A HÁROM BÜK TÖRTÉNETE,
1526–1780

A Sopron vármegyei történetkutatás már a XX. század első felében hangsúlyozta, hogy a XV. századi állami adópolitika jelentős szerepet játszott az egytelkes, kurialista nemesi falvak kialakulásában. A nemesség egy része a jobbágyok elbocsájtásával, a jobbágytelkek nemesítésével próbálta minimalizálni a birtokaira eső állami adóterheket. Így a XV. század végén mintegy 24 nemesi község lehetett Sopron vármegyében. E kutatások a Mohács utáni oszmán veszély társadalom- és település-átalakító hatására is felhívták a figyelmet. A védett Sopron vármegyébe, mint célterületre irányuló nemesi migráció, illetve a veszélyhelyzet megkövetelte adóztatás, hadisegély tovább gyarapította a nemesi falvak számát. Az 1549. évi rovásadó-összeírás szerint a vármegye 38 helységében, 79,5 kúriában, döntően Csepreg közelében, a vármegye déli és keleti felében, a Répce-mentén, a Rábaközben éltek kisnemesek. Míg Győr erődváros 1594. évi veszését követően a nemesi falvak egyik meghatározó, rábaközi tömbje eltűnt az adó-összeírásokból, az 1595/1596-os nemesi taxa-jegyzékek a csonka Sopron vármegye mintegy 36 településén jegyeztek fel egytelkes, vagy kurialista nemeseket. Ők döntően Soprontól délnyugatra, jelentős részben a Répce mellett éltek. A nemesi falvak egy meghatározó tömbje itt kontinuus volt; melyek között a legjelentősebbek sorába tehető a Bük településcsoport.¹ A három Bük közötti társadalmi különbségekre már e kutatások is rámutattak. Egyik falu sem vált jobbágytalan nemesi községgé, de a kurializálás folyamata, a jobbágytelkek eltűnése legerőteljesebben Felsőbükön (Viszlóbük) figyelhető meg.²

E nemesi falvakban, a XVII. század középső harmadában, sorra foglalták írásba a közösségi rendet, gazdálkodást szabályozó, önigazgatási funkciókat, az alsófokú bíráskodás hatásköreit rögzítő rendszabásokat, azaz falutörvényeket. E folyamat részeként 1650-ben a felsőbüki nemesség a jobbágyokkal, zsellérekkel egyetértésben a közrend megtartásáról, alsófokú pereskedésről, a becsűről, a közös rétek és mezők használatáról, a bírói tekintély óvásáról és egyben hatásköréről, az évenkénti bíróválasztásról – annak kötelező elfogadásáról –, továbbá az egyik legjelentősebb közösségi bevételt jelentő kocsmáltatásról 11 pontos rendszabást alkotott.³ Az írott és íratlan jogszokások a települések mindennapi életére, a gazdálkodás számos területére kiterjedhettek, ahogy ezt a pásztorokra és az állattartásra vonatkozó XVIII. század közepi bizonyságlevél mutatja (a csordától elmaradt szarvasmarha jelzése).⁴ A jelentősebb birtokosok fellépése nyomán, fejlődési és integrációs folyamat részeként, a három Bük belső rendje, gazdálkodása, a kisebb királyi haszonvételek (mészárszék, kocsma) szabályozása, a köz- és vagyonbiztonság megszilárdítása, a választott tisztségviselők és fogadott alkalmazottak feladatköreinek pontosítása miatt egy, egységes szabályrendelet 1817-ben jött létre.⁵

 

A HÁROM BÜK NEMESI TÁRSADALMA A XVIII. SZÁZAD ELEJÉIG

A kis közösségek, a helyi társadalom működésének tanulmányozása a családi, egyéni szintű adatolást, vizsgálatot is megköveteli. Nagybirtokok hiányában a XVIII. század elejéig csak sporadikus adatok szólnak a három Bük nem nemes adózóiról, de plasztikus kép bontakozik ki a falvak birtokosairól, birtokszerkezetéről. Jó két évtizeddel Mohács, nyolc évvel Buda elvesztése (1541) után, az 1549. évi rovásadó-összeírás két közel azonos portaszámú, de eltérő társadalomszerkezetű falut mutat be. Az egyiket (Mankóbük/Alsóbük) több birtokos, jelentős zsellérség, a másikat (Egyházasbük/Középbük) a koncentráltabb, de kevésbé átlátható birtokviszonyok jellemezték, míg a harmadik (Viszlóbük/Felsőbük) jóval szerényebb adózó erővel rendelkezett. Mankóbük adózó portával rendelkező nemesi birtokosai közül a Tarródy család volt a legjelentősebb. Ahogy ők, úgy a többi família, miképpen a szomszédos településen a Gosztonyiak is, puszta telkeikre jobbágyokat telepítettek. Az adózó portával rendelkező birtokos családok sorában e településcsoportnak tán a legnagyobb múltú helyi famíliája a Büky volt.

1. sz. táblázat. A három Bük birtokszerkezete az 1549. évi porta-összeírás alapján.⁶

Település	Birtokos	Porta	Zsellér	Új telepítésű jobbágyporta	Majorság	Szolgáló/egyéb
Mankóbük (Alsóbük)	Tarródy Benedek	4	2	3	–	1/1
	Szalay Ferenc	2	4	4	–	–/–
	Káldy Bernát	2	1	1	–	1/–
	Karry Imre	2	1	–	1	–/–
Összesen		10	8	8	1	2/1
Egyházasbük (Középbük)	Gosztonyi István és nemesek	10	–	4	–	–/1
	Kuriális nemesek	–	–	–	–	–/3
Összesen		10	–	4	–	–/4
Viszlóbük (Felsőbük)	Özv. Büky Jánosné	2,5	4
	Egytelkes nemesek	–	–	–	–	–/2,5
Összesen		2,5	4	–	–	–/2,5

 

Az 1580-as évekből fennmaradt tiltások, idézések, perek a települések névváltozatait is megörökítették. Így pl. Viszlóbük/Felsőbük esetében a Törökbük (1580), míg Mankóbük/Alsóbük kapcsán a Tivánfalva (1580), Tivánfalvabük (1581), Tivánbük (1588) neveket rögzítette a közgyűlési jegyzőkönyv.⁷ A települések birtokosai a szomszédos birtokosok és települések lakóival szemben védték javaikat, jogaikat, pl. 1588-ban a három Bük nemességének egyeteme a nemeskéri, illetve alsó- és felsőlócsi birtokosok és lakók erőszakos legelőhasználatától óvta a büki határokat.⁸

A XVI. század utolsó harmadától a büki birtokosok birtok- és vagyonjogi pereiről, a nagymértékű zálog- és örökjogú ingatlanforgalomról jelentős számú dokumentum maradt fenn, amelyek egyaránt adatolják a családi vagyonok aprózódását, a családok közötti, illetve egyes családokon belüli konfliktusokat. (Az 1580-as években e folyamatba illik Karányi Lőrinc mankó- és egyházasbüki nemesek tiltása elleni malomépítése.) A megadóztatott (taxált) nemesek látszólag egységes tömbje, egységes jogi- és adóigazgatási kategóriája mögött egy vagyonában, társadalmi státuszában, kapcsolatrendszerében, pályaívében erősen differenciált nemesi társadalom húzódott meg, ahogy ezt a XVI. század végi, XVII. század eleji nemesi összeírások is mutatják. Ezt mindennél jobban illusztrálja az adózó jobbágy- és zsellérházakat bíró nemesség, és az ezzel nem rendelkező, megadóztatott (taxált) nemesek további elemzéseket megkívánó 1599. évi adóösszeírásainak egymásra vetítése.

2. sz. táblázat. A három Bük nemesi társadalma a XVI. század végén, 1599.⁹

Alsóbük (Mankóbük)	Középbük (Egyházasbük)	Felsőbük (Viszlobük)	Adózó házak száma	Kivetett taxa nagyság (ft/d)
Balogh Bertalan	–	–	–	1 ft
Balogh Boldizsár	–	–	1	2 ft
Balogh István	–	–	1	1 ft 50 d
Ifj. Balogh István	–	–	–	3 ft
–	Bejczy Miklós	–	3	–
Bodola Ferenc	–	–	–	25 d
–	–	Boka Ambrus	–	25 d
Bottka Ferenc	–	–	3	–
Büky János	–	–	1	–
–	–	Büky Mátyás	2	2 ft
–	–	Czimber István özvegye	–	50 d
–	Dömölky István	–	1	1 ft
–	Dörögdy István	–	1	–
–	–	Ebergényi Péter	1	5 ft
–	Gergely deák10	–	3	–
–	–	Gondán Gergely	1	3 ft
Hollósy Ferenc	–	–	4	–
Horváth Bálint	–	–	–	4 ft
Horváth Ferenc	–	–	2	2 ft
Horváth Péter	–	–	2	2 ft
–	Hosszutóthy Kristóf	–	1	–
Jely Tamás	–	–	3	–
–	Kávássy (Kowazy) Jakab	–	1	–
Kezy Ferenc	–	–	–	1 ft
Kis János özvegye	–	–	–	1 ft 50 d
–	–	Kulcsár Ferenc	–	1 ft 50 d
Lóránth Ferenc	–	–	7	–
–	Mesterházy Benedek	–	2	1 ft 50 d
–	Meszlényi Benedek	–	1	–
–	–	Molnár11 Mihályné	–	50 d
–	Moré Pál	–	1	–
Nagy Antal	–	Nagy Antal	1	2 ft
Nagy Imre	–	–	1	–
–	Noszlopy Boldizsár	–	1	1 ft
–	+ Orbán Péter	–	1 (puszta)	–
–	–	Sárszegy Lukács	1	1 ft 50 d
Setényi János	–	–	–	1 ft
Somogyi Benedek	–	–	–	1 ft
–	Szappanfőző Miklós	–	–	2 ft
Tarrody György	–	–	–	50 d
–	–	Tarrody László	–	2 ft
–	–	Tóth János	1	–
–	Tömördy Gáspár	–	1	–
–	–	Török Ferenc özvegye	–	50 d
–	–	Törösy Benedek	–	1 ft 50 d
–	–	Zeke János [özvegye]12	2	–
–	–	Zekett György	–	50 d

 

Míg Mankóbükön 9 birtokos 25 (1–7 ház), Egyházasbükön 12 birtokos 17 (1–3 ház), Viszlóbükön 7 birtokos (1–9 ház) adózó jobbágyházat bírt, azaz: a legjelentősebb birtokosok, legnagyobb adózó jobbágynépesség Mankóbükön volt. Több adózó jobbágyházzal rendelkező nemes (Mankóbükön 4, Egyházasbükön 3, Viszlóbükön 5 családfő) jelentős részben ugyan azon a településen nemesi javai után is adózott (pl. Mesterházy Benedek, Noszlopy Boldizsár). Ritka az olyan családfő, mint Nagy Antal, akire Mankóbükön 1 adózó jobbágyháza, Viszlóbükön nemesi javai után rótták ki az adót. A vagyon összetétele, a vagyoni rétegződés tekintetében egyaránt megfigyelhető, az adózó jobbágyház és a nemesi javak után kivetett taxaösszeg sokszínűsége (pl. az Ebergényi családot szerény adózó jobbágyház, magas kivetett taxaösszeg jellemezte), illetve az egyes családtagok, családi ágak közötti vagyoni differenciálódások (pl. a Mankóbüki Horváth család esetében). A XVI/XVII. század fordulójáról fennmaradt házadó-összeírások az adóegységek csökkenése mellett a birtokos változásokat is regisztrálták. Így pl. az 1600. éviben Egyházasbükön Káldy Péter özvegye, Turi Gábor, Mankóbükön pedig a Győr vármegyei elittel rokon Gregoróczy Péter tűnt fel, míg 1603-ban az egyházasbüki birtokosok sorában találhatjuk a Vas vármegyei elithez tartozó (alispán, diétai követ), a szomszédos Alsó- és Felsőlócson birtokos Chemetey Istvánt. Sopron vármegye déli részén, a Vas vármegyéhez közeli három Bük nemessége a tágabb régió több főnemesi udvarában is szolgálatot vállalt. Jelentős részben Nádasdy-familiárisok (pl. Ebergényi, Szemcsey, Zeke), miképpen több Batthyány-familiáris család is élt és birtokolt e településcsoportban (pl. Mankóbüki Horváth, Káldy, Somogyi), de más főúri udvarokhoz is szorosan kötődhettek (pl. a híres Vas vármegyei alispán apja, Meszlényi I. Benedek Szluini Frangepán Anna szolgáló nemeseként a Sopron vármegye nyugati felében fekvő Oláh-Császár birtokokhoz kötődött). Mindezek a szolgáló nemesi kapcsolatok az itt élő nemesség uradalmi, vármegyei karrierlehetőségeit is előre vetítik.

A XVI/XVII. század fordulója kutatásában máig a legismertebb a három Bük nemességének, lakosságának a hosszú török háború időszakában hozott számos áldozata; a birtokosok is hozzájárultak az ország védelméhez, a végvári rendszer fenntartásához (a személyenként kivetett taxa mellett pl. 1598-ban Egyházas- és Mankóbük 2 porta után), a hadellátáshoz (1599: szekér-adás). A háborús esztendők után, az újjáépítés idején, a vármegye meghatározó birtokosa, Nádasdy II. Ferenc özvegye, Báthory Erzsébet kapui várához vezető utak, hidak javítására munkaerő kiállítását is kivetették rájuk (1606).¹³

A háborús években mind a katonaság beszállásolása, mind Bocskai hajdúkapitánya, Némethy Gergely hadjárata jelentős károkat okozott. Sopron vármegye 1601. május 2-ai közgyűlése Bőt és a három Bük települést a télre beszállásolt vallon katonaság okozta károk, a települések részbeni felégetése, elnéptelenedése miatt felmentette az országos és megyei adók alól, majd 1602-ben a felégetett Egyházas- és Mankóbük adóját három évre jelentősen csökkentették.¹⁴ A tárgyidőszakból fennmaradt, a porta-összeírásoknál pontosabb házadó összeírások szerint – már csak a birtokszerkezet révén is – a legtöbb jobbágyháztartás Mankó- avagy Alsóbükön, a legkevesebb Viszló- azaz Felsőbükön pusztult el. 1599–1603 között a három település adóegységeinek száma 73%-kal csökkent. A pusztulás folyamatosságát az 1600. évi adóösszeírás érzékelteti. Ekkor Alsó- avagy Mankóbükön 11 nemesi birtokos 15 adózó háza, 18 puszta adózó ház, Közép- avagy Egyházasbükön 10 nemesi birtokos 14 adózó háza, 3 puszta adózó ház, továbbá Viszló- avagy Felsőbükön 4 nemesi birtokos 6 adózó háza, 2 puszta ház számbavételére került sor.¹⁵

Az 1670-es évektől fennmaradt, hasonló elemzésekre alkalmas taxa-összeírások mellett a XVIII. század első fele immáron más oldalról mutat összegző képet a vármegye, illetve az egyes települések, így a három Bük nemességéről. Az 1715–1717. évi országgyűlést követően a törvényhatóságok az adóalap védelmére nemességvizsgálatokat folytattak, amelyek alapján a helyi nemesi társadalom kiváltságnyerésének időbeli rétegződése figyelhető meg. Az állandóságot és változásokat egyaránt érzékeltető összeírások sorából a két megyei első a három Bükről az alábbi képet mutatja.

3. sz. táblázat. A három Bük nemessége armális szerzésének ideje a XVIII. század eleji nemességvizsgálatok alapján, 1719,¹⁶ 1725.¹⁷

Alsóbük	Középbük	Felsőbük	Nemesség igazolása
[Mankóbüki] Balogh István, Miklós, János és másik István özvegye	–	–	Vághy György Sopron vármegyei alispán (1601–1617) bizonyságlevele, mely szerint az ekkor ősatyának (avus) tartott Mankóbüki Balogh Gáspár a vármegye esküdtje volt. A Mankóbüki Család (János, Jakab, Boldizsár) 1577-ben birtokos.
–	–	Büky György	Régi nemesség, Felsőbüki Nagy István ítélőmester igazolása
–	–	Csejtey János	vasvári káptalan kiadványa
–	–	Ebergényi Péter	Ebergényi Farkas 1560. évi armálisa
–	–	Ebergényi Miklós	– „ –
Fejér János	–	–	III. Károly 1715. évi armálisa
–	–	Goda Mihály	II. Rudolf 1598. évi armálisa
–	–	Gyüke István	ítélőmester, alispán bizonyságlevele saját nemesi kúria birtoklásáról
–	Hencsey János	–	Elődeinek nemesi kúriájában lakik
–	Ifj. Hencsey János és Ádám	–	Elődeinek nemesi kúriájában lakik
Hetéssy János és Pál	–	–	miként az elődök
–	Holcz Mihály	–	I. Lipót 1679. évi armálisa
[Mankóbüki] Horváth István	–	–	Jól ismert régi család, alispánt adott a vármegyének. Mankóbüki Horváth Bálint 1625. évi birtokadománya II. Ferdinándtól.
–	Horváth János	Horváth Mihály	I. Lipót 1696. évi armálisa
Kisfaludy István és György	–	–	A járási szolgabíró tanúkihallgatása a régi nemességről. 1660. évi osztálylevél.
Koffer Ádám	–	–	II. Ferdinánd 1626. évi armálisa a Vas vármegyében lakó Koffer Benedek és fiai számára.
–	–	Kovács Mihály	III. Károly 1714. évi armálisa
Kovacsics György	–	–	Sopron vármegye esküdtje
Lukács János	–	–	nemes Lukács Mihály bizonyságlevele
–	–	Marton Ferenc és László fia	Szegedy Pál Vas vármegye alispánja bizonyságlevele kétségtelen nemességről
–	Nagy György	–	I. Lipót 1679. évi armálisa
[Felsőbüki] Nagy István	–	–	[az összeírók egyértelműnek tartották]
Nagy János	–	–	I. Lipót 1679. évi armálisa, Holcz György
–	Simon Ferenc	–	I. Lipót 1697. évi armálisa
–	Simon István	–	I. Lipót 1697. évi armálisa
–	Simon Pál	–	I. Lipót 1697. évi armálisa
Szabó avagy Csarevics (Charevith) Miklós, István, másik István Szedenics István	–	–	II. Rudolf 1595. évi armálisa a Zágráb vármegyében lakó Charevith Jánosnak Saját nemesi kúriája van
Szelestey Boldizsár	–	–	Régi nemesi család. II. Rudolf 1582. évi armálisa Alsószelestei Ferenc és György részére.
–	Szilay Ferenc	–	II. Ferdinánd 1622. évi armálisa a Varasd vármegyében élő Szilay Pál számára.Szilay avagy Koss.
–	Tóth György és fia, István	–	I. Lipót 1697. évi armálisa Tóth Pálnak
–	Tóth István és fia, István	–	I. Lipót 1697. évi armálisa Tóth Pálnak

 

A helyi nemesi társadalomból máig a Mankóbüki Balogh,¹⁸ a Felsőbüki Nagy családok rendelkeznek a legjobb feldolgozottsággal. (Az utóbbi esetében az újabb genealógiai kutatások elvetik az erdélyi eredetű, Barcsay-féle rokonság teóriáját és Nagy Márton személyében neveznek meg egy 1616. évi armális-szerzőt.)¹⁹ Ahogy e családok esetében is indokolt a további társadalom-, hivatal-, művelődéstörténeti kutatás, még inkább az a fenti nemességigazolásokban szereplőknél, kiváltképp a Mankóbüki Horváth család esetében. A XVIII. század eleji vizsgálatok szerint a helyi nemesség eredete régi, 6 család XVI. századi, 3 a XVII. század első (II. Ferdinánd), 9 pedig a század második felében (I. Lipót) nyerte armálisát. (A legnagyobb csoportot a konkrét időponthoz nem köthető igazolások alkotják.) Az új évszázadban két család emelkedett ki. A Horvátország területéről, Zágráb vármegyéből jövő Szabó avagy Cserevics, illetve a Varasd vármegyéből jövő Szilay avagy Koss családok, miképpen a szomszédos Vasból jövő Marton család esete a kiváltságolások mellett a nemesi migrációra, annak területi, etnikai kiterjedésére is felhívja a figyelmet. Társadalmi állás és vagyon tekintetében a helyi birtokos társadalom változásait, és egyben differenciáltságát érzékelteti; Szelestey Boldizsár Vas vármegye középbirtokos rétegéhez, hivatalviselő elitjéhez tartozott. Valójában érdemes lenne a települések birtokos társadalmának teljes kataszterét összeállítani.

A XVI–XVIII. századi hétköznapi élet, a gazdálkodás, határhasználat, az anyagi kultúra, a vagyonkoncentráció vagy vagyonvesztés családi szinten a fennmaradt perek, vizsgálati és peren kívüli iratok alapján további mikroszintű kutatásokra érdemes, melyek a családi, rokonsági rendszer feltárását is segítik. (Pl. 1601: Tarródy László, 1606: Keszy Ferenc tiltotta Tarródy Lászlót javai eladásától, Balogh Boldizsárt és Lőrinc fiát annak megvásárlásától). ²⁰ A részletesen leírt hatalmaskodások mind a nemesi társadalom egymás közötti, mind a szomszédos birtokosokkal szembeni kapcsolatainak elemzését segíthetik (pl. 1607: Ebergényi Péter viszlóbüki nemesi kúriáját Batthyány Kristóf és László fia támadta meg s gyújtotta fel; 1606: Mankóbüki Horváth Péter a bői határt használta hatalmaskodva, amitől Báthory Erzsébet tiltotta).²¹ A Mankóbüki Horváth, Felsőbüki Nagy családok örökségi, vagyonjogi perei – a XVIII. század derekát, Felsőbüki Nagy István ítélőmester halálával Nagy Zsigmond birtoklását ilyen perek övezték – nem csak a genealógiai ismereteket egészítik ki, hanem építészettörténeti ismereteket is hordoznak;²² a gazdag történeti örökség összetett, interdiszciplináris kutatások lehetőségét is magában hordja.

 

VÁRMEGYEI HIVATALVISELÉS – ISKOLÁZTATÁS

Az oszmánok elleni háborúba készülő, végakaratát sebtében papírra vető Nagy György szolgabíró 1663. évi testamentumában a tanulás fontosságára, társadalmi mobilizációt kifejtő hatására hívta fel családja, fiai figyelmét.²³ Nem csak ez a család, hanem a három Bük nemesi társadalma gyakran adott megyei hivatalviselőket mind Sopron, mind a szomszédos Vas vármegye tisztikarába. Míg a XVI–XVII. században a Mankóbüki Horváth, a XVII. század középső harmadától a Felsőbüki Nagy család tagjainak vármegyei karrierjei domináltak, e meghatározó családok mellett a kora újkori Sopron vármegyei tisztikarban gyakran találkozhatunk e településeken birtokos, onnan származó esküdtekkel, szolgabírákkal. Pl. 1586: Mankóbüki Balogh Gáspár a vármegye egyik esküdti tisztét töltötte be, akit 1606-ban a szolgabírói karba választottak. A tárgyidőszakban (1596–) Somogyi Benedek is szolgabíró volt, miképpen a XVII. század közepén (1647) Ebergényi Jánost is szolgabíróvá választották. E nemesi társadalom nemcsak a sok munkával járó alsó-, középső vármegyei hivatalokat látta el, hanem többen a megyekormányzat elitjébe is bekerültek. Így Batthyány II. Ferenc familiárisa, Mankóbüki Horváth Bálint 1617–1629 között Sopron vármegye alispáni hivatalát viselte, miképpen a Batthyány I. Ádám által Esterházy László főispánnak beajánlott Mankóbüki Horváth György 1651–1656 során töltötte be ezt a tisztet. ²⁴ (Párhuzamosan a család több tagja a szomszédos Vas vármegye tisztikarába került.)

Túlzás nélkül állítható, a XVIII. század a Felsőbüki Nagy család évszázada volt. A magasabb családi hivatali karrier a XVII. század második felében, a korábban esküdtségre is választott Nagy György szolgabíróságával kezdődött, aki 1658-tól 1682-ben bekövetkezett haláláig viselte e hivatalt. Utódai közül a legfényesebb hivatali pályát Felsőbüki Nagy István futotta be, aki 1684-ben már Sopron vármegye jegyzője, 1689–1730 között alispánja volt, ezzel párhuzamosan személynöki (1696), országbírói ítélőmester lett (1703), 1707 előtt nádori ítélőmesteri, majd alnádori hivatalt is betöltött.²⁵ A kortárs Bél Mátyás Sopron vármegye leírásában Nagy Istvánt "a magyar jogtudomány messze földön híres ismerője"-ként méltatta, kastélyát Felsőbük nevezetességeként mutatta be.²⁶ Egyik fivére, Felsőbüki Nagy II. Pál vármegyei karriert futott be; 1689-től 1717-ben bekövetkezett haláláig szolgabíró volt, másik fivére, Mihály 1711-ben Sopron vármegye alispáni tisztét töltötte be. A következő generációból Felsőbüki Nagy II. Pál István fia 1732-től Sopron vármegye al-, majd 1738-tól 1745-ig (fő)jegyzője volt, míg Felsőbüki Nagy III. Pál 1738-tól al-, 1745-től a vármegye (fő)jegyzője, 1746–1749 között alispánja, de 1748-tól pályaíve túllépett a vármegye határain; ekkor nádori ítélőmesterré választották, szeptemvirként, királyi tanácsosi címmel – amit korábban a nagyapa, Felsőbüki Nagy István is megkapott – halt meg. A XVIII. század utolsó soproni alispánja is e családból került ki: Felsőbüki Nagy Sándor 1764-től al-, 1771-től (fő)jegyző, 1779-től 1799-ben bekövetkezett haláláig töltötte be az alispáni hivatalt.

A XVIII. század során is a Felsőbüki Nagyok mellett más büki családok is vezető vármegyei hivatalokba kerültek. Így Czompó Sándor 1730–1738 között Sopron vármegye jegyzője, majd ezt követően 1741-ig a törvényhatóság első alispánja, ez évtől pedig 1754-ig a Kőszegi Kerületi Tábla elnöke volt.²⁷ A Mankóbüki Horváth családba beházasodott, jól iskolázott Kramarics László 1738-ban a Felsőbüki Nagy III. Pál időszakában létrejött ügyészi állásból a törvényhatóság aljegyzője lett, 1751-ben a diétai követségre választott alispánok mellett helyettes alispáni feladatot látott el, egy évtized múlva (1761) a törvényhatóság jegyzője, majd 1764-ben egyik országgyűlési követe lett. Lócsi rezidenciája, majorja, rábaközi (Bogyoszló) és Sopron városi fekvőbirtokai mellett Alsó- és Felsőbükön úrbéres birtokokkal rendelkezett.²⁸

Ahogy erre Nagy György végakarata utal, a hivatali karrierek hátterében, a XVII. században, a patrónus és gyakorlati ismeretek elsajátítása (a patvaria) mellett immáron igazolható családi stratégiaként ott állt az iskoláztatás. A XVI. század második felétől a XVII. század első feléig (kb. 1557–1643 között)²⁹ működő csepregi evangélikus kisgimnázium diákságának összetételéről érdemi adatok nem állnak a kutatás rendelkezésére, hatása a három Bük lakosságára nem ismert. Korai matrikulák nélkül sajnos hasonló mondható el az 1606-tól evangélikus kisgimnáziummá átalakult, 1557-től működő soproni latin iskola kapcsán is. Az 1636-ban alapított, 1650-ben kibővített soproni jezsuita gimnázium 1707-től fennmaradt anyakönyvei igazolják a vármegyei tisztségviselők iskoláztatását.³⁰ Többen e tisztikarból, így 1672-ben Felsőbüki Nagy István is, a nagyszombati egyetemen is tanult.³¹ Nem ő volt az egyetlen a XVII–XVIII. századi büki egyetemjárók sorában. Az 1629-ben magisteri fokozatot szerzett Büki István 1625–1630 között a bécsi egyetemen tanult.³² A településcsoport szülötteit a jól képzett katolikus papság soraiban is megtaláljuk. Két generációval később, 1701-ben, Büki István szerzett a Pázmány Péter által 1636-ban alapított nagyszombati egyetemen filozófiai tanulmányokból baccalaureus fokozatot, itt tanult a magát ugyancsak büki születésűnek valló Szilay István is.³³ Pár évvel később a győri jezsuita gimnáziumban és Nagyszombatban tanult, nemesi jogállású ifjú, Büki Sándor, 1726–1727 között a bécsi egyetemen filozófiát, majd 1728–1730 során teológiát tanult. Az egyházi pályára készülő ifjú párhuzamosan a Pazmaneum növendéke is volt.³⁴ Felsőbüki Nagy Lajos és Felsőbüki Nagy II. István 1721-ben a grazi egyetemen tanultak,³⁵ a katonai pályát befutó Felsőbüki Nagy József pedig 1768–1769 során a bécsi Hadmérnöki Akadémián.³⁶ A szórványadatok a kora újkori közép- és felsőfokú iskolalátogatás fontosságának további feltárására hívják fel a figyelmet.

 

A HÁROM BÜK ÉS ADÓZÓI A XVIII. SZÁZADBAN

Míg a XVI–XVII. századi forrásokból csak szórvány adatokat nyerhetünk a három Bük jobbágy és zsellér lakosságáról, a XVIII. század elejétől fennmaradt adóösszeírások immáron a nem nemes rendű helyi társadalom analitikus kutatására is lehetőséget nyújtanak. Az 1696. évi adóösszeírás Közép- és Alsóbükön még név nélkül 5 teljes jobbágytelket és 5 pusztatelket regisztrált.³⁷ Az 1715. és annak felülvizsgálatát, kiegészítését célzó 1720. évi országos adóösszeírások Közép- és Alsóbük adózó lakosságát immáron név, fekvő birtok (szántó, rét) megadásával tüntették fel, 1715-ben a bírót, Takács Jánost, név szerint is kiemelve. ³⁸

4. sz. táblázat. Alsó- és Középbük települések adózói, 1715., 1720³⁹

Adózó neve (családfő)	Szántó 1715 (pm)	Rét 1715 (kaszás)	Szántó 1720 (pm)	Rét 1720 (kaszás)
Ábrahám János	–	–	20	1
Ábrahám Márton	22	5	–	–
Bendis Mihály	–	–	12	1
Bíró Pál	–	–	10	1
Csere István	–	–	30	7
Csontos Ferenc	–	–	12	–
Csontos (?) János	–	–	12	1
Fábián János	–	–	12	1
[másik] Fábián János	–	–	10	1
Fejér Mihály	–	–	8	0,5
Fekete Ferenc	–	–	12	1
Fekete István	–	–	10	1
Gerbis György	–	–	20	3
Hagymási István	–	–	12	1
Horváth János	–	–	18	2
Horvát Márton	22	3	–	–
Horvát Pál	21	5	–	–
Jagadics István	10	2	–	–
Kelemen (Gelemen) András	23	5	–	–
Kebeli Tamás	–	–	30	4
Kigyósi György	19	4	–	–
Király Mihály	–	–	12	1
Kiss István	–	–	12	1
Kocsis János	–	–	10	1
Koczor Mihály	–	–	20	3
Lakatos Pál	–	–	10	1
Molnár János	–	–	12	1
Nagy György	21	2,5	–	–
Német János	–	–	28	3
Német Tamás	–	–	12	1
Sipos János	–	–	12	1
Sipos Pál	–	–	12	1
Rózsa (Rosa) György	–	–	20	1
Sümegi György	–	–	12	1
Takács András	9	2	–	–
Takács György	–	–	20	3
Takács János, bíró	–	–	–	–
Takács Pál	–	–	12	1
Varga István	12	3	–	–
Varga Mihály	–	–	12	1
Varjú (Vargyu) István	18	3	–	–
Összesen	177	33,5	456	48,5

 

A név szerinti vizsgálatok családok kontinuitását, új családok megtelepülését, a szántóterületek 2,5 szeresére, a rétek közel 1,5 szeresére növekedését mutatják. Az adóösszeírások a települések újjáéledését, adózó lakosságának bővülését, a termelésbe bevont területek (szántó, rét) növekedését regisztrálták. Túlzás nélkül állítható: a két adóösszeírás névjegyzéke a három Bük XVIII. századi adózó népessége leendő adattárának alapja, amelyet a későbbi adóösszeírások (pl. 1728, 1752) folyamatosan egészíthetnek ki. A XVIII. század első felében keletkezett adóösszeírások szerint a közepesnek minősített szántókat két nyomásban művelték, a rétek jók, a legelők közepesek voltak, bár a Répce áradásai gyakran károkat okoztak. A településeken nem volt szőlőbirtok, így a bükiek a szomszédos Csepreg mezőváros kiterjedt szőlőhegyein rendelkeztek szőlőkkel. 1715-ben felsőbükiek: 77 kapás, középbükiek: 85,5 kapás, alsóbükiek 165,5 kapás szőlőket bírtak a mezőváros kiterjedt szőlőhegyein, ahol a többi külső birtokos (Tömörd, Felső- és Alsószakony, Keresztény, Basztifalu lakosai) mellett az ún. extraneus (azaz külső birtokosok által birtokolt) szőlők 52%-át e három település lakosai birtokolták.⁴⁰

E korai időszakból, 1717-ből, egy adóalapot felmérő, más típusú összeírás a benépesített jobbágytelkek nagyságára hívta fel a figyelmet, jelezve a mindhárom településen meglévő jelentős nagyságú pusztatelkeket, ami a csekély irtásterületet indokolta.⁴¹

5. sz. táblázat. A három Bük adózó lakosságának felmérése, 1717.

	Alsóbük	Középbük	Felsőbük
Új, telekkel rendelkező lakosok	41	25	28
Zsellérek fakultásokkal	1	1	2
Benépesített jobbágytelkek nagysága (pozsonyi mérő)	642	536	434
Pusztatelkek nagysága (pm)	121	129	61
Irtások (pm)	8	–	–
Jobbágytelkekhez tartozó rétek (kaszás)	89,5	60	65,25
Pusztatelkekhez tartozó rétek (kaszás)	15	12	8
Irtás eredetű rétek (kaszás)	5	–	–
Régi portiók (adóegységek)	7 2/4	5 2/4 1/8	3 ¾ 1/8

 

Az 1720. évi országos adóösszeírás települések között is differenciál, az összeírók szerint Középbük esetében a változatlanság, míg Alsóbüknél az adózó lakosság további gyarapodása, az adó alá vont területek bővülése figyelhető meg.⁴² Az 1728. évi, további elemzésre érdemes országos adóösszeírás a korábbi telepítésekkel, betelepedésekkel összefüggően felhívja a figyelmet a különböző státusú jobbágyok (szabad menetelű és röghöz kötött) egymás melletti, egy földesúr alatti együttélésére, a jobbágyos, zselléres földbirtokosok közötti vagyoni differenciáltságra. Ezeket mélyíti el – a terjedelmi kereteket szétfeszítő – az úrbérrendezést közel másfél évtizeddel megelőző, e források között a legrészletesebb történeti szociológiai képet nyújtó 1752. évi adóösszeírás.⁴³

Mária Terézia királyné az adóalap védelme és egységesítése érdekében tett, Sopron vármegye területén 1767-ben végbevitt úrbérrendezés ún. kilenc (vizsgálati) kérdőpontja egyértelműen rögzítette: az uralkodó által bevezetett egységes urbáriumot megelőzően az alsóbükieknek, középbükieknek korábbi urbáriuma nem volt, a jobbágyok szolgálatukat bevett szokás alapján teljesítették, földesuranként jelentős eltéréssel. A felsőbükiek egy részét hasonló jogviszony jellemezte, de egyesek szerződéses (contractualista) jobbágyok voltak. A falvakat jó gabonatermő szántó, gazdag rét jellemezte, a termékeket mind Kőszeg, mind Sopron piacaira vitték. A középbükiek külön kiemelték a csepregi hegyben fekvő szőlőbirtokaikat, melyekből hasznuk származott. Alsóbükön 14, Középbükön 4 az örökös jobbágy, a többiek szabad menetelűek, Felsőbükön az úrbéres jobbágyság közötti jogi különbséget nem számszerűsítették. Míg Alsóbükön nem volt, Felsőbükön ekkor két, kb. 12–13 éve pusztán álló jobbágyhelyet, Középbükön pedig legalább 8 pusztahelyet vallottak be, mely utóbbiak némelyike 16–30 éve is így állt.⁴⁴ Bár a településcsoport legnagyobb földesura Felsőbüki Nagy II. István özvegye, Tersánszky Jusztina, valamint Felsőbüki Nagy III. Pál volt, a sok birtokos szétaprózott úrbéres birtokát az alábbi táblázat adatolja.

6. sz. táblázat. Alsó-, Közép- és Felsőbük földesurai és úrbéres lakossága⁴⁵

Birtokos/település (jobbágy családfő)	Alsóbük	Középbük	Felsőbük	Összesítés
Büki János	–	–	2 csfő úrbéres zsellér;	2 csfő úrbéres zsellér;
Czompó János	1 csfő 5/8;	–	1 csfő 4/8; 4 csfő 5/8;	3 5/8;
Fodor István	2 csfő 3/8;	1 csfő 3/8; 1 csfő 7/8;	–	2;
Gál György özvegye	2 csfő 3/8;	–	–	6/8;
Hajnal Ádám özvegye	–	–	1 csfő 5/8;	5/8;
Mankóbüki Horváth II. Bálint	1 csfő 1;	1 csfő 4/8;	1 csfő 3/8;	1 7/8;
Horváth Ferenc	–	–	1 csfő úrbéres zsellér;	1 csfő úrbéres zsellér;
Horváth Mihály	1 csfő 4/8;	–	–	4/8;
Jely Károly	1 csfő 4/8;	1 csfő 3/8;	–	7/8;
Kramarics László örökösei	–	–	1 csfő 4/8; 1 más házánál lakó úrbéres zsellér	4/8; 1 más házánál lakó úrbéres zsellér
Matkovics Pál	–	–	1 csfő 3/8; 1 csfő úrbéres házas zsellér	1 csfő 3/8; 1 csfő úrbéres házas zsellér
Milkovics Jakab özvegye	–	–	1 csfő 6/8;	6/8;
Móricz András özvegye	1 csfő 4/8; 1 csfő 3/8	–	–	7/8;
Felsőbüki Nagy István II. özvegye	1 csfő46 5/8; 1 csfő 3/8;	1 csfő 1; 1 úrbéres házas zsellér;	1 csfő 1 1/8; 1 csfő más házánál lakó úrbéres zsellér;47 2 csfő 5/8;	3 2/8 saját, 1 1/8 közös tulajdonú úrbéres jobbágy; közös tulajdonú úrbéres zsellér
Felsőbüki Nagy Lajos	–	–	1 csfő úrbéres zsellér	1 csfő úrbéres zsellér
Felsőbüki Nagy III. Pál	1 csfő 3/8; 2 csfő 4/8; 2 csfő 7/8;	1 csfő 4/8;	–	3 1/8;
Nagy Mihály	1 csfő 4/8;	–	–	4/8;
Pászthory László	–	1 csfő 5/8;	–	5/8;
Polányi Pál özvegye	1 csfő 3/8;	1 csfő 4/8;	–	7/8;
Salamonfalvi Ráttky/ Rátky József	– 1 csfő 3/8;	1 csfő 1; –	– –	1; 1 1/8;
Szabó Ferenc	1 csfő 6/8;	–	–	–
Tersánszky Jusztina	4 csfő 5/8; 3 csfő 4/8;	1 csfő 5/8;	–	4 5/8;
Zobothin László	1 csfő 4/8; 3 csfő 4/8;	–	–	4/8;

 

A három Bükről az 1776/1777–1789/1790 közötti időszakból fennmaradt ún. dikális adóösszeírások közel másfél évtizeden keresztül az adózó lakosság folyamatosságát, csekély változásait jelzik. A korábbi súlypontok mellett a jobbágyság egyfajta kiegyenlítődését mutatják a folyamatos adatsorok, a jogi és nem alapvetően vagyoni státust jelentő zsellérség esetében még egy településen belül is jóval nagyobb az ingadozás. Alsóbükön 8–11, Középbükön 7–11, Felsőbükön 7–9 jobbágy, Alsóbükön csökkenő tendenciával 11–9, Középbükön ingadozva, de alapvetően csökkenve 15–10, Felsőbükön csökkenve 9–4 házas, míg ugyanebben a sorrendben, de növekvő mértékben Alsóbükön 3–10, Középbükön ingadozóan, de csökkenve 8–4, míg Felsőbükön erősen ingadozva 4–11 házatlan zsellér családfőt írtak össze. (A három település közül 1783/1784-ig Felsőbükön volt a legtöbb szolgáló.) Míg Alsóbükön a szántók és a rétek nagysága bár évenként ingadozott, az adott idősorban alig változott, Középbükön az 1780-as évek második felében (1785/1786-tól) a szántóterületek nőttek, Felsőbükön az 1780-as évek végén (1787/1788) mind a szántó, mind a rét terület jelentősen megnőtt.

A XVIII. század derekától keletkezett adóösszeírások a települések iparűzőiről is információkat nyújtanak. Bár 1712-ben Bük település takácsai számára III. Károly a pozsonyi takácscéh privilégiumait kiadta, mely ugyanabban az esztendőben – ahogy azt a Magyar Kamara 1737. évi felülvizsgálata kiderítette – Sopron vármegye több mezővárosa (Szany, Lövő) számára is kiadásra került. A szűkebb térséget tekintve, minthogy 1674-ben a közeli Bő mezőváros takácsai, vargái egy-egy céhartikulust kaptak, joggal feltételezhető, hogy a kevéssé iparosodott települések számára központi funkciót jelentő kiváltságot az adott esetben a települések nagyhatalmú, befolyásos birtokosa, Felsőbüki Nagy István ítélőmester, mai fogalomhasználattal élve településfejlesztés céljából eszközölte ki.48 Ugyanis még a XVIII. század végéről fennmaradt adóösszeírások is a három Büköt a minimális kézműiparral rendelkező agrártelepülések sorába helyezik el. Döntően a ruházati iparok 1–1 képviselőjével találkozhatunk a falvakban. Az 1776–1790 közötti ún. dikális adóösszeírások szerint az iparűzők Középbükön "összpontosultak": 1776/1777-ben 1–1 szabó, takács, csizmadia, az Edvéről származó mészáros élt a településen. Kisebb személyi módosulásokkal 1788/1789-re ez a létszám 1 takáccsal nőtt. Alsó- és Felsőbükön 1–1 molnárt, valamint a juhászatok bérlőit regisztrálták. További szerény kézműipar jeleként 1778/1779-ben Alsóbükön, 1788/1789-ben Felsőbükön 1–1 asztalos került az összeírásokba. Jogi besorolást tekintve az iparűzők zsellér, házatlan zsellér kategóriában szerepelnek a tabellákban, ami az ő vagyoni állapotukat nem minősíti.

 

ETNIKAI, VALLÁSI KISEBBSÉGEK A XVIII. SZÁZADBAN

1751 májusában Felsőbük nyugodt mindennapjait tettlegességig fajuló, váratlan konfliktus kavarta fel. Felsőbüki Nagy Lajos tömördi, felső- és alsóbüki jobbágyai, valamint szolgálói, majorsági cselédei Felsőbük község gyöpéről elűzték azokat a cigányokat, akiket valószínűsíthetően téglavetés céljából a Felsőbüki Nagy családdal rivális közbirtokos, Czompó Sándor hívott és telepített le. A rivális birtokos családok, a közösségi rend és egyéni törekvések (közterületek kisajátítása, hasznosítása) megosztották a három Bük nemesi társadalmát, kárvallottjai pedig az óhatatlanul a konfliktusok középpontjába került cigányok lettek.⁴⁹

Az abszolutista állam a XVIII. század harmadik harmadában egyre szisztematikusabban törődött az adóalap védelmével. A cigányságról készült források olykor eltérő adatokat hoznak az egyes települések lakóiról. Míg az 1773. évi cigány-összeírás Alsóbükön 2, Felsőbükön 3 cigány családot regisztrált, az 1773/1774. évi adóösszeírás mindhárom Bükön felvett cigány családokat. 1774–1775-ben, 1778-ban csak Felső- és Középbükön kerültek cigánycsaládok összeírásra,50 míg az 1778/1779. évi adójegyzék szerint Felsőbükön 2 cigány család élt, a Középbükön összeírt családok sorából 1780/1781-től immáron csak egyet regisztráltak, amely az 1788/1789. évi adójegyzékbe nem került felvételre.

Az adózó lakosság pontos regisztrálására, helyhez kötésére, ezzel biztos adóztatására törekvő felvilágosult abszolutista állam a településeken élő zsidóságot is regisztrálta. A XVIII. század utolsó harmadában keletkezett, folyamatosan fennmaradt dikális adóöszszeírások Felső- és Középbükön tüntettek fel zsidó családfőket. Az 1778/1779. évi adójegyzékben Felsőbükön 1, míg a szomszédos Középbükön több zsidó férfiú egzisztált, így 1779/1780-ban 4 zsidó családfőt jegyeztek fel, az 1787/1788-as adóösszeírás szerint három családfő élt e településen. Valószínű, hogy e családfők nagymartoni kötődésűek voltak.

   

JEGYZETEK

1	SOÓS Imre: A sopronmegyei kurialisták taksája. In: Történetírás, 1. (1937) 3., (=SOÓS 1937/a.), 376–397. Uő.: Adatok a sopronmegyei középbirtokok 16. századi történetéhez. In: Soproni Szemle, 1. (1937) 3–4., 259–274. (=SOÓS 1937/b.), MAKSAY Ferenc: Magyarország birtokviszonyai a 16. század közepén. II. köt. Budapest, 1990. 663. Nemzeti Levéltár (=NL) Magyar Kamara Archívuma (=MKA), Conscriptiones Portarum (=CP), Comitatus Soproniensis, Nobiles unius sessionis seu curialistae, sine dato (cca. 1595/1596.), 709–713.
2	SOÓS 1937/a. 267–268.
3	HUDI József: A dunántúli nemesi községek statutumai a XVII–XIX. századból. Veszprém, 1999. 40–42.
4	Nemzeti Levéltár Győr–Moson–Sopron Megye Soproni Levéltára (=SL): Sopron Vármegye Levéltára (=SVMLt), Acta Congregationalia, 48. d., Sopron vármegyéhez és tisztségviselőihez intézett levelek, beadványok , Középbük, 1752. máj. 20.
5	HUDI József: Alsó-, Felső- és Középbük nemesi községek közös rendtartásának létrejötte 1817-ben. In: Léptékváltó társadalomtörténet. Tanulmányok a 60 éves Benda Gyula tiszteletére. Szerk.: K. Lengyel Zsolt – Lugosi András – Sohajda Ferenc. Budapest, 2003. 289–298.
6	MAKSAY 1990. 668–670., 674.
7	TÓTH Péter: Sopron vármegye közgyűlési jegyzőkönyveinek regesztái I. 1579–1589. Sopron, 1993. Nr. 285., 298., 304., 383., 1019.
8	TÓTH 1993. Nr. 651., 875., 1010., 1019.
9	Nemzeti Levéltár (=NL) Magyar Kamara Archivuma (=MKA), Conscriptiones Portarum (=CP), Comitatus Soproniensis, Registum super taxam nobilium (...) Anni 1599. 962–963., uo. Conscriptio domorum Anni 1599. 993–994.
10	Valószínűsíthetően a Vas vármegyében is birtokos Tapolczay Gergely deák. Vö. uo. 1603. évi házadó összeírás.
11	Minden bizonnyal nem nemes személy, hanem vezetéknevéhez hűen molnár, akit szintén felvettek a taxajegyzékbe.
12	Az 1598. évi házösszeírásban is így szerepel. Uo. 927–928.
13	DOMINKOVITS Péter: XVI. századi magyar nyelvű iratok Sopron vármegye levéltárából. Sopron, 1996. (Nr. 50.), 88., TURBULY Éva: Sopron vármegye közgyűlési jegyzőkönyveinek regesztái II. 1595–1608. Sopron, 2002. Nr. 185., 629. (=Turbuly 2002.)
14	TURBULY 2002. Nr. 231., 243. 261., 295., 345., 423. vö. Nr. 320.: Ebergényi Péter tiltakozása az országgyűlési követek költségeire kivetett adóval szemben (1602).
15	NL MKA CP, Comitatus Soproniensis, Regestum Anni 1600 super rectificatione domorum, –.
16	SL: SVMLt, IV. A. 1. h. Nemességi iratok, Proba nobilitatis Comitatus Soproniensis (...), fol. 19r.–21v., 1719. márc. 16. közgy.
17	SL: SVMLt, IV. A. 1. h., Nemességi iratok, Indagatio nobilitatos reassumpta in Nemeskér, sub. Congr. Gen. Com. Sopr. Die 14. Martii 1725., 18–21. (Az 1725. évi kiegészítések kurzívan szerepelnek.)
18	BAÁN Kálmán: Mankóbüki Balogh család. In: Magyar Családtörténeti Szemle, 5. (1939) 4. 120–126.
19	A klasszikus kötet kiegészítője: SZLUHA Márton: Vas vármegye nemesi családjai. Budapest, 1998. Felsőbüki Nagy I–IV. tábla.
20	TURBULY, 2002. Nr. 249.,
21	TURBULY 2002. Nr. 606., 638.
22	SL: SVMLt, IV. A. 1. p. Acta Juridica, Tom. 3. Fam. Nagy, Fasc. 1. No. 36. Az Alsó, avagy Mankóbükön lakó Nagy és Balogh családok házassági, rokonsági kapcsolatairól, uo. Fam. Nagy, Fasc. 2. No. 91. (1748). Az ún. Felsőbüki Nagy–Szluha kastély és a hozzá tartozó ingó és ingatlan javak részletes leírása: SL XIII. 11. Felsőbüki Nagy család levéltára, 1. doboz, Felsőbük, 1781. aug. 2.
23	A forrást közli: HORVÁTH József – DOMINKOVITS Péter: 17. századi Sopron megyei végrendeletek. Szerk.: Dominkovits Péter. Sopron, 2001.
24	DOMINKOVITS Péter: Főúri familiárisok. Sopron vármegye alispánjai a 17. században. In: Idővel paloták... Magyar udvari kultúra a 16–17. században. Szerk.: G. Etényi Nóra – Horn Ildikó. Budapest, 2005. 515–517., 520–521.
25	PAPP László: Esterházy Pál nádor kancelláriájának működése (1681–1713). In: Levéltári Közlemények, 20/23. (1942/1945) 318.
26	BÉL Mátyás: Sopron vármegye leírása II. / Descriptio Comitatus Soproniensis II. Szerk.: Kincses Katalin Mária, Ford., jegyz.: Tóth Gergely. Sopron, 2006. 130–131.
27	DOMINKOVITS Péter: Sopron, a 18. század egyik regionális oktatási központja. In: A város térben és időben. Sopron kapcsolatrendszerének változásai. Szerk.: Turbuly Éva. Sopron, 2002. 151.
28	DOMINKOVITS Péter: Egy 18. századi Sopron vármegyei tisztviselő javairól. (Kramarics László jegyző hagyatéka) In: Léptékváltó társadalomtörténet. Tanulmányok a 60 éves Benda Gyula tiszteletére. Szerk.: K. Horváth Zsolt – Lugosi András – Sohajda Ferenc. Budapest, 2003. 245–267.
29	ZÁTONYI Sándor: A reformáció kori csepregi kollégium (1557–1643). In: Magyar Pedagógia, 91. évf. 3–4. sz. 215–230. (1991)
30	DOMINKOVITS Péter: Sopron, a 18. század egyik regionális oktatási központja. In: A város térben és időben. Sopron kapcsolatrendszerének változásai. Szerk.: Turbuly Éva. Sopron, 2002. 123–170.
31	ZSOLDOS Attila: Matricula Universitatis Tyrnaviensi 1635–1701. Budapest, 1990. 122., 184., 244,
32	KISSNÉ BOGNÁR Krisztina: Magyarországi diákok a bécsi tanintézetekben 1526–1789. (Magyarországi diákok egyetemjárása az Újkorban; 13.) Nr. 798.
33	BOGNÁR Krisztina – KISS József Mihály – VARGA Júlia: A Nagyszombati Egyetem fokozatot szerzett hallgatói 1635–1777. Budapest, 2002. (Fejezetek az Eötvös Loránd Tudományegyetem történetéből; 25.) Nr. 1886., 1936.
34	KISSNÉ BOGNÁR 2004. Nr., 3449., FAZEKAS István: A bécsi Pazmaneum magyarországi hallgatói 1623–1918 (1951). Budapest, 2003. (Magyarországi diákok egyetemjárása az újkorban; 8.) Nr. 1341.
35	VARGA Júlia: Magyarországi diákok a Habsburg Birodalom kisebb egyetemein és akadémiáin 1560–1789. Budapest, 2004. (Magyarországi diákok egyetemjárása az újkorban; 12.) Nr. 1061–1062.
36	KISSNÉ BOGNÁR 2004. Nr. 5914.,
37	SL: SVM Lt, IV. A. 14. Perceptoralia, Dicalis conscriptio portarum comitatus Soproniensis Anni 1696. 74., 100.
38	SL: SVMLt, IV. A. 14. Sopron vármegye adószedőjének iratai (Perceptoralia), Conscriptio Inclyti Comitatus Soproniensis 1715. 280–283.
39	L. 6. sz. lábj., és SL: SVMLt, IV. A. 14. Perceptoralia, Conscriptio Inclyti Comitatus Soproniensis ... an anno labenti 1720 peracta. fol. 17v.–18r.,
40	SL:SVMLt, IV. A. 14. Perceptoralia Conscriptio–1715., 272.
41	SL:SVMLt, IV. A. 14. Perceptoralia, Extractus summarius, novissime conscriptionis totius inclyti comitatus Soproniensis Anno 1717. peractae. 16–17.
42	SL:SVMLt, IV. A. 14. Perceptoralia, Conscriptio Inclyti Comitatus Soproniensis (...) in anno labenti 1720 peracta. fol. 17v.–18r.
43	SL:SVMLt, IV. A. 14. Perceptorialia, Conscriptio Nadasdyana, Curialis Possessio Felsőbük, Possessio Alsóbük, Possessio Középbük.
44	TÓTH Péter: A Mária Terézia-kori úrbérrendezés kilenc kérdőpontos vizsgálatai Sopron vármegyében. I. Magyar és latin nyelvű vallomások. Sopron – Eisenstadt, 1998. (Nr. 3.), 23–25., (Nr. 31.) 83–84., (Nr. 54.) 128–130.
45	A táblázat forrásai: SL: SVMLt, IV. A. 1. k. Úrbéri iratok, Úrbéri tabellák, No. 23. a-b-c.
46	csfő = családfő
47	Mankóbüki Horváth II. Bálinttal közös úrbéres javak része.
48	DOMINKOVITS Péter: Sopron vármegye céhprivilégiumok felülvizsgálatáról készített jegyzőkönyve (1761). In: Arrabona. Múzeumi Közlemények; 36/1–2., Szerk.: Tóth László, Győr, 1998. 23., 33., 37.
49	DOMINKOVITS Péter: Ellentétek közepében: cigányok a felsőbüki középbirtokosok konfliktusában a 18. század derekán. In: Cigánysors. A cigányság történeti múltja és jelene II. Szerk.: Márfi Attila – Kosztics István, Pécs, 2009. 23–34.
50	A forrástípusról: DOMINKOVITS Péter: Cigányösszeírások Sopron vármegyében, a 18. század második felében. (Egy tematikus repertórium előmunkálatai: az 1770-es évek). In: Cigánysors. A cigányság történeti múltja és jelene I. Szerk.: Márfi Attila – Kosztics István. Pécs, 2005. 51–69.