A SZOMBATHELYI SZÉKESEGYHÁZ
ÉS MINDSZENTY JÓZSEF KAPCSOLATA

Mindszenty József bíboros, hercegprímás, esztergomi érsek élete végéig ragaszkodó szeretettel vallotta magát Vas megye szülöttének. A vasi Hegyhátnak a képe sohasem fakult meg az emlékezetében. Szülőfaluja iránti tiszteletből 1942-ben, Pehmről családi nevét Mindszentyre magyarosította, éppen abban az időben, amikor a magyar nevek visszanémetesítése dívott.

1892. március 29-én látta meg a napvilágot Csehimindszenten, Pehm János és Kovács Borbála legidősebb gyermekeként. Emlékiratában szeretettel emlékezett meg gyerekkoráról, a mindig biztonságot adó szülői házról, a helyi egytanítós népiskoláról, ahol öt osztályt járt. "Meleg otthon az én szülői házam, az imának és az erényes életnek melegágya. És ennek a csendes falusi otthonnak tiszta lelkét és fényét édesanyánk sugározta ránk páratlan anyai szeretetével. Eszes, csendes, finom asszony volt, aki odaadással végezte a házi teendőket, mintaszerűen nevelt, gondozott bennünket, s ugyanakkor apánk mellett is ott állt a nehéz mezei munkában. Igen jellemző tulajdonsága volt, hogy szívóssággal és körültekintéssel csaknem minden életrevaló tervét végre tudta hajtani, és a nagy nehézségek előtt sem torpant meg."¹

 

DIÁK- ÉS KISPAP ÉVEK SZOMBATHELYEN

Tizenegy éves korában, 1903 szeptemberében a szombathelyi Királyi Katolikus Főgimnáziumba iratkozott, ahol a falusi osztatlan népiskola után igen nehéz volt a szigorú követelményeknek megfelelnie, és megfelelő tanulmányi eredményt elérnie. A gimnáziumi évek alatt a Mária Kongregáció buzgó tagja volt, az utolsó évben pedig a prefektusa. Amikor már bíborosként, a Mária-kongresszus alkalmával, a Fő téren beszélt, így emlékezett vissza egykori iskolájára: "Szigorú a régi iskola, Isten áldja meg szigoráért! De volt nekünk részünk, és a legegyszerűbb diáknak is volt része szeretetben. S éppen ezért, mikor, mint veszprémi püspök elmentem a most köztünk ülő egykori osztályfőnökömhöz, elmentem a csornai temetőbe is, ahol kikerestem a premontrei temetőrészt, az 57 sír közül kikerestem az én tanáraimat, és hálámat rebegtem abba az imádságba, amit a lelkük üdvéért elmondtam." Az érettségi után az osztályból öten választották a papi hivatást. Főpásztora, Mikes János, és az intézet elöljárói szívesen fogadták. Ismerték mint diákot, a Mária Kongregáció prefektusát, az irodalmi kör vezető tagját, a gimnáziumi diákönkormányzat elnökét, sikeres előadót és nagyon jó szervezőt. 1911 szeptemberétől négy éven át a szombathelyi Püspöki Papnevelő Intézet lakója lett, ahol elmélyült a hittudományi tanulmányokban. Ezt bizonyítja, hogy a legtöbb jegye eminens volt, s lélekben is készült a papi hivatásra. Szemináriumi életére a legnagyobb hatással tanára, Rogács Ferenc volt, aki felismerte a kispap képességeit, és gondot fordított azok kiművelésére. Aszketizmusával nagy hatást gyakorolt Mindszentyre, aki később is gyakran meglátogatta őt, és mint hercegprímás maga szentelte segédpüspökké Szombathelyen. Az első tanulmányi év végén főpásztora a bécsi Pázmáneumba akarta küldeni, de Mindszenty nem vágyott külföldre, gyors egyházi előmenetelre, hivatali munkára, vagy éppen oktatói katedrára; ő lelkipásztor akart lenni. A szubdiakónus illetve a diakónus szentelése a Püspöki Palota magánkápolnájában történt 1915. június 10-én, illetve 11-én. A papszentelés kegyelmében 1915. június 12-én részesült a szombathelyi Székesegyházban. Mikes János püspök kente meg összekulcsolt papi kezét a szent olajjal, őelőtte fogadott engedelmességet mindenkori főpásztorának. Első szentmiséjét szülőfaluja templomában tartotta, amelyre ötven év távlatából az Amerikai Követségen így emlékezett vissza: "Június 20-án, ősi falusi templomban újmisét mutatott be egy fiatal pap nagy vidék részvételével. A jelenlévők többnyire már az örökkévalóságban vannak. A szentelő püspök, Mikes János meghalt, amikor meglátta a II. világháború végén a foglalni jött vörös katonákat. Az egykori játszótársak pihennek a különböző harctereken. Akkor ezt a szent evangéliumi részletet intézte a rokon szónok az újmiséshez: »Vesd ki hálódat és evezz a halfogásra!«"²

 

EGYHÁZMEGYEI ZSINAT SZOMBATHELYEN

A szentelést követően még másfél esztendőt Vas megyében töltött, hiszen az első dispozició Felsőpatyra szólította kápláni minőségben, majd 1917. február 1-vel a fiatal pap a zalaegerszegi állami gimnáziumba került hittanárnak. 1919. február 9-én őrizetbe vették, és Szombathelyre, a Püspökvárba internálták, ahonnan március 21-én átvitték a törvényszéki fogdába, ahol május 16-ig fogva tartották. A tanácsköztársaság bukása után 1919. október 1-jétől Zalaegerszeg plébánosa lett, ahol széleskörű pasztorációs munkát végzett egészen veszprémi püspökké történt kinevezéséig.

Plébánosként nagy gondot fordított a lelkipásztorkodásra, ennek köszönhetően az 1927-ben tartott szombathelyi egyházmegyei zsinatra alapos tanulmánytervet készített Zala vármegye plébániai és iskolai fejlesztésére vonatkozóan, amelyet több mint egy évtizedes munkával, püspöki biztosként meg is valósított. Az emlékiratok tanúsága szerint Pehm József úgy lett a zalai rész püspöki biztosa, hogy az 1927-es egyházi zsinaton ismertette a Szombathelyi Egyházmegye zalai részében uralkodó hátrányos egyházi és kulturális állapotokat.³ Az egyházmegyei zsinatot megnyitó szentmise, amelyen Mindszenty József is részt vett, a Székesegyházban volt, a tanácskozások pedig a Püspöki Palotában.

Az 1927-es zsinati előkészületek egyik legjelentősebb dokumentuma – amely gyakorlati következményeit tekintve a legnagyobb hatású javaslat volt a zsinati munkában – a Zala segélykiáltása. A plebániák szaporításának ügye a szombathelyi egyházmegye zalai részében. Pehm József zalaegerszegi apátplébánosnak köszönhető ez a mű, amely a Zala vármegyei tevékenysége során gyűjtött negatív tapasztalatok eredménye volt. Az általa készített memorandumban részletesen bemutatja az infrastrukturális, kulturális és a lelkipásztori ellátottság hiányát és az ezekből fakadó hitéleti nehézségeket. Határozottan javasolta, hogy Zalának ezen a területén új lelkipásztori központokat kell létrehozni, mert a tanulmány sokoldalúan bizonyított konklúziója: hihetetlen nyomor szellemi, fizikai és hitbeli vonalon egyaránt.

Általában mindegyik egyházmegyénkben – régen is, ma is – egyedi és alkalomszerű, helyi jellegű volt egy-egy új templom építése, a plébánia-alapítás, az állandó papi jelenlét megszervezése. Ott és akkor történt ez, ahol éppen megsokasodott a lakosság, és a helyiek kellő anyagi erőket tudtak előteremteni.

Pehm azonban nem csupán egyetlen településsel foglalkozott, hanem egy összefüggő területet vett vizsgálat alá, és globálisan tekintette végig azt, valamint annak és lakosainak egyházi helyzetét. Így valósulhatott meg az egész terület regionális fejlesztési terve. Merőben új dolog volt ez a XX. századi magyar egyház történetében.

Ugyancsak új mozzanat az a realista szemléletmód, amellyel Pehm a problémákat megközelítette és érthetővé tette. Az 1920–1940 közötti két évtized a "diadalmas világnézet" időszaka hazánkban; az 1931-es Szent Imre-év, s az 1938-as Eucharisztikus Világkongresszus közötti, a felső szinteken igen látványos egyházi sikerekben tündöklő időszak. Szükséges volt – mert az a kor megkövetelte – a látványos főpapi pompa, a tömegrendezvények hatalmas lelkesedése, az előkelőségek díszmagyar ruháinak előkelő fényűzése, a "gazdag" egyház különféle megnyilvánulásai. S alighanem csak ezeket érzékelte az akkori művelt közvélemény, s ezek kerültek be az akkori és a mai egyháztörténeti művekbe, monográfiákba is.

Ugyanakkor, ezekben az években a fizikai, szellemi és hitbeli árnyékban élő hívők millióiról nem esett szó; a vasárnapi szentmiséhez, szentbeszédhez igen ritkán jutó, hitoktatásban alig-alig részesülő, az Eucharisztia hetenkénti ünneplésében, ünnepi közösségében részt venni nem tudó katolikusok millióiról. Ugyanígy nem esett szó a zalai aprófalvak éhező, mezítlábas felnőttjeiről, nehéz paraszti munkát végző, elvaduló fiatalokról, gyerekekről, de a velük foglalkozó nyomorgó, kilométerek sokaságát talpaló lelkipásztorokról sem.

Pehm József munkásságának újszerűségét mutatja, hogy ő személyesen tanulmányozta – ott helyben – a magyar katolikus hívőtársadalom legszegényebb, legelesettebb, legtöbb segítségre szoruló, tekintélyes lélekszámú rétegét, tehát hiteles, személyes ismeretei, tapasztalatai, megrendítő élményei voltak az ő sorsukról. Egyik XX. századi prímásunknak sem voltak ilyen korábbi tapasztalatai.

Pehm a testi-lelki nyomorúságban élő aprófalvak hívőseregét akarta megmenteni és felemelni. Újszerű vonás bontakozik ki e szervezőmunka következtében: Pehm papi szívének tevékeny szeretete, a "jó pásztor" odaadó, küzdő, s ha kell, szigorú szeretete. Ez nyilvánult meg tevékenységében: legyen e nép körében is pap, lelki vezető, vagy legalább legyen minél közelebb hozzájuk a lelkipásztor, akihez atyaként fordulhatnak. Legyen templomuk, hogy ünnepelhessenek a hétköznapok után; legyen a vasárnap ünnep és együttlét számukra, legyen közösséget szervező és összekovácsoló központja ennek a népnek is az Ige és az Eucharisztia asztala a templomban. Ne legyenek ettől megfosztva ők sem, hanem a közelükben legyen az értük, szegényekért is Krisztus áldozatát bemutató, Krisztust megjelenítő, Krisztust közéjük lehívó pap, erőt adva ezáltal a nehéz, emberpróbáló hétköznapjaikhoz.

Pap és hívő igen nagy megbecsülése sugárzik Pehm e fáradozásaiból és ez irányú küzdelmeiből. Továbbá egy érdekes, eddig ismeretlen jellemvonás, miszerint számos jel mutat arra, hogy milyen nagy együttérzéssel és segítőkészséggel gondolt mindig a nagyszámú, messze fekvő filiafalvakat télen-nyáron felkeresni köteles lelkipásztorokra.

Missziós terület volt ez a zalai vidék. Pehm ezt a problémát tisztán látta, s megoldandó feladatként tűzte ki célul maga elé. Az eredeti elképzelések szerint tizennyolc lelkészség felállítását tervezte, amelyből 1941-ben történt lemondásáig tizennégy létre is jött.

A szervezőmunka következtében évszázados elmaradottság számolódott fel, és az 1940-es népszámlálási adatok szerint Zala megye már nem az utolsó a Dunántúlon, hanem utolsó előttiként Baranya megye elé került az írni-olvasni tudás terén.

 

SZOMBATHELYI EGYHÁZMEGYÉS PAPBÓL VESZPRÉMI PÜSPÖK,
MAJD ESZTERGOMI ÉRSEK ÉS BÍBOROS

A zalaegerszegi apát-plébánosból negyedszázad elteltével veszprémi püspök lett, 1944. március 5-én. Grősz József a Szombathelyi Egyházmegye és Muravidék apostoli kormányzója körlevélben tudatta az egyházmegye híveivel és papjaival a kinevezést. "Megyéspüspökünk kinevezésével egyidejűleg dicsőségesen uralkodó Szentséges Atyánk, XII. Piusz pápa Mindszenty József pápai prelátus, c. apát, zalaegerszegi plébános úr Őméltóságát veszprémi megyéspüspökké kegyeskedett kinevezni. Mikor ezen örvendetes és az egyházmegye számára nagy megtiszteltetést jelentő hírt T. Papjaimmal közlöm, egyben kérem, hogy foglalják imáikba a sorainkból kiemelkedő új főpásztort, hogy egyházmegyénk nagy védőszentjének, Szent Mártonnak erényeiben tündökölve vezethesse nyáját a mai kor sok nehézsége és különleges feladatai között."⁴ Felszentelésére az esztergomi bazilikában került sor, vele együtt szentelték püspökké Kovács Sándort, aki a szombathelyi és Hamvas Endrét, aki a szeged-csanádi egyházmegye élére került.

Székesegyházunkat 1945. március 4-én érte a bombatalálat, az akkor még veszprémi püspök Mindszenty József az alábbi levelet küldte Kovács Sándor szombathelyi megyéspüspöknek, amelyben megmutatkozott az egyházmegyéhez és a székesegyházhoz való ragaszkodás: "Nagyméltóságú és Főtisztelendő Püspök Úr! Kedves Barátom! Mélységes megdöbbenéssel és gyötrő fájdalommal értesülök ebben a pillanatban székesegyházad, jegyesed, hazánk egyik legkiválóbb műértékének pusztulásáról, palotád egyik jelentős részének összeomlásáról a vasárnapi légitámadás következtében. Elképzelem fájdalmad mélységét, Jeremiás prófétával együtt sírásodat: Jerusalem, Jerusalem... Ha az én szerény, egyéni emlékeim soká sajognak, (székesegyházadhoz diák- és kispap éveim tapadnak, ott szenteltek pappá, házadban töltöttem első internáltságomat) mily égő a Te fájdalmad. Kis egyházmegyédet szíven találták. Két derék kanonokod, köztük vikáriusod is halottak. Imádkozom Érted, adjon az Isten erőt Neked, hogy föléje tudj kerülni a fájdalomnak. Híveidnek oly szépen megmutattad a kereszt királyi útját, magadnak is meghirdetted: viseld, viseld! Szegény Magyarország! Imádkozik Érted és egyházmegyédért testvéred, barátod, Mindszenty József."⁵

A második világháború végső tombolása, majd befejezése után 1945 szeptemberében XII. Piusz pápa az esztergomi érseki székbe emelte Mindszenty József veszprémi püspököt. Az esztergomi érseki kinevezést Kovács Sándor megyéspüspök az alábbi köszöntéssel tudatta körlevelében: "Örömmel hozom Szent Márton egyházmegyéjének tudomására, hogy anyaszentegyházunkat kormányzó Szentlélek Úristen irányítására szentséges Atyánk, XII. Pius pápa a veszprémi egyházmegye apostoli buzgóságú püspökét, hitéért és meggyőződéséért annyit szenvedett főpásztorát, egyházmegyénk szülöttét és nagy fiát, Mindszenty Józsefet nevezte ki az árván maradt magyar hercegprímási és esztergomi érseki székre. Egyházmegyénk a katolikus hívő lélek mély tiszteletével köszönti Magyarország hercegprímását, engedelmes készséggel a Metropolitát és az édesanya aggódó szeretetével a vasi föld nagy fiát.

Magyarország hercegprímása az első zászlósúr. Új idők világtörténelmi átalakulásában régiesen hangzik ez a fogalom, mint valami történelmi emlék, amelynek nincs éltető ereje. A mi egyházmegyénk erősen hiszi, hogy Mindszenty József hercegprímási életében ez kegyelemteljes valóság lesz. Ő fogja magasra emelni és Szent Péter apostol hitével hordani Krisztus zászlaját, a keresztet, és nyomában megteremteni azt a katolikus újjászületést magyar földön, ami nélkül nincs újjáépítés, nincs béke, nincs társadalmi rend. Krisztusi tartalommal tölti be majd ezt a küldetését is, mint ahogy eddigi életében mindig és mindenütt isteni gondolattal telítette és isteni kegyelemmel gazdagította nagyarányú lelki pásztori és főpásztori munkáját. És mert a kereszt zászlósura, azért fogja magasra emelni a viharokban megtépett magyar zászlót is. A keresztben van magyar életünknek gyógyulása, megtisztulása, újjáéledése!

Anyaszentegyházunk csodálatos organizmusába gyönyörűen illeszkedik bele a metropolita jogköre. De mi tudjuk jól, hogy új Metropolitánk szíve melegebben dobog, ha anyaegyházmegyéjére gondol, amelynek szentektől, vértanúktól áldott földjén született, nevelkedett és apostolkodott. A genius locinak ihletése tette őt apostoli buzgóságú, törhetetlen elvhűségű és minden áldozatot vállaló hitvallóvá. A vértanúk lelke lobogott benne, amikor bátran szembeszállt a közéleti bűnök, a nemzeti pusztítások sátáni áramával. Viselte a meghurcoltatást, fogságot. Az idő szomorú tanúsága őt igazolta, aki keményen és határozottan követelte, hogy a hiábavaló vérontást és ország pusztítást szüntessék be, és ne dobják oda Dunántúlt az esztelen utóvédharcok színteréül. Az igazság kimondásáért börtönt kapott, de lelkében él Szent Pál vallomása: "omnia possum in eo, qui me confortat" (Fil.4). A hitvalló és vértanú nemcsak igazságot hirdet és szenved érte, de újjáépít Krisztus kegyelmével, erejével.

Ezt várjuk a mi Metropolitánktól. Ebben az újjáépítésben meleg szívvel fog gondolni arra a romokban heverő székesegyházra, amelyben a papság kegyelmét nyerte, és amelynek boltívei a nagy alkotó Szily János első püspök szellemét sugározták ifjú levita lelkébe. Gondolni fog az ősi vasi földre, a szülőföldre és a zalai "löjtőkre és partokra," ahol alkotó egyénisége a főpásztori kormányzó tehetségét csillogtatta meg. Atyai szeretettel fog gondolni Szent Márton egyházmegyéjének hivatására, amellyel a nyugati végeken állja a magyar katolikus élet vártáját és dolgozik az ellentéteket eloszlató katolikus igazság és élet megteremtésén.

Szent Márton egyházmegyéjét ugyanaz a boldog öröm és aggódó szeretet tölti el, mint azt a könnyes szemű édesanyát, aki a csehimindszenti szülőházban szorosabbra fogja a szentolvasót, és még buzgóbban imádkozik a Szentlélektől oly nehéz küldetésre kiválasztott fiáért. És most újra megelevenedik az, ami sok évtizeddel ezelőtt egy kis olasz faluban, Rieseben történt. Az új mantuai püspök, a későbbi X. Pius pápa megcsókolja édesanyjának kezét. A csehimindszenti szülőházban Magyarország első főpapja és zászlósura megcsókolja azt a dolgos anyai kezet, amely annyiszor kulcsolódott össze fölötte és érte imára. Azért is magasztalta Őt fel az úr ily fenséges magasra, mert úgy szereti édesanyját és állított maradandó értékű művet az anya szent hivatásának.

Egyházmegyénk az édesanya boldogságát érzi, hogy nagy fiát a Szentlélek a legszentebb magyar hivatásra választotta ki. De az édesanya aggódó szeretetével kíséri minden lépését, mert szívének féltő gondjával érzi át, hogy ezekben a világtörténelmi órákban mily terhes kereszt súlyosodik vállára. Buzgóbbra fogjuk mi is imádságunkat. Könyörgünk, hogy adjon a Szentlélek nagyon sok kegyelmet... Szent Péterek hitét, Pálok buzgóságát, Jánosok szeretetét... Pázmány Péterek bölcsességét, munkaerejét, hogy lelkének legszentebb vágyát, a Pannonia Sacrat megvalósíthassa. Az édesanya áldó imádsága kíséri a Magyar Sion ormára. De mögötte halad Szent Márton egyházmegyéje főpásztorának, papságának és híveinek könyörgése... a zalai 24 éves munkának minden érdeme, az általa épített új templomok áhítata és az öntudatra ébresztett katolikus élet minden áldása. Legyen áldott minden lépése, legyen kegyelemteljes kormányzása, legyen minél eredményesebb küzdelmes munkája, hogy Krisztus békéje elérkezzék a nagyon megtépett magyar földre.

Tisztelendő Testvérek! Szeretettel kérlek Benneteket, hogy ezen főpásztori soraimat olvassátok fel híveinknek is. Buzdítsátok őket, hogy főpásztorunk ígéretét segítsenek beváltani és buzgón imádkozzanak a mi földünkről elhívott, magyar katolicizmusunk kormányát kézben tartó Hercegprímásunkért."⁶

Valamint 1945. szeptember 18-án kelt levelében Kovács Sándor püspök személyesen is köszöntötte az új esztergomi érseket: "Főméltóságú és Főtisztelendő Hercegprímás, Érsek Úr! Kegyelmes Herceg! Szent Márton egyházmegyéje nevében őszinte mély tisztelettel és imádságos jókívánságainkkal köszöntjük Főméltóságú Urunkat, amikor anyaszentegyházunkat kormányzó Szentlélek Úristen a Magyar Sion ormára helyezte. Egyházmegyénk Főméltóságodban boldogan köszönti Metropolitáját, de meghatottan tekint nagy fiára, aki vasi földből került a legmagasabb magyar egyházi székre."⁷

 

MÁRIA-NAPOK SZOMBATHELYEN

Már 1947 nyarán elkezdődtek az előkészületek az egész országban, hogy a magyar társadalom méltóképpen ünnepelje meg az 1848-as szabadságharc centenáriumát. Részt kért az ünnepségekből a Magyar Katolikus Egyház is. Hiszen az elmúlt századok szabadságharcaiban mindig ott lobogott a Szűz Máriás zászló a magyar seregek élén, s most a II. világháború után, az új történelmi helyzetben ismét a Magyarok Nagyasszonya felé irányult a magyar katolikusok tekintete. 1947. augusztus 15-én, Nagyboldogasszony napján ezért a Magyar Püspöki Kar és vezetője, Mindszenty bíboros Esztergomban ünnepélyesen meghirdette a Boldogasszony évét a szabadságharc évfordulójának emlékére. A Boldogasszony éve a XX. századi magyar egyháztörténelem egyik legkiemelkedőbb eseménye volt. Másfél év alatt milliók vették körül a bíborost és püspök társait, hallgatták és követték szavukat. Ez nem politikai tüntetés volt, hanem száz és százezer együtt imádkozó ember, az imádkozó magyar egyház.

A Boldogasszony éve keretében szentelte fel 1947. szeptember 7-én Mindszenty József bíboros a Magyar Katolikus Püspöki Kar jelenlétében az 1945. március 4-én lebombázott, majd két és fél év alatt romjaiból felépült Székesegyházat. Másnap, szeptember 8-án, Kisboldogasszony ünnepén Szombathely főterén Mária-kongresszust tartottak.

Csodálatos összefogás eredménye, hogy az ország harmadik legnagyobb temploma két és fél év alatt romjaiból újjáépült. Az építkezés 1945 augusztusában kezdődött el. A közösen meghozott anyagi áldozatok sorozata templomépítő erővé vált. A szombathelyi egyházmegye papjainak és híveinek két éven át meg nem szűnő adakozásából, Vas vármegye és Szombathely város, valamint a kultuszminisztérium anyagi támogatásával történt az építkezés, amely még békeidőben is több évtized munkája lett volna. A falusiak terményeiket küldték, a városiak megmaradt értékeiket pénzzé téve adakoztak. A vasi gazdák aratáskor, a zalai szőlősgazdák szüretkor a Székesegyházra gondoltak két éven át. A tetőszerkezetet a szentpéterfaiak ingyen faragták és fuvarozták az Erdődyek és a szombathelyi püspökség erdejéből, a szombathelyiek 90 ezer darab zsindelyt és 140 ezer darab téglát vittek a magasba. 1946 telére tető alatt állt a templom, s megszólaltak másfél éves csend után a harangok és a toronyórák. 1946 decemberétől az épen maradt Madonna-kápolnában már istentiszteletet tartottak. Meglepetés volt, hogy az egyházmegye szülötte, Mindszenty József bíboros is egy alkalommal megtekintette az újjáépítést. 1947-ben a belső javítás következett, a 30 méter hosszú főhajó dongaboltozatának építése, a szentély és a kereszthajók boltozata, 8 ezer m² falfelületet kellett újravakolni, 300 m² üveg került az ablakokra, és kilencszáz köbméter törmelékanyagtól tisztították meg a templomot. Harminc havi megfeszített munka után, 200 ezer munkaórával befejeződhetett a Székesegyház újjáépítése. Az akkor 1 millió forint értékű építés összegének négyötödét a papság és a hívek, egyötödét az állam, a város és a megye együttesen adták. Ilyen nagyarányú építkezés az országban kevés történt, s ez templom tekintetében egyedülálló volt.

Az építkezés mellett a megyéspüspök a lelki felkészülést is fontosnak tartotta. 1946 őszétől 1947 májusáig az egyházmegye összes plébániáján nyolcnapos misszión vettek részt a hívek. "Addig is – írta körlevelében –, amíg Isten segítségével újra felépíthetem a székesegyházat, tovább akarom építeni a lelkekben Isten templomát."⁸

Az újraszentelést Mindszenty József végezte a Püspöki Kar jelenlétében, akik közül megjelent Grősz József kalocsai érsek, Czapik Gyula egri érsek, Hamvas Endre csanádi, Pétery József váci püspök, Kováts Vince váci segédpüspök, Bánáss László veszprémi, Papp Kálmán győri és Shvoy Lajos pápai trónálló, székesfehérvári püspök, valamint Folba János főesperes, a tábori püspökség vezetője, Endrédy Vendel zirci apát, Sárközy Pál bencés kormányzó apát, Simonffy Jenő csornai prépost és a szerzetesrendek tartományfőnökei. A bíborost szeptember 6-án a vármegye határában, Jánosházán a főispán Safrankó Emmanuel és az alispán Kovács József köszöntötte Szakos Gyula egyházmegyei tanfelügyelő jelenlétében. Szombathely város határában pedig Németh István polgármester és Vidos Árpád, az egyházközség világi elnöke köszöntötték a bíborost, aki elismerését fejezte ki a templomépítő város lakosságának: "Boldog az a nép, amely az újjáépítést a templomoknál kezdi."⁹ A bíborost, mint az egyház kardinálisát, az ország hercegprímását, a szombathelyi egyházmegye volt papját és a vasi föld szülöttét a Püspöki Palotában Kovács Sándor köszöntötte. A hercegprímás válaszában a következőket mondta: "A templomépítők erős lelkek. Azért jöttem, hogy az építők és a hívek ünnepi örömében részt vegyek. Hazajöttem s örülök annak, hogy szülőföldem székesegyházának szentelésén és Mária napján jelen lehetek. Kívánom, hogy a kettős ünnep kegyelmeiből híveink és mindnyájunk számára öröm fakadjon."¹⁰ A bíboros a Püspöki Palota erkélyéről köszöntötte a téren megjelenteket is: "Örömmel jöttem haza, mert bár az ország prímása mindenhol otthon van, de mégis itt, az ősi vasi földön, szülőföldjén van legjobban itthon." Ezen az estén a szeminárium udvarán adták elő Németh János plébános Beszél a Székesegyház című ünnepi játékát, amelyben a szerző az 1790-es évek elején kezdődő templomépítés küzdelmeitől vezette el hallgatóságát egészen az újjáépítésig.

Szeptember 7-én, délelőtt 9-kor vette kezdetét a templomszentelés szertartása, amelyet az egyházmegye valamennyi templomának harangzúgása kísért. A bevezető imák után a bíboros szentelt vízzel meghintette a templom külső falait, majd a Mindenszentek litániájának elhangzása után kinyíltak a Székesegyház kapui, és a bíboros az asszisztenciával együtt a főoltárhoz vonult. Majd a templom belső falainak meghintése után a hívősereg bevonult a templomba. Az első szentmisét az újjáépített Székesegyházban Mindszenty József végezte, s a szentbeszédet Kovács Sándor tartotta. Beszédében felidézte 1945. március 4-ét, a szombathelyi egyházmegye gyászkeretes emléknapját, amely kegyetlenebb volt, mint az 1605. évi török pusztítás, és fájdalmasabb, mint az 1710. évi feketehalál, vagy az 1715. évi tűzvész, mert percek alatt a Székesegyházzal együtt a város nagy területe félezer emberrel együtt a romok alá került. Majd a templomról szólva kiemelte: "Minden templom a kegyelmek kútja, mely a keresztség szentségében Isten gyermekévé avat. De a keresztkút a székesegyháztól kapja a karizmát. Minden templomban imádkoznak és küzdeni tanulnak a hitért. A hozzá szükséges erőt a bérmálás szentségében kapja meg a katolikus ember, hogy hitét állhatatosan vallja és hite szerint éljen. S a bérmálás szentsége a székesegyházra mutat. Minden templom méltóságát a legszentebb áldozat adja. A szentmiseáldozat bemutatója azonban a székesegyházban kapja az áldozópapi hatalmat, hogy az oltáráldozatot a mennyei atyának bemutassa. A családi élet alapja a házasság szentsége, amelynek megkötéséhez a lelkipásztori joghatóság megint a székesegyházból sugárzik ki. Az élet végéhez közeledő katolikus szemein ott ragyog a szent kenet olaja, amely a székesegyházból jön minden plébániára." Szentbeszéde végén pedig a köszönet hangján szólt az újjáépítés munkájáért: "Hálát adok Istennek, hogy az újjáépítés munkájában olyan papokra és hívekre találtam, akik méltók azokhoz az őskeresztényekhez, akik itt a Szent Quirinus bazilikába jártak. Hálásan emlékezem meg azokról a támogatásokról, amelyben a kultuszminisztériumon keresztül az újjáépítés részesített. Külön meg kell köszönnöm Vasmegyének és Szombathely városának nagylelkű támogatását és segítségét. Köszönöm papjaimnak és híveimnek a romeltakarítástól kezdődően a fizikai munkát és anyagi áldozatot, az imádságot és az erkölcsi segítséget, mert csak ez az áldozat tette lehetővé, hogy most áll a székesegyház. S akikre ezeknek soraiban külön is gondolok, azok jól tudják, hogy az Úr Isten előtt mindenkire, de különösen rájuk, hűséges munkatársaimra kérem az Isten áldását. Bennük is azt éreztem, amit az evangélista mond az Úr Jézusról: az Isten házáért való buzgóság emészt engem. Külön is ki kell emelnem a szakmunkások érdemét, akik szent kötelességüknek tekintették és páratlan buzgósággal teljesítették a templomépítést. Minden munkás érezte azt, hogy Istennek épít házat, mert soha egy tiszteletlen szó nem hangzott el és bérkérdés miatt az építkezés soha nem akadt fenn. Nevük kitörölhetetlenül be van írva a székesegyház falaiba."¹¹

A templomszentelési mise után a tanuló ifjúság Te Deuma, s egyben Veni Sanctéja következett. A szentmisét Shvoy Lajos püspök celebrálta, a szentbeszédben pedig Papp Kálmán püspök szólt a fiatalokhoz, akik elé az újonnan felszentelt templomot állította az új iskolaévre. Délután öt énekkar lépett fel a Székesegyházban, az est folyamán pedig a Segítő Szűzanya szobrának gyertyás körmenete indult, mintegy negyvenezer hívő részvételével a szalézi templomtól a Székesegyházig, majd egész éjszaka szentségimádás volt. Másnap ismét ünnepi szentmisét tartottak a Székesegyházban, amelyet Mindszenty József bíboros celebrált, és amelyen Grősz József érsek prédikált, aki kiemelte: "Tegnap veletek ünnepeltek széles e hazában, ahová örömnapotok híre eljutott. Fokozott örömmel ünnepeltem veletek én is, a ti volt főpásztorotok. Örültem székesegyházatok újjászületésének, és annak a lelkületnek, mely rövid 27 hónap alatt a hitnek és istenszeretetnek ezt a csodáját művelte. A jó Isten áldjon meg titeket azért, amit az ő házáért tettetek."¹²

Az ünnepi szentmise után a szeminárium épületében az egyházmegye papsága valamint a szerzetesek nevében Rogács Ferenc nagyprépost köszöntötte a Püspöki Kar tagjait: "Még borús az ég, bár itt is, ott is oszladoznak a felhők, s újra eljött közénk Magyarország Hercegprímása, hogy ezekben a történelmi időkben irányítást adjon. Mi hálásak vagyunk az útmutatásért, amelyet Eminenciád a saját személyében és a magyar püspöki kar nevében nyújt nekünk. Karizmatikus bölcsességével a réveteg elméket eligazítja, a fáradt lelkekbe erőt, a csüggedt szívekbe bátorságot önt, ambrusi jelleme pedig a magyarság sziklája, melybe a hányattatott magyarok, katolikusok és másvallásúak egyaránt fogózkodnak, hogy a hullámok el ne sodorják őket. Mi eminenciádnak is ígéretet teszünk, hogy tanítását megtartjuk, példáját követjük, s minden erőnkkel azon leszünk, hogy a nagyméltóságú püspöki kar szándékait szívvel-lélekkel valóra váltsuk."¹³

Majd a Fő téren folytatódott az ünnepség, ahol a Boldogasszony éve keretében ünnepi Mária-kongresszust tartottak 120 000 ember jelenlétében. A kongresszust Czapik Gyula nyitotta meg, majd az ünnepi beszédet Mindszenty József mondta, amelyben három templomról beszélt, az Isten templomáról, a Boldogságos Szűzanyáról, a Székesegyházról valamint a halhatatlan lelkek templomáról. A kongresszus zárásaként Kovács Sándor megyéspüspök felajánlotta az egyházmegyét a Boldogasszonynak.

XII. Piusz pápa táviratában köszöntötte Montini – a későbbi VI. Pál pápa – helyettes államtitkárán keresztül az ünneplőket: "A Szentséges Atya szívből jövő jókívánságait küldi nektek, akik romjaiból nagy buzgósággal újjáépített szombathelyi székesegyházat ünnepélyesen felszentelitek, és a Boldogságos Szűz pártfogása által a megújított jámborságnak, és tökéletesebb keresztény életnek örömeit kérve számotokra az Esztergomi Érsek Úr Őeminenciájára, Reád és Magyarország többi püspökére, a papságra és az ott összesereglett hívekre szeretettel adja áldását."¹⁴ Választáviratában Kovács Sándor így fogalmazott: "Romjaiból újjáépített Székesegyházamat Mindszenty József bíboros, hercegprímás, esztergomi érsek, két érsek és öt püspöktársam és 30 000 hívő jelenlétében újból felszentelte. Ezután székvárosom az ősi Savária főterén 100 000 hívő jelenlétében Mindszenty kardinális megnyitotta egyházmegyém Boldogasszony évét. Mindezeken összejött papjaimmal és híveimmel együtt Szentséges Atya áldását hálásan köszönjük. Szent Péter székéhez halálig hűek leszünk. Szentséges Atyánk életére és békemunkájára az égi kegyelem gazdagságát kérjük."

A Boldogasszony éve keretében a Szombathelyi Egyházmegyében Zalaegerszegen, Celldömölkön és Szentgotthárdon tartott még ünnepi szentmisét és szentbeszédet Mindszenty József bíboros úr.

Az ünnepségsorozat helyszínei közül még érdemes megemlíteni Celldömölk városát, ahol 1948. szeptember 12-én rendeztek nagyszabású ünnepséget. Szeptember 11-én Kovács Sándor megyéspüspök bérmált a kegytemplomban. Már ezen a napon, de különösen másnap, rendőrség szállta meg a várost. Lezárták a városba vezető utakat, és mindenkit visszafordítottak, aki nem volt helyi lakos. Ezért a zarándokok ezrei a földeken és a kukoricásban töltötték az éjszakát, majd hajnalban hazaindultak. A városon belül is teljes készültséget rendeltek el. A rendőrök mindenkit igazoltattak, aki nem volt helyi lakos, azt nem engedték a templom közelébe. A templom már ennek ellenére hajnalban megtelt, az ezután érkezőket hazaküldték. A templomot erős rendőrkordonok vették körül, közben állandóan szippantó kocsik járták a templom környékét, és sárga folyadékot locsoltak szét. Ilyen körülmények között kezdte meg az ünnepi szentmisét Mindszenty bíboros, aki szentbeszéde kezdetén óvást emelt amiatt, hogy a Mária neve napi búcsún karhatalom van a templom körül. Amikor a kegytemplomban véget ért a szentmise, és a templom kapujában a püspökök és a papság kíséretében megjelent a bíboros, három, fegyveres rendőrökkel teli teherautó robogott el előttük ott, ahol a templomból kiáramlott tömeg várta a főpásztorokat. Az egykori sitkei plébános, dr. Göndöcs László így emlékezik: "Ma is előttem van, ahogy ment feléje a teherautó. Ott voltam én is a sorban... Egy szippantó kocsi ott termett a prímás mellett. Két méteres lehetett a cső, amiből ömlött valami bűzös sárga lé. A prímás felé fröccsentették. Nem lépett félre akkor sem, csak elrántotta egy pillanatra a reverendáját, ahogy közeledett feléje a folyadék. Aztán megfordult és megáldotta a szippantó kocsin lévőket."¹⁵

A felvilágosultnak mondott XX. század közepén történt mindez, a szocialista Magyarországon, Mindszenty bíboros szülőföldjén, Vas megyében – a bíboros letartóztatásának előzményeként.

 

ROGÁCS FERENC NAGYPRÉPOST PÜSPÖKKÉ SZENTELÉSE A SZOMBATHELYI SZÉKESEGYHÁZBAN

Letartóztatása előtt, 1948. június 29-én érkezett újra Szombathelyre, s földi életében utoljára Mindszenty József bíboros. Ekkor szentelte püspökké egykori szemináriumi elöljáróját, Rogács Ferenc nagyprépostot, akit XII. Piusz pápa pécsi segédpüspökké nevezett ki. Az ünnepélyes püspökszentelésre a Székesegyházban került sor, amelyet Mindszenty József végzett Papp Kálmán győri és Kovács Sándor szombathelyi megyéspüspök társaságában. Szentbeszédében a bíboros négy helyszínre irányította hallgatói figyelmét: a Genezáreti-tóra, Rómára, az ősi Sabaria földjére, valamint Pécs városának keresztény múltjára. "Viharzik a Tiberiás – szólt a bíboros a szentelendőhöz –, amikor rászállsz! De az Egyház hajója alatt a tenger ritkán viharmentes, hiszen ez is, akár a mi Dunánk, aqua contradictionis. A szellem és a fegyver, a lelkiismeret és a kard harca folyik világszerte. (...) Az Egyház csak akkor igazán szabad, ha az igazságot gátlás nélkül megmondhatja, a nagy és kis Napóleonoknak és Hitlernek. (...) Főpásztor testvérem! A te hivatásod kiáltani a lelkiismeret szavát, ahogy ma énekeltük: Ne mondd az árnyékot fénynek, sem a fényt árnyéknak, nem jónak a rosszat, sem a jót rossznak. Az idő Isten kezében van, és az idő az Igazság szövetségese. Ne félj viharos tengerre szállni, melléd hívtuk Róma, Sabária és Pécs szentjeit, az összes mennyei karokat, de kéretlenül is kísér két egyházmegye papságának és híveinek imája, hogy erősítsd meg a hitben Atyád fiait!"¹⁶

 

Így kapcsolódott össze az egykori kisdiák, majd az egyházmegyés pap és későbbi bíboros élete a Székesegyházzal. Diákként Veni Sancte és Te Deum alkalmával, de ezen kívül is, egészen biztos, hogy sokszor tért be a Szily János által épített templomba. Kispapként többször asszisztált liturgikus alkalmakkor a Székesegyházban, ahol a tanulmányok végeztével a papszentelés kegyelmében is részesült. Papként az egyházmegye nagy ünnepein megfordult a Székesegyházban, egy-egy papszentelés vagy Szent Márton, az egyházmegye védőszentjének ünnepe alkalmával. Részt vett az egyházmegyei zsinatot megnyitó szentmisén is. A bombázás híre mint veszprémi püspököt érte, melyet "megdöbbenéssel és gyötrő fájdalommal" vett tudomásul. Mint az ország hercegprímása jött haza, hogy felszentelje a romjaiból felépült templomot. Földi életében utoljára Rogács Ferenc nagyprépost püspökké szentelése alkalmával látta azt a templomot, amelyhez annyi személyes emlék fűzte.

A Székesegyházban papok és hívek egyaránt imádkoztak a mártírsorsú bíborosért a kirakatper folyamán, a börtönévek alatt, az Amerikai Követség félrabságában, valamint számkivetése idején, de imádkoznak ma is, hogy az "egyházmegye nagy fiát" mielőbb a boldogok és szentek sorában tisztelhessük.

   

JEGYZETEK

1	MINDSZENTY József: Emlékirataim. Budapest, Szent István Társulat, 1989, 13–14. old.
2	I. m. 452. old. Az aranymisén mondott szentbeszéd teljes terjedelemben megtalálható: http://www.mindszentyalapitvany.hu/products/szentbeszed-az-amerikai-kovetseg-epuleteben-bemutatott-aranymisen-1-/
3	I. m. 30. old.
4	A Szombathelyi Egyházmegye Körlevelei (a későbbiekben: SzEK), 1944. III., 630. sz.
5	Szombathelyi Egyházmegyei Levéltár (SzEL), Acta Cancellariae 730/1945.
6	SzEK, 1945. XII.
7	SzEL, Acta Cancellariae 2053/1945.
8	TORONYI NÉMETH István: Szombathely ünnepe. 1947. szeptember 7–8. Szombathely, Martineum, 1947, 11. old.
9	I. m. 13. old./td>
10	I. m. 14. old.
11	I. m. 17–19. old.
12	I. m. 36. old.
13	I. m. 41. old.
14	SzEL, Acta Cancellariae 1976/1947.
15	MÉSZÁROS István: "Állok Istenért, Egyházért, Hazáért". Írások Mindszenty bíborosról. Budapest, METEM, 2000, 53. old.
16	Egyházam és hazám. Mindszenty József hercegprímás szentbeszédei, III, (szerk. Beke Margit), Budapest, Esztergom–Budapesti Főegyházmegye–Szent Gellért Kiadó, (1997), 98. old.