PÁPALÁTOGATÁS –
SZOMBATHELY, 1991. AUGUSZTUS 19.

Húsz évig voltam a Szombathelyi Egyházmegye építésvezetője, műszaki ellenőre. Korábbi munkahelyeimen – először az Építő Szövetkezetnél, ahol tizenegy évig dolgoztam művezetőként, építésvezetőként, majd termelésiosztály-vezetőként – számos alkalommal tudtam segíteni volt hitoktatóimat templomok renoválásánál vagy plébániaházak felújításánál, építésénél. Elsőként Seregély István érsek urat és Konkoly István püspök atyát említhetem, akik az én Lukácsházán töltött gyermekkoromban voltak egymást követve káplánok Pösében. A '70-es években eléggé hiányos volt a tüzépek anyagkínálata, nehéz volt beszerezni a megfelelő építőanyagokat. Mi nagyon jól menő szövetkezet voltunk, jó kapcsolatokkal is rendelkeztünk, a beszerzés nálunk nem volt probléma. Egyházi berkekben úgy terjedt a hírem, hogy hozzám lehet fordulni bizalommal cement, mész, vas stb. beszerzése ügyében: ha tudok, segítek. Műszaki kérdésekkel is megkerestek az egyházmegyéből. Gyöngyösfalu/Pöse mostani plébánosa, Porpáczy József is segítségemet kérte, amikor a plébánia épült, de Csörötnekről is jelentkeztek, amikor a vasbetonszereléssel elakadtak. (A jól szervezett, kiváló mesterekkel dolgozó szövetkezet azóta tönkrement, és meg is szűnt a rendszerváltoztatás eredményeképpen. A Hajdú utcai telephely sík tereppé vált; a terület most a város egyik csúfos sebhelye.) Az Építő Szövetkezettől átmentem a Beruházási Vállalathoz, ahol egy évig műszaki ellenőr voltam, majd az IKV-hoz, ahol négy évig dolgoztam mint építésvezető, majd fő-építésvezető. Akkor a gencsi templom és plébánia felújítási munkálatait támogattam – Konkoly plébános úr idejében –, és műszaki ellenőrzéseket is végeztem.

1987 júniusában Konkoly püspök úr átvette szombathelyi kinevezését. Körülbelül rá egy évre történt, hogy a Püspökvár előtt haladtam el; kinyílt a kapu, s "Oké atya" – Horváth József – és püspök úr lépett ki éppen. Köszöntöttük egymást, s mondja, milyen jó, hogy jöttél, nekünk kellene egy ember a kálváriai munkálatok szervezéséhez, ellenőrzéséhez. Régtől ismerlek, tudom, hogy megbízható vagy, a munkára alkalmas is. Elfogadom-e? Igent mondtam, másodállásban tudtam vállalni. A Püspökségnek nem volt műszaki vezetője; a Kovács Viktor bácsi, aki volt hosszú éveken át, meghalt, és nem töltötték be a helyét. A műemlékes feladatokat Hencz József – "Bunci atya" – látta el.

1988 júniusában jött a darázsfalui/trausdorfi pápalátogatás a Kismartoni járásban, melyen – nem hivatalosan – zarándokként családostul magam is részt vettem. Akkor olyan szemmel is tájékozódtam, hogy ha egyszer hozzánk is eljönne a pápa... Megfigyeltem a létesítményeket: a szektorokat, sekrestyéket, az oltárt és a keresztet a legkisebb részletig. Ez volt egyébként az első alkalom, hogy nagy tömeggel legálisan át lehetett lépni az osztrák–magyar határt. Sokan mentünk Kámonból is, két busszal, ha jól emlékszem. Stephan László, a kismartoni püspök meg is jegyezte, hogy a magyarok többségben voltak azon a helyszínen.

Itthon tovább folytattam a másodállásos munkámat az IKV mellett. Elindult a Székesegyház fölújítása, a Kálvária után oda is bekapcsolódtam. Mikor a Székesegyháznál a szentély állványozására került volna sor, több vállalkozó is jó lehetőséget látott ebben, és jelentkeztek. Mondtam püspök atyának, hogy kérjünk árajánlatokat, úgy válasszuk ki a legmegfelelőbbet. Akkor már kicsit megcsapta az embereket a kapitalizmus bizonyos szele, és horribilis összegeket akartak kérni az állványozásért. Volt olyan ajánlat, amire azt mondtam, hogy ezért én a fél templomot beállványozom. Akkor vetődött fel a gondolat, hogy találjunk ki valami jobb megoldást, mint hogy mindig külső segítségre hagyatkozzunk, és lépjünk.

Szombathelyen is kapott vissza épületrészeket az egyház: a volt szeminárium épületében először néhány szobát, s aztán következett az Eölbey-ház, ahonnan a Forradalmi Múzeum készült elvonulni. Kellene egy saját csapatot alakítani a munkákhoz, amellyel komoly költséget tudnánk megkímélni. Összeszedtem azokat az embereket – egyelőre másodállásban –, akikre később is számíthattam: ácsokat, festőket, kőműveseket, tetőfedőket, burkolókat. Olyan emberek voltak, akikkel több évet együtt dolgoztam; ismertem őket, a tisztességüket, a lelkiismeretes munkájukat.

Valamikor 1990 nyarán tudhattuk meg a hírekből, hogy II. János Pál pápa Magyarországra látogat, és jön Szombathelyre is. Augusztus 20-a körül jelentették be hivatalosan, egy évvel a tervezett eseménysorozat előtt. Rögtön érzékeltük és fölmértük, hogy ennek megszervezése, előkészítése, a helyszín kialakítása azért túl sok feladat másodállásban. Elkezdtem szervezni az építésvezetőséget. Ez a lépés a cégnél nem mindenkinek tetszett, bár akkor már az IKV feloszlatására is voltak gondolatok. Úgy intéztem, hogy az emberek mentek el előbb, s én voltam az utolsó, hogy addig is tudjam őket védeni a munkahelyen. A püspökség alkalmazottjai lettek, én meg '91. április elsejével követtem őket. Nyolc fő volt összesen; jól összeszokott legénység, lehetett rájuk számítani. Már az Építő Szövetkezetnél – látva, hogy nincs mindig megfelelő ütemben munka mindenki számára – olyan brigádot is szerveztem, amelyben az embereim több szakmába is beletanultak. Tudott egy ember tetőt fedni, pévécét ragasztani, műkövet csinálni, vagy végzett burkolásokat, csempézést. Ők jobban meg is lettek fizetve azért, mert többféle munkában tevékenykedtek.

 

Valamikor a '90-es évek vége felé történt, hogy az egyik volt brigádvezető a forgalmas Vörösmarty utcában a túlsó oldalról megismert. Átjött hozzám, s hálálkodva mondta, hogy köszöni az akkori "hadra fogást". Köszöni, hogy akkor befogtam őket a több és többféle munkára. Most Ausztriában dolgozik, és ezzel a tudással és hozzáállással ott ő a király. Több munkához értett az építőiparon belül, jól meg is fizették. Építő szövetkezetes ember volt.

 

Az egy év múlva esedékes pápalátogatás bejelentésével beindult fejemben a tervezés. Tudtam, hogy az előkészítésben a brigádommal együtt fontos szerepet kapok, ami egyúttal óriási felelősséggel is jár. Kezdtem gondolkodni a feladatokon; jó előre rákészülve, mit hogyan kell és lehet megoldani. Ilyen volt – most már mondhatom: isteni sugallatra – a pápai sekrestye intézése. Az IKV-nál, kihasználva a pályázati rendszert – felvonulási épületeket lehetett igényelni – négy pályázatot adtunk be, magamban azzal a hátsó szándékkal, hogy, majd ha eljön az ideje, béreljük őket sekrestyéknek. Volt egy nagyon jó konténer típus. Két részből állt: az előtér mögötti belső térrel irodának nagyon megfelelt az építkezéseknél. Gondoltam, jó pápai sekrestye is lehet. Megkaptuk a konténereket, hasznukat is vettük, de ezt az egyet igyekeztem kímélni. A telepen maradt. Ennek később még története lesz.

 

Emlékbélyeg – blokk – a pápalátogatásról

 

Az év áprilisában, amikortól én is főállásban dolgoztam a püspökségen, megkezdődött az érdemi munka. Nagy szerencsénkre komoly segítséget kaptunk több helyről is. A kismartoni püspök úr, Stephan László fölajánlotta a darázsfalui oltárfelépítményt és még sok más szükséges dolgot. A kinti egyeztetésen örömmel elfogadtuk a hasznos tanácsokkal együtt. Az ottani pápalátogatás óta a lebontott elemek Kismartontól tizenkét kilométerre, egy kis faluban, Lorettoban voltak lerakva egy rendház udvarán. Szabad ég alatt, azóta senki nem nyúlt hozzá. Meg is néztük. A közel három év alatt a gaz jól benőtte a területet. A darabok itt-ott rozsdásodtak, de örültünk az ajándék lehetőségnek. Részletes tervet azonban nem tudtak adni a felépítéshez; jórészt magunknak kellett kitalálni a megoldást. Fölmértem az anyagot, és arra jutottam, hogy hat darab nyitott, oldal nélküli kamionnal tudjuk elszállítani. A nagy kereszt nem volt itt; fölállították végleges helyére.

Az egyeztetésen kértem László püspök urat, hogy az útvonal-engedélyt osztrák oldalon ők kérjék – nekik van ismeretségük és gyakorlatuk ebben –, mi pedig a magyar részen rendezzük a dolgokat. Nagyon fontos, aktív segítője volt még a püspökségnek Dr. Rácz Imre professzor, a kismartoni Hittanárképző Főiskola igazgatója is. Ezen az egyeztetésen a szombathelyi rendőrségtől is többen kint voltak, és az a megegyezés született, hogy magyar oldalon mindkét alkalommal a magyar rendőrség kíséri a konvojt, odaát pedig az osztrák csendőrség. A Volánnál Wolf úr segítségével megszerveztük az utat. Május 16-án reggel indultunk egy mikrobusszal és egy gépkocsival, tehát a brigád és a püspökség építésvezetősége.

 

A Volán-telep volt a találkozóhely, onnan indultunk a hat kamionnal. Azaz indultunk volna! Mert az egyik pilóta mondja, hogy ezzel a kamionnal nem lehet menni, mert három napja lejárt a műszakija. De hát a magyar találékony ember, pillanatok alatt kisütötték, hogy mit lehet tenni: van egy ehhez hasonló típusú jármű, amelyik éppen nagyjavításon van. Annak van műszakija, tehát gyorsan át kell cserélni a rendszámot, annyira úgy sem fogják nézni... S akkor egy ilyen rendszámcserével és nem kis izgalommal elindultunk.

 

Kópházánál mentünk át a határon. Ott voltunk már reggel háromnegyed hat körül; hivatalosan hat órakor nyitották a sorompót. Magyar oldalon megtörtént az ellenőrzés, vámolás, s vártak bennünket az osztrák csendőrök. Kis várakozás, téblábolás után megunta magát az osztrák csendőr: intett, nem várunk mi a vámosokra, indulás nélkülük. Megérkeztünk a lorettoi kegyhelyre – korábban a szerviták voltak itt, most olasz szerzetesek szolgálnak a zarándokhelyen –; fogadtak minket, és kérdezték, mikorra tudjuk fölrakni az elemeket a hat kamionra, mert arra hívják a vámosokat. Egyszerűbb és gyorsabb lesz így, mint a határon. Mondtam, legkésőbb kettőre jöhet a vámos. Ezt kételkedve fogadta a műszakisuk és az autódarus is. Fél kettőkor mindennel kész lettünk, megállás nélkül dolgoztunk. Három előtt érkeztek meg a fináncok, gondolom, háromra hívták őket. Rendben indulhattunk hazafelé.

 

Azért kellett Kópházánál átjönnünk, mert ez a rakomány négy méter és húsz–harminc centiméter széles volt. A vasfüggöny idején a határnál olyan sorompóbakok voltak, hogy maximum négy méter volt közöttük a távolság. Szerencsére előttünk már valaki hasonló helyzetbe került, és Kópházánál az egyik bakot kivágták. Nem volt hát akadály, és a magyar vámosok is gyorsan elvégezték a papírmunkát. Így is sötét volt már, mire megérkeztünk a reptérre, és minden kamion félreállt. Egyszer csak megjelent egy autó a közúti ellenőrzéstől, ugyanis a határnál úgy gondolták, hogy túlsúlyosak vagyunk, és mérlegre kellene állni. De hát a hivatal nem olyan gyors társaság; mire ez tudatosodott bennük, mi már valahol Söpte közelében járhattunk. Állami pénzen semmi se drága, beültek az autóba, és jöttek utánunk. A reptéren elkezdtek parádézni, hogy a szállítmány túlsúlyos, nem mérettük le. Mondtam, ne haragudjon, én ezzel egyrészt nem vagyok tisztában, másrészt meg ha Kópházáról jött, az irodából, akkor maga ült bent, maga tudta, hogy mi a teendő, mért nem intézkedett. Most itt intézkedjen, mérje le. A pilótákkal is beszélgettek. Nem tudom, mi lett a nóta vége, de nem hallottam, hogy megbüntették volna a szállítókat, illetve hogy valóban túlsúlyosak lettek volna a kamionok. Próbáltuk egyformán elosztani a nehéz és a könnyű darabokat; a nagy íves elemekből például mindegyikre került.

 

Mivel nem kaptunk a szállítmánnyal együtt pontos tervet az építményről, a lerakodásnál a magunk belátása szerint, a józan paraszti ész és a megfigyeléseink alapján igyekeztünk különválogatni a tartószerkezetet, az oszloprészeket, kötőelemeket stb., hogy minden áttekinthető legyen. Nem lehettünk biztosak abban sem, hogy megvannak-e mind a darabok, nem kell-e esetleg legyártatni valami kiegészítőket.

A reptéri helyszín tervezését a Vasiterv végezte, Heckenast János mérnök úr vezetésével: a szektorok kiosztását, az emelvény helyét, tájolását stb. kellett meghatározni. A tervek részletekben készültek, párhuzamosan a kinti munkákkal. Majdnem elkészült a reptéri helyszín, mire a teljes dokumentáció és az engedély meglett.

A legelső tennivalónk kint az oda szállított vasanyagok tisztítása, rozsdátlanítása és lefestése volt. A festés kompresszorral történt, csak a kisebb részeket kellett ecsettel festeni. A felépítménnyel kezdhettük a munkát, és megtörtént a szektorok kijelölése. Ígéretet kaptunk a Honvédelmi Minisztérium részéről, hogy a szombathelyi dandár is beszáll a munkálatokba. Mi ennek örültünk, mert a helyszínen a munkákat nyolcan, az építésvezetőség dolgozói végezték, s még négy volt kollégájuk másodállásban, négy óra után, s ha nagyobb munka volt, szabadságidő alatt is.

 

Nehezen indult a katonai segítségnyújtás; többször is rá kellett kérdezni az illetékeseknél, mire jött tíz-tizenkét katona. Mint afféle fiatalok, nem nagy lelkesedéssel ismerkedtek a helyzettel, de aztán megtaláltuk a doppingszert: egy-egy láda sör föllendítette őket.

A reptér területén az építkezésen nem nagyon voltunk ellátva saját gépekkel, felszereléssel. Voltak bizonyos kisgépeink, kölcsönöztünk is, de például a több mint 2500 szektoroszlopot szétosztani szállító eszköz kellett. Az egyik ácsnak volt egy régi Wartburgja, lejárt a műszakija, és nem akarta meghosszabbítani. Megvettük tőle 10 000 forintért. Levágtuk a tetejét, egy ülést benne hagytunk; ezzel szállítottuk az oszlopokat, meg sok egyéb szállítást is ezzel bonyolítottunk le. Egy tehertaxi, ha ott van naphosszat, sokba került volna. Így viszont komoly költségmegtakarítást értünk el.

 

Egy ács irányításával a szektorok korlátoszlopait kellett lerakni. Ehhez több mint kétezerötszáz lyukat kellett fúrni! A behelyezett oszlopokra padlódeszkákat szegeztünk, hátrébb csak műanyag szalagot; ezek voltak a szektorok. A faoszlopokat az erdészettől kaptuk, tűzifa árban; Dr. Pethő József volt ott a fő mozgató, akinek más segítséget is köszönhetünk.

 

A kereszt fölemelése; a helyére állítás előtti percek
(Nagy Ferenc felvétele)

 

Júliust írtunk, szépen haladtunk a munkákkal. Sokan segítettek az előkészítésnél: magánemberek, vállalatok, cégek, intézmények, s mondhatom, néhány kivétellel önzetlenül. Pestről is jöttek ajánlatok. Egyik reggel mondja a Lelkes helynök úr, hogy tizenegyre jöjjek be a Püspökvárba, egy cég képviselői érkeznek, ők adnák a székeket. Körülbelül ötezer ülőhellyel számoltunk mi az oltár előtti térre, díszvendégeknek, papoknak, áldoztatóknak. Kérdezem a helynök úrtól, hogy mit mondtak, mibe kerül. Azt mondták, leszállítják, visszaviszik, székenként ötezer forint. Mondom, helynök úr, mondja meg nekik, hogy el se induljanak Pestről, mert ennyi pénzből mi magunk úgy megoldjuk, hogy saját székünk lesz, utána meg az intézményeinknek tudjuk adni.

Ezer széket vettünk – összecsukható fa székeket –, aztán elkezdődött a koldulás. Iskolákkal, más intézményekkel beszéltem; körülbelül tizenöt helyről kaptunk kölcsön székeket, dobogókat, padokat. Egerszegről például hatszáz szék érkezett, s a kámoni iskolából is komoly mennyiség. Végül is sikerült az ötezer ülőhelyet beállítani. A díszvendégek helyén homokkal terítettük be a füves talajt, rá nagyméretű céká lapokat tettünk, s arra a székeket.

Heckenast János mérnök úr megtervezte a keresztet, Tekauerné volt a statikus. Huszonhét méteres kereszt készült – az Építőipari Szövetkezet gyártotta le –, három részben. A helyszínre szállítottuk, fölállítottuk, ott csavaroztuk össze.

 

Nekem nagy álmom volt, hogy ugyanúgy, mint Kismartonban, a kereszt fölső része kerülhetne a Templom térre, vagy esetleg a kámoni plébániatemplom elé. Nem így történt. Mikor elkezdődött a visszabontás, fölvittük a Kálváriára – ott volt hely, mert az egyházmegye az erdészettől visszakapott területet. A kereszt alsó részét – u-vasakból volt összehegesztve – szétdaraboltuk, és a felújításoknál áthidalókként beépítettük. A felső rész sokáig ott hevert, míg egyszer hallottam, hogy fölállították a Kálvária kertjében. Jó helyre került.

 

A szőnyeget a Latex adta, kedvezményesen. Az emelvény építéséhez rengeteg faanyagot kellett venni. A bontás után nagyrészt a visszakapott épületek felújításához használtuk fel. Igény szerint plébániáknak is jutott, s ha kellett, a szőnyegből is. Pécsett a Lenfonóból vettünk ezer méter lenhálót az állványzat eltakarására, hogy szebb legyen. Az előző napi nagy vihar kicsit megtépázta, de így is jobban mutatott, mint csupaszon.

A különböző országok zászlóit is Kismartonból kaptuk, megvoltak még a náluk használt, 5–6 méteres zászlók az alumínium rudakkal. A liturgikus berendezést, az oltárszéket és a pápai címeres zászlót szintén ők adták kölcsönbe. A pápai zászlót és a magyar nemzeti zászlót megvettük. Az öt méteres zászlók aztán a kámoni plébániatemplomba kerültek; augusztus 20-án ki szokták tenni a szentélybe.

 

Az oltáremelvény
(Nagy Ferenc felvétele)

 

Ahogy közeledett az időpont, egyre több speciális igényt kellett kielégíteni. Egyeztetések voltak a rendőrséggel, tűzoltósággal, mentősökkel, orvosokkal. A média képviselői a rádiótól, tévétől: egyiknek ilyen emelvény kell, a másiknak olyan, a fényképészeknek amolyan...

 

Minden kívánságot igyekeztünk teljesíteni, kivéve a rádiósoknak azt az igényét, hogy vécé-kulcsot is kapjanak, vagyis saját vécéjük legyen. Mondtam nekik, hogy szabad ország lettünk, mindenki szabadon mehet be dolgát végezni, és szabadon kijöhet dolga végeztével. Belül van kulcs, kívül nincs.

E téren is tanultunk a kinti tapasztalatokból, különböző megoldásokat találtunk ki. Az ausztriai eseményen a mise előtt akkora tömeg gyűlt össze a szükség-végzés miatt – náddal volt körbe véve a férfi rész –, hogy két nádelemet ki kellett venni, hogy gyorsabban haladjanak. Nálunk szerencsésebben alakultak a dolgok.

 

Feszített munkatempóval szépen haladtunk a munkákkal. Volt elég izgalom, váratlan fordulat is, amit gyorsan meg kellett oldani. A történetben külön história – amire már korábban utaltam – a pápasekrestye története.

Mikor egyeztetések voltak a pápalátogatással kapcsolatban – Budapesten és Szombathelyen is az önkormányzattal, rendőrséggel, több szervezettel, akik érintettek voltak az előkészületekben, és az esemény napján is fontos szerepük lett –, egyik alkalommal hozzászólóként kérdeztem Seregély érsek urat, hogy mi lesz a pápai sekrestyével, hogy legyen kialakítva. Ne törődjek vele, hússzor hat méteres területet hagyjunk ki, ott lesz a pápai sekrestye. Legyen fő helyen, ezzel ennyi a teendő. Elfogadtam, rendben van, de a legutolsó budapesti egyeztetésen még egyszer megkérdeztem. Annyi volt a válasz, hogy külföldről jön egy hazánkfia egy busszal, ami valamikor pénzszállító volt, tehát páncélozott, az fog beállni. Az van átalakítva pápai sekrestyének. Megnyugodtam, rendben lesz a dolog.

Augusztus 17-én – két nappal a látogatás előtt – jelezték, hogy érkezik a busz. A busz nem érkezett meg addig, amíg dolgoztunk.

 

Általában reggel hattól este tízig dolgozott az építésvezetőség kint a reptéren, a fiúk pedig nyolc órát munkaidőben, a többit mellékállásban, számlára, órabérben. Így egyeztem meg velük, hiszen nem lehetett szétválasztani a munkafolyamatokat. Én is kint voltam velük, csak annyi időre jöttem el, ha máshol kellett munkát szervezni, anyagot venni. Mert közben a Székesegyház felújítása is haladt, az Eölbey-házon is voltak átalakítások, a Püspökvárban ilyen-olyan modernizálások, és fönt a Kálvárián is. Volt feladat elég, időben párhuzamosan több helyen. Elég hirtelen sok minden szakadt az egyházmegyére, de sem anyagilag, sem szervezetileg nem állt rendelkezésre megfelelő módon, ami kellett: az infrastruktúra.

 

A pápalátogatás előtti egy hónapban rendőri őrizet volt. Mondtam este a törzsőrmesternek, hogy ha jönne ez az ember, állítsa le, mert kábelárkok vannak, nehogy az a nehéz busz belemenjen. Reggel úgyis jövünk, pihenje ki magát, majd világosban szépen beállítjuk a buszt a helyére. Otthon lezuhanyoztam, ettem valamit, s 11 óra körül lefeküdtem. Csörög a telefon. Mondja a rendőr – fiatal ember –, hogy Feri bácsi, jöjjön, mert ez az ember megőrjít. Engem már lekommunistázott, elmondott mindennek, hogy nem fogadjuk. Éjfélkor a reptérre értem. Tudott magyarul a bácsi – Károly bácsinak hívták –, mondom neki, kedves Károly bácsi, örülünk, hogy megérkezett, szeretettel vártuk, de hát pihenni is kell. Ki van jelölve a hely, megmutatom, de kábelárkok vannak villanynak, hangosításnak. Ha ezzel a busszal belemegy, nagy bajunk lesz. Várjuk meg a reggelt!

Károly bácsi újra elkezdte szidni szegény rendőrt. Mondom neki, Károly bácsi, nézzen rá, ez már úttörő se igen volt, nemhogy kommunista... Nagy nehezen megnyugodott az öreg. Reggel kimentünk, az volt az első, hogy beállítottuk a helyére, nyugalom is volt.

A pápalátogatás előtti napon annyira jól álltunk – végig feszített tempóban haladtunk –, hogy aznapra már csak a díszítés, a virágok kirakása maradt. Lefóliáztattam az oltár környékét, az emelvényt – sokan mondták: minek? –, eső, bármi lehet, ezen a fólián már ne spóroljunk. Levédtünk mindent, s akkor hatalmas vihar jött. Olyan felhőszakadás volt, senki nem emlékezett ekkorára. Kegyetlen munkát végzett. Délelőtt elkezdte, és órákig tartott. Közben a Károly bácsi engem megkeresett, s mondja, hogy probléma van. Mi baj? Az a probléma, hogy ő a püspök úrral akar beszélni. Mondom neki, Károly bácsi, a püspök úr ebben a sűrű időben azt se tudja, hogy fiú-e vagy lány... A Püspökvárba érkeznek sorra a vendégek, fogadni kell őket, a pápa oda is ellátogat, készülni kell. Mondja meg, mi a gondja, s én maximálisan segítek. Neki az a gondja, hogy beszélt a kormányőrség vezetőjével – ő felügyelte a reptéri részt –, s azt mondta őneki, hogy nem mehet be a pápa sekrestyéjébe, amikor a pápa itt tartózkodik. Ő azért készíttetett-varratott magyaros viseletet, meg azért jött el, hogy a buszban őt lefényképezzék a pápával. Mondtam, én ehhez nem tudok hozzászólni.

Igen jó, bizalmi kapcsolat volt mind az Orbán Péter rendőrparancsnokkal, mind Sipos István alezredessel, a kormányőrség vezetőjével. Megkerestem az alezredes urat, mondom neki, hogy mi a kívánsága Karcsi bácsinak. Igen, járt nála, szó se lehet róla. Mondom, én megértem a helyzetet, így van rendjén, de az öreg nem tágít. Visszamentem, Károly bácsi tajtékzott. Fölhívtam Gergye Zoli barátomat – ő volt akkor a püspökség gazdasági vezetője –, ő is eléggé el volt havazva a benti munkák miatt. Püspök úr nem tud kijönni, de ő azonnal indul, s lássuk, mit tehetünk. Valóban, pillanatok alatt kint volt. Közben Harangozó Bertalan alpolgármester úr is megérkezett egy szemlére; érdekelte, s érthető módon izgatta a helyzet a zuhogó esőben. Károly bácsit nem lehetett meggyőzni: akkor ő elmegy, itt hagy bennünk. Tettünk egy kört Zolival: figyelj ide, Zoli, tizenegy óra van. Holnap ilyenkor már mise lesz. Nekem most döntse el, mert ha este dönti el, hogy tényleg elmegy, vagy reggel, akkor én nem tudok pápai sekrestyét idevarázsolni. Visszamentünk: Károly bácsi, ez van, nem tudunk mit tenni, de legyen szíves, most döntse el, hogy megbékél a helyzettel és marad, vagy elmegy.

Még egy darabig ment a vita, de mikor aztán én is elpattantam egy kicsit, mondtam neki, nincs tovább. Vagy most dönt, hogy marad, vagy máris megy. Mindjárt dél van. Mondja: megy. Jó, rendben, hívok három embert, mert magát ki kell irányítani a kőszegi út csatlakozásáig. Nehogy nekem belemenjen itt a sekrestyék előtt a kábelárokba ezzel a nehéz páncélozott busszal. Beültek a buszba, ő és a sofőr, elindultak. Én is ott álltam elől, integettem, hogy merre. De egyet gondoltak, elmentek másfele. Tíz-tizenöt méter után bele a kábelárokba. Tengelyig lement az a nehéz busz. Azt hittem, megüt a guta. Nem tudott kijönni. Mondtam is nekik, nem halkan, hogy ne erőltessék, mert csak lejjebb ássa magát a kerék.

Szerencsére ott volt az ÉDÁSZ emelőkosaras darus kocsija, az operatőrök próbálgatták vele a különböző állásokat. Mi is béreltük többször, ismertem a vezetőjét. Mondom neki, ez a baj történt. Van vontató köteled? Ki tudod húzni valahogy? Van drótkötél, meg szerintem ki is tudom húzni. Rákötöttünk elölről. Elsőre nem ment. Azt mondja Harangozó alpolgármester, Feri, ebből kegyetlen problémák lesznek, ha leszabja a busz elejét. Ez az ember minket úgy bepöröl, hogy attól koldulunk. Akkor mondtam én is valamit – most nem idézem –, hogy ki kit pöröl be... Második vagy harmadik kísérletre megindult. Sikerült kihúzni. Fölugrottam az ajtó küszöbére, a pilóta mellé; Károly bácsi már integetett, hogy kijöttünk, álljunk meg. Mondom a srácnak: nem állunk meg. Kihúzod a kőszegi út csatlakozásáig. Ki a reptér területéről. Felőlem a guta is megütheti. Te menjél, én vállalom a felelősséget. Kihúztuk egészen odáig. Az öreg megint elkezdett kommunistázni. Mondom neki, Károly bácsi, nem a kommunistákkal babrált ki, hanem mivelünk. Ha nem a püspökségen dolgoznék, maga lenne az első ember, akit meglegyintek. Húzzon el gyorsan!

 

A munkám folyamán párszor megtapasztaltam, hogy sokan azért voltak jótékonyak, adakozók, hogy aztán előtérbe kerülhessenek és villoghassanak. Ez is az az eset volt. Szomorú eset, s kis híján tényleg nagyobb galibát is okozhatott volna. Nem tudom, milyen lelkiállapotban, hogyan ment el. Lökött disszidens magyar.

Ún. "nagy emberek"-kel is megtörténhetett hasonló eset, ami persze éppen ezért – rájuk nézve – még nagyobb szégyen és gyalázat. Harmadik amerikai zarándoklata során, 1994-ben a pápa a newarki (New Jersey) hatalmas neogótikus székesegyházban misézett. Clinton tanácsadói és protokoll-szakértői ragaszkodtak ahhoz, hogy az elnök a Szentatyával együtt, egyszerre lépjen be a főhajóba. A pápai kísérők azonban udvariasan, de határozottan közölték, hogy a pápa úgy lép be a székesegyházba, mint a világ bármely más katolikus templomába – egymaga. Ezek után az amerikai elnök az első sorban helyet foglalva várta a pápa érkezését, majd ülte végig a misét. Annak végeztével pedig feleségével együtt vonult ki a főhajón át, hogy ott fogadja a tömeg ünneplését. Eközben a pápa az oldalbejáraton át távozott. Előtte még az egyik mellékkápolnában röviden imádkozott, majd Newark érsekének rezidenciájára indult – egymagában, "csak" az ünneplő tömeg kísérte. (BALÁZS Károly: Ne féljetek nevetni! Vidám történetek a szent pápáról, II. János Pálról. Szent Gellért Kiadó, 2013. 113. old.)

 

No, ekkor lépett a képbe az én előző évi konténerem, amiből gyorsan pápai sekrestyét kellett alakítani, berendezni. Gergye Zoli mondta, hogy megy be a püspökségre, van egy vég bordó selyem, hozza a szentképet is; a berendezés onnan lesz, én intézzem a többit. Mozgósítottam az embereket, hogy a konténerből hordjanak ki mindent. Belül kitapétáztuk, fölraktuk a képeket, be a térdeplőt, egyéb szükséges dolgokat. Volt az építésvezetőség bódéjában a falon egy pápai címer, ezt tettük az ajtó fölé. (Ezt azóta is mint ereklyét őrzöm azokkal az ereklyékkel együtt, melyeket a pápától kaptam: az olvasót és a vatikáni kibocsátású látogatási érmet – E. Cranero műve –, mely a II. János Pált ábrázoló éremgyűjteményem becses darabja.) Négy órára megvolt a pápai sekrestye.

 

Vatikáni kibocsátású látogatási érme
(Nagy Ferenc gyűjteményéből)

 

Sorban voltak a sekrestyék. Volt köztük fém felvonulási épület, meg volt fából készült. Püspököknek, papoknak, szerzeteseknek, tizenöt-húsz is, ahol öltözni, készülni tudtak. Az Épszövtől, IKV-tól, a Hegyhátszentjakabi Ktsz-től kaptuk részben fölajánlásként, ingyen, részben béreltük. Előtte egy héttel szállítottuk, a pápalátogatás után pedig visszavittük őket.

 

Voltak más összeütközések, értetlenségből fakadó nehézségek, amiket kezelni, feloldani kellett. A Székesegyházban a szentély föl volt állványozva. Többen szerették volna, ha az állványt lebontjuk a pápalátogatás idejére. Legalább egy hetes munka lett volna a lebontás, az elemek elhordása, utána vissza. Mi csúcsra voltunk járatva a reptéren, a hátunk közepére se kívántuk ezt a benti munkát. Kapálóztam kézzel-lábbal ellene. Az egyik egyeztetésen végül azt mondtam, hogy jó, ha úgy kívánják, lebontom – egy feltétellel: ha önök meg elintézik nekem, hogy a pápa kinevez engem kőszegi plébánosnak.

Azt hiszem, elgondolkodtak azon, hogy mivel járna egy ilyen óriási és fölösleges munka. Szerintem mikor a pápa átment a Székesegyházba és látta az állványzatot, nem zavarta, hanem inkább örült, hogy folynak a felújítási munkák. A Madonna-kápolnába tért be, ott imádkozott és a Szent Márton-oltárnál. Ennek emlékére egy reliefet is készített Lesenyei Márta művésznő.

 

A virágdíszítést Józsa Miklósné (Vasiterv) irányította, és maga is segédkezett, rakta a cserepeket. A férje is kijött megnézni, hogy haladnak. Látta, milyen problémák jöttek össze egyszerre a vihar meg az öreg miatt. Mondta, Feri, ne izguljon, bemegyek a telephelyre, beülök a kisteherautóba, hozok járólapokat. Legalább a pápai sekrestye előtt ne legyen sáros. Arra nem volt mód, hogy a tervezett helyére tegyük a sekrestyét, oda, ahol az öreg busza állt, de az első sekrestye volt a sorban.

Az eső miatt nagyon későn sikerült hazaindulni. Csúszott minden. A nagy lótásfutásban ráadásul elvesztettem a Trabantom kulcsát. (A fiúk ebben is találékonyak voltak. Az öltözőben egy karikában végződő, drótszerű konzervnyitót találtak. Megreszelték valahogy, azzal indítottam a Trabantomat.) Éjfél körül mentünk haza, s reggel négykor volt a találkozó. Lebontottuk a fóliát. Borúsnak látszott az idő, ezért a hangosításról, a hangfalakról egyelőre nem szedtük le. Csináltak próbát, fólia alatt is működött minden. (Csak a mise kezdete után tíz perccel szedtük le a fóliát; ekkor kisütött a nap.)

 

A hangosítást egy osztrák cég csinálta – több mint kétezer méter kábelárkot ástunk a vezetékek számára. Mivel a különböző helyszíneken esedékes szentmisék egymást követő napokon voltak, két csapat végezte a szerelést a két kamionnyi hangfallal: az első helyszínen megvolt a pápalátogatás, máris kezdték bontani, rakták a kamionba, és vitték a harmadik helyre. Hozzánk is így hozták éjfélkor a hangfalakat; másik nap kezdtük szerelni, a következő nap meg volt a szentmise.

 

Az utolsó órákra is maradt még tennivaló. Fölterítettük a szőnyegeket, leragasztottuk az oltárterítőt – jól tettük, mert a mise végére jött egy kis szélvihar pár csepp esővel. No de nem volt ez "csak" egy pápalátogatási nap! Mert ekkor fogták le Gorbacsovot! Hajnalban rendkívüli állapotot hirdettek ki Moszkvában a puccsisták, a Szovjetunió elnökét pedig házi őrizetben tartották a krími dácsájában. Itthon mindenki lázban égett, hogy mi lesz. A püspökségre méterszám jöttek a faxok Rómából. A rendőrök hallgatták a rádiót, közben hozzám meg jöttek a nővérek, hogy a pápai kávéfőzőben kiolvadt a biztosíték. Gyorsan kicseréltem, a kávéfelelősök megnyugodtak.

Gorbacsov lefogásával jó páran készülhettek a visszarendeződésre nálunk is. Nem tudom, ezzel összefüggésben-e vagy "csak úgy, magányosan", de volt bombariadó. Volt betelefonálás, amit természetesen csak utólag tudtunk meg mi is. Nem árulták el az illetékesek, nehogy pánik legyen; ez az ő szakmai megfontolásuk volt, Orbán Péterék rutinosan kezelték az ügyet. Egy következő beszélgetésen, mikor ünnepség volt, akkor árulta el a rendőrparancsnok.

 

Különösen nagy jelentőséget nem kellett tulajdonítani az esetnek, mert olyan volt a biztonsági intézkedés. Az eligazításokon tájékoztattak mindenkit, hogy kinek mi a dolga, mit szabad, mit nem, ne legyen összevissza mozgás. Kaptunk akredit kártyát, s megvolt, hogy ki meddig közlekedhet; sávokra volt beosztva a terület. Mindenki nem mehetett föl például az oltárhoz, ha eldőlt egy virág, vagy ha bármit igazítani kellett. A rendezők is csak meghatározott körzetben mozoghattak. Néhányunknak volt olyan engedélye, hogy bárhova fölmehettünk.

Ide tartozik, hogy amikor arra került a sor, hogy leszedhetjük a fóliát, szóltam a fiúknak. Azt mondják, arról szó sem lehet, mert a parancs szerint aki oda fölmegy, azt lelövik. Mondom nekik, én ezt már megbeszéltem Sipos alezredessel, mehetünk. Ők aztán nem! Jó, mondom, akkor én megyek elől. S elől mentem föl a létrán a hangfalakhoz, utánam a többiek.

 

Az izgalmas várakozásban egyszer csak megjelentek a helikopterek, megérkezett a pápa. A püspök úr sofőrjével, a Rátkai Jancsival éppen fényképeztettük magunkat a papamobil mellett. Ahogy elléptünk mellőle, bevillant nekem, hogy azért ez egy nehéz jármű. S ha bemegy a kábelárokba, mint a Károly bácsi, akkor nagy baj van. Gyorsan futottam a biztonsági főnökhöz, hogy találjunk ki valamit. Hú, tényleg! Mit csináljunk? Ránéztem a tömegre, integető zászlók erdeje... Az egyik sekrestyében még volt sok ilyen kicsi zászló; három embert ugrasztottam, hogy ahol a kábelárok átmegy az úton, négy-öt zászlót tűzzenek ki. Az volt a jel a papamobil sofőrjének, hogy arra ne menjen. Megúsztuk. Meg volt határozva előre az útvonal, de az titkos volt. Nem lehetett előre elárulni, hogy merre megy a pápa. Nem kértem, nem is kérhettem a tervet. (Az előző napi eső miatt nem volt probléma, nem süllyedt a talaj. Nemcsak azért, mert folyamatosan birkák taposták, hanem mert a reptér nagy része alagcsövezett. Ahol nem volt frissen mozgatva a talaj, ott nem lehetett baj. Persze, az idők folyamán rongálódott, eliszaposodott a rendszer, de azért megfelelő módon működött.)

Felemelő volt a találkozás, a szentmise, s az idő is kedvezett. A vége felé – láttuk, hogy minden jól sikerül – jöttek a nővérek megint, hogy a pápának kávé kell, de nem tudnak főzni. Na, most honnan szerzek én kávét?

 

Az is megfordult a fejemben, hogy esetleg ez is tesztelés. A püspökségen Gergye Zolit is tesztelték a kormányőrök, hogy betartja-e az előírásokat. Meg volt határozva, hogy ha valami csomag jön vagy bármilyen más küldemény, akkor annak mi az útja, hogyan lehet eljuttatni a címzetthez. Zoli is kapott egy ilyen csomagot; a hivatalos utat betartva ért célba. Persze gondoltam, a vége felé már nem tesznek próbára. Kávé kell, valamit ki kell találni.

 

Amint ezen tanakodtam magamban, éppen szemben jött velem Orbán Péter rendőrparancsnok: Feri, látom, igen nagy gondban van, a vége fele járunk – azért ők is izgultak. Mondom, az a gond, hogy a pápának kávé kellene, és hogy’ jártunk. Semmi probléma, Feri, a támaszpontról hozom. Őnekik volt külön rezidenciájuk, ahol főzték a kávét a fiúknak, és tényleg, két perc múlva egy termosszal megjelent. Mondom, ez legalább biztonságos kávé. Vihettem. – Kétszer kiégett a főző, egy régi kotyogó.

A szentmise végén még egy fontos esemény következett, ami közvetlenül érintett: a rönöki kereszt megáldása. Mi vittük a pápa elé; ez került föl a rönöki templom tornyára. Vörösrézzel borított aranyozott kereszt, több mint két méter, fából. Négyen vittük. Két hölgy Ausztriából, egy nőszervezet vezetői, akik a rönöki templom felújítási költségeinek egyharmadát állták. Ezért kapták ezt a megtiszteltetést, hogy följöhettek az oltárhoz. A rendezők részéről Nagy Zsolt, a pápalátogatási iroda vezetője volt még és jómagam. (Én már olyan fáradt voltam, alig bírtam magam tartani. Még az is előfordult velem, hogy a rendezői pápai címeres sapka a fejemen maradt, látjuk a fényképen.

Szerencsésen, baj nélkül lezajlottak az események, megkezdődött a bontás és a felépítmény visszaszállítása. Másnap, augusztus 20-a nálunk ünnep, az osztrákoknál nem. Jöttek egy zárt teherautóval, elvitték az oltárt és a nagy zászlókat.

Közelgett a repülős nap, kétségbe voltak esve a repülősök, hogy nem tisztulunk el a helyszínről egy hónap alatt. Sok bontani való volt, oszlopokat kiszedni, stb. A kábelek ott maradtak. Ami értékesebb kábel volt, azt csőbe tettük, ki tudtuk húzni, a nagy része ott maradt. Időre végeztünk.

 

Fölmerült a gondolat a Vásárcentrum Kft. részéről – a Haladás pályán abban az időben több rendezvény is volt –, hogy megvennék az oltárfelépítményt, a vasszerkezetet. Ki lehetne használni vásárok alkalmával. De hát mi ezt kölcsön kaptuk, vámmentesen. Úgy emlékszem, két és fél millió forintért oda is adták volna Ausztriából, mert egy gonddal kevesebb lett volna nekik is. Nem nagy pénz, de jött volna rá a vám, egyebek; végül elálltak tőle.

Mikor vittük vissza a hat kamionnal, az osztrák csendőr fölvezetett minket a zárda bejáratáig. Megálltunk, kiszállt az autóból, és kérte az útvonalengedélyt. Nem jött össze a dolog – neki, mert megvolt.

 

A reptéri helyszín nagyon jó választás volt. Több mint 80 000 résztvevőt fogadtunk, nagy része busszal, személyautóval érkezett. Helyet kellett biztosítani minden járműnek. Hatalmas terület kellett. Nemcsak a környékről és nemcsak magyarok jöttek. Az én rokonságom is úgy időzítette a nyaralást az Alföldről, hogy itt lehessenek. Jöttek Szlovéniából, Ausztriából, Szlovákiából.

Azzal, hogy az egyházmegye emberei építették ezt a helyszínt, a szombathelyi pápalátogatás költsége éppen annyi volt, mint a budapesti Népstadionban megszervezett és lebonyolított esemény, ahol azért az infrastruktúra eleve adott volt.

*

A lukácsházi kötődésről annyit, hogy édesapám balogunyomi, édesanyám zanati. Mikor végzett a bábaképzőben ’43-ban, édesanyámat Lukácsházára helyezték ki körzeti szülésznőnek – akkor háznál voltak a szülések.

Nagyon korán kezdtem minisztrálni – '44-es vagyok –, már Jáki Zénó idejében is, 5–6 évesen. Lukácsházán, a Szent Antal-templomban és a nagycsömötei kápolnában, májusi litániák alkalmával minisztráltam. Mikor Seregély István nálunk volt káplán, nagy társaságot gyűjtött maga köré a fiatalságból: ötvenen voltunk minisztránsok – akkoriban sok plébánián volt sok minisztráns. Megszervezte nekünk például, hogy Gyöngyösfaluból Gencsre mentünk focizni. Volt rendszeres hitoktatás, minisztráns-oktatás a templomban. Akkor még a Confiteort, az imádságokat, az egész mise szövegét latinul tudtuk. Besegítettem a plébánián, még az adminisztrációban is, és voltak egyéni beszélgetések.

 

Hozzátartozik a történethez, hogy én papnak készültem kicsi koromtól. Ebből kellemetlenségeim is voltak később, a kőszegi gimnáziumban. Ludadi kapcsolatai révén a történelemtanárunk fülébe jutott – Sanzonnak hívtuk –, hogy hova készülök. Az osztály előtt megszégyenített: "Mi van, te kispap?" De ezzel együtt is szerencsésnek mondhatom magam, mert nem jártam úgy, mint a jelenlegi alsósági esperes-plébános, Dr. Koltai Jenő, akit kitűnő tanulmányi eredményei ellenére kirúgtak a Nagy Lajos Gimnáziumból, mert Kovács Sándor püspök úr minisztránsa volt.

 

Seregéllyel sokat beszélgettünk; voltak politikai eszmecseréink is. Ő mindig olyan papnak mondta magát, aki átlagos, nem kiemelkedő. Én meg azt mondtam magamban: hogyha ő egy átlagos, akkor milyen egy kiemelkedő pap? Nekem ő a legnagyobbak közül való volt. Úgy éreztem, hogy ezt a szintet én nem tudom megütni, és ez engem nagyon zavart.

Most már, hetven évesen, talán elmondhatom – az Úrnak is más célja lehetett velem –, hogy jobb szolgálatot tettem az egyházmegyének, mint ha egy közepes szintű pap lettem volna. "Megnyugvással tölt el, ha arra gondolok, hogy e hazában századokig tartó tengernyi rombolás közt a csepp megmentésének részese lehettem." (A szombathelyi Székesegyház bombázása és újjáépítése. Szerk.: Lendvai Rezső és Koltay Ferenc. Kiadta a Székesegyház Főplébánia Képviselő-testülete és a Székesegyházért Alapítvány. Szombathely, 2015. Benne: NAGY Ferenc: Az eredeti helyzet helyreállítása, 295. old.)

*

2012-ben kórházba kerültem. Öt hónap alatt hat műtétem volt, ebből kettő életmentő. Néha úgy éreztem, hogy a földiek már nem sok mindent tudnak kezdeni velem. Korábban is rendszeresen imádkoztam, de akkor sokszor fordultam a pápához, hogy – közel voltunk egymáshoz, legalább láttuk egymást – próbáljon segíteni rajtam. Úgy érzem, segített is.

Főleg azokhoz imádkoztam, akikkel valamilyen módon kapcsolatban álltam, mint II. János Pál pápa. Ilyen volt Brenner János is, akit ismertem, és ilyen Batthyány-Strattmann László, akinek a boldoggá avatásán személyesen is részt vettem Rómában, 2003 márciusában.