LEHETETLEN, DE SZÜKSÉGES – TEHÁT KÖTELEZŐ

"Lehetetlen, de szükséges, ami azt jelenti, hogy mindennek ellenére lehetséges (ha csak hiányosan is)" – idézi Didi-Huberman francia történész-filozófustól könyvének mindjárt a bevezetőjében Kelbert Krisztina. Hogy lehetetlen tehát megértenünk a holokausztot, a holokauszt borzalmait, mégis kötelességünk megérteni. Lehetetlen elbeszélnünk, mégis meg kell kísérelnünk, hogy elbeszéljük. Lehetetlen, hogy kifejezzük, mégis meg kell tennünk mindent, hogy megpróbáljuk kifejezni azt, hogy mit éltek meg azok, akik átélték az üldöztetést, s azok, akik megélték, de nem élték túl.

Tízéves sem volt még a fiam, amikor az osztályában szóba került a soá. Elemi erővel tört ki a gyerekekből az értetlenség és a felháborodás, tajtékozva, tombolva dühöngtek, hogy ez nem lehet igaz. Az "Auschwitz előtti ember" eredendő ártatlansága és döbbenete szólt belőlük, melyet mi, felnőttek, akiknek a világához hozzátartozik Auschwitz és a gázkamra, már nem ismerünk. Mi, akikből már hiányzik ez az eredendő ártatlanság, s akiknek Auschwitz léte természetes, de magunk – szerencsénkre – nem jártuk meg azt, nem ismerjük, nem is értjük, sőt, elképzelni sem tudjuk már azt az elemi döbbenetet és értetlenséget, amit az évszázados kirekesztést, megkülönböztetést, pogromokat jól ismerő zsidók akkor élhettek meg, amikor valami olyannal találták szemben magukat, ami még mindezeknél is sokkal borzalmasabb. Amikor a korábbi tapasztalatok alapján, abban bízva, hogy ha engedelmeskednek, előbb-utóbb ismét megint minden jóra fordul, még nem sejtették, sejthették, hogy ha így tesznek, az utókorban lesznek olyanok, akik – feledve, hogy ők még ehhez a mára már nem létező másik fajhoz, az "Auschwitz előtti ember" fajához tartoztak – majd azzal vádolják őket, hogy birkákként mentek a vágóhídra. Amikor a hitleri vízió megvalósulását, a tényleges "Endlösung"-ot, a föld színéről való módszeres, méghozzá ipari eszközökkel történő eltörlést kellett elszenvedniük. Valami olyat, amit legrosszabb álmukban sem tudtak volna elképzelni. Amivel azoknak, akik voltak olyan szerencsések, hogy túlélték nyolcvanadmagukkal a vagon poklába zárva, szembesülniük kellett akkor, amikor a szerelvény több ezer utasával együtt az auschwitz-i rámpán találták magukat, ahol azután egy szempillantás alatt szeretteiket s biztonságérzetük utolsó maradékát is elvesztették.

Ugyanakkor éppen az ártatlanságnak ez a hiánya az, ami kötelez. Ami miatt nem engedhetjük meg magunknak, hogy ne próbáljuk meg megérteni nem csak az "Auschwitz előtti ember"-nek a miénktől radikálisan különböző perspektíváját, de magát azt is, ami mára természetessé tette számunkra azt, hogy igenis lehetséges embereknek nem csak a rovarok kiirtásához használt anyaggal, de ahhoz hasonló módon és módszerességgel történő elpusztítása is. Hogy ne próbáljuk meg megérteni a deportáló vonatnak s az auschwitz-i rámpának a valóságát, amelyet elképzelni, persze, szintén nem tudunk. "Ha rekonstruálni akarjuk, mi is az igazság a táborok ügyében – írja Primo Levi –, a túlélők emlékezéseiben lelhetjük meg a leghasználhatóbb forrást. De bármekkora szánalmat és felháborodást keltenek is ezek az írások, kritikus szemmel kell olvasnunk őket. A lágerek megismeréséhez maguk a lágerek nem bizonyultak mindig jó megfigyelőpontnak: a foglyokat olyan embertelen körülmények közé taszították, hogy csak ritkán alkothattak maguknak átfogó képet a táborvilágról."¹ A túlélők emlékezetét pedig "éppen kivételezett helyzetük hamisította meg kisebb-nagyobb mértékben"² – folytatja. Hogy tehát túlélésük ténye éppen arra bizonyíték, hogy legyen bármily borzalmas is, amit átéltek, az nem a legborzalmasabb. Igen, a tanúságtétel Agamben által megfogalmazott paradoxona³ az, hogy akik valóban átélték Auschwitz-ot annak minden borzalmával együtt, azok nem maradtak életben: a hiteles tanúságtevő helye non-lieux, nem-hely, üres.⁴

De ha így van, akkor ki az, akinek van joga, s másfelől ki az, aki képes autentikusan beszámolni a haláltáborokban történtekről? Másfelől ha nincs, aki erre képes lehetne, hogyan alkothatunk róla képet magunknak mi, a szerencsések, akik nem jártuk meg Auschwitz-ot, ha még a túlélők festette kép hitele is – legalábbis a túlélő bűntudatával küzdő Levi szemében – ily bizonytalan? Segít-e rajtunk ebben a bizonytalanságban a Didi-Huberman könyvét ihlető, a gázkamrából kicsempészett négy fénykép? Négy fénykép, amelyet a zsidóként elhurcolt görög Sonderkommandós Alex készített, melyeken, a fénykép-készítést majdhogynem lehetetlenné tevő körülmények okán, valljuk be, vajmi kevés látható. "Ami a soában történt, arról nincs kép, a gázkamrákban sötét volt" – mondja Lanzmann, s filmjében saját megrázó, helyenként már-már elfogadhatatlan kegyetlenséggel készített interjúin keresztül teszi számunkra egyetlen eredeti kép nélkül elérhetővé Auschwitz-ot.

Alex, sok társával együtt, akiknek egy része halála előtt üzenetet hagyott az utókor számára, melyek közül néhány a felszabadulás után a tömegsírokból előkerült, másik része pedig utóbb élettörténetét elmesélve tanúságot tett⁵ – arra tesznek, tettek kísérletet, hogy segítsenek nekünk, azoknak, akik a holokauszt megértésére irányuló kötelességünknek szeretnénk eleget tenni. Hogy az alapján, amit elmesélnek, kísérletet tudjunk tenni arra, hogy megválaszoljuk a megválaszolhatatlan kérdést, hogy mit tettünk volna mi az ő helyükben. Mit tettünk volna mi, ha akkor élünk. Mit tettünk volna akkor, ha mi vagyunk az üldözöttek, s mit akkor, ha úgy hozza a sors, hogy nem közéjük tartozunk, hanem tanúi vagyunk az ő üldöztetésüknek. Igen, a kérdés megválaszolhatatlan. Hisz egyikünk sem tudhatja, mit tenne ő, ha utolsó falat kenyerét kellene – esetleg saját élete kockáztatása árán – társának odaadnia, vagy mit tenne ő, ha látja, hogy a szomszédját elhurcolják. Nem tudhatjuk, de ahhoz, hogy közelebb kerüljünk a Didi-Huberman által is megfogalmazott kötelességünkhöz, el kell játszanunk a gondolattal. Mert a soá megértéséhez nem elég az akkori jelenetek megképzése: magunknak is bele kell állnunk e képekbe. S nem elég egy helyre beleállnunk. Nem elég – bár zsidóként magam is hosszú ideig csak ezt tettem – a morálisan könnyen vállalható üldözötti pozíciót magunkra vennünk. A szemtanú sokkalta nehezebb nézőpontját is magunkra kell próbálnunk.

"Mindannyian egyetértünk abban, hogy a holokauszt központi jellege megcáfolhatatlan az életünkben. Mindannyian egyetértünk, hogy a holokauszt eseménye vízválasztó volt; van egy előtte és egy utána [...] semmi sem ugyanaz többé [...] az ember viszonya a társadalommal, a családjával, a magáról alkotott képével [...] Mindezekre hatással volt az a valami, ami az átok tiltott királyságában történt meg" – írta Elie Wiesel 1988-ban. Azóta mintha megváltozott volna a világ. Alvin H. Rosenfeld a Holokauszt vége című könyvében már arról a folyamatról ír, ahogy mindez átalakult. Azt a folyamatot elemzi, amelynek során a hetven évvel ezelőtt történtek a maguk tényleges valójában és a genocídium a maga egyedülálló borzalmában – miközben az elmúlt évtizedek nyilvános diskurzusában egyre nagyobb hangsúlyt kap az, hogy a huszadik század, s talán az emberiség e legnagyobb rémtettének nem szabadna feledésbe merülnie –, lassacskán elbagatellizálódik, jelentéktelenné és köznapivá válik. Ahogy a múlt borzalmának, a gettók és lágerek világának elbeszélését a szórakoztatóipar fokozatosan magáévá teszi, az áldozatok tényleges emlékezete lassacskán elhalványul. Sőt, személyükben – sorsuk folytonos, és természetszerűleg egyre populárisabb újramesélése révén –, ahogy ezt Anne Frank jól ismert esete példázza, majdhogynem feléledni, feltámadni látszanak. Mindeközben a tényleges túlélők, s az átélt borzalomnak, a kínhalál testközelségének egy életen át cipelt súlya szinte feledésbe merül. Hisz „"amikor az emberi gyötrelem minden esete második »holokauszttá« változik át, maga a holokauszt fogalma is olyan irányba mozdul el, ami kevésbé valós és alig több az értelme, mint egy beszédfordulatnak – miközben jelentésének ez a fajta metaforikus bővítése inkább csökkenti, mint növeli a fogalom velünk szemben támasztott erkölcsi követelményeit."⁶

Mert, ahogy Judith Miller mondja, "az elvonatkoztatás az emlékezet legádázabb ellensége. Öl, mert távolságtartásra ösztönöz, és gyakran közönyre. Emlékeztetnünk kell magunkat, hogy a holokauszt nem egy hatmilliós szám volt. Egy volt, meg még egy, és még egy [...] Csak annak megértésével, hogy civilizált embereknek az egyet kell megvédeniük, egyenként, egyiket a másik után [...], lehet a holokausztnak, a megérthetetlennek, jelentést adni."⁷

Ugyanakkor, s akkor most ismét Rosenfeldet idézem, "az emlékezet ilyen nemű átváltozása tulajdonképpen már meg is történt. A holttestek halmainak széles körben megtekintett fotói és filmjei, amelyeket oly sokan láttak – az élettelen, összefonódott végtagok döbbenetesen szívfacsaró képe, amely meghatározza, és még tovább fokozza a durva elembertelenítés borzalmának kísérteties látványát –, elkerülhetetlenül e holttestek névtelenségét húzza alá. [...] Amikor szembesülünk velük, könnyen szem elől téveszthetjük a tényt, hogy ezeknek a görcsös gyötrelembe merevedett és minden egyéniséget nélkülöző holttesteknek a képei valójában egyedi férfiakból, nőkből s gyerekekből tevődnek össze, akiket – mielőtt lemészárolták volna őket – náci gyilkosaik, gyakran egészen a felismerhetetlenségig kivetkőztették emberi mivoltukból. Semmit se tehetünk ma ezért a számtalan halottért azon kívül, hogy emlékezünk rájuk, és meggyászoljuk őket."⁸ De, fejezi be a gondolatsort, ez – emlékezni és gyászolni is kevéssé tudó kultúránkban – igencsak nehéz.

Két hete egészen különös konferencia-élményem volt. A Petőfi Irodalmi Múzeum rendezte, a címe Trauma – Holokauszt – Irodalom volt. Igazi "nagy neveket" hívtak meg. A már idézett Alvin Rosenfeldet, Ernst van Alphen-t és Aleida Assmann-t, meg még hazaiakat is. Minthogy az első egy-két előadásra tudtam csak bemenni, másnap e-mailben megkérdeztem egy kedves ismerősömet, aki végig ott volt, hogy mit hallott. Azt felelte, hogy "azt hiszem, fontosabb volt, hogy összejött ez a konferencia, mint amik elhangzottak, nem volt semmi falrengető nóvum, de együtt nagyon érdekes volt az egész, hogy hol tart a holokausztkutatás, és mi hol tartunk..." S akkor megértettem, hogy mi volt a problémám azzal a kevéssel is, amit hallottam: hogy a felszólalók kutatókként szólaltak meg. S hogy ezzel épp valami olyasmit tettek, mint amit Rosenfeld oly jogosan és szépen kifejtve kritizál. Hogy kiöntik a fürdővízzel a gyereket, mert tudományt csinálnak abból, amivel szembesülnünk kell, amibe bele kell borzonganunk, amibe belegondolva igazából el kell akadnia a szavunknak. Hiszen a soá tudománya éppen a Rosenfeld által is hivatkozott Miller által kárhoztatott elvonatkoztatásra, s nem emlékezésre ösztökél. Nem az egyesre, az ő tragédiájára hívja fel a figyelmet, hanem az általánosról, az általánosban megragadható "közös minimumról" beszél. S mindebben a legrosszabb az volt, hogy Rosenfeldet épp hallottam – a Holokauszt emlékezete a 21. század elején címmel tartott előadást. S élőszóban – az ELTE Jogi Karának díszes Aulájában, ahol a konferencia első perceiben bizarr módon valamiféle indulószerű zenét kapcsoltak be, ráadásul a nagy nevek ellenére, talán az itthoni érdektelenséget kifejezve, amiről nem tudhatjuk, magának a soának, vagy a nagy neveknek szól-e, meglepően kevesen voltak – ő sem tudott úgy szólni a témáról, hogy ez a rettenet, ugyanakkor vele együtt az egyes sorsa szövegében megjelenjen.

Igen, mert ez nagyon nehéz. S bizonyos szempontból különösen nehéz a "tudósoknak", a "szakembereknek", akiknél, a tudomány elvárásai és a tényleges megélés, átélés, beleélés közötti feszültség – ha tényleg képesek az utóbbira, ugyanakkor magukra veszik az előbbi nyomását – sokszor kezelhetetlen identitásproblémát okoz. Mert igen, élőszóban különösen nehéz elmondani azt, hogy mi is történt végül Anne Frankkal, miután naplója ott maradt a Gestapo által – egy "jóakarójuk" besúgása révén – felfedezett "hátsó traktusban". Nehéz arról beszélni, hogy a kamaszlány és nővére is Bergen-Belsen egy barakkjának egy az ajtóhoz közeli, szélnek, fagynak különösen kitett priccsén végezte. Nehéz meghallgatni, ahogy Rachel van Amerongen-Franfoorder elmeséli a vele készült interjúban, hogy "a tífusz félreismerhetetlen tüneteit mutatták – a fokozatos elsorvadást, apátiát, alkalmi feléledésekkel, egészen addig, amíg olyan betegekké nem váltak, hogy semmi remény sem maradt. És el is jött a végük. Nem tudom, hogy kit vittek ki korábban, Anne-t vagy Margot-t [...] A halottakat mindig kivitték, lefektették a barakkok elé, és amikor reggel kieresztettek bennünket a latrinára, el kellett, hogy menjünk mellettük. Ez éppolyan rettenetes volt, mint maga a latrinára menés. [...] Lehetséges, hogy ezeknek a latrinához vezető utaknak az egyikén történt meg, hogy elmentem a Frank nővérek holtteste mellett. [...] A [hullák] halmát azután elhordták. Egy óriási gödröt ástak, és beledobálták őket [...] Ez kellett, hogy legyen az ő végzetük is."⁹

Végső soron tehát azok is, akik a legélesebben kritizálják a soára való emlékezésünk kultúráját, egy ilyen helyzetben megijednek attól, aminek emlékezetét az utókor "normalizálási igényétől" megóvni szeretnék. Félve e durva képektől, maguk sem merik a soá tényleges valóságát megidézni.

Persze, amikor a holokauszt szót használom, bizonyos értelemben én is ezt teszem. Én is használom azt a nyelvet, amit elutasítok. Használom – hisz ez a közmegegyezés – ezt a szót. Pedig azt jelenti, hogy "égő áldozat". Miáltal ennél inadekvátabb szóval nem is illethetnénk azt, amiről beszélünk. Hisz azok, akik a vészkorszak, a soá üldöztetése során életüket vesztették, nem egy eszme mártírjai, hanem egy genocídium, egy páratlan méretű tömeggyilkosság ártatlan, s életüket feláldozni nem kívánó áldozatai voltak.

 

Nagyon örültem Kelbert Krisztina felkérésének, hogy mutassam be könyvét. Egészen pontosan nem is magának a felkérésnek, hanem az okának: hogy egy írásomat olvasva észrevette, hogy nekem is a történetek – azaz az emberek, az egyes személyek – a fontosak. Azaz, hogy valaki olyannak a könyvét kell bemutatnom, akinek szintén ez a fontos. Ez volt az, ami – még mielőtt valójában alkalmam lett volna ténylegesen megnézni a könyvet akár csak kéziratban is – egyértelművé tette számomra, hogy a bemutatását el kell vállalnom.

Kelbert Krisztina albuma és kiállítása szokatlan – s rejtett – módon teszi fel a soával kapcsolatban az alapvető kérdéseket. Rejtett módon – hullahegyek látványa nélkül – tesz kísérletet arra, hogy elérje: elgondolkodjunk rajtuk. Aki végigpörgeti az album lapjait, vagy körbesétál a kiállításon, s a képeket nézi csupán, mosolygós, jókedvű, önmagukban bízó, a nyilvánosság elé öntudattal lépő, önmagukra büszke embereket lát. Vagy gondterhelteket, de semmi nem utal arra, hogy nem családi, személyes problémák aggasztanák őket. Rettenetnek nyoma sincs. Persze, tudjuk, amikor a múlt század első harmadának embere, akinek a legritkább esetben volt csak saját fényképezőgépe, elment a fényképész műtermébe, s elkészíttette saját s családja fotóját, a legjobb ruháját, legegyenesebb testtartását s legszebb mosolyát "vette fel", s a képek ennyiben talán valamelyest hamisak. Legalábbis, e torzítás tudatában kell őket "olvasnunk". Sőt, annak tudatában is, hogy a fényképész műterme nyilván nem mindenki számára volt elérhető. Íródjon ugyanakkor bármennyire is át a fényképész műtermében létrejött különleges helyzetben a valóság, a képek megjelenítette élet és a szövegek kontrasztját ez lényegileg nem érintheti.

A képaláírások ugyanis emberi sorsokat tárnak elénk. Az üldöztetés előtti korszak boldog, önmagával elégedett polgárainak a boldogság időszaka után következő sorsa bontakozik ki előttünk. A refrén pedig az, hogy valamelyik haláltáborban, munkaszolgálatos században, gettóban éhezve, esetleg ismeretlen helyen ölték meg, lelte halálát. Vagy, hogy mindezt, mert kivételesen szerencsés volt, túlélte, de családjának, szeretteinek többségét, s nem csak vagyonát, de személyes tárgyait is elvesztette, s a felszabadulás után így kellett új életet kezdenie. Hihetetlen méretű a kontraszt. S ez a kontraszt azt, aki vállalja, hogy a felszínes képeskönyv-nézegetés helyett valóban elmélyed az anyagban, legalább annyira mellbe vágja, mint az auschwitz-i hullahegyek képei. Ezen a kontraszton keresztül ugyanis átélhetővé válik a nézőnek-olvasónak, ahogy egyik pillanatról a másikra – persze, ezt a pillanatot azért években mérik – összeomlik, eltörlődik a föld színéről a képeken megjelenő már-már idillinek látszó világ, s a kevesek, akik mégis életben maradtak, e világ romjain folytathatják csak tovább az életüket. Kivált, hogy Kelbert Krisztina elég bátor volt hozzá, hogy a fenti Anne Frankról szóló brutális beszámolókhoz hasonlóakat idézzen. Például Heimler Jenő Night of the Mist című könyvéből az Auschwitzba tartó vonatút leírhatatlan borzalmairól: "Ahogy visszaemlékeztem a rémálomba illő háromnapos utazásra, mely áthidalta a két világ közt tátongó űrt, a múlt borzalma újult erővel zúdult rám, mint amikor egy hirtelen ütés feltépi a lassan gyógyuló sebet. Európai emberként, európai ruhában szálltam fel a vonatra, s a másik végen kábult auschwitzi lényként szálltam le [...] Nyomasztó volt a levegő. Az emberek egymás hegyén-hátán feküdtek, mint szardíniák a konzervdobozban. Az első néhány órában nem éreztük az olvasztó hőséget, de hajnal virradta után, amikor a nap már a vagon falára tűzött, az izzadtság nagy cseppekben folyt le homlokomon. [...] Esni kezdett, és az esővíz lecsordogált a vagon tetejéről. A rácsokon keresztül kidugtam egy kis bádogbögrét, de a sötétben nem láttam, merre folyik le a víz. Vakon tartottam a bögrét, miközben időnként egy szélroham bevágott az ablakon, és vizet spriccelt arcomba, segítve legyőzni a tompaságot, ami majdnem teljesen a hatalmába kerített. Már az egész vagon megtébolyult. A szomjúság és a léghiány megfosztotta az embereket az eszüktől. Egymást tépték és szurkálták; kiáltásaik visszhangoztak a sötétben. [...] Tomboltak, ordibáltak, sikoltoztak. Magamban azt mondtam, ez az éjszaka fordulópont kell, hogy legyen, s ha ezt túléljük, akkor már túl leszünk a legrosszabbon. Csupán egyetlen éjszaka kérdése volt. Ezért nem engedtem meg magamnak, hogy ájultan a földre hulljak, nem hagyhattam el magam. Élni akartam. És a vonat egyre csak zakatolt."¹⁰ Persze, mindebből az is kiderül, hogy Heimler Jenő volt olyan szerencsés, hogy nemcsak, hogy megérkezett Auschwitz-ba, de vissza is tért onnan, hisz mindezt képes volt elmesélni.

Ugyanakkor, mert a szerző ez elől sem menekült el, egy másik, ismét csak szavakban – Goldmann Gabriella visszaemlékezésében – megidézett, hasonlóan kegyetlenül naturalisztikus képen Bauer Ferenc vaskereskedőt, az ő – meggyalázott – holttestét látjuk. "Volt egy barátnőm" – meséli –, "Bauer Éva. Apjának a Fő téren volt vaskereskedése. Az apja a vagonban kapott vakbélgyulladást. Senki nem tudott segíteni rajta. Hosszú ideig tehetetlenül szenvedett, majd ott halt meg a lábunk alatt. Később, egy megállónál kidobták a vonatból."¹¹

A könyv képanyaga túlnyomórészt a "boldog békeidőket" idézi. Ugyanakkor a szerző azzal, hogy nem pusztán annak járt utána, hogy hogy hívják azokat a személyeket, akiket a képeken látunk, hanem a felbukkanó személyek sorsa után is nyomozott, fotóalbumnál sokkalta többé tette a dokumentumot. A szöveg végigköveti a szombathelyi zsidóság történetét a XVII. századtól a soáig, illetve részben napjainkig is. Kezdetben pusztán időrendben haladunk, s a megismert történetet csupán néhány épület fotója egészíti ki. Azután a XX. századba érve hirtelen társadalmi-foglalkozási csoportokkal találkozunk, s ezeken belül egy-egy személy élettörténetében alaposan is elmélyedünk. Megelevenedik előttünk az egykori Erzsébet királyné útja és a kereskedők, akiknek ott volt boltjuk, orvosokkal, ügyvédekkel, mozdulatművészekkel, hegedűsökkel találkozunk. Aztán – hiszen a szerző, mint a könyv címe is tudatja velünk – a soáról, a szombathelyi zsidóság pusztulásáról kíván szólni, azt kívánta számunkra érzékelhetővé tenni, s azt szeretné, ha vele együtt gyászolnánk az elhurcoltakat, illetve ismét szemtől szemben találnánk magunkat velük, a történetekben elvisz bennünket a soához, a szereplők soábeli sorsát tárja elénk. Méghozzá úgy, hogy a felbukkanó személyek közül azok, akik túlélték az üldöztetést, mint ahogy már láttuk is, meg is szólalnak: interjúkból, visszaemlékezésekből származó idézetekben mondják el háború előtti élményeiket, s mesélnek arról, hogy mit éltek meg a soában.

A szombathelyi zsidó orvosok kapcsán a fiatal Berger László történetébe ágyazva olvashatunk a numerus claususról, majd arról, hogy a fiatalember, hisz itthon nem fért bele a zsidók számára kijelölt keretbe, Olaszországba ment tanulni, s hogy amikor hazajött, akkor meg rendes állást nem kapott zsidó származása miatt. S hogy ráadásul később munkaszolgálatosként végül Buchenwaldban, majd Ohrdurfban kötött ki, ahol vérhasban és szívgyengeségben meg is halt – mindössze harminc évet élt.

Az ügyvédek között sok fontos közéleti szereplőt ismerünk meg, s aztán arról hallunk, hogyan törik derékba a pályájukat a zsidótörvények. Mint pl. a szociáldemokrata Heimler esetében, aki a szegények ügyvédje volt, s ortodox zsidó, aki a szombathelyi cionista szervezet létrejötténél is bábáskodott, s akit azután 1944-ben a Gestapo letartóztatott és elhurcolt. S bár ez expressis verbis itt nem hangzik el, nyilván csak fia, akinek visszaemlékezését fentebb idéztük, élte túl az üldöztetést. Ugyanakkor az olvasott karriertörténet-foszlányok sok kollégája esetében is felkeltik érdeklődésünket, de a "mi történt vele később" kérdésre – talán mert azt a levéltári anyagok, visszaemlékezések alapján jelenleg még nem tudjuk – kérdésünkre választ sokszor nem kapunk.

S talán ugyanez a helyzet azoknak a nőknek a történetével is, akikkel egy külön nekik szentelt fejezetben találkozunk. Hogy hiába lennénk kíváncsiak rá, nem tudjuk meg, hogy mi történt a megismert első szombathelyi feministákkal. Másfelől a külön fejezetben tárgyalt – akkoriban nagyon modern – mozdulatművészetről is kiderül, hogy vannak képviselői a szombathelyi zsidó nők között, még ha a személyes történetüket ebben a fejezetben nem is mindig követhetjük végig. Ugyanakkor, ha jól rakom össze a képet, van köztük olyan, akinek történetét egy másik részben mégis csak megismerjük. Hasonlóképp a hegedűs nők között említett Bárdos Alice esetében is a könyv egy másik fejezete elégíti ki a későbbi sorsával – szomorú végzetével – kapcsolatos kíváncsiságunkat. Tanítványa, Lomoschitz Pál meséli el, hogy a háború után találkozott a férjével, Szende Lászlóval. "Ő mondta el, hogy 1944 júliusában több ezer zsidó hitsorsosával vitték el Auschwitzba. Megérkezése után – mivel járóképtelen anyósát támogatta – a munkaképtelenekkel együtt azonnal a gázkamrába vitték."¹²

A fejezetek úgy szólnak tehát egy-egy csoportról, hogy a felbukkanó személyek élettörténetébe ágyazva a személyes történet mellett "a történelem maga" is elmesélődik. S ugyan az egyes személyek történetét nem mindig követjük végig, a zsidók emancipációjának, s később üldöztetésének elemei nem száraz tankönyvi ismeretként, hanem személyes sorsok meghatározó fordulópontjaiként jelennek meg. Személyes történeteken keresztül hallunk a – magyarországi soá történetén belüli lokális, szombathelyi – történelemről, s ennek részeként arról is, ahogy a zsidóság a XIX. század második felében betelepülhet a városba, s pl. Stadler Ignác lókereskedő fia már omnibuszt üzemeltetett, s hogy az utódai rendre egyre tanultabb, magasabb pozícióban lévő emberek voltak. S aztán, ahogy haladunk előre az időben, a családtörténetben és a történelemben, elérkezünk oda, hogy hogyan vet véget e virágzó családtörténetnek a zsidóüldözések korszaka. S ez esetben a személyes történetek sem maradnak homályban. Megtudjuk, hogy bár a gazdasági és jogi ellehetetlenülést követően a családból többen katolizálnak, 1944 májusában azok, akik nincsenek munkaszolgálaton, mindannyian a szombathelyi gettóba, s onnan koncentrációs táborba ke rülnek, ahonnan csak Stadler Ferenc tért haza. Rajta kívül még a legifjabb Stadler-fiú maradt életben, akinek volt bátorsága megszökni a munkaszolgálatból, s bujkálásban várni ki a felszabadulást.

E személyes történetek, amelyekben azt is megismerjük, hogy a nemességet szerzett, s nyilván szintén kikeresztelkedett Geistek, a Stadlerekhez hasonlóan, ugyanúgy lágerbe kerültek vagy munkaszolgálatosként végezték, mint vallásukat fel nem adó hitsorsosaik; arról sem pusztán törvénycikkek idézésével, hanem a személyesen keresztül tudósítanak – amit persze a témában jártasak tudnak, de talán a fiatalok közül sokan nem –, hogy a soában a zsidóság nem vallásként jelent meg. Hogy a genocídium során a halálos ítélet nem vallási, hanem származási alapon született.

Aztán a külön a gyerekeknek szentelt fejezetben egy különösen hátborzongató történettel találkozunk. Azzal, hogy a kis Bergstein Kató azzal, hogy még a deportáló vonatban meghalt, megmentette az édesanyját, Balázs Annát. Hisz, ha együtt érkeztek volna a rámpára, együtt küldték volna őket egyenesen a gázkamrába.

De legyen most ennyi elég a könyvben elmesélt sorsok felidézéséből. Hisz a könyv nem csak ezekből áll. Igazi értéke az is, hogy nem feledkezik meg arról sem, hogy mi történik a városban maradottakkal addig, amíg az elhurcoltak halálmenetben, vagy a deportáló vonaton tartanak a lágerek felé. S itt nem csak a bujkáló zsidókról hallunk. Hanem arról is, hogy a kulturális élet zavartalanul folyik tovább, hogy pl. "1944. július 17-én, Szombathelyen a magyar–német művészcsere keretében bécsi művészek léptek fel a Közművelődési Egyesület zenei szakosztályának rendezésében megtartott hangversenyen", s hogy "az eseménnyel kapcsolatosan Lékay-Lingauer Albin lapszerkesztő a németek kulturális propagandáját, a városban élő német katonák szellemi fölényét, öntudatos, civilizált, polgári értékrendjét és imponáló megjelenését dicsérte." Hogy tehát ő – s ezzel nyilván nem volt egyedül – láthatóan nem hogy nem fájlalta a zsidók elhurcolását, de feltehetően azonosult is az őket halálra ítélő rezsim szellemiségével. Ezáltal szó van tehát az áttételes magyar felelősségről is, no meg a közvetlenebbről is: hisz interjúrészleteken keresztül hallunk például a csendőri brutalitásról is. Hogy "megszégyenítésül és megfélemlítésül a csendőrök a nőket – a serdülő lányokat is – mezítelenre vetkőztetve várakoztatták, bábanövendékekkel vizsgáltatták át a férfiak jelenlétében."

Azt is üzeni tehát a szöveg – és ez nagyon fontos –, hogy a soá nem csak hogy itt (is) történt, nem csak hogy itt élt zsidókat ért, de azoknak egy része is itt élt, korábban velük együtt, akik felelősek sorsukért.

Amit viszont fájlalok – bár nem tudom, hogy hogyan kellett volna megoldani –, hogy egy-egy idézetben ugyan felbukkannak e világ nem zsidó szereplői is, a fotóstól bemutatott anyagban nem igazán találkozunk velük. Pedig ha itt lennének ők is, segíthetnének abban, hogy elképzeljük, ők hogyan élhették meg társaik, szomszédaik üldöztetését, hogyan éltek együtt Szombathelyen zsidók és nem zsidók – s talán a róluk szóló történetekben még inkább megjelenne a soá másik arca: a tettesek, a szemtanúk, és azok, akik segítettek. S bár e legutolsó csoportból megismerkedünk Prugberger Istvánnal, aki családjával együtt bújtatott két gyereket, Görög Klárit és Sándort, de mindannyiuk szerencsétlenségére – mert a kislány beteg lett, kórházba került, s onnan deportálták – csak az idősebb testvért, Sándort tudták megmenteni, végső soron a szombathelyi zsidóság így – holtában – sokkal szegregáltabban áll előttünk, mint amilyen az életében volt.

Összességében a könyv, bár nem erre a célra íródott, nemcsak hogy alkalmas arra is, hogy történelmet tanítsanak belőle, de minden történelemkönyvnek ilyennek kellene lennie: hiszen a személyes történeteken és sorsokon keresztül a történelem unalmas bebiflázni való adathalmazból élővé, átélhetővé, s persze ezáltal nemcsak feldolgozhatóvá, hanem megjegyezhetővé is válik. S bár e sorok alapvetően a könyv és kiállítás szövegéről, szöveg és fénykép kontrasztjáról szólnak, nem feledkezhetünk meg a könyv grafikai kivitelezéséről sem. Hisz a megjelenő fotóknak egy olyan képi környezetbe való helyezése, amelyen keresztül a meggyilkoltakért viselt gyász kikerülhetetlenül jelenvalóvá válik, emeli ki igazán, hogy a képek a hiányról, a szombathelyi zsidóság helyén támadt végtelen és már soha ki nem tölthető űrről, a kiirtásuk keltette borzadályról szólnak. S arról, hogy az ebbe való nap nap utáni belegondolás lehetetlen, de szükséges – azaz miránk, az utódokra, most már mindörökké kötelező.

   

JEGYZETEK

*	Szemtől szemben. Képek az elhurcolt szombathelyi zsidóság történetéből. Kiállítás (Iseum Savariense Régészeti Műhely és Tárház, megnyitó: 2014. okt. 30.) és katalógus a Savaria Megyei Hatókörű Városi Múzeum kiadásában, Szombathely, 2014. 136 old.
1	LEVI, Primo: Akik odavesztek, és akik megmenekültek. Európa, Budapest, 1990.
2	Uo. 16. old.
3	AGAMBEN, Giorgio: Remnants of Auschwitz: the witness and the archive. Zone Books, New York, 1999.
4	LANZMANN, Claude (1990): Les Non-lieux de la mémoire. In: Michel Deguy (szerk.): Au sujet de Shoah: Le Film de Claude Lanzmann. Belin, Paris.
5	A túlélők emlékeinek megőrzése rögtön a soá után elkezdődött. Magyarországon pl. a DEGOB aktivistái jegyezték le a visszaérkezők által elmondottakat. Ugyanakkor a háború utáni "normalizálódásban" hamarosan ki nem mondva bár, de konszenzus alakult ki zsidók és nem zsidók között, hogy legjobb lesz a történtekről – az átéltekről, a látottakról – nem beszélni. Hátha a feledés gyógyulást hoz a sebekre az egyik oldalon, a tétlenség vagy az aktív bűnrészesség keltette bűntudatra a másikon. S ez persze Magyarországon, ahogy a "létező szocializmus" többi országában is, a rendszernek is kapóra jött: lehetett a soát a fasizmus rémtetteinek egyik apró elemévé "zsugorítani". A soá emlékezetének megőrzésével ettől kezdve hosszú időn keresztül csak elvétve foglalkoztak. Fordulatot azután a hatvannyolcas diákmozgalmak, illetve a németországi történész-vita hozott: a téma a feledés homályából újra felmerült, hatalmas fordulatot hozva a német közgondolkodásban. Egyetlenként azon országok közül, melyeket a soában meggyilkolt milliók haláláért felelősség terhel, Németország szembenézett a felelősségével. Mindazonáltal a téma lassanként másutt is újra előkerült, s a nyolcvanas évekre foglalkoztatni kezdte a nyilvánosságot. Olyannyira, hogy Spielberg – meglehetősen giccses, s a happy endje révén a soát némiképp elbagatellizáló –, tehát a történtekre a figyelmet ráirányító, ugyanakkor a tényleges szembenézést mégsem előidéző filmjének hatalmas kasszasikere lehetővé tette a szerző számára egy, a soá emlékezetét megőrizni hívatott alapítvány létrehozását. Egy alapítványnak, mely a következő években azután kb. 60 ezer túlélővel készített – igencsak változó, sokszor sajnálatosan újabb kínzásra, kihallgatásra emlékeztető, de máskor érzékeny, s az élettörténetben, emlékekben való tényleges elmélyülést lehetővé tevő interjú összegyűjtését tette lehetővé. S bár ez a legnagyobb ilyen gyűjtemény, azóta egyéb archívumok, tudományos műhelyek is gyűjtik a soá túlélőinek elbeszéléseit. Magyarországon az OSA Archívumban is találhatók ilyen gyűjtemények, amelyek a túlélőkkel készült narratív interjúkat gyűjtenek egybe (Dokzwang: HU OSA 409-2, Vajda Júlia interjús gyűjteménye HU OSA 419).
6	Alvin H. ROSENFELD: A holokauszt vége. Gondolat, Budapest, 2013. 175. old.
7	Judith Millert idézi uő, 167. old.
8	Uő. 167–168. old.
9	Uő. idézi Will Lindwert: Anne Frank utolsó két hónapja című könyvéből a Rachel van Amerongen- Franfoorder-rel készült interjút, 170. old.
10	Heimler-t idézi KELBERT Kriszina: Szemtől szemben. Képek az elhurcolt szombathelyi zsidóság történetéből. Szombathely, 2014, 103. old.
11	Goldmann Gabriellával készült interjújából idézi uő, 105. old.
12	GÁL József: Bárdos Alice c. könyvét idézi uő, 67. old.