GÖNCZ LÁSZLÓ: EMBERI ÉS NEMZETI ÉRTÉKEK ŐRZŐI

APA ÉS LEÁNYA – PÁVEL JUDIT EMLÉKEZÉSE ÉDESAPJÁRA
ÉS A SORSFORDULÓKKAL TELI XX. SZÁZADRA

A Pável családnak több közép-európai nemzethez és országhoz volt kötődése. Judit asszony nagyon büszke arra, hogy a családban „a magyar, a szlovén és az osztrák vonal egybefonódott”. Édesanyja, Benkő Irén félig vashidegkútinak tekinthető, amely egyértelműen szlovén jellegű település volt. Mivel azonban a nagyapja a stájer vidékről származott, otthon németül beszéltek. Anyai nagyanyja azonban pécsi származású, erőteljes „1848-as magyar érzésekkel” azonosuló személy volt. Az apai ágon pedig minkét nagyszülő vashidegkúti szlovén származású családból származott. E sokszínű nyelvi-kulturális kötődés ellenére náluk egyértelmű volt, hogy magyar beállítottságú családnak számítottak. Ez a monarchiabeli hungarusz-tudat szellemében természetes volt számukra, azért Judit a származás mélyebb összefüggéseiről addig különösebben nem is gondolkodott, amíg gimnazistaként nem szembesült a XX. század harmincas éveinek sajátos ideológiájával, amelyre a „nem, nem, soha” és a „mindent vissza” jelszavak voltak jellemzőek. Akkor vetődtek fel benne némi kételyek, és mélyebben elgondolkozott a tágabb földrajzi környezetben nagyszámban előforduló, többes identitású családokról. Bizonytalanságérzete azonban nem volt, mert a családban soha nem támadt konfliktus a származás sokszínűsége és a magyar állam iránti érzelmi kötődés között. Ha mégis mutatkozni kezdtek ennek jelei, akkor édesapja rendkívüli érzékenységgel, mindenki számára kellemes hangulatban oldotta fel a helyzetet. Az akkoriban már elismert tudós a humán értékeket helyezte az emberi és közösségi magatartás középpontjába, s kifinomult hozzáállásával minden felesleges és egészségtelen nemzeti ellentétet előidéző „kekeckedést” vakvágányra terelt. Hogy valaki magyarnak vagy szlovénnak, illetve zsidónak vagy kereszténynek született, az a Pável családban nem ütközött előítéletekbe, mert azt a vidék jellegéből adódóan értékként élték meg. Az édesapa baráti köréhez különböző vallású és nemzetiségű emberek tartoztak, a zsidó gyárigazgatótól a magyar munkásig, ezért a toleráns viszonyulási forma a gyermeknevelésben is megnyilvánult. A zsidó származású gyárigazgatóval, Pollák Gézával (Pálra magyarosította a nevét) különösképpen jó baráti viszonyban voltak. Pável Ágoston hasonlóan viszonyult azonban a szociális vonatkozásban szegényebb társadalmi rétegekhez is, s ebben a család minden tagja követte őt. Amikor építkeztek, sok ember megfordult náluk, nemegyszer nagyon szegény sorban élők is, de a kétkezi munkásoknak ugyanúgy meg kellett adni a minden embernek kijáró tiszteletet, mint az értelmiség prominens kiválóságainak.

A SZÜLŐFÖLD „ELVESZTÉSE”

Judit emlékezete szerint édesapjának keserűséget okozott az első világháború utáni politikai változás, a történelmi Magyarország megszűnése és a szűkebb szülőföldjének másik országba kerülése. Úgy vélte, hogy annak következményeként elszakadt a családjától. A megváltozott körülmények után nem volt könnyű a szülőföldjére utazni, ezért 1920 után arra törekedett, hogy legalább nyaranta meglátogathassa a családot, amelyből származott. Emiatt soha nem utaztak máshová nyaralni, csak Szlovéniába, Pável Ágoston édesanyjához és a testvéreihez. Az említett politikai változásokról hangzatos véleményt, Judit emlékezete szerint, mégsem formált. Ennek egyik magyarázata, hogy az időszerű politikai kérdésektől mindig távol tartotta magát. A lánya szerint azonban az sem zárható ki, hogy az akkori társadalmi szokásoknak megfelelően az értelmiségi családban óvták a szülők a gyermekeket a fajsúlyosabb, időnként rontó hatással járó politikai kérdésektől. Akkoriban sokan jöttek édesapjához a baráti köréhez tartozók közül, közöttük írók, szerkesztők, művészemberek és mások, Judit azonban nem emlékezett arra, hogy Pável Ágoston valakivel közvetlenül politikai jellegű kérdésekről tárgyalt volna. Arra azonban emlékezett, hogy a harmincas évek végén, majd a negyvenes évek elején, tehát a második világháború kitörése után, édesapja többször azzal érkezett haza, hogy folyamatosan noszogatják különböző politikai nézeteket vallók, hogy csatlakozzon közéjük, mert a város egyik legrangosabb tudós emberéhez az úgy illik. Néha még Judit édesanyja is biztatta, hogy „tényleg elvárják tőled a konkrétabb politikai állásfoglalást”, Pável Ágoston azonban akkor sem volt hajlandó semmilyen párthoz szegődni.

Édesanyja jellemét az édesapjáétól eltérőnek írta le Judit. Reá jellemzőbb volt a határozottabb magatartás, valamennyire beleértve a különböző társadalmi kérdésekkel kapcsolatos állásfoglalást is. A déli területi veszteségek miatt, a korabeli társadalmi hangulat hatására, kevésbé rokonszenvezett a szerbekkel, ami a Jugoszlávia iránti viszonyulásán is valamennyire érződött. Ebből adódott néha félreértés a szülők között, amire a gyerekek is felfigyeltek. Az iskolában hallottak függvényében az érdekelte őket, hogy szüleik miként viszonyulnak az akkoriban nagy érdeklődést kiváltó kérdésekhez, mindenekelőtt a magyar területi veszteségekhez. Judit emlékezete szerint azonban az édesapja olyankor sem ereszkedett túlságosan mélyre a vitába. Amikor az édesanyja netán keményebb jelzőt használt, pl. más nemzet iránt, olyankor Pável Ágoston általában azzal rekesztette be az „eszmecserét”, hogy „ők is csak emberek”.

A nyári vakációk során a család már nem Vashidegkútra, Pável Ágoston szülőfalujába látogatott, mivel ott akkor már nem éltek rokonok. Nagyszülei még az első világháború előtt, feltehetően 1909-ben elköltöztek onnan a közeli stájerországi Laafeldbe (szlovénul Potrna a település neve, bár Judit szerint gyermekkorában ezt a névváltozatot ő nem hallotta), amely Regede (Radkersburg, Radgona) afféle előtelepülése volt. Amikor egy hónappal az első világháború kitörése előtt Judit szülei összeházasodtak, az édesapja már Laafeldban mutatta be szüleinek a mennyasszonyát. Ezért alakult úgy, hogy amikor a későbbi években nyaralni indultak, először mindig Károlyfára (Korovci), a Benkő-rokonokhoz mentek, akiknek a tulajdonában volt a környék híres kocsmája. Judit emlékezete szerint ő első alkalommal 1935 körül járhatott ott. A családban hozzá hasonló korú gyermekek voltak, azért feledhetetlen élmények fűzik őt az ott eltöltött nyarakhoz. A ma teljesen szlovén nyelvű környezet akkoriban még más képet festett. Judit szerint a harmincas években ott még a legtöbben beszéltek magyarul. A magyar és szlovén nyelv mellett, a német nyelvű települések közelsége miatt németül is beszélt a lakosság. A vendéglőben három nyelven beszéltek, ami Judit számára rokonszenves jelenség volt. Semmilyen nemzeti jellegű ellentétet akkoriban nem tapasztalt ott.

A szülei általában nem maradtak Károlyfán, hanem rendszerint folytatták útjukat a távoli Šostanjba, ahol a nagyanyja, azaz a „babica”, valamint az ottani iskolában tanító Karolina nagynénije akkoriban éltek. Ott gyűltek össze a testvérek az édesanyjuk körül, és olyankor mindig néhány napra egyesült a család. A harmincas évek második felében Judit is számos szlovéniai és jugoszláviai városba eljutott, egyebek mellett Celjebe, Mariborba, Ptujba, Ljubljanába, sőt a horvátországi Zágrábba is. Annak ellenére – amint sajnálkozva megjegyezte – nem tanult meg tökéletesen szlovénul, aminek főképpen az volt az oka, hogy a környezetében, akkor is, amikor a Muravidéken, illetve Szlovéniában tartózkodott, mindig magyarul vagy németül beszéltek. Ezt a hiányt, az ő szigorú önértékelése szerint, a későbbiekben sem sikerült pótolnia, bár – annak ellenére, hogy egész életében Magyarországon élt – valamennyire érti édesapja anyanyelvét.

A NEMZETI KÖTŐDÉST ÉRZÉKENYSÉGGEL KEZELŐ ÉDESAPA

A családban a másság megbecsülésének, amint már utaltunk rá, mindig fontos szerep jutott. Annak érvényesülésére édesapja szinte ösztönösen figyelt. A számtalan társadalmi és szakmai feladata ellenére mindig kerített arra időt, hogy a származása alapján többes kötődésű család e tekintetben is kiegyensúlyozott legyen. Judit szerint az édesapa „őrködése” teljesen spontánul történt. A különböző, nemzeti vagy ideológiai ellentétekbe fajuló elméletek, a Muravidék vonatkozásában is, a későbbi időszak szüleményei, ezeket ő fiatalkorában sem a családban, sem a környezetében nem tapasztalta. Pável Ágoston határozottan vállalta az ún. vend kötődést, a Mura menti – a többi szlovén régiótól eltérő történelmi fejlődése miatt sajátos – szlovén néprajzi-nyelvi identitást. Számára a „vend” megnevezés nem volt pejoratív hangzású; legalábbis nem úgy és annyira, amint az a későbbiek során bekövetkezett. Amint az Osztrák–Magyar Monarchiában az 1920 előtti magyar nyelvi környezetben, úgy a Pável családban is a „vend” megnevezéssel a Magyarországon élő szlovénokat jelölték, aminek nem volt negatív jellege. Az ún. vend teóriától, ami az első világháború utáni, valamint a második világháború alatt kiéleződött szlovén–magyar nemzeti konfliktus szüleménye volt, Pável elhatárolódott. Különösképpen annak a szlovén származást tagadó elemeitől.

Pável Judit utólag is fontos küldetésének tekinti, hogy a ténylegesen megélt élmények tisztaságát tükrözze minden vallomásával. Csak akkor lehet hiteles. Fontos szempont számára, hogy egy történelmi korról alkotott képet ne utólagos, tendenciózus jelleggel átitatott magyarázkodások befolyásoljanak. És az „amilyennek látni szeretném” szempont se határozza meg azt! Judit nagyon sajnálja, és szerény lehetőségei szerint megpróbált ellene küzdeni, hogy a huszadik század különböző politikai-ideológiai fordulatai a tágabb és szűkebb vidék hiteles történelmi arculatát jelentősen elferdítették.

Ugyan Pável Ágoston nem volt híve a háborúnak, mégis nagyon örült annak, hogy a második világháború idején a szülőföldje és a szeretett tartózkodási helye, Szombathely, ismét azonos országba kerültek. Arra Judit nagyon emlékszik, hogy amikor a csáktornyai tanítóképző felkérte édesapját a magyar irodalomról szóló előadások megtartására, rendkívül boldog volt. Amikor készült a foglalkozásokra, különös érzékenységgel beépítette az anyagba a két szomszédos nép történelmének kapcsolódásait és pozitív értékeit. Minden lehetséges alkalommal hangsúlyozta, hogy sokkal több szál kapcsolja össze a szomszédos magyar és szlovén, illetve a horvát nemzetet, mint ami elválasztja őket egymástól. Főképpen az irodalmi értékeket és összefüggéseket emelte ki. Pável a muraszombati múzeumszervezési és néprajzi teendők iránt is élénken érdeklődött. Annak keretében konkrét feladatokat vállalt. A II. világháború idején is, amikor az kevésbé volt népszerű, határozottan hangoztatta, hogy a Mura mentén élő szláv lakosság, az ún. vendség, nyelvi és kulturális vonatkozásban, a szlovén nemzet részét képezi.

Az 1940-es években, amikor néhány esztendőre megszűnt a határ, Pável Ágoston testvérei, akik közül kilencen megérték a felnőttkort, nagy szeretettel látogatták őket Szombathelyen. Egyik húga, Augusztina nővér (Judit szerint Ágnes néni) az alsólendvai apácazárda keretében működő iskola tanára volt. A másik iskolanővér húga, Szláva néni pedig Zsizsekszeren (Žižki) tanított. Azokban az években ismételten a Szombathelyi Püspökség fennhatósága alá tartozott a Muravidék, így ők ketten gyakorta megfordultak náluk Szombathelyen. Mindketten kiválón beszélték a nyugat-pannon tájegységre jellemző mindhárom nyelvet, a magyart, a szlovént és a németet. A tanulmányaikat egyébként Grácban végezték.

A „PÁVELI” SZELLEM MEGISMERÉSE, HATÁSA

A „páveli” életfelfogásra, valamint az utókor számára való átmentésére Pável Judit egész életében törekedett. Ez a kötelességtudat – elmondása szerint – egészen fiatalon, spontánul alakult ki benne. Az édesapja sajnos viszonylag hamar, mindössze hat hétig tartó kórházi kezelés után, 1946. január 2-ra virradó reggel elköltözött az élők sorából. Akkortól Judit máról holnapra szembekerült a kedvezőnek aligha mondható helyzettel. „Amire én mélyrehatóbban eszmélő ember lettem, édesapám sajnos már nem volt közöttünk”, fogalmazta meg a kialakult állapotot. Nagy támaszt jelentett számára az édesanyja, akivel utána hosszú évtizedek során, egészen a nyolcvanas évek végén bekövetkezett haláláig, egy családban éltek. Az édesapja jellemét és munkásságát, a Pável-életmű különböző állomásait, valamint annak tágabb kontextusba helyezését teljességében az édesanyjával folytatott beszélgetések révén ismerte meg. Anélkül aligha lett volna képes hiteles képet alkotni róla. Édesanyja „ismertetői” mellett leginkább Pável Ágoston írásai, levelezései és feljegyzései segítségével szerezte meg tudását Judit, mivel munkájának jelentős részét képezte/képezi édesapja hagyatékának a gondozása. A tiszta, befolyásolatlan igazságot mindezzel együtt sem volt könnyű megtalálni, de – Judit véleménye szerint is – összességében sikerült neki. Feltételezi ugyan, hogy néhány fontos dokumentum, mai ismeretei szerint akár kortörténeti jelentőségű forrás elveszhetett édesapja hagyatékából. Arra például pontosan emlékszik, hogy a nyilas uralom idején, amikor a bizonytalanság és a kilátástalanság már tetőzött, és ők is befogadtak néhány rászorulót az otthonukba (köztük a Muravidékről származó szlovénokat is), egy alkalommal, amikor hazament az iskolából, az édesapja a dolgozószobájába zárkózva selejtezte ki a „felesleges” iratokat. Édesanyja óva intette Juditot attól, hogy megzavarja az édesapját, ami egyébként korábban is hasonlóan szokott történni, amikor Pável a szobájába visszavonulva alkotott, szerkesztett. Az említett alkalommal azonban feltehetően értékes írások és dokumentumok semmisülhettek meg. Azokért ugyanis a szélsőséges hatalom részéről durva megtorlás járt volna. Judit férje, Simon Endre külön megjegyezte, hogy éppen a szlovén vonatkozású leveleiből akkoriban sokat megsemmisíthetett, mert jogosan tartott a következményektől. Amikor az oroszok megjelentek 1945 tavaszán, úgyszintén értékes iratoktól vált meg, nehogy bárkinek is ártson akár a szűkebb, akár a tágabb ismeretségi köréből. A háború utolsó hónapjairól, a közismerten sötét időszakról sem nyilvánított Pável Ágoston semmilyen véleményt, bár a családban észlelték, hogy nem érezte jól magát.

Judit emlékezetében kellemes élményként maradtak meg azok a már említett szlovén, illetve szláv származású emberek, akik rövidebb-hosszabb időt töltöttek el akkoriban náluk. Tekintet nélkül arra, hogy világnézeti és politikai szempontból különböző csoportosulásokhoz tartoztak – egyebek mellett partizánok elől menekülő személy is hosszabb ideig tartózkodott náluk, egészen az oroszok megérkezéséig –, Judit nagyon sokat beszélgetett velük. Annak ugyan volt kockázata, hogy olyan személynek segítenek, aki a bevonulás elől menekült. Szerencsére az idegenek befogadásáért, segítéséért nem zaklatták a családot. A később nevessé vált néprajzkutatónak, Šiftar Vaneknak Pável Ágoston segített abban, hogy ne kelljen neki bevonulni a magyar hadseregbe. Hasonlóan alakult a tehetséges szobrász, Meštrovič tanítványa, Kühár Franc esete is, aki művészemberként eleve pacifista beállítottságú volt (amellett beteges is), és semmiképpen nem akart bevonulni katonának. Ő hosszabb ideig élvezte Pávelék vendégszeretetét. Rajongó alkotói kedve nagyon rokonszenves volt a fiatal Juditnak. Kühár egyébként kiváló portré-szobrot készített Pável Ágostonról, akinek több kiállítása szervezését, ösztönzését is köszönhette. Több muravidéki szlovén származású fiatalt, köztük a későbbi püspököt, Smejt is magyar nyelvre tanította, hogy be tudjanak illeszkedni a magyarországi környezetbe. És arra is volt példa, hogy akik a szlovénok lakta muravidéki településekre kerültek hivatalnokként vagy papként, őket viszont szlovénra tanította. A fiatal művészeket abban segítette, hogy munkájuk révén némi pénzforráshoz juthattak. Pável Ágoston szoros kapcsolatban volt a kiváló szlovén művészettörténésszel, a nem muravidéki származású Stele Franc akadémikussal is, akivel a húszas évektől együttműködött. A levelezései arról is tanúskodnak, hogy a második világháború idején rendszeres kapcsolatot ápolt a Szlovénia más tájairól származó barátaival. Személyesen azonban 1941 után Pável ágoston a Muravidéken túli szlovén régiókban nem járt.

A háború végéhez közeledve mind nagyobb félelem nehezedett a nyugat-magyarországi családokra, így a Pável családra is. Judit emlékezete szerint az édesapja is félt, a bombázásokat különösképpen nehezen viselte. Olyankor mindig elment a közeli óvóhelyre, ellentétben az édesanyjával, aki a legnagyobb bombázások közepette sem volt hajlandó elhagyni otthonukat. Benne különösebb szorongást sem észlelt Judit, míg az édesapjában annál inkább! Az orosz hadseregről azonban sajátos elképzelése volt Pável Ágostonnak. A nácizmus alóli felszabadításban való szerepvállalásuk mellett, a túlkapásaikról is már a megérkezésük előtt bőven érkeztek hírek, ő azonban mégis, sztereotípia-szerűen, még mindig Puskin és Tolsztoj népét látta bennük. Megérkezésük előtt nehezen tudta őket negatív szerepkörben elképzelni. Amikor azonban elérték Szombathelyt, és az ő házukat, udvarukat is elözönlötték, nagyot csalódott bennük. Azokban a napokban a család csak egy szobát használhatott, mivel az összes többit igénybe vette a „felszabadító” hadsereg. Szerencsére kapóra jött Pável Ágoston orosz nyelvismerete, és néhány fontos dolgot, ami az egy házban lakás szempontjából fontos volt, meg tudta velük beszélni. Az is kedvező volt, hogy az oroszok között az orosz irodalommal foglalkozó értelmiségi is akadt, akikkel az édesapja szakmai kérdésekről is beszélgetni tudott. A hangulat ridegségét oldotta, hogy az oroszok közül néhányan el voltak ragadtatva Pável Ágoston kiváló orosz nyelvtudásától és irodalomismeretétől. A megye hivatalos orosz tolmácsának is kinevezték, ami azonban – Judit édesanyja szerint – kellemetlen feladat volt számára, mert általában oroszok elleni panaszok képezték a fordítandó szöveg tartalmát, amit a hatalmat gyakorlók számára nem volt kellemes fordítani. Azokból a hetekből néhány eredeti irat, feljegyzés a családi gyűjteményben máig megmaradt.

Judit az oroszok megérkezésekor már nem tartózkodott otthon, mivel nagyon féltették őt a szülei, és biztosabb helyekre küldték el. Eleinte, önkéntes jelleggel, a hadikórházban tartózkodott és segédkezett, ahol formálisan a Vöröskereszt védelme alatt volt. Aztán a hadikórházakat felszámolták, de Judit már előtte a papi szeminárium épületébe került, ahol akkoriban a neves egyháztörténész, pápai prelátus, Géfin Gyula (édesapja barátja) volt a rektor. Sokan mások is alkalmi menedékre találtak ezen a helyen. Judit 1945 őszéig volt ott, utána sem tért vissza azonban a családi házba. A Pável-házban egyébként egészen 1950-ig folyamatosan tartózkodtak különböző orosz katonai személyek és csoportok. De a későbbiek során is rendszerint rászoruló családokat vagy egyéneket helyeztek hozzájuk. Eközben Judit Kőszegen elvégezte a tanítóképzőt, majd a későbbiek során a pécsi pedagógiai főiskolán képezte magát. Eredetileg zenei pályán szeretett volna érvényesülni, zongoraművészként, de – bár látogatta az akadémiát is – másképpen alakult az élete. A pedagógiai főiskolán, az ének mellett, elvégezte a történelem szakot is. Az ének szak vállalása nagyon tudatos döntés volt, mivel így a szakmája keretében a politikától távolt tudott maradni. Akkoriban ugyanis zenét tanított az iskolában. Az ötvenes-hatvanas években, ha történelmet tanított volna, nehezebb lett volna „politikai semlegességét” megőrizni. Később már történelmet is tanított, időközben azonban jelentősen megváltozott a társadalmi légkör. Minderre utólag úgy tekintett, hogy az édesapjától öröklött apolitikus jellemének hasznát vette a XX. század nehéz időszakaiban.

A MÁSODIK VILÁGHÁBORÚ UTÁNI MEGPRÓBÁLTATÁSOK

A Pável család második világháború utáni időszakáról, főképpen édesapja korábbi munkássága miatti összefüggésben, Judit sajátos történeteket mesélt. Volt rá példa, hogy amikor az édesanyja zongorán játszott, az utcán járók közül bekiabáltak az ablakon, hogy az ilyen úri népet el kellene vinni kényszermunkára. Az 1947 utáni években azért is támadták a családot (egyebek mellett a megyei újságban is), mert a Vasi Szemle, amelynek Pável volt az alapító-főszerkesztője, polgári folyóirat volt, ami az erősödő kommunista beállítottságú vonalnak nem volt a kedvére. Simon Endre, Judit férje megjegyezte, hogy a folyóirat Mindszentyvel fenntartott, 1944 előtti kapcsolata* miatt különösképpen nehezteltek rájuk. Judit édesanyját azért is támadták, mert befogadta a családba az első világháborúban súlyos sérülést szenvedett hadirokkant testvérét. A szerencsétlen ember a két világháború között, őrnagyi rangban, a hadügyminisztériumban még dolgozhatott, azonban a második világháború után, tartva a kitelepítésektől, elmenekült Budapestről. Azt rótták fel nekik, hogy horthysta tisztet bújtatnak. Az erélyes asszonynak számító Pávelné nem esett kétségbe. Kijelentette, hogy a saját házába azt fogad be, akit akar, és az a testvérére főképpen vonatkozik. A határozott kiállás kifizetődött, mert azért többé nem zaklatták őket. Judit szerint az említett esemény a korabeli „osztályharc” tipikus példája volt.

Kitelepítéssel később is fenyegették őket, valamint 1950 körül édesanyjától és nagyanyjától egyaránt megvonták a nyugdíjat. Édesanyja esetében az volt a magyarázat, hogy édesapja – aki után ő nyugdíjra jogosult volt – 1946 január elsejével formálisan felkerült az ötödik fizetési osztályba, ami akkoriban a „méltóságos” megnevezéssel járt együtt. A nyugdíjmegvonás annak ellenére megtörtént, hogy Pável Ágoston azon a napon meghalt, pontosabban az azt követő éjszakán, amikor formálisan feljebb lépett a fizetési ranglétrán, és ténylegesen soha nem vonatkozott rá az ötödik fizetési osztály. Nagyanyjától pedig azért vonták meg a nyugdíjat, mert a férje, Judit nagyapja járásbírósági elnök volt a korábbi rendszerben, először Szentgotthárdon, majd Sopronban.

Mindezek után megállapítható, hogy a családot, részben Pável Ágoston korábbi társadalmi szerepe miatt, valamint egyéb hasonló jellegű tendenciózus megbélyegzések következtében, nagyon kellemetlenül érintette a második világháború utáni időszak. Ez vonatkozik Pável Juditra is. Ő 1951-ben kezdett Vassurányban tanítani. Annak ellenére oda helyezték, hogy ő Szombathelyen szeretett volna tevékenykedni. A munkahelyére körülményesen tudott eljutni, mert a közlekedési viszonyok Sopron felé akkoriban „rémületesek” voltak. Kérte Pável Ágoston egyik igazgatóként dolgozó tanítványát, hogy segítsen neki a Szombathelyre helyezés ügyében, aki azonban azt válaszolta neki, hogy az édesapja érdemeire ő nem építhet karriert. Judit ezt utólag úgy magyarázta, hogy a körülmény, hogy édesapja tekintélyes tudós-irodalmár volt, a lánya karrierje szempontjából semmilyen privilégiumot nem jelentett

Simon Endre és Pável Judit 1954-ben kötöttek házasságot, és akkortól folyamatosan a szombathelyi családi házban laknak. Pável Ágoston halálának 10. évfordulója alkalmából, 1956 januárjában szervezték meg Szombathelyen a neves tudós-irodalmárról az első megemlékezést. Akkor még sokan éltek a baráti köréből szerte az országban, és Szlovéniában is. Ők voltak a jubileumi megemlékezés kezdeményezői. A rangos rendezvényen egyebek mellet Novak Vilko, a neves muravidéki néprajztudós is felszólalt. Vashidegkúton (Cankova) néhány hónappal később, szeptember 23-án szerveztek hasonló összejövetelt. Csak Juditot és az édesanyját engedték ki az országból, Endrét, a férjét nem. Judit arra pontosan nem emlékezett, hogy melyik határátkelőn léptek be Jugoszláviába, azt azonban pontosan tudta, hogy a megyei hivatal autójával utaztak. Szlovéniában csak a rendezvényen, valamint az azt követő fogadáson vettek részt, semmilyen más program, vagy ismerősök látogatása nem volt engedélyezve. A belügyi szervek emberei folyamatosan kísérték őket. A rendezvény a település főterén csak szlovén nyelven zajlott nagyszámú közönség jelenlétében. Az esemény kellemes élményként maradt meg emlékezetében, amelyen a környékbeli falvak együttesei is részt vettek. A műsor után az ún. Vogler vendéglőben szervezett fogadás következett, ahol egyik kedves rokonukkal szerencsére válthattak néhány szót. Hasonlóan megyei kocsival és szigorú kísérettel, Felsőszölnökre is elszállították őket, mivel az ottani kultúrházat is abban az időszakban nevezték el Pável Ágostonról.

Az 1956-os forradalom Pável Judit szerint bár nagy esemény volt, de a családra nem volt közvetlen hatása. Az utána bekövetkezett megtorlás sajnos eléggé beszűkítette az egész társadalom mozgásterét, ami körülbelül egy évtizedig tartott. Vas megyében Gonda György megyei tanácselnök idejében, Judit szerint, talán az átlagosnál valamivel korábban kedvezőbbé vált a helyzet.

FÉL ÉVSZÁZAD TÁVLATÁBÓL SEM VÁLTOZIK A KÉP...

Judit összegzésképpen megállapította, hogy édesapja szlovén bírálói, értékelői között voltak olyanok, akik őt túlságosan magyarnak tartották, míg a magyarok közül többen túlzottan szlovén érzelműnek tekintették. Judit azt csodálta leginkább édesapjában, hogy menynyire harmonikusan tudta egyesíteni magában a két nemzet szeretetét, és az számára semmilyen konfliktust nem jelentett. Pável Ágoston büszkén vallotta kötődését Magyarországhoz és szlovén, azaz vend származásához, mindemellett hazaszeretetre ösztönző, európai szemléletű tanár volt. Amikor a harmincas években kérdőre vonták egyesek (még a házuk ablakát is betörte valaki), hogy milyen magyar tanár az, aki nem magyarosítja a nevét – mivel akkoriban szokás volt a német és szláv hangzású nevek magyarosítása –, ő annyira megsértettnek érezte magát, hogy egy ideig, dacból, szlovénos változatban, ékezet nélkül írta a családi nevét: Pavel. Rendkívül tisztelte a magyar nemzeti értékeket, a magyar kultúrát, de semmiért nem tagadta volna meg szlovén anyanyelvét! Emellett Pável Ágoston mélyen hívő keresztény ember volt. Bizonyára ezzel függ össze, hogy a Szombathelyre kerülő muravidéki szlovén származású fiatal papnövendékeket előszeretettel magyar nyelvre tanította.

PÁVEL ÁGOSTON EMLÉKEZETE*

EMBERI ÉS NEMZETI ÉRTÉKEK ŐRZŐI

PÁVEL ÁGOSTON EMLÉKEZETE^*

EMBERI ÉS NEMZETI
ÉRTÉKEK ŐRZŐI