MELCHIOR HEFELE BÚTORMŰVÉSZETE SZOMBATHELYEN

AZ ELSŐ KORSZAK: 1780–1786

Ebben az időszakban kezdődik a püspöki palota bebútorozása. Ugyanekkor emeli Hefele Rosty László alispán házát (1782), átépíti az éneklő kanonok házát, a Putsarits-házat (1782), szinte teljesen lebontja és újraépíti Csődy Pál kanonok házát (1782), és ekkor épül Szegedy János kanonok palotája is (1784–86). Amikor Szily püspök megrendelésére Hefele bútorok előállítását tervrajzaival lehetővé teszi, és meg is szervezik a püspöki asztalosságot, akkor ezzel igényt keltenek a nemesség, sőt: a polgárság körében is az építtetéssel párhuzamosan a legújabban készülő berendezési tárgyak használata iránt.

Szily igénye a palota teljes belsőépítészeti és berendezői tervezésére és megvalósítására is kiterjed, ám az oldalszárnyak szobasorai közé helyezett, kifejezetten reprezentációs, társasági, 'egyházdiplomáciai' rendeltetésű szalonok legmagasabb igényt kielégítő bútorai ekkor még nem szerepelnek a berendezkedés prompt tervei között.

E korszak bútorairól összességében elmondható, hogy – a díszterem, annak előtere, és a kis ebédlő bútorzatán kívül – szerény megjelenésű, mindennapi használat igényét kiszolgáló, de ízléssel megtervezett, dekorált, merőben új formavilágot létrehozó darabok, általában keményfából: többnyire dióból és bükkből alkotott bútorok voltak, felületükön a fa természetes színe dominált. Mindezen erényeik miatt a délnémet, illetve osztrák formarokonság adja megjelenése lényegét az első szombathelyi korszak darabjainak.

Ehhez a bútorcsoporthoz tartozik a vörös szalon mai ülőbútorzata és a vendég lakosztály hasonló székei. Ide tartozik egy a fővárosi műkereskedelemben felbukkant karosszék és az egyszerűbb kivitelben készült kép- és tükörkeretek.

E korszak legjellemzőbb Hefele-motívuma a már említett feszton, füzér, amelynek mértéktartó, sajátos és következetes elhelyezésével Hefele bútorművészete mind a francia, mind a közép-európai formakincs főbb vonulataitól teljesen függetleníti magát.

Feltétlenül e korszaknak markáns képviselője a németújvári Batthyány-várkastély szépen faragott, letisztult, nyugodt egyensúllyal dekorált fiókos ládikója is. E csoportba tartozik az az ívelt támlájú kisebb kanapé is, amelynek zárt körfonatdíszes kávája és támlája a fehér ebédlőszékeknek, illetve a székesegyház szentélyében található eredeti zsámolyoknak ilyen kávadekorációjával azonos.

A korszak fehér, illetve világosszürke színben megjelenített darabjainál ki kell emelnünk, hogy sem a múzeumokban őrzött, sem a közép-európai műkereskedelemben felfelbukkanó korabeli (az 1780-as évek elején készült) ülőbútoroknál nem szokványos megoldással van dolgunk: nem terveztek ilyen megjelenésű, erősen franciásan színezett darabokat térségünkben a neoklaszicizmusnak eme korai időszakában, Hefele modelljei, noha ekkor még határozott távolságot tartanak a Louis XVI világától, színezésükben – teljesen sajátos utat járva – mégis az elterjedt francia felületszínezéssel tartanak rokonságot néhány díszesebb terem berendezése esetében – éppen a faldekoráció ünnepélyességéhez való igazodás igénye miatt. Egyetlen hely van csak, ahol a stílus kibontakozásának e korai szakaszában szintén megjelennek a fehérre festett ülőbútorok: az Esterházy-hercegség kastélyaiban: Kismartonban és Eszterházán, ahol még szürke szalon is létezett. (Míg Kismarton kis és nagy kínai szalonjában ma is ezek a teljesen egyszerű vonalú fehér ülőbútorok állnak, addig Fertődön a kutatás, átértékelve a korabeli leírásokat, egészen más úton jár az egyes kiemelt termek bebútorozásában.) Összefüggést kell feltételeznünk e három korai felbukkanás között, olyannyira ritka megoldásról van szó. A kapcsolat igazolható: Hefele a korábbiakban sokat dolgozik Esterházy Miklós herceg kastélybővítésén, Eszterházán, az itteni bútorok pedig Kismartonba vándorolnak 1791 után.

A Louis XVI stílus, amelyet több ízben megemlítünk, legnagyobb alapossággal Ricci¹⁸ és Watson¹⁹ átfogó, képanyagban rendkívül gazdag munkájából tanulmányozható (G.: Style Louis XVI, siège Louis XVI, menuiserie Louis XVI, stb.).

Találkoztunk szintén a szombathelyi emlékanyagban olyan e korszakból származó kandallóórával is, amely 'márványozott', vagyis világos szürkésfehér színt kapott. Ez szintén szokatlan megjelenítés, ezúttal óraházon, és a márványfestett bútorzat elterjedtségének újabb bizonyítékát jelenti. A bécsi díszórák között ebből a korszakból nem lehet hasonlót találni.

 

2. TÉTEL: A PÜSPÖKI PALOTA KONZOLASZTALAI A DÍSZTEREM PAZAR DEKORÁCIÓJÁBAN

A díszterem falhoz állított márványlapos konzolasztalai letisztult, higgadt, egyszerű megjelenésükkel udvariasan átengedik a figyelmet a pazar faldekorációnak, amelynek mozgalmas világából leginkább a mennyezeti kompozíció ízig-vérig Hefele klasszicizmusát árasztó dekorációs rendeltetésű, szürkékben pompázó keretelésében találnak társra. Ez a keretdísz ragyogó példa a szombathelyen dolgozó művészek összehangolt, irányított együttműködésére: a hatalmas mennyezeti kompozíció teljes dekorációs keretén, de különösen a mennyezet szélein álló, a négy jelenet közötti, sarkok feletti területek díszítményein végigkísérhetjük Hefele dekorációs eszköztárának jellegzetes részleteit: fesztonjait, virágfüzéreit (oszlopfőbe applikált formában is), találkozhatunk a 'csigás meander'-motívummal is, ugyanúgy, mint a négyzetbe zárt rozettákkal, láthatjuk ovális kartusát, amelynek fába faragott társa munkánk 16. tételében szerepel. Vagyis: Maulbertsch falfestései e vázra épülnek, és az egyes jelenetek Szily-diktálta lehiggadt, szimmetrikus, ünnepélyes kompozíciójának szerkesztésén kívül e keret formavilágában mutatkozik meg leginkább a nagy közös alkotás klasszicizmusa.

 

Két nagyobbik asztal: magasság: 77 cm, szélesség: 157 cm, mélység: 77 cm.
Két kisebbik asztal: magasság: 77 cm, szélesség: 111 cm, mélység: 56 cm

 

Az architektonikus keretelés megfestésében August Rummel segítette Maulbertsch munkáját. Mindezt ugyanúgy Hefele tervezte, mint például a termek teljes belsőépítészeti dekorációját és eszközeit a kilincsektől a fali gyertyatartó karokig, a kályhák öntöttvas lábait, vagy akár a helyben készült dekorációs urnákat, díszesebb óraházakat (a bemutatásra kerülő óraház dupla fogrovatos timpanonja például egyértelműen rokon a székesegyház oromzatának hasonló megoldásával), és ez az alkalmazott művészeti területeken munkálkodó mestereknek ilyen összefogott, programatikus, szoros együttműködése hozta létre az egyazon artisztikus rendszerbe foglalt, egyöntetű színvonalú, egységes szombathelyi neoklasszicizmust.

Ha kétség támadna a klasszicista keretbe foglalás szerzősége terén, elég, ha megnézzük az ajtók feletti falmezők, a szupraportok virágcsokrainak festett tartóját: az új ízlést képviselő, jellegzetesen Hefele dekorációs készletébe tartozó festett 'virágtartó' formája, amely szinte egyik kézjegye Hefelének, alig két méterrel magasabb elhelyezésben a külső vakolatdekorációban is megmutatkozik: az oldalszárnyak második emeleti ablakpárkányai alatt közvetlenül, de szinte Hefele összes homlokzati vakolatdekorációjában jelen van. A következő két képen összehasonlíthatjuk külső és belső változatát e dekorációs elemnek: az ablakpárkányról szinte csak a virágos láda hiányzik a dús, színes csokorral!

 

 

E homlokzati vakolatdísznek dísztermi elhelyezése felhívja figyelmünket arra, hogy mennyire meghatározó volt Hefele ízlése – illetve szerepe – a legartisztikusabb részletek nagyobb egységbe vonása tekintetében. Mindez további megerősítést nyer, ha megfigyeljük az immár Dorffmeister által festett sala terrena mennyezetének dekorációs vázát: a díszteremével teljesen egyező részletek és motívumok vonulnak fel azonos színvilágban és az iménti felsorolásnak megfelelően. Ennek az erős stiláris váznak összevetése például az itteni teljesítménnyel egykorú egri líceumbéli mennyezetfestéseknek szegényesebb szegélyezéseivel jó alkalmat kínál a szombathelyi és az egri műhelymunka közötti különbségek megfogalmazására. Másfelől a pápai székesegyház ismét gazdagabb mennyezeti dekorációs kerete (és a padsorok is!) Hefelének az eddig feltételezettnél szorosabb együttműködésére utal a Fellner Jakab vezette építkezés belső munkálatai terén.

Összességében elmondható, hogy a szombathelyi püspöki építkezések valamennyi falfestésénél az arányokat, kereteket és architektonikus díszítéseket Hefele szabja meg, rajzolja elő, ezek színvilágát is ő határozza meg, és mindezek szerint készítik el őket. Hefelének a színek meghatározásában végzett munkája fontosságára az osztrák művészettörténész, Rudolf Guby is felhívja figyelmünket.²⁰ A kiváló festőművészek munkája pedig a figurális, jelenetes részletekkel való kitöltésben testesül meg, melyeknek mind témáit, mind fontosabb részleteit Szily püspök határozza meg számukra a lehetséges legnagyobb pontossággal, erről olvashatunk például Pigler Andor tanulmányában,²¹ illetve Géfin Gyulánál.²² Ily módon ad új irányt a művészetnek a megrendelő és építőmestere ízlésének összhangja a szombathelyi építkezések során, így jön létre, és így indul Szombathelyről a magyarországi korai neoklasszicizmus.

Most pedig térjünk vissza a bútorzathoz: első pillantásra feltűnik a nagyobbik asztalok sajátossága: az ötödik láb, amely kontúrjában és a korongokkal díszített kocka feletti párkány formájában szemmel láthatóan eltér a többitől. Az eredeti asztallapok nagy valószínűséggel kisebb méretű, világosszürke műmárványozott, rögzített keményfa lapok voltak, amelyekkel könnyű volt ezeknek az asztaloknak az esetenkénti mozgatása, hiszen nagy mélységükkel egyértelműen azt a célt is szolgálták, hogy szükség esetén velük a középen álló asztal méreteit növeljék.

A díszterem mai két nagyobbik konzolasztala már nem eredeti. A Voit Pál lelkes leírásához mellékelt, már említett nyolc fényképen mindössze egyetlen korabeli Hefele-bútort láthatunk: a díszterem enteriőrjében a háttérben mellékesen feltűnik az eredeti konzolasztal, de már a vaskos márványlappal és az ötödik lábbal. Ennek az eredeti asztalnak teljes káváján végigvonult az oválisokat alkotó hullámvonal, amelyet a mostani változaton részben vékony pálcákból kialakított meandervonal helyettesít. A mostani nagyobbik asztalokon azt is megfigyelhetjük, hogy a festés nem kapott alapozást: a krétázás, vagy alapozó festékréteg hiányában áttetszik a fafelület érdessége a vékony festékrétegen. A négy kávaoldal közepén mind a kávasíkból, mind az alsó kávaszegélyből határozottan kiemelkedő tabulát láthatunk, már csak ezeken a helyeken találkozhatunk a (kissé sűrítettebb) hullámvonalakkal, amelyek ovális ívsort alkotnak, csúcsívre emlékeztető belső szegmentumok sorozatával.

 

 

Ennek az ívsornak – mint oly sok egyéb díszítőelem értelmezésének és hiteles analóg példákkal való összevetésének – megvan a maga nagyon fontos tanulsága: a korai neoklasszicizmusban felbukkanó, kissé valóban a gótika csúcsíveire emlékeztető dekorációs elem eredeztetésének-értelmezésének téves volta, amely miatt a neogót stílus korai megjelenését emlegetik a neoklasszicizmussal összefüggésben. Nos, Hefele ívsorai ráirányítják figyelmünket a motívum eredetére és arra a tényre, hogy ez a díszítőelem forrásában, illetve e korszakbéli megjelenésében egyáltalán nem rokonítható a gót stílussal: nem onnan kerül a Xviii. század végének formakincsébe, hanem a korszakra jellemző ívsorok, oválisok, hullámvonalak összerendezéséből adódik. A motívum Hepplewhite üvegajtós szekrényein jelenik meg (1760–1786), majd nálunk, Közép-Európában a korai neoklasszicista asztalkávákon, később a székek támláin él tovább, végül a XIX. század első felében újult erővel – és immár programozottan gótizálva – szerepel elsősorban Anglia bútorművészetében, mint a historizmus előfutára, legkorábbi 'neo' stílusa, a neogót.

A ma itt álló négy asztalból kettő több mint ötven centiméterrel keskenyebb. Ezek részletgazdagabban tervezett darabok, modelljük egyértelműen eltér a másik kettőtől. Mint már említettük: e két konzolasztal eredetileg az előtér két ablakközében állt.

 

 

Nagyon fontos darabok: Hefele jelrendszerének, sajátságos dekorációjának legjellegzetesebb motívumait vonultatják fel, és Hefele már említett kimagaslóan jó ízléssel és arányokkal alkotó tervezői munkájának lényegét fogalmazzák meg. A négy kávaoldal közepén megjelenik a körgyűrű, amellyel még többször fogunk találkozni. Ez a motívum a korai neoklasszicizmusban kizárólag Hefele díszítőkincsében található meg. Láthatjuk a palota főhomlokzatának nyolc földszinti oldalablaka felett, de Szily püspök ruhásszekrényének ajtajain is, és valamennyi barnára pácolt ülőbútorán a támlaszárak külső oldalán, az alsó támlaoldal magasságában, hogy csak a jellemzőbbeket említsük. További ilyen kizárólagosan Hefele-elem a lapított négyzetes oszlop, mint bútorláb fejezete (oldalaiban gyakran rövid körfonattal), amely a káva vonala alatt helyezkedik el. Ugyanilyennel találkozhatunk a pácolt bútorokon, beleértve már a székesegyház eredeti ülőkéit is, amelyek szintén ebben az első korszakban készültek. A bútortest megjelenése arányosságának általános meghatározóját is meg kell említeni ezen asztalok kapcsán: a finom kidolgozású, dupla profillépcsős mélyítéssel gazdagított és nagyon jó, esztétikus aránnyal szűkülő lábakat, amelyek jelen esetben alul dupla gombbal végződnek. Mindezeken kívül a kávák alsó szegélyének lábközeli lépcsős kiszélesedését is érdemes számba venni: Hefelének nem csupán fennmaradt asztalain, hanem (pácolt) ülőbútorain is rendre találkozhatunk ezzel a határozottan franciás formai megoldással. Mindezen elemek együttes jelenléte mellett is összhatásában egy modernségig sima asztal áll előttünk, mert ékítményeit Hefele a klasszicizmus egyensúlya, nyugalma alá rendezi a bútorkorpusz arányrendszere által. ez a rendezőerő formaművészetének legnagyobb értéke. Mindezek miatt e két kisebb dísztermi asztalt Hefele formakincse összefoglalójaként tekinthetjük: bennük fogalmazódik meg legkoncentráltabban Hefele bútortervezésének könnyedsége, eleganciája, művészi minősége. Hefele iparművészetének formavilága egyébként ebben az első korszakban a legegyénibb, legmarkánsabb, ekkor kap legnagyobb formai és dekorációs szabadságot a tervezőmunkában megrendelőjétől.

Szabolcsi Hedvig említett átfogó munkájának (3.) mellékletében nagy alapossággal egybegyűjti a korszak magyar bútorainak ornamens típusait, ezek között nem találhatjuk meg sem az önálló körgyűrűt, sem a lapított hasábelemeket, sem Hefele urnaformáit, sem 'virágtartó' motívumát, sem levélhármasait, sem jellegzetes nyújtott rozettáit, sem szalagcsokrait. E tény egyrészt azt jelzi, hogy Hefele teljesen egyedi utakon jár dekorációs formakincsével, másrészt pedig művének eddigi teljes ismeretlenségét, feltáratlanságát is jelenti. szabolcsi gazdag összeállítása olyannyira Hefele-idegen, hogy még később széles körben elterjedt koncentrikusan hornyolt korongjaiból is, szinte véletlenszerűen, két példát hoz csupán a stílusutódok munkáiból idézve.

A díszterem asztalainak dekorációja szándékkal különbözik a székek dekorációs programjától, és a végletekig egyszerűsített felületek azt sugallják, hogy e darabok eredetileg sem kaptak aranyozott szegélydíszeket, megjelentetésüket Hefele tehát a világosszürke márvány-festett laphoz igazítja, így integrálva a faldekoráció aranyozást mellőző, márványmintás alapba épített világához konzolasztalait.

A ma itt álló négy asztalból tehát kettő lényegesen keskenyebb, és ezek részletgazdagabban tervezett darabok, modelljük egyértelműen eltér a másik kettőtől. Mint már említettük: ezek eredetileg az előtér két ablakközében álltak.

Itt kell megemlíteni Hefele merész belsőépítészi játékosságát, amellyel a palota leginkább súlyponti, ráadásul közel négyzetes alaprajzú terében elveti az átlószimmetrikus faltagolást, méghozzá úgy, hogy a szélesebb és keskenyebb falszakaszok váltakozásában egyazon ritmust juttat érvényre az egymással szomszédos falakon, de ellenkező szélességű elemek indításával. Ebből adódóan a majdnem négyzetes terem két falának dekorációja háromtengelyes, míg a másik kettőé csak két-tengelyes (noha a két szomszédos fal hosszúságának különbsége kevesebb, mint két láb, azaz hatvan centiméter!). Itt lép be a konzolasztalok számának, elhelyezésének problémája: a kályhák két oldalán nem áll egyenlő falszakasz rendelkezésre; míg az egyik oldalon a keskenyebb falsáv eltávolítja az asztalt a kályhától, addig a kályha másik oldalánál közvetlenül induló szélesebb falszakasz tarthatatlan közelségbe hozná az elvben hozzá rendelhető asztalt. Ezért is lehetünk biztosak abban, hogy a négyből csak kettő készült a díszterem számára. A két nagyobb. Mint említettük, Mikes püspök hozza be a másik kettőt az előtérből, de ő se talál igazán megfelelő helyet számukra, és e további két asztal, amely nem a széles falszakasszal társul, zavaró módon, megfelelő illeszkedés nélkül foglalja el helyét a mai napig a mindenben varázslatosan szerkesztett dekorációjú teremben. Egyébként az ily módon tagolt dekorációs vázzal Hefele egy rendkívüli attraktivitás lehetőségét alapozza meg a további falfestés programja számára, amellyel Maulbertsch korlátlanul élni is tud. A szélesebb és keskenyebb falszakaszoknak ilyetén – a sarkokon ellentétes tagolással–szerkesztéssel, de zavartalanul átvonuló – ritmikájára nem találhatunk másik példát sem a korszakból, sem a korábbi, sem a későbbi belsőépítészeti produktumok világában. (Az antikvitás – például Pompei – méreteiben intim belső tereinek kifestése nem összevethető az újkori 'grand sallon' fogalomkörével, arányrendszerével, dekorációs tartalmával, univerzumával!)

Feltétlenül hangsúlyozást érdemel ez a szinte provokatív faldekorációs játék, amely az ilyen módon körös-körben futtatott szigorú és következetes ritmikával Germain Boffrand 1740 körül soubise hercegének palotája számára készült salon ovale végtelen kőrforgásban pompázó hullámvonalait idézi: a francia rokokó eme csúcsteljesítményére való egyértelmű rímelés egyszersmind az idejétmúlt ízlés felett aratott győzelem határozott megfogalmazásaként is értelmezhető: Hefele négyzetes keretre feszíti klasszicizmusával az éppen letűnő, csupa végtelen ív rokokó reminiszcenciát: ezt a maga idejében káprázatos dekorációt megállíthatatlanul felváltja immár a szigorú egyenesekbe és derékszögekbe rendezett belsőépítészeti koncepció, amely ugyanolyan érvényt igyekszik és tud szerezni megjelenésének, amilyennel a rokokó szeszélyessége elbűvölte az elmúlt évtizedek arisztokráciáját. Ez a díszterem dekorációs rendjének burkolt üzenete számunkra, és mi, ha megértjük, hamar magunkévá tudjuk tenni a neoklasszicizmus lényegét az alkalmazott művészetekben.

E tagolás egyszersmind meghatározza a két reprezentációs teremsor enfiládját, a teremsor egy tengelyben elhelyezett ajtajainak egybenyitható sorát, azok tengelyvonalát, minthogy Hefele a Szent Pál szalonban megvalósítja a díszteremben nem alkalmazott átlószimmetrikus szerkesztést. Az ilyen módon kijelölt enfilád-tengelyek ugyanakkor egybeesnek az épület sarkaihoz legközelebb álló ablakok középvonalával. A fentebb részletezett tagolás diktálta nyílásrendből következően viszont a reprezentációs termek enfiládjainak tengelye kisebb-nagyobb mértékben eltér a teremsor középtengelyétől, és ennek eredményeképpen az ajtók két oldalán aszimmetrikus falszakaszok jönnek létre az emeleti szobasor válaszfalain. (Hefele szándékkal teremt lehetőséget az ülőbútorok ablak közeli elhelyezésére: lázad a szokványos, ablakokkal szemközti falhoz rendelt ülőbútorok teátrális felsorakoztatása ellen, amely – ismét francia mintára – az elmúlt száz év európai kastélyépítészetének egyik legalapvetőbb vívmánya és következetesen alkalmazott berendezkedési szabálya volt: az őáltala hellyel kínált társaság az ablakok adta fényárban helyezkedjék el inkább. Főleg pedig: az enteriőr elsősorban használja, ne pedig mutogassa bútorait! A püspöki vendégeket a zárt püspökkertre, majd az oly kellemes arányú templomtérre néző ablakok közelében kínálja hellyel vendéglátójuk. Hasonló bútorelhelyezéssel Champs sur Marne kastélyának egyes emeleti hálószobáinál találkozhatunk, ezek még a XVIII. század elejének orleans-i szellemiségű régence derűjét képviselik.)

Mindeme újszerű rend alól csak a házikápolna falainak tagolása tér el, ahol mind a négy oldal tökéletes középtengelyes szimmetriát nyer: két falon ajtó áll középen, a másik kettőn pedig, az ajtókkal szemben a folyosóról érkező esetében az oltár tárul fel Johann Georg Dorffmeister csodálatos alabástrom feszületével (joggal nevezhetjük a palota egyik legbecsesebb kincsének!), illetve a püspök kisebb szobái felől érkezővel szemben ma az esztrádra emelt, különleges nápolyi trónus képe jelenik meg (amelyet Mikes püspök szerzett és ajándékozott a palotának) a volt kályhafülkébe szerkesztve. Ezt az elhelyezést az 1945 utáni felújításkor alakították ki. Grősz püspök egy 1930-as évek végén készült fotóján még láthatjuk eredeti helyén a tekintélyes, hengeres testű fehér, klasszicista fajanszkályhát! Eredetileg ezt a kályhát a fal mögötti melléklépcső teréből fűtötték. (Amikor Mikes püspök egybenyit két egyablakos szobát, és nagyobb kézikönyvtárat létesít a helyükön, az előbbi szerkezeti–alaprajzi sajátságok miatt a két egymással szemben álló ajtót összekötő vonal félig átlósan szeli át e könyvtártermet, jelezve a fent említett két tengely eltérését.)

Összegezve lázadásnak is tekinthetjük ezt a térsorozat-szerkesztést is az európai palotaépítészet alaprajzi elrendezésének kialakult rendjével szemben. Ha csak a néhány hónappal korábbi pozsonyi érseki rezidencia alaprajzával vetjük össze a szombathelyi tervrajzot, máris szembetűnő a korszakváltás: ekkor érik be igazán, és ekkor jut először szóhoz teljes szabadsággal Hefele merészen újító utakat járó klasszicizmusa. Alaposabb elemzés során különösen a két épület dísztermének összehasonlítása okoz nagy meglepetéseket: a pozsonyi díszterem oszloprendjének összképe még Contant d'Ivry 1754-ben a párizsi Palais Royal számára készült ebédlőjének erőteljes párkányzatával és erősen kiemelkedő féloszlopaival, pilasztereivel rokonítható, a szombathelyi díszterem pedig ízlésével, tagolásával, a falszakaszok ritmusával már teljesen új és teljesen egyedi utat jár.

 

3. TÉTEL: A KIS EBÉDLŐ, A METSZET-TEREM EREDETI, PÁRNÁZOTT ÜLÉSŰ SZÉKE

Állapot: rendkívül jó állapotban van, teljes, szakszerű felújítás után, eredeti laparanyozott díszítéssel. Kárpitozásánál autentikus kárpitmintát választottak. Támláján a háncsfonatot párnázatra cserélték már egy korábbi felújítás alkalmával.

 

Magasság: 91 cm, szélesség: 51 cm, mélység: 54 cm.

 

A volt dísztermi modellnek módosított, kényelmesebb változata, amelynek támlája szintén háncsfonatos volt, de ülése már nagyobb kényelmet biztosító, rugózott kárpitozást kapott. Eredetileg tizennyolc darab készült ebből a változatból. A fennmaradt egyetlen eredeti ilyen megoldású példány esetében egy korábbi felújítás során párnázatot kapott a támla is. (Az 1804-ben felvett leltárban nem a helyükön, a kis ebédlőben, a metszetteremben álltak – akkor az éppen üres volt –, hanem az egyik garde-meuble teremben tárolták őket, nagy valószínűséggel 18 darab készült belőlük. A metszet-teremnek ez az időnkénti kiürítése felveti azt a gondolatot, hogy ez a kisebb szalon versailles-i mintára amolyan Salon d'Abondance – 'bőség-szalon' – rendeltetést is kaphatott rendkívüli alkalmakkor: népesebb vendégsereg ellátására itt halmozhattak fel nagyobb asztalokon hidegtálakat, egzotikus gyümölcskészítményeket, cukrászati remekeket, hűsítő italokat – mindezt a kor szokása szerint –, illetve egyáltalán: a metszet-terem esetenként a tálaláshoz szolgált kisegítő helyiségül agapék, lakomák alkalmával. Megemlítjük, hogy az eszterházai kastély 1763–64-es bővítése során Hefele a díszudvari oldalon kialakít egy háromablakos, folyosószerű oldalszobát az új ebédlő mellett, amelyhez méreteiben hasonlít a szombathelyi díszterem előcsarnoka. Eszterházán ez a szalon tölt be ugyanilyen tálalási segédfunkciót nagyobb lakomák alkalmával, maga az ebédlő pedig ugyanakkor a díszterem előszobája is egyben.

A kis ebédlő széke megjelenésében szolid eleganciát sugároz, masszív, ugyanakkor nem vaskos szerkezetre épül. Higgadt, mértékletes dekorációját sávos laparanyozása teszi ünnepélyesebbé. A káva három és a támlakeret négy oldalán enyhe mélyítésű, zárt körfonat vonul végig, amelyet a sarkok négyzetes ékítményei szakítanak meg. A kávasarok ilyen elemei simák, egyetlen díszük a hornyolt korong, míg a támla négyzetei – a támlaoldalak szegélyeivel összhangban – aranyozott keretet kaptak. A szék lábai jó aránnyal szűkülnek, ezt a sarokkubusz kávaszint alatti megismétlése biztosítja: ennek köszönhetően a székláb szűkülésének mértéke közelít a karosszékekéhez, amelyeknek a kávája ennyivel mélyebben helyezkednék el, ez esetben tehát Hefele e székek arányrendszerét egyezteti a kapcsolódó szalonokban álló karosszékekével. A mellékelt képen összehasonlíthatunk néhány széklábat: balról az első egy soproni korai neoklasszicista támlásszék lába, a következő egy Hefele-tervezte székláb szombathelyről az 1780-as évek első feléből, a harmadik egy korabeli északmagyarországi bútorláb, a negyedik pedig egy klasszicista székláb sokkal későbbi variánsa, módosított változata.

 

 

Különösen az első kettőnek az egybevetéséből fogalmazható meg Hefele tervezésének leglényegesebb jellemzője, a könnyedebb, elegánsabb, jobb arányokkal elgondolt megjelenés a térség korabeli tervezésének általánosságban elterjedt modelljeihez képest. A kis ebédlő székeinek esetében a széklábak szárát aranyozott, dupla hornyolás ékesíti. A fennmaradt darab támlaszárának belső oldalán inventáriumi sorszám található, ez egy valaha felvett olyan leltárra utal, amelyet sajnos nem ismerünk, pedig ez lehetett a palota legrészletesebb leltára, amelyben az egyes tárgyak külön-külön sorszámot kaptak!

 

4. TÉTEL: A VÖRÖS SZALON KAROSSZÉKEI ÉS A PAMLAG

A karosszék Hefele tipikus modellje, amely szintén több variánsban volt megtalálható a palota különböző lakrészeiben. Legfőbb jellegzetessége a duplán megtörő karfavonal, amely jelzésszerűen a könyöklő helyét hangsúlyozza. A karfát felfelé erősen szűkülő konzol támasztja, amely több irányban enyhe ívet ír. Ezek az ívelések rokon megoldások a 6. tételben bemutatandó kis kanapé karfa–karfakonzol-megoldásaival. A kávasarkok négyzeteibe jelen esetben egyszerű korongok kerültek. A szép négyzetes támlák mind hátra, mind felfelé enyhén ívelnek. A támla viszonylag csekély dőlését a párnázat további felfelé vékonyítása segíti kényelmessé lenni. A támlatető és a káva homlokoldala középütt finoman faragott füzéres-koszorús díszítést kap. A támlaszárak külső oldalán gondosan faragott ékítmények – Hefelére szintén nagyon jellemző gyűrűminták – épülnek a vájatos részbe. A bútor valamennyi szerkezeti elemén egységes szegély vonul végig. A lábak tagolásában Hefele jellegzetes, lapos négyzetes oszlop-eleme kap helyet, amit aprólékos faragvány, körfonat díszít. Itt említjük meg, hogy, ellentétben a kibontakozó új stílus térségünkben megjelenő egyéb modelljeivel, munkáiban Hefele nem alkalmaz áttört, lécezett támlákat ülőbútorain, és ezzel teljesen elkülönül az osztrák–magyar gyakorlattól a támlák kialakításában. A fennmaradt Bécs környéki, nyugat-magyarországi, illetve felvidéki emlékanyag támláin jellemzően a német közvetítésű, angol hatást mutató lécezett megoldás legkülönfélébb változataival találkozhatunk. Hefelének mind nádfonatos, mind párnázott támlájú modelljei francia előképekre utalnak, noha a négyzetes metszetű lábak inkább közép-európai kötődést mutatnak: Hefele két hatást ötvözve alakítja ki saját formavilágát.

 

Pamlag: magasság: 83 cm, szélesség: 265 cm, mélység: 66 cm Karosszék: magasság: 99 cm, szélesség: 60 cm, mélység: 63 cm.

 

A pamlag láthatóan egy másik ülőbútor-együttes része lehetett valaha: felületének sötétebb pácolásán kívül a karfavégek volutáiban mutatkozik lényeges eltérés: míg a karosszékek a szokásos csigavonalat mutatják, addig a pamlag oldalainak kifelé hajló keretén megjelenik a meander-szerű, 'szögletes csigavonulat', a karfahomlok pedig álló, keretezett téglányos formát ölt, a karfavég egészében szintén erősen hasonlít ahhoz a típushoz, amelyet a 6. tételben szereplő kis kanapé esetében láthatunk majd, azonban a pamlag azzal se áll azonosságban, mert egyikük kúp-, másikuk pedig gúlaszerű lábakon áll. Többször is hangsúlyozzuk, hogy az ilyen modellvariációk színes sokasága jellemző Hefele bútortervezői tevékenységére.

 

5. TÉTEL: AZ ELSŐ EMELETI VENDÉGSZOBÁK TÁMLÁS SZÉKEI

A korabeli leltárak szerint Hefele a palota díszteremtől délre eső lakrészeit is teljes bútorzattal látta el. sajnos a szekrénybútorok vonatkozásában lényegesen kevesebb támpont áll rendelkezésre a korabeli állapotok felidézéséhez; a fennmaradt néhány darab azt jelzi, hogy saját előállítású és ugyanakkor színvonalasabb szekrénybútorok csak a 80-as évek végétől jelenhettek meg. Az emlékanyag e területen sokkal szegényesebb, mint az ülőbútorok esetében, amit részben az magyaráz, hogy a veszélyesebb időket, a könnyebb darabok feltehetően padlásokon vészelték át, rossz állapotban, míg a használatot jobban viselő, jobb állapotú és dekoratívabb szekrénybútorokra könnyebben ráakadtak a lakásokban a hozzáértéssel vadászgatók.

 

Magasság: 94 cm, szélesség: 51 cm, mélység: 54 cm

 

A vendégszobák berendezésének közös jellemzője a mohazöld alapszín volt, amely csakis a függönyökre, bútorhuzatokra, párnázatra utal, hiszen e három vendégszoba a sárga jelzőt kapja, nyilván a falakat beborító textíliák színe után. E színvilágot a díszterem másik oldalán a fogadószoba képviseli mohazöld kárpitozású Louis XVI ülőgarnitúrájával, amely a szent Pál terem, illetve ilyen módon a püspöki lakosztály előszobája, társalgója is volt eredetileg. A déli szárny két főhomlokzati szalonja Mikes püspök idején a kék szalon, illetve a zöld sarokszoba nevet viselte.

A vendégszobák teljes bútorzatában rendre hol 6, hol 12 szék vagy karosszék volt található, melyeknél a nádazott, a textiliával kárpitozott és a bőrrel bevont típusok egyaránt előfordultak. sajnos nincsenek adataink arra nézve, hogy hányféle modell alkotta a teljes bútorzatot, de a fennmaradt példányok azt tanúsítják, hogy Hefele gyakran élt az egy-egy alapmodell variánsokkal történő továbbgondolása eszközével. Ma a palotában a korabeli támlásszékeknek három változatát idéző példányokat láthatunk, különböző garnitúrák része volt mindhárom, és karosszékek azonos modelljeivel társultak eredetileg.

A szék támlaszárának külsején megfigyelhetők a süllyesztésekbe komponált, kissé nyújtott gyűrűminták az alsó támlaoldallal egy magasságban: a gyűrű-alapmotívum végigkíséri Hefele munkáját valamennyi területen, és igazolja szerzőségét. E támlásszék méreteinek összevetése a karosszékével, amellyel egy sorozatot alkot, pontosan megmutatja Hefele apró részletekbe menő gondosságát a bútortervezésben: a kevesebb rögzítő elem miatt stabilabb vázra építi a teherhordás funkcióját jól kiszolgáló bútort: nem díszbútorról, hanem a hétköznapi használat céljára készített darabról van szó. Ebből a bútoregyüttesből több garnitúra készült. Hefele az első korszak igényei szerint ilyen egységes, apró változtatásokkal megvalósított variánsok sorozataival rendezi be lényegében az egyházmegyei központ-funkciót kiszolgáló tereket: nem csupán a püspök személyes munkaszobáit, de a munkatársak lakrészeit és az irodákat is. A püspöki palotában ma is több helyen találkozhatunk e szerény megjelenésű, de igényes tervezésű, hétköznapi, mégis művészi kiállítású, időtálló bútorokkal.

 

6. TÉTEL: ÍVELT TÁMLÁJÚ KIS KANAPÉ

Állapot: Eredeti állapotban lévő darab, felülete és kárpitozása felújítást igényel. Átmenő proveniencia: a néhai Illés nővérek: Erzsébet és Mária gyűjteményéből került jelenlegi tulajdonosához.

 

Magasság: 84 cm, szélesség: 148 cm, mélység: 53 cm.

 

Nagyon egyedi mérete szerint feltehetően kötött helye lehetett ennek a bútornak: méretre készült, egy kisebb társalgó sarok fő darabja lehetett, feltehetően egy keskenyebb szobában szolgált. Állhatott ablakmélyedésben is, ily módon még több helyet takarítva meg egy visszafogott méretű, de mindenképpen reprezentációs rendeltetésű szalonban.

Hengeres lábaival Hefele kevéssé jellegzetes megjelenésű bútortípusához tartozik. Hat lábon áll, első három lába a káva szélességéből alul kiemelkedő négyzetbe zárt, erős plasztikájú nagyleveles rozettákhoz csatlakozik, a hátsó három ilyen kubusz üres. A lábak felső részüknél és a lábvégeken megvastagodnak, és függőleges hornyolású pártázatot kapnak. A káván elől és az oldalakon zárt körfonat vonul végig, szakaszonként középindítással. A támla belső oldalán hasonló, de keskenyebb fonat fut végig a lábak tengelyében sima négyzetlapokkal tagolva. Az íves felső támlakeret enyhe ereszkedéssel rövid, párnázat nélküli karfává alakul. A karfavég megdől és kifelé fordul, a szokásos csiga helyett szögletesen záródik, oldalaiban "volutás meander" helyezkedik el.

 

 

Ez a motívum jellemző lesz a korszak későbbi bútorain is, egyszersmind a neoklasszicista díszítőművészet egyik legmarkánsabb, legszellemesebb megoldása, vívmánya, amely a rokokóból jól ismert volutát meanderrel ötvözve új önálló térbeli elemként lesz jelen. (Ugyanilyen öntörvényű díszítőeleme a neoklasszicizmus bútorművészetének a fogrovat, amely az építészetből áthozott apró konzolsor leképzéseként mint dekorációs elem valósul meg.) A karfakonzol – igazodva e csigavonalas meanderhez – kettős csavarodással csatlakozik a karfához, azzal teljes harmóniában illeszkedik hozzá. E fent leírt formai elemet teljesen egyedi megoldásnak tekinthetjük, hisz sem a német, sem a francia nyelvterület asztalossága jellemzően nem produkált hasonlóan merész íveléseket egyébként szögletességre törekvő bútorain. (Jelen íveléseket semmi esetre sem tekinthetjük a két bútorstílus közötti transition formai jellegzetességének: nem átmeneti, hanem ugyan korai, de érett darabról van szó!) A karfa homloklemeze keretbe zárt álló téglalapot alkot.

 

7. TÉTEL: FARAGOTT DÍSZŰ LÁDIKA A NÉMETÚJVÁRI BATTHYÁNY-VÁRKASTÉLYBAN

Négy, viszonylag magas, sáslevél-faragásos, alul gombbal és gombpárkánnyal tagolt, lefelé keskenyedő csonkagúla-vonalú lábon álló, tömör diófából faragott kis asztali láda háromoldalas dekorációval, vagyis falhoz rendelt darab, ez jól megfigyelhető a profilfotón.

Rendeltetése szerint irattartó doboz, amely elülső oldalán egy fiókkal nyílik. Homloklapja két téglányos mezőre tagolt, amelyek sarkaikon négyzetes, rozettás díszű keretezést kaptak.

A középmezőkben Hefele jellegzetes levélfüzérei jelennek meg, melyeket középütt a húzógombok faragott talpkorongjai tartanak ívben. Ugyanezen téglalapok jelennek meg azonos díszítéssel a láda két oldalán is. A láda alsó keretelése mívesen faragott, apró korongsor-díszítést kap, míg felül párkányszerűen kiugró tetőlap zárja a bútortestet.

 

 

A feszton, füzérdísz végigkíséri Hefele teljes életpályáját, és szinte valamennyi szombathelyi munkáján is jelen van. Homlokzatain Eszterházán ablak szemöldökét képezi, a földszintes épületrészek attika díszítményében is hangsúlyosan szerepel, oszlopfőiben is helyet kap gyakorta, a szombathelyi püspöki palotán ablakpárkány alatt jelenik meg, piactéri kis palotáján a kapu felett láthatjuk, ülőbútorainak káváját és támláját díszíti, óraházainak tekintélyes talapzatán is megjelenik, és a szombathelyi székesegyház dekorációs rendszerének alapegysége szinte: ismétlődéseinek ritmusa adja a pompás belső tér ünnepélyességét, méltóságát: mellvédeken, gyóntatószékein és a kanonoki stallumok pompázatos támláin láthatjuk többek között.

 

8. TÉTEL: ÍRÓKOMÓD A PÜSPÖKI PALOTA ÉSZAKI SZÁRNYÁNAK FÖLDSZINTI TRAKTUSÁBÓL

Állapot: Nagyon jól konzervált, eredeti állapotban lévő darab, eredetileg kétajtós felső könyvtartó része lehetett, ez ma már hiányzik.

Tömör talapzaton álló, tekintélyes megjelenésű háromfiókos írókomód, felső részén ferde, lenyitható lappal, amely mögött feltárul az írólap felülete. Hefele fennmaradt kevés komódja közül a legillusztrisabb darab. Fiókjainak előlapja francia módra tagolt: a fiókközép dekoratív kulcspajzsának alapmezejét két oldalon egyforma téglányos mező fogja közre. A téglalapok mélyítésében rátétes füllungok helyezkednek el. A rátétek négyzetesen kivágott sarkaiban Hefele jellegzetes hornyolt korongjai jelentik a testes darab egyetlen fa alapú dekorációját. A korpusz oldallapjának szabálytalan formáját hasonló gombos-betétes megoldás teszi mozgalmassá. A lehajtható lap megtartására a homlokfalon gomboknál fogva kihúzható lécek szolgálnak. A 22 centiméter mélységű vastag felső tetőlap már nem eredeti része a bútornak.

A komód dekorációjának formavilága rokon az előző tételben szerepeltetett ládikón alkalmazott díszítésekkel.

Az itt bemutatott írókomód Hefele egyetlen fennmaradt szekrénybútora, amely ilyen dekorációval készült, megjelenése eltér az emeleti reprezentációs termek bútorformáitól, feltehetően a földszinti hivatalsor bútorzatának általános jegyeit dokumentálja számunkra.

 

Magasság: 120 cm, szélesség: 127 cm, mélység: 56 cm.

 

Hefele első korszakánál kell megemlékeznünk a díszterem előterének bútorairól is: a ma itt álló két támla nélküli kanapé és az ezekhez tartozó négy támlásszék Mikes püspök szerzeménye. Eredetileg, mint említettük, a díszteremben a mai napig megtalálható két kisebb, mívesebb márványozott asztal állott az ablakközökben, amelyeket Mikes a mostani ülőbútorok beszerzésekor helyezett át a díszterembe, az eredeti itteni ülőbútorzatot pedig a vörös szalonban ma is álló támlásszék modelljének szintén márványfestett változatú példányai képezték, amelyeknek teljes dekorációja ilyen módon egyezett az említett konzolasztalokéval.

A két gazdag intarziadíszítéssel borított ruhásszekrény Szily püspök korát idézi, az előtér eredeti darabjai, soproni mesterek munkái; a hagyomány szerint Szily hozta őket magával Győrből.

Az előcsarnok arányai az eszterházai első emeleti zeneterem oldalt elhelyezett, északra néző, szintén háromablakos előterét idézik, amely Hefele tervei alapján az 1760-as években valósult meg. Ez a szalon szolgált nagyobb zenei események vagy díszebédek alkalmával kisegítő helyiségül a vendégsereg ellátására, 'buffet-salon' rendeltetéssel.

 

(Folytatjuk)

   

JEGYZETEK

18	de RICCI, Seymour: Le style Louis XVI, Mobilier et décoration, Hachette et Cie, Paris, 1913
19	WATSON, F. J. B.: Louis XVI Furniture, Alec Tiranti Editor, London, 1960
20	GUBY Rudolf: Melchior Hefele, ein vergessener Wiener Architekt. In.: Monatsblatt des Wiener Altertums-Vereines zu Wien, 1918, 129. old.
21	PIGLER Andor: A barokk művészet. Magyar művelődéstörténet. A Magyar Történelmi Társulat kiadása, Budapest, é. n., szerkesztette: Domanovszky Sándor, 4. kötet, 556. old.
22	GÉFIN Gyula (szerk.): i. m.