MINDSZENTY JÓZSEF KIÁLLÁSA
AZ ÜLDÖZÖTTEK VÉDELMÉBEN
(1945–1948)

Mindszenty József bíboros, esztergomi érsek, Magyarország utolsó hercegprímása többször fölemelte szavát az emberi jogok védelmében, a vallásuk, anyanyelvük, nemzet(iség)i hovatartozásuk miatt üldözöttek érdekében. "Mindszenty József prímási tekintélyének teljes erkölcsi súlyát latba vetette az emberi jogok megsértése ellen" – írta róla monográfusa, Balogh Margit.¹

Még veszprémi püspök korában – Grősz József kalocsai érsekkel közösen – fölhívta az Ideiglenes Nemzeti Kormány miniszterelnökének figyelmét a Németországba történő deportálások jogtalanságára, a szovjet fogolytáborokban uralkodó rossz állapotokra és a letartóztatott papokkal való rossz bánásmódra. 1945. október 10-én levélben tiltakozott dálnoki Miklós Bélánál a magyarországi németek – kollektív bűnösség elve alapján történő – kitelepítése ellen. Nem sok eredménnyel, hiszen 1945. december 29-én megjelent az a kormányrendelet, amely a németajkú lakosság Németországba való áttelepítését mondta ki (12.330/1945.M.E.). 1946. július 17-ei levelében a titoista partizánok délvidéki magyarok elleni agressziójáról (gyilkosságok, tömeges és erőszakos kitoloncolások) tájékoztatta Nagy Ferenc miniszterelnököt – egyedül a magyar közéleti vezetők közül.²

A homogén csehszlovák nemzetállam megvalósításának jegyében Edvard Beneš és a londoni emigráns kormány már 1942–1943 fordulóján kiegészítette programját a magyar nemzetiségű lakosság kitelepítésével. Ezt később (1944 tavaszán) a moszkvai csehszlovák kommunista csoport és (1944–1945 fordulóján) a Szlovák Nemzeti Tanács is elfogadta, majd a kassai kormányprogram (1945. április 5.) részévé lett.³

A gondolat, hogy a csehszlovák nemzetállam megvalósulásának, kialakulásának (egyik) akadálya a magyarság, nem új keletű a beneši eszmerendszerben.⁴ Már 1916-ban – párizsi emigrációjában – megfogalmazta, Zúzzátok szét Ausztria-Magyarországot című munkájának ötödik fejezetében (A cseh-szlovákok és a magyarok: Egy legenda, amit szét kell rombolnunk), hogy a magyarság a tizenegyedik század óta elnyomásban tartja a Kárpát-medencei szlávokat, akiket erőszakkal magyarrá akar tenni. "A három millió szlováknak – írta Beneš az első világháború idején – három képviselője van a budapesti parlamentben. Ma Magyarországon teljesen keleties rendszer a jellemző. Nincs hely arra, hogy elmeséljem a sok kegyetlenséget, amit a magyarok a szlovákokkal és a jugoszlávokkal szemben elkövettek, és amelyek miatt még inkább utálat tárgyai a szlávok körében, mint a németek. Fél évszázad óta végzik intrikájukat, minden nyomorult eszközzel magyarizálni akarják a szlovákokat. Egyes vidékeken ez sikerült is nekik."⁵ A fejezet zárógondolataiban – még egy merőben más történelmi szituációban, a nyelvi-etnikai határokra (is) utalva – így fogalmazott: "Nem csak meg kell semmisíteni Ausztriát, hanem először le kell választani róla Magyarországot, a magyarokat és a németeket el kell választani egymástól, csak az általuk lakott területeket szabad meghagyni nekik és fel kell szabadítani a szlávokat."⁶

Az 1945 utáni csehszlovák vezetés megfosztotta a felvidéki magyarokat állampolgárságuktól és anyanyelvük szabad használatától. Edvard Beneš csehszlovák köztársasági elnök 1945. augusztus 2-án bocsátotta ki a 33/1945. számú dekrétumot, amely a magyarokat és a németeket megfosztotta csehszlovák állampolgárságuktól.⁷ 1945. október 1-jén lépett hatályba a 88/1945. számú elnöki dekrétum, ami alapján a tizenhat és ötvenöt év közötti életkorú férfiakat, valamint a 18 és 45 év közötti életkorú nőket közmunkára lehetett kirendelni lakóhelyüktől távol eső vidékekre is (ez képezte később a magyarok tömeges internálásának jogi alapját). 1946. február 27-én Magyarország lakosságcsere-egyezményt kötött Csehszlovákiában, amely szerint ahány magyarországi szlovák jelentkezik az áttelepülésre, a csehszlovák kormány annyi magyart eltávolíthat országa területéről.⁸

1946 júniusában a csehszlovák hatóságok megkezdték a reszlovakizációt, "vissza szlovákosítási kampányt". A magyarokat választás elé állították: vagy szlováknak vallják magukat és visszakapják állampolgárságukat, vagy el kell hagyni hazájukat, kiutasítják őket. Ennek következtében kb. 400 000 – többnyire szlovákul nem is értő – magyar vallotta magát szlovák nemzetiségűnek. Néhány járásban azonban (pl. komáromi, párkányi) a kampány nem érte el a várt hatást. Erről a vidékről magyarok tízezreit telepítették erőszakkal Csehországba, elsősorban a korábban németek lakta térségekbe – ezzel próbálva megbontani a magyar kisebbség területeinek zárt tömbjellegét.⁹

A lakosságcsere 1947 áprilisában kezdődött meg. 1948 tavaszára 70 273 szlovák hagyta el önként Magyarországot, illetve 68 407 magyart telepítettek ki Csehszlovákiából. Ténylegesen ennél jóval többen érkeztek Magyarországra (20–30 000 embert azért telepítettek ki, mert 1938. november 2. után költözött a Felvidékre, további 6 000 fő önként hagyta el Csehszlovákiát. A kitelepítések 1949-ben értek véget.¹⁰

Mindszenty 1945 és 1947 között többször föllépett a felvidéki magyarok jogfosztása és kitelepítése ellen.¹¹ Már 1945. október 15-én – alig több mint egy héttel hercegprímási székfoglalása után – körlevelet adott ki a csallóközi üldözött magyarok kilátástalan helyzetére hívva föl a katolikus hívek – és az egész magyar közvélemény – figyelmét. Pásztorlevelében kifejtette, hogy esztergomi főegyházmegyéje északi (ismét csehszlovák uralom alá került) részéről aggasztó híreket kapott azokról a katolikus magyarokról, akikkel "több mint 900 éven át éltünk együtt a szent hit és megszentelt hagyományok édes közösségében."¹² Leírta a magyar katolikus oktatási intézmények, iskolák és egyházi személyek elleni támadásokat, valamint beszámolt "a kiutasítások, bebörtönzések, gyűjtőtáborokba utalások, az embertelenségek beláthatatlan sorozatáról."¹³

A hercegprímás szerint a magyarok üldözése a "szerencsétlen zsidókon már kipróbált eszközökkel"¹⁴ történt, s az intézkedések mind az emberi alapjogokat, mind a vallásszabadságot sértik. Körlevelének végén a következő szavakkal fordult híveihez, a nyilvánossághoz: "Miért közlöm ezt a fájó helyzetet veletek, Kedves Híveim? Nem azért, hogy a gyűlölet lángra lobbanjon bennetek. Elég a gyűlölet már! A szabadságjogok semmibevevésének, a gyengébbekkel való bánásmód kiáltó, vádoló és elrettentő példája ez, amely sorsát magában hordja. Bizonyos, hogy még nem érkezett el az új rend, amely biztosítja a félelemnélküli és nyomormentes életet. A cél inkább az, hogy felébredjen szívetekben az együttérzés és felebaráti szeretet az embertelenség áldozatai iránt, akik nemcsak testvéreitek, de hittestvéreitek is."¹⁵

Mindszenty József 1946. január 24-én levelet írt Tildy Zoltán miniszterelnöknek (egy héttel Tildy köztársasági elnökké választása és egy hónappal a csehszlovák–magyar lakosságcsere-egyezmény megkötése előtt). Ebben annak a nézetének adott hangot a főpap, hogy a csehszlovákiai magyarokat a Magyarországról kitelepített németség helyére szeretné telepíteni a csehszlovák kormány. "Minthogy a szlovákiai magyarok egyoldalú kitelepítését a csehszlovák illetékes tényezők a magyarországi németek kitelepítésével junktimba akarják hozni,¹⁶ azért alapos az a magyar aggodalom, hogy a magyarországi németek kitelepítését csehszlovák részről az oroszok felé azért sugalmazzák, hogy ezáltal Magyarországon helyet csináljanak a Szlovákiából egyoldalúan kitelepítendő magyarok részére."¹⁷

A hercegprímás azt javasolta a kormányfőnek, hogy a magyar kabinet kérjen garanciát a szövetséges hatalmaktól, illetve a Magyarországon működő Szövetséges Ellenőrző Bizottságtól arra, hogy a németek kitelepítése nem azért történik, hogy helyükre aztán a Felvidékről kitelepített magyarok kerüljenek. Ha azonban ezt a győztesek nem tudnák biztosítani, akkor – javasolta Mindszenty – a magyar kormány tárja a nemzetközi közvélemény elé, hogy a németek kitelepítését szovjet nyomásra kényszerűségből hajtja végre, s igyekezzen azt nehezíteni és lassítani, vagy akár megszakítani.

Nem rejtette véka alá a magyar katolikus egyház vezetője azon reményét, hogy a Felvidék egészben – vagy legalább részben (az etnikai határok mentén) – Magyarországhoz kerüljön. Ennek egyik eszközeként a németek kitelepítésének leállítását jelölte meg, így ugyanis – vélte a hercegprímás – a magyar kabinet hivatkozhatna arra, hogy Magyarországon nem tudja fogadni a Csehszlovákiából kitelepítendő magyarokat. "... megfontolandó lenne, hogy nem lenne-e célszerűbb, ha a nagyhatalmaktól Magyarország azt kérné, hogy tekintsen el a magyarországi németek kitelepítésétől. Ebben az esetben ugyanis pl. a szlovákiai magyarok nem lennének Magyarországra áttelepíthetők, mert nem lenne részükre Magyarországon hely és így a magyarok Szlovákia területén maradván, ha ezt a területet most nem is kapnánk vissza egészében, jövőbeli igényünk az ott maradó magyar népesség révén továbbra is megmaradna. Magyarországra nézve kétségtelenül előnyösebb lenne, ha a hazai németek inkább továbbra is Magyarországon maradnának, mintsem hogy helyükre a szlovákiai magyarokat áttelepítsék s így Magyarországra nézve ez az értékes, ősi magyar etnikumú föld egyszer s mindenkorra elvesszen."¹⁸

Mindszenty már 1945. október 10-ei levelében figyelmeztette a németekkel szembeni igazságtalanságokra a miniszterelnököt, majd a katolikus püspöki kar egy héttel később pásztorlevélben nyilvánosan állást foglalt a hazai németség kollektív büntetése ellen, kijelentvén, hogy a kitelepítés embertelen és keresztényietlen, s az új politikai hatalom olyanokat is bűnbakká tesz, akik teljesen ártatlanok.

Mint nem sokkal korábban a zsidók elhurcolása ellen, a németek kitelepítése ellen is tiltakozott Mindszenty.¹⁹ Hamvas Endre csanádi püspöknek – akinek egyházmegyéjéből Eleket, Almáskamarást, Kübekházát és Újszentivánt érintette a kitelepítés – 1946. január 8-án kelt levelében a következőket írta: "A magam részéről illetékes helyen idejében mindent megtettem az államhű németajkú lakosságnak eddigi lakóhelyén való visszamaradhatása érdekében. Sajnos nem sok eredménnyel."²⁰ Hasonló tapasztalatai miatt fogalmazta meg Reibel Mihály plébános – a németek lakta Elek lelkésze – egyik beadványában, hogy csak "azt lehessen internálni, akiről kétségen kívül megállapítható, vagy a hármas bizottság megállapította, hogy volksbundista, mert ma elegendő, ha valakinek szép háza vagy gazdasága van, hogy a vagyonából kiforgassák."²¹

Mindszenty József 1946. július 22-én Gyöngyösi János külügyminiszterhez fordult levélben. Fölhívta a politikus figyelmét az erőszakos reszlovakizációra, valamint a csehszlovák hatóságok szabad nyelvhasználatot és szabad vallásgyakorlatot sértő intézkedéseire. "Csehszlovákia a területén levő 750 000 magyarból 200 000-et kiutasítással, vagyonelkobzással, internálással, fenyegetéssel arra kényszerített, hogy szlováknak vallják magukat. 400 000-et pedig hivatalos nyilatkozatok szerint kiűzni szándékozik. A magyar püspöki kar júl. 21-i értekezletéből mindkét embertelen tény ellen tiltakozik a művelt világ színe előtt és kéri, hogy az önkény tobzódása szűnjék meg azokkal szemben, akik őseikkel a IX. század óta lakják azokat a területeket, és mint emberek birtokosai az emberi jogoknak. Most pedig még a templomokban is tiltják magyar anyanyelvük használatát. Az, hogy 1938-ban örültek a Magyarországhoz való visszatérésnek, amellyel különben is 90%-ban magyar és összefüggő tömböt alkotnak, nem lehet ma bűnük. Melyik egyén és nép nem örül akkor, ha ősi hazája keblére visszatérhet?"²²

A hercegprímás levelében javasolta, hogy a csehszlovák állam – a győztes szövetséges nagyhatalmak közbenjárására – engedje át magyarlakta területeit Magyarországnak, ezzel ugyanis egy csapásra megszabadulna a nem kívánt kisebbségtől. Mindszenty szerint: "Mivel Csehszlovákiának nem kell ez a tömb emberi jogokkal, területestől engedjék vissza a hatalmak Magyarországhoz. Így szűnik meg az igazságtalanság az egyik és a szenvedés a másik oldalon, így lesz béke Közép-Európában. Hasonló értelemben síkra száll a magyar püspöki kar a régi Magyarország összes lakóinak emberi jogáért."²³

A hercegprímás elképzelése, hogy a felvidéki, többségében magyarok által lakott területek kerüljenek Magyarországhoz, nem volt egyedi a magyar politikai életben. A béketárgyalásokat előkészítő 1946. március 6-i pártközi értekezleten a csehszlovák–magyar határral kapcsolatban a kisgazda Auer Pál és a nemzeti parasztpárti Farkas Ferenc a "kompakt magyar többségű vidékek" visszakövetelését javasolta, ezt azonban mind a kommunisták, mind a szociáldemokraták elutasították. Ezen a megbeszélésen a kisgazdapárti Gyöngyösi azt az álláspontot képviselte, hogy az agresszív csehszlovák nacionalizmusra válaszul Magyarország fogadja be a felvidéki magyarokat, de csak területeikkel együtt. Ha ez a prágai kormánynak nem tetszik, hagyjon föl asszimilációs politikájával. Mivel a külügyminiszter ezen törekvését a munkáspártok – a Magyar Kommunista Párt és a Szociáldemokrata Párt – nem támogatták, lemondását kilátásba helyezve távozott az értekezletről.²⁴

Végül az 1947. február 10-én aláírt párizsi békeszerződés értelmében nem történt határmódosítás Magyarország javára, sőt, három magyarországi falu (Dunacsún, Oroszvár, Horvátjárfalu) negyvenhárom négyzetkilométernyi területtel Csehszlovákiához került.

Mindszenty a felvidéki magyarok védelmében 1946. november 30-án Francis Spellman New York-i érsekhez és Bernard Griffin westminsteri érsekhez fordult táviratban.²⁵ Tiltakozását a csehszlovákiai magyarellenes intézkedések ellen 1947. február 5-én megismételte: VI. György brit uralkodónak, Harry S. Truman amerikai elnöknek és Giovanni Battista Montini bíborosnak – a későbbi VI. Pál pápának – írt táviratot a következő szöveggel:

"Mély hódolattal, bizakodó esengéssel terjesztem elő a Csehszlovákia által a két évvel ezelőtt imperiuma alá utalt, közel 652 000 magyarnak kegyetlenül borzalmas üldöztetését. Kollektíve, bírói ítélet nélkül megfosztottak mindenkit emberi jogától, minden vagyonától, anyanyelvű vallás- és kulturális szabadságától. Ezeket a jogokat a nagyhatalmak és az Egyesült Nemzetek Alapokmánya szentnek és sérthetetlennek deklarálták és tekintélyükkel szavatolták. November 16. óta közmunka ürügyével, fegyveres hatalommal deportálják a csecsemőket, aggastyánokat, ágyban fekvő súlyos betegeket, szülő nőket, továbbá önálló kereskedőket, 20–100 holdas önálló kisgazdákat, főiskolát végzett felszentelt papokat az ezeréves szülőföldről 500–600 kilométer távolságra marhaszállító vagonokban béresszolgának. A betegek és a csecsemők közül az úton a húszfokos hidegben sokan megfagynak, elpusztulnak. Az emberiesség nevében kérem, hogy amint az Egyház a két évvel ezelőtt lezajlott zsidódeportálás megakadályozásánál közreműködött, méltóztassék az Isten örök törvényeibe és az emberiességbe ütköző deportálás ellen tiltakozó szavát felemelni és százezrek égbekiáltó gyötrelmeit megszüntetni."²⁶

Eredménye a táviratnak nem lett. Ez azért sem meglepő, mert az angol külügyminiszter helyettesei a Londonban tárgyaló – Nagy Ferenc kormányfő vezette – magyar delegáció tagjainak 1946. június 21–22-én kifejtették a szövetséges hatalmak álláspontját a csehszlovák és a magyar államhatár, valamint a kitelepítések kérdésében. Az első helyettes kijelentette, hogy az angol kormány elképzelhetetlennek tartja, hogy egy győztes hatalmat – a csehszlovákokat – próbáljon meg rávenni arra, hogy területeiből adjon át egy vesztes országnak – Magyarországnak. Majd hozzátette: "A cseheknek nagyon rossz tapasztalataik vannak a kisebbségeikkel, és ezt nem lehet figyelmen kívül hagyni."²⁷ A második helyettes pedig a következőképp fogalmazott: "Őfelsége kormánya München után nincs abban a helyzetben, hogy kioktassa a cseheket."²⁸

A hercegprímás 1947. október 2-án a magyar püspöki kar nevében fordult a katolikus hívekhez. A deportálásokról kiadott pásztorlevélben a főpap ismét a – magyar egyház által elítélt – hitleri zsidóüldözéshez hasonlította a kitelepítéseket: a csehszlovákiai magyarokét éppúgy, mint a magyarországi németekét. Mindkettőt igazságtalannak és csak további nemzetiségi ellentétek kirobbantójának tartotta. Különösen a kitelepítések végrehajtásának durva és erőszakos volta háborította föl.

Tagadta a kollektív felelősség és a kollektív bűnösség elvét, amelyben az isteni íratlan (természeti) és írott (kinyilatkozatott) törvények megsértését látta. "A magyar püspöki kar körvonalazott alapokon kötelességszerűen már hosszú időn keresztül ismét következetes és kemény küzdelmet folytat a pusztán faji alapon és kollektíve űzött emberüldözéssel szemben. Miként a hitleri időben a zsidókkal történt, most is több, sőt sok-százados lakóhelyükből, otthonukból, vagyonukból kimozdítanak, vándorlásra, nyomorgásra kényszerítenek és kárhoztatnak százezres, sőt milliós tömegeket származásuk és anyanyelvük miatt. Kitelepítésnek nevezik ezt. A béke előmozdításának és biztosításának egyik modern főeszközét vélték feltalálni benne, és kényszerrel életbe léptetik, végrehajtják azt."²⁹

A körlevélben a csehszlovákiai kitelepítéseket – "a hazához hű német származásúak" ³⁰ Magyarországról való eltávolítása mellett – "égetően fájó magyar sebnek" nevezte. "Csehszlovákiában deportálják vagy kiűzik a kereken hétszázezer létszámú magyarságot arról a területről – fogalmazott Mindszenty –, ahol őseiben is már közel ezer esztendeig zárt tömbben élt és lakik a Duna fölött és amely terület csak az előző világháború után, tehát alig negyedszázada nyert az új államalakulathoz odacsatolást. A kitelepítés, ha mindjárt némi részében kínos állami megegyezés alapján történik is, valójában kiűzés és körülményei sok esetben kegyetlenek. Ez az egyik égetően fájó magyar seb."³¹

Az 1948. május 23-án a Marosmenti Mária-napok rendezvényei miatt Makóra látogató Mindszenty József meglátogatta a Csanád vármegyébe telepített felvidékieket.³² Amikor értesült arról, hogy a makói szentmiséjén több száz Pitvarosra telepített katolikus vett részt, úgy döntött, elmegy közéjük.³³ Pitvaroson több mint hétszázan fogadták a főpapot. A korabeli sajtó szerint "a hercegprímás itt arra buzdította a hívőket, hogy legyenek apostolok példaadóan erkölcsös életükkel, tiszta családi szentélyükkel, ragaszkodásukkal a hithez és az egyházhoz".³⁴

Mivel az észak-csanádi térségben – Pitvaroson, Ambrózfalván és Csanádalbertin – a többség hagyományosan evangélikus hitű (és szlovák nemzetiségű) volt, katolikus templom és plébánia nem, csak evangélikus egyházközség működött a két nagyobb településen, Pitvaroson és Csanádalbertin.³⁵ A falvak katolikusainak lelki ellátását a szomszédos Csanádpalota plébánosa – a lakosságcsere idején – Havadi Ferenc és káplánja, Gyurkovics Béla látta el.³⁶

Hamvas Endre csanádi püspök 1947 áprilisában intette Havadi Ferenc csanádpalotai lelkészt, hogy figyeljen a betelepülőkre, hogy "kellő fogadtatásban és lelkipásztori gondozásban részesüljenek."³⁷ A plébános püspökhöz írt levelében a szülőföldjüktől megfosztott, Pitvarosra érkező magyarokról: "A betelepülők nagyon szomorú hangulatban érkeztek. Igyekeztem lecsillapítani őket, mert igen elkeseredettek."³⁸ Majd kifejtette, hogy az első érkezők még szabadabban hozhatták ingóságaikat, míg a később áttelepítettek már csak néhány eszközükkel, használati tárgyukkal érkeztek. Az ügy fontosságára való tekintettel a püspök Csepregi Imre makói plébánost a ki- és betelepítési ügyek püspöki biztosává nevezte ki, akitől rendszeresen jelentést is kért. A püspökség híveinek etnikai összetétele a második világháborút követő években megváltozott, hiszen a csanádi egyházmegye területét nagyszámú katolikus német volt kénytelen elhagyni, a távozó evangélikus szlovákok helyére pedig katolikus magyarokat telepítettek.

Az elűzött és Pitvarosra telepített felvidéki magyarokat papjuk, Beltovszky László gútai plébános is meglátogatta, és hetekig lelkipásztorkodott közöttük.³⁹ 1947 nyarán a helyi katolikusok levélben kértek katolikus lelkészt falujuknak s katolikus hittant gyermekeiknek. "Akaratunk ellenére elszakítottak nemcsak ősi lakóhelyünktől, hanem papjainktól, templomunktól is. Magyarságunkhoz és vallásunkhoz hűek akarunk maradni. Velünk együtt kitelepített és más községekbe került testvéreink templomhoz és lelkiatya vezetése alá kerültek, de nekünk, akik legtöbben vagyunk egy tömbben, nincs templomunk. A jelen körülmények között a vallásban van egyedüli vigaszunk. Vasárnap van lehetőségünk szentmisét hallgatni, mert Csanádpalotáról egyik főtisztelendő úr ki szokott jönni, de sokan közölünk naponként járultunk szentáldozáshoz."⁴⁰

Hamvas Endre augusztus 10-én meglátogatta pitvarosi híveit, s meggyőződött vallásos elhivatottságuk komolyságáról. Nem sokkal később pedig, 1947. november 1-jével plébániát alapított Pitvaroson. Első lelkészévé Debreczeni Kálmánt – korábbi tábori esperest – nevezte ki, aki nem volt népszerű a Felvidékről betelepült hívek között, ezért 1948 áprilisában lemondott a plébánosságról, és májusban el is hagyta a falut. Őt 1948 májusától a fiatal Kiss Ferenc makói segédlelkész követte, aki hamar megtalálta a közös hangot újdonsült híveivel, és nagy erővel megkezdte a közösség szervezését, valamint a templom és a plébániaépület fölépítését.

1948 áprilisában a pitvarosi katolikus plébánia köztéri és útszéli keresztek állítását kezdeményezte a falu főterén, illetve az odavezető utak mentén. A községi képviselőtestület 1948. április 8-ai ülésének jegyzőkönyvében olvashatjuk, hogy "a pitvarosi róm. kat. egyházközség azzal a kéréssel fordult a község elöljáróságához, hogy engedje meg a piactéren a hősök szobrától délre és az ártézi kúttól északnyugatra 3x3 méter területen, bekerített helyen fakereszt felállítását Krisztus-testtel, – majd később a csanádpalotai, a csanádalbertii valamint ambrózfalvai és mezőhegyesi országút mentén közel a pitvarosi határhoz szintén egy-egy kereszt felállítását".⁴¹ A képviselőtestület a kérést egyhangúlag engedélyezte. Ezzel a falu lakossága szimbolikusan is kifejezte a – térségben egyben a magyarságot is meghatározó – katolicizmushoz való tartózását.

 

Mindszenty bíborost Pitvaroson a Felvidékről odatelepített magyar
katolikusok fogadták. 1948. május 28.
(Móra Ferenc Múzeum Történeti Fényképtár)

 

A hercegprímás a csehszlovákiai magyarság védelmében kifejtett tevékenységének rövid ismertetése, Tildy Zoltánhoz és Gyöngyösi Jánoshoz írt levelének idézése, valamint a Pitvarosra telepített felvidéki magyaroknak tett – a lelkipásztori gondoskodást kifejező – gesztusának bemutatása szándékaim szerint újabb adalékokkal támasztja alá Balogh Margit Mindszentyről tett megállapítását: "Megrendültségtől felkorbácsolt hangú beadványokban kért és követelt, válasz híján újból rádörrentve a kormány tagjaira, a józan észérvek mellett az emberi lelkiismeretre és együttérzésre hatva."⁴²

Mindszenty József páratlanul határozott kiállása azonban – az ismert politikai viszonyok miatt – pusztába kiáltott szó maradt.

   

JEGYZETEK

1	BALOGH Margit: Mindszenty József, 1892–1975. Elektra Kiadóház, Budapest, 2002. 115. old. [Élet-kép sorozat.]
2	Uo. 111–113. old.
3	JANICS Kálmán: A kassai kormányprogram és a magyarság "kollektív bűnössége". Pozsony, év nélkül [1993]. 32–50. old.
4	GULYÁS László: Egy sikeres emigráció anatómiája. Eduard Beneš első világháború alatti emigrációjának néhány momentuma. Aetas, 1996. 2–3. sz. 103–138. old.; SIKLÓS András: A Habsburg-birodalom felbomlása. 1918. Budapest, 1987. 246–253. old.
5	BENEŠ, Eduard: Zúzzátok szét Ausztria–Magyarországot. [1916] Fordította Nagy Andrea, a szöveget kiadásra előkészítette Gulyás László. Szeged, 1995. (a továbbiakban: Eduard BENEŠ, 1916) 33. old.
6	Eduard BENEŠ, 1916. 34. old.
7	Beneš politikai pályájának és Közép-Európára vonatkozó koncepcióinak első magyar nyelvű monografikus igényű összefoglalása: GULYÁS László: Eduard Beneš. Közép–Európa koncepciók és a valóság. Máriabesnyő–Gödöllő, 2008. Az 1945 és 1947 közötti eseményekről lásd: 351–371. old.
8	BALOGH Sándor: Az 1946. február 27-i magyar–csehszlovák lakosságcsere-egyezmény. Történelmi Szemle, 1979. 1. sz. 59–87. old.
9	Lásd bővebben: VADKERTY Katalin: A reszlovakizáció. Pozsony, 1993. 20–119. old.; VADKERTY Katalin: A deportálások. A szlovákiai magyarok kényszerközmunkája 1945–1948 között. Pozsony, 1998. 30–95. old.; VADKERTY Katalin: A belső telepítések és a lakosságcsere. Pozsony, 1999. 28–133. old.
10	BALOGH Sándor: Magyarország külpolitikája. 1945–1950. [Második, bővített, átdolgozott kiadás.] Budapest, 1988. 103–131. old.
11	Lásd bővebben: JANEK István: Mindszenty József tevékenysége a felvidéki magyarok megmentéséért 1945–1947 között. Századok, 2008. 1. sz. 153–182. old.
12	MINDSZENTY József: Hirdettem az igét. Válogatott szentbeszédek és körlevelek. 1944–1975. Válogatta Közi Horváth József. Vaduz, 1982. (a továbbiakban: MINDSZENTY, 1982) 76. old.
13	MINDSZENTY, 1982. 76. old.
14	MINDSZENTY, 1982. 76. old.
15	MINDSZENTY, 1982. 78. old.
16	junktimba akarják hozni = össze akarják kapcsolni
17	Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára. XIX-A-1-d.-425/1946.ikt.sz. Tildy Zoltán miniszterelnök iratai
18	Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára. XIX-A-1-d.-425/1946.ikt.sz. Tildy Zoltán miniszterelnök iratai.
19	TILKOVSZKY Loránt: Nemzetiségi politika Magyarországon a 20. században. Debrecen, 1998. 129. old.
20	Szeged-Csanádi Püspöki Levéltár (SzCsPL). Püspöki hivatal iratai. Egyházigazgatási iratok. I. 1. a. 35/1946.
21	Idézi: TÓTH Ágnes: Telepítések Magyarországon 1945–1948 között. Kecskemét, 1993. 83. old.
22	SzCsPL. Hagyatékok. Balogh István. IV. 8. 149.
23	SzCsPL. Hagyatékok. Balogh István. IV. 8. 149.
24	ROMSICS Ignác: Magyarország története a XX. században. Budapest, 2000. (a továbbiakban: ROMSICS, 2000) 295–303. old.
25	BALOGH, 2002. 114–115. old.
26	Mindszenty József: Emlékirataim. Szent István Társulat, Budapest, 1989. 147–148. old.; Helikon, 2015. 161. old. (Sajtó alá rendezte: Kovács Attila Zoltán és Soós Viktor Attila)
27	ROMSICS, 2000. 298. old.
28	ROMSICS, 2000. 298. old.
29	MINDSZENTY, 1982. 161. old.
30	MINDSZENTY, 1982. 161. old.
31	MINDSZENTY, 1982. 161. old.
32	Lásd bővebben: MIKLÓS Péter: A csehszlovák–magyar lakosságcsere Csanád vármegyei történetéhez. In: Múzeumi kutatások Csongrád megyében. 2007. Szerk. Tóth István. Szeged, 2008. 93–100. old.; M. PELESZ Nelli: A csehszlovák–magyar lakosságcsere története és következményei Pitvaroson. Belvedere Meridionale, 2007. 5–8. sz. 88–94. old.
33	MEDGYESI Konstantin: Mindszenty bíboros és a Marosmenti Mária–napok. Az 1947–48-as Boldogasszony-év történetéhez. In: A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve. Történeti tanulmányok. 3. köt. Szeged, 2000. Szerk. Zombori István. 289–331. old.
34	Új Ember, 1948. május 30.
35	Lásd bővebben: KOMOLY Pál: Pitvarosi tanulmányok. Szeged, 1992. 178–217. old.; KUGLER József: Lakosságcsere a Délkelet–Alföldön. Budapest, 2000. 113–159. old.
36	PÁL József: Hamvas Endre csanádi püspök és a felvidéki magyarok. 1945–1948. Szegedi Műhely, 1993–1994. 1–4. sz. 93–105. old.
37	SzCsPL. Püspöki hivatal iratai. Egyházigazgatási iratok. I. 1. a. 888/1947.
38	SzCsPL. Püspöki hivatal iratai. Egyházigazgatási iratok. I. 1. a. 888/1947.
39	Vö. ANGYAL Béla. Gúta. 1945–1949. [Második, bővített kiadás.] Dunaszerdahely, 2007. 81–138. old.
40	SzCsPL. Püspöki hivatal iratai. Egyházigazgatási iratok. I. 1. a. 888/1947.
41	Magyar Nemzeti Levéltár Csongrád Megyei Levéltára. Makói Levéltár. Pitvaros nagyközség képviselőtestületi jegyzőkönyvei. V. 1. 7. kötet 8. kgy. 576/1948.ikt.sz.
42	BALOGH, 2002. 115. old.