Pável Ágoston a szombathelyi közkórház előtt, 1932. október 12-én
Dr. Széll Kálmán: Göncölszekér. Emlékek, életek, gondolatok. Magyar Nyugat Könyvkiadó, Vasszilvágy, 2016. 468 old.
Bizony, Széll Kálmán orvosprofesszor ez évben 90 éves, ez a könyv időzítésének apropója! A kiváló orvos Széll Kálmán orvos-szervező, az orvosetikai tudomány bizonyítottan jó és kritikus ismerője, Szombathely díszpolgára, a Magyar Kultúra Lovagja. Hitét sohasem rejtette – de sosem kérkedett vele –, és hála Istennek testben-szellemben egyaránt örömünkre, irigyelhető kondícióban éli a sors által adományozott hosszú életét. Most az általa utolsónak ítélt kötetét foghatjuk kezünkbe.
A legrangosabb magyar tudományos orgánumban, az Orvosi Hetilap májusi, 21-ik számának első oldalain – a tudományos közléseket is megelőzően – jelenik meg a szépkorú orvos köszöntője. A „Greetings” (Köszöntők) rovatban lehetőségem volt életpályája szubjektív bemutatására, megpróbálva az orvos választott életútja fordulóinak okait, értelmét és eredményeit bemutatni és magyarázni. A köszöntő sorokat az érdeklődőknek szívesen ajánlom.
A könyvismertetés más műfaj. Bemutatni egy művet, főleg egy életművet összefoglaló tanulmánykötetet hiteles módon a leendő olvasók számára közvetíteni, csak a szerző folyamatos idézésével, gondolatainak és mögöttes szándékainak értelmezésével lehet. Ezt az utat választottam.
A „Göncölszekér”: szimbólum. A szerző ezzel azt akarja érzékeltetni, hogy a világon mindannyian közös égbolt alatt élünk, és bárhol is jár az ember, az égre tekintve, mindig biztos ponttá válik a Göncölszekér, tehát van mindenhol, mindenkinek, minden helyzetben biztos kapaszkodója, „Göncölszekere”. A kötetben a szerző szándéka szerint egy életpálya üzenete (nem bemutatása, hisz a kiváló orvosi életpályáról nem olvashattunk). Szándéka szerint a könyvével valamiféle jelet szeretne hagyni szerteágazó gondolkozásáról, érdeklődési köréről, irigyelhető olvasottságából nyert élettapasztalatairól, mintegy üzenve az őt követő generációknak: „Csak az a gondolat nem hal meg, amit továbbadunk, még inkább az, amit leírunk... örömet okozna, ha tudnám, hogy bárkivel is úgy oszthattam volna meg gondolataimat, hogy ezzel gazdagabbá tettem, vagy továbbgondolkodásra késztettem.”
A könyv 467 oldalon igyekszik az „oral history”-t, az általa megélt és elmondható történelmet közzé adni, nyomtatott formává konvertálni. Ez számára lelkiismereti kérdés: bemutatni egy izgalmas történelmi időszakban megélt emlékeit, saját szemüvegén át láttatni az átélteket, „mely pillanatok alatt kicsúszik kezünkből, majd semmivé válik, ha nem teszünk ellene”. Kétkedő a sors adta életkoráról is, ez „érdem, a sors kegye – szeszélye?”. A hosszú földi élet vajon ajándék vagy penitencia? A szerző nem mondja ki, de érzésem: „hosszú életre ítélve” kell még tennie az üdvössége érdekében, ezért is próbálja annak elérésére „kiírni” magát.
A Családi emlékek, személyes sors mint bevezető fejezet, családja történetét boncolgatja, maga, utódai és olvasói számára. Bizony bonyolult módon, de családja Árpád korabeli nemzetségből származik, konkrétabban a szerző az írásosan 600 éves múltú vasi ágú Széll család sarja. Oldalágon távoli rokona a kiegyezés utáni pénzügyminiszternek, majd felelős miniszterelnöknek.
A Nyomasztó évek... fejezet családközpontú korrajz. A Széll család döbbenetes szenvedéstörténetének szemérmes leírása. Sok más hasonló sors megírása könyvtárnyi anyagot tenne ki, ha az érintettek családjuk történetének, üldöztetésének írásos megörökítésére vállalkoztak volna. De a szerző ezt megtette, fáradozást nem kímélve „kórtörténetet” írt hasonlóan, mint az orvos, aki a beteg kórtörténetét írja, de ez egy társadalmat megnyomorító beteg diktatóriumról szólt. Ehhez szorosan kapcsolódik az az írása, mely az 1919-es nemesbődi vérengzés és a gencsi ellenforradalom hiteles történetének írásba foglalása.
Az Orvosi Hetilapban írt köszöntőben viszonylag részletesen fejtettem ki a háború, a pályaválasztás, az egyetemi évek nehézségeit, melyeket a szerző kedvesen és igen szimpatikusan nem sorscsapásként, hanem természetes élethelyzetként élt meg.
Könyve további szakaszában – Szűkebb hazánk csaknem elfelejtett személyiségei – az olvasó rendhagyó visszaemlékezéseket olvashat a Széll-ikertestvérek barátjáról, a később híressé vált Mészáros József festőművészről, Matók Leó hadapródról, az Antibolsevista Gárda aktív ellenállójáról, Rákosiék kivégzett hősi áldozatáról, vagy Garamvölgyi Tivadar főhadnagy mártíromságáról.
A szerző külön fejezetet szánt a Történelem, közélet kérdéseinek. Az eseményekről már a Vasi Szemlében részletesen olvashattunk, de ez nem ismétlés, hanem gondolatainak, vélekedéseinek összefoglalása. Ennek tükrében olvashatjuk az 1990 októberében, a városházán a rendszerváltás utáni első önkormányzat megalakuló ülésén korelnökként elmondottakat. Ebben az 56-os szabadságharcról is megemlékező beszédében így fogalmazta meg üzenetét: „..igazságtalanságot követnénk el, ha nem emlékeznénk meg azokról a tisztességes, jóakaratú városi polgárokról, akik az elmúlt évtizedekben tanácstagként vagy más minőségben becsületes szándékkal, esetleg hamis illúziókat kergetve, de progresszív szerepet töltöttek be...”; „...nem csupán a hőseire emlékezünk... egyfajta 56-ban észlelt közmegegyezés és összefogás szolgálatába is szegődünk... az ellenvéleményt ne tekintsük, de nem is szánjuk ellenséges véleménynek, a politikai ellenfelet pedig ne kezeljük ellenségként.” Az üzenet óta 26 év telt el, de nehezen érzékelhető beszédének közéleti hatása.
A migráns kérdés forrongó közegében ma is érdekes olvasmány a 2014-ben írott esszéje a „szabadság, egyenlőség, testvériség” kérdésköréről, mely bár liberális jelszó, a francia forradalomból eredő, de valójában keresztény eredetű, és ezt részletesen levezeti, magyarázza. Később úgy fogalmaz: „minden ország csak annyi szabadságot és személyes jogot képes biztosítani, ami nem sérti saját biztonságát”. Majd arról ír: „Mindannyian felelősek vagyunk mindenkiért... Saját történelmünket mi magunk alakítjuk, vezetők és vezetettek” – idézi Nemeskürtyt. Az idézett mondatok nem igényelnek magyarázatot.
Fontosnak tartotta világszemléleti és etikai nézeteit is bemutatni, főleg, hogy az elmúlt évtizedekben különösen izgatja az egészségügyi etika, mely az ókortól napjainkig aránylag keveset változott. Mint a kritikus állapotban lévő betegek ellátásáért felelős vezető, mindig izgatta a fájdalom, a szorongás, a kiszolgáltatottság, a halálfélelem, a halálközeli állapot és a sokszor legyőzhetetlen vagy értelmetlen halál etikai kérdései. Bizonyára ezek az élmények vezettek az idősödő orvos etikai véleményeinek irodalmi feltárásához. Idézem: „Az orvos lehet hívő vagy materialista, de mindenképpen elvárható tőle, hogy betegének világnézetét mindenkor tiszteletbe tartsa.” Máig is ideológiai vita tárgya a tudomány és a hit kérdése. Nem szükséges szavait magyarázni: „...a hit olyan ismeret, amelynek igazáról pillanatnyilag racionálisan nem győződhetünk meg.” Eszmefuttatása részleteit érdemes figyelmesen olvasni és értelmezni!
A könyv utolsó fejezete a Gondolatfoszlányok címet viseli. És ez az is. „Nincs benne rendszer, nem kidolgozott tanulmányok, csak vázlatok... olyan csontok, melyeket tovább lehet rágni...” Sok gondolatot, kérdést felvetve az olvasóban saját vélekedésének újragondolását, talán átgondolását generálja. Megértő a damaszkuszi útra utalva: „... a csak kopni, elhasználódni tudó gépekkel szemben... mi biológiailag egyszerre maradunk azonosak, de folyamatosan változunk is.” „... az öregség kapujában meghaltak akár jól is járhatnak azzal, hogy megmenekülhetnek az előrehaladott idős kor egyre nyomasztóbb keresztjétől, az emberi élet és egészség megélt (megszenvedett) redukciójától.”
Hosszasan taglalja a család, főleg a feleség támogató szerepét. „Könyvemet drága feleségemnek... ajánlom... áldozatkészségét és hűségét meghálálni nem tudom.”
Az öregségről – mint érintett – derűsen ír, mint aki mindent vállal, jövőjét sejtve. Ma is adót és járulékot fizető polgárként – más hasonló aktív nyugdíjasra is utalva – így fogalmazott: „...ez olyan valami, mint... nagy sebességgel száguldó gépkocsinkat „üresbe” kapcsoljuk. A lendület még jó darabig viszi az autót, azután fokozatosan lassul, végül megáll”. „Öregkorban az írástudó ír. Ám ezenközben naponta versenyt fut az idővel, mint a szántóvető, aki minden ősszel az időjárással viaskodik, minden időt kihasznál, hogy még a tél beállása előtt elvégezhesse a betakarítást, az őszi aratást és vetést. Mert közben az őszi éjszakák lassan megeszik a nappalokat, s beköszönt a tél.” „...feladatunk a paradicsomi célszalag átvágása... Mindannyian kitartóan, reménykedőn vándorolunk ezen káprázatos cél felé. Bízom benne, hogy onnan is fogom látni a Göncölszekeret.”
Talán szebb sorokkal nem is lehet befejezni egy könyvismertetést. A könyvet ismertető a szerző kívánságának beteljesülését kívánja és reméli.
Utóirat:
Most, hogy újraolvastam, ez a könyv olyan, mint egy duplafedelű kincsesláda: ha az ember újra elolvassa, új meg új értékeket talál benne; emberi dokumentumokat, társadalmi, hitéleti mondanivalót, és ami az egész könyvre főként jellemző, és aminek kimondását a végére hagytam: az élet tele van kudarcokkal és szenvedésékkel, de az élet mégis szép és érdemes élni.
Köszönettel tartozunk dr. Gyurácz Ferencnek, a Magyar Nyugat Könyvkiadó vezetőjének, aki a szerző életpályáját és megjelent írásos műveit jól ismeri, aki a szerzőt bátorította, talán szerényen ösztökélte is az esszékötet összeállítására.
Horváth Boldizsár
Tanai Ibolya (szerk.):Mű/Tárgy/Esetek. Savaria Megyei Hatókörű Városi Múzeum, Szombathely. 2015. 94 old. (illusztrált)
A Vas megye kulturális öröksége iránt érdeklődők újabb tartalmas és elegáns (ez utóbbi – egyesek szerint látszólag nem ide illő-jelzőt is nagyon fontosnak vélem!) könyvecskét vehetnek kézbe a Savaria Megyei Hatókörű Városi Múzeum jóvoltából. A kiadó intézmény az utóbbi években több olyan kiállítással, rendezvénnyel, előadás-sorozattal, stb. jelentkezett, amelyek méltán keltették föl a város és a megye lakosainak, valamint az ide látogató turisták érdeklődését.
E kiadvány is egy ilyen újszerű kezdeményezésre megy vissza. Mint azt a rövid Előszóból megtudjuk: a szombathelyi muzeális gyűjtemények gazdagságát egy 2014-től indult előadás-sorozatban egy-egy konkrét műtárgy bemutatásával tárják föl az intézmények munkatársai. „Műtárgyaink külön-külön egyedi történettel rendelkeznek, amelyeket hónapról hónapra (kiemelés tőlem – Gr. I.) mesélnek el azok a muzeológusok, akik értik ezt a nyelvet. A MűTárgyEsetek izgalmas hétvégi rendezvényünk, amely régészeti, történet-, természet-, néprajztudományi, képző- és iparművészeti gyűjteményünk egy-egy darabjáról szól kicsiknek játékosan, nagyoknak képekkel, történetekkel, műhelytitkokkal teli előadás során” – írja Czenki Zsuzsanna általános igazgatóhelyettes.
A jelen kötet (föltehetően az első, melyet remélhetően majd továbbiak követnek) 11 (miért pont 11?!) írást tesz közzé. Ezek tematikus megoszlása: régészet 4, történettudomány (helytörténet/ sporttörténet/zenetörténet) 3, természettudomány 1, néprajz 1, képző- és iparművészet 2.
Az olvasók érdeklődését fölkeltendő idézzük fel a tanulmányokat a kötet elején található tartalomjegyzék alapján (előrebocsátva, hogy a szellemes és olykor talányos tanulmány-címek akár már önmagukban is fölkelthetik az olvasó érdeklődését):
– Csapláros Andrea – Sosztarits Ottó: Hulló levelek
– Zsámbéky Monika: A háború allegóriája
– Keppel Csilla: A jég királynője
– Hollerné Mecséri Annamária: A tuskirály legfényesebb medáliája
– Varga Eleonóra: Liszt Ferenc és egy fiszharmonika találkozása
– Hódi Attila: Ki önt fel a garatra?
– Cebula Anna: Kárpit-költemény
– Illés Péter: Szerelmi ajándék
– Papp Ildikó Katalin: Cifra előkelők ásatag ékei
– Sosztarits Ottó: Ahová az istennyila lecsapott
– Dankovics Róbert: Őseink vadászmadara
Nem tudjuk/tudhatjuk, mi szabta meg az egyes írások terjedelmét, az ebbéli megoszlás ugyanis közelítő, de nem azonos. A jó munkát végző szerkesztő (Tanai Ibolya kommunikációs munkatárs) minden bizonnyal e tekintetben is igyekezett érvényesíteni egyfajta igényt. A többség hét (4), illetve hat (3) oldalas, de akad kilenc (1), nyolc (1), valamint öt (1) oldal terjedelmű is. Az egyes mini-tanulmányok, egyfajta valóságos – egy általunk bevezetendő szóhasználattal, illetve kifejezéssel élve – műtárgyesszék egész oldalas színes és/vagy fekete-fehér fotókkal vannak egymástól elválasztva (minden bizonnyal az eltérő terjedelem lehet a magyarázata a három esetben alkalmazott belső szürke hátoldalnak), és a szöveg közben is találunk – értelmezést segítő, s ugyancsak eltérő mennyiségű – fotókat, grafikai ábrákat. Gondolhatnánk: ezek változó mennyisége (is) lehet a szövegek különböző hosszúságának magyarázata, de inkább úgy tűnik, hogy az egyes szerzők „tartalmi merítése”, magyarázó, kifejtő lendülete is ott lehet a háttérben. Végül is így van ez jól!
Itt kell visszatérnünk a könyvterv készítőjére, Bonyhádi Károly tervezőgrafikus munkájára. Az ismertetésünk első mondatában e vonatkozásban használt jelző (elegáns) sokkal többre vonatkozik, mint a kötet külső megjelenésére. A kézbe fogható praktikus méret, a már külsőre is rendkívül ízléses kiadvány, visszafogott színhasználatával és a belső tartalomban választott tipográfiai megoldásokkal, a klasszikus szövegtördeléssel és a képelhelyezésekkel mind-mind arról tanúskodnak, hogy a tervező különös igényességgel és a tárgykörhöz tartozó méltósággal alkotta meg, gondozta a kötetet.
Ha lehet egyáltalán valamiféle észrevételünk, akkor az mindössze egyetlen megoldásra: a főcímre vonatkozik. Amint az előszó is utal rá, a kötet alapjául szolgáló előadások MűTárgyEsetek címmel váltak ismertté (lásd a havi múzeumi programokat tartalmazó leporellókat is), a kötet viszont – a mai kiadványszerkesztői divattal talán jobban harmonizáló – Mű/Tárgy/Esetek címmel jelent meg, azaz a nagy kezdőbetűket a kisbetűkhöz méretezetten, és a törések mentén eltérő színhasználattal.
A cím kapcsán nem hallgathatjuk el, hogy a fentebb hivatkozottakon túl is voltak bizonyos kezdeményezések, törekvések Vas megye kulturális örökségének (konkrétumokra vonatkozó, rövid) ismertetésére, illetve a Vas megyei közgyűjteményekben rejtőzködő műtárgyak elemző, magyarázó, értelmező közzétételére. Legyen szabad itt hivatkoznunk a legrégebbire: a Vasi Szemle Tulipántos láda című rovatára. Az 1934-ben indított rovat szerepét az induláskor Pável Ágoston „a szellemi néprajz kallódó kincseire” utalva egyfajta „kincskereső szorgoskodásként” fogalmazta, illetve jelölte meg. (Dr. PÁVEL Ágoston: Tulipántos láda. Vasi Szemle 1934. 4. sz. 350–352. old.)
Van azonban a közelmúltból is példánk. Minden álszerénység nélkül fölemlítjük az ugyancsak a Vasi Szemlében 2008 óta létező Vasi Népművészeti Tár című rovatot. (GRÁFIK Imre: Vasi Népművészeti Tár. Vasi Szemle LXII. (1.): 101–105. old.) A kifejezetten egy-egy tárgyra, illetve tárgycsoportra koncentráló tanulmányok az első években minden folyóiratszámban, majd később ritkulva jelentek meg, a legutóbbi, XXX. írást 2014-ben publikálták.
Ugyancsak – s akár közvetlen – előzménynek tekinthetjük a Szombathelyi7 című önkormányzati hetilap Egy hét 1 műtárgy című rovatát. A szerény lehetőséget nyújtó keretek között már az induló számban megjelent egy írás (1. szám 2013. április 12. – KELBERT Krisztina: Ólom tükörkeret Savariából), melyet a későbbiekben – ha nem is folyamatosan minden számban, de – további közlemények követtek, többnyire a közgyűjtemények munkatársaitól. [Aki az összes megjelent ilyen tárgyú írás iránt érdeklődik, annak lehetősége van az elektronikus világhálón tájékozódni. (Lásd: http://szombathelyi7.hu/ujsag)]
Az előzmények fölidézése kapcsán talán nem tűnik alaptalannak a föltételezés, hogy a hasonló célú és funkciójú törekvések, részben mivel döntően ugyanazon szerzőkre épülnek, nem éppen erősítik egymást, azaz mintha inkább elvonnák az erőket a korábbi kezdeményezésektől.
A lényeg azonban az, hogy a kulturális örökség iránt érdeklődő közönség és minél több olvasó járjon jól, azaz különböző módon és formában juthasson, jusson új ismeretekhez.
Mivel pedig mindegyik fölidézett törekvés más-más lehetőségeket jelent a tárgyalt kulturális érték, örökség, hagyomány bemutatására, egymás mellett is művelhető megoldásokról van szó.
Ez utóbbira nézve itt – szakterületünknél maradva – csak egyetlen példát hozunk. A Szerelmi ajándék. Cáki hímzett díszítésű jegykendő című írás – föltételezhetően a korlátozott terjedelem miatt – nem térhetett ki mindazokra a részben Vas megyei, részben közeli vagy távolabbi térségek analógiáit, esetleírásait tartalmazó tudományos közleményekre, melyek fontos azonosságokra, párhuzamokra, esetleg eltérésekre vonatkoznak. [Csak néhány fontosabb: GRÁFIK Imre: Emlékező tárgyak. In: Szende Katalin – Kücsán József (szerk.): „Isten áldja a tisztes ipart” – Tanulmányok Domonkos Ottó tiszteletére. Soproni Múzeum Alapítvány, Sopron, 1998. 87–120. old.;
Szvircsek Ferenc (szerk.): A Nógrád megyei Múzeumok Évkönyve XXV. Nógrád Megyei Múzeumok Igazgatósága, Salgótarján. 2001. (Néprajz 137–209. konferencia előadások); KATONA Edit: Feliratos tárgyak / Objects with inscriptions. Néprajzi Múzeum, Budapest. 2009. (A Néprajzi Múzeum tárgykatalógusai 14.)] Ezzel a gonddal föltehetően a többi tanulmány írója is szembe kellett nézzen, s elismerésre méltó nagy önuralommal és mértéktartással oldották meg feladataikat.
A kötet a Nemzeti Kulturális Alap támogatásával a szombathelyi Yeloprint Nyomda minden igényt kielégítő kivitelezésében készült.
Remélhetően – s ebben hitünk szerint szerepe, része lehet jelen ismertetésünknek is – sokan kézbe veszik és olvassák ezt az új, tartalmas és hasznos, s egyaránt tudományos és ismeretterjesztő kiadványt. (Bár a ma általános kiadói gyakorlat szerint a megjelent példányszámról nincs tudomásunk, a kiadvány az intézmények portáján, illetve pénztáránál vásárolható meg, ára 500 Ft, de a közkönyvtárakban is minden bizonnyal hozzá lehet férni.)
Gráfik Imre
Káldos Gyula: A Ság hegy, ahogy megismertem. Szőlők – pincék – emberek. Kemenesaljai Baráti Kör. Celldömölk, 2014. 144 old.
A szerény megjelenésű kötetet kezünkbe véve mindjárt szembetűnik, hogy a borító színes panorámaképe, melyen a Tündérvölgy látható, a hegynek nem az általánosan ismert arcát mutatja – azt érzékeltetve talán, hogy a szerző munkájában nem törekedett teljességre: „... ahogy megismertem”. A képeknél maradva: a kötetben felhasznált régi és új fotók jól kiegészítik, gazdagítják az írásba foglalt közlendőket. (Milyen érdekes lett volna a 13. oldalon található, 80–90 éves légi felvételt – mely véleményünk szerint a déli oldalról készült, nem a nyugatiról – összehasonlítani a mai állapottal!)
„A szőlőcsöpögésről azt hallottam, a könnyező tőkék siratják az eltávozott gazdákat.” Az idézett mondat a szőlőhegy-monográfia közepéről való, s a borág tavaszi metszés utáni viselkedésére utal. A gyönyörű kép jelzi ugyanakkor a gazda és a növény szoros kapcsolatát, egy-életét, s – a dolgok közepébe vágva – elárulhatjuk, hogy a szerző maga is a legszemélyesebb kapcsolatban áll könyve „tárgyával”: Kemenesalja megsebzett tanúhegyével; a szőlőkkel, pincékkel, emberekkel. Így érthető, hogy a könyvtári/levéltári kutatásokkal megalapozott, részben tudományos igényű mű „kevert műfajúvá”, s így oldottabbá sikeredett: egy-egy kedves életképpel, lírai hangulattal a létezés idilli pillanatait is felvillantja és láttatja az olvasóval. Könyve végén pedig – anekdotikus történetek sorát lezárva – „alanyi elbeszéléssel” fejeződik be a Ság hegyi kaland. (S ha már ilyen gyorsan a végére szaladtunk, pillantsunk a tartalomjegyzékre! Formára nézve tetszetős a címek/alcímek rendszere, de megtévesztő. Nem felel meg a tartalomnak és a szövegben alkalmazott szerkezetnek: a számokkal ellátott fejezetcímek nem fogják össze az alájuk rendelt részeket; önkényesen kiragadott „elsők az egyenlők között”. Itt kell megjegyeznünk azt is, hogy az anyagkezelésben – a mű megírásában – is fölfedezhetünk némi lazaságot, gondolati csapongást. S bizony – most nem bocsátkozva a részletekbe – szükséges lett volna még egyszer végigbogarászni az egész munkát hibákra vadászva, mert nem kevés javítani való maradt észrevétlen.)
Ugorjunk vissza az elejére: a rövid geológiai leírás és őskori, ókori előzmények összegzése után hamar elérkezünk a mi középkorunkig és tovább. Az Árpád-korban vár áll a hegytetőn – Ság-Somlyó néven említik –, a fennsík peremén, körben ősi kőfal. Kevesek által ismert, hogy a tetőn kálváriát állítottak három kereszttel (1724 körül), s hogy Koptik Odó dömölki apát a hegyre kápolnát akart építeni (1739) – Szent Márton hegye lebeghetett szeme előtt. Az Erdődy grófok ellenállása miatt álma nem valósult meg, helyette lerakta Kis-Czell alapjait. Alig százötven esztendő múltán azonban nem volt akadálya annak, hogy a XIX. század végén belemarjanak a hegy mesteri oldalába, s az új évszázad elejétől a sági oldalról meginduljon a nagyipari kőfejtés: ötven éven át, 1957-ig hordták a bazaltot vasúti vagonokban. Az 1934-ben felavatott Trianoni kereszt egyként emlékeztet a hegy és az ország tragédiájára.
A hegynek jó hírét vitte, ismertségét öregbítette Bél Mátyás, Edvi Illés Pál, Kis János és Berzsenyi Dániel; az újabb időkből Eötvös Loránd, Herczeg Ferenc, a mérnök-régész Lázár Jenő, a régi pincék fölfedezésével Dömötör Sándor, a „kultúrmindenes” Dala József, néhány pince megfestésével Káldy Lajos festőművész – és még számosan.
A kötet szövegtörzsében (29–97. old.) olvashatunk magáról a hegyi életről, a hajdan gyepűvel körbevett, védett szőlőbirtokokon zajló munkákról „nyitástól takarásig”, kiemelten természetesen a szüretről és egy különleges szokásról, az ürgeivásról. A Sági Hegységnek Törvényei 1734-ben kelt Jánosházán, az uradalom központjában, mely dokumentumot még több követte. (Emlékeztetőül: az immár világhírűvé vált kőszegi Szőlő Jövésnek Könyvét 1740-től jegyzik és rajzolják, festik.) Az első írásba foglalt hegytörvények másfél évszázadon keresztül szabályozták a gyepűn belüli életet, ahol a gazdák jogközösséget alkottak, s felettük a választott hegymester a hegy dolgaiban bírói hatalmat gyakorolt.
Ja igen, az ürgeivás... A régi hagyományt Szakály Dezső sági tanár, szőlész újította fel. Nőknek öt, férfiaknak hét deci sági bort kellett „kicsókolni” az ürgéből – jogot szerezni az élvendég címre. Erről azt hallottuk, hogy „az erős ember egyre issza ki az ürgét, a gyenge kettőre, a vasutas háromra, aki négyre, annak a vasutas sem köszön vissza”. (95. old.)
A Ság hegyről tudni érdemes sok-sok adat, ismeret összegyűjtése és közreadása, illetve a nevetésre ingerlő történetek, helyzetek elbeszélése mellett Káldos Gyula munkájának külön értéke nyelvhasználatában, gyűjtött nyelvi fordulataiban rejlik. Ne felejtsük el: mint kemenespálfai születésű, régtől Cellben lakó és a hegyen munkálkodó kutató-gyűjtő ember, abban a nyelvi-szemléleti közegben mozog, amely közegből Kresznerics Ferenc is bőven merített Magyar Szótára összeállításához. Ki más juthatna eszünkbe a nagy elődök közül, mint a „kemenesalji esperes”, mikor ezeket olvassuk: „üszübogár”; „adta idejében”; „Hamar meleg a kapanyél.” „Fazsindelyes pincéjét cserepesre vetette.” „Beittunk, mint a hetyei ember lovai.” Mikor beivott, „még jó keréken állt”, de aztán „kiesett a Szűz Mária kötényéből”. Vagy nézzük a miniatűr idilli képeket: akkor kell metszeni, „amikor a pacsirta felfelé száll”; „amikor a barackvirág belehullik a bokálába”; „Az én öregapám akkor metszett, amikor már apró tücskök ugráltak.”
S lám, a végén is a szőlőművelés alfájához, a metszéshez kanyarodtunk vissza. A metszlap könnyezése még tartogat számunkra meglepetést: „Kis Lajos pincéje előtt beszélgetünk, kezemben egy pohár bor, ő valamiért bemegy a pincébe, várom az érkezését. Közben klotty, belecseppen egy kis szőlőlé a pince előterét árnyékoló lugasról, még hármat engedek beleesni. Közben barátom előkerül, mondom neki: na, akkor koccintsunk óbor és új szőlőlé keverékével, kevesen mondhatják el, hogy ittak az idei szőlő levéből. Barátom rám néz, poharamat a csöpögő szőlőcsap alá teszem, nehogy azt gondolja, borával van bajom...” (59. old.)
A könyvet is, a Ság hegyi bort is jó szívvel ajánljuk minden kedves olvasónak – váljék mindenki egészségére! Hegyi kötődés, szőlészeti-borászati tájékozottság (és gyakorlat!) előny az ivó-olvasó ember számára.
Kapiller Ferenc
Pável Ágoston a szombathelyi közkórház előtt, 1932. október 12-én
Turai Tünde (szerk.): Hármas határok néprajzi értelmezésben / An Ethnographic Interpretation of Tri-Border Areas. Budapest: MTA BTK Néprajztudományi Intézet, 2015. 294 old.; Turai Tünde – Mészáros Csaba (szerk.): Hármas határok néprajzi nézetben / An Ethnographic Perspective on Tri-Border Areas. Budapest: MTA BTK Néprajztudományi Intézet, 2015. 218 old.
A határ kérdése, az államhatár és szuverenitás kapcsolata napjaink közéletének egyik központi témája, mind a hazai, mind a nemzetközi politikai életben; igazában a média minden műfajában, de akár a közbeszéd szintjén is, amit csak tovább erősített az elmúlt év során felerősödő európai migránsválság. Az ezt megelőző időszakban, az 1989–90-es politikai rendszerváltástól fogva Magyarország a kelet–nyugati migrációs mozgásban töltött be tranzitfolyosó szerepet, és gazdasági helyzete miatt nem számított vonzó célországnak a nem magyar nemzetiségű külföldiek számára. Akár a magyarországi határvidékeken, akár a belső országrészekben, lényegi meghatározói mindennapjainknak azok a folyamatok, amelyek a 2004-es Európai Uniós csatlakozás, majd a 2007-ben a schengeni övezethez való csatlakozás után léptek fel. Hazánk északi és nyugati határain megszűnt a határellenőrzés, de a határátlépéshez továbbra is szükség van úti okmányra (személyi igazolvány), és a schengeni szabályok vízumkényszert írnak elő a Szerbiában és Ukrajnában élő magyar nemzetiségű kisebbségek számára, amit ők rendkívül sérelmesnek éreznek. A határon túli magyar állampolgárok 2011-től igényelhetnek kettős állampolgárságot, amivel a schengeni határokon túlról érkezők beutazása és munkavállalása vált némileg könnyebbé az uniós előírásokon alapuló vízum- és határellenőrzési rendszerben. Mialatt Magyarországnak számos előnye származik a közös európai piacba való integrálódásból, a térségben a magyar állampolgárok szabadon, ellenőrzés nélkül közlekedhetnek. Ám az utóbbi években felgyorsult az elvándorlás, ami a mai magyar migrációs helyzet egyik legfontosabb jellemzőjévé vált az elöregedő, kedvezőtlen korfával és demográfiai mutatókkal bíró társadalmunkban.
Magát a migrációs jelenséget, illetve vele is összefüggésben a határokat övező társadalmi, gazdasági, kulturális koncepciókat, valamint a geopolitikai térelválasztás történeti és jelenkori vonatkozásait a korábbi és mai humán- és társadalomtudományi reflexiók sem kerülték el természetesen. A különféle (gyakrabban) kemény és (ritkábban) puha, kvalitatív módszereket felvonultató szélesebb társadalmi, szociokulturális és közösség-vizsgálatok eredményei, az azokból levonható következtetések kapcsán érdemes odafigyelni az etnológiai szempontú megfigyelések akár mikroközösségeket érintő értelmező leírásaira, elemzéseire is. Ezen utóbbiak sorát gyarapítja az MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpontján belül működő Néprajztudományi Intézet 2011-ben megkezdett és 2015 júniusában lezárt programja, amely a magyarországi hármas határpontok körüli térségek jelenkori néprajzi vizsgálatát tűzte ki céljául. Tematikájának lényegi elemeit alkotja a tér és társadalom, a centrum és periféria, valamint az etnicitás és határ-fogalmak kapcsolódásai mentén megragadható társadalmi-kulturális-gazdasági összefüggések empirikus megközelítése, valamint az azokból levonható következtetések, tanulságok. Az alapvetően néprajzi-etnológiai-kultúrantropológiai elméleti megfontolásokon és fogalomhasználaton, az ezekből következő kutatói attitűdön nyugvó eredmények még tavaly meg is jelentek két vaskos kötetben, amelyek közül az egyik a tudományos igényességgel megfogalmazott tanulmányokat adja közre, a másik pedig ehhez kínál illusztratív-leíró kiegészítést. Utóbbi tulajdonképpen az igényes tudományos ismeretterjesztés szintjét megcélzó, fotókkal gazdagon illusztrált album a terepe(ke)n „talált” társadalmi-kulturális jelenségekről. Miként az intézet igazgatója, Balogh Balázs is felhívja a figyelmet bevezetőjében, a tanulmánykötet és a vizuális antropológiai értelmezést felmutató könyv együttolvasása kínál lehetőséget a hármasság, a határfogalom, a gazdasági kapcsolatok és a kulturális emlékezet tematikájának körüljárásához. A gazdag fotódokumentációs anyagból és szöveges interpretációkból vándorkiállítást szerveztek.
A lokális életvilágok hétköznapjaira nyitott megközelítés a jelenünkben igencsak aktualitást nyer. A magyar–román–szerb hármashatáron tavaly felállított szögesdrótkerítés miatt a lokális életvilágok szinte egy csapásra a globális politikai-gazdasági-ökológiai, valamint vallási-kulturális összefüggésekben váltak és válnak azóta is a legkülönfélébb mélységű és irányultságú diskurzusok gyújtópontjaivá. Egy ilyen jelenkori határtérség-kutatás igencsak komplex elméleti-módszertani felkészülést követel meg, aminek tanulsága az is, hogy az európai etnológiai és szociokulturális antropológiai vizsgálati attitűd mind hatásában, mind eddigi eredményeiben megkerülhetetlen a szélesen vett néprajztudományon belül (is). A tanulmánykötet bevezető fejezetének több szerzője is (Mészáros Csaba, Balogh Balázs, Helena Routsala) meggyőzően érvel e mára tudomány-, de sok esetben társadalom- és politikatörténeti beágyazottságú elméleti kontextusok fontossága mellett.
Az etnológiai kutatói szemlélet- és gyakorlat-váltásnak leglényegibb vonása, hogy ugyan a néprajztudománynak jelentős hagyományai vannak a földrajzi tér és a kulturális-társadalmi sajátosságok közötti törvényszerűségek vizsgálatában (például Ratzel, Vidal de la Blache, Boas), de az emberek napjainkra radikálisan megváltozott életvitele, illetve a megnövekedett mobilitás hatására az egykori kulturális régiók multilokálissá váltak. Vagyis egy térségben élők vagy megjelenők tevékenységeikben nem csupán egy helyhez kötődnek, és a kultúra sem korlátozódik egyetlen adott területre. Ahogy a finn kutató, Helena Routsala is megfogalmazza, éppen ezért a határ, etnológiai megközelítésében, egyrészt valamiféle dinamikus jelenség, társadalmi és megkonstruált intézmény, szimbólum; másrészt a határ része azoknak a társadalmi folyamatoknak, melyek során az emberek tereket, helyeket és téridentitásokat hoznak létre. Mindezt alapvetően meghatározza, hogy az Európai Unió határai ugyan nyitottak, de továbbra is fennállnak és szabályozzák az emberek, javak és szolgáltatások mozgását. Szintén lényegi módon a nemzeti határok ugyanakkor mind a mai napig alakítják a regionális öntudatot és identitásokat. A mobilitás, a migráció és a transznacionalizmus, vagyis a határokon átnyúló interakciók, függések és kapcsolatok (egyének, családok, cégek, etnikai csoportok, mozgalmak stb.) hálózatai ugyan nem csak a mi korunk szüleményei, de a mai emberek életét is jócskán befolyásolják. Például általános európai tapasztalat, hogy a határon átívelő lakóhelyi mobilitás mindenhol gondot okoz, ahol a migránsok elkülönülnek a helyi lakosságtól, és nem mutatnak érdeklődést a társadalmi beilleszkedésre. Sőt, a globális transznacionális áramlások, az egymásba hatoló, változó és többszörös terek, a gazdaságilag és technológiailag közvetített határok, a mediálisan átfogott terek, a nemzetközi mobilitás jelenségei mind-mind tovább árnyalják és teszik egyre komplexebbé azokat a határral kapcsolatos társadalmi-kulturális-gazdasági folyamatokat, amiket szeretnénk megérteni. A teljesség igényével mindezek „lenyomatait” ennek a dupla kötetnek sem sikerült átfogni, és nem is tartozik az említett problematikák minden részterületének elemzése az etnológusok kompetenciájába. Azonban a hétköznapok életvilágának valós folyamatait továbbra is csak a terepmunkán alapuló kvalitatív módszerekkel és megfigyelésekkel lehet leginkább megragadni és megérteni. Persze egyáltalán nem mindegy a terepen jelen levő kutató műveltségének és ebből következő figyelmének jellege. A szerteágazó és sokféle szemlélet, valamint az ezekhez kötődő munkamódszerek együttes relevanciájából következő módszertani és teoretikus dilemmákon túl, aktualitását tekintve is, a mai magyar–osztrák–szlovén, magyar–román–szerb és magyar–román–ukrán hármas határ-térségeket feltáró-bemutató két kiadvány igen figyelemre méltó, a hazai társadalomtudományos élet teljes egészét ide értve.
A határvidékek helyi közösségekre való hatásában valóban különleges helyeknek számítanak a három egyenrangú terület találkozásánál kijelölt hármas határpontok. Magyarországnak hét ilyen hármas határvidéke van: Rajka (magyar–osztrák–szlovák), Záhony (magyar–szlovák–ukrán), Garbolc (magyar–ukrán–román), Kübekháza (magyar–román–szerb), Hercegszántó (magyar–szerb–horvát), Muraszemenye (magyar–horvát–szlovén) és Felsőszölnök (magyar–szlovén– osztrák) közelében. Gráfik Imre értékelő elemzése szerint az utóbbi délnyugat-dunántúli hármas határkő elsősorban népszerű és látogatott kirándulóhely mivoltában különbözik a többitől. A jelenkori folyamatok létrejöttének meghatározója volt az itt 1989. május 27-én megtartott „Határmenti találkozó a Békéért”, ami némely szempontból hasonlóságot mutat az európai hírnévre szert tett, 1989. augusztus 19-ei, soproni „páneurópai piknikkel”. Felsőszölnök határában rég nem látott rokonok engedély nélküli találkozását tolerálták mindhárom ország hivatalos szervei, aminek előzményei már évek óta formálódtak olyan mikroregionális keretekben, amelyek nem voltak részei a nemzetközi menekültügy problematikájának. Ellentétben Sopronnal, ahol több száz Magyarországon tartózkodó keletnémet menekült tört át futva az őrizetlenül hagyott határszakaszon. A nyugati államhatár egyébként is erőteljes turisztikai hasznosításon ment keresztül az elmúlt két évtizedben. Napjainkban a gyalogos turisták számára szolgáló pihenőhelyek a szlovén oldalon a leginkább kiépítettek, a magyar oldalon elfogadhatóak, míg az osztrák oldalról hiányoznak. A jelenség okai feltárásának elmaradása kisebb hiányérzetet szülhet az olvasóban; ugyancsak azoknak a „talányos” felvetéseknek a „meglebegtetése”, amelyek arra kérdeznek rá, hogy létezett-e valamiféle kisrégió a hármas határ-vidéken a múltban, vagy várható-e annak kialakulása a jövőben.
Ezt a deficitérzést ellensúlyozva, ugyan nem egymás után olvashatóan szerkesztve, de mégis a magyar–osztrák–szlovén határvidék emlékhely-kijelölési és emlékezési gyakorlatok antropológiáját adja közre a későbbiekben Mód László, aki elsősorban az emlékművekre és a hozzájuk kötődő ünnepek megfigyelésére fókuszált. Figyelme korábbi terepmunka helyszíneinek közelére, a magyar–szlovén államhatárra esett a szlovén Prekmurje, azaz a Murántúl térségének peremén. Hivatkozása szerint is a nemrég elhunyt Ilyés Zoltán geográfus-kultúrantropológus, kisebbségkutató által a „mezsgyevilágokra” kidolgozott módszertan alapján a hatalmi, uralmi viszonyok tájba történő írása és a saját kanonizált történelem reprezentálását, azok helyszíni lokális, kisközösségi vonatkozásait igyekezett feltárni. Megállapítása szerint a határ menti emlékhelyek (pl. határkő-találkozók) és a körülöttük kialakított szokáshagyományok segítik a magyar nemzetiségiek körében a több évtizedes szétszakítottság utáni egymásra találást. Ugyanakkor érdekes módon a Vasfüggöny korának megidézését, reprezentációját csak a törekvések szintjén sikerült megragadnia.
Mészáros Csaba a peremhelyzet kapcsán azt a jellegzetességet emeli ki elemzéséhez, hogy a szlovén–magyar–osztrák hármas határt Európában egyedülálló módon mindhárom irányból természetvédelmi területek ölelik körbe. Ezek közül a legkisebb (14 213 ha) az osztrák oldalon található Dreiländer Naturpark Raab, ami mindössze hét önkormányzat területét foglalja magába. A szlovén oldalon található Krajinski Park Goričko-t (46 200 ha) kilencvenegy település alkotja. A természetvédelmet leginkább hangsúlyosan előtérbe helyező magyar Őrségi Nemzeti Park (43 927 ha) Magyarország legújabb nemzeti parkjaként (2002) 44 településből áll. Az országos centrumoktól távoli, három határ menti szervezet ugyan eltérő módon működik, főleg a helyi közösségek igényeinek figyelembe vétele szempontjából, mégis, a bennük megjelölt helyek jelentős szerepet játszanak a lokális és a nemzeti emlékezet mai formálódásában, ami sajátos helyi identitást is kölcsönöz az ott élőknek. A határ menti öko-, egészség- és falusi turizmus fellendítésére való törekvések elindultak egyfajta sajátos hármas határ-brand kialakítása irányába is, de inkább az ország belsejében élőket megcélozva. A hármas határ-térség brandként való megjelenítésének koncepcióját Turai Tünde is említi a magyar–román–szerb közös határpont vidékének jelenkori idealizált Bánság-képe kapcsán, aminek tartalma ott a térség etnikai sokszínűségének (román, magyar, roma, német, ukrán, szerb, szlovák, bolgár) és multikulturális békés együttműködésének hangsúlyozásán alapul. Mészáros Csaba szerint a felsőszölnöki hármas határ-pont körüli térségben a háromoldalú kapcsolatok elmélyülését nehezíti, hogy az Európai Uniónak nincsen ilyen fejlesztési programja, viszont kétoldalú támogatásokat nyújt a 2014–2020-as időszakban is. Így a szlovén irányba inkább a kulturális kapcsolatok, Ausztria felé pedig a gazdasági kapcsolatok erősödtek fel magyar szempontból. A hármas határ-vidéknek mint funkcionálisan három pólusú térségként való működése körüli problémákra Klamár Zoltán is felhívja a figyelmet az észak-szerbiai és dél-magyarországi példái kapcsán. Tendenciózusan a délnyugat-dunántúli térség lakói mindennapjainak szintjén az agrár jellegű Őrvidék (Burgenland) elsősorban a szolgáltatási szektorban alkalmaz magyar munkavállalókat, az osztrákok pedig inkább fogyasztóként vannak jelen a magyar oldalon, ahol ők a szolgáltatásokat veszik igénybe.
A gazdaságpolitikai kapcsolatok és a munkaerőpiac alakulása folyamatain túl, vagy azok alatt működő, úgynevezett gyenge kötések elemző leírását kísérelte meg Bednárik János, szintén a magyar–osztrák–szlovén hármas határ-régióban. Kiindulópontja, hogy a határ eltérő oldalain a „szomszédokról” az egyes emberek, de a csoportidentitások szintjén meglévő mentális határ maga is befolyásolja a határszakasz integrációját, különösképpen az osztrák–magyar határ esetében. Terepmunkáját a dél-burgenlandi gyanafalvi (jennersdorfi) járásban végezte, azon a vidéken, amit még az 1990-es évek elején a hármas határt bemutató első osztrák útikönyv „tote Ecken”-ként, halott sarokként emlegetett. Itt a határok megnyitásáig évtizedeket töltöttek el nemzedékek magyarországi kapcsolatok nélkül. Az 1990-es évek megszüntették a határ átjárhatóságának fizikai akadályait, de egyben felszínre is kerültek a nyelvi, gazdasági és kulturális különbségek, ami rányomta a bélyegét a magyar és szlovén felekhez való viszonyulásra is.
Úgy gondolom, a magyar–osztrák–szlovén hármas határ etnológiai vizsgálatainak a tanulmánykötetben bemutatott eredményei közül kiemelkedő jelentőségű Kardos Ferenc dolgozata a határtérségben élő és azon átjáró romákról. A régióban élő többségi társadalom számára is tulajdonképpen gyakran ismeretlen, rejtett szociokulturális folyamatok, problematikák vizsgálatának eredményei azt mutatják, hogy az ott élő, vagy csak ott tartózkodó, áthaladó roma közösségek nem írhatók le egyetlen etnikai tömbként – sem nyelvük alapján, sem kulturális és szokásviláguk szerint vagy gazdasági szempontból. A saját közegükben kizárólag cigány anyanyelvet, nyelvjárást használó közösségek nincsenek; a magyarországi területen a legnagyobb létszámmal a magyar anyanyelvű romungro közösség van jelen, ettől eltérően csak a zalai, a történeti-néprajzi Hetés vidékén jelentős az archaikus román nyelvjárást beszélő beás cigányok aránya. A hármas határ térségében kisebb számban a német-cigány nyelvet beszélő szinto és a szlovén-cigány nyelvet beszélő vend-cigány közösségek, illetve magukat lovároknak tartó kereskedő cigány famíliák is élnek. A statisztikákban jóval kisebb létszámadatok jelennek meg ahhoz képest, amit a roma közösségek gondolnak magukról, illetve amit a helyi társadalom róluk gondol. A terepmunka eredményeként a hármas határ térségében a roma lakosság 4–5 000 főre becsülhető, ami mintegy háromszorosa a statisztikai módszerekkel mért adatoknak, zömük Magyarországon él. A térségben nincsenek nagy létszámú romatelepek, de a kistelepülések szegregációja érzékelhető, ami együtt jár a mélyszegénységben élő romák tömeges megjelenésével.
Kardos Ferenc további fontos megfigyelései szerint a falvak elöregedésével párhuzamosan a fiatalok közül csak a legszegényebb roma családok maradnak helyben, miközben a közelmúltban megjelentek a városi mélyszegénység elől menekülve az otthonteremtés és új élet reményével a térség falvaiba beköltöző romák is. Interetnikus kapcsolataikra jellemző, hogy a roma közösségek a többségi etnikummal tartanak fenn kapcsolatokat, mégpedig elsősorban funkcionális és megélhetést fenntartó tevékenységeik mentén. Vannak köztük határjárók, akik rendszeresen járnak át a határ valamelyik szakaszán munkavállalás vagy kereskedés céljából. Ám a határok megnyitása nem csak a könnyebb átjárhatóságot hozta el számukra (is), hanem a messziről érkező (pl. román khelderás cigányok) használtcikk-kereskedőket, lomizókat, vasazókat is, akik gyakran tőkeerősebbek és agresszívebbek a nemzedékek óta a térségben élőkhöz képest. Asszimilációs folyamataik inkább a romungro és magyar közösségek irányába tartanak, ám integrációjuk nem könnyű folyamat. Gazdasági megközelítésben a szakképzettség nélküli szürke és fekete gazdaságban, főként kereskedelemben és mezőgazdasági idénymunkában, építőiparban, illetve némely szolgáltatásban (jóslás, ezotéria) vesznek részt romák. Az ország más részeit is érintő terepmunkán alapuló vizsgálatok azon általános tanulságát itt is érvényesnek látja a szerző, hogy a roma közösségek még ma is a szóbeliségen alapuló korszakukat élik, emiatt is félnek az adminisztrációtól, ami alapvetően gátolja körükben a hivatalos gazdasági tevékenységek végzését. Mindemellett meghatározó módon a közösségek életét teljességgel átszövi a familiaritás, a rokoni kapcsolatok meghatározó jellege, ami hatással van a munkahelyválasztásra, a munkába kerülésre, de még a társadalmi szerepvállalásra, vagy a roma politikában való részvételre is.
Áttekintve az írásokat, úgy tűnik, hogy a tanulmánykötetben fellelhető tizenhét dolgozat sokféle egyéni kutatói érdeklődést tükröz, kölcsönözve a kötet olvasmányélményének egyfajta „mozaikosság” érzetet. Alapvetően jellemzi a kiadványt, vélhetően a hármas határtérségek eltérő társadalmi-történeti, regionális jellegéből adódóan, hogy egymástól igencsak eltérő témafelvetések (pl. kulturális emlékezet, migráns élethelyzetek) mentén jelölték ki a szerzők elemzéseik fókuszpontját. Így például a nyugat-dunántúli határ menti roma közösségek informális hálózatairól kevésbé esik szó, míg a magyar–ukrán határvidéken Borbély Sándor egyenesen az informális gazdasági stratégiák (pl. illegális kereskedelem, csempészet, korrupció stb.) összehasonlító-történeti elemzését tűzte ki elsődleges céljául. Tulajdonképpen ebből levezetve a helyi társadalom intenzív jelenkori polarizálódását, a korábbi faluközösség teljes erodálását. Vagy – csak említés szintjén – ide kívánkozik másik példának Szilágyi Levente írása a magyar–román–ukrán hármas határ-térség egészségturizmusáról. Ez a tanulmánya többek között annak elemezésére is vállalkozott, hogy miért jönnek magyarországi kórházakba egyre többen romániai állampolgárságú és többnyire magyar nemzetiségű betegek, ami a romániai sajtónak is rendszeresen visszatérő témája.
Könyvismertetésem – tekintve a közlésnek helyet adó folyóirat regionális jellegű tradícióit és a nehezen hozzáférhető két kötetnek az igen szerteágazó eredményeit – leginkább az osztrák–magyar–szlovén hármas határ-térség kapcsán született eredmények bemutatására vállalkozott. De azt sem összefoglaló jelleggel, inkább csak egyfajta szubjektív iránymutatásnak szánva a dolgozatok olvasásához. Úgy vélem, az „iker-kötetet” megalapozó kutatómunka intenzitása, a közlésekben felhalmozott tudásanyag mennyisége és minősége egy jó ideig még megkerülhetetlen kiindulási alapot fog nyújtani a jövőbeni határtérség vizsgálatokhoz, de még az azokra irányuló kulturális reprezentációs gyakorlatokhoz is. Megjegyzem, mindez azért nagyban fog múlni ezeknek a nem csak szerteágazó, de leginkább ennyire „szétfolyó”, temporalitásukat meghaladni nem képes nézőpontokból felhalmozott, a társadalmi formák átalakulásának gyorsaságához képest sokszor ellentmondásosan „mély” ismereteknek, jelenkor-dokumentációknak a különféle hazai diskurzusokba történő lehetséges recepcióin. Tempora mutantur et nos mutamur in illis.
Illés Péter