VÁLTOZATOK A MINDSZENTY-TÉMÁRA

I.

"ADVOCATUS DIABOLI"-SZEREP A XXI. SZÁZADBAN

Gyerekkoromban nagyon tetszett az "ördög ügyvédje" kifejezés, illetőleg ez a vatikáni tisztség. Mint ismert: betöltőjének az volt a feladata, hogy a szentté avatásra javasolt személyek életében előforduló negatív vonatkozásokat kutassa fel, a legapróbb, jelentéktelennek tűnő dolgoktól a legsúlyosabbakig. Különös, titokzatos "aurája" volt képzeletemben az "advocatus diaboli"-nak, aki a legtitkosabb, legintimebb ügyekben volt illetékes kutakodni. Amikről pedig tudomást szerzett, azokról szigorú eskü alatt köteles volt hallgatni illetéktelenek előtt.

*

Mindszenty bíborosnak számos kritikusa volt zalaegerszegi életszakaszában, akárcsak veszprémi püspök korában – amolyan "dunántúli advocatus diaboli"-k. Majd 1945-től jégverésként zuhogtak rá a kitalált, hamis vádak, a marxista-kommunista "kritika", a rágalmak, hazugságok özöne.

A XX. század utolsó évtizedébe érkezve, az 1990-es években azt vártuk, hogy Mindszenty bíboros kiemelkedő emberi-személyi-papi egyéniségének nagyjelentőségű pozitívumai kerülnek előtérbe a közvéleményben, a szakemberek kutatásai és tárgyilagos, nem részrehajló elemzései nyomán, itthon éppen úgy, mint külföldön, a Vatikánban is. Valóban így történt.

A 2010-es évek körül azután megszólalt az új "nem hivatalos" XXI. századi "advocatus diaboli"-k hangja, egyre jobban felerősödve. Papi személy, szerzetes, világi történész egyaránt található köztük. Nagy propagandával dolgoznak, vaskos köteteket tudnak megjelentetni, bennük értékes, már ismert és még nem ismert Mindszenty-iratokat közzétéve. S ezek magyarázatában – úgy tűnik – elsősorban a Mindszenty-életrajz vélt vagy valós negatív vonatkozásaira koncentrálnak, sajátos tartalmú, vitatható értelmezések alapján vonva le vitatható következtetéseiket.¹

Magam is végigtanulmányoztam ezeket az anyagokat, elemeztem a közzétett nagyszámú iratokhoz fűzött magyarázatokat, s ennek nyomán előttem áll az általuk kialakított új – szerintem hamis – Mindszenty-összkép. E sajátos iratinterpretációk alapján szerzőik nyilván arra számítanak, hogy a témával foglalkozó szakemberek, majd az egyszerű olvasók is, a közvélemény is ezt az összképet tartják majd igaznak, a valóságnak megfelelőnek.²

Az nem lehet véletlen, hogy e szövegelemzések konklúziói erős rokonságot mutatnak az1948–1988 közötti hazai "hivatalos" marxista történészek és ateista pártpropaganda – azóta sokfelől részletesen megcáfolt – Mindszenty-személyiségrajzával.

*

Milyen tehát ez a XXI. század elején megjelent "új" megközelítésű Mindszentykép? Mindszenty katolikus pap volt, az egyházi rend rangfokozatainak teljes skáláját végigjárta hosszú élete során. Az új szövegelemzés szerint a szorosan vett egyházi ügyek intézése mellett szinte segédlelkész korától haláláig mindvégig sűrűn beleavatkozott külső, nem papi illetékessége alá eső "világi" ügyekbe: helyi és országos politikába, pártcsatározásokba, sajtóba, társadalmi életbe, stb. Ezért állandóan összeütközésben állt szűkebbtágabb környezetével, világi hatóságokkal, állami–megyei–városi szervekkel, politikusokkal, pártemberekkel. Olyan ügyekben akart vezető, irányító lenni, amelyek nem rá tartoztak, amelyekben mások voltak illetékesek. Sűrűn irritálta a külső világi hatóságokat, de egyházi környezetét is, hadilábon állt számos egyházi felettesével is.

Mi volt ezek végső oka? Mindszenty személyisége. Lényegében mindenben saját akaratának érvényesítését kereste, önző egyéniség volt, a teljes énközpontúság, öntörvényesség uralta tetteit.

Mindszenty nehezen elviselhető, "nehéz ember" volt saját szűkebb-tágabb környezete számára éppen úgy, mint ellenfeleivel szemben. A világi hatalmi szerveket különféle módokon provokálta, nem véletlen, hogy tulajdonképpen mindenkivel szembekerült hosszú élete során, mindenkivel konfrontálódott, mindenkivel szemben "intranzigens" volt.

Egyénisége egyébként is inkább távolító-taszító volt: észbeli képességekkel nem emelkedett ki, de feltűnt társasági érintkezésbeli modortalanságaival, a külvilág számára nem volt vonzó mosolytalansága, túlzott komolysága, maximalista fegyelemkövetelése, idejétmúlt aszketizmusa, "vibráló" – másokat idegesítő – munkamániája stb.

E sajátos értelmezések alapján az olvasó összbenyomása többféle lehet: Mindszenty szürke, gyenge, kisszerű ember volt; nem rendelkezett vonzó emberi tulajdonságokkal; Mindszenty önző, csakis saját elképzeléseit követő, s azt másoktól is keményen megkövetelő, akaratából nem engedő konok, makacs ember volt. Vagy: Mindszenty világi politikai hatalomra vágyó, sőt világi politikai hatalmat magának megszerezni akaró ember volt.

Összegzésül ez olvasható ki XXI. századi "advocatus diaboli"-jaink fejtegetéseiből: nem volt rokonszenves egyéniség Mindszenty bíboros; lényegében értéktelen ember volt. Ezt így természetesen nem mondják ki, de erősen éreztetik.

*

De hát akkor miért akarták-akarják pápák, bíborosok, érsekek, püspökök, államférfiak, jeles közéleti személyiségek Mindszenty bíborost követendő példaként állítani az emberek elé évtizedek óta, s napjainkban is? Miért állítják fel nagy ünnepségekkel a szobrát? Miért veszik körül emlékét tisztelettel ezrek és ezrek hazánkban is, s a világ más tájain? Miért él tisztelete még ma is, évtizedek rágalomhadjárata és gyalázkodása után? Élő és eleven még mindig az emlékezete, jóllehet halála óta már hosszú és súlyos időszakok teltek el...

Honnan ez a szkizofrénia?

Magam úgy látom, hogy 1990 óta napjainkra – többünk munkálkodása nyomán – készen áll egy, az egykori marxista és az újabb posztmarxista felfogástól megtisztított, s a közelmúlt kutatásainak friss eredményeivel teljessé tett Mindszenty-kép, "alapkép", az életmű lényegét kifejező Mindszenty-személyiségrajz; hozzáférhető módon közzétéve a tudományos szakirodalomban.³

Hangsúlyoznunk kell: ezt a Mindszenty-képet ugyancsak több ezer dokumentum-irat alapján dolgoztuk ki, ezek szövegeinek hiteles értelmezése, elemzése, magyarázata, kifejtése alapján. Esetleges kiegészítése, finomítása természetesen további folyamatos feladat.

Mi a lényege e hiteles Mindszenty-képnek? Az, hogy Mindszenty nem politikus volt, nem pártvezér, nem nemzetgazdasági szakember, nem ideológia-hirdető médiaguru, hanem a magyar katolikus hívő közösség – a magyar katolikus egyház – különféle szinteken vezető személyisége. Előbb egy megyeszékhely városplébánosa, majd egy egyházmegye püspöke; végül az ország főpapja, prímása; előbb néhány ezres, majd többszázezres, végül hatmilliós magyar katolikus hívőközösség volt gondjaira bízva. Ezek – embersokaság, embermilliók – érdekében történtek cselekedetei. Nem önző, egyéni érdekek vezették, hanem mások java, a rábízott közösség java.

Mindszenty életének e szintjein felszentelt papként tevékenykedett; a katolikus tanítás szerint Isten küldötte, Isten embere volt, aki – mint az említett tisztségek vezetője – Isten nevében cselekedett. Mindszenty élete végéig szilárdan hitt küldetése, hivatása transzcendens mivoltában. Ez volt életének, tetteinek legfőbb, legmeghatározóbb vezérlője, kiindulópontja, legfőbb motivációja és beteljesítője. S ez minden mást háttérbe szorított.

Egyszerűen szólva: Mindszenty nem tett mást, mint komolyan vette, hogy mi a hivatása, mi a küldetése a katolikus egyházi tanítás szerint – Isten ügyének maradéktalan képviselete –, s a szerint gondolkodott és cselekedett adott helyzetében, akár szorosan vett vallási, erkölcsi, egyházi kérdésekről, akár tágabb kulturális, szociális, társadalmi, politikai stb. ügyekről volt szó. Személyiségét természetesen sajátos színekkel ötvözték egyéni személyi tulajdonságai, valamint az őt körülvevő adott történelmi korszak szokásrendjének elvárásai.

Ugyanakkor az is természetes és magától értetődő tény: Mindszenty is egy közülünk való ember volt, hibákkal, túlzásokkal, türelmetlenségekkel, egyebekkel. Kétségtelen: számos esetben tévedett, nem jól döntött, rosszul ítélt. Ember volt, mint mi, tetőtől talpig ember.

*

Külön kiemelendő az ország prímásaként – vagyis Magyarország első főpapjaként – 1945–1974 között végzett tevékenysége. Mindszenty e saját prímási tevékenységét és felelősségét korszerű módon értelmezte: ő is – akárcsak elődei – a magyar katolikus egyház élén állva egy ősi, ezer éves magyar történelmi folyamatosságú egyházi tisztség birtokosa volt. Mindszenty jól tudta: a magyar prímásoknak az elmúlt évszázadokban nem csupán egyházi, hanem különféle világi-politikai jellegű jogai és kötelességei is voltak, de ezek a XX. század közepére mind „elenyésztek”.

Viszont a prímás 1945 után is változatlanul Magyarország első főpapja volt, akinek joga és kötelessége, hogy az ország lakosságának – vezetőinek és népének – hirdesse a keresztény társadalmi erkölcsi tanítás érvényesítésének a közéletben való szükségességét. Ezt nevezte a nagy kortárs, Jean-Marie Lustiger párizsi érsek "eszkatalogikus politizálás"-nak.⁴

Modern főpapi "közéleti" szerep ez (hangsúlyozza majd a II. vatikáni zsinat is), távol a napi politikától, aktuálpolitikától, pártpolitikától. S ebbe beletartozik a lelkiismereti szabadság, a vallásszabadság, s a többi alapvető emberi szabadságjog védelme, az emberi méltóság védelme éppen úgy, mint az egyházi közösségi szervezet és vallási-lelkiségi intézményrendszer zavartalan működésének biztosítása.

Mindszenty az egyetemes katolikus egyház társadalmi-közéleti erkölcsi tanítását igyekezett – prímási tisztéből eredően – érvényesíteni a magyar társadalom életében, a hazai közélet változó életkörülményei közepette. Nem politikai eszközökkel, nem erőszakkal, hanem a tanítás szellemi-lelki-erkölcsi csatornáin keresztül. Opportune et importune: alkalmas és nem alkalmas időben egyaránt; akkor is, amikor e jogát kétségbe vonták, és véleménynyilvánítását ellenséges támadásnak kiáltották ki, akkor is, ha elfogadták; akkor is, amikor visszautasították; akkor is, ha ezért támadták; akkor is, amikor ezért bebörtönözték.

Mindszenty életében sok esetben volt szükség arra, hogy – mint az ország első főpapja – felemelje szavát a keresztény közéleti-társadalmi erkölcs védelmében. Nem a politikai életbe való illetéktelen beavatkozás volt ez, hanem Magyarország első főpapja XX. századi jogát érvényesítette, ez irányú XX. századi kötelességét teljesítette.

*

Mindszenty nem támadó, hanem védekező, védelmező volt. Felekezeti különbség nélkül minden állampolgár, minden ember lelkiismereti és vallásszabadságáért, minden nemzeti kisebbség nemzetiségi jogaiért emelte fel a szavát ország-világ előtt; a veszélybe került keresztény erkölcsi és kulturális-szellemi értékek védelmében szállt szembe az ezeket megtagadó, különböző színezetű elnyomó politikai erőkkel, a hatalom csábításainak jottányit sem engedve.

Mindszenty bíboros a krisztusi eredetű, bibliai gyökerű emberi méltóság szószólójává emelkedett az embertelen diktatúrával szemben, mindenfajta önkényuralommal szemben, az ember védelmében, minden ember védelmében.

Mindszenty jól összefoglalta saját hivatását Endrédy Vendel zirci apát karácsonyi üdvözletére adott válaszában 1947 zűrzavaros telén: "Imádkozunk, dolgozunk, őrt állunk."⁵ Ezt tette mint városplébános, mint veszprémi püspök, s mint az ország prímásfőpapja, amikor tehette, amíg tehette: imádkozott, dolgozott, őrt állt.

 

II.

A KODÁLY-REJTÉLY

Több tanulmányban is foglalkoztam Mindszenty József és Kodály Zoltán személyiségének hasonló vonásaival,⁶ de különösen érdekelt az 1948. december 8-án sajátos körülmények között lezajlott esztergomi találkozójuk is. Ez utóbbival kapcsolatosak a jelen írásomban bemutatott új adalékok.

1948. november 19-én a rendőrség letartóztatta Zakar Andrást, Mindszenty titkárát. A bíboros koncepciós perének megtervezése szeptembertől kezdve rejtetten folyt, Zakar elfogása után már nyilvánosan zajlott. A tervezőknek szükségük volt olyan vádlókra, akik a katolikus hívők köréből valók. Erre a szerepre vállalkozott ekkor az a kilenc "baloldali katolikus értelmiségi" – köztük például Károlyi Mihály –, akik 1948. november 20-án levelet írtak Mindszenty bíboroshoz, súlyos vádakkal illetve őt, a "megegyezést" követelve, Rákosiék kívánságait visszhangozva.⁷ A későbbi koncepciós per vádpontjai már itt szerepelnek.

Levelükre Mindszenty visszafogott, objektív hangú, kifejezetten szelíd tónusú választ adott 1948. november 29-én.

1948. november 27-én Rákosi Mátyás nagy beszédet mondott a kommunista párt központi vezetősége előtt: ebben a Mindszenty elleni vádirat kitalált bűntetteit is már pontosan megnevezte.

Három nappal később – november 30-án – kelt az a levél, amely újra a "haladó katolikusok" ismert koholt vádjait zúdítja a bíborosra. A tanulmányszerű levél tartalmából, stílusából kitűnik, Szekfű Gyula és Cavallier József fogalmazta, de – meglepő módon – Szekfű közeli barátja, Kodály Zoltán is aláírta. A sűrű sorokkal írt két és fél oldalas levél utolsó mondata:

"... arra kérjük, szíveskedjék bennünket fogadni, hogy élőszóval is rámutathassunk az Egyház és állam megegyezésének sürgős voltára éppen a katolikus hívek szempontjából és felajánlhassuk Eminenciádnak Egyházunk javára jószolgálatainkat."⁸

Sajátos követelménye volt a kommunista valláspolitikának a "megegyezés az állam és az egyház között". Ennek elvárt tartalma mindegyik "népi demokratikus" országban ez volt: egyrészt annak kinyilvánítása, hogy az államvezetés a legteljesebb vallásszabadságot biztosítja minden állampolgárának; másrészt annak kifejezése, hogy az egyházi vezetők helyeslik és a maguk eszközeivel támogatják a "népi demokrácia" építését.

Nem tudjuk, ki kezdeményezte, hogy a Mindszentyhez írt tanulmány-levelet – Szekfű és Cavallier mellett – harmadikként Kodály Zoltánnal is aláírassák. Nyilván a nagyobb nyomaték és hatás kedvéért. A híres zeneszerző széles körben ismert és tisztelt, egyházi körök által is nagyra becsült, de konkrét politikai pártokhoz semmilyen formában nem köthető, katolikus vallású közéleti személyiség volt.

Ránk maradt Cavallier akkori zsebnaptára⁹, amelyben pontosan feljegyezte, hogy ezekben a napokban kivel tárgyalt személyesen vagy telefonon. Legtöbbször Rajk László külügyminiszterrel, Ortutay Gyula kultuszminiszterrel és Czapik Gyula egri érsekkel.

Kiderül a zsebnaptárból, hogy Szekfűék megbízásából Witz Béla budapesti érseki helynök november 23-án Kodálynál járt; november 25-én Szekfű Rákosival tárgyalt: "megbeszélték az ügyet". November 27-én "Szekfűnél fogalmazás, Czapik helyesli". December l. "Kodály, majd Szekfű aláírta a levelet. Du. ½ 6 feladtam".

Kodály tehát a szöveg megfogalmazásában és elkészítésében semmilyen módon nem vett részt, de aláírása előtt azt bizonyára átolvasta, vagy legalábbis átfutotta.

Szekfű Gyula másnap, 1948. december 2-án – erősen remegő írással – saját kezű levelet írt Rákosi Mátyásnak:

"Igen tisztelt Miniszterelnök helyettes Úr, szíves engedelmével itt küldöm azon levél szövegét, melyet Cavallier, Kodály Zoltán és én küldtünk el tegnap délután Mindszentinek [így] aláírásunkkal. A levelet tegnap Cavallier, mint külügyi aktív ember, már bemutatta Rajknak, aki nekem is miniszterem, és aki meg volt elégedve a szöveggel.

Lakásomat, remélem, ma végkép visszakapom, de mondhatom: az Ön közbelépése nélkül alig tudtam volna visszakapni. Igen köszönöm nagy szívességét. Őszinte tisztelettel híve: Szekfű Gyula."¹⁰

*

Az esztergomi érseki helynök – vagyis az érsek általános helyettese – ebben az időben Drahos János volt. Ő 1948. december 6-án délelőtt ½ 11 órakor a következő táviratot adta fel az esztergomi postahivatalban: "Cavallier József úrnak. Budapest, XII. Kiss János altb. u. 57. Igen. Magában. Szerdán délelőtt. Helytartó."¹¹

A lakonikus rövidség oka nyilvánvaló: már hónapok óta az erre illetékes "államvédelmi" szervnél a prímási palota teljes levelezését elolvasták.

A szöveg megfejtése: Cavallier erősen sürgette Mindszenty válaszát felajánlkozásukra: fogadja őket a prímás? Egymagában jöjjön, vagy levélíró társait is kész fogadni? Mikor kerülhet erre sor? E kérdésekre válaszolt Drahos a három szóval: igen, fogadja őt a prímás. Csak ő "magában" jöjjön, mégpedig szerdán – azaz december 8-án – délelőtt, tehát két nap múlva.

Másnap, 1948. december 7-én délután 5 órakor Drahos helynök a következő írást tette Mindszenty asztalára:

"Kegyelmes Eminenciád! E pillanatban keresett fel telefonon a holnap jövendő úr (C.) és azt közölte, köszönvén a fogadtatást, hogy két társa úgy látja, hogy oly nagy hord - erejű a kérdés az Egyház érdekében és hogy szinte az utolsó óra van, nekik is el kell jönniük. Kérik tisztelettel ők is a fogadtatást. A válasz átvétele céljából holnap, szerdán, reggel fél kilenc órakor C. fel fogja hívni telefonon az irodát. Nem akarok elébe vágni Eminenciád döntésének, de a súlyos jeligék alatt kért audienciát megadni jónak vélném, hogy később ne lehessen mondani: volt mód a dolgok megtudására, de ez elháríttatott."¹²

1948. december 8-án reggel ½ 9-kor Cavallier a telefonból kedvező választ kapott: Mindszenty eleget tesz a levélírók kérésének, és mindhármukat várja Esztergomba.

Bejegyzés december 8-án Cavallier naptárában: "Rajknál Szekfű várása, Kodályhoz, közben Astoriában. Prímásnál Szekfűvel, K-lyal." Tehát e nap reggelén – nyilván az utolsó utasítások megbeszélése céljából – felkereste Rajkot, majd a pesti belvárosi Astoria Szállóban történt a találkozás: Szekfű rendben megérkezett, de Kodály nem.

Fábián János így emlékezett: "Jelen voltam, mint ideiglenes prímási titkár az esztergomi prímási palotában, amikor 1948. december 8-án Cavallier Józsefet, Kodály Zoltánt és Szekfű Gyulát fogadta Mindszenty. Eredetileg délelőtt 9 órára volt kitűzve a fogadás, de csak délben fél kettőkor jelentkeztek, mert Kodály a Mátrában volt, onnan indult kora reggel, de a hófúvás alaposan megkéstette őt."¹³ Mindszenty ezt írta emlékirataiban: "December 8-án dr. Drahos János érseki helynököm jelenlétében fogadtam őket. Amint beléptek, Kodály hangtalanul a legtávolabbi ablakmélyedésbe vonult. Így akarta tudtomra adni, hogy neki nincs köze ehhez a szomorú színjátékhoz, és hogy csak a kommunisták fondorlata juttatta ebbe a szédületes statisztaszerepbe." Kodály egyébként az eszmecserében nem vett részt, mindvégig hallgatott.¹⁴

Ez a megállapítás válasz lehet számos, a témával foglalkozó szakember, illetőleg egyszerű "közember" fejében felmerülő gondolatra: vajon Kodály Zoltán milyen megfontolások alapján állt ilyen látványosan a Mindszentyvel szemben állók közé; illetve miért vált a külvilág előtt akkor már nyilvánvalóan a kommunista pártdiktatúrát építeni kívánó politikai rezsim szimpatizánsává?

A három vendég által aláírt előzetesen küldött levéltanulmányt, valamint Mindszentynek erre részletesen válaszoló "pro memoria"-ját és a december 8-i találkozó befolyását részletesen ismertettem említett tanulmányaimban. Ezt az összegző mondatot is akkor írtam le:

"Nem csodálkozhatunk, ha ebben az 1948. decemberi esztergomi eszmecserében Kodály egyetlen szóval nem vett részt, nem volt semmi mondanivalója a témában. S talán az sem túlzás, ha azt állítjuk: amikor konkrét formában szembesült azzal, hogy mi a tárgyalás célja, akkor Mindszenty mellé állt, neki akart segíteni. Sajátos "kodályi" módon: a hallgatásával."¹⁵

Az esztergomi tanácskozás napján, ugyancsak december 8-án tartotta ülését a kommunista párt úgynevezett "egyházi hármas bizottsága". Tagjai: Rákosi Mátyás, Révai József, Farkas Mihály. Az ülés második napirendi pontját tárgyalva foglalkoztak "Szekfű és Cavallier akciójának nyilvánosságra hozatalával." (Itt tehát Kodály nevét nem említették.) Úgy döntöttek: erről egyelőre semmi sem közölhető a nyilvánossággal.¹⁶

Rajk külügyminiszter viszont hivatkozott rá 1948. december 14-én a Szentszékhez küldött, már Mindszenty bírósági elítélését kilátásba helyező, azt elővételező levelében:

"... a legutolsó napokban olyan katolikus közéleti tényezők, mint Szekfű Gyula, Kodály Zoltán és Cavallier József felkeresték a hercegprímást, és igyekeztek vele – sikertelenül – megértetni helyzetének tarthatatlanságát."¹⁷

Majd a Hazafias Népfront akkori lapja, a Magyar Nemzet 1948. december 20-i száma tette közzé a Szekfű–Cavallier szöveg egyik részletét, de a bíboros válasziratáról s a levélírók esztergomi látogatásáról nem írt a lap.¹⁸

Egy hét múlva, 1948. december 26-án este becsapódott a bíboros mögött az Andrássy út 60. börtöncellájának ajtaja. (Cavallierék – a zsebnaptár bejegyzése szerint – ekkor szokásos vasárnap esti bridzspartijukat játszották.) Másnap Szekfű Gyuláék – Rákosi Mátyás közbenjárása nyomán – visszaköltözhettek régi tágas, kényelmes, megszokott budai hegyvidéki lakásukba.

A dolgok elrendeződtek. Egyelőre.

*

13 évvel ezelőtt, 2002-ben jelent meg egyik, ugyanezzel a történettel foglalkozó tanulmányom. Azt akkor elküldtem Bónis Ferenc professzornak, a legjelentősebb Kodály-kutatónak, aki – nagy örömömre – részletes levélben fejtette ki véleményét a témáról. A levél kelte: 2002. június 10.

"Igen tisztelt Uram! Ön volt szíves megküldeni nekem, tájékoztatási céllal, "Pannonia Sacra – Mindszenty-tanulmányok" c. kötetének egyik, Kodállyal kapcsolatos részletét, tapintatosan (és hallgatólagosan) rám bízva, hogy hozzá kívánok-e szólni az abban foglaltakhoz. Természetesen nem maradhatok néma.

A tanulmányban foglaltak valóban nem szerepelnek az eddigi Kodály-irodalomban. Ha az 1948. dec. 8-i látogatást nem írnák le szavahihető emlékezők: még a látogatás tényét se hinném el, annyira ellenkezik Kodály egyéniségének általam ismert és csodált vonásaival. E tekintetben nem látok különbséget kettőnk felfogása között: Ön is vonakodva és kételkedve írja le az epizódot. Hadd mondjam el a magam kételyeit és reflexióit:

Az ún. 2. levél, amíg annak Kodály (hitelesített!) aláírásával ellátott eredeti példánya nem kerül elő, addig számomra (már ami KZ bármilyen jellegű társszerzői közreműködését illeti): nem egyéb fikciónál vagy misztifikációnál (természetesen nem az Ön részéről). Azt, hogy KZ olvasatlanul aláírt volna ilyen levelet, teljességgel lehetetlennek tartom; azt pedig, hogy elolvasva írta volna alá, azt még lehetetlenebbnek.

Ha azonban egyszer így volt, miért nem tiltakozott nevének jogtalan felhasználása ellen? Kérem, nevezzen meg olyan sajtóorgánumot az akkori Magyarországon, mely ilyen tiltakozásnak teret adott-adhatott volna! Egyébként: biztos Ön abban, hogy ilyen tiltakozás nem jutott el "illetékes hely"-hez? Melynek persze a legkevésbé sem állt volna érdekében ilyesmit publikálni.

Kodálynak 1948-ban még nem volt rendszeres "nyári üdülőhelye", a galyatetői SZOT szállóban, tudomásom szerint, 1952-től állt rendelkezésre 2 szoba télen-nyáron. Mivel akkor még rendszeresen síelt (l. ezzel kapcsolatos Illyés Gyula emlékezését, "Így láttuk Kodályt" c. kötetemben): semmi rendkívüli nem volt abban, hogy télen ment a Mátrába. 1948-ban, nézetem szerint, a MTA mátraházi üdülője jöhetett számításba. Az egykori, netán megőrzött MTA-beutalók alapján talán meg lehetne állapítani, hogy mikortól-meddig tartózkodott ott. Mint magam is mátrai lakos állíthatom, hogy egy reggel 9-es esztergomi találkozás céljából még jó időben is le kellett volna jönnie 7-én a hegyről. Tehát vagy nem tudott előre a dologról, vagy épp ellenkezőleg: Budapesten-nem-létével akarta elhárítani az esztergomi utat.

Mivel Kodály, e gyémántkemény karakter, aligha tartotta magát kompetensnek arra, hogy a hercegprímásnak egyházi ügyekben tanácsot adjon: utazására 2 elméleti motívumot említhetek csak. Az egyik, hogy megzsarolták valamivel. Ez, az ő esetében nem volt lehetséges; nemcsak gerinces volt, de bátor is. A másik: hogy menteni akart valakit. Pld. egykori kollégista társát, Szekfűt (kinek özvegyét azután sokáig rendszeresen támogatta). Vagy magát a hercegprímást. Az ablakmélyedésbe húzódó Kodály jelenete nonszensz mindaddig, míg nem gondolunk arra: ő, aki egész életében hangfelvevő berendezésekkel dolgozott, ezúttal ki akart kerülni azok hatósugarából. Természetesen a beszélgetés tárgyától is elhatárolódva. E gesztusát a hercegprímás ("szegény Kodály") szemlátomást nem értette meg teljesen... – A teljes igazság felderítését kívánva, vagyok őszinte nagyrabecsüléssel,

Bónis Ferenc.

13 év elteltével újra e témával foglalkozom, ismét megkerestem levelemmel Bónis professzort. Válaszlevelében jelentős új adatról értesített. A levél kelte: 2015. május 30.

"Tisztelt Professzor Úr!

2002. június 10-i soraim tudományos célú felhasználásához természetesen hozzájárulok.

Azóta azonban valamivel többet tudok a dologról. Jelesül: 1948 dec. 8-án Kodály nem Galyatetőről indult Esztergomba, mert (első feleségének azóta megtalált és kijegyzetelt naplója szerint) mindketten Budapesten voltak. A szóban forgó bejegyzése: "Szekfű/Cavallieri". Vagyis KZ aznap találkozott a szóban forgó 2 úrral, de esztergomi útról nincs szó.

Ez természetesen nem mond ellen a hercegprímás beszámolójának, csak azt jelzi, hogy Kodályné (aki apróságokat is feljegyzett az aznapi látogatókról, tanítványokról, háztartásbeli bevásárlásokról), a főpappal való találkozásról – ezért vagy azért – nem akart feljegyzést hagyni.

Mint 13 éve: most is a teljes igazság felderítését kívánom, őszinte tisztelettel,

Bónis Ferenc."

Hálásan köszönöm Bónis professzor készséges eligazító véleményét, tájékoztatását.

*

Továbbra is gondolkodunk a tanulmányunk e fejezete címében szóba hozott "Kodály-rejtély" megoldásán, főként három kérdésre koncentrálva:

1.	Mi lehetett az a meghatározó belső motívum, amely arra késztette őt, hogy részt vegyen ebben az akcióban?
2.	Az nagyon valószínű, hogy Szekfűék, valamint Czapik érsek beszélték rá Witz Béla budapesti érseki helynököt, hogy november 23-án felkeresse Kodályt, hogy vegyen részt ebben a vállalkozásban. Vajon miben állapodtak meg?
3.	Mi történt 1948. december 8-án, szerdán reggel ½ 9-től délután ½ 2 óráig? Az már bizonyos, hogy Kodály nem volt akkor a Mátrában. ½ 9-kor vált ismertté, hogy Mindszenty mindhármukat fogadja. A pesti találkozóhelyen Szekfűre várnia kellett Cavalliernek; Kodály nem jelentkezett. Ezért mindketten elmentek Kodály lakására.– Budapestről 12–½ 1 óra táján kellett elindulniuk, hogy ½ 2-re Esztergomba érjenek. Vagy minden másként történt? S mindez hogyan hatott Kodály döntésére?

 

III.

EGYETÉRTÉS – TÖBBFÉLE MEGFOGALMAZÁSBAN

Többféle oldalról közelítve többféleképpen megfogalmazható Mindszenty bíboros életének summája. Jómagam is számos variánsban próbáltam megfogalmazni ennek az életfolyamnak és teljességének a lényegét. Ezek egyike különösen közel áll hozzám:

Mindszenty bíboros papi, püspöki, prímási működése során – hite szerint mint az Isten embere – bátran cselekedte a jót, önzetlenül, minden rendű-rangú rászoruló érdekében.

E mondat mindegyik kifejezése súlyos tartalmat hordoz: "Isten embere", "a jót", "bátran", "cselekedte", "önzetlenül", "minden rendű-rangú rászoruló érdekében". Ezek részletes kifejtése kiadná a teljes Mindszenty-életrajzot!

Kovács Gergely, a Mindszenty-alapítvány titkára (kitűnő Mindszenty-kötete jelent meg "Isten embere" címmel) javasolta nemrég a bíboros megítélése körüli, napjainkban jellemző bonyodalmakról:

"... Egyszerűbb lenne a helyzet, ha az egyházi oldal egységesebb volna, de sajnos, nem az. A legdöntőbb tényező, hogy Mindszenty bíboros tanításából, életpéldájából mit olvas ki a ma élő katolikus közösség... Ám ha különböző a hívek, papok és püspökök hitérzéke ebben a vonatkozásban, akkor ezt a kérdést – ami Istennek hála, mindmáig nagyon széles rétegeket foglalkoztat – tisztázni kell. Hogy ez a téma fontos és időszerű, az nem kérdés."¹⁹

E figyelemfelhívásra reagálva megismétlem az imént megfogalmazott megállapítást Mindszenty bíboros élete lényegének összefoglalásaként:

"Hite szerint mint az Isten embere bátran cselekedte a jót, önzetlenül, minden rendű-rangú rászoruló érdekében."

Vajon e megállapítással egyet tud-e érteni a bíboros egész életét alaposan ismerő minden Mindszenty-kutató? Minden "hivatalos" és "nem hivatalos" "advocatus diaboli" és minden "advocatus angelorum"?

*

E témabeli morfondírozásomat egy idézettel fejezem be. Boldog VI. Pál pápa Mindszentynek írt egyik levelének részlete ez. Magyar bíborosunk személyiségének jellemzését így adja meg a szentatya:

"... Lelkünkben jelen van az Ön szent, nemes és szenvedő alakja, kedves tisztelendő Bíboros úr, aki előtt mi tisztelettel és testvérileg meghajtjuk magunkat, emlékezetben tartva mindenkor a hűségben, az állhatatosságban és a szenvedésben tanúsított szeretetét a magyar egyház és a világegyház iránt."²⁰

Majdnem fél évszázaddal ezelőtt, 1973. november l-jén kelt a pápa e levele. S most, 2015 nyarán, amikor jelen írásomat sajtó alá rendezem, hallom, olvasom a híradást a Mindszenty bíboros első szentmiséjének századik évfordulóján, Csehimindszenten, 2015. július 4-én tartott ünnepi szentmiséről. S hallom Erdő Péter bíboros, érsek-prímás prédikációját:

"... Szentéletű elődöm egész munkássága során fáradhatatlanul dolgozott és odaadóan imádkozott. Pappá szentelésétől fogva kilépett a názáreti ház csendjéből és teljes odaadással fordult a közösség gondjai felé. Megkezdődött nyilvános szereplése. Erre indította az emberi jószívűség, de erre ösztönözte Isten titka és az Isten terve iránti felelősségérzet is." 2006-ban a magyar katolikus püspöki kar nyilatkozatot tett közzé, benne kifejtve: "Mindszenty bíborost szentnek tartjuk; vagyis olyan személynek, aki az üdvözültek sorába érkezett, és méltó arra, hogy példaképünk legyen, de bátran kérhetjük közbenjáró segítségét is..."²¹

 

IV.

BARÁTI KÉZFOGÁS: KÁDÁR-VIZIT A VATIKÁNBAN

A magyar kommunista mozgalom XX. századi történetében – Kun Béla, Rákosi és mások vallással, egyházzal kapcsolatos irányelveit és azok konkrét megvalósítási gyakorlatát ismerve – meglehetősen figyelemre méltó tény, hogy 1977. június 9-én a Vatikánban létrejött Boldog VI. Pál pápa és Kádár János találkozója. A magyar politikust államfőket megillető tiszteletadással fogadták, jóllehet ekkor semmiféle jelentősebb állami közhivatalt nem viselt; ő az országot minden vonatkozásban diktatórikusan irányító kommunista párt, a Magyar Szocialista Munkáspárt (MSZMP) első titkára, vagyis legfőbb vezetője volt.

VALLÁSSZABADSÁG

Hazánkban az 1957–1988 közötti Kádár-korszak harminc éve alatt mindvégig lényegében változatlan sajátos vallásszabadság-felfogást érvényesített a Kádár által irányított uralkodó állampárt, mind az 1977 előtti két évtizedben, mind az 1977 utáni tíz esztendőben. Hasonlóan történt ez a többi korabeli "népi demokratikus" országban is a "testvérpártok" irányítása nyomán.²²

E vallásszabadság-felfogást három, egymással szorosan összefüggő tényező alkotta. A három tényező egymástól elválaszthatatlan, ezért együtt tekintendők; egyik tényező sem hagyható ki e pontosan megtervezett és megvalósított folyamat egészéből.

Az egyik: annak kinyilvánítása és széles körben való propagálása, hogy az ország minden lakosa szabadon járhat a meglevő templomokba, és igénybe veheti papjai szolgálatait; gyermekeit mindenki egyházi hitoktató által hitoktatásban részesítheti; nyolc katolikus középiskolában 14–18 év közötti fiatalok tanulhatnak, minimális egyházi sajtó is a hívek rendelkezésére áll. Az engedélyezett egyházak papjai folytathatják működésüket; egyházi illetékesek a papi utánpótlásról is gondoskodhatnak. Mindezeknek a minimálisra szorított lehetőségeknek a megvalósulását – egészüket és részleteiket – az állami szervek szigorúan szabályozták, előírták és ellenőrizték.

A másik: ugyanekkor az állami és pártszervek az egész magyar társadalmat átjáró hatalmas erejű vallás- és egyházellenes agitációt folytattak; széleskörű – mindegyik korosztályra kiterjedő – ateista-materialista propagandahadjáratot vezettek annak érdekében, hogy minél kevesebben járjanak a templomba, minél kevesebben vegyék igénybe papjaik szolgálatait, minél kevesebben vegyenek részt a hitoktatásban, minél kevesebben olvassák az egyházi sajtót, hogy elsorvasszák a nyolc katolikus iskolát. Az állami és a pártszervek minden erejükkel arra törekedtek, hogy az egyházak szerepét a társadalomban ellehetetlenítsék, aktív és passzív tagjaik számát a minimálisra "lemorzsolják".

A harmadik: az állami és pártszervek arra törekedtek, hogy a vallásosnak megmaradt egyes embereket – néhány propagandaszemély kivételével – hivatalos és nemhivatalos eszközökkel és módszerekkel minden tekintetben, munkahelyükön s a társadalmi életben háttérbe szorítsák, erkölcsileg-anyagilag diszkriminálják; érvényesülésüket, feljebb jutásukat meggátolják, őket hátrányosan megkülönböztessék a többiektől. Végeredményben, hogy őket lényegében harmadrendű állampolgárrá tegyék (a párttag vallástalanok, valamint a nem párttag vallástalan állampolgárok mögé). A megfélemlítés volt a cél: félelem a hátrányba taszítástól; félelem a nyilvánosságra kerüléstől; attól, hogy megtudják, s jön a megtorlás, stb. Az állandó nyomasztó félelem érzését akarták bennük kialakítani: aki nyíltan vallásos, azt egyre jobban ellehetetleníthetik.

Ez a háromtényezős, a szocialista-kommunista pártideológián alapuló vallásszabadság-gyakorlat érvényesült hazánkban a Kádár-korszak elejétől a végéig, 1957 és 1988 között, tehát még az 1980-as évek első felében is.

Mindszenty bíboros – jól tudjuk – ennek megváltoztatásáért harcolt léte utolsó pillanatáig, 1975. május elejéig.

Hiszen jól látható: ez a Kádár-féle vallásszabadság-értelmezés nem azonos azzal, amelyet a nemzetközi szervek, a demokratikus országok, s maga a Szentszék is többszörösen deklarált a XX. század második felében. Különösen nagy hangsúlyt adott az alapvető emberi szabadságjogoknak az 1975-i helsinki konferencia és egyezmény.

Ezzel szemben a hazai állami és pártszervek – maga Kádár is – minden adandó alkalommal azt hangsúlyozták: teljes vallásszabadság létezik Magyarországon.²³ Ez nyilvánvalóan nem igaz; ez egy erősen beszűkített tartalmú, torz értelmezése volt a "valódi" vallásszabadságnak; e kihagyhatatlan alapvető emberi szabadságjog lényegének írott és íratlan minimumát sem tartalmazza.

Kétségtelen: az alapvető emberi szabadságjogok vonatkozása tekintetében sokoldalú súlyos jogfosztásban élt a Kádár-korszakban a magyar katolikus egyház egésze, valamint egyes tagjai egyaránt. Ugyanakkor a Kádár-kori állami és pártszervek e vallás- és egyházpolitikájukkal egy konkrét, kifejezetten közpolitikai, pártpolitikai célt is el kívántak érni. A szocialista-kommunista pártideológia szerint ugyanis az egyházaknak a maguk módján tudatosan és látványosan – szóban és tevékenységben – a szocializmus építését kell szolgálniuk. A Lenin-féle "transzmissziós szíj" korszerűsített alkalmazását kívánták az uralkodó politikai erők még az 1970-es, 1980-as években is, Magyarországon is, másutt is – ez volt az egyházak létezés-lehetőségének alapvető feltétele.

E torz kádári beszűkített "vallásszabadság" engedélyezésének tehát ára volt: az egyházaknak – vezetőiknek és tagjaiknak együttesen – lojálisnak kell lenniük a szocialista államhatalommal, az annak élén álló párttal, annak vezetőivel, az élén Kádárral. Ezt elősegítendő az államhatalom erőnek erejével létrehozta és elterjesztette az akkori szocialista államokban az úgynevezett békepap-szervezetet, hogy az ebben résztvevő papok és főpapok elsajátítsák és híveik között terjesszék az együttműködés-ideológiát, a szocialista-kommunista hatalommal való kollaborálás eszméjét és gyakorlatát.

A TALÁLKOZÁS

A magyar szocialista-kommunista kormány első tagja, akit a második világháború után fogadott a pápa, Péter János külügyminiszter volt. Ő 1971. április 16-án járt a Vatikánban. Néhány év múlva, 1975. november 13-án Lázár György miniszterelnök tette tiszteletét VI. Pál pápánál.

A Vatikán ekkortájt az úgynevezett "keleti politika" jegyében egyrészt arra törekedett, hogy a szocialista-kommunista országokban mindenütt betöltöttek legyenek az érseki, püspöki székek (ez sok esetben hosszas kötélhúzást jelentett a két fél által ajánlott jelöltek elfogadásában); másrészt, hogy hivatalos diplomáciai kapcsolatba kerüljön az illető ország kormányával. Elsősorban nunciatura – vagyis követség – létesítését szorgalmazta, ezt azonban a szocialista-kommunista kormányok elutasították (kivéve Jugoszláviát).

Rendes diplomáciai kapcsolatok nemlétében a Szentszék arra törekedett, hogy a Vatikán és a szocialista-kommunista országok diplomatái rendszeresen találkozzanak és tárgyaljanak. 1964-től alkalomszerűen, 1975-től pedig évente megjelentek Magyarországon a Vatikán diplomatái; illetőleg az Állami Egyházügyi Hivatal vezető munkatársai mentek a Vatikánba, az aktuális ügyek megbeszélésére.

*

A magyarországi szocialista-kommunista párt történetének is jelentős eseménye volt, hogy legfőbb teljhatalmú vezetője, pártja "első titkára", Kádár János 1977. június 9-én kihallgatáson járt VI. Pál pápánál a Vatikánban.²⁴ E politikai párt történetében ilyen még nem fordult elő (korábban ideológiai okok miatt ez teljesen lehetetlen lett volna), ugyanakkor ez volt az egyedüli és utolsó látogatása a magyar szocialista-kommunista párt mindenkori vezetőjének a pápánál.

A találkozó a vatikáni palotában, a pápa magánlakosztályában, annak könyvtártermében történt. A már idős, beteges VI. Pál pápa az ajtóban barátságosan fogadta vendégét és kíséretét, hosszú ideig fogta Kádár kezét, s közben üdvözlő szavakat váltottak.

Az eszmecsere során a pápa beszédet intézett a Magyar Szocialista Munkáspárt első titkárához. Veretes diplomáciai szöveg volt ez. Alaphangja: elismerés a magyar kormánynak, kifejezve egyrészt az örömöt a találkozás létrejötte felett, másrészt jelentősnek méltatva az elmúlt 14 esztendő közös kapcsolatkiépítő tevékenységét, amelyet a két fél diplomatái végeztek.

A hivatkozott kezdőpont: 1964. szeptember 15. a Budapesten ekkor aláírt "részleges megállapodás" a magyar kormány és a Vatikán között. A Szentszék ugyanis – követve a nyugati demokratikus országokat – ettől kezdve azokkal teljesen egyenrangú demokratikus államnak tekintette Magyarországot.

E látogatás – mondta a pápa – "szinte befejező mozzanatát jelenti egy lassú, de szakadatlan folyamatnak. E folyamat során, a legutóbbi 14 esztendőben a Szentszék és a Magyar Népköztársaság lépésről lépésre közeledett egymáshoz, maga mögött hagyva a feszültségek és elkülönülés korszakát, amelynek visszhangja még ma sem halt el teljesen."

Nincs tehát már "feszültség és elkülönülés" a két fél között, bár a pápa arra is utalt, hogy a Szentszék és egy szocialista-kommunista ország ilyen jellegű kapcsolatépítését nem mindenki helyesli: "magát a kezdeményezést és eredményeit sokan éber és nemritkán bíráló figyelemmel kísérik, legalábbis kétkedéssel fogadják. Ezekről az eredményekről, lelkiismeretünk ítélete után, majd a történelem mond végső ítéletet". A Szentszék sohasem riadt vissza a merész döntésektől, mert az egyháznak "az a hivatása, hogy az embert szolgálja, aki Isten gyermeke és képmása, akinek óvni kell jogait és jogos törekvését, hogy emberhez méltó életet éljen, békében, igazságos társadalmi rendben, a határokon is túllépő testvériség szellemében".

A Vatikán és a magyar állam képviselői az elmúlt 14 év alatt tárgyalásokat folytattak egymással. Ezek eredményei reményt keltőek: "Párbeszédet folytatunk a közös problémákról, ügyelve arra is, hogy nyitottak és kellően megértőek legyünk az állam [a szocialista magyar állam] sajátos gondjai és tevékenysége iránt." A pápa szerint "a párbeszéd arra irányul, hogy az igazi vallási béke légkörében elősegítse a társadalom valamennyi rétegének egységét, a becsületes együttműködést közöttük, a nemzet egészének egyre nagyobb hasznára."

A Szentszék "őszintén és becsületesen" tovább akar haladni a két fél közötti diplomáciai dialógus útján, hogy "ezen az úton haladva még nemesebb célokat is elérhessünk."

VI. Pál pápa "kellően méltányolja" azt, amit "az állam" – a Magyar (szocialista) Népköztársaság – tett az eddigi eredményekért, és Kádár János látogatását "az eddig megtett út, vagyis az elmúlt 14 év alatti diplomáciai munka helyességének, bizonyos értelmű végső igazolásának" tekintette, de egyúttal ezt "ígéret"-nek is szeretné látni. Mégpedig ígéretnek a diplomáciai kapcsolattartás további eredményes fejlesztésére, a kölcsönös megértésre, valamint minden olyan nemzetközi együttműködésre, amely az egész emberiség érdekeit szolgálja.

Ezzel kapcsolatban befejezésül a Szentatya az 1975-i Helsinki-értekezletre emlékeztetett: "Hőn kívánjuk, hogy a konferencia záróokmányát, amelyet az európai államok legfőbb vezetői írtak alá, minden részletében mindegyik aláíró ország maradéktalanul végrehajtsa."

Magas diplomáciai bölcsességgel megfogalmazott, megfontolt beszéd volt ez: mind a megállapítások, mind az ez utáni teendők kellően általános tartalmúak; pontosan körvonalazható konkrét tartalom nélkül. Ezekkel egyformán egyetérthetett mind a vendég, mind a vendéglátó. A pápai beszéd egészéből megnyugtató megelégedettség hangzott ki: lényegében nincs probléma, tulajdonképpen már minden rendben van a két fél viszonyában, a pápa és a párt-elsőtitkár viszonyában: "a feszültségek és elkülönülés korszaka" a múlté, most már "a kölcsönös megértés", sőt "az igazi vallási béke" idejét éljük.

A pápa megbecsülő tisztelettel, érezhető rokonszenvvel beszélt Kádár Jánosról, sőt határozottan kijelentette: "Tudjuk – mondta VI. Pál –, hogy Excellenciád (Kádár János) is több ízben kifejezésre juttatta hasonló, erre irányuló készségét." Arról tudniillik, hogy a köztük folyó párbeszéd során a jövőben "új eredményeket érünk el kapcsolatunkban, a kölcsönös megértésben és olyan nemes ügyek szolgálatában, amelyek pozitív együttműködéssel szolgálják a magyar nép érdekeit, de ezen túlmenően más népek, az egész emberiség érdekeit is, a béke védelmét, az egyes népek társadalmi, gazdasági, kulturális és erkölcsi haladását."

Tökéletes egyetértés van tehát a két fél között; a kapcsolatokon természetesen lehet még tovább javítani. A vatikáni és magyar diplomaták által végbevitt – valóban jelentős – diplomáciai sikerek elismerő ismertetésén túl azonban a többmilliós magyar katolikus hívőközösség vallásszabadságának konkrét mibenlétére semmi – diplomáciailag igen finoman megfogalmazott – utalás nem történt.

E pápai beszéd hű tükre annak, hogy VI. Pál pápa – és belső "Ostpolitik"-szakemberei – hogyan látták és hogyan ítélték meg Kádár János és a "párt" egyházpolitikáját, a magyar szocialista-kommunista népköztársaságban létező, itt konkrét-kemény módon érvényesített sajátos "vallásszabadságot". Egy olyan, a világ művelt része által demokratikusnak elismert, kellő tekintéllyel rendelkező vezetőjével beszélt a Szentatya, akinek országában nincs jogfosztás a vallásszabadság terén, nincs egyházkorlátozás, nincs állami programként évtizedeken át folytatott vallás- és egyházellenes agitáció és propaganda, nincs e téren semmi hátrányos megkülönböztetés az állampolgárok között.

Úgy tűnhetett a korabeli szemlélőnek (s úgy tűnik ma is), hogy a Szentatya számára szimpatikus volt Kádár János személye, egyházpolitikája, az a "népi demokratikus" (tehát a kommunizmus-szocializmus elvei által vezérelt) társadalmi berendezkedés, amelyet az egyház jelene és jövője számára nem tartott veszélyesnek, hanem – éppen ellenkezőleg – az egyház számára reménytelinek látta a helyzetet. (Tudjuk: számos francia filozófus "krisztianizálhatónak" gondolta a kommunizmust.)

Óhatatlanul is felmerül a kérdés a mai kutatóban, érdeklődő olvasóban: vajon VI. Pál pápa akkor ott 1977-ben világosan látta-e, ismerte-e részleteiben is, a maga konkrétságában is a magyar katolikus egyház "Kádár-korabeli" valós helyzetét, állapotát, jövőbeli perspektíváját? S ebben éppen a jelenlevő Kádár János párt-elsőtitkár szerepét és konkrét tevékenységét?

Az egyórás megbeszélésen a pápa és Kádár János mellett Agostino Casaroli érsek, az "Ostpolitik" vatikáni irányítója, valamint Nagy János, a magyar kormány külügyminiszter-helyettese vett részt.

SAJTÓKONFERENCIA

A látogatás után Kádár János sajtótájékoztatót tartott a római Grand Hotelben. Ezen a jól ismert általánosságokat mondta el az újságíróknak (nyilván ezekről számolt be a Szentatyának is) az egyház és az állam, illetve a szocialista-kommunista párt kapcsolatának magyarországi rendezett helyzetéről. Többek között ez is elhangzott:

"VI. Pál pápa a mai találkozót úgy értékelte, hogy kapcsolatainkat illetően ez jelentős eredmény: lezárja a katolikus egyház és a magyar állam viszonya rendezésének folyamatát, és ez üdvözölhető. Nekem személy szerint meggyőződésem, hogy a szocialista magyar állam, a Magyar Népköztársaság sok-sok nemzedéken át fenn fog állni, és még nemzedékeken át az egyházak is létezni fognak" – így vélte Kádár.

Utalt az elmúlt 14 év diplomáciai munkálataira: "sok éven át dolgoztunk a Vatikán megbízottaival, míg rendezni tudtuk az állam és a római katolikus egyház viszonyát Magyarországon. De hazánkban a hívő embereknek nincs lelkiismereti problémájuk. A vallás szabad gyakorlásába, az egyházak életébe nem avatkozunk be. Ki-ki belátása szerint, ha akar, vasárnap elmegy a misére, az istentiszteletre – az állammal nem kerül szembe."

Természetesen az is elhangzott, hogy hazánkban az állam és az egyház viszonya tartósan rendezett. "A római katolikus egyház magyar szóvivői [=püspökök] hivatalosan kinyilatkoztatták, hogy a Magyar Népköztársaság alkotmányos törvényeit betartják és a maguk eszközeivel támogatják a magyar nép építő terveit. Többet mi az egyház embereitől nem kívánunk."

"Olyan műszert még nem találtak föl, amely megmutatná: ki igazi hívő, ki nem. Szám szerint nem lehet megmondani, hogy Magyarországon hány hívő van. De bizonyos, hogy vannak hívő emberek. Az állam és az egyház éles konfrontációja őket feloldhatatlan lelkiismeretbeli problémák elé állítaná. Kijelenthetem, hogy Magyarországon ilyen probléma nincs."

Kádár János szerint mindegyik magyarországi egyházzal kapcsolatosan ez az elvi alap: "Az egyházak tiszteletben tartják az állam alaptörvényét, az állam pedig tiszteletben tartja az egyházak autonómiáját és biztosítja a vallásszabadságot." (Vajon mindezt elhitte a Szentatya? A nemzetközi sajtótájékoztató újságíró-hallgatósága a világ minden részéről? Autonómia? Vallásszabadság?) A pápával "kölcsönösen elégedetten szóltunk jelenlegi viszonyunkról"– mondta Kádár. – "Mindketten elégedetten állapítottuk meg, hogy szándékaink találkoznak"– húzta alá ő is a pápával közös gondolatokat –: "a Vatikán és a Magyar Népköztársaság kormányzata kölcsönösen arra törekszik a jövőben is, hogy ez a kedvező folyamat tovább folytatódjék."

Mint várható volt, természetesen megemlítette Kádár azt a személyt is, akivel még, mint egykori belügyminiszternek, 1948/49 fordulóján – majdnem három évtized telt el azóta! – bizonyos "konfliktusa" volt, s amely konfliktust Rákosi Mátyás irányítása alatt eléggé brutálisan levezényelte. "Abban, hogy a magyar állam és a magyarországi római katolikus egyház viszonya bonyolult és nehéz volt, nagy szerepe volt Mindszenty bíborosnak. Alighanem ezért került legutoljára sor a katolikus egyházhoz fűződő viszonyunk rendezésére. Körülbelül két éve azonban normalizálódott a viszonyunk és ez számunkra rendkívül fontos és jó." (Valóban: két éve, 1975. május 6-án meghalt a bíboros, aki 1949-től börtönben, majd követségi "félrabságban", végül száműzetésben élt. Kádár János mindvégig gyűlölt ellenségnek, likvidálandó célszemélynek tekintette; s most a pápa előtt ezzel a kijelentésével még egy ütést mért – immár holtában – a bíborosra.)

Úgy tűnik: ezen az egy ponton teljesen, feltétel nélkül azonos volt a római pápa és a magyar kommunista párt első titkára véleménye. Mindkét fél korábban azt érzékelte, hogy egymáshoz való viszonyuk nem tisztázódott; ha nem is ellenséges, de nem is barátságos, nem bizalomteljes. VI. Pál szerint az elmúlt időszakot "a feszültség és az elkülönülés" jellemezte. Kádár szerint a két fél viszonya "bonyolult és nehéz volt", ezért húzódott olyan soká "a katolikus egyházhoz fűződő viszonyunk rendezése".

A pápa és a kommunista párt első titkára egyaránt úgy látta, hogy a szorosabb együttműködés, a közelebbi barátság és bizalom elmaradásának oka: Mindszenty bíboros. Nem a vallásszabadság hazai állapota, nem az egyházkorlátozó hatalom, nem az ateista propaganda és más hasonlók – hanem Mindszenty bíboros. Egy meggyötört, megalázott, száműzött öregember, aki hatalmas lelki-szellemi-erkölcsi erőt sugározva ekkor is "imádkozott, dolgozott, őrt állt..." Halála pillanatáig.

*

A következő napokban, hetekben a magyar szocialista-kommunista párt propagandistái itthon teljes erővel igyekeztek kiaknázni ezt a valóban fontos diplomáciai eseményt: azt sulykolták a népnevelők szerte az országban, s ezt igyekezett tudatosítani a pártsajtó a hazai lakosság és főként a külföld irányában, hogy "megegyezett" a szocialista-kommunista Kádár rezsim és a Vatikán, a pápa "áldását adta" a hazai állapotokra, a szocializmus építésére, a szocialista-kommunista vallásszabadságra, helyesnek ismerve el mindazt, ami az országban történik.

TOVÁBBI ÉVEK

Kádár János 1977. június 9-én bizonyára nem számolt be a Szentatyának arról, hogy három hónap múlva, 1977 szeptemberében új tantervet vezetnek be a magyarországi iskolákban. Eszerint a pedagógusok kötelező feladata továbbra is az, hogy "mindegyik tanulójukban céltudatosan alakítsák ki a dialektikus és történelmi materialista világnézet alapjait, fejlesszék a szocialista emberre jellemző erkölcsi tulajdonságokat", hogy a tanulók számára "megvilágítsák azt a folyamatot, amely a gazdasági, politikai és kulturális fejlődés lépcsőfokán keresztül törvényszerűen vezet el a szocializmus győzelméhez"; "fordítsanak különös gondot a forradalmi szemlélet fejlesztésére, az ateista nevelésre."²⁵ (Ez a tanterv változatlanul érvényben volt 1990 szeptemberéig...)

1950 óta számtalan párthatározattal, törvénnyel, rendelettel szilárdan "bebetonozták" a hazai iskolák életébe a materialista–ateista világnézeti nevelés követelményeit. E tekintetben semmi oldódás nem volt tapasztalható még az 1980-as évek második felében sem. Ezt dokumentálja "A marxizmus valláselmélete és a főiskolai-egyetemi hallgatók materialista világnézeti nevelése" című, ekkor kiadott kötet. Ebbe a szocialista országok neves szaktudósainak e témájú tanulmányait gyűjtötte össze a szerkesztő, Kónya István, a debreceni egyetem tanszékvezető professzora. Bevezetőjében olvasható: "Materialista világnézetre nevelő munkánk ma is [1985!] sokrétű eszmei, ideológiai és világnézeti harc közepette folyik. Ennek a sok fronton zajló eszmei küzdelemnek fontos részterülete a tudományos ateista nevelés, ahol a mi dialektikus és történelmi materialista világnézetünket a vallásos világnézettel kell szembeállítanunk."

Nem maradhattak ki a kötetből a szovjet szakemberek sem. M. P. Novikov moszkvai professzor e címmel tette közzé tanulmányát: "A tudományos ateista nevelés rendszere a Szovjetunió felsőoktatási intézményeiben". Egyetlen "előremutató" javaslatát idézzük csupán: másfél évtized múlva – 2000-ben – nagy ünnepségekre kerül sor világszerte a keresztények körében. "Ezért operatív elemzést és megfelelő reagálást kívánnak az egyházak terveiben szereplő olyan elképzelések, mint Jézus Krisztus születésének – a többi keresztény egyházzal közösen megünneplendő – 2000 éves évfordulója..."

Valóban világraszóló ünnep volt 2000-ben a keresztények számára. A kommunizmus azonban akkorra már összeomlott Európában.

Hogyan is vélekedett Kádár János 1977. június 9-én a pápával való találkozás ünnepi pillanataiban? "Nekem személy szerint meggyőződésem, hogy a szocialista magyar állam, a Magyar Népköztársaság sok-sok nemzedéken át fenn fog állni, és még nemzedékeken át az egyházak is létezni fognak..."

Részben tévedett.

*

Egy érdekes élmény az 1990-es évek közepéről. A Kossuth Rádió egyik riportműsorában hangképeket adtak a Kádár-házaspár budai hegyvidéki villájában maradt személyes hagyaték árverezéséről. Kalapács alá kerültek különféle tárgyak, köztük ez is: "Egy rózsafüzér bőr tokban". Nyilván a vatikáni audienciákon szokásos pápai ajándék ez a látogató feleségének.

Különös egymásmellettiség a kikiáltó asztalán: Kádár János vadászpuskája, a Brezsnyevtől kapott márkás arany karóra s a pápa ajándékaként egy szerény rózsafüzér.

Mintha az egész Kádár-korszak hazai valláspolitikájának szimbóluma lenne...

V.

RÉGI EMLÉK

2015. május 2. délelőtt. Az ünnepélyes Mindszenty-zarándokmisén ülök az esztergomi Bazilika hatalmas boltívei alatt, az egyik padsorban. Közbe-közbe akaratlanul is elkalandoznak gondolataim: régi emlékfoszlányok gomolyognak a fejemben

Valamikor nagyon régen, a tomboló második világháború végső időszakában, 1944. március 25-én ugyanitt voltam a Bazilikában. Egy ugyancsak ünnepélyes szentmisén vettem részt, mint az esztergomi bencés gimnázium VII. osztályos tanulója, 17 éves diákja. 1944-ben, tehát 71 évvel ezelőtt történt ez. Serédi Jusztinián bíboros hercegprímás három püspökjelöltet szentelt püspökké.

Ma is élesen előttem van a kép. A szentélyben álltak, hárman, egymás mellett. A két szélső magas termetű, erős orgánumú volt, mindketten már korábban is széles körben közismert személyek: Hamvas Endre és Kovács Sándor. Közöttük középen egy náluk alacsonyabb, vékony, halk szavú, akkoriban még szinte ismeretlen pap állt: a leendő veszprémi püspök, Mindszenty József.

Ami feltűnő volt akkor számomra: igen meghatódott volt, elfogódott, megilletődött; igen komoly, befelé forduló, erős lelki összeszedettség látszott rajta; az arca mély megindultságot, valamiféle belső tüzet sugárzott az egész szertartás alatt. Senki sem gondolt ekkor arra, hogy mi lesz az Úristen terve hármukkal a továbbiakban, a közeli és a távoli jövőben.²⁶ Magam sem hittem volna akkor ott, hogy éppen Mindszenty bíboros életét fogom néhány évtized múlva kutatni, intenzíven tanulmányozni, publikálni. Annál is inkább, mert 1950–1990 között bőven foglalkoztak vele a korabeli hivatalos történettudomány szakemberei, természetesen marxista szellemben, a kötelező állami ideológiai felfogásban, egy torzított Mindszenty-arcot tárva a közvélemény elé. Csak az 1980-as évek vége felé lehetett szó arról, hogy nem marxista szellemű tudományos eredményeket nyomtatásban közöljenek a kutatók.

1988-ban volt az egyházi iskolák államosításának 40-ik évfordulója. Erre készítettem el – korábbi kutatási anyagaim alapján – a "Mindszenty és Ortutay. Az iskolaállamosítás története" című könyv-kéziratomat, széleskörű forrásanyag elemzését nyújtva. Az erre illetékes hivatal engedélyezte megjelentetését, de kiadót nem találtam rá. Ezért magánkiadásban látott napvilágot 1989 tavaszán, 26 évvel ezelőtt.

Ez volt az első hazai történettudományi munka Mindszentyről, amely nem marxista felfogásban készült. Azóta számos szakember foglalkozott, foglalkozik Mindszenty bíboros életével, tevékenységével, a rá vonatkozó tengernyi dokumentum feldolgozásával, különféle – néha ugyan egymásnak ellentmondó – értelmezésével. E kutatások nyomán ma már tisztán áll előttünk Mindszenty bíboros igaz arca, alakja, személye, tevékenysége. Ebben talán volt valamelyes részem nekem is.

*

2015. május 2. Folyik a Mindszenty-zarándokmise a Bazilikában. Mai bíboros érsek prímásunk vezetésével hazai és szomszédos országokbeli érsekek, püspökök népes csoportja mutatja be a szentmisét, hatalmas hívősereg részvételével. Arra a halk szavú, vézna "vidéki" papra emlékezünk hálaadó és kérő imádságainkkal, aki akkor, 71 évvel ezelőtt itt állt előttünk, két kiemelkedő termetű társa között.

Hálát adunk érte az Úristennek. Zeng az ének, száll az imádság, szól a szentbeszéd – öröm a szívekben, hogy egykor ez a "sacerdos magnus" volt a pásztorunk, a vezetőnk, az iránymutatónk. Örömünket nem rontja, hogy ma is vannak, akik igyekszenek rossz hírét kelteni. Mégpedig egyes történeti forrásszövegek sajátos, egyéni értelmezése alapján. De ez nem zavar meg bennünket. A konkrét történeti dokumentumok helyes értelmezése, szakszerű interpretálása Mindszenty bíboros valós, igaz és tiszta arcát tárja elénk.

A posztmarxista vagy más kritika nem vet árnyékot a teljes Mindszenty-életmű egészére, annak nagyszerűségére, példamutató voltára. Mi változatlanul Szent II. János Pál pápának hiszünk, aki 1993-ban nagy hangsúllyal emelte ki a magyar püspökök előtt, az egész magyar egyházhoz, Isten egész magyar népéhez szólva: "Mindig példakép volt számotokra nagy és felejthetetlen elődötök, Mindszenty József bíboros, aki a Krisztushoz és az egyházhoz való hűségének, valamint a hazaszeretetnek tündöklő tanúságtételét hagyta ránk."²⁷

*

2015. május 2. Véget ért a Mindszenty bíborosra emlékező ünnepi szentmise, a zarándok-tömeg – köztük meglepően sok a fiatal – lelkesen elénekelte a pápai és a magyar himnuszt. Lebotorkálunk az altemplomba, folytatni az emlékezést és az imádságot nagy prímás-főpapunk sírjánál. 90. életévem felé haladva már nehezen megy a lépcsőjárás, de segítenek, támogatnak.

Érdekes módon mostanában öreg fejjel döbbentem rá, hogy tulajdonképpen mit is kerestem én Mindszenty-kutatásaimban, több mint 25 éven keresztül. Azt kutattam, hogy vajon mi volt az a belső tűz, amelynek hatása ott tükröződött az arcán azon a 71 évvel ezelőtti püspökszentelésen. Azt vizsgáltam, s talán sikerült is valamennyire feltárnom, hogy melyek voltak szüntelen tevékenységének a legbelső okai, mozgatórugói, energiaközpontjai; miért tette azt, amit tett; miért tette úgy, ahogyan tette; mi volt az a belső erőcentrum, amely élete utolsó pillanatáig benne működött, és állandó cselekvésre serkentette, sürgette.

Erre törekedtem, jól tudva, hogy a történetkutatónak nem szabad megrekednie a felszínen, a részletekben, a töredékekben, hanem – túl a külsőségeken, az esetlegességeken – a mélyre kell ásnia, hogy a tettek alapvető belső indítékait feltárhassa.

Mi volt az a lelki (spirituális, transzcendens) bázis, amelyre Mindszenty egész életét építette, amelyből minden tette eredt és minden cselekedetét meghatározta, legyen az vallási-lelki-egyházi jellegű vagy világi-profán, netán politikai vonatkozású? A válasz: sziklaszilárd hite hivatásában, küldetésében.

Mindszentynek egyetlen élete volt: papi élete. S ennek mindegyik szintjén felszentelt papként tevékenykedett. Mint ilyen – a katolikus egyház tanítása szerint – Isten küldöttje, Isten embere volt, s a különféle alsóbb és felsőbb tisztségekben Isten nevében cselekedett. Mindszenty élete végéig erősen hitt küldetése, hivatása transzcendens mivoltában. Ez volt életének, tetteinek legfőbb, legmeghatározóbb vezérlője, kiindulópontja, legfőbb motivációja és beteljesítője.

Egyszerűen szólva: Mindszenty nem tett mást, mint komolyan vette, hogy mi a hivatása, mi a küldetése a katolikus egyházi tanítás szerint – Isten ügyének maradéktalan képviselete –, s a szerint gondolkodott és cselekedett adott helyzetében. S ez minden más szempontot háttérbe szorított.

*

Azt hiszem: a szívében-lelkében élő transzcendens-spirituális küldetés óriási súlya, felelőssége – ez volt az a belső tűz, amely a számomra oly emlékezetes 71 évvel ezelőtti szentmisén – ott az esztergomi Bazilikában, Mindszenty József arcán fénylett, ahogyan én azt 17 éves gimnazistaként láttam, azóta sem felejtve el.

S mintha most is hallanám a püspökszenteléskor a szertartáskönyvből felolvasott, nekik, leendő püspököknek szóló intelmet: "A fényt soha ne mondd árnyéknak, az árnyékot se fénynek; a jót rossznak és a rosszat jónak."

   

JEGYZETEK

1	Témánk szempontjából alapvető fontosságú SZABÓ Ferenc jezsuita professzor nagyjelentőségű műve: A Vatikán keleti politikája közelről. Az Ostpolitik színe és visszája. L'Harmattan Kiadó, Budapest, 2012. Ebben bőséges szakirodalmi tájékoztatás található témánk közelebbi-távolabbi elágazásaival kapcsolatosan is.
2	Többek között MÉSZÁROS István: Egy hivatástudattal megáldott/megvert ember hűsége. In: Árnyak és fények. Eötvös József Könyvkiadó, Budapest, 2008. 207–226. old.; uő: Régi csatakiáltás új zászló alatt. In: Árnyak és fények. Eötvös József Könyvkiadó, Budapest, 2008. 259–278. old.; uő: Kód a követségi Mindszenty-iratokhoz. Magyar Egyháztörténeti Vázlatok 2009/1–4. 321–348. old.; SZABÓ Ferenc: i. m.: 262–267. old.
3	MÉSZÁROS István: Mindszenty-bibliográfia szemelvényekkel. Bp. 2011.; Esztergomi érsekek 1001–2003. Szerk. BEKE Margit. Bp. 2009. 395–402. old.; Magyar Katolikus Lexikon IX. Bp. 2004. 181–190. old.; MÉSZÁROS István: Mindszenty bíboros, a lelkipásztor főpap. Bp. 1990.; KOVÁCS Gergely: Isten embere. Szemtől szembe Mindszenty bíborossal. Bp. 2005; uő: Mindszenty József, a leghűségesebb pásztor. Bp. 2014. (olaszul is)
4	LUSTIGER, Jean-Marie: Hallgatag hűség. Vigilia, 1992. 6. sz. 206–209. old. Tárgyalt témánkhoz más vonatkozásban is kitűnő gondolatokat nyújt a párizsi érsek e remek tanulmánya.
5	MÉSZÁROS István: Mindszenty-leveleskönyv. Eötvös József Könyvkiadó, Budapest, 1997. 39. old. 159. sz.
6	Két szálfa: Kodály és Mindszenty. In: Mindszenty-mozaik. Eötvös József Könyvkiadó, Budapest, 2002. 135–142. old.; Kodály esete Mindszentyvel. In: A Conti utcától Recskig. Eötvös József Könyvkiadó, Budapest, 2007. 15–23. old.; Kodály-levél a bűnjelek között. Köznevelés, 1992. 2. sz. 18. old.; "Haladó katolikusok". In: Pannonia Sacra. Mindszenty-tanulmányok. Kairosz Kiadó, Budapest, 2002. 179–203. old.; Így látták Kodályt. Új Ember, 1983. augusztus 28.
7	Az aláírók: Bognár József, Csala István, Czéh József, Gyöngyösi János, Harrer Ferenc, Károlyi Mihály, Katona Jenő, Parragi György, Pesta László. A levél szövegét ismertettem: Pannonia Sacra 181–184. old.; Mindszenty válasza uo: 185–186. old.
8	Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára (MNL OL), jelzete: 276. f. 65. cs. 352. ő. e. 43–45. old.; elemeztem: Pannonia Sacra, 186–190. old.; Mindszenty válaszlevele uo: 193–198. old.
9	ELTE Levéltára, Cavallier-hagyaték, 420. sz.
10	MNL OL, jelzete: 276. f. 65. cs. 352. ő. e. 42. old. Továbbiak: MÉSZÁROS István: Egy "haladó katolikus": Szekfű Gyula. Magyar Egyháztörténeti Vázlatok, 2003. 3–4. sz. 97–118. old.; uő: Vita Boldizsár Ivánnal. Haladó katolikusok. Pannonia Sacra. Mindszenty tanulmányok. Kairosz kiadó, Budapest, 2002. 167–186. old.
11	Prímási Levéltár, Esztergom. Jelzete: 8650/1948.
12	Uo.
13	Tíz arckép. Saád Béla riportkönyve. Bp. 1983. 97. old.
14	MINDSZENTY József: Emlékirataim. Szent István Társulat, Budapest, 1989. 226. old.; Helikon Kiadó, Budapest 2015. (Sajtó alá rendezte: Kovács Attila Zoltán és Soós Viktor Attila) 242. old.
15	MÉSZÁROS István: A Conti utcától Recskig. Eötvös József Könyvkiadó, Budapest, 2007. 21. old.
16	Uo.
17	Uo.
18	Bizonyára taktikai okokból mindkét "haladó katolikus" levélből vett részleteket hetekkel később közölte a Magyar Nemzet: Kilenc ismert katolikus közéleti vezető levele Mindszentyhez: 1948. december 18., Cavallier József, Kodály Zoltán és Szekfű Gyula levele Mindszentyhez: 1948. december 20.
19	KOVÁCS Gergely: "A jövő Isten kezében van." Vértanúink, Hitvallóink, 2015. l. sz. 4. old.
20	Közölte: SOMORJAI Ádám: Az Apostoli Szentszék és Mindszenty József kapcsolattartása 1971–1975. Róma 2007. 207. old. Az idézett szövegben saját kiemelésem. (Mint öreg pedagógusnak jólesett, hogy e kötet előszava végén a szerző e szavai olvashatók: reméli, hogy e könyve "újabb lépést jelenthet Mészáros István, az ELTE bölcsészkarán egykor kedves professzorom által sürgetett Mindszenty-biográfia munkálatainak során.")
21	Új Ember 2015. július 12.
22	Vö. MÉSZÁROS István: Kimaradt tananyag: diktatúra és egyház. 1945–1990. I–II–III. Márton Áron Kiadó, Budapest, 1993. Uő: Ateista nevelés iskoláinkban 1950–1990. Eötvös József Könyvkiadó, Budapest, 1996.
23	Ld. az Ostpolitik témájú könyvek, tanulmányok sokaságát.
24	A Magyar Szocialista Munkáspárt központi napilapja, a Népszabadság – tőle szokatlanul – igen részletes beszámolót közölt e találkozásról 1977. június 10-i számában. Teljes egészében hozta a pápa beszédét, valamint Kádár nemzetközi sajtókonferenciájának egész anyagát. Innen valók idézeteink. Ld. továbbá: SZABÓ Ferenc: Kádár János VI. Pál pápánál. Katolikus Szemle (Róma) 1977. 156–158. old. uő: A Vatikán keleti politikája közelről. Az Ostpolitik színe és visszája. L'Harmattan Kiadó, Budapest, 2012. 154–159. old.; 230–236. old. A találkozón Szabó Ferenc volt a pápa tolmácsa.
25	A szemléltető példák könyveimből valók: Kimaradt tananyag III/A. Bp. 1995. 92–141. old.; Ateista nevelés iskoláinkban 1950–1990. Bp. 1996. 83–144. old.
26	E szentmiséről más vonatkozásban: MÉSZÁROS István: Prímások, pártok, politikusok. 1944–1945. Szent István Társulat, Budapest, 2005. 18–24. old.
27	In: MÉSZÁROS István: Ki volt Mindszenty? Cikkgyűjtemény 1944–1998. Eötvös József Könyvkiadó, Budapest, 1999. 202–203. old.