán helyzettel kapcsolatos dezinformáció, illetve ellentétes tájékoztatás.) Gyakori, hogy az egyik újság állítását a másik cáfolja és fordítva. Az olvasók viszont a "nagy" sajtó- és véleménynyilvánítási szabadságban nem tudják eldönteni, hogy a két ellentétes állítás közt melyik az igaz. Nevezhetnénk ezt akár a "dezinformáció szabadságának" is. Sajnos a mai közéletben polgárjogot nyer, sőt fő szerepet játszik a hazugság (megtévesztés), márpedig hazugságokkal nem lehet a közvéleményt reálisan tájékoztatni. A mindennapos hazugsággal sajnos együtt kell élnünk! Mindez elbizonytalanítja, félrevezeti, ezáltal összezavarja az olvasót, nézőt. S éppen ez az, ami a már csak nyomaiban működő demokráciát teljesen illuzórikussá teszi, hiszen a szavazó – akár észreveszi, akár nem – már régen nem a saját fejével, hanem a tömegkommunikáció befolyása alapján gondolkodik.

 

A tömegtájékoztatás torzhajtása – ami sajnos szinte hungarikumnak fogható fel – a külföldi sajtó hazai eredetű félretájékoztatása abból a célból, hogy a választás által demokratikusan kormányra kerülőket a vesztes oldal lehetetlen, antidemokratikus, antiszemita, diktatórikus stb. színben tüntesse fel, ugyanakkor a választásban a demokrácia által elutasított nemzetrész (ellenzék) külföldi segítséggel hatalomhoz jusson, aminek érdekében minden eszközt megengedhetőnek tart. Ám ezzel alapvetően antidemokratikus módszert követ. Ez a módszer a jelek szerint 1919–20 óta "sikeresen" működik, s a nyugati lapok magyarellenes cikkeinek torzított beállítása napjainkban is tetten érhető, amelyekben a nekik "súgó" ellenzék hangja ismerhető fel, akik közül sokan akár cikkek írására vagy nyilatkozatok adására is nyíltan vállalkoznak. Külföldön élő magyarok, hazai prominensnek kikiáltott egyének nyilatkozatai, Charles Gati, Simonyi András, Paul Lendvai írásai és a Tavares-jelentés "súgói" ékes bizonyítékai a célzatos ferdítésnek. A hazug vagy elferdített hírek, állítások exportálása (visszaimportálása) azonban ízléstelen és nemzetközi viszonylatban szokatlan, és árt az országnak. Magyarország rossz színben feltüntetése, alaptalan vádolása azoknak a pénzügyi és politikai "hatalmaknak" is érdekében áll, akik hazánk destabilizációját szorgalmazzák annak érdekében, hogy hűséges és engedelmes rabszolgaként viselkedjen. A német média jelentős része mögött lévő titkosszolgálati, pénzügyi, világpolitikai és gazdasági lobbi csoportok tevékenységéről már könyv is jelent meg.⁹ Ezen a szemüvegen át megítélve sokan csalódtak a "nyugati sajtóban", amelyet a kommunista időkben eszményinek hittünk, amelynek azonban bőven akadnak gyenge pontjai. Ilyenek a túlzott elkötelezettség, a helyreigazításoktól való idegenkedés, a felsőbbrendű viselkedés, a tények nem alapos ismerete vagy tudatos megmásítása, szelektálása, rosszindulatú csoportosítása, egyoldalúság stb., ami igaztalanul elszigeteltté, megalázottá, kirekesztetté teszi hazánkat. Ez annál is könnyebb, mert az európai népeknek vannak rokonai, szövetségesei, ennek alapján pl. az angolszászok, latinok, szlávok stb. összetartanak, de mi egyedül vagyunk, s Trianonnak "köszönhetően" szomszédaink is időnként vicsorogva mosolyognak ránk. Ilyen körülmények közt a legalább a külföld felé megvalósuló összetartásnak nagy erkölcsi és gyakorlati haszna lehetne, viszont a hazai ellenséges felfogás torzított exportálását, majd – nem egy esetben – külföldi eredetiként feltüntetve importálását visszataszító hazaárulásnak tartom.

 

A tömegtájékoztatásnak mindenekelőtt – sőt csakis – az igaz tényeket szabadna leírni. Tudom, ez nem könnyű. Ha egy médium egy esemény valódiságában nem biztos, azt is közölni kellene az olvasóval, nézővel. A sajtó- és véleménynyilvánítás szabadsága semmit sem ér a kötelező igazság tárgyilagos deklarálása és gyakorlása nélkül, semmi esetre sem jelentheti a gátlástalan ferdítés szabadságát. Még kevésbé a sugallt, manipulált vélemény továbbítását, mert az a másik ember saját véleményét korlátozná, s vele mindenekelőtt egyéni véleményszabadságát szűkítené, torzítaná, ezáltal antiliberális is volna. Természetesen az újságírók saját véleményüket is közölhetik, de csak akkor válna teljessé a kép, ha minden vélemény mellett (vagy után) az ellenvéleménynek is helyet adnának. Sajnos a tömegtájékoztatás nem így működik. Az emberek ma – világszerte – korlátozott és irányított tájékoztatásban részesülnek, s a rendszeres ellentétes állítások miatt bizonytalanná, vagy éppen eltökélten egyoldalúvá válnak. Valódinak vagy hamisnak hitt prófétáknak hisznek, vagy – ami még rosszabb – nem tudják, hogy kinek higgyenek. Egyesek azt a nihilista következtetést vonják le, hogy a politikai közéletben az egyik eb, a másik kutya. Sokan preferált pártjuknak, vagy a valósabbnak előadott állításnak adnak igazat. Deáknak igaza volt, amikor azt mondta, hogy ha rajta állna, a sajtótörvénynek csak egy paragrafusa lenne: "Nem szabad hazudni!" S ha kiderül a tévedés (ilyen is lehetséges!), akkor azt helyesbíteni kell.

 

Az azóta leköszönő XVI. Benedek pápa joggal vetette fel a költői kérdést, hogy "a modern államelmélet rendszerébe beépíthető-e az igazság meghatározó eleme, vagy az áligazság, pragmatizmus, érdek öltse fel az igazság jelmezét." Aquinói Tamás szerint az igazságot elsődlegesen Isten birtokolja (ő a legfőbb igazság!), az ember csak másodlagosan. A skolasztikus filozófia szerint az igazság "a megértés és valóság megfelelése." XVI. Benedek szerint "a világban az igazság és a hazugság mindig keveredik, szinte szétválaszthatatlanul", de az ember "annál igazabb lesz, mennél közelebb kerül az Istenhez". A világ hatalmasságaival szemben Isten akaratát kell érvényesíteni, mert "Isten a lét mércéje". "Igazság nélkül az ember nem a saját életét éli, visszavonul az erősebbek javára." A pápa szerint az emberiségnek mindig két alternatívája volt: "...igent mondani Istennek, aki csakis az igazság és szeretet hatalmával munkálkodik, vagy a konkrétra, a kézzelfoghatóra, az erőszakra építeni."¹⁰ Ezeket a gondolatokat bizonyára sokan ájtatos ábrándozásnak tekintik, noha az istenhívők igaznak tartják. Az azonban bizonyos, hogy a politikai és gazdasági közélet ma nagyon távol áll ettől a felfogástól, s ha csak egy váratlan világkatasztrófa radikális átgondolást nem kényszerít ki, a jelenlegi trend inkább távolodni látszik ezen gondolatoktól.

 

Az igazságosságra való törekvésen túl a tömegtájékoztatásnak a liberális szabadosság divatos terjesztése helyett egyfajta tudatos nevelő hatást kellene kifejtenie. Az erkölcsi elvek hirdetésével és megtartásával a tömegeket jó irányba lehetne befolyásolniuk.¹¹ Kevesebb teret kellene szentelni a bűnözésnek, erőszaknak, szexualitásnak, intimitásnak (ami mindenki belügye), az erotikának és a pletykáknak, még akkor is, ha az embereket ezek érdeklik. Óvatos optimizmust, bizalmat és kitartást kellene sugallniuk, hogy az emberek hangulata, s ezzel kezdeményező készsége és munkaeredménye is jobb legyen. Az egészséges, más népeket nem lenéző, legyűrni akaró patriotizmus nemes célt szolgál, nem szégyellni való. A kultúrát és közéletet – a játékfilmektől az ifjúsági elektronikus játékokig – meg kellene tisztítani az erőszaktól és a túlzott erotikus mondanivalótól, ehelyett inkább a természet, a környezet és az emberek szeretetére, általában a jó és igaz elfogadására és támogatására kellene buzdítania. Hogy az emberek jobbak, együttműködőbbek legyenek, hogy mindenkor a demokratikusan megválasztott kormányt sajátjukként, valamennyi állampolgár vezetőinek ismerjék el, s azt a közös cél érdekében segítsék, ugyanakkor jóindulattal, tárgyilagosan bírálják is. S persze a mindenkori kormánynak is komolyan kellene vennie a valós bírálatot. (Ilyent a Fidesz-kormány működése során örömmel tapasztalhattunk, amikor megszavazott törvényeket volt képes korrigálni, törvényjavaslatot visszavonni, ami első pillanatban – s az esetek egy részében valóban – az elsietett rossz döntés belátását sejtette, egyúttal azonban azt az erőt is demonstrálta, hogy a kormány képes volt saját hibáit belátni és kijavítani.) Kevésbé van szükség egy bizonyos irányba eleve elkötelezett, egyoldalú, célirányos – főleg fizetett véleményt sugalló – sajtóra, mert az nem az igazságnak, hanem az elkötelezett érdekeknek, ezeket elfogadni szándékozó irányvonalnak, horribile dictu: fizető gazdái felfogásának megfelelően fog tájékoztatni.

 

VAN-E "KIÚT" A DEMOKRÁCIÁBÓL?

Miután elég sok módon bíráltuk a demokráciát – helyesebben arra igyekeztünk rámutatni, hogy amit demokráciának nevezünk, az voltaképpen nem igazán demokrácia – önként felvetődik a kérdés, hogy talán a diktatúra jobb volna? Biztosan nem! A diktatúrát a demokrácia ellentéteként, egyetlen alternatívájaként szokták beállítani. A történelem elsősorban a XX. század két véres diktatúráját tartja számon, és joggal ítéli el. Noha a kettő közt igen sok hasonlatosság volt (az egyik faji alapon, a másik születési, azaz osztályharcos, származási alapon nyomott el, semmisített meg tömegeket, azonos módszereket alkalmaztak, mindkettő hajlamosított a hamis személyi kultuszra, hasonló hibákat követtek el, de a kommunizmusnak több áldozata volt, mint a nemzetiszocializmusnak és a fasizmusnak), mégis a nemzetközi megítélés a kommunizmussal sokkal elnézőbb, azaz kettős mércét alkalmaz. Ennek fő oka az, hogy a mai nyugati demokráciák – amelyek annak idején jogosan ítélték el a Ribbentrop–Molotov-paktumot, vagyis a nemzetiszocializmus és szovjet bolsevizmus Lengyelországot felosztó fegyverbarátságát – mégis a Szovjetunióval szövetségesként harcoltak és győztek a diktatórikus tengelyhatalmak ellen. Ez a fegyverbarátság okot ad a szépítésre, önfelmentésre. A II. világháború végén nálunk a nyilas és szélsőjobbos vezetőket kivégezték, pártjaikat feloszlatták, újságjaikat megszüntették, míg a rendszerváltozás után a volt vezetők egy része tovább politizált, sőt kapcsolati tőkéjük segítségével gazdasági hatalomra tettek szert, a párt – egy betű különbséggel – szinte azonos néven folytatta tevékenységét, megörökölte a pártvagyont, önmagát jogutódként ismerte el, újságjainak pedig még a neve sem változott.

Nem kétséges, hogy a XX. század két véres diktatúrája a történelem szégyene, ami olyan leckét adott a népeknek, amit soha nem szabad elfelejteni. Ám ezen diktatúrák elítélése nem jelenti egyúttal a vele mesterségesen egyetlen alternatívaként szembeállított demokrácia hibátlan voltát. A kétségtelenül működőképes és nem is sikertelen nyugati típusú demokráciákhoz azonban fel kell nőni a tömegeknek, vele kapcsolatban kultúrájuknak befogadónak kell lenni, s ezt ma – világszerte sok helyen – vallási felfogások, történelmi és kulturális hagyományok, valamint mentális beállítódások akadályozzák. Magyarán, a demokrácia nem olyan nadrág, ami átalakítás nélkül mindenkire passzol, vagy ha nem akarják átszabni, akkor bele kell testesedni. Kérdem, az autoriter Irak, Líbia vagy Afganisztán importált demokráciája, vagy a sokat ígérő "demokratikus" arab tavasz vajon előbbre vitte-e a népüket, jobb életet (boldogságot) hozott-e, és ha igen, milyen áron? Vagy Szaúd-Arábia népei különösebben szenvednek-e az autokrata uralom miatt?

A történelem során az uralmi rendszerek túlnyomó többsége tekintélyalapú volt, hiszen mások mellett pl. a királyságok is lényegében ezt valósították meg. Számos világtörténelmi nagyság mellett pl. Mátyás király, vagy akár Szent István uralkodása is tekintély elvű volt. A történelem azt bizonyította, hogy voltak idők és helyzetek, amikor egy a nép érdekében uralkodó vezető eredményes tudott lenni, sőt képes volt a nép érdekében és megelégedésére, sikeresen munkálkodni. A sommás elítéléssel, főleg az általánosítással tehát óvatosabbnak kellene lenni. A ma sok helyen gyakorolt ún. elnöki rendszer már egy fél lépés az autokratább, noha demokratikus módszereket alkalmazó államforma felé, amelyekben a hatalmi ágak függetlensége, valamint a "fékek és ellensúlyok" beépítése nagyfokú védelmet jelenthet az elnyomó diktatúra irányába történő elfajulásnak. Maguk a pártok sem létezhetnek határozott (karizmatikus) vezető nélkül, aki egyfajta tekintélyt visz munkájukba.

A "tekintély" nem az ördögtől való fogalom. Bizonyos embereket, nézeteket, vezetőket, beosztásokat, tudósokat, feltalálókat stb. igenis meg lehet, sőt illik megsüvegelni, tisztelni. A családban, az oktatásban, a rendfenntartásban, a közéletben kell, hogy legyenek józan, egészséges tekintélyek, történelmi és jelenkori példaképek. Ahol rend van, ott rendfenntartónak is kell lennie. (Maga a hivatal is biztosít tekintélyt, de jobb, ha a tisztség betöltője érdemli ki a tiszteletet.) A nem helyeselhető túlzott tekintély helyett azonban nem szabad a másik végletbe esnünk. Ma a hivatal packázása helyett – időnként és helyenként – a hivatalnokot fenyegetik, késelik, ütlegelik, borítják rá az asztalt, de a tanító, tanár vagy orvos, bíró sincs jobb helyzetben, a járókelőt elütő járművezető lincseléséről nem is beszélve. Hogy még számos európai országban létezik királyság (igaz, árnyékhatalommal, de tekintéllyel), azt mutatja, hogy az emberek megbecsülik a hagyományokat, és igénylik a tekintélyt. Aki képes a másikban tekintélyt tisztelni, az felemeli, s nem megalázza magát, míg a tekintély mellőzése önhitt elbizakodást, a saját személy túlértékelését segíti elő. Az antiautoriter szemlélet és gyakorlat végső fokon a káosz, anarchia felé vezet.

Szokás az ún. autoriter államot a diktatúrával azonosítani, ami félrevezető. Az autoritás széles skálájú fogalom, amelynek alsó határa alatt van az anarchia, felső véglete a diktatúra. Az államvezetésben olyan autokrácia fogadható el, amelyben az autokrata vezető nem lépheti át a demokratikus határokat, hanem éppen azoknak lenne alárendelve. Ilyen értelemben elképzelhető volna valamely olyan központi irányítás, amelyben egyrészt a szubszidiaritás alapján dolgozó erős önkormányzatok, másrészt – a hagyományos ún. demokratikus módszerek és politikai pártok mellett ellensúlyként – pártsemleges szakértők kollektíven vezetnének. Utóbbiakat időszakonként a szakmai fórumok – akár a Magyar Tudományos Akadémia – pártatlanul választanák meg (mert ők a népnél jobban tudják, hogy ki a rátermett), s visszahívhatók is lennének. Más szóval a demokratikus (többséguralmi) elemek jelen módszerei fennmaradnának ugyan, de finomodnának azáltal, hogy a pártok egyeduralmát elfogulatlan szakemberek véleménye ellensúlyozná, egyensúlyozná anélkül, hogy valamiféle bebetonozott, visszaélésekre alkalmat adó, a szellemi és kulturális, valamint politikai életet béklyóba kötő, elnyomó uralom valósulhatna meg. Ilyképpen kialakulhatna egyfajta "kétkamarás" parlament, ahol azonban a két kamara nem egymás fölé, hanem egymás mellé rendelt lenne. Röviden: kevesebb pártosság, több szakmaiság! Ezzel talán elérhető volna, hogy a hatalomra törő, s a demagógiát sem nélkülöző vég nélküli meddő vitatkozó "kormányzás" helyett több átgondolt, racionális tett, moralitás és politikai puritanizmus működjön. Ezáltal kevesebb szerepe lehetne ugyan a pártoknak, mert az ország ügyeit elsődlegesen egyfajta konszenzuson alapuló irányvonal mentén időlegesen egyetértők többségi csoportja irányíthatná, segíthetné. Megfontolandó volna, hogy a képviselők (vezető politikusok) legfeljebb két vagy három perióduson át működhetnének. A pártok szükségesek, mert alkalmasak arra, hogy a hasonlóan gondolkodók közös elgondolásait artikulálják, közös céljaikat véghez vigyék. Ám lehetőség nyílik, hogy kellő alap nélkül fellépő kis kalandorok érvényesüljenek, új, hangzatos pártokat alakítsanak, amelyek csak hátráltatják a közügyek vitelét. De még a már bizonyított pártok is esetenként kerékkötői is lehetnek az egyénnek és a közéletnek. Mögöttük gyakran kiterjedt és nem önzetlen sponzori hálózat működik, nem ritkán egyenesen ezek játékszereivé silányodva. Klikkeket, politikai eliteket, érdekközösségeket termelhetnek ("elcsókosodnak"), idővel belterjessé, bürokratikussá, merevvé, elhasználttá válhatnak, alkalmasak lehetnek a személyi kultusz kialakulására stb., ahogy azt sok párt működése ("pályafutása") bizonyítja. Hajlamosak az elitképzésre, az egyéni érdeknek a köz elé helyezésére, a zsíros helyek elfoglalására, egyebek mellett ez is oka, hogy aki belekóstolt a politikai életbe, ritkán szegényedik el, s többnyire nehezen adja fel azt a szerepet, amely a választások után 4–5 évi kockázatmentes jólétet biztosít. Éppen ezeknek a politikusi veszélyeknek féken tartására, ha valahol, akkor a pártokon belül, szükség van a demokratikus működésre, őszinteségre, nyíltságra, egymásra vigyázó kérlelhetetlen erkölcsre, akár kíméletlen személycserékre, önkritikára. Nyitottnak kell lenniük az új karizmatikus tagok befogadására, meg kell őrizniük morális tartásukat, s szigorú önkritikával kell szellemi és erkölcsi javaik felett őrködniük.

 

A "szellemi arisztokraták", azaz intellektuális szakemberek (tudósok) egyfajta ellensúlyt képeznének, így valamiféle – nem antagonisztikus – kettős hatalom létesülhetne. Gondoljunk arra, hogy eddig is szakértőket szerződtettek a miniszterek. Sok esetben a szakterülethez nem, vagy alig értő miniszterek vezették a tárcákat, amik elsősorban politikai beosztások voltak. (Volt olyan honvédelmi miniszter, aki még katona sem volt, vagy csak a káplárságig jutott el.) Minden vezetőtől elvárható a komoly szakmai ismeret és múlt, éppen a politikusok esetében ne lenne szükség erre?

A legtöbb vallási intézmény autokrata, hierarchikus. A keresztény egyházak a tekintélyt Istentől származtatják, s nem a nép felhatalmazásának tekintik. E tekintélyi elven a zsidó-keresztény egyházak 2–4 évezredet éltek meg, de az iszlám is töretlenül halad a második évezredében. Ugyanakkor működésében – nem minden vallásban, egyházban egyformán – számos demokratikus módszert is bevezettek. A protestáns egyházak működése sok tekintetben demokratikus, de a talán leghierarchikusabb katolikus egyházban is pl. a pápát választják, számos egyházmegyében püspökválasztási privilégium van érvényben, egyre gyakoribbak a zsinatok, szinódusok, a szerzetesrendek számos demokratikus választást gyakorolnak, az egyházközségi képviselő-testületek pedig szintén demokratikus választás útján és demokratikus módszerekkel működnek. A progresszív autokrácia tehát megfér a demokratikus módszerek mellett, s – főleg kellő fékek és egyensúlyok esetén – önmagában nem ördögtől való intézménynek számít. De felhozhatnám a katonaságot, vasutat, bányászatot, katasztrófavédelmet, légi utazást, az atomreaktorok rendjét, a közlekedést, vagy akár a járványügyi rendszabályok autokrata vonásait stb., ahol autoritás nélkül nem lehetne eredményesen és főleg biztonságosan működni. A tekintély kiűzését a közéletből és a közigazgatásból hibás döntésnek tartanám.

 

MERHETÜNK-E A NAPBA NÉZNI?

Kérdés, hogy valóban "vége van-e a történelemnek" s a jelen helyzetbe bele kell-e nyugodnunk? Okosabb csendben lapítani, vagy tanácsos inkább együtt üvölteni a farkasokkal? Sokan, sokszor és joggal idézik Churchill nézetét, miszerint a demokrácia ugyan nem optimális kormányzási forma, de nincs nála jobb. Attól tartok, igaza van, de abba azért nem kell belenyugodnunk, hogy a sokak által ideálisnak tartott, és túlértékelt demokratikus kormányzás mai "nyugati" formáját optimálisnak tartsuk. Hogy – előnyös oldalait megtartva – ne finomíthassunk az államigazgatási és kormányzati működésben, ne keressük meg a gyenge pontok javítási lehetőségét, s ne tekintsük a jelenlegi demokratikusnak és liberálisnak mondott (valójában nem igazán népuralmi) formákat kőbe vésett dogmáknak. Gondoljuk meg, hogy a XX. század nagy lépéseit eddig sem a nép akarta, hanem azokat a nagyhatalmak urai kényszerítették ki. Elég csak az utóbbi időkből a hadüzenetekre, Trianonra (1920), Teheránra (1943) vagy Jaltára (1945), az 56-os forradalom – nyugati jóváhagyás mellett – szovjet letörésére emlékeztetni, de a "transzatlanti" kereskedelmi és befektetési partnerség (TTIP) jelenleg folyó tárgyalásaihoz (s valószínűleg a megkötéséhez) sem kérdezték (kérdezik) a nép véleményét. Az ukrajnai helyzetben nem a vitát demokratikusan megoldó önrendelkezés, vagyis a népszavazás jutott a politikusok eszébe, hanem a nagyhatalmak és az EU igyekeznek e helyzetet "megoldani", de az oroszok elleni szankciók vonatkozásában sem kérdezték meg a népeket. Már a nyugati sajtóban is gyakori vád, hogy a hatalmon lévők – minden ájtatos, képmutató és hangzatos szózataikon túl (vagy azok ellenére) – a fontos döntések meghozatala előtt alig kérik ki szavazóik véleményét. Ha valóban működne a demokrácia, akkor pl. a székelyek autonómiája könnyen eldönthető volna, de a katalánok számára is engedélyeznék, sőt előírnák az "ügydöntő" népszavazást, hiszen észre kellene venni, hogy ennek tiltása a népuralom nyílt tagadását jelenti.

Azzal nem megyünk előbbre, ha csupán a szinte bírálni sem mert jelenlegi áldemokráciák langyos vizében megelégedéssel áztatjuk a lábunkat. Gondoljuk meg, hogy az ún. demokráciák keretein belül – ha nem is igazi népuralmak – voltaképpen lehetővé válik az optimális kormányzás, de minden azon múlik, hogy ki (kik), hogyan, milyen célból és eredménnyel használja ezt a lehetőséget. Ezt szem előtt tartva van mód, még inkább szükséglet a jelenlegi demokratikus rendszer javítására, finomítására. Nem szabad beletörődnünk a rossz sémák és beidegződések megmásíthatatlanságába, egyes liberális eszmék megcsontosodásába. Ki lehetne, sőt ki kellene tehát találni valami jobbat. El lehetne képzelni egy – az előbbiekben ismertetett – olyan pártokból és szakmai tekintélyekből választott kormányzási formát, amelyben az ún. demokratikus napi politikai civódás helyett valódi szakszerű viták alapján ad hoc többségre támaszkodva hoznának döntéseket, ugyanakkor a rendszer nem zárná ki egy nem diktatórikus, morális, intellektuális, karizmatikus vezéregyéniség (államelnök, miniszterelnök) jelenlétét. Mint amilyenek pl. De Gaulle, Konrad Adenauer, Margaret Thatcher (a "vaslédi"), Ronald Reagan elnök, vagy akár Mahátma Gandhi voltak. Nemcsak a pártoknak elkötelezett, hanem saját lelkiismeretüket és választóikat valóban képviselő politikusok találhatnák meg a szakértőkkel együtt a "kollektív bölcsességet". Csakhogy ez a mai európai és amerikai politikai elitnek nem érdeke. Mert a politikai életet – tisztelet a kivételnek – egymás kezének lefogása, erőltetett szembenállás, a bátor döntésektől való tartózkodás, egyfajta fékezett közélet, az egyéni és lobbi érdekek elsőbbsége, vagyis esetenként alig leplezett haszonkeresés jellemzi, amiben a nép kirekesztettnek, sőt vesztesnek érzi magát. Nem utolsó sorban azért, mert a tömegkommunikáció elbizonytalanítja, legjobb esetben is két irányba tájékoztatja, és folytonosan a kedvét szegi. Márpedig, ahol a nép nem fogadja el magáénak a választott vezetőket, s nem működik együtt velük, ott aligha születhet jelentős eredmény.

Ehhez persze a világ jelenlegi vezető hatalmainak is át kellene gondolni szerepüket. Ösztönösen ellene vagyunk annak, hogy az erő, a hatalom és a pénz sajátítsa ki az igazságot. Hogy a gazdag hatalmasok feljogosítva érezzék magukat arra, hogy más országok ügyeibe beleszóljanak, számukra a közgondolkodást mintegy előírják, céljaikat nyomásgyakorlással kényszerítsék ki, miközben önmaguknak mindent megengednek. Megítélhetik (helyesebben csak ők ítélhetik meg), hogy ki a jó és ki a lator, ki a terrorista, lázadó, felkelő, forradalmár, szakadár, zendülő, szélsőséges vagy szabadságharcos. Sőt a tegnap támogatásra érdemes szabadságharcosából akár a ma terroristájává válhat bárki, és fordítva is, ahogy azt az iraki, afganisztáni. líbiai, szíriai stb. példák, valamint az al-Kaida és az Iszlám Állam (kalifátus) története is bizonyítja, amelyeket saját szövetségeseként nagyrészt a Nyugat szerelt fel, hogy aztán ádáz ellenségekké váljanak, s a fegyverek az adományozók ellen forduljanak. Az ENSZ – miként annak idején a Népszövetség – mindenesetre nem áll a helyzet magaslatán, a vezető államokból összetevődő, a vétó által megbénítható Biztonsági Tanácsról nem is beszélve.

Számunkra mindenekelőtt elérhetőbb módon, talán az Európai Uniónak kellene megújulnia. Egységben az erő, ám az egyesülés – pontosabban az összefogás – a nemzetek egyenjogúsága és szuverenitása alapján, közös érdekünkben, és ne egymás ellen, az eddiginél több demokráciával (!) és kevesebb bürokráciával, központi vízfej nélkül, szerényebb anyagi juttatások és központi költségvetés árán valósuljon meg.¹² Egyik ország ne avatkozzon be a másik belső ügyeibe, főleg kulturális hagyományaiba, világnézetébe. Nemcsak az egyének vonatkozásában, hanem az államok között is tartsák tiszteletben, sőt valósítsák meg a szabadságot, toleranciát és egyenlőséget. Nem kétséges, hogy az EU ma válságban van, sőt egyesek bizonyos hasonlóságot feltételeznek a római birodalom egykori válsága és a mai válság között. Bízom benne – sőt remélem is –, hogy itt még nem tartunk, de annyi bizonyos, hogy ideje volna a lelkiismeret-vizsgálatnak, az eredményesebb együttműködésnek, az országok közt eltérő életszínvonalak közelítésének, a gyakran álszent módon érinthetetlennek tartott fogalmak, szavak sérthetetlensége felszámolásának, s a valósággal való őszinte szembenézésnek.

Nem utolsó sorban tudomásul kellene vennünk, hogy a mai gazdasági, energetikai, népesedési stb. viszonyok mellett nem lehet fenntartható fejlődésről beszélni. A fejlődés egyszer – félek, hogy hamarosan – megtorpan, sőt visszafejlődés veheti kezdetét. (Nem utolsó sorban az energiaforrások végessége és a környezeti ártalmak miatt!) Erre a jövőre kell berendezkednünk. Technikailag, gazdaságilag és mentálisan egyaránt. A világ valódi szegényein kell segítenünk. Megakadályozni a pénz korlátlan uralmát, s azt, hogy a szegények még szegényebbekké, a gazdagok még gazdagabbakká váljanak. Szabaduljunk meg végképp az erőszaktól és a háborútól. Lépnünk kell, mielőtt még egy világméretű éhségforradalom és népvándorlás feje tetejére állítaná, anarchiába lökné földünket, kontinensünket és a fejlett nyugati demokráciákat. (Ennek bizonyos jelei már ma láthatók!) Ferenc pápa csak buzdítani tud, de az operatív intézkedések arra az emberi közösségre várnak, akik a szabadság, egyenlőség és testvériség – vagy ha tetszik, az embertársi szeretet – jegyében, többnyire azonban legfeljebb ennek csak látszatát keltve politizálnak.

Kérdés, hogy mindebben nekünk magyaroknak lehet-e szerepünk? Bizonyára kevés! Nincsenek illúzióim! Mégis azt az álláspontot képviselem, hogy ahol lehet (és ameddig lehet), emeljük fel szavunkat, s ne nyugodjunk bele abba, hogy a kis népek alsóbbrendűségi érzésétől indíttatva feltartott kézzel adják meg magukat a Sorsnak, a többségi kánonnak, s puszta utánzói, kiszolgálói és kiszolgáltatottjai legyenek a nagyobbaknak, erősebbeknek. Kennedy ajánlása alapján ne csak azt nézzük, hogy mit kapunk hazánktól, hanem, hogy mi mit tudunk adni neki. Országon belül pedig – sokakkal együtt – hőn óhajtanám, hogy szűnjön meg a sárdobálás, a gyűlölet és szenvedély által fűtött indulat-politizálás, a történelmi átokként hazánkat terhelő végletes megosztottság, az ellenségeskedéseket pedig ellentétekké szelídítse a józan elfogadás és a közös haza szeretete. Higgyünk népünk alkotóerejében, béke- és szabadságszeretetében, kreativitásában, amely a történelmünk során oly sokszor megmutatkozott. Segíts magadon, és az Isten is megsegít. Ez mindannyiunk egyéni és kollektív kötelessége. Ahogy Madách írta, küzdjünk és bízva bízzunk. És, ha védő szemüveggel is, de merjünk a napba tekinteni.

   

JEGYZETEK

*	Nagy örömmel közöljük régi, rendszeres, nívódíjas szerzőnk, Dr. Széll Kálmán orvosprofesszor kiváló közéleti esszéjét, mely a modernség és a jelenkor átfogó társadalmi, kulturális és politikai kérdései körül mozog. Idős korában is eleven szellemét, széleskörű tájékozottságát, problémaérzékenységét, közösségi felelősségérzetét példamutatónak, az újabb értelmiségi nemzedékek számára követésre méltónak tartjuk. (A szerkesztőség)
1	Főleg a XVIII. század második fele óta fejlődő, a XIX. és XX. században döntő hatású eszmeáramlat, amely a felvilágosodásra és szabadságra épül, racionalista, individualista, naturalista, antiautoriter természetű. A gyakoribb materialista vallásellenességtől a vallásosig igen sok irányzata létezik. A közélet minden vonalán képviselve van, kiemelt szerepet játszik a gazdasági liberalizmus, de mint tudományos módszer is jelen van.
2	Nem felejthető el azonban, hogy a liberális demokráciához vezető út Amerikában – ugyan nem szükségszerűen – az indián lakosság ellen elkövetett népirtáson, s az afrikai feketék rabszolgatartásán át vezetett (még a múlt század hetvenes éveiben is létezett rasszizmus), de más nyugati hatalmak is követtek el súlyos népirtásokat, a belgák például millió szám irtották ki a kongóiakat.
3	Az "emberi jogok" előzményei az ókorra (a görög bölcseletre) vezethetők vissza. Ezeket az ENSZ 1948–ban fogadta el. A keresztény tanítás szerint ezeknek gyökere az ember szellemisége, vagyis istenképűsége. XXIII. János pápa Pacem in Terris (1963), VI. Pál Humanae vitae (1971) enciklikákban sorolják fel ezeket a jogokat, a 2. Vatikáni Zsinat Gaudium et Spes című dokumentumának ide vonatkozó szakaszai (1974), valamint II. János Pál szociális enciklikái ezeket megerősítették.
4	LUKÁCS Csaba: Hazafias feladatok. In: Magyar Nemzet Magazin, 2014. október 18. 34. old.
5	HORVÁTH Pál: Semleges nem? In: Képmás 2013/10. 12. old., ill. KRUDY Tamás: A harmadik nem. Uo., 18. old.
6	Vö. Róna Péter cit. PILHÁL Tamás: A neoliberalizmus totalitarizmus. In: Magyar Nemzet, 2014. okt. 15. 2. old.
7	Erdő Péter bíborossal készített interjú. Új Ember, 2014. okt. 19. 1. old.
8	XII. Pius idejében szinte egyedüli információs eszköz a nyomtatott sajtó volt!
9	ULFKOTTE, Udo: Gekaufte Journalisten. (Megvásárolt újságírók.) 336 old. Kopp kiadás, 2014. Hiv.: Magyar Nemzet, 2014. október 25. 6. old.
10	Az idézetek RATZINGER, Joseph (XVI. Benedek): A Názáreti Jézus című könyve II. kötetének 147–150. oldalairól származnak. Szent István Társulat kiadása, 2011.
11	Az utóbbi időben három olyan német filmet is láttam, amelyben egy homoszexuális férfi vagy fiú pozitív, rokonszenves szerepet játszott. Ez a tudatos beállítás érezhetően azt a célt szolgálta, hogy a homoszexuálisokkal szemben meglévő előítéleteket megszüntessék. A filmeknek (és a tömegtájékoztatásnak) lehet ehhez hasonló társadalmi nevelő, a közgondolkodást jó irányba fordító hatása.
12	Számos anomália közül elég csak a brüsszeli–strassbourgi kettős székhelyet és annak költségvetési következményeit figyelembe venni.