PERESKEDÉS VAGY EGYEZSÉG? –
ÉPÍTŐ PÜSPÖK ÉS HATALMASKODÓ FÖLDESÚR

Szombathely már jóval 1777 előtt – kedvező fekvésének, kiterjedt privilégiumainak és részben ezekből következő gazdasági, főként kereskedelmi fejlettségének köszönhetően – kiemelkedett a környékbeli mezővárosok sorából. A XVI. század végén már káptalani és vármegyei központként funkcionáló vasi mezőváros az 1600-as évek első felére az egész Dunántúl fontos kereskedelmi központjává is vált.¹ 1777-ben azonban nagy változás következett be a város és lakói életében: Mária Terézia királynő az újonnan alapított szombathelyi egyházmegye központjává tette, a mezővárost és a körülötte lévő falvakat pedig az új püspöknek adta javadalomként; így a város nemcsak egyházmegyei, hanem földesúri székhellyé is vált.

Ezek a változások Szombathely számára jót és rosszat egyaránt hoztak. Feltételezésekbe nem érdemes bocsátkozni, hogy hogyan alakult volna a város sorsa, ha 1777-ben Mária Terézia nem a vasi megyeszékhelyt jelöli meg az új egyházmegye központjának. Az azonban nyomon követhető, hogy a város életét mennyiben változtatta meg új, központi helyzete, illetve földesúri központtá válva, a földesúr jelenléte mennyiben befolyásolta a mezőváros illetve lakóinak kapcsolatát a mindenkori püspök-földesúrral, és ez a kapcsolat milyen hatással volt a polgárok életére és a város további fejlődésére.

Egyházmegyei székhely funkciója révén 1777-től kezdve Szombathelynek a szakrális központ szerepkörét is be kellett töltenie, amire a vasi megyeszékhely infrastrukturálisan korántsem volt felkészülve. Nem rendelkezett székesegyházzal, sem méltó püspöki rezidenciával; az oktatási, kulturális és hivatali infrastruktúráról nem is beszélve.² Az első püspökre hárult tehát ennek megteremtése, vagy legalábbis az egyházi infrastruktúra kiépítésének elkezdése. Ehhez többnyire két akadályt kellett leküzdeni: a pénzhiányt és a város ellenállását, amennyiben az építkezések annak területeit vagy autonómiáját érintették. Építkezései során akarva-akaratlan elkövetett terület- és jogsértései ugyanis a város ellenállását vonták maguk után.

A pénzhiány, illetve annak leküzdése, vagyis az építkezésekhez valamint a püspöki rezidencia és a kiépülő hivatali infrastruktúra ellátására szükséges anyagi háttér biztosítása szintén számos konfliktushelyzetet teremtett a város és a püspök között. Szily tevékenységének jelentős részét ugyanis – főleg Szombathelyt, mint püspöki székhelyet érintő – nagyszabású építkezések tették ki. Ezek az építkezések azonban rengeteg pénzbe kerültek. A különböző egyházi épületek, templomok építésére, ezek során a híres külföldi mesterek alkalmazására, valamint egy méltó püspöki aula fenntartására – mivel a szombathelyi egyházmegye a leggyengébben dotáltak közé tartozott – nem telt volna csupán különféle támogatásokból, egyházi tizedekből, hanem mozgósítani kellett az új püspökség valamennyi bevételi forrását és gazdasági egységét is. A pénzt a földesúr nagyrészt javadalmaiból, nem utolsósorban az uradalmaiból, illetve uradalmi központjaiból befolyó regálékból, bérleti díjakból és természetesen az egyéb uradalmai gazdálkodásából tudta előteremteni. Jövedelmei növelése érdekében tett gazdasági intézkedései pedig gyakran találkoztak a mezőváros tanácsának és lakóinak ellenkezésével.

Anyagi és területi kérdések mellett olykor más szempontok is szerepet játszottak abban, hogy a város miként fogadta új földesura nagyszabású terveit és azok megvalósítását. Bizalmatlanságot és kétséget sugallnak például a város kérvényei, melyeket a székesegyház építése kapcsán intéztek a püspökhöz. Attól féltek ugyanis, hogy a régi templom lebontásával – ha pénz híján a püspök az új templomot nem tudná befejezni – a polgárok plébániatemplom nélkül maradnak.³ Ugyanakkor tagadhatatlan tény, hogy Szombathely számára a püspöki székhely kiépítése gyors infrastrukturális – építészeti, kulturális és oktatási – fejlődést jelentett, amely közvetve indukáló erőként hatott a kereskedelem további fejlődésére is.

Szombathely mezőváros polgárságának a mindenkori földesúrral folytatott küzdelme a középkor óta meg-megújuló konfliktusokban zajlott. A legélesebb ellentétek a XVI. és a XVIII. században alakultak ki. Az összeütközések jelentős része, de kimondhatjuk azt is, hogy többsége már a középkortól kezdve gazdasági érdekellentétekből fakadt.

Szombathely központi helyzete 1777 után azonban jóval több konfliktus lehetőségét rejtette magában, mint korábban, ami magyarázható az erős polgári öntudattal rendelkező mezőváros autonómiájának védelmével és az ezen időszakban kiélesedő, egyre erősebb függetlenedési törekvéseivel. Bár e törekvések kezdetben kimerültek abban, hogy a város a régi privilégiumait mereven védte, esetleg azokat megpróbálta megerősíttetni. A Szily püspökkel folytatott sokéves huzavona azonban nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a városiak később, a püspök halálát kihasználva már nem csak privilégiumaik megerősítéséért, hanem királyi városi kiváltság elnyeréséért folyamodjanak a királyhoz. E törekvések természetesen nem írhatók kizárólagosan a helyben székelő földesúrral való romló viszony számlájára, hiszen egy országos tendenciába illeszkedő folyamatról van szó,⁴ de a konfliktusokkal terhelt kapcsolat bizonyosan hozzájárult az önállósodási törekvések felerősödéséhez, mint ahogyan fordítva is: a függetlenedni akaró mezőváros ilyen irányú törekvései sem segítették éppen pozitív mederben tartani a mindenkori püspök és polgárai kapcsolatát.

Városi jegyzőkönyvek számtalan bejegyzése tanúskodik a földesúrral szembeni indulatokról, amelyeket nem egy esetben, főleg Szily idején, a püspök anyagiassága váltott ki. Ugyanakkor számtalan olyan esettel is találkozunk, amikor a városiaknak nem közvetlenül a püspök-földesúrral volt nézeteltérése, hanem a szomszédos uradalmi községek lakosaival. A szombathelyi polgároknak talán a legtöbb és legsúlyosabb gondot e környékbeli lakosok okozták. A város környéki szűkös szántó-, legelő és erdőterületek ugyanis szinte folyamatos határviták tárgyai voltak, és konfliktus-területet jelentettek. Ezek a viták természetszerűen érintették a földesurat is, hiszen a települések a szombathelyi uradalom részei voltak. Bár a konfliktusok valószínűleg akkor is kialakultak volna, ha nem ugyanaz a személy, a szombathelyi püspök az egész terület földesura. Mivel azonban a földesúr azonos volt, a püspöknek ilyen viták során ellentétes érdekeket kellett (volna) képviselnie, s jobbágyainak és polgárainak szembenállása így – mint közös tényezőn – az ő személyén keresztül vált igazán élessé.⁵ A püspök és városa közötti konfliktusok gyakran tehát nem a város és földesura közötti közvetlen érdek-összeütközések voltak, hanem a püspök jobbágyai és tisztjei valamint a városi polgárok közötti konfliktusok lecsapódása. A földesúrtól a város – joggal – elvárta, hogy az földesúrként tegyen és szolgáltasson igazságot a polgárok és az uradalmi jobbágyok viszályaiban, amelyek többnyire nem voltak komoly jogsértések, nem érintették a város privilégiumait, nem haladták meg az egymás mellett élő és gazdálkodó emberek, szomszédok, gazdák hétköznapi konfliktusait. Még akkor sem, ha némely vita a jobbágyok és a városiak között csúnyán elfajult, vagy a város jegyzőkönyvei és iratai egy-egy ilyen esetet igen felnagyítanak. Ritkán érintették ugyanis gyökerében a városnak vagy a földesúrnak azon privilégiumait, jogait, amelyek megsértése komoly pereskedést vont volna maga után. Ugyanakkor, mivel privilegizált, s függetlenedni akaró városának lakóival szemben – miként Szily esetében nem egyszer látjuk – a földesúr gyakran jobbágyai mellé állt, vagy legalábbis nem kompenzálta a várost az állítólagoson elszenvedett károkért, még olyan esetben sem, amikor egyértelműen a jobbágyok követtek el jogsértést – a konfliktus a város és a püspök között élesedett ki.

Szily idejében több esetben, így 1795-ben is csaknem elszabadultak az indulatok. Ha a püspök hatalmaskodó szentmártoni jobbágyai – írja egy forrás – "meg nem zaboláztatnak és illendő büntetést nem szenvednek, mi is ezúton fogunk sérelmünket más módon orvosolni ... az lakosaink annyira föl háborodtak, hogy nagy verekedéstül és számos ember haláltul őket alig lehet tartóztatni."⁶

A legtöbb bosszúságot egyébként valószínűleg épp a püspök szentmártoni jobbágyai okozták a város lakóinak. Számtalan jegyzőkönyvi bejegyzés tanúskodik a püspök szentmártoni jobbágyai és a város közötti érdek-összeütközésről.

1783 májusában például hosszan elhúzódó konfliktus keletkezik abból, hogy a püspök szentmártoni jobbágyai a püspök lovait két alkalommal is a városi gyepüre hajtották. A városiak a lovakat mindkétszer behajtották, és bár vissza is adták őket, de alkalmanként egyet-egyet zálogként (az eltartás költségeinek megfizetéséig) visszatartottak. Mivel a püspök nem volt hajlandó fizetni, a városiak pedig nem voltak hajlandók addig a két lovat visszaadni, a jelentéktelen ügy miatt kirobbant konfliktus jelentősen elhúzódott.⁷

A püspök embereinek hatalmaskodásai azonban folytatódtak. 1783 októberében a városiak azért tettek panaszt a püspöknél, mert annak emberei a városi határokat folyamatosan megsértették, és a város rétjein szekereikkel károkat okoztak. Kérték, hogy a határaik "inváziójátul embereit eltiltsa és ennek utána károkat réteinken szekerei által ne okozzon, eddég lett károkat megtérítse..."⁸

Nem maradtak el azonban a szentmártoniak mögött a perinti jobbágyok sem. Ők elsősorban a városi réteken történő legeltetetéssel borzolták a polgárok idegeit. 1783 májusában a város kénytelen olyan határozatot hozni, hogy "Peréntiek között se lovát, se szarvas marhát se pedig s. v. sörtvélleseket és efféle juh vagy kecske marhákat ennek utána városi mezeinken őrizni szabad ne légyen, ki vévén a Harangozót, ki a városnak szolgál."⁹ A probléma azonban – mint várható – egy ilyen határozattal nem oldódott meg. A perintiek továbbra is használták a város legelőit. Sőt egyéb cselekedetekkel is tetézték a városiak már amúgy sem kicsi bosszúságát: "Réteink(ne)k keresztül kasul fövenyes szekereinek járattatása és a szőlő mellett való utaink a homok elásása miatt lett elromlás." – írják a jegyzőkönyvbe, a király elé terjesztendő panaszaik sorába.¹⁰

A jegyzőkönyv 1784. október 8-i bejegyzése újabb hatalmaskodást sejtet ezúttal a földesúr tisztjei részéről, ami ekkor az erdőhasználatot érinti. A város ugyanis kénytelen külön megbízni néhány személyt, "hogy az M[é]l[tósá]gos Uraság tisztjeinek sörvélesei eránt jó vigyázással legyenek, és a városi erdőkre makkoltatásra sörvés marháikat hajtani egy általában meg ne engedjék"¹¹

Minden ellenségeskedés és indulat ellenére Szombathely és földesura vitái 1777 után csak ritkán fajultak el annyira, hogy abból pereskedés lett volna. Láthatóan mindkét fél törekedett kompromisszumra, vagy legalábbis a pereskedés elkerülésére. Pedig Szombathely és püspöke kapcsolattörténetét lépten-nyomon átszövik a vitás esetek. Míg azonban gazdasági kérdésekben többnyire a város mutatkozott engedékenyebbnek, addig az autonómiáját érintő konfliktusok során nem egyszer a püspöknek is komoly engedményeket kellett tenni.¹² Több esetről is tudunk, amikor a város sérelmeit orvoslásra a király elé akarta vinni, illetve vitte is.¹³ Ezek a viták azonban lényeges pontban különböztek a kisebb gazdasági jellegű konfliktusoktól: a város autonómiáját érintették, amely kérdésben a város nem engedhetett. Ugyanakkor még ezek is – ha évekig tartó huzavona után is – gyakran megegyezéssel végződtek. Ez történt Szily püspökségének kezdetén, 1779-ben, amikor a püspök szerette volna bevonni a város lakosságát a leégett plébániaház újjáépítési munkálataiba, amelyet a város erősen sérelmezett. Szombathely ekkor az uralkodóhoz fordult panaszaival, és ezzel természetesen kihívták maguk ellen a püspök haragját. Végül mégis egyezség jött létre, mely szerint a városiak egy összeg lefizetése ellenében a továbbiakban csak rendkívüli esetben voltak kötelesek a ház fenntartásában munkával részt venni.¹⁴ Ez esetben tehát bár mindkét fél engedett, a város húzta a rövidebbet. Hiszen míg a püspökség egyértelműen előnyösen jött ki a perből, addig a per végeredménye a város kollektív terheinek emelkedését jelentette.

1782 augusztusában többek között arról értesülünk, hogy a püspök a város számára öt kanonok ház cenzusát nem hajlandó csökkenteni, mivel az számára jelentős kárt jelentene, továbbá, hogy a városi funduson a szeminárium építéséhez a püspökségnek átengedett téglakemencét nem adja vissza, mivel mint földesúr azt megtarthatja.¹⁵ Megegyezés nem született, így a fenti panaszokat újabb sérelmekkel kiegészítve a város közgyűlése 1783. május 5-én újra napirendre tűzte. A jegyzőkönyvből kiderül, hogy a gyűlésen a város elhatározta, hogy mivel instanciáikra választ illetve végzést a püspöktől nem kaptak, alkalomadtán a királyhoz fognak fordulni. Ezen kérések ekkor már 5 pontot érintettek: Perint helység fölszabadítása,¹⁶ a canonikális házak magas cenzusa, a szeminárium építéséhez a város részéről átengedett téglaszínnek visszanyerése, hogy a püspök az iskola mellé vámházat építtet, végül, hogy a püspök a város és a vár között lévő – a városhoz tartozó – fundust beépíttette.¹⁷ Minthogy a polgárok továbbra sem kaptak kielégítő választ, panaszaikat további pontokkal kiegészítve valóban a király elé vitték.¹⁸ Az ügyet végül királyi parancsra a vármegye az Úriszék hatáskörébe utalta, ahol az ügy többek között a szomszédos települések legelőhasználatának kérdésével is bővült. Végül mindkét fél engedett, és a kedélyek lecsillapodtak.¹⁹

Az 1784-es bíróválasztáskor azonban – kölcsönösen mindkét fél, de elsősorban a püspök – megsértették egymás jogait. A püspök ugyanis – bár a bíróválasztáskor a korábbi bírónak joga volt indulni – nem jelölte az előző bírót, az előző évi konfliktusok miatt főkolomposnak tekintett Lábos Ferencet, a város pedig nem fogadta el a püspök candidációját, a bíróválasztást elhalasztotta. A földesúri jogkör legszembetűnőbb megnyilvánulása Szombathely esetében a bíróválasztások körül mutatkozott meg. 1777-től kezdve a püspök- földesúr következetesen élt candidálási jogával, amelyet a város tiszteletben is tartott, legalábbis 1784-ig. A bíróválasztás illetve a bírák jelölése, a candidálás tehát fontos aktus volt a mezőváros és földesura kapcsolatában, hiszen gyakorlatilag ez volt az egyik legfontosabb jog, amely a szombathelyi földesúrnak a kiterjedt privilégiumokkal rendelkező város életébe beleszólást biztosított. 1784-es választások alkalmával azonban ő kényszerült engedni. Az év májusban ugyanis arról értesülünk, hogy a püspök a candidációját megváltoztatta, és jelölte a korábbi bírót, akit aztán a város újra meg is választott.²⁰

A pereskedés elkerülésének oka részben abban keresendő, hogy e konfliktusok jó része a városi polgároknak a környező települések uradalmi jobbágyaival folytatott aprócseprő vitáiból keletkezett, azok pedig többségében nem voltak olyan horderejűek, hogy érdemes legyen hosszabb, bizonytalan kimenetelű pereskedést kezdeményezni miattuk. A viták többségére amúgy is igaz, hogy általában nem érintették alapjában a város jólétét, széles körű autonómiáját és igazgatási jogkörét is ritkán. Ráadásul maga a püspök sem igyekezett a vitás ügyek megoldását a Megyei Törvényszékre bízni, ami további kérdéseket vet fel: a püspök miért akarta mindig megakadályozni, vagy legalábbis elkerülni, hogy a város a felsőbb hatóságokhoz folyamodjon. Nem volt biztos benne, hogy neki fognak igazat adni? Bizonyos esetekben erről is szó lehetett, de a város sem igen élt azzal a jogával, hogy törvényszék elé vigye sérelmeit.²¹ Egy per kezdeményezése esetenként ugyanis nemcsak költséges és bizonytalan kimenetele miatt nem volt célszerű, olykor kimondottan veszélyes is lehetett akár a földesúr, akár a város számára. Maga a per és a születendő ítélet ugyanis precedenst teremthetett, amely mind a földesúr, mind a város jogainak csorbítását eredményezhette. Ilyen esettel találkozunk 1791-ben, amikor II. Lipót koronázása alkalmából az országos rendek ajándékot szavaztak meg, amelyet az adófizetőkre kivetett pótadóból kívántak finanszírozni. A város – arra hivatkozva, hogy nem maga az uralkodó kívánta az alattvalókat külön adóval terhelni – kérte a földesurat, hogy vállalja magára a városra eső 122 forint és 1 krajcár kifizetését, aki azt meg is ígérte.²² A megfogalmazott hivatalos kérvényben azonban a polgárok a püspök "polgárai és örökbérlőiként"²³ titulálták magukat, amely miatt újabb súrlódás keletkezett a város és a püspök között. Szily ezen kifejezést sérelmezve visszautasította a polgárok kérelmét. Mivel mindkét fél (de főleg a város) tartott attól, hogy az ügy precedenst teremt, ami később jogaik csorbításához vezethet, ²⁴ a város vállalta a rá kivetett összeget, nem írtak új kérvényt, és régi szóhasználatán sem változtattak.²⁵

Ugyanakkor minden önkényeskedés, jogsértés, vita ellenére tehát – mind a földesúr, mind a város – azért is igyekeztek kapcsolatukat kiegyensúlyozott, ha nem is felhőtlenül, mederben tartani, mivel mindkét fél közvetlenül is függött a másiktól. A város olykor igényt tartott a püspök anyagi, vagy szociális jellegű támogatására, míg a földesúr is csak nehezen tudta volna földesúri-püspöki székhelyén a város anyagi, vagy éppen jóváhagyó támogatása nélkül nagyszabású építkezéseit, alapításait véghezvinni.

Szily építő tevékenysége okozta ugyanis az egyik legtöbb vitát a polgársággal. Az új püspök, aki legfőbb feladatának érezte székhelyének megfelelő intézményrendszerrel való felszerelését, megérkezése után szinte azonnal nagyszabású építkezésbe fogott, mégpedig főként a már igencsak leromlott állagú középkori vár helyén. Az első komolyabb vita a püspöki palota helyének kijelölésekor támadt a város és a püspök között, aki a palota helyét az egykori – addigra már funkcióját vesztett – várároknak a külső, város felőli széléhez igazította. A gondot a város számára azonban nem egyszerűen a palota épületének elhelyezése jelentette, a püspök ugyanis a vár bástyájának kerületén kívül lévő árokra és sáncra más személynek is építkezni engedett, az árkot pedig egyes helyeken földdel feltöltette. Mindez a városi polgárok számára nem kis kellemetlenséget okozott. Emiatt ugyanis "kivált nagy Karicsa felöl a Pinter és Horváth aliter varasdi Varga János házaik elleniben az esővíznek az árokban való béfolyása a töltéssel elrekesztetvén azon esővize azon házok előtt nem csak az országh útját linkós sárossá, de házokban lévő béjárásokat is alkalmatlanná tette". Ennek orvoslására a város és a püspök képviselői – hogy megoldást találjanak – közös helyszíni szemlét tartottak ugyan, amelynek során a régi határokat is rögzítették, de megegyezés nem született.²⁶

Heves ellenkezést váltott ki a városból a székesegyház építése során a régi vártemplom elbontása. A polgárok ugyanis nem bíztak abban, hogy Szilynek sikerül a nagyszabású tervet megvalósítania. S féltek, hogy plébániatemplom nélkül maradnak. Többször is a püspökhöz fordultak kétségeikkel, és azon kérésükkel, hogy amíg az új templom fel nem épül, addig a régit ne bontsák le.²⁷ A püspök azonban nem tett eleget a város kérésének. Valószínűleg nem is tudott, mivel az új hatalmas méretű templom építéséhez szüksége volt a régi téglaanyagára.

Más területeken is nyilvánvaló a földesúr és a város egymásra utaltsága. A Szombathely körüli amúgy sem túl nagy erdős területnek csak egy része volt a földesúr birtokában, az erdők egy jelentős részét a város használta. A város jegyzőkönyveiből azonban úgy tűnik, hogy az uradalmi erdőrész nem lehetett elegendő az uradalom ellátására, mivel az uradalom a város erdőiben makkoltatta sertéseit, amit a város sérelmezett és szigorúan megtiltott. Az 1784. szept. 25-i jegyzőkönyv a következőről tudósít: "Többnyire jóllehet Pataky Mihály tiszttartó úr fönt írt subst bíró úrnál (amint referálta) magát jelentette, hogy mind eő, mind pedig az ispány úgy az várbéli egyik hajdú kívánnának bizonyos számú sörtvéseket a városi erdőkre makkoltatásra hajtani, minthogy pedig a curiális sententia szerint a szombathelyi tiszteknek csak egyedül a legeltetés, mely magában a makkoltatást nem foglalja, és attúl igen különböz, ... arra való nézve el végeztetett, hogy valamint ez előtt, úgy ezután is egy általában meg nem engedtetik, mindazon által a maglók között való legeltetés szabad lészen."²⁸ 1784. okt. 8-án a városi megbízottaknak meghagyták, hogy "az M[é]l[tósá]gos Uraság tisztjeinek sörvélesei eránt jó vigyázással legyenek, és a városi erdőkre makkoltatásra sörvés marháikat hajtani egy általában meg ne engedjék."²⁹

Másrészről pedig a város is rászorult a földesúr segítő jóindulatára. 1778-ban, amikor nemzeti iskola, 1780-ban pedig "normális" iskolák építését tervezik, Szily püspök támogatásáról biztosította a várost.³⁰ Jól tükrözi azonban a város és földesura – adok-kapok jellegű – kapcsolatát, hogy e támogatását a földesúr nem feltétel nélkül nyújtotta: a város engedelmességét várta cserébe. Legalábbis ezt mutatják – a város fent említett 1782-es május 25-i instanciái kapcsán – a püspöknek fenyegető szavai, amelyet a város így foglalt jegyzőkönyvbe: ha "a város ilyentén resolutiójával meg nem kívánna nyugodni, és a fölső instantiákra mindezeket terjesztené, azonnal ilyentin háládatlanságáért mind a deák iskolákat cassálni (megszüntetni) fogja, mind pedég a normális iskolák fölállétására tett szándékját meg fogja másétani, sőt ami több mindenféle benefíciumokat, melyeket Nagy Méltóságú Gróf Vásonkűi Zichy Ferenc győri püspök úr Őexcellenciája szegény városunknak élte napjáig engedett, azonnal magának vissza veszi"³¹

A földesúr és városa között felmerülő gyakori konfliktusok – bár ritkán élesedtek ki annyira, hogy Úriszék, vagy Megyei Törvényszék elé kerüljenek, azonban – kiválóan alkalmasak voltak arra, hogy mindkét fél a maga hatáskörét, jogkörét megmutassa, reprezentálja, és érzékeltessék a város és földesura egyre negatívabbá váló kapcsolatát. A város és püspök-földesura kapcsolatát ugyanis az első néhány évben egy-két esetet leszámítva viszonylagos nyugalom és kiegyensúlyozottság jellemezte. Az első olyan év a szombathelyi püspökség megalapítását követően, amely már egyértelműen a város és földesura közötti romló kapcsolatot sejteti, 1782 volt. Talán nem véletlen, hogy ez az év egybe esik Szily egyik legnagyobb építési vállalkozásának kezdetével: a püspöki palota építési terveivel. Az építési telek kijelölése kapcsán ugyanis telek-határ viták egész sora kezdődött el. 1783-ban pedig a jegyzőkönyvben szinte már hónapról hónapra találkozunk olyan bejegyzéssel, amely a földesúr és a mezőváros konfliktusokkal terhelt kapcsolatát tükrözi.

Nagyon jól mutatja a viták olykor kicsinyes és jelképes jellegét és a két fél egymással szembeni bizalmatlanságát a II. Lipót koronázása alkalmából kivetett pótadó fizetésével kapcsolatos – fentebb említett – 1791-es eset: egy fogalomhasználat – "emphyteutae" – részben elvi okokból, részben pedig jövőbeni jogtalanságtól, illetve annak lehetőségétől való félelem miatt megakadályozta a két fél együttműködését.³²

A kapcsolatot azonban még az erős kézzel irányító, anyagias és autokratikus egyéniségű Szily püspök alatt sem lehet csak a negatív oldaláról szemlélni, hiszen ha ezt tennénk, akkor figyelmen kívül hagynánk, vagy csak a konfliktust keltő oldaláról tekintenénk a püspök azon cselekedeteit (pl. építkezéseit), amelyek rövid távon ugyan konfliktusokat szültek, hosszú távon azonban hozzájárultak a város fejlődéséhez. Említhetnénk a földesúrnak a város számára nyújtott anyagi támogatásait is, vagy valamely természeti katasztrófa esetén tanúsított segítőkészségét is. A püspök-földesúr ugyanis szükségben kiállt városa mellett, bár ezen cselekedeteiről igen szűkszavúan emlékeznek meg a források. Akkor is többnyire csak a püspök ösztönző szavait emelik ki, nemigen szólnak anyagi vagy más jellegű támogatásról. Ennek ellenére feltételezhető, hogy a város a püspök karitatív tevékenységét olykor – a szűkszavúság ellenére is – nagyra értékelte, hiszen említésre méltónak találta. Sőt 1781-ben a jegyzőkönyv egyenesen életmentő funkciót tulajdonít a püspök segítségének. Arról számol be ugyanis, hogy júniusban az Oladi-patak és a Kenyér vize annyira megáradt, hogy a szénát elpusztította, több házat elöntött. És ha a püspök a város embereit ajándékaival és "atyáskodó intéseivel" nem ösztönözte volna, akkor az áradásban gyerekek is haltak volna meg.³³

1783. január 15-én éjszaka pedig, amikor jó néhány szombathelyi polgár házát tűz pusztította el, a jegyzőkönyvben így emlékeztek meg a földesúr szerepéről: a tűz eloltása "Méltóságos Püspök Úr Ő Nagysága iparkodásával és ide járult tehetségével városi embereinket biztatásával, sürgető szavaival következendőképpen magának kitelhető iparkodásával egész reggel 6 óráig tartott."³⁴

Visszatérő kérdésként merül fel a püspökség megalapítása utáni első években a jegyzőkönyvekben város és földesura között a dézsmafizetés mikéntje. Bár ezt a mezőváros nem mint földesurának, hanem püspökének fizette, a beszedett dézsma az uradalmi kasszába került. Ide kerülve pedig már a földesúr céljait is szolgálta, annak kiadásait fedezte. Mivel ez a fizetési mód a termelők számára többnyire előnyösebb, s ebben az esetben is a város forszírozta, hogy a korábban terményben fizetett dézsmát készpénzzel válthassa meg, Szily városához való alapvetően jóindulatú hozzáállását tükrözi, hogy engedélyezte a tized készpénzben történő fizetését. Sőt, ő volt az első, aki 1781-ben erre szerződést kötött a várossal.³⁵ Ezúttal azonban – mint az a kilenc évre kötött szerződés megújítása kapcsán kiderült – a polgárok számítása nem jött be, mivel a 9 éves szerződés lejártakor kénytelenek voltak az összeg csökkentését kérni. Szily a város kérésének ekkor arra hivatkozva, hogy "mivel eő neki az most építendő templomra jeles költségek kívántatnának, melyre ezen árendát is reá szánta" nem tett ugyan eleget, de a jövőbeni csökkentéstől nem zárkózott el: megígérte, hogy a szerződéses 9 év leteltével "új contractus tétetik, akkor valamit el fog engedni."³⁶ Ezzel a püspök egyrészt elismerte, hogy az árendát 1781-ben kissé valóban magasan állapították meg, másrészt a székesegyház építéséhez szükséges hatalmas financiális háttér biztosítása miatt az összeget ekkor nem tudta nélkülözni. A város ezt tudomásul vette, hiszen a székesegyház mielőbbi felépítése a vártemplom lebontásával központi templom nélkül maradt városi polgárok számára is fontos volt, ráadásul a tized-árenda összege – bár magas volt – nem volt megfizethetetlen. Még így is előnyösebb volt a polgárok számára, mintha terményben fizettek volna.³⁷

Szintén Szily érdemének tulajdonítható, hogy nagy szombathelyi beruházásai és építkezései során kiépülő egyházmegyei infrastruktúra, amely annyi konfliktusforrást jelentett a földesúr és városa között, Szombathelyt nemcsak Nyugat-Magyarország egyik legszebb barokk központú városává tette, de a székesegyház, a szeminárium és a püspöki palota építésével, a gimnázium és szeminárium, nyomda, és könyvtár létesítésével s ezzel az urbánus városkép megalapozásával kitágította a város kulturális hatósugarát.

A világi és egyházi hivatalok, az oktatási intézmények jelenléte ugyanis jelentősen hozzájárult a lakosság létszámának növekedéséhez, amely természetszerűen hozta magával a szolgáltatások iránti igény növekedését és a nagyobb mértékű fogyasztást is. Mindez pedig serkentette a mezőgazdaság, az ipar és a kereskedelem fejlődését.³⁸

   

FORRÁSOK ÉS RÖVIDÍTÉSEK

VaML, SZV közgy. jkv.
	Magyar Nemzeti Levéltár Vas Megyei Levéltára, Szombathely város Közönségének Közgyűlési és tanácsülési jegyzőkönyvek 1777–1848. (V. 102. a.)
VaML, SZV közgy. ir.
	Magyar Nemzeti Levéltár Vas Megyei Levéltára, Szombathely város Közönségének Közgyűlési és tanácsülési iratai 1788–1849. (V. 102. b.)

   

FELHASZNÁLT IRODALOM

KISS 1976.
	KISS Mária: Szombathely kereskedelme a 18–19. században In: Levéltári Évkönyv 1. Vas megye múltjából 1976, szombathely, 1976. 119–141. old.
KÓTA 1999.
	KÓTA Péter: Adalékok Szily püspök és Szombathely mezőváros kapcsolatához. In: Vasi Honismereti és Helytörténeti Közlemények 1999. (Vas Megyei Levéltár, 1999) 3. old.
TILCSIK 2009.
	TILCSIK György: Szombathely kereskedelme és kereskedelmi jelentősége a 19. század első felében. Szombathely, 2009. /Archivum Comitatus Castriferrei 2./

   

JEGYZETEK

1	TILCSIK 2009. 24. old.
2	Bár a teljességhez hozzátartozik, hogy Szombathely 1777 előtt már rendelkezett bizonyos oktatási és hivatali infrastruktúrával. Egyrészt a káptalan jelenléte eleve egyfajta hivatali hátteret jelentett, másrészt a szerzetesrendek – jezsuiták, domonkosok és a ferencesek – korai megtelepedése miatt az egyházi oktatási és kulturális élet sem jelentett érintetlen területet. Részben ezeknek köszönhetően ugyanis Szombathelyen az új egyházmegye több katolikus háttérintézménnyel, magasabb szintű oktatással rendelkezett. A jezsuiták irányítása alatt indultak virágzásnak ugyanis a város iskolái, majd Zichy Ferenc győri püspök támogatásának köszönhetően a városnak 1771-től már gimnáziuma is volt, amelyben a ferencesek tanítottak. (Magyar Katolikus Lexikon XIII, "Szombathelyi Püspökség" címszó.) Mindez azonban csak jó alapot jelentett az új egyházmegye számára az ilyen jellegű intézményrendszer kiépítéséhez.
3	VaML, SZV közgy. jkv. 1791. április 26. 5. old.; VaML, SZV közgy. jkv.. 1791–1793. – Index: Fasc. 113. Nr. 8. 906. old.
4	Az egyházi mezővárosok és földesuraik kapcsolata a XVIII. században ugyanis országszerte is annyira problematikussá vált, hogy a megoldást több helyen is (Pl. Pécs, Győr, Mohács, Veszprém, Nagyvárad stb.) a királyi szabadság elnyerésében vélték megtalálni. II. József általában is támogatta a városok ez irányú törekvéseit, bár a királyok támogatása önmagában nem volt elég egy város felszabadításához, mivel azt az 1645. évi 45. tc. tiltotta. Ez ugyanis kimondja, hogy minden olyan királyi kiváltság, amelyet a városok földesuruk tudta, beleegyezése és ajánlása nélkül nyertek, érvénytelen. Más kérdés, hogy a földesúr hozzájárulását elősegíthette, ha a város királyi támogatást élvezett. KÓTA 1999. 26–27. old.
5	KÓTA 1999. 22. old.
6	KÓTA 1999. 21. old., SZV közgy. Ir. Fasc. 117. Nr. 52 (1795. szeptember 28.)
7	VaML, SZV közgy. jkv. 1783. május 5. 285–286. old., 1783. május 8. 295–296 old., 1783. május 9: 296. old., 1783. május 14. 296–297. old., 1783. május 17. 298. old., 1783. május 31. 302. old.
8	VaML, SZV közgy. jkv. 1783. október 4. 332. old.
9	VaML, SZV közgy. jkv. 1783. május 5. 285–286. old.
10	VaML, SZV közgy. jkv. 1783. május 17. 298. old.
11	VaML, SZV közgy. jkv. 1784. október 8. 458. old.
12	Vö. alább a 20-as lábjegyzettel jelölt bekezdést!
13	A szombathelyi mezővárosi polgárságnak a földesúrral folytatott küzdelme során a legélesebb ellentétek a XVI. és a XVIII. században alakultak ki. A harc célját a városiak számára régi privilégiumaik megerősítése, alkalmasint gyarapítása jelentette. A polgárságnak saját földesura ellen nem egyszer az uralkodóhoz kellett fordulnia segítségért. A király kezét azonban megkötötte a rendek ellenállása, ezért nem egykönnyen engedett a mezővárosi követeléseknek. A polgárok tehát igyekeztek kihasználni a politikailag kedvező helyzeteket. Ez történt 1741-ben is, amikor a szombathelyiek a királynőhöz folyamodtak régi privilégiumaik megerősítéséért. KÓTA 1999. 25–26. old. Csak Szily püspöksége idején is több alkalommal: 1779-ben, a leégett plébániaház felépítése miatt, 1783-ban több sérelem miatt, 1784-ben a bíróválasztás miatt fordultak az uralkodóhoz panasszal a szombathelyiek.
14	VaML, SZV közgy. jkv. 1779. március 31. 284. old. és 1779. április 28. 292. old., 1779. július 31. 308–309. old.
15	VaML, SZV közgy. jkv. 1782. augusztus 17. 183–184. old.
16	Óperint kérdése már az 1782. évi tisztségviselő-választási gyűlésen napirendre kerül. A tanács arról határozott, hogy a vármegyéhez fordulnak, hogy az szüntesse meg az óperintiek adómentességét, amit még korábban Szily javasolt 1779-ben Újperint telepítése kapcsán. "Instantia adassék a T. Nemes vármegyének, hogy Ó Perenti Helység, mint előbb közönséges terhek alá vetessék, a Méltóságos Püspökségnek pedig a véget, hogy a ... Kánonak Urak Házait a vár fundusára engedje tetetni, és épéttetni." VaML, SZV közgy. jkv. 1782. április 25. 158. old.
17	VaML, SZV közgy. jkv. 1783. május 5. 285–286. old.
18	VaML, SZV közgy. jkv. 1783. május 17. 298. old.
19	VaML, SZV közgy. jkv. 1783. augusztus 9. 318–319. old. KÓTA 1999. 26. old.
20	VaML, SZV közgy. jkv. 1784. május 8. 398. old., 1784. ápr. 26. 397. old.
21	Pedig bizonyos, hogy a jogi kérdésekben jártas, részben nemesi összetételű tanács igen jól ismerte az eljárás módozatait, de erre szorította őket a polgárok nyomása: nemcsak mezővárosokban, de városokban is szokatlan aktivitása, kemény ellenőrzése.
22	"ejectáltatott (kivettetett) 122 f 1 Xr, melynek megfizetését, minthogy M[é]l[tósá]]gos Püspök Urunk eő Nagysága erga suplicationem (könyörgésünkre) megégért..." VaML, SZV közgy. jkv. 1791. május 18. 21. old.
23	"Cives et Emphyteutae". "Az emphyteuta szó jelentése: örökséges adófizető, ki esztendei adózás mellett örökség szerént bír valamely jószágot. A hangsúly a püspök értelmezése szempontjából a tulajdonjogot érintő "örökség szerént bír" szavakon van" (KÓTA 1999. 32. old.)
24	"elvégeztetett, hogy mivel eő Nagyságának ezen elkészített instantiánk nem tetczett, és ha másképpen készéttetnék, talán szegén városunknak jövendő üdőben praejudiciumára fordéthatnék..." VaML, SZV közgy. jkv. 1791. augusztus 3. 73. old.
25	VaML, SZV közgy. jkv. 1791. augusztus 3. 73. old., augusztus 24. 80. old., augusztus 31. 90. old., KÓTA 1999. 26. old.
26	VaML, SZV közgy. jkv. 1782. november 20. 209–211. old.
27	VaML, SZV közgy. jkv. 1791. április 26. 5. old., VaML, SZV közgy. jkv.. 1791–1793. – Index: Fasc. 113. Nr. 8. 906. old. KÓTA 1999. 24. old.
28	VaML, SZV közgy. jkv. 1784. szeptember 25. 453. old.
29	VaML, SZV közgy. jkv. 1784. október 8. 458. old.
30	VaML, SZV közgy. jkv. 1778. július 25. 223. old. 1778. augusztus 8. 224. old., 1780. július 12. 416. old.
31	VaML, SZV közgy. jkv. 1782. augusztus 17. 183–184. old.
32	VaML, SZV közgy. jkv. 1791. augusztus 3. 73. old
33	VaML, SZV közgy. jkv. 1781. június 55–56. old.
34	VaML, SZV közgy. jkv. 1783. január 15. 238–239. old.
35	VaML, SZV közgy. jkv. 1781. május 19. 14–17. old.
36	VaML, SZV közgy. jkv. 1790. március 10. 329. old. és VaML, SZV közgy. ir. Fasc. 110. Nr. 10. 1788. szeptember 20. és 29.
37	Amikor ugyanis napirendre került az 1781-es dézsma-szerződés megújítása, a városi "communitasnak egyenlő kívánsága" volt, hogy a dézsmát a következő időszakban is szeretnék készpénzzel megváltani. (VaML, SZV közgy. jkv. 1789. december 19. 290. old.)
38	KISS 1976. 120. old.