BALLÓ LÁSZLÓ: MELCHIOR HEFELE BÚTORMŰVÉSZETE SZOMBATHELYEN

BEVEZETÉS

Régi magyar otthonok című, alapvető és ilyen témában páratlan művében Voit Pál¹ a magyar lakberendezkedés stílusfejlődésének bemutatása során a klasszicizmusról szóló fejezet indításában kiemeli és az egész magyar díszberendezkedés egyik legjelentősebb emlékeként tárgyalja az 1778–1783 között épült szombathelyi püspöki rezidenciát. Szerzőnk Melchior Hefele legjelentősebb magyarországi palotájának bemutatásában, lelkes leírásához nyolc fényképet mellékel a palota belső tereit megjelenítendő (egyetlen más épület sem kap könyvében ekkora teret, figyelmet).

Homér Lajos kis példányszámban megjelent, alig ismert A bútor története című munkájában a magyar 'copf' stílusról írott 14 sorából teljes igyekezettel hangsúlyozza – öt sorban – a szombathelyi 'copf' nagyon korai megjelenését, finomságát, és egyáltalán: jelentőségét.² Hadd idézzük: "Ha figyelembe vesszük, hogy Szombathelyen már 1780-nál korábban kezdte meg hódítását ez a stílus, akkor rájövünk, hogy hazánk is az elsők között volt a copf befogadása terén. Különös figyelmet érdemel hazai bútoraink nemes és finom vonalvezetése." S valóban: ha a szombathelyi bútorokat – mert itt egyértelműen erről van szó – összehasonlítjuk a térség hasonló darabjaival, mindannyiszor ebben a különleges, művészies finomságban haladja meg Hefele tervezése a környező városok megújuló iparművészetét Nagyszombattól Sopronig. Szilynek és Hefelének köszönhetően Szombathely nem befogadja, hanem elsőként teremti a 'copf' stílust magyar földön.

Szabolcsi Hedvig Magyarországi bútorművészet a 18–19. század fordulóján című, igen alapos és csak ezt az egy rövid korszakot elemző könyvében³ már csak mindössze egyetlen mondat erejéig tér ki – három sornyi terjedelemben – műtörténetünk ugyanezen tárgyára, igaz, hogy a legnagyobb elismerés hangján. (Megfogalmazása így szól: "Nálunk az egyetlen valóban jelentős és nyugat-európai mértékkel is egységesen tervezett magyarországi koraklasszicista együttes, ahol az épülettől a belső kiképzésen át a berendezésig érvényesült az építési gondolat, a szombathelyi püspöki palota Hefele-tervezte együttese.")

A továbbiakban viszont sem Kaesz Gyula jól szerkesztett, alapos, lexikális munkája,⁴ sem Vadászi Erzsébet átfogó szakkönyve⁵ már meg sem említi Hefelét vagy a szombathelyi bútorművészeti illetve enteriőrkultúrabeli törekvést, pedig tudnivaló, hogy ez több szempontból nagyon is jelentős szerepet játszik a magyar műtörténetben. Egyfelől korai megjelenése, másfelől magas művészi-esztétikai színvonala jogosíthatná fel a szakembereket elismerő megfogalmazásokra, mi több: alapos iparmű-történeti elemzésekre. Hozzátesszük, hogy Szombathely hatalmas lendületet adott a magyar stílusfejlődésnek: úgy tekinthetjük, hogy míg 1777 körül mintegy 15–20 éves elmaradásban volt a magyarországi bútorművészet a franciához vagy akár a némethez képest, bizonyítható, hogy 1788 körül Szombathelyen szinte a párizsi Rue St. Honoré udvari szállítóinak asztalosműhelyei színvonalán és az ott készült darabokkal egy időben jelentek meg, elsősorban Szily János püspök igényei szerint, a Melchior Hefele tervei alapján előállított bútorok.

Újabban Igaz Rita tanulmánya a lehető legtöbb autentikus forrás adatainak egybedolgozásával vezeti végig olvasóját Szily püspök korabeli enteriőrjein,⁶ és valóban alapos tudományos feltáró és leíró munkájának eredményeképpen minden eddiginél teljesebb és plasztikusabb kép tárul elénk a palota eredeti berendezettségéről. Munkájában a palotában jelenleg is fellelhető eredeti darabok számbavételébe, leírásába, elemzésébe nem bocsátkozik, a gyűjtemények bútoranyagával nem találkozott, megközelítése pedig nem is iparmű-történeti, bútortörténeti jellegű. Ilyen körülmények között továbbra is mostohának, felfedezetlennek érezzük Hefele bútorművészetét. Fontosnak tartjuk tehát, hogy néhány szép bútoremlék bemutatásán keresztül újraélesszük a szombathelyi korai neoklasszicista iparművészeti törekvést, s ezen keresztül a magyar 'copf' (valójában: korai neoklasszicista) iparművészet keletkezéstörténetének figyelmet szenteljünk, és e stílusteremtés halhatatlan mesterének, Melchior Hefelének ezúton is emléket állítsunk.

Szombathely városát megtépázták a második világháború bombái, de ami a régi városrészekből túlélte ezt a borzalmat, annak markáns házsorait szemünk láttára bontották el múltunkból a szocializmus építőmunkásai: keleten a teljes Szentmárton községet, nyugaton a Nagykar utcát, a Karicsa nevű volt iparosnegyedet, északon a cselédség lakta Tizenháromvárost, a fél Petőfi utcát, a belváros szívében a fél Kőszegi utcát és a Kossuth Lajos utca nagy részét; – ne is folytassuk. Mindeme örökre eltüntetett részleteknek, ha építészeti értéke javarészt szerény volt is, várostörténeti-városképi jelentősége nem kérdőjelezhető meg: a városi életforma, a város társadalma rétegeződésének és fejlődésének fontos és visszahozhatatlan kordokumentumai voltak.

Ami megmaradt a régi városképi értékekből, részletekből, az javarészt Melchior Hefele nagyságát, illetve a Szily–Hefele-korszak indítása nyomán megerősödött reformkori építkezések jelességét hirdeti (ezeken kívül a kiegyezés utáni fellendülés építkezéseinek maradványait jelenti még, elsősorban a Szentmártonnal az északi oldalon szomszédos területen). Melchior Hefele pompás épületei, legjelesebb munkái e földbe, Savaria ősi földjébe gyökereznek, s a Mester földi maradványai Savaria földjében leltek örök nyugodalmat.

AZ ALKOTÓ PÁROS

Amikor a szombathelyi korai neoklasszicista stílus születéséről beszélünk, minden egyéb ténynél nagyobb hangsúlyt kell adnunk annak a körülménynek, hogy Szombathelyen 1777-ben két rendkívüli egyéniség elképzeléseinek, ambícióinak, tehetségének és teremtő erejének találkozása tette lehetővé annak az építőmunkának a beindítását és létrejöttét, melynek gyümölcseként megvalósulhatott az az épületegyüttes, amely páratlan és kezdeményező teljesítménye a magyar neoklasszicista építészetnek és műtörténetnek.

Egyikük Felsőszopori Szily János, itáliai képzettségű fiatal pap, karizmatikus egyéniség, aki elkötelezett híve a kereszténységgel együtt felnövekedett európai művészetnek, és különösen erősen kötődik e művészet klasszikus vonulatához, mely – az ókori Róma mintáit követve – újra és újra bearanyozza Európa kultúráját. Szily mindössze negyvenkét éves, amikor a királynő, Mária Terézia akaratából létrehozott új egyházmegye élére kerül.

A XVIII. század utolsó harmada művészeti stílusának keletkezését a század közepén indult ásatásokkal szokták összefüggésbe hozni; bútortörténészek buzgón mutogatják az ókori kőfaragványok díszítőelemeit, mint a neoklasszicizmus megannyi forrását és hajtóerejét,⁷ de valójában ezek a motívumok fellelhetők akár reneszánsz épületeken vagy bútorokon is már, éppen ezért Európa bútorművészete már lényegesen kevesebbet merít az 1738-tól, illetve 1748-tól indult ásatásokon feltárt dekorációs kincsből, mint az építészet és a belsőépítészet, elsősorban a faldekoráció.

Elismerjük, hogy Pompei és Herculaneum feltárása (ismét) az ókor művészete felé irányította az éppen új utakat kereső ízlést, de feltétlenül hangot kell adnunk annak a ténynek is, hogy az antikvitás formakincsének és dekorációs készletének felélesztése nem a XVIII. század közepének-végének kizárólagos vívmánya. A firenzei Palazzo Vecchio XVI. századi toszkánai credenzája ugyanúgy felvonultatja a klasszicizmus (bútor)dekorációs eszköztárának legjavát, mint a Napkirály udvarának bútorművészei: a párizsi Louvre őriz egy nagyon szépen megmunkált kanapét az 1670-es évekből; nos, ezen a bútoron is jelen van már a majdani neoklasszicizmus díszítőkészletének java: négyzetbe zárt rozetta, hosszan tekergő vájatos körfonat, álló akantuszlevelekkel díszített függőleges elemek (lizénák), szalagcsokrok stb. Vagyis: a klasszicizmus örök, és időnként teret kell nyitnunk neki.

Szily János püspök egy ilyen nagy térnyitója volt Nyugat-Magyarországon a magyar korai neoklasszicizmusnak, amelyet azért nevezünk 'neo'-nak, mert ismételten életre kel benne a klasszicizmus stílusfolyama, amely az antikvitás eszméivel és formakincsével gazdagítja az újkor művészetét. Itália humanista gondolkodásából eredeztethető a XVI. századból (cinquecento), és lényegében a francia Napkirály, XIV. Lajos uralkodásának végéig képviseli a klasszicizmus értékrendjét, esztétikáját, amelyet azután a XVIII. század középső 50–60 évének rokokója megszakított. Másrészt azért hívjuk korainak, mert a XVIII. század 50–60-as (nálunk 70–80-as) éveiben, mint korai szakaszban éled újjá az a neoklasszicizmus, amely egészen a XIX. század közepéig meghatározza majd Európa kultúráját: gondolkodását, művészetét, iparművészetét és építészetét.

Az alkotó pár másik nagy egyénisége Melchior Hefele, az invenciózus építőmester, aki már egészen fiatalon jelen van Balthasar Neumann würzburgi érsek rezidenciaépítésének munkálatainál. Pályafutását asztalosként kezdte, de hamar kitűnt ragyogó rajztudásával és stílusérzékével, mely készségeit Johann Georg Oegg mellett kamatoztathatja, akinek vasmíves műhelye számára ontja az előrajzolt részlet-terveket a hatalmas rezidencia kovácsoltvas szerelékei és ékítményei, kapuzatai, mellvédjei, vasalatai számára. Nagyon figyelemre méltóak, és valóban érdemes is alaposabban megfigyelni a német rokokónak e legmeggyőzőbb alkotásán belül az udvari homlokzat mellvédrostélyait, amelyek már a XVIII. század közepe előtt a neoklasszicizmus ízlésvilágát jelenítik meg! Továbbgondolásra érdemes klasszicista részletei a káprázatos rokokó palotának...

Hefele már túl van hatvanadik életévén, amikor Szily püspök felkérését kapja. Tragikus magánéletének magányából a nyugat-magyarországi munkák emelik ki. 1754-ben elveszíti kisfiát, Leonardus Bernardust, aki mindössze három hetet élt, majd 1760-ban kislánya, Maria Anna is meghal, közvetlenül világra jötte után, végül feleségét elemészti a gyász, és egy héttel kislánya elvesztése után követi gyermekeit a halálba.⁸

Ismereteink szerint ez az első alkalom Hefele munkásságában, hogy teljes palotaberendezés terve elkészítésének igénye is felmerül az építtetőben. Hefele örömmel és Szily megelégedésére vállalja és végzi el ezt a feladatot is. Korábbi ilyen irányú tevékenységéről keveset tudunk, de a nevéhez kapcsolódó korábbi munkák, például dúsan faragott képkeretek az 1750-es évekből⁹ ugyanarról az egyéni utakon járó, merészen, de nagyon jó ízléssel újító formaművészről tanúskodnak, mint szombathelyi bútorai, berendezési tárgyai. Mindamellett rokokó képkereteinek megjelenéséből egyfajta idegenkedés cseng ki e stílusforma iránt: eltúlzott szeszélyessége mintha egyszersmind burkolt kritikáját is adná e formavilágnak. Végrendeletében említést tesz ingóságai között egy olyan keretről is, amelyet ő maga faragott.

A SZOMBATHELYI PÜSPÖKI PALOTA EREDETI BERENDEZÉSE

Szily János széles művészeti tájékozottságú ember volt, az itáliai klasszicizmus rajongója, elkötelezett híve. Amikor palotáját felépíti és beköltözik, jelentős gyűjteményt hoz át Győrből. Mint nyitott érdeklődésű egyházi műgyűjtőnek, vallásos témájú festmények és egyháztörténeti kegytárgyak mellett egyéb iparművészeti, elsősorban lakberendezési tárgyak iránt is erős az érdeklődése (ugyanilyen műgyűjtő püspökünk lesz majd 1911-től gróf Mikes János is!). Az új palota emeleti, reprezentációs teremsorából az északkeleti, nagyobb méretű sarokszalon, a Szent Pál-terem szolgált a palota korabeli berendezésétől eltérő bútoroknak, Szily gyűjteménye barokk darabjainak elhelyezésére a püspök beköltözése idején. Erre utal az a tény is, hogy míg a palota további termeinek bútorai esetében többnyire teljes, 6, illetve 12 (karos)székből álló garnitúrákat jelez a korabeli leltár, a Szent Pál-teremnél 10 karosszékről van szó, ez a sorozat feltehetően Szily püspök gyűjteményének reneszánsz és barokk egyes, esetleg páros tételeiből állt össze.

A XX. század első felében Mikes püspök követi e gyakorlatot, az ő regnálása idején viszont a számára oly kedves empire bútorok népesítik be a nagy sarokszalont, amelyekből a mai napig a helyszínen található két konzolasztal, ülőbútorainak emlékét pedig korabeli fotók őrzik.¹⁰ A Szent Pál-teremmel szimmetrikusan, a főhomlokzati teremsor délkeleti szalonjában, a zöld sarokszobában már Mikes beköltözésekor is csupa empire bútor állott. Ma ilyen stílusú ülőbútorral már egyáltalán nem találkozhatunk a palotában. A reprezentációs teremsor további szalonjai számára – amelyek zömmel a díszteremmel állnak funkcióbeli rokonságban is amellett, hogy egymás szomszédságában helyezkednek el –, Szily igényei szerint Hefele egységes garnitúrákat tervez szalononként váltakozó modellekkel.

Hefele a rendeltetés és sürgősség diktálta rend értelmében mindenekelőtt a dísztermet bútorozza be: középre hatalmas asztal kerül, amely körül a püspök el tudja helyezni vendégeit (egyházának vidéki képviselőit) ünnepi alkalmakkor, tanácskozások, munkaebédek céljára. A palota berendezését leginkább jellemző, a mostanihoz hasonló, de gazdagabb kiállítású harminc darab szék szolgált a nagy asztal körül. E székeknek egy kényelmesebb, rugózattal párnázott variánsából 18 darabbal rendezték be a kis ebédlőnek használt metszet-termet, hasonló stílusban készült asztallal. Ezen darabokkal egyszersmind szükség esetén a díszterem ülőhely-kapacitását is növelték alkalmanként. (A két terem székeinek mennyiségét idézi a díszterem jelenlegi 48 ülőbútora.) E székeknek szerényebb kiállítású kópiái megfigyelhetők a két világháború között készült fényképeken metszetterembéli elhelyezésben. A rugózott ülésű széktípusból fennmaradt korabeli példány arról tanúskodik, hogy a kis ebédlő darabjai – szemben a dísztermi székekkel – eredetileg arany sávdíszítést kaptak mind az ülés káváján, mind a támlakereten, mind a lábak hornyolataiban. Az eredeti aranyozásával fennmaradt széket ilyen módon is restaurálták!

A kezdetekben, az eredeti terv szerint csak két márványlapos asztal állt a díszteremben, konzolasztal-szerű elhelyezésben, a térre néző első, díszteremmel szomszédos szalonok válaszfalai mentén, egymással szemben, és ezek ahhoz a két grisaille-faliképhez társultak ily módon, amelyek távolabb állnak a kályháktól. Csak ezeken a pontokon áll rendelkezésre megfelelő szélességű falszakasz és elegendő tér a termetes márványlapok számára. Az eredeti terv szerint a két dísztermi asztal színezése nem egyezett a mostanival, hanem a szürkének két nagyon halvány árnyalatában pompáztak, tökéletesen igazodva a terem falfestéseinek színvilágához. Tetejüket hasonló színű márvány-mintára festett keményfa lap képezte. (XVIII. századi leírásoknál márvány bútor megnevezésen többnyire carrarai márványt imitáló díszfestésű darabot kell értenünk!) Az 1804-ben készült leltár¹¹ adataiból is arra lehet következtetni, hogy a két kisebb, lényegesen dekoratívabb, részletgazdagabb asztal eredetileg az előtér számára készült, az ablakközökben álltak (a díszteremben: "2. Marmor Tische", az előtérben: "2. Fenster Tische"); – a XVIII. században még nem létezett a vitrines, ablakos asztal, amelyre manapság e kifejezést alkalmazzák, hanem az ablak közelében elhelyezett (konzol)asztalt nevezték így. Mikes püspök e két utóbbit is a díszterembe viteti, ahol mai helyükre kerülnek, ám ez a mostani pozíció egyértelműen erőltetett: széles lapjuk nincs harmóniában a felettük lévő faldekoráció keskenyebb, sűrített vonalú vertikális tagolásával.

A palotáról megjelent szakirodalom az 1804-ben felvett leltárra hivatkozva két kis asztalt és két kis szekrényt említ az előtér bútorainak felsorolásában, noha a leltár szerint 2. Fenster Tische, illetve: 2. Kasten szerepel. Nem találunk utalást arra, hogy a két asztal kicsi lett volna, mindenesetre a két ablakköz szélessége – ahová véleményünk szerint a két kisebb konzolasztal készült eredetileg – bőséges helyet kínál e két asztal itteni elhelyezésének céljára. A két szekrény esetében pedig minden valószínűség szerint a ma is ott álló termetes, intarziás barokk szekrényekről van szó (Szily János gyűjteményének darabjai), amelyek itt állhattak már 1804-ben is, hiszen ebben az esetben sem találhatunk utalást a leltár eredeti szövegében kisebb méretekre. E két szekrény a mai napig beilleszkedik a falak faburkolata szegélyléceinek profiljába, ugyanúgy, mint amikor még a falakat az eredeti textiltapéta borította, jelezve a két szekrény itteni elhelyezésének igen korai dátumát: már az eredeti faldekoráció kialakításánál figyelembe vették előre az itt elhelyezendő két barokk ruhásszekrény szélességét! Ez a szegélyléc pontosan megfigyelhető a Voit Pál könyvének 241. oldalán látható fotón, amelynek aláírásában tévesen Gyülevészt jelölik helyszínként. (A két barokk szekrény Mikes idejében az északi teremsorba került, helyüket az új püspök saját darabjai foglalták el ideiglenesen, legalábbis Mikes püspök leltára így tájékoztat minket.) A két fentebb említett asztal egyébként akkor kerül a díszterembe, amikor Mikes – az 1920-as években – a ma is itt látható két támla nélküli kanapéval és a négy támlás székkel megajándékozza az előteret.

Itt emeljük ki, hogy az előtér, a Díszterem, a Louis XVI szalon és a metszet-terem a legelső berendezkedéskor, Szily elgondolása szerint egy reprezentációs egységet képezett, e négy terem bútorzatát rokon megjelenés: színvilág és kárpitozás jellemezte, vagyis valamennyit 'márványfestett', illetve részben vagy egészen aranyozott ülőbútorokkal és asztalokkal rendezték be, tehát egységesen mellőzték a barnára pácolt darabokat, és mind a négy terem kisebb-nagyobb vendégsereg elhelyezését és ellátását szolgálta. A következő ilyen enteriőr-egység az északi teremsor volt, előszobával. Az előszoba a XVIII. században egészen mást jelentett egy palotában vagy kastélyban, mint manapság (egy lakásban). A francia antichambre egy lakosztály, appartement általában legnagyobb, kiemelt fontosságú terme volt: méretében a lakosztály legtekintélyesebb, legreprezentatívabb, leggazdagabban bútorozott szalonját jelentette, nemritkán több is megelőzte a hálószobát és ennek mellékhelyiségeit. Ez volt az a hely, ahol vendégét az appartement lakója fogadta, a továbbiak már az intim szférát jelentették, ahova már nem minden vendégnek volt bejárása, bejutása. Ilyen antichambre Szombathelyen a Szent Pál-terem, ennek folytatásában álltak a püspök személyes szobái, illetve az ezek között elhelyezett kápolna, amely viszont külön folyosón át kommunikál a vendégeket fogadó, kiszolgáló közös termekkel. (A kápolnának a kis lakószobák közötti ilyen elhelyezése egyedi megoldás, és az imának a hétköznapok minden szakában való fontosságát fogalmazza meg, amely gondolat összecseng Szily püspök igyekezetével, amellyel mindenkit a buzgó imádság fontosságára intett.) Ugyanakkor a Szent Pál-terem a Louis XVI szalonnal kapcsolódik a díszteremhez, a legmagasabb reprezentációt ezek egybenyitása – illetve a homlokzati teremsor déli oldalának két kisebb, de szintén kiemelten dekorált-bútorozott szalonjának ezekhez való kapcsolása, az egy tengelyre fűzött teljes keleti teremsor együttese (enfilád) – eredményezhette. E két szalont a pazar, aranyozott bútorok világa kötötte össze: míg az egyikben Hefele aranyozott, franciás nagy ülőgarnitúrája képviselte a főúri reprezentációt, a másikban Szily gyűjteményének feltehetően szintén aranyozott barokk bútorai álltak.

E fent említett két szaloncsoport színvilágát a szürkének, barnának, illetve tört márványfehérnek hamvas zölddel való egységes társítása jellemezte. Hefele színeinek varázsában mindenütt jelen vannak a szürke legkülönfélébb árnyalatai és a mohazöld.

Szily intim, személyes kisebb szobái az északi szárny végén helyezkedtek el, és egy tapétaajtón át voltak megközelíthetők. Ezek ablakai biztosították a legnagyobb közelséget a székesegyházzal, amely a püspök szíve számára mindennél kedvesebb volt. A lakosztály több szobájának kisebb méretét feltehetően az magyarázza, hogy a műgyűjtő püspök itt helyezte el egyháztörténeti és iparművészeti kincseit: az apróbb tárgyak tárolása céljára a kisebb szobák jobb lehetőséget kínálnak, mint a nagy, kétablakos szalonok, amelyek elsősorban nem ilyen gyűjteményi darabok tárolásának célját hivatottak szolgálni.

Az északi teremsor ülőbútorainak, garnitúráinak egy része ma is a helyén található. Ezek szerényebb kivitelezésű, natúr pácolt diófa karos- és támlásszékek, asztalok, szintén még inkább a munkavégzés igénye diktálja rendeltetésüknek megfelelő megjelenésüket. A vörös szalon karosszékeiről feltételezhető, hogy ugyanott állnak (talán éppen Szily püspök emlékére), ahol kétszázharminc éve álltak. Mint említettük, esetükben könnyen feltárhatjuk a közeli rokonságot a fent leírt kétfajta fehér ebédlőszékkel, de már egy újabb típust képviselnek, amelyen az elülső kávaközép és a támlatető közepe szépen faragott füzérdíszt kap. A budapesti műkereskedelemben látható volt néhány éve egy karosszék, amely Hefelének ugyanezen korai darabjaival mutatott vitathatatlan rokonságot, egyezőséget: a kávát és a támlatetőt ez esetben is Hefelére jellemző módon babérfüzérek és egyszerű koncentrikusan hornyolt korongok díszítik. E darab kétségtelenül Hefele-bútor volt, feltehetően egy kanapé és hat karosszék együtteséből maradt fenn.

A Mikes püspök által, két kisebb szoba egybenyitásával kialakított püspöki kézikönyvtárban található ülőbútorok lényegesen eltérnek a fent leírt típusoktól, bár látszólag korban, stílusban és rendeltetésben egyeznek (főleg) a vörös szalon együttesével. A túlegyszerűsített, stílusjegyeit erőltetetten hangsúlyozva hordozó lábak olyan további elemekkel társulnak, amelyeket a francia bútortörténet a provinciális szóval jellemez, faragás helyett egyszerűen vésett díszeiket pedig a banális jelző illetné a XVI. Lajos-stílus szülőföldjén. (Márpedig mi sem áll távolabb Hefele következetesen mindig új utakon járó, reformer teremtőerejétől, mint banális francia minták tartalmatlan, alantas követése.) A lábak feltűnően erős szűkülése a karosszékek esetén szintén gyenge megoldást jelentenek.

E bútorok alsó és felső részének megjelenítése (a gúla formájú lábak társítása a tojásdad támlával) bizonytalan ízlésű alkotóról árulkodik, véleményünk szerint nem jöhet szóba nem csak Hefele, de maga a korszak se, ahová illeszteni igyekezett e darabokat kései készítője. A térségünk gyakorlatától idegen támla–karfa-vonal társítása a Hefele formavilágára emlékeztető lábakkal éppen úgy gyenge utánérzésről tanúskodik, mint a karfa volutájának (csigavonalas végződésének) kiengedése erősen a karfakonzol súlyvonala elé. A káva sarkain elhelyezett álló négyzetes oszlopok, oldalaikon a téglalapba foglalt nyújtott rozettákkal is teljesen idegen megoldást képviselnek Hefele sarki kubuszaihoz képest: könnyű megítélni, hogy minden finomságot, minden eleganciát nélkülöző, üres és aránytalan formai megoldással van dolgunk, a téglalapok erős felső kiugrása a kávaszegélyek vízszintes felső vonalából pedig nemcsak Hefelétől, hanem a neoklasszicizmus teljes gyakorlatától idegen.

Gyanúnkat, hogy kompilációval állunk szemben, erősíti az a tény is, hogy a garnitúrához asztal is készült, azonos dekorációval. A XVIII. században e társítás alkalmazása nem terjedt el ilyen formában: a menuisier, asztalos ülőbútorai az ébéniste, műbútorasztalos szalonasztalával társultak (borított, esetleg intarziával, aranyozott bronz veretekkel díszített, igen dekoratív asztalra kell gondolnunk ilyen reprezentációs célú helyiség esetén!). Nem volt ritka, hogy kisebb garnitúrák márványlapos bronz asztalka köré csoportosultak. Az is elterjedt elrendezés volt, hogy az ülőbútorok között, középen nem is állt asztal, hanem az egyes karosszékek közé helyeztek polcos-fiókos kisbútorokat; ilyen darabok voltak: (G: a table-servante, a table cabaret, a table à café, stb.)^*, és ezek, sorozatot alkotva az ülőbútorokkal és azokkal váltakozva félkörívben sorakoztak a kanapéval szemben.

Kiemelt szerep jutott a Louis XVI stílusú fogadó szalonnak, amely Mikes püspök hosszú alku árán a budapesti műkereskedelemben beszerzett festményéről a Ribera-szalon nevet kapta a múlt század elején (ma sárga szalonnak nevezik). Ez a Louis XVI-szalon köti össze a dísztermet a Szent Pál-teremmel, illetve innen is elérhető a metszet-terem, a kis ebédlő.

Ennek a volt Ribera-szalonnak (eredetileg: Fogadószoba) a gyönyörű fajansz kályhájához és az azt kísérő sarok-falburkolathoz méltó, rendkívül jó ízléssel tervezett és szépen faragott, egészében aranyozott szalongarnitúrájáról, amelynek zöld selyembrokát huzatáról a szoba a zöld szalon nevet is viselte valaha, a későbbiekben ejtünk szót.

Kifejezetten garde-meuble, bútortárolás célját szolgáló termek is álltak a jelentősebb lakrészek közelében és rendelkezésére, feltöltve minden szükségletet kielégítő és számtalan rendeltetésű bútorral, alkalmi darabokkal is. A korabeli leltárak arról tájékoztatnak minket, hogy igen gazdagon voltak bebútorozva a kevéssé fontos termek, szobák is. E bútorzat számbavételét nem tekintjük célravezetőnek, ugyanis e leltárak egyes tételeken belüli szűkszavúsága nem enged eligazodást például a bútorok mibenlétében, ennek hiányában és további, a déli szárnyból fennmaradt példányokat nélkülözve lehetetlen ezen darabok ismertetéséig jutni, márpedig leginkább ez a tárgycsoport képezi elemzésünk tárgyát.

Azért foglalkoztunk részletesebben a palota bútoraival, mert a ma is itt található darabok jelentik mindmáig a legmegbízhatóbb rokonításra alkalmas mintákat (beleértve közvetve a Mikes-korszak kópiáit is!), ugyanakkor a legkülönbözőbb helyeken – olykor határon kívül is – megjelenő példányok, ha társíthatók a palota berendezésével, szintén jó alapot teremtenek Hefele bútorművészetének szélesebb körben való megismeréséhez, tanulmányozásához.

Egyébiránt összességében az ülőbútorok száma a fennmaradt leltárok szerint csak a palotában meghaladta a 190-et, különféle, kisebb-nagyobb asztalból közel 70 darab szolgált ugyanitt. Elsősorban e bútorfajták tervezése köthető egyértelműen Hefeléhez, előállításuk helye pedig Szombathely. Az idős Hefelének e tervezői-irányítói teljesítménye Jacob (G: Georges Jacob, Siège Louis XVI, Menuisier,) párizsi mestert juttatja eszünkbe, aki szintén a hatvanas éveiben jár már, amikor a forradalmi konventtől – Louis David személyes közbenjárására, akihez baráti szálak fűzték – a nemzetgyűlés kongresszusi terme bebútorozásának megrendelését kapja. Hétszázhatvan személyre kell előállítania stallumokat (a stallum nem csupán templomi szentélyben álló díszes pad-építményt jelent!) a küldöttek számára a Tuileriák épületében, továbbá az itt lévő irodák teljes bútorzatát is meg kellett valósítania. Jacob néhány hónap alatt teljesíti a hatalmas megrendelést.¹²

AZ ASZTALOSSÁG MEGERŐSÖDÉSE A PALOTA BERENDEZÉSÉVEL PÁRHUZAMOSAN

Szombathely jelentéktelen városka volt még kevéssel a nagy korszak indulása előtt is (még a hatalmas építőmunka beindulásával együtt is mindössze 1932 lelket számlált a város 1779-ben). Tudjuk, hogy ennek dacára nem kevés asztalosmester tevékenykedett már a XVII. században is Szombathelyen: Christophlich János, Tischler Balázsné, Hartung György, Advent Gergely, Gazdag Tislér János, Trupoli Gergely és Czencz András neve maradt fenn a XVII. század második feléből.¹³ Városunk fejlett asztalosságáról szólván az előzményeinél hangsúlyoznunk kell, hogy valamennyien arculariusok voltak, nem pedig tizslérek.

A francia bútortörténetben egészen határozottan elkülönül a menuisier és az ébéniste fogalma: míg az előbbi a faragott ülőbútorok és faragott (többnyire konzol-) asztalok mestere (a XVII–XVIII. század gyakorlatában), utóbbi a furnírral, svartnival borított szekrénybútorok, szalonasztalok készítője: műbútorasztalos. Nemcsak a franciák tesznek különbséget a kétféle asztalosság között, de így van ez magyar földön is. Az egyszerűbb, többnyire faragott ülőbútorokat előállító asztalos a tizslér, a borítottpolitúrozott-fényezett műbútor pedig az arcularius munkája.¹⁴³

Arcularius annyit tesz magyarul: díszdobozka-készítő, amely kifejezés az e területen munkálkodó asztalos legjellemzőbb, míves kis bútorkészítményére, az ékszertartó ládikóra utal, ennek készítőjét jelölte e szó eredetileg, majd a céhládák mestere volt az arcularius, magyar földön pedig általában a szekrénybútor előállítóját értik rajta a XVII–XVIII. században: "ládatsináló asztalos" Szenczi Molnár Albert latin–magyar szótárában. (Hanau, 1611.)

Virágzó asztalosságunkat is gyászosan megtépázzák az 1710–12-es esztendők: a pestisjárványban valamennyi arcularius mesterünk odaveszett, egyedül a szentmártoni céhmester éli túl a járványt. Hogy mekkora igényt támaszt az asztalosság iránt a kicsiny városka (amely bizonyára egy nagyobb 'vonzáskörzetet' is ellát), azt igazolja a tény, hogy már 1712-ben hív két asztalosmestert Sopronból a szakma megerősítésére.¹⁴ A Szily János palotája és a vele egy időben emelt új épületek berendezésének igénye a század nyolcvanas éveinek elejére azonban sokkal erőteljesebb iparosság megteremtését sürgette.

Szily természetesen mindenre gondol, egyháza kiépítésének minden területét igazgatja, minden feltételt megteremt a szükséges munkálatok megfelelő időben és ütemezésben való elvégzéséhez. A kis szalon pazar ülőgarnitúrájának tanúskodása szerint, ahogyan önálló püspöki téglavetőt létesít (nagyjából a mai Móricz Zsigmond–Tóth Árpád–Babits Mihály és Felsőőr utcákkal határolt területen állott, még a huszadik század elején is), ugyanúgy jelentős asztalosműhelyt hoz létre, és amint tégláit, úgy bútorait is jelzi az előállító.

Az asztalosműhelyek a volt Karicsában (Nagykar utca) álltak, itt koncentrálódott a püspöki építkezések kézmíves iparossága. A közeli Széna (ma Ady) téren jelentős fatelepek álltak. Mind a műhelyeknek, mind a faraktáraknak halovány maradványait láthattuk még az 1950-es évek végén is. Az utolsó ilyen fatelep porig égett, alig harminc méterre a tűzoltólaktanyától. Hagyták leégni talán. A telep vezetője (gróf) Erdődy Ferenc, a rendszer ellensége..., aki megyénk egyik legnemesebb hazafiúi érzületű személyisége, legnagyobb patriótája volt..., aki bricseszben és őzszarv-gombos osztrák zakóban szállt ütött-kopott fekete biciklijére, aulikus magyar arisztokrata maradt a Rákosi-rendszer alatt is, sőt: hatvanöt évvel a Monarchia széthullása után, halála napjáig is ... – de ez már egy másik történet.

A végső munkálatokat, mint az aranyozás és a kárpitozás, a palota földszintes délkeleti szárnyában ideiglenesen kialakított műhelyekben végezték.

Az egyetlen fennmaradt bútoron, amelyen francia módra benyomott betűkkel jelölték az asztalosműhely munkáját, ma is jól olvasható a J.P. betűjel, amely megegyezik Philip Jacob Prokop (1740–1814) nevének kezdőbetűivel. Tájékozódásunk eredménye szerint a Szombathelyen tevékenykedő asztalos és fafaragó mesterek között senki másnak nem kezdődtek e két betűvel nevei. (A bérmanév elhagyása – főleg szignum esetében – már a XVIII. században is elterjedt volt: a schönbrunni kis galéria csodálatos dekorációját Albert Georg Bolla így szignálja: Albert Bolla fecit Anno 1761, Franz Anton Maulbertsch pedig a szombathelyi palota dísztermi festésére az alábbi feliratot helyezi: A. Maulbertsch Pinxit. A francia bútorművészetben pedig az terjedt el, hogy a mester teljes vezetéknevét nyomta a fába, csupa nagy betűvel.)

Prokop feltehetően csak a nevét adhatta a műhely munkájához, nem valószínű, hogy ő maga faragott volna bútort Szombathelyen (hacsak nem a megrendelő kifejezett kérésére), de hisz a nagy párizsi mesterek műhelyeiben is olyan erősen tagolt munkamegosztási hierarchia uralkodott, amely szerint nem a bútorban szereplő név tulajdonosa állította elő személyesen még a legszebb darabokat sem: egy-egy nagyobb szalon bútorzatának megvalósításában nem ritkán – akár a porcelánmanufaktúrákban – művészeti vezető irányítása alatt négy-hat szakember működött közre.

A fennmaradt emlékanyag azt körvonalazza, hogy Szily püspök asztalossága a Hefele tervei szerinti bútorok előállításának menetében folyamatos érlelődésen megy át, és 1788 körül mind ízlésének, mind előállításának színvonala csúcsra jut, utoléri a párizsi királyi menuisierie-t, ülőbútor-készítést néhány bútoregyüttes esetében mind minőségben, mind megjelenésének időpontjában (természetesen luxusban azért nem!).

Hefele legjelesebb darabjai ekkor Jacob, Sené és Lelarge (G: Georges Jacob, Jean-Baptiste-Claude Sené és Jean-Baptiste III Lelarge, meubles, Sièges Louis XVI) mesterműhelyeinek ízlésvilágával rokonok, illetve Szily püspök zarkaházi karosszéke Gilles-Hyacinthe Vinatier néhány jól ismert bútorával mutat formai rokonságot.

Hefele bútortervezői munkásságának utolsó szakaszát az angol, illetve német hatás megjelenése jellemzi, de az ilyen hatások még a francia királyi bútor formavilágát is módosítják a század 90-es éveinek elejére. Hefele modelljei ekkor túlnyomórészt Roentgen (G: Deutsche Möbel der Klassizismus, David Roentgen) bútoraival mutatnak formai rokonságot.¹⁵

MELCHIOR HEFELE BÚTOREMLÉKEINEK FORRÁSVIDÉKE

Melchior Hefele bútorművészetének teljesebb körű feltárásához a szombathelyi püspöki palotában ma is fellelhető, illetve fényképekről ismert bútordarabokon és bútormásolatokon kívül számos olyan példányt vonultatunk fel, amelyek ez idáig ismeretlenek voltak a műtörténészek és az érdeklődők előtt.

Városunk lakói – jó polgár módjára – hűséggel és büszkén őriztek, őriznek olyan bútorokat, berendezési tárgyakat, amelyek az elmúlt 200 év során kikerültek a palotából, de találhatunk e gyűjteményekben bútort, kép- és tükörkeretet, amelyek más, esetenként polgári megrendelőktől, építtetőktől a tárgyalt korszakban emelt épületeinek berendezéséből kerültek féltve őrzött darabként a helytörténeti gyűjtők állományába. A gyűjtőnaplók, gyűjtőkönyvek, amelyek az igazi műgyűjtő elmaradhatatlan eszközei tevékenységük és annak eredménye dokumentálására, több esetben pontosan adminisztrálták az adott tárgy eredeti helyét, rendeltetését.

A mai őrzéshelyekre általában korábbi gyűjteményekből való átvétel, átöröklés útján jutott tulajdonosa. Ilyen korábbi helyi gyűjteményként említhetjük meg például Baltizár Endre, vagy Pelissier János műkincseit, az Asbóth-gyűjteményt, az Illés-nővérek gyűjteményét és a Baumann-hagyatékot. Előfordult nemritkán az is, hogy amikor egy rossz állapotú korabeli darab esetében restaurálás helyett másolást kért a megrendelő az asztalostól, akkor ennek elkészülte után az eredeti darabra már nem tartott igényt, vagy éppenséggel értékét levonták a munkadíjból. Az ilyen bútorokat az asztalos felújította és pénzzé tette, ritkább esetben maga őrizte haláláig.

Az 1804. augusztus 10-én felvett leltár az utolsó dokumentum, amely a bútorzat teljes állományáról számot ad: ezután már a napóleoni megszállástól az 1945-ös bombázásig végigvonul 'copf' palotáinkon, épületeinken is a magyar történelem: a korabeli berendezés is osztozik a magyar sorsban. Tudjuk, hogy 1911-ben, amikor Mikes püspök beköltözik rezidenciájába, a termek bútorzata már nagyon hiányos.

Mikes püspök 1939-ben felvett vázlatos leltárában megemlékezik az eredeti darabok 1911-es állományáról.¹⁶ Ezek szerint a díszteremben mindössze a négy eredeti fehér asztal állt, márvány lappal (ezekből kettőt éppen ő állít ide eredeti helyéről, a díszterem előteréből), a Szent Pál-terem berendezéseként csak a csillárt említi, a kápolna berendezése mindössze három térdeplőből állt, a püspöki hálószobában egy imazsámolyon kívül csupán egy empire szekrényt említ, egy XIX. század közepi szekretert a dolgozószobából, ez utóbbi két darab természetesen már ugyanúgy nem a Szily-korszak emléke, mint a további felsorolásban felbukkanó, nagy számú empire, avagy biedermeier bútor. Mindössze a dolgozószoba (ma: vörös szalon) név alatt jelez Louis XVI-ként meghatározott darabokat. E megjelölés alatt a Hefele-tervezte bútorokat érti (illetve a későbbiekre nézve azok kópiáit, azon tételek esetében, amelyek Mikes ajándékaként szálltak a püspökségre, és amelyeket e leltár B betűvel jelez). Kifejezetten francia eredetű, XVIII. századi bútorokról nincs tudomásunk, pontosabban a szentgyörgyi kastélyban volt Mikes püspök saját tulajdonában egyetlen francia karosszék, amely egy Mikes-portrén látható is (a 12. tétel képei között szerepeltetjük). E leltár A-jelű Louis XVI-tételei korban egyeztek a palota eredeti berendezésével (és ezek ma is itt állnak), viszont találunk felsorolásában néhány feltehetően osztrák és magyar rokokó darabra történő utalást olyan bútorokról, amelyek a XIX. század során kerülhettek a palotába, vagy Szily püspök gazdag gyűjteményének darabjai voltak. Végül külön említést érdemel még a titkári szoba szintén Louis XVI-korabeli kárpitozott padja (vagyis 'háttámla nélküli kanapéja'), de az ehhez tartozó négy (karos-)széket Mikes évtizedei alatt már Répceszentgyörgyön tartják. (Leltárában tehát, mint említettük, a saját megrendelésére készült jobb-gyengébb kópiákat is Louis XVI-nak titulálja.)

Ismerve Mikes püspök műgyűjtői hozzáértését, biztonsággal állíthatjuk, hogy az összes, stílusában meg nem nevezett egyéb bútordarab műtörténetileg értékelésre nem lehetett méltó sem korban, sem iparművészetének színvonalában. Mindezeknél lényegesen jobbnak tűnik a helyzet a megmaradt festmények vonatkozásában, ám ezek nem képezik elemzésünk tárgyát.

A fenti adatok arra hívják fel figyelmünket, hogy kiemelt védelem híján mennyire mostoha sorsra ítéltetik általában a műtárgy, az iparművészeti emlék a sokkal inkább féltett, lényegesen nagyobb becsben tartott képzőművészeti alkotásokkal szemben. Mindezek miatt is szükséges nagyobb figyelmet szentelni a még fennmaradt, a műegészhez viszonyítva kevés bútoremléknek, amelyek a nagy korszak helyi tárgykultúrájának leghívebb tanúi.

Mikes leltárából az is kitetszik, hogy a magángyűjteményekben máig megőrzött Hefele-bútorok már a XIX. század során kikerültek a palotából. Azok a jelesebb bútorok pedig, amelyek a helyszínen maradtak, a XIX. század utolsó harmadában, illetve a későbbiek során, 1911-ig bezárólag, esetenként eléggé drasztikus puritanizálás áldozatává lettek: nem ritkán eredeti aranyozásuktól megfosztva, egyszerűen lefestve, kopott de eredeti kárpitozásukat olcsóbb anyagokkal pótoltan várták a Mikes-korszakot, amelyben a lehetőségek szerint színvonalas, de az eredetihez képest szerényebb megjelenést eredményező felújításban részesültek.

(Mikes püspök, amellett tehát, hogy a műkereskedelemben elérhető igényes és autentikus antik, jobb híján elsősorban empire bútorokkal szándékozott visszagazdagítani a palota berendezését – a klasszicista bútor már száz évvel ezelőtt is alig elérhető ritkaság volt a magyar műtárgypiacon –, igen nagy mennyiségben készíttetett is bútorokat, olyanokat, amelyeket a Hefele-bútorzat stílusához közelített megjelenésében, az elkallódott állomány pótlására. Ebbéli munkájában a Herzan bíboros halála után, 1804-ben felvett részletes leltár leírása szerint igyekezett haladni.)¹⁷

Vizsgálódásunk alapját tehát régi otthonokból és a püspöki palotából kikerült, de városunkban megőrzött berendezési tárgyak képezik, mindezeken kívül kitérünk egy teljesebb bútortervezői munka felvázolása céljából a palotában ma is megtalálható bútorokra is. Csokorba fogunk szedni néhány, a régióban szétszóródott, de ma még elérhető, múzeumokban megtekinthető darabot is, és olyanokkal is lesz dolgunk, amelyeket már csak volt eladó tételekként aukciós házak régi árverési katalógusaiban találhatunk meg. Mindezek részletezéséhez tekintsük át Hefele bútorművészetének egymástól pontosan elkülöníthető korszakait!

MELCHIOR HEFELE BÚTORMŰVÉSZETÉNEK HÁROM KORSZAKA

A továbbiak során bemutatandó bútorok – néhány egyértelműen azonosítható példány kivételével – stíluskritikai vizsgálat alapján meghatározva képezik Hefele szombathelyi bútorművészetének részét. Koruk, fellelési helyük miatt, a hozzájuk kötődő hagyomány szerint és a gyűjtőkönyvi bejegyzések ismeretében is biztonsággal Hefele művének tekinthetjük őket. A kivételt képező néhány darab pedig vitathatatlanul a Mikes-korszakban készült kópiák előképe, azokhoz szolgáltak mintául; ezek feltétlenül eredeti darabjai voltak a püspöki palotának, természetesen szintén Hefele munkái.

A palota – mint fő forráshely – eredeti bútorzatának mennyiségéről megbízható képet ad a Herzan bíboros halála után felvett részletes leltár 1804-ből. E leltár viszont sajnos nem tér ki az ülőbútorok mibenlétére: a kanapékon kívül minden ülőbútort a Sessel szóval jelöl, azonban a fennmaradt példányokból következtetni lehet a típusok sokféleségére. A szalongarnitúrák darabszámbéli arányainál nagyobb garnitúrán belül a korszakban szokásos megoszlást valószínűsítjük. Maga a Sessel egyébként jelenthet lábtartót, alacsony ülőkét, magasabb, támla nélküli zsámolyt, támlás széket, karosszéket, párnázott oldalú fotelt, bergère-t, avagy füles fotelt, még akkor is, ha nem bocsátkozunk a XVIII. századi francia ülőbútorok kavalkádjának felsorolásába. A fent említett ülőbútorfajtáknak viszont mindegyike képviseltette magát Szily püspök palotájában, illetve Hefele modelljeinek repertoárjában! (Legtöbbjük szerepel is ismertetésünkben, a nagy, angolos füles fotelekkel a szombathelyi műkereskedelemben találkozhattunk a múlt század utolsó éveiben: maróni bőrrel készült eredeti kárpitozásukat őrizték meg, a fülek külső oldalukon nem kaptak párnázatot, hanem csillagmintázatú intarziás svartni borítás díszítette őket e résznél.) Mindezeken kívül jól elkülönülnek a sajátos rendeltetésű darabok a leltárban, amelyekből azonban nem maradt fenn egyetlen példány sem, illetve nem találkoztunk ilyenekkel.

Meg kell említeni, hogy Szily berendezkedése és Herzan halála között vonul végig a francia bútortörténetben két rövid, szorosan egymást követő átmeneti korszak: a directoire (1795–99; hívták Messidor-stílusnak is), amely kifelé vezet a francia korai neoklasszicizmusból – formavilága lényegesen leegyszerűsödő formában, de még a Louis XVI-stílust idézi – és a consulat (1799–1804.), amely pedig már a közelgő empire stílust készíti elő, annak alapvető szerkezeti vonásait, arányait már egyértelmű felismerhetőséggel hordozza. Herzan bíboros rövid regnálása alatt máris megjelentek ennek az empire stílust felvezető consulat-stílusnak (retour d' Egypte) első képviselői: feketére pácolt darabokkal gazdagodik már ekkor a palota (e két rövid stílusszakaszból is maradtak fenn szép bútoremlékek Szombathelyen!).

Áttekintve a Hefele munkássága után magángyűjteményekben fennmaradt több mint tucatnyi különféle darabot, illetve az eredeti rendeltetési helyén, a palotában található berendezési tárgyakat, az összességében a magyarországi előfordulások volumenéhez mérten is jelentősnek mondható, egységes és jól definiálható emlékanyagot, e tárgyak keletkezésének korát, körülményeit feltárva körvonalazni lehet, hogy Hefele ilyen irányú tevékenysége három, egymástól határozottan megkülönböztethető szakaszra tagolódik. A három korszak, amelyben egyértelműen elkülönül Hefele bútorművészetének három íze, a szombathelyi építkezések egy-egy korszakához kapcsolódik.

1780-tól 1786-ig alapvetően Szily püspök rezidenciája prompt bebútorozásának szükségleteiből adódó, egyszerűbb darabok készültek. A helyi asztalosság még nem is volt felkészülve ennél magasabb színvonalú munkát produkálni. Igazán jeles, a későbbi feladatra alkalmas és méltó asztalosai még nem voltak a városnak, igazán jól szervezett műhelymunkára, amelynek produktuma már akár főúri igényeket is ki tud elégíteni, Szombathely még nem volt képes.

Az első korszak darabjai az osztrák–délnémet formavilággal rokon (G: Josephinische Sessel), de könnyedebb, elegánsabb megjelenést kapnak azoknál Hefele tervezésében. Sehol nem találhatunk e korai korszakban olyan művészies, könnyed formatervezést, mint Szombathelyen: a térség ekkor készült ülőbútorai a szombathelyi bútorhoz képest általában vaskosabbak, nehézkesebbek: vastagabb lábakon álló merev bútortestek szélesebb kávával, kevés önálló ízlést, érzéket felmutató, önmagát ismétlő, szegényes formaelemek szűk repertoárjából összeálló, sok esetben erőltetett, nem túl vonzó dekorációval.

1787-től 1792-ig már igazi, színvonalas mestermunka folyik Szombathelyen. Az igények megnőttek: Szily ekkor rendeli meg fényűző darabjait, és kialakul egy egyházi-értelmiségi réteg, amely építtet, és lakberendezése során igényvilágát a püspökhöz igyekszik igazítani. Mind a fafaragó-művészet, mind a műbútor-asztalosság szempontjából ez Szombathely fénykora, amely csakis Hefele kiapadhatatlanul újító tervezői munkásságának eredményéül teljesedhetett ki ezen a formaművészeti színvonalon. A második korszak legjelesebb darabjai az igazi francia Louis XVI bútorzattal tartanak szoros rokonságot.

Hefele életének utolsó néhány esztendejében, harmadik alkotói korszakában olyan tervanyagot hagy hátra, amelyből teljességgel berendezhető lesz a halála utáni évtizedben a székesegyház. A német ízléssel rokon törekvés termékein kívül mívesen formált szalonasztalok, óraházak jelzik, hogy Hefele a David Roentgen formavilágával rokon törekvések mellett kifejezetten arisztokratikus–nagypolgári utakat is keres: finoman megjelenik már a bécsiség íze is legutolsó bútorain, párhuzamban az első bécsi munkákkal, amelyek ugyan kevéssé jelentős, de már valóban udvari megrendeléseket hoznak az idős mester számára utolsó éveire: 1790-ben Hefele már 74 esztendős! (Császári célra, de kedvtelésből készített palota-tervrajzai halálakor egyik komódjának fiókjában lapulnak...)

Összességében megállapítható Hefele ülőbútorainak megjelenéséről, hogy az első és harmadik korszak – többnyire a német ízléssel rokon – darabjai legnagyobbrészt négyzetes metszetű lábakon állnak, és barnára pácolt felületet kapnak: ez az igazi 'copf' bútor legfőbb jellegzetessége, és Hefele önálló modelljeinek is ez legjellemzőbb eleme, míg a második korszak erősen franciás luxusbútorai általában körmetszetű lábakat kapnak, hiszen a Louis XVI bútort is túlnyomó részben ilyen lábakra szerkesztik Franciaországban.

Mielőtt bemutatnánk Hefele három korszakának egyes kiemelt bútoremlékeit, egy különös székről kell említést tennünk, amely időben megelőzi Hefele ilyen irányú munkásságát.

Mária Terézia királynő 1777. február 17-ei rendeletével alapítja a szombathelyi egyházmegyét, melynek élére Szily Jánost emeli, és abban az esztendőben Szent István napján lelkes ünneplés közepette foglalja el helyét a város első püspöke.

A két időpont között Szily több alkalommal jár Szombathelyen, és amennyire lehetséges, máris előkészíti bevonulását. Tudja, hogy az igen rossz állapotban lévő kerekvárba tartozik beköltözni, és a kezdetekben innen fogja irányítani egyházát. Az alig lakható középkori vár ebédlőterme számára máris székeket készíttet, hogy összehívhassa megyéje lelkipásztorait, és hellyel is kínálhassa őket.

*	(A G:... dőlt betűs megjegyzés kulcsszavakat jelöl, amelyek segítségével a Google keresőszolgálaton keresztül további információk, a 'képmutató' alkalmazásával képanyagok érhetők el az adott témában: idegen nyelvű keresés.)
1	VOIT Pál: Régi magyar otthonok. Királyi Magyar Egyetemi Nyomda kiadása, Budapest, 1943. 251–257. old.
2	HOMÉR Lajos: A bútor története. Barka Kiadóvállalat kiadása, Budapest, 1947. 82. old.
3	SZABOLCSI Hedvig: Magyarországi bútorművészet a 18–19. század fordulóján. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1972. 112. old.
4	KAESZ Gyula: Ismerjük meg a bútorstílusokat. Gondolat Kiadó, Budapest, 1962, illetve 1972.
5	VADÁSZI Erzsébet: A bútor története. Műszaki Könyvkiadó, Budapest, 1987.
6	IGAZ Rita: Bau- und Interieurkunst an Bischöflichen Stadtpalasten des Klassizisierenden Spätbarocks in Ungarn, Acta Historiae Artium, 2005, 127–203. old.
7	Például: WIEGANDT, Claude-Paule: Transition, Louis XVI, Edition Massin, Paris, 1995, 24. old.
8	A szomorú életrajzi adatokról tájékozódhatunk Bécs város halálozási anyakönyvi nyilvántartásából, 1754–1761.
9	A keret képét közli Klaus Grimm Alte Bilderrahmen című munkájában, Verlag Georg D. W. Callwey GmbH&Co, KG, München, 1978, 329. sz. kép a 150. oldalon. A fennmaradt eredeti keret ma a berlini Charlottenburg kastélymúzeumban látható (Kunstgewerbemuseum).
10	Közli: GÉFIN Gyula (szerk.): A szombathelyi egyházmegye története. Szombathely, 1935, a szerkesztő kiadása. A képen az első emelet homlokzati enfilade-ját láthatjuk az öt terem egybenyitásával.
11	A Porz Ferenc háznagy idején összeállított leltár, amely két hónappal Herzan bíboros halála után készült, 1804. augusztus 10-én. No. 18. és No. 19.
12	JANNEAU, Guillome: Dictionnaire des styles. Larousse, Paris, 1966, 128. old.
13
14	Közli: HORVÁTH Tibor Antal: Szombathely a XV–XVIII. században. Szombathely, 1993. 148. old. /Acta Savariensia 8. kötet/
15	Roentgen legszebb bútorait felvonultatja: Hermann SCHMITZ: Deutsche Möbel des Klassizismus, Verlag von Julius Hoffmann, Stuttgart, 1923.
16	Mikes püspök 1939-ben felvett leltárának eredeti példányát az Egyházmegyei Levéltár őrzi.
17	Uo.


1. tétel: Átmeneti stílusú támlás szék a kerekvár ebédlőterméből. Magasság: 106 cm, szélesség: 51 cm, mélység: 46 cm Állapot: eredeti állapotban lévő, de teljes felújításra szoruló bútor, korabeli huzatával, eredeti gúlaszegecselésével