BALOGH LAJOS: BÜKI EMLÉKTÖREDÉKEK

Amikor Gyurácz Ferenc, a Vasi Szemle főszerkesztője megkért, hogy a 750 éves jubileumra készülő büki számba írjak egy cikket a szülőfalumról (mert akkor még falu volt), először nagyon megijedtem. Több mint 80 évvel a hátam mögött hogyan tudnék eleget tenni a felkérésnek, hogyan tudnék könyvtárakba, levéltárakba látogatni egy komoly tanulmány elkészítése céljából, amikor még a napi létezés problémái is nehézséget jelentenek. Ekkor született a kompromisszumos megoldás: legyen ez az írás egy szubjektív hangvételű emlékezés, emlékezés az ifjonti évekre, azokra az időkre, amikor még én is aktív tagja voltam a településen történteknek. Így tehát amit írtam, nem történelem, nem forrásokkal dokumentált tudományos értekezés, hanem szabad emlékezés, formailag hasonlatos az oral history-hoz, az 1940-es, -50-es évek hangulatának, atmoszférájának érzékeltetése egy valahai ifjú ember szemszögéből nézve. A szubjektív látásmódból következik, hogy nem lesz minden a maga helyén, előfordulhatnak tévedések, átfedések is, főként az idősíkot illetően.

Kivétel ez alól a Balogh nemzetség történetét dióhéjban összefoglaló rövid rész, amely korábbi történeti feldolgozások eredményeire támaszkodik. Szükségesnek tartom megjegyezni még azt is, hogy mivel életem első húsz évét az alsó faluvégen töltöttem, ezért a leírtak nagy része is Alsóbükre vonatkozik. Vallás és iskolai oktatás tekintetében pedig az evangélikus egyházzal kapcsolatban vannak ismereteim.

A CSALÁD

A NEMZETSÉG EREDETÉRŐL, NÉHÁNY TÖRTÉNETI FELDOLGOZÁSRA TÁMASZKODVA

A Balogh családnév kisebb-nagyobb sűrűségben az egész magyar nyelvterületen megtalálható (HAJDÚ 2010: 52). Első előfordulását Kézai Simon krónikájának tulajdonítják, mert a Gesta Hunnorum et Hungarorom (1282–1285) függelékében ezt olvashatjuk (magyarra fordítva): "I. Fejezet. A jövevény nemesekről... Ezek után jő bé Altmann Friedburgból, pánczélos vitéz a thüringiek hazájából. Ettől származnak a mai Balogiak." A krónikás szerint tehát a Thüringiából érkezett jövevények között kell keresnünk a család őseit. A helymeghatározással kapcsolatban azonban némi probléma adódik. Történetesen az, hogy az említett tartományban Friedburg vagy ehhez hasonló nevű város nincsen. A legközelebbi hely, amely számba jöhet, Friedberg in der Wetterau, ez azonban Hessenben található. Ilyen hosszú idő távlatából persze nem lehetetlen az a feltevés, hogy ez a terület Altmann lovag idején valóban Thüringiához tartozott (Internet: KEMPELEN 1911). A történeti leírások ugyanis Altmann von Friedberg Magyarországra érkezését 1046-ra, Orseolo Péter második uralkodásának idejére teszik (A Balogh Nemzetség eredetéről. Anno Domini MMXII.).

De hogyan lett az Altmannból Balogh? Erre a kérdésre a név eredetének vizsgálata kapcsán adható válasz. Az eredetet illetően kézenfekvőnek látszik az a feltevés, hogy a ma már elavult balog 'balkezes, bal oldalon levő' jelentésű közszóból származtatjuk a Balog személynevet. Ezt teszi Hajdú Mihály is a Családnevek enciklopédiája című könyvében, hozzátéve, hogy a közszó már az Árpádok korában személynévvé vált (HAJDÚ 2010: 52). Kiss Lajos azonban óvatosabban fogalmaz etimológiai szótárában a Balogh 'a Rima bal oldali mellékfolyója' szócikkben: "A folyóról kaphatta nevét az itt birtokos Balogh nemzetség, amely első szállását a folyó mellett, Alsó- és Felsőbalog... környékén ütötte fel." (KISS 1988: 155). Kiss tehát úgy tekinti, hogy a Rima bal oldali mellékfolyójának neve valóban a balog melléknévből keletkezett, de aztán később ez a folyónév lett az itt birtokos nemzetség személyneve is. A név eredetéről ez utóbbi feltevést olvashatjuk a korábbi történeti munkákban is: a nemzetség lett a földrajzi helyről elnevezve, és nem fordítva (KEMPELEN 1911).

A MANKÓBÜKIEK

De menjünk tovább nagy lépésekkel a történelemben. A Balogh nemzetség Gömör és Kishont vármegyékből szétágazott a nyelvterület különböző részeire. A Mankóbüki Balogh család leszármazottait az 1600-as évek elejétől kísérhetjük figyelemmel, elsősorban a széles körű kutatások eredményeként. KEMPELEN Béla könyvében négy táblázatban sorolja fel a családfa elágazásait. Ahol lehetőség van rá, közli az egyes személyek születési és halálozási adatait, a házasságkötéseket, a fontosabb személyek esetében a társadalmi raglétrán betöltött tisztségüket. Kitér arra is, hogy "A család a következő címert használja: vörös mezőben könyöklő kar három fekete strucctollat tart; sisakdísz: három fekete strucctoll."

Az I. táblán a legrégebbi, Mankóbükhöz köthető személy Lőrincz (*1618, +1713 után). Jó pár generáció számbavétele után ezen a táblán található az én, szorosabb értelemben vett családom is. Még apám idejében sikerült a táblázatot kiegészíteni azon személyekkel, akik Kempelen könyvében nem szerepelhettek. Visszafelé vezetve, az emberi emlékezet által még elérhető elődök a következők voltak: Balogh Lajos, testvére Etelka; apám Balogh Lajos, testvére Kálmán; nagyapám Balogh Samu, testvérei: László, Erzsébet, Lina, Fáni; dédnagyapám Balogh Samu, testvérei: Karolina, Sándor. Itt érjük el a táblázatban olvasható utolsó személyeket.

A II. tábla az első egyik elágazását fejti ki részletesebben: Miklós (*1751. Mankó-Bük).

A III. új adattal indul: János (1620–30 körül, Mankó-Bük).

Az országút kövezett volt, makadámnak nevezték, árok húzódott az utca mindkét oldalán. Útkopró gondoskodott a rendben tartásáról, az ő feladata volt nemcsak az árokásás, hanem az úttesten keletkezett gödrök, kátyúk befoltozása is. Feladatköre kiterjedt a falun túl nyúló útrészre is, egészen a bői határig.

A hivatalos utcaneveket, településrészek nevét a helybeliek nem használták, az évszázadok alatt kialakult népi elnevezések szolgálták a falun belüli tájékozódást. Induljunk el ezek mentén, és próbáljuk meg fölidézni ezek segítségével a település fél évszázaddal ezelőtti állapotát.

A Fő utca (Kossuth Lajos u.) alkotta Alsóbük gerincét, az alsó faluvégtől a mai körforgalomig húzódott. Az acsádi országút elágazásánál, a kiöblösödő utcarészben állt egy kis házikó, ez volt az alsóbüki fecskendőház. Éppen hogy csak elfért benne a kerekeken járó tűzoltó fecskendő és a hozzá tartozó alkatrészek. Nagy szükség volt rá, mert a 30-as, 40-es években gyakoriak voltak a tűzesetek. Gyermekkorom első nagy élménye, amelyre még visszaemlékezem, az volt, hogy 1941-ben leégett a pajtánk. Három pajta égett egyszerre, a mienken kívül a szomszédos Horváth Sándoré és Ágoston Lajosé is. Éjszaka történt a szomorú esemény. Anyám kivitt bennünket, gyerekeket az udvarra, ahonnan jól lehetett látni a magasba csapó lángokat. A tűz erősségét az okozta, hogy mindhárom épület tele volt az állatok téli takarmányával. Mindenünk odaveszett. De megmentett bennünket az összeomlástól a társadalmi szolidaritás. A tűzeset utáni napokban sorban jöttek a szekerek, mindenki kötelességének érezte, hogy tehetségéhez mérten segítsen a bajba jutottakon. Ha jól körülnézek a házamban, a ma már csak faháznak használt istállóban, még most is találok néhány üszkös fagerendát. Hasonló tűzeset volt Alsóbükön az is, amikor a mai Hotel Piroska környékén égett le több zsúptetős lakóház. Erre azonban nem emlékszem, csupán hallomásból tudok róla. Csak suttogva emlegették, hogy az akkortájt gyakori tűzesetek valójában nem spontán keletkeztek, hanem anyagi érdekek álltak mögötte.

A Gyurátz közön (Gyurácz utca) elindulva bal oldalon állt Gyurátz Ferenc evangélikus püspök szülőháza. Szegény kis házikó, zsúpszalmás, földpadlós viskó, ahonnan a tehetséges fiatalember eljutott magasabb régiókba, a pápai lelkészi, majd a püspöki székbe. Talán innen hozta magával azt a testi tulajdonságát, hogy állandóan fázott, még akkor is, amikor már komfortos körülmények közé került. Lelkésztársainak gyengéd szeretetét tükrözi az az anekdota, amely általánosan ismert volt baráti körökben, hogy Pápán négy fagyos szent van: Szervác, Pongrác, Bonifác és Gyurátz. – Én az utódok által lakott házba különös módon jutottam el. Farsang idején a lányos házaknál esténként összegyűltek a tollfosztó lányok, asszonyok, vidám csevegés folyt az asztal körül. Közben azonban megjelentek a maskarába öltözött legények, ijesztgették, korommal kenték be a fehérnépet. A maskarások egyike voltam én is.

Még tovább menve bal oldalon, a Répce-part közelében egy nagyobb közösségi térhez érkeztünk, ez volt a Koplaló. Nyáron Kanász Sándor hajtotta ki a disznócsordát, végigment velük a falu Fő utcáján, ostorral csattogtatva hívta föl a figyelmet, hogy engedjék ki a legelőre szánt anyadisznót. Majdnem minden házban tartottak egyet, ezért tekintélyes mennyiségű állat gyűlt össze az őrizete alatt. A csorda déli pihenőhelye volt a Koplaló. Aratás idején azonban egyéb fontos funkciója is volt a területnek. Gyakran előfordult, hogy aratásra már elfogyott az állatok szemes takarmánya vagy az emberi táplálkozás fő kelléke, a liszt. Ilyenkor előlegben elcsépeltek egy-egy szekér árpát, búzát, hogy ne szenvedjenek hiányt. Két cséplőgép-tulajdonos is igyekezett kielégíteni ezt az igényt: Francsics Jani és Bedy János. Mindketten fölállították gépüket a Koplalón, és folyamatosan érkeztek a gazdák gabonával megrakott szekerekkel. A házaknál elvégzett masinálás (cséplés) után még egyszer újra kiálltak, mert akkor meg a maglóhert és maglucernát kellet elcsépelni, hogy jövőre is legyen elegendő vetőmag a zöldtakarmány termesztéséhez. Ez bonyolultabb feladat volt a normál gabona cséplésénél, Francsics Jani például külön géppel dörzsöltette ki a lóhere gubójából a szemeket.

Innen már csak egy ugrás az Öreg-híd, amely a Répcén vezeti át a közúti forgalmat Acsád felé. Vastag fagerendákból ácsolták össze, de azért gyakran kellett javítani, cserélni egy-egy alkatrészét. Talán emiatt nevezték Öreg-hídnak. Emlékezetem szerint az 1965-ös árvíz elvitte a teljes építményt, ezután készült a nagyobb strapabíró betonhíd.

A hídtól fölfelé haladva egy gödrös, nyárfás liget következett, a falu tekintélyes gazdájának, Balogh Gézának a tulajdona. Valamikor téglagyár volt itt, ennek nyomai a gödrök, ahonnan az agyagot kitermelték. Balogh Ferenc működtette. Büki házam udvarán még ma is található néhány B F jelű nagyméretű tégla, amelyek feltehetően innen származnak. Egy kis építmény is állt a telek sarkában, amely a gyárépületek maradványa lehetett. Itt lakott Horváth Gyula bácsi (nekem, gyereknek csak Gyula bácsi), akit általánosan csak Ligeti Grófnak hívtak. Azért Ligeti, mert a falutól kissé távolabb, fás, ligetes környezetben élt családjával együtt. Mivel az épület is Balogh Géza tulajdona volt, a bérlet fejében a lakónak évenként megállapodott napszámot kellett teljesíteni. Egyébként Gyula bácsi részes aratóként nálunk is dolgozott, de napszámba is sokszor hívtam őket a mezei munkák idején.

Kábosztás szer (Deák Ferenc utca). Régidőktől fogva fontos tápláléka volt a falusi embereknek a káposzta. Termesztéséhez azonban gondosan kiválasztott területre volt szükség. A termőföld minősége ezen a részen kiváló, a Répce közelsége pedig megfelelő nedvességet biztosított a talajnak, még tartós szárazságok idején is. Hosszú, keskeny parcellák voltak itt kertészkedésre, de legfőképpen káposzta termesztésére. Gyerekkoromban, a 40-es években néhány ház között még látható volt a keskeny parcella, egy régebbi állapot maradványaként. A mi családunk káposztaföldje a Tormás-szeg nevű dűlőben volt, a Répce jobb partján. Úgy béreltük az egyik rokonunktól. Tavasszal palántáztunk, a vizet a Répcéből merítettük, ősszel pedig betakarítottuk a bőséges termést. Máig is csodálkozom a nagy mennyiségen. A szekér oldalát deszkákkal kellett megnagyobbítani, hogy egy fordulóval haza tudjuk szállítani. Nem permeteztünk, nem kellett óvni a fejlődő növényeket a kártevőktől.

Az őszi munkálatokhoz elengedhetetlenül hozzá tartozott a káposzta eltevése. A termés fele a kamrába került, téli fölhasználásra, a másik felét pedig legyalulva hordóba tettük savanyú káposztának. Szorgos kezek kétfelé vágták a fejeket, a középen levő torzsát kimetszették, és így került a káposztametszőbe, amelynek éles kése fölött húzogatva a kis ládikót, apró szeletekben hullott alá a hordóba a gyalult káposzta. Időnként a tömőfával megdöngölték, hogy minél kevesebb levegő maradjon benne. Ha éppen volt kéznél, ízesítésül néhány birsalmát is szeleteltek a sorok közé (l. Balogh, 2004. 5. és 7. ábra). Végül aztán méretre szabott dongákkal lezárták, majd súlyos kövekkel lenyomtatták a hordót. Ilyen módon elkészítve néhány hét múlva levet eresztett, kellőképpen megsavanyodott a káposzta, a téli disznóölések legfontosabb étele.

Templom köz (Jókai utca). Nyilvánvaló, hogy az itt épült evangélikus templomra utal a népi elnevezés. Nemrég ünnepeltük felavatásának 225. évfordulóját (BALOGH, 2010).

Vele szemben áll egy kisebb épület, mintegy 50 méterre az utcafronttól beljebb. Ez volt a tejcsarnok, rövidebb nevén a csarnok. (Más funkcióval, de a ház még mindmáig megvan.) Ide hordtuk a frissen fejt tejet, naponta kétszer, reggel és este. Hosszú ideig egy Bóna nevű szakember üzemeltette, ő volt, népszerűbb nevén, a vajmester. Asszonyok, lányok, fejlettebb gyerekek fordultak meg itt tele kanna tejjel, beleöntötték az úszó fedelű mérőedénybe, amelyről a vajmester leolvasta a hozott mennyiséget, és gondosan bejegyezte egy kis könyvecskébe. Ennek alapján készült a havi elszámolás és a pénz kifizetése. A beérkezett tejet először lehűtötték. Erre a célra egy bordás felületű, legalább egy méter magasságú bádogedényt használtak, amelynek belsejébe hideg vizet öntöttek, a külső felületen lecsorgó tej hőmérséklete pedig jelentős mértékben csökkent. Fontosabb szerkezet volt azonban a szeparátor, nehéz, nagy gépezet, amelyet kézzel hajtottak. Az erősebb fiatalemberek gyakran segítettek a vajmesternek a gép üzemeltetésében. Funkciója az volt, hogy a tejszínt a centrifugális elv alapján szétválasztotta a tej egyéb alkotó elemeitől. A tejszínből még itt a csarnokban vaj készült, a szeperát pedig mindenki a hozott tej arányá ban visszakapta, és elvihette haza. Ez volt otthon a disznók, malacok legfőbb tápláléka. Csak elvétve, nagyon szegény családoknál fordult elő, hogy a szeperát elfogyasztották, főként túró formájában. Amíg ez a művelet, a szeperálás zajlott, hangos terefere verte föl a csarnok csendjét, nyáron az udvaron levő kispadon, télen pedig bent az épületben.

A csarnok épületéhez tartozott egy jégverem, amelybe a hátsó helyiségből volt a lejárat. Itt tartották a tízdekás csomagolásban elkészült vajat mindaddig, amíg a vevő el nem szállította, vagy a helybeliek föl nem vásárolták. Minden télen kemény munkát igénylő feladat volt a jégverem jéggel történő feltöltése. Erre akkor kerülhetett sor, amikor – főként januárban – hidegre fordult az idő, és a határban levő szabad vízfelületeken a jég legalább 15–20 centiméterre vastagodott. Ekkor összeállt kéthárom lovas gazda, megállapodtak a feltételekben, és elkezdték a jég hordását. A Tormásszegben levő erek vízzel telve egy-két méter mélységűek voltak, amikor kellőképpen befagytak, többnyire innen töltötték föl a tejcsarnok jégvermét.

Jakab-malom. (Az 1858-as első kataszteri térképen Horváth-malom néven szerepel.) Ha tovább megyünk a Templom közön, a Parkom Bt. telephelye után hamarosan a Malom-árokhoz érünk, amelynek az volt a funkciója, hogy árvíz idején a gátat áttöréssel fenyegető vizet oldal irányban elvezesse. Szárazság idején nem volt benne víz. Jakab Károly volt a malom tulajdonosa, aki alkalmazottaival olyan sikerrel működtette az üzemet, hogy még távoli falvakból is jártak ide szekerek búzát őröltetni. A liszt kívánság szerint többféle minőségben készült. Leginkább kenyérlisztre volt szükség, és nullás lisztre a sütéshez, főzéshez. Az épületnek a háború után, sajnos, szomorú sorsa lett, lebontották, a berendezését pedig széthordták. Ipari műemlékként ma nagy látogatottságnak örvendene.

A malommal kapcsolatban említenünk kell még a szabad strandot, a gát alatti mély vizet, amely nyáridőben gyerekek és felnőttek kedvenc fürdőhelye volt. Kisebb kabinokat is építettek az átöltözéshez. Ide járt szórakozni a falu kis létszámú értelmisége, többek között tanítómesterünk, Czuppon Béla is, aki gyakori vendége volt a fürdőnek. Mi gyerekek vidáman ugráltunk a gátról a mélybe, közben pedig kajánul szemléltük a tanító urat, aki méltóságteljes lassúsággal haladt egyre beljebb és beljebb, míg végre rászánta magát, hogy megmártózzék.

Mókus szer (Torkos sor). Utólag most már nehéz lenne megfejteni, hogy ezt az egysoros utcát miért nevezték Mókus szernek. Talán azért, mert félreeső fekvése miatt mókusok tanyázhattak a házak közelében.

Bészeg (Jelentése 'Belsőszeg'). A település legrégibb része, a városháza és a Baross utca környékén levő utcarész. Ez volt 'a falu', hiszen a vele párhuzamos Petőfi utca házai csak később épültek ki, még az én gyerekkoromban is sok volt itt az üres telek. A Művelődési Ház helyén pedig termékeny szántóföld volt.

Rájcsu. A mai városháza közelében állt egy nagyobb méretű épület, amely Közép- és Felsőbük tűzoltószertára volt. Az Önkéntes Tűzoltó Egyesület használta és gondozta. A körülötte levő nagyobb terület különleges szerepet kapott az I. világháború idején, amikor ulánus katonák állomásoztak a községben. Sági Ferenc kutatásai szerint sebesülteket ápoltak az evangélikus iskolában (SÁGI, 2015), de akik már meggyógyultak, azok itt gyakorlatoztak, lovagolva fejlesztették katonai ismereteiket. Valószínűleg tőlük származik a Rajcsu elnevezés, amely a német Reitschule 'lovasiskola' átvétele. Lehetséges, hogy a híres bécsi Spanyol Lovasiskola (Spanische Reitschule) is ihletője lehetett a névadásnak. Már gyerekkoromban kihalófélben volt az elnevezés, de az idősebbek azért még használták.

Dutyi. Juo gyerëk lígy, mer evüsznek a csöndiërëk, osztá bezárnok a dutyiba. Gyakran ijesztgették ezzel a gyerekeket, ha feltűnően rosszak voltak. Az óvoda kertjének déli sarkában az utcafrontban állt egy keskeny, de aránylag magas épület, csendőrpihenő, amelynek emeleti része az ideiglenesen fogvatartottak őrzésére szolgált. Bármennyire is szigorú volt a csendőrség, nem emlékszem, hogy valakit is bezártak volna ide.

Mozi. Bármennyire is furcsa, de előbb volt Bükön mozi, mint villanyvilágítás. Középbükön, a vashíd mellett levő üres telket építette be erre a célra – emlékezetem szerint – Jakab Károly, impozáns külső és belső kialakítással. Úgy tűnik, a Répcén levő malom elég jövedelmet termelt ahhoz, hogy egy ilyen nagy vállalkozásba is belefogjon. Mivel villany nélkül nincs vetítés, a problémát úgy oldotta meg, hogy egy kisebb mellékhelyiségben aggregátor segítségével termelt áramot. Sajnos, ennek a berregése időnként a vetítőterembe is behallatszott. – Csak mellékesen jegyzem meg, hogy Alsóbükön az országos hálózathoz való csatlakozás előtt is volt már villany. A Jakab-malom turbinája egy kisebb áramfejlesztőt hajtott, és az így termelt egyenáram oszlopokon, két szál dróton jutott el a Fő utcába. Néha inkább csak pislogott, ha egyszerre sokan használták, de azért villany volt. – A mozi nagy érdeklődést váltott ki a faluban. Olyan népszerű filmeket játszottak, mint a Halálos tavasz Karády Katalinnal, Szörényi Évával és Jávor Pállal, a Rózsafabot Szeleczky Zita és Timár József főszereplésével, a külföldi gyártásúak közül pedig az amerikai Orgonavirágzás című film. Igaz, nemcsak az aggregátorral volt baj, a filmszalag is gyakran elszakadt. Ilyenkor fölgyújtották a világítást, többen kimentek az udvarra beszélgetni, amíg a hibát ki nem javították. Kár, hogy a kedvelt művelődési intézménynek szomorú vége lett: ismeretlen okok miatt leégett, és már nem is építették újjá.

EGYHÁZI ÉLET (AZ EVANGÉLIKUSOKNÁL)

A templom környezete az elmúlt néhány évszázad alatt jelentősen átalakult. Még az én gyerekkoromban is három épület állt – a templomon kívül – ezen a meglehetősen nagy egyházi telken. Bármennyire is hihetetlen, de használható állapotban volt még a régi iskola, eredetileg zsúpfedéllel, később azonban már cseréptetővel. A tanítás itt akkor szűnt meg, amikor a Kossuth Lajos utcában elkészült két oktatási tanterem. A régi épületet egyházi irodának rendezte be Fülöp Dezső lelkész úr, de heti rendszerességgel itt tartották a bibliaórákat is. 10–15 szék elfért a helyiségben. A puszta falakat egyetlen nagyméretű kép díszítette, Leonardo Utolsó vacsorájának másolata, felidézve ezzel a milánói Santa Maria delle Grazie-templom és kolostor refektóriumának hangulatát.

Az utcafrontot két épület foglalta el, a nagyobbik volt a paplak, egy kisebb pedig a tanítólakás. Mészáros Ernő tanító úr lakott itt mindaddig, amíg ezt a házat le nem bontották. A két épület között egy eléggé keskeny sikátor vezetett a templom bejáratához. Vasárnaponként, istentisztelet után itt vonultak el a hívek, a tanítógyerekek pedig a rácsos ajtó mögött érdeklődéssel figyelték a színes forgatagot.

A délelőtti istentisztelet 10 órakor kezdődött. Korábban délután két órakor is volt rövid könyörgés, de erre alig néhányan mentek el, ezért egy idő után megszüntették. A céhmester, Pető Laci bácsi harangozott, és ellátta a templomszolga feladatkörét. Az asszonyok padjai a földszinten voltak, a férfiak pedig a kórusban helyezkedtek el. Íratlan szabály volt ez a kialakult rend, eredete valószínűleg a templomépítésig vezethető vissza. Megszólásnak tette ki magát az, aki nem alkalmazkodott az ősi szokáshoz. Minden család tudta a maga helyét, rendszeresen oda ültek az istentisztelet alatt. Most utólag már nehéz lenne rekonstruálni a régi ülésrendet, de a szorgalmas templomba járók még most is ragaszkodnak a megszokott helyükhöz. Nemcsak a felnőttek, az iskolás gyerekek is mindig ugyanarra a helyre ültek. A kisiskolásoké volt a bejárattól jobbra levő kórusban a hátsó pad, a nagyiskolásoké pedig ugyanez a másik oldalon. Persze, csak a fiúké, mert a lányok a földszinten, szüleikkel együtt foglaltak helyet.

A kántori feladatokat Mészáros Ernő látta el, a nagyiskolások tanítómestere. Sátoros ünnepek másnapján azonban az alsós tanító, Czuppon Béla orgonált. Ilyenkor a perselybe dobott offertórium is őt illette meg. Készült is a tanító úr a megtisztelő felkérésre, az iskolai tanteremben levő harmóniumon már hetekkel korábban gyakorolta az egyházi énekeket. A templomban az orgona fújtatóval működött, lábpedált kellett nyomkodni, hogy a szerkezet megfelelő mennyiségű levegőt kapjon. Hogy melyik gyerek legyen a fujtató, az mindig előző nap dőlt el, amikor a tanító úr kijelölte a soron következőt.

Az 1950-es évek elején a lutheránus egyházban elterjedt mozgalom volt az evangélizáció. Ennek keretében számos vendégprédikátor fordult meg a büki gyülekezetben is, akik fokozott mértékben fölkeltették a hívek érdeklődését. Egy-egy jeles egyházi személyiség közreműködése az istentiszteleten tömött padsorokat eredményezett. Így volt ez akkor is, amikor Túróczi Zoltán püspök tett látogatást nálunk. A Baloghok padjában ültem, a kórusban, közvetlenül a szószék mellett. Élénk figyelemmel kísértem a prédikáció minden mondatát, tartalmának minden gondolatát. Olyannyira rögzítődött bennem a szöveg, hogy hazaérve az istentiszteletről, otthon emlékezetből szóról-szóra leírtam a templomban elhangzottakat. Amikor tudomást szerzett erről Fülöp Dezső lelkészünk, elkérte tőlem az írást, és továbbította Túróczi püspök úrnak. Hogy mi lett a későbbi sorsa, azt már nem tudom. De azért megemlítem, hogy ebben a történetben nem az enyém a dicsőség, hanem Túróczi Zoltáné, aki képes volt egyházi szónoklatát olyan fegyelmezett, logikus sorrendben felépíteni, hogy a rekonstrukció sem okozott különösebb nehézséget.

Az egyházi szertartások évtizedek során kialakult rend szerint zajlottak. Külön szeretném megemlíteni a temetést, amely jelentős mértékben különbözött a jelenlegitől. Nem volt akkor még a temetőben ravatalozó, ezért a halott búcsúztatása a halottas háznál, az udvaron történt. Még télidőben is, hiszen anyám 1952 decemberében halt meg, kemény hideg volt, ennek ellenére az udvaron ravatalozták föl, és itt gyülekeztek a gyászolók is. A szertartást megelőzően az elhunyt személy családtagjai gondos előkészülettel szervezték meg a szomorú eseményt, hogy minden a maga rendjében, méltó tisztelettel valósuljon meg. A tisztelendő úrral megegyeztek a temetés időpontjában, és ennek függvényében kérték föl a további közreműködőket, többek között a halottvivőket is. A halottvivők többnyire a rokonság köréből kerültek ki, de sokszor rokoni kapcsolat nélküli barátokat, ismerősöket is felkértek erre a feladatra, különösen akkor, ha a halottas ház és a temető között elég nagy volt a távolság. Ilyenkor nyolc halottvivőre volt szükség, akik négynégyes felállásban vették vállra a Szent Mihály lovára fektetett koporsót. Amikor már fáradtak voltak, cseréltek, a másik négy következett. Így is elég nehéz volt a teher, különösen akkor, ha kövér, nagy testű elhunyt került a ravatalra. Ennek ellenére senki nem utasította vissza a felkérést, mindenki erkölcsi kötelességének érezte a közreműködést.

A kántortanítónak is volt feladata. Nemcsak az éneklés a szertartáson, hanem előző nap az iskolában ő jelölte ki azokat a gyerekeket, akikre szükség lesz a temetésen. Elsősorban a keresztvivőket. Nem a sírra kitűzendőt vitték, hanem azt a magasra feltartott keresztet, amelyet két gyerek vitt a pap meg a kántor előtt a halottas menet élén. Az volt a szokás, hogy amikor vége a szertartásnak a halottas ház udvarán, elindul a menet, megszólalnak a harangok, és mindaddig harangoznak, amíg ki nem érnek a temetőbe, az előző nap már megásott sírhoz. De hogyan értesült a harangozó arról, hogy mikor kell megkondulni a harangoknak? Nem volt mobiltelefon, amely megoldotta volna a problémát. Ebben segítettek a tanító úr által kijelölt iskolás gyerekek, akik a halottas ház és a templom közötti útvonalon csatárláncba állva adták tovább a hírt. Látótávolságra, egymástól pár száz méterre állt egy-egy gyerek. Az első a megegyezés szerint magasba dobta a sapkáját, majd ezt tette a többi is, és így jutott el az üzenet a harangozóhoz. Méltóságteljesen vonult a gyászmenet végig a falu fő utcáutcáján. A szembe jövő járókelők tisztelettel levették a sapkájukat. A tisztelet jele volt az is, hogy amíg elhaladt a menet a közösségi épületek előtt, a kocsmáros bezárta az ajtaját, de ugyanígy járt el a boltos is. Nem akarok nosztalgiázni, de valahogy méltóságteljesebb volt az akkori temetés, mint a mai, még azok is fejet hajthattak, gondolatban elbúcsúzhattak a mindenki által ismert halottól, akik a szertartáson valamilyen oknál fogva nem vettek részt. Szinte az egész falu szeme láttára kísérték a halottat utolsó útjára.

Fülöp Dezső 1931-től 1959-ig volt a büki evangélikus gyülekezet lelkésze (GYURÁCZ 104). Sokan, sok mindent köszönhetünk neki. Én is hálásan gondolok arra, hogy az ő közreműködésével jutottam el a szombathelyi Nagy Lajos Gimnázium esti tagozatára, majd később Pécsre, a szakérettségis tanfolyamra. Azt azonban kevesen tudják róla, hogy a lelkészi szolgálat mellett irodalmi ambíciói is voltak. 1938-ban jelent meg Kecskeméten egy kis könyvecskéje Lélekharang címen, amely az alcím szerint falusi életkép 3 felvonásban, 7 képben. A korabeli népszínművek hangulatát kelti életre egy elképzelt történet keretében. Azt már én sem tudom, hogy előadták-e valahol és valamikor.

ISKOLA

Két teremben folyt a tanítás. A mai imaterem helyén a kisiskolások tanultak, az alsó 1–3. osztály, Czuppon Béla tanító úr irányításával. Bejárata közvetlenül az udvarról nyílott, a másik sarokban, tehát nem ott, ahol most. A mellette levőt a nagyiskolások foglalták el. Tanítójuk a gyülekezet kántora, Mészáros Ernő. A gyerekeknek reggel 8 órára kellett elfoglalni helyüket az iskolapadban. Ekkor még délután is volt tanítás: 12-kor a tanító úr hazaengedte a nebulókat ebédelni, de 2 órára már vissza is kellett jönni a délutáni foglalkozásra. Kivétel a szerda és a szombat, ekkor ugyanis csak délelőtt volt tanítás.

Az iskolai felszerelésről is illik néhány szót szólni. Általában mindenkinek volt hátitáskája. Benne az évfolyamnak megfelelő tankönyv, és elengedhetetlen kellékként a palatábla, a palavessző és a spongya (szivacs). A fakeretbe foglalt palatábla egyik oldala vonalas, a másik kockás volt. A megnedvesített spongyát nem tettük a táskába, mert a háti rázkódással letörölte volna az otthon elkészített házi feladatot. A tábla fakeretében levő kis lyukon átfűztünk egy madzagot, ennek a végére kötöttük a spongyát, amely így a táskán kívül lógott iskolába menet. Talán mondanom sem kell, hogy a megnedvesített spongya a palatáblára írt szöveg letörlésére szolgált. A palavesszőt otthon minden nap kihegyeztük.

A tanteremben az ülésrendet a tanító úr alakította ki. Az első sor volt a szamárpad, ide helyezte el a legbutább gyerekeket, hogy közvetlenül a szeme előtt legyenek. Persze, azért osztályonként is el voltunk különítve, elöl az első osztály és hátul a harmadik. A pad szélén ült az első tanuló, mellette a második és a harmadik. Ezért a három helyért állandó versengés folyt, ha valamelyik jobb eredményt ért el, mint a társa, akkor helyet cseréltek, szóhasználatunk szerint "ledobta" egyik a másikat.

A délelőtti tanítás idején volt egy hosszabb szünet. Legtovább akkor tartott, amikor a tanító úr kinyitotta a sarokban álló szekrény ajtaját, amelyben egy rádió rejtőzött. A ritkaságszámba menő készülék hibátlanul megszólalt, gyakran egy fél órára is elvonva mesterünk figyelmét a tanításról. Ki is használtuk a lehetőségeket. Az utcán, a mai körforgalom helyén állt egy kis házikó, egy trafik, ahol a dohányon kívül más egyéb nyalánkságokat is lehetett kapni. Legkedveltebb volt a gumicukor és a "vetető". A "vetető" hasonlított a mai matricához, amelyről szebbnél szebb képeket tudtunk ragasztani az iskolai füzetünkbe. Homályos oldalát ráfektettük a füzet lapjára, a másik oldalát pedig vizes kézzel addig dörzsöltük, amíg óvatosan le lehetett húzni róla a képet takaró papírt. De ki volt ez a trafikos? Csak annyit tudtunk róla, hogy hadirokkant, a szűk kis ablakon át nem is nagyon láttuk az alakját. Sági Ferenc kutatásai szerint valószínűleg Németh János hadirokkant, állami trafikosé volt ez a kis házikó, ő szolgálta ki az iskolás gyerekeket és a néhanéha oda vetődő vásárlókat.

Egyik alkalommal tanítómesterünk azzal az ötlettel állt elő, hogy ültessünk diófát az iskola udvarára. Jókora nagyságú csemetét vásárolt, mi gyerekek kiástuk a gödröt, hordtuk a vizet, letapostuk a földet a gyökérzet között. Meg is lett az eredménye a szorgos munkának, megeredt és szépen fejlődött a diófánk. Szomorúan és megöregedve még most is ott áll a gyülekezeti terem udvarán, a volt iskolai tanterem bejáratánál.

Azért azt is el kell mondani, hogy Czuppon tanító úr pedagógiai kelléktárából nem hiányzott a testi fenyítés sem. Ez a fegyelmező eszköz egy szép szál mogyoróvessző formájában vált kézzelfoghatóvá. Meg nem írt házi feladatért, iskolai rendetlenkedésért, feltűnően rossz tanulmányi előrehaladásért rendszeresen járt néhány körmös vagy tenyeres. Súlyosabb esetekben a deres sem maradt el. Szerencsére én kimaradtam ezekből a fenyítésekből. Osztályelső voltam, a tanulással nem volt baj, a gyerekek gyakori csínytevéseiben pedig nem vettem részt. Tulajdonképpen igazi barátaim sem voltak. Félénk természetemmel kapcsolatban két rövid történetre még most is élénken emlékezem.

Meghitt szokás volt iskolánkban, hogy karácsony előtt, az utolsó tanítási napon a gazdagabb szülők gyerekei megajándékozták a szegényebbeket. Első osztályos voltam, amikor anyám küldött egy fél kalácsot, hogy adjam oda valamelyik szegény osztálytársamnak. Elkezdődött az ünnepség, az osztogatás, de én félrehúzódva nem mertem elővenni a kalácsot, ott maradt a padfiókban. Hetekig nyomta lelkiismeretemet a padban már összeszáradt fél kalács, míg végre egy alkalommal, titokban visszavittem anyámnak, aki jól megszidott a gyámoltalanságomért.

A másik történet közvetlenül a tanításhoz kapcsolódott. Minden nap volt énekóra, ahol a templomi énekeket sajátítottuk el, azokat gyakoroltuk. Éneklés idejére fölálltunk a padban, ülve nem lett volna célszerű a gyakorlás. Egyik alkalommal a tanító úr fölemelte a pálcáját, és megálljt parancsolt. Ki morog? – kérdezte érdeklődve. Semmi válasz. Tovább folyt az éneklés, és újra elhangzott a megismételt kérdés: Ki morog? – Ismét semmi válasz. Ekkor elindult a sorok között, és élénken figyelt minden gyerekre. Amikor hozzám ért, diadalmasan fölkiáltott: Megvan. Te vagy az. – Különösebb következménye nem lett a leleplezésnek, de én egy életre elkönyveltem magamnak, hogy nem tudok énekelni. A későbbi órákon csak tátogattam, mozgott a szám, de hang nem jött belőle.

KISPARASZTI GAZDÁLKODÁS

Erről a témáról kellene a legtöbbet írnom. Évszázadokon át a föld volt az itt élő emberek éltető eleme. A föld termése biztosította számukra a megélhetést, az önellátó gazdálkodás során mindent megtermeltek, amire egy családnak szüksége volt. A gabonából kenyeret sütöttek, a takarmányt az állatokkal etették föl, disznót vágtak, tojást és csirkehúst sem kellett üzletben vásárolniuk. Természetes, hogy ez a körforgás az idők folyamán sokat változott. Az én gyerekkoromra például már kiment a divatból a kenderfeldolgozás, ingnek, ruhának való anyagot a boltból szereztek be. De azért a mi házunk padlásán is ott volt még használaton kívüli állapotban a rokka, a melléképületben a kendertiló. Ez utóbbira azért volt szükség, mert kisebb területre, jó minőségű földbe, a Répce közelében minden évben vetettek kendert. Ha megérett, kinyűtték, a folyóban eláztatták, tilolóval a pozdorjától megtisztították a kenderszálakat. Elvitték Szombathelyre a kötélverőhöz, aki rudazókötelet, a szarvasmarhák istállói megkötéséhez fejrevalót készített belőle.

Két nagygazda élt Alsóbükön, Balogh Géza és Kajtár Sándor. Nemcsak a földterületük volt kiemelkedően nagyobb a többiekénél, hanem jelentős mennyiségű szarvasmarhát is tartottak. Nyáron, "masinálás" idején szóbeszéd tárgya volt, melyiküknek hány mázsa búzája, gabonája termett. Balogh Géza bottal járó, hajlott hátú öregembernek számított már az én koromban is, ennek ellenére jól működő gazdaságot üzemeltetett. Alsóbük többi lakói 15–20 hold földön gazdálkodó kisparasztok voltak. Ennyiből ugyan szerényen és tisztességesen meg lehetett élni, de azért szinte mindenki többre vágyott, kevés megtakarított pénzét – ha alkalom kínálkozott – még újabb földvásárlásra fordította. Az Ovas és a Tormás-szeg nevű dűlőkben, a Répce-partján voltak a rétek, ezek adták az állatok részére a téli szálastakarmányt. Május végén kaszálták és szárították a szénát, augusztus végén pedig, ha kedvező volt az időjárás, a sarjú betakarítása következett. Megteltek a pajták a télre szükséges takarmánnyal. Mivel istállózó állattartás folyt már évtizedek óta, nem volt divatban a szarvasmarhák legeltetése. Kivételnek számított a késő őszi időszak, amikor a réteken már minden betakarítás befejeződött. Ilyenkor kihajtottuk a marhákat, nemcsak a saját rétünkre, hanem az egész nagy dűlőt igénybe lehetett venni.

Sajnos, a korábban nagyobb táblájú szántóföldek a XX. század közepére eléggé elaprózódtak. Ennek oka az örökösödési szokásokban keresendő. Ha egy családban két gyerek volt, akkor az apa halála után mindkét gyerek egyforma mértékben örökölt, többnyire úgy, hogy a terjedelmesebb szántóterületeket kettéosztották. Így állt elő az a helyzet, hogy a 15–20 hold föld a határ különböző részein, öt-hat dűlőben volt elérhető. De azért némi előnye is volt ennek a széttagoltságnak. Például az, hogy az eltérő minőségű földekből mindenkinek jutott jobb is, rosszabb is. Az is előnynek számított, hogy jégverés idején egy-egy gazdának nem pusztult el a teljes termése, mert az egész határt azért sohasem verte el a jég.

A falutól távolabb eső parcellák művelése több időt igényelt elsősorban a nehezebb megközelíthetőség miatt. Kapálás idején gyalog mentek a mezőre, sokszor mezítláb a dűlőút porában. Dolgoztak késő estig, de valakinek délidőben haza kellett menni, megetetni az állatokat. Télen kétszer, nyáron háromszor etették a szarvasmarhákat.

A gazdák jelentős része lovakat tartott, ezekkel szántottak, vetettek, hordták haza a föld termését. A konzervatívabb gondolkodású, főleg idősebb emberek ökrökkel végeztették el ugyanezt a munkát. Szegényebb családok viszont, akiknek még ökör tartására sem volt lehetőségük, a teheneket fogták be szántásra, trágyahordásra és egyéb szekeres munkálatokra. A tehenek igába fogásának viszont az lett a következménye, hogy elapadt a tej, vagy csak vékonyan csordogált a fejés alkalmával.

Végezetül egy, részletes kutatások nélkül inkább csak néphagyománynak tekinthető történetet szeretnék közzétenni, amelynek szálai föltehetően a jobbágyfelszabadításig nyúlnak vissza. Még az én időmben is általánosan ismert volt, hogy a határ két nagy területre tagolódott, Nemesi-mezőre és Paraszt-tagra. Paraszt-tagnak nevezték azt a több száz holdas földterületet, amely a mai Európa út (régi nevén: Tüskési út) és a fürdőre vezető másik út (régi nevén: Enesei út) között terült el, a bői országúttól egészen a lócsi határig. Egy részét most a gyógyfürdő és annak építményei foglalják el. Apámtól hallottam, több alkalommal is elmondta, hogyan történt ennek a nagy szántóterületnek a parcellázása. Ő sem tudta, vagy talán nem akarta elárulni, hogy mikor és milyen okok következtében vált időszerűvé ez a nagyarányú földosztás, csak a parcellázás módjáról beszélt. A hét dűlőt magában foglaló területen az új tulajdonosok mindegyike mind a hét dűlőben kapott földet. Nem kétséges, hogy így eléggé keskeny parcellák alakultak ki, de legalább az igazságon nem esett csorba. Fontos volt még a sorrend megállapítása is. Ez a lakóházak elhelyezkedéséhez kapcsolódott. A Ziegler-kastélytól (ma OTP) indultak el délkelet felé, és így a lakóházak helyéhez igazodva mérték ki a földeket is.

Mi a valóságtartalma ennek a történetnek? Van-e valami köze a három Bük 1840. évi úrbéri lajstromában szereplő jobbágyokhoz vagy az 1850. évi háztulajdonosokhoz (GYURÁCZ: 179–184)? Nem tudom. Annyi azonban bizonyos, hogy amikor befogtuk két szép lovunkat, a Fecskét és a Sárit, elindultunk apámmal a Hetedik-dűlőbe takarmányért, befordultunk a földeket átszelő keskeny útra, apám még a birtokváltozások ellenére is azonosítani tudta a hét dűlő parcelláinak tulajdonosait és lakóházhoz való tartozásukat.

IRODALOM

BAÁN Kálmán: A Mankóbüki Balogh család. In: Magyar Családtörténeti Szemle, 1939. 4. szám.
BALOGH Lajos: Büki tájszótár. Vasi Szemle Szerkesztősége, Szombathely, 2004.
BALOGH Lajos: 225 éves az evangélikus templom. In: Büki Újság, 2010. decemberi szám
BALOGH Lajos – VÉGH József (szerk.): Vas megye földrajzi nevei. Szombathely, 1982.
GYURÁCZ Ferenc: Bük. Száz magyar falu könyvesháza. h. n. [Bp.], é. n. [2000]
HAJDÚ Mihály: Családnevek enciklopédiája. Leggyakoribb mai családneveink. Tinta Könyvkiadó. Budapest, 2010.
A Balogh Nemzetség eredetéről. Anno Domini MMXII. http://mek.oszk.hu/10600/10630/10630.pdf
KEMPELEN Béla: Magyar nemes családok. Genus Balogh. I. kötet. Budapest, 1911. (Interneten is.)
KISS Lajos: Földrajzi nevek etimológiai szótára. I–II. kötet. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1988.
NAGY Iván: Magyarország családai czimerekkel és nemzedéki táblákkal. I–XII. Pest, 1857–1868.
SÁGI Ferenc: Az I. világháború Bükön. In: Büki Újság, 2015. áprilisi szám
SIEBMACHER, Johann: Wappenbuch des Adels von Ungarn. Nürnberg, 1855–1894.