Majthényi László: Lágerek a Kemenesalján. [A szerző kiadása.] h. n., 2015. 76 old. ISBN 978-963-12-1875-61
"Számba vehetők-e a veszteségek? Hová tűntek a férfiak? Mit rejt a bekenyi erdő?" – Ilyen kérdéseket fogalmaz meg és további kérdéseket sugall ez a kicsi, feketébe öltöztetett, borítóján véres szögesdrót ábrájával övezett kiadvány.
Ismert, hogy a Jaltai egyezmény (1945 elején) tartalmazott olyan pontot is, amely szerint a háború befejezése után a Német Birodalom és szövetségesei területén található összes szovjet állampolgárt a nyugati hatalmak átadják a szovjet szerveknek – "repatriálás" fedőnév alatt. A nagypolitika és a "nagytörténelem" döntései nyomán így alakultak meg és működtek 1945/46-ban NKVD-s táborok – ún. gyűjtő-, átmenő/szűrő táborok a megszállt Magyarországon, és így folytatódhatott – békeidőben! – töredék járásnyi területekre koncentrálva a háborús leszámolás a legyőzöttek földjén. Kevéssé ismert azonban, hogy mintegy egymillió ukrán és más nemzetiségű katona – a Vörös Hadseregbe besorozott személy – harcolt a Szovjetunió ellen. A hajtóvadászat elsősorban őket célozta meg.
Évtizedekig csak a szemtanúk és néhány érintett emlékezetében élt az a tény, hogy a Kemenesalján is voltak ilyen táborok: Intapusztán, Mesteriben és Martonfán (Kemenespálfa mellett) főleg németeket és magyarokat őriztek, Egyházashetyén, Köcskön, Bokodon és Bekenypusztán ukránokat – férfiakat és nőket vegyesen.
A könyv előszavában a szerző összefoglalja a múltnyomozás/-kutatás történetét és az eredmény fogadtatását – nem véletlen, hogy a 90-es évek elejéig-közepéig nem létező volt a közelmúltnak ez a szelete. A kevés levéltári dokumentum – járási főjegyzői, körjegyzői stb. jelentések, följegyzések – mellett huszonnyolc adatközlővel készült beszélgetésre lehetett alapozni az események rekonstruálásában. (A témához való bizonytalan, óvatos hozzáállást jelzi, hogy a hírlapi megjelenés előtt – Magyar Hírlap, 1996. április 22–24. – Gosztonyi Pétert kérték fel szakértőnek, hogy írjon véleményt a sorozatról. Az ő írása is olvasható a bevezető részben.)
A celldömölki kórházi bejegyzésekből, csecsemők születési adataiból is valószínűsíteni lehetett bizonyos tényeket, történéseket. Megható az orvosok és a személyzet igyekezete, ahogy menteni próbálták a hozzájuk került idegen betegeket. Sok ukrán nő szült a bencés rendház épületében is, de a csecsemők sorsa "ismeretlen". Nem egy az udvari latrinában végezhette, a többi újszülöttet a temető mellett, tömegsírban földelték el. Számuk lehet ötven-hatvan is. Ugyanakkor furcsa, hogy az érintett falvakban a kamasz fiúk milyen szabadon mozoghattak, nem érzékelve a halálveszélyt. Sokszor követték a náluk elszállásolt orosz tiszteket, s akarva-akaratlan tanúi lehettek brutális jeleneteknek, szabályos kivégzéseknek. Férfi, nő, nem számított, s még az orosz katonák élete sem volt drága.
A szerző a hosszabb szakdolgozat terjedelmű írás végén, a veszteségek számba vételekor teszi fel a fentebb idézett kérdéseket, s logikai okfejtéssel próbál legalább a válasz közelébe jutni. Két adat a rendelkezésre álló információk közül: borgátai tanú szerint a falujukon át érkezőknek talán egyharmada volt nő. A "szűrő" után, mikor Bobán vagonokba terelték a repatriáltakat, nagy többségük nő volt – annak ellenére, hogy az átvizsgálás során őket sem kímélték. (A táborokban összesen százezres nagyságrendben fordultak meg kiszolgáltatott szerencsétlenek.) Az igazság földerítése (az áldozatok száma és kiléte, egyéb körülmények) minden bizonnyal a tanúk által jelzett vagy véletlenül fölfedezett helyszínek, tömegsírok föltárásával történhetne meg, hiszen sok ezerre tehető az eltűntek száma. Ehhez azonban – a hiányzó anyagi háttéren túl – honi és nemzetközi politikai akarat szükségeltetne.
A kötet – és a témát sajnálatos módon későn, a tavalyi évben szintén feldolgozó dokumentumfilm, Erdélyi János: A háború mindennapjai – példa arra, hogy ne csak a mindenkori győztes nagyhatalmak (és helytartóik) írják a krónikákat; segít annak megismerésében és megértésében, hogy mit is jelent a Vae victis! elve – a gyakorlatban.
Kapiller Ferenc
Csapó Tamás – Lenner Tibor: Budapest településmorfológiája. Savaria University Press, Szombathely, 2015. 388 old.
A Nyugat-magyarországi Egyetem Savaria Egyetemi Központ Társadalomföldrajz Tanszékén azóta folynak a településföldrajzi kutatások, amióta az intézmény elődjében, a Berzsenyi Dániel Tanárképző Főiskolán megalapították a földrajz tanszéket. Ez 1985-ben történt, tehát idén ünnepeljük 30 éves jubileumát. A folyamat beindítója és azóta is mozgatója Csapó Tamás, akihez később csatlakozott a nemrégiben tragikusan fiatalon elhunyt Kocsis Zsolt, majd Lenner Tibor. A hosszú idő alatt több településmorfológiai tanulmány született az oktatók és a hallgatók jóvoltából, ezek nyomán kristályosodott ki az a módszertani szemlélet, amely szerint a települések morfológiája, alaktana alapvetően a beépítési módok, valamint a különböző központi és helyi funkciók településen belüli elhelyezkedésétől függ és alakul ki.
A vizsgálatok első, nyugat-dunántúli településeket érintő szintézise 1994-ben jelent meg nyomtatásban a tanszékvezető, Csapó Tamás tollából Az urbanizációs folyamat és sajátosságai a Nyugat-Dunántúlon címmel. Az Országos Tudományos Kutatási Alapprogramok (OTKA) pályázata révén a kutatást kiterjesztette az egész országra, és több mint egy évtizeddel ezután, 2005-ben jelentette meg újabb összefoglalóját, a 82 legnagyobb vidéki városunkat érintő, A magyar városok településmorfológiája című művet. Ott a szerző már megjegyezte, hogy külön kutatás tárgyát fogja képezni hazánk egyetlen metropolisza, Budapest.
A következő, újabb évtized ennek a jegyében telt el, hiszen egy esztendővel később Kocsis Zsolttal közösen jegyzett külön kötetükben ugyan feldolgozták Szombathely településföldrajzát, de Lenner Tiborral már elkezdték a főváros településföldrajzával kapcsolatos szekunder források feltárását és rendszerezését. Egy újabb OTKA pályázatnak köszönhetően elindíthatták az empirikus kutatást, a terepi munkát is, amelynek keretében 2011 és 2013 között bejárták Budapest összes utcáját, terét, beépített és beépítetlen területét, ahol felmérték a beépítés milyenségét, típusát, az épületek és területek funkcionális hasznosítását. Ezeket az eredményeket a számítástechnika eszközeivel térképre vitték és ábrázolták.
A kutató-rendszerező munka eredménye a Budapest településmorfológiája, ez a csaknem 400 oldalas könyv, amely tematikailag négy nagyfejezetre tagolódik. Az első Budapest történeti földrajzi áttekintését adja, azaz a település térbeli megjelenésére, növekedésére és jellegzetességeire is hatást gyakorló természeti adottságok, az abszolút fölrajzi helyzetből származó helyi energiák (domborzati viszonyok, vizek, építő- és díszítőanyagoknak alkalmas kőzetek stb.), továbbá a relatív elhelyezkedésből eredő helyzeti energiák (eltérő arculatú nagytájak találkozása, a természet által kijelölt nyomvonalú kereskedelmi útvonalak, a Duna, mint folyami jellegű vásárvonal stb.) elemzését.
A második rész Budapest beépítési jellegével és annak időbeli változásaival foglalkozik. Összesen kilencféle beépítési módot tár fel - 1. többszintes zárt, 2. földszintes zárt, 3. sorházas, 4. többszintes tömbös, 5. többszintes tömbös társasházak, 6. villa, villaszerű, 7. családi házas, 8. fésűs, falusias, 9. lakópark –, amelyeket részletesen jellemez.
A harmadik fejezet a főváros funkcionális szerkezetét mutatja be. A kutatás összesen 5 fő funkcionális övezetet – 1. városközpont, city, 2. szubcentrumok, 3. ipari–gazdasági területek, barnaövezet, 4. városi zöldterületek, 5. lakóterületek – különít el, amelyeket további altípusokra bont, és egyesével jellemzi őket. Főbb megállapításai ezzel kapcsolatban, hogy 1990 óta a városközpont folyamatosan kiterjed, jellegében erősödik, csakúgy, mint a bevásárlóközpontoknak, hipermarketeknek köszönhetően a szubcentrumok is. Ezzel szemben a zöldterületek és a lakóövezetbe beékelődő barnaövezet ipari létesítményeinek területe csökken. A lakóövön belül a belső zóna visszaszorul, ugyanakkor a szuburbanizációs folyamatoknak köszönhetően a – zömében családi házas beépítésű – külső lakóöv expanziója töretlen.
A negyedik, egyben utolsó fejezet a kerületek szerint vizsgálja a térszerkezeti, morfológiai sajátosságokat. A közigazgatási határokhoz történő mechanikus igazodás a bemutatásnál óhatatlanul egyes funkcionális övek feldarabolódásához vezet, viszont a tervezési és a statisztikai adatgyűjtés alapvető egysége a fővároson belül a kerület, így más feldolgozásokkal is összevethetők a kutatás eredményei.
A könyv nem csak alapossága, szakmai precizitása miatt figyelemreméltó, hanem amiatt is, hogy Budapestről az utolsó hasonló szemléletű átfogó munka 1942-ben jelent meg, Haltenberger Mihály: Budapest városföldrajza. Az 1950-ben kialakított Nagy-Budapestről a Budapest településmorfológiája az első, így Csapó Tamás–Lenner Tibor szerzőpáros vállalkozása hiánypótló művet eredményezett a hazai településföldrajz és a főváros irodalmában.
Németh Sándor
Koppány Tibor: Kastélyok a végvárak mögött. Késő reneszánsz és kora barokk kastélyépítészet a 16–17. századi Dunántúlon. Bp., Balassi Kiadó 2014. 356 old.
A magyarországi középkori és kora újkori kastélyépítészet jeles kutatója az utóbbi több mint négy évtized alatt összegyűlt eredményeit tette most közzé monografikus igénnyel. Területileg a Dunántúl töröktől meg nem szállt részére terjed ki az összefoglalás, időben pedig a XVI. század közepétől 1700 tájáig. Legnagyobb számban éppen a történelmi Vas megye főúri és köznemesi rezidenciái szerepelnek a kötetben (72 helyszín!). Emellett Sopron vármegye 36, Zala pedig 29 kastéllyal szerepel az adattárban. A számok alapján is látható, hogy Vas megye múltjának páratlanul fontos kézikönyvéről van szó.
Az összefoglaló részben először széles történelmi keretbe ágyazottan tárgyalja Koppány Tibor a terület kora újkori kastélyait. Egyenkénti vázlatos történetüket pedig az adattár tartalmazza. A szerző maga is hangsúlyozza, hogy további alapos kutatásokra van szükség akár a kötetben tárgyalt, akár további esetleg még fellelhető építmények esetében. Nem lép fel egy összefüggő, kastélyokra vonatkozó XVI–XVII. századi építészettörténet igényével sem, ahhoz ugyanis a kutatás jelenlegi állása még nem nyújt elegendő alapot.
Tudnunk kell, hogy folyamatos átmenet van a várak és kastélyok között. Elég, ha a német Schloss és az angol castle szavakra gondolunk. Ezek várat és kastélyt egyformán jelentenek. Magyar nyelvterületen is várnak nevezték a legrangosabb kastélyokat még akkor is, amikor azok már semmilyen erődítéssel sem rendelkeztek. Ezért is nehéz állást foglalni az adattárban tárgyalt mintegy 160 épület összetételét illetően. A legnagyobb kastélyszerű rezidenciák egy része azért nem szerepel ugyanis, mert azokat a kortársak várnak tekintették (például Sárvár, Kapuvár). A legkisebbek viszont érthetően kimaradtak a kötetből, hiszen még a laikusoknak sem okozhat gondot a paraszti portákhoz hasonlóan utcasorba illeszkedő, csak tulajdonosuk nemesi jogállása miatt kúriának tekintett épületeket megkülönböztetni a valódi kastélyoktól.
Ugyancsak megnehezíti a kutatást az a tény, hogy az elmúlt 300 év ismétlődő átépítései a megmaradt épületeket is néha a felismerhetetlenségig átalakították. Eredeti formájukra csak további alapos épületkutatások révén nyerhetnénk adatokat. Több esetben azonban pontatlanok a szakirodalomban gyakran egymástól átvett adatok. Például csak részben igaz, hogy Rohonc hatalmas Batthyány várkastélyát 1945 után lebontották volna. Az épületegyüttes jelentős része még megvan! Ugyancsak téved a szerző, amikor Locsmánd malom-kastélyát ismeretlen sorsúnak nevezi: az épület ma is áll. Pervány és Udvard néven ugyanazt a Sopron vármegyei épületet két tételben tárgyalja az adattárban (németül Klein- és Grossmutschen). Valójában az azóta részben lebontott kastély Pervány területén, de Udvard végében állt.
Nagyon fontos és érdekes a korabeli építési folyamatok maiakhoz meglepően hasonló részleteinek bemutatása. Ausztriához hasonlóan Magyarországon is észak-itáliai, főként lombardiai kőművesek jártak élen a késő reneszánsz építészet gyakorlati elterjesztésében. Már akkoriban is kötelező volt az építkezés engedélyeztetése tervrajzok alapján.
Maga az építkezés aztán szerződések alapján valósult meg. 1554-ben Nádasdy Tamás megbízásából Francisco da Pozzo tervezi és valósítja meg a lékai alsóvár építését. 1684-ben Antonio Canevale kőszegi polgár (!) az azóta lebontott toronyi felső kastély építőmestere. Kőművesek, ácsok, tetőfedők, bádogosok, üvegesek, stukkátorok, kályhások munkája ma is mindenki számára érthető. Viszont a tóásók szerepe már nem magától értődő. Ők szakértelmükkel a már akkoriban is karókkal kitűzött alapok kiásását és a pincék kimélyítését végezték.
A kastélyok körüli kertek tervszerű kialakítása is ekkoriban öltött tudatosabb formát. A dolog természetéből következően, sajnos csak a csekély számban rendelkezésünkre álló korabeli ábrázolásokból nyerünk bepillantást ennek részleteibe. Ezek legfontosabbika Matthias Greischer 1690-es években készített sorozata. Koppány helyesen mutat rá azonban a még ezekkel kapcsolatban sem felesleges óvatosságra. Részleteikben ugyanis nem feltétlenül hitelesek!
Külön értéke a kötetnek a végén közzétett 41 korabeli összeírás. A legrégebbi latin nyelvű 1543-ból Mesteri kastélyáról szól, a legfiatalabb 1688-ból a Sorkifalud–Taródházán ma is álló kastély tetőszerkezetének rekonstrukciójára vonatkozik. Az, hogy ezt az utóbbi kastélyt 1989 áprilisában nem bontották le, e sorok íróján is múlott. A bontásra akkor meghirdetett árverésen megjelenve ugyanis közöltem, hogy az épület szerintem kora újkori eredetű, feltétlenül műemléki védelemre érdemes. Ez az eljárás idejére is már ideiglenes védelmet biztosított neki. Így a bontásra meghirdetett árverés feloszlott, s az épület megmenekült a pusztulástól.
Általában csak a már régen felhagyott és lebontott kastélyépületek körül láthatók a védőárkok nyomai. Vas megyében például: Hegyhátszentmárton, Felsőmarác–Tótfalu, Őrimagyarósd, Celldömölk-Izsákfa esetében. A még napjainkban is álló épületek körül a későbbi korokban szinte mindenütt feltöltötték az árkokat, s teljesen simára egyengették a terepet. Van azonban négy – országosan is unikális jelentőségű – Vas megyei kivétel: Bozsok, Jánosháza, Vasszécseny és Zsennye. Bozsok ma is álló felső kastélyáról 2008-ban jelent meg egy új szintvonalas felmérés, amely elkerülte a szerző figyelmét. Hasonlókra lenne szükség a többi három Vas megyei épületnél s a még látható árok- és sáncmaradványokkal bíró kastélyhelyeknél is. Nem csak a még ma is álló épületek falainak további kutatása fontos, hanem az elpusztult, lebontott épületek helyének pontos azonosítása, dokumentálása is. A múlt rekonstrukciójához ugyanolyan nélkülözhetetlenek ez utóbbiak is.
A negatív példák egyikének országosan is Chernelháza kastélyhelye számít. Itt 1982-ig állt az árokkal övezett kastély, amikor az épületet lebontották. E sorok írója 1997-ben megkezdte ugyan a maradványok régészeti kutatását, de 2003-ban a Kulturális Örökségvédelmi Hivatal (!) akkori regionális vezetője eldózeroltatta a még látható fal- és árokmaradványokat is. A Koppány könyvében megemlített kutatás folytatása ellehetetlenült, pedig annak országos jelentősége lenne. Egy középkori eredetű nemesi kastély állt itt, melynek előzménye minden bizonnyal az oly gyakori -háza végződésű településneveink apropójául szolgált.
Érdemes megemlíteni a malom-kastélyokat is. Ezek egyikét Lukácsházán a 1990-es években a szerzővel közösen vettük észre. A felvonóhidas kapuja még ma is látható. Szerencsés volna mielőbb védelemben részesíteni ezt a negyedszázada ismert jelentős emléket! Meg kell említsem, hogy napjainkban sajnos nem olyan általános a kollégák eredményeire, közléseire való korrekt és nevesített hivatkozás, ami Koppány Tibornál még természetes.
Hogy valami kritikát is mondjak: a kastélyok elhelyezkedését szemléltető helyszínrajzok, térképek elkeltek volna. Az illusztrációk mérete általában is kívánnivalót hagy maga után. Főleg az alaprajzokból többet és nagyobb méretben is lehetett volna közölni. Ez persze inkább a szerkesztőnek, mintsem a szerzőnek róható fel, s semmit sem csökkenti utóbbi érdemeit.
A mostani összefoglalás – nem lehet azt elég kiemelten hangsúlyozni – igencsak jelentős mérföldköve a nyugat-magyarországi kora újkori kastélyok kutatásának. Fontos köztes állomás, de ezek után sem állhatunk meg! Bőven lesz még mit kutatni a következő évtizedekben is!
Dénes József
Kelbert Krisztina: Szemtől szemben. Képek az elhurcolt szombathelyi zsidóság történetéből. Kiadó: Savaria Megyei Hatókörű Városi Múzeum, Szombathely, 2014. 136 old.
A cím egyértelműen irányít bennünket, amikor kezünkbe vesszük a gyász színébe öltöztetett könyvet. Nem könnyű szembesülni azokkal az emberekkel, akiknek emlékét sokszor csupán a fotográfiák őrizték meg, nem könnyű szembenézni azokkal a kevesekkel, akik túlélték a holokausztot. Hosszú évtizedekig mély hallgatás övezte e tragédiát. A rendszerváltás után hatalmas erővel törhettek felszínre az emlékek, a tudományos kutatás is új erőre kapott. Most az évforduló kapcsán ismét előhívták emlékeiket a túlélők, s számos történészi munka, interjú készült, kiállítások nyíltak, kötetek jelentek meg országszerte, elhagyatott temetőket újítottak fel végre.
A kötet szerzője a Savaria Múzeum történésze, aki a holokauszt 70. évfordulójára munkatársaival nagyszabású és nagysikerű kiállítást rendezett, melynek anyagát e kötetben foglalta össze. A kiadvány külső megjelenése illeszkedik a kiállítás dizájnjához, Kassai Ferenc grafikusművész munkáját dicséri. A katalógus címlapján egy fiatal pár látható, a karcsú, magas, öltönyös ifjú lazán zsebre dugott kézzel, a leány pöttyös, akkor divatos fazonú ruhában. Két emberi lény, az 1930-as évek végének átlagos megjelenésű fiataljai, akik figyelmesen néznek az őket megörökítő fényképészre. Később megtudhatjuk, hogy orvos és akkori barátnője látható a képen. Mellettük a sorsukat jelző sárga csillag, valamint egy távolba tűnő szép női arc kifejező tekintete sejlik fel; a szombathelyiek tudják, hogy ő Bárdos Alice, a kitűnő hegedűművész.
A 136 oldalt tartalmazó, puhafedeles kötetet először a Zala Megyei Levéltárban láttam, ahol a kollégákkal kézről kézre adtuk, csodálva gazdag fényképanyagát. Volt alkalmam a kiállítást is megnézni, ahol a szerző és egyik munkatársa, Varga Eleonóra történész kalauzolta a Göcseji Múzeum kis küldöttségét, aki a Zsidó lakóházak Szombathelyen 1944 áprilisában című és a Női sorsok a szombathelyi gettóban fejezetek szerzője. Mayer László, a Magyar Nemzeti Levéltár Vas Megyei Levéltára munkatársa nevéhez pedig a Stadler Ignác lókereskedőtől dr. Stadler Ferenc városi tiszti főügyészig, valamint az Egy zsidó nemesi család: A szergényi Geistek címmel írt két fejezet fűződik.
A tartalomjegyzék 32 témakört sorol fel, mintegy előrevetítve a kötet hihetetlen gazdagságát. Fellapozva a kiadványt, a kiállításról készült fotókkal ismerkedhetünk meg először (Kassai Ferenc grafikusművész és Dénes Zsófia fotóművész munkái). A valóságban nyilván még hatásosabb, megdöbbentőbb volt a nagyvonalú kiállítási tér a plafonról lelógatott hatalmas Dávid-csillaggal, mely a fotóival, megvilágítva, mintegy a zsidó emberi sorsokat hordozta.
A kötet meghatározó látványeleme (ami a kiállításban jobban érvényesült, mert a tablók alatti széles sávban jelent meg) a bal oldali lapok oldalán lévő fekete sávban fehér betűkkel nyomott 3115 név a szombathelyi zsidók 1944-ben készült névjegyzékéből.
Rövid összefoglalóban olvashatjuk a kiállítás ötletének, szándékának, lehetőségének ismertetését, majd a szombathelyi zsidóság modernkori történetének bemutatása következik a XIX. század közepétől az első világháborúig. Ennek szövege Balázs Edit és Katona Attila 2004-ben megjelent munkájára "...Zsidónak maradni és magyarnak lenni..." – Mozaikok a szombathelyi zsidóság történetéből, valamint Mayer László és Varga Nóra 1999-ben megjelent (Adatok az 1848. április 4-ei szombathelyi zsidóellenes megmozdulások történetéhez című) munkájára támaszkodhatott. Feltűnik, hogy a szerző és a kötet technikai szerkesztője különleges módon alkalmazta a képfeliratokat. A szövegfolyamba ékelték a számozott, nagybetűs, szürkével kiemelt feliratokat, ami így bizony megdolgoztatja az érdeklődőt: ugyanis a képekhez keresni kell a feliratokat, vagy a feliratokhoz a képeket, sok esetben a másik oldalra lapozva.
A következő fejezet a két világháború közötti zsidóság történetét tárja fel, ahol a már említett Balázs–Katona szerzőpáros munkáján kívül a korabeli sajtó cikke és Weinhardt Vanessa a zsidó leányegylet működését feldolgozó szakdolgozata szolgálhatott forrásként.
A zsidóság jelenléte és szerepe Szombathely kereskedelmi életében a 20. század első felében fejezet szövege gazdag levéltári forrásokra, valamint Mayer László munkájára támaszkodik (Források a szombathelyi gettó történetéhez 1944. április 15. – 1944. július 30.). Számos unikumnak számító fotón ismerhetjük meg a kitűnő kereskedések portáljait, belső berendezését, mint a Fodor és Bader üzletet. Megjelenik a takarékpénztár szecessziós épülete, melyben az áru-, terményés értékcsarnok helyet kapott, valamint számos, a szakmájában kiváló kereskedő arcmásával is megismerkedhetünk a Savaria Múzeum történeti fotógyűjteményének köszönhetően.
A következő – Fő téri kaleidoszkóp – térben utaztat bennünket a zsidó kereskedések világában reklámcédulák, portálok bemutatásával, a vásár képének megjelenítésével és a portrékkal. Itt idéz a szerző először a Baljós a menny felettem. Vallomások a szombathelyi zsidóságról és a soáról című, Balázs Edit és Katona Attila által szerkesztett kötetből. (A hivatkozott irodalmat azért említettem – a teljesség igénye nélkül –, hogy érzékeltessem: a szerző saját tiszteletre méltó kutatómunkáján kívül felhasználta a már említett, az évek során megjelent szombathelyi helytörténeti műveket is, köztük saját és mások műveit a "Szombathelyi nők" sorozatból.)
Térben kalauzol tovább a kötet: a Fő tér délkeleti üzletsorában és a Király utcában. Hányszor csodálkozhattam magam is e kitűnő épületek gazdag architektúrájú homlokzatain. Most az itt élt, egykor itt dolgozó zsidó kereskedők töltik meg élettel e lapokon. Vállalkozók üzleteivel és tulajdonosaival ismerkedhetünk meg a belváros további pontjain, mint Stern Imre szabóéval, aki a Kőszegi utcában nyitotta meg férfi szabóságát, valamint úri és női divatcikkek, szabókellékek forgalmazásával is foglalkozott.
Majd következnek ismét kereskedők, iparosok, földbérlők. Közülük számomra különösen érdekes a Hoffmann család. Hoffmann Samu 1847-től működtette vegyeskereskedését a Gyöngyös utca 26. száma alatt (ma Fő tér 36.), majd 1892-től a Hoffmann Samu és Fiai Ecetgyárat. Egy ragyogó képen az ecetgyár kádárműhelyét láthatjuk, ahol éppen egy hatalmas kád készül. Halálát követően fiai, Ignác és Henrik vették át a vállalkozás vezetését. Láthatjuk a könyvben Hoffmann Ignácot és családját is a Knébel műteremben, 1916 körül. Egyik fiuk, Hoffmann János Ködkárpit címmel kiadott visszaemlékezéséből olvashatjuk az ecetgyár leírását. (Hoffmann János, a kitűnő zalaegerszegi kereskedő Schütz Frigyes leányát, Helént vette feleségül, később Nagykanizsára kerültek.)
Így haladhatunk tovább témáról témára, megismerkedve a város építészetével, egészségügyével, kulturális életével – egy-egy kiemelkedő személyiség bemutatásával, a hihetetlenül gazdag, izgalmas fotóanyag látványával, az idézett visszaemlékezések és a szerző, Kelbert Krisztina kutatásainak segítségével, aki büszke arra, hogy az eddig ismeretlen portrék, fotográfiák közül sokat sikerült azonosítani az előkészületek során, így a képek mellé névvel köthető történeteket sorakoztathatott. A kirekesztés időszakának, a holokauszt folyamatának bemutatása szembesít bennünket az eltörölhetetlen valósággal, döbbenten olvassuk a gettóba kényszerített családok történetét, felnőtt és gyermeki sorsokat. Majd szembesülünk az újrakezdés fájdalmával is.
Kitűnő, tartalmas munka, nem csodálkoznék, ha egyszer vaskosabb, szellősebb formában is megjelenhetne.
Megyeri Anna