RÖVID VÁLASZ TÓTH CSABÁNAK

Kedves Csaba! Az érték-átörökítési válság helyi problémáival kapcsolatban fogalmaznék meg néhány gondolatot – a teljesség igénye nélkül. Mivel a felkértek közül sokan nem válaszoltak, ez már magában azt a gyanúmat igazolja, hogy nem pusztán azok nem írtak, akik valóban nem érzik a kérdésben elég kompetensnek magukat, hanem azok sem, akik bizony érzik érintettségüket.^* Azt, hogy odáig jutottál, hogy ezt a cikket megírni voltál kénytelen, negyedszázad tapasztalatai indokolták. Mint a Vas megyei Pantheon művészettörténész munkatársa úgy gondolom, hogy nekünk az utóbbi években valóságos kegyelmi állapotban volt részünk, amikor a vasvári képtárat, a Pantheont létrehozhattuk.

Egy csodás magángyűjtemény – Szabadfi doktoré – felfedezése és felajánlása, s személyedben egy olyan képzőművész, aki művészettörténészeket alaposan megszégyenítő módon ismeri a Vas megyei művészet történetét. Egy művészettörténész, aki már dolgozott ebben a témában, és érzi a dolog súlyát. (Együtt dolgoztunk Veled ugyanis a vasi művészek kislexikonán 1995-ben.) Egy város, amelyben egy reprezentatív épületet bocsát az ügy rendelkezésére egy olyan polgármester, aki a későbbiekben is sokat tesz a gyűjtemény sorsának érdekében. Valamint egy restaurátor szakember, aki briliáns tudásával és szakmai etikával – mondhatjuk – új életet lehelt sok, már a lét és nemlét határán ingadozó alkotásba. Ezek után pedig az a jelenség, ami leginkább egy gátszakadáshoz volt hasonló, a sokszor ingyen, tömegesen beérkező, remek művészeti anyag.

Mondhatjuk, hogy a Pantheon egy olyan gyűjtemény, ami nyugati városokban számos helyen van, nálunk kevésbé jellemző. Bár nem vagyok az ügyben túlzottan tájékozott, de nyugodtan mondhatom, hogy itt olyasmi történt, ami máshol alig. Pedig más megyékben is ugyanolyan jelenségek játszódtak le a bolsevizmus idején, mint itt. Sopronban sem csak Horváth Józsefet vetették provinciára, egy európai rangú akvarellistát valamiféle belső börtönbe. (Hiába van emlékmúzeuma.) Horváth a szívében ugyanazzal a keserűséggel halt meg, mint nálunk Jaksa vagy Radnóti Kovács, hiszen mit ír Szabadfi Józsefnek 1958. december végén: "... Modell, különösen akt hiányában csendéleteket festek, de már nem szívesen, mert semmi sem megy." (Saját tulajdonomban.) Hiába a művészről az ellenkező oldalon látható, s a korban nagyon ritka színes fénykép: bánatos, elégedetlen öregember néz vissza a jobb időkben készült, szép alkotások közül. Hiába, a "polgári" festészetnek nincs kegyelem. Ugyanezt érezhette ott Sopronban Mende (Mühl) Gusztáv, vagy testvére, Mühl Aladár akvarellista is. Mende első, jelentősebb kiállítását nemrég rendezték meg, ami jelentheti, hogy hasonló irányt vettek ott is a dolgok. De nem biztos.

Sokan ellenérdekeltek ugyanis a régebbi, figurális tehetségek felfedezésében, ezt Te már szépen körülírtad, így nem foglalkoznék vele. Csak ennyit: mindenhol volt a kulturális, művészeti életnek olyan pártmegbízottja – én, a rock-nemzedék tagja úgy mondanám: "erdőspétere" –, aki gondoskodott a "dolgokról". A dolgok pedig ma sem egyszerűek... Juj, de kellemetlen és botrányos mondatokat lehetne írni erről, de...

Szerintem talán érdemes arra is néhány szót pazarolni, hogy éppen hazánkban az egyik legneuralgikusabb a "vidék" és "központ" kérdése. Marosi Ernő is önmagának mondott ellent végül, amikor egy előadásán ezt fejtegette. A közismert helyzet lényegét jól illusztrálja az a tragikomikus történet, amikor egy művésztelepen összetalálkoztam egykori tanítványommal, egy ismertebb, fiatal alkotóval. Szinte hisztérikusan bizonygatta, hogy neki Budapest belvárosi (!) művésznek kell lennie, különben vége a karrierjének. Valóban: egy-két négyzetkilométer jelenti ma Magyarországon azt a területet, ahol egy művész országosan ismertté küzdheti fel magát – ha hajlandó a nagyon jól körülírható elvárásoknak mind gondolatiságban, mind "stílusban" megfelelni. Ebből a közegből legfeljebb akkor költözhet el, ha már nagyon erős kapcsolati és egyéb tőkéje van. Ez a merev, torz helyzet a Trianon által még erősödött, egészségtelen Budapest-centrikussággal egyetemben a vidéken alkotókat eleve harmadrangú helyzetbe hozza. (Természetesen vannak, lehetnek kivételek.) Erre pedig még rárakódik az ideológia szűrője, sok mással egyetemben. (Persze mondhatjuk, hogy még a legnagyobb országokban is van egy abszolút központ, de ez az egyoldalúság azzal nem hasonlítható össze véleményem szerint.) Így volt ez már a szocialista időszakban is, a tehetség keveset számított.

Vegyük csak Radnóti Kovács Árpád példáját! Adott egy rendkívüli képességű, kiválóan iskolázott festő, aki Glatz Oszkárnak kétségtelenül egyik legjobb tanítványa. Bizonyos vagyok abban, hogy amennyiben ugyanazokat a képeit, melyeket megyénkben alkotott meg, fővárosiként festi, ma neve ismert lenne, akárcsak mesteréé, de mondjuk Burkhardt Rezső ismertségét minden bizonnyal elérné, sőt meg is haladná. Tudjuk, nem így van. Egykoron Tornyai vagy Koszta megtehette azt, hogy élete nagy részét az Alföldön töltse, 1945 óta ez a lehetőség végletesen beszűkült. Felmerül a kérdés: amennyiben a kutatás csak megyénkben ennyi tehetséges és tökéletesen elfelejtett alkotót talált, mi lehet az ország egészében? Másrészt hadd élesítsem tovább a kérdést szakmai oldalról: miféle szemlélet az – és most nem az 1948–1990 közötti időszakról beszélek –, ahol egyesekről, mint Rippl-Rónai, Csontváry, vagy más "sztárművészekről" az Isten tudja, hányadik monográfiát írják a kedves kollégák, míg olyan nagy nevek, mint mondjuk Mihalik Dániel – de előhozhatnám a szolnokiak többségét – szinte feldolgozatlan? Igazán nem lehet ezt a jelenséget az alkotótevékenységük óta eltelt túl rövid idővel magyarázni. Inkább az ideológiai és szemléleti beállítottsággal. Nyugodt lehetsz azonban afelől, hogy egy tőlünk nyugatra fekvő országban, bár beállítódása hasonló, ez ebben a formában nem fordulhatott volna, és nem is fordul elő, különösen a 70-es-80-as évek óta. Ennek az ott lezajlott és nálunk máig csak pedzett szemléletváltásnak köszönhetjük pl. azt, hogy Franz von Stuck ifjúkori főműve, A szfinx csókja mára világhírű, a monográfiákban fő helyen szerepel – és kedves művészettörténész kollégáink is kénytelenek a Szépművészeti Múzeumban egyre inkább megbecsülni. Sok mindent írhatnék még ezzel kapcsolatban, említhetném Tóth Menyhértet, vagy Supka Magdolna küzdelmét Aba-Novákért, amire végül a műkereskedelem szükségletei tettek pontot. De lássuk, mi a helyzet a vasi művészek hagyatékával!

A közelmúltban elhunyt Várnai Valéria képeinek rakhelyét még életében, utolsó látogatásomkor láttam egy nem túl bizalomgerjesztő konyhaféleségben. Csak remélni merem, hogy azóta jobb helyre került ez az értékes anyag. Hová került? Tudott, hogy komoly gond van V. Tóth László életművének raktározásával, s az egyik legjelentősebb, vasiakat tartalmazó magángyűjtemény egy pincében penészedett már évekkel ezelőtt. Nyugodt lehetsz, hogy amennyiben ezeknek forgalmi értéke jelentősebb lenne, nem így alakult volna a helyzet. Ritka az olyan, mint Vargha Károly, aki édesapja anyagát restauráltatta, újrakereteztette, megbecsüli, pedig nem jelent forgalmi értéket. Nagyapám, Németh József munkái centiméteres mosóporban álltak a sárvári ház nyári konyhájában, 1985-ben. Még szerencse, hogy a csodával határos módon megúszták nagyobb sérülés nélkül. Sok remekmű kallódik padlásokon, pincékben, poros, kihalt házakban.

Ezeket megtalálni, megmenteni a mi dolgunk – Istenem, mekkora raktár kell majd hozzá! Ne haragudj, hogy csak ennyit írtam, de már így sem olyan "rövid".

   

JEGYZETEK

*

Szerzőnk nem tudhatta, de nem voltak sokan a felkértek, s nem szisztematikus a névsoruk. Talán éppen azért, hogy bárki előtt nyitva legyen a hozzászólás lehetősége. Ezzel azonban, kétségtelen, nem élt a potenciális megszólítottak nagy többsége. Tóth Csaba: Érték-átörökítési válság Vas megyében című írását előző számunkban közöltük. (A szerk.)