PÁVEL ÁGOSTON ÉS
WEÖRES SÁNDOR KAPCSOLATÁNAK
ELSŐ ÉVEI

Mit köszönhetett szállásadójának egy kosztos diák a XX. század harmadik évtizedében? Kedvező esetben a szállás és ellátás mellett biztonságot, odafigyelést. A távoli édesapát helyettesítő szigort éppúgy, mint az édesanyát idéző szeretetet. Emellett minden bizonnyal új szokásokat, kényszerű alkalmazkodást. A környezetváltozás olykor összekapcsolódott az első városi, nagyvárosi élményekkel.

Az a Weöres Sándor, aki magántanulóként kezdte a szombathelyi reált, 1927 és 1929 között a befogadó közegek különbségével is szembesült. Előbb Gábrieléknél, majd Pável Ágoston családjánál telt el egy-egy iskolai éve. Az előbbiről alig tudunk valamit, utóbbi azonban maradandó nyomot, életre szóló barátságot jelentett számára.

Pável Ágostonnal, feleségével és gyermekeivel több szempontból szerencséje volt a Csöngéről érkező 15 éves fiúnak. A szlavista nyelvész, a versírással, műfordítással foglalkozó pedagógus, a helyi kulturális élet szervezője az iskolában nem tanította. A tanár–diák konfliktusának lehetősége fel sem merülhetett. A kedvező hatások közül kiemelhetjük a házigazda tekintélyét, megértő személyiségét, sokoldalú érdeklődését. Fontosak voltak szerteágazó kapcsolatai. Ennek kosztos diákja tanúja, sőt részese lett. A körbe a szombathelyi barátokon kívül néhány fővárosi szerkesztő is tartozott. És ott voltak a könyvek: a családi gyűjtemény mellett a Pável által rendszerezett városi könyvtár anyaga. Visszaemlékezések, korabeli levelek bizonyítják, hogy bőven használta mindkettőt.

A serdülőkori gondokkal, beilleszkedési zavarokkal küzdő Weöres Sándor többek között Kodály Zoltánnak, Fenyő Lászlónak és Várkonyi Nándornak vallott arról a szélsőséges ellentétről, amelyet az anyai szeretet és a mogorva apa brutalitása jelentett számára. Szállásadójánál egy tökéletesen másképpen működő család mindennapjait láthatta, élhette. Szükségszerűen mások voltak az elvárások. Itt különcségeivel együtt fogadták el. Ha nyesegették kamaszos furcsaságait, szóvá tették öltözködésének hányavetiségét, mindenképpen szelídebben korlátozták. Alighanem ezért is gondolt hálával a házigazdára. A hozzá írt levelekben „Guszti Bátyám”-ként szólította meg. A magázást később felváltotta a tegezés. Az elköszönő formulák is átalakultak: a Cina, a Weöres Sándor, a „Guszti Bátyám ragaszkodó híve W Sanyi” után megjelent a „szerető öcséd Sanyi”, illetve a „hálás szerető Sanyi öcséd” is. Üzeneteinek utolsó soraiban mindig megemlítette feleségét, Mici nénit, és üdvözölte egykori játszótársait, Lászlót és Juditot.

Az 1929 és 1945 között keltezett levelekből, lapokból Pável több mint nyolcvanat őrzött meg. Nyilván lehettek elkallódott, a hivatali ügyintézés során elveszett darabok. Olykor hosszabb szünetek is akadnak a dokumentumok sorában. Ez részben a személyes találkozásokkal, részben Weöres rendszertelen életével, gyakori időzavarával magyarázható. A költő több alkalommal látogatott el Pávelék új házába. Az egykori Juci, Juckó, azaz Simonné Pável Judit átbeszélgetett délutánokra, dohányfüstös irodalmi vitákra emlékezett velük kapcsolatban.

A fiatal és eszmélkedő költő megismerését segítő levelek többsége megjelent.1 A kevésbé informatív üzenetek: a külföldi képeslapok és az ünnepi köszöntők kimaradtak. (Az egyelőre hiányzó, tudományos alaposságú életrajz számára akár ezek is fontosak lehetnek.)

Itt jegyzem meg, hogy a szövegkiadásokban több elírás, hibás dátum, jelöletlen kihagyás és pontatlan olvasat is akadt. Sajnos verseinek közlése során is előfordult, hogy a költőre jellemző hangjelölési, helyesírási gyakorlattól eltértek a szerkesztők. A drámák és a levelek kiadása esetében ez még gyakoribb. A tévesztések, mondatösszevonások, tagolási eltérések, továbbá a véletlen vagy szándékos kihagyások egy részére dolgozatomban is kitérek. Weöres Sándor – Károlyi Amy kérésére – beleegyezett abba, hogy néhány kényesnek vélt ifjúkori minősítése kimaradjon a forrásközlésből. Az érintettek kivétel nélkül elhunytak. Távozott Illyés Gyula, Tatay Sándor, Székely László, Kocsis László. Az egykori sommás vélemények aligha sérthetnének bárkit is. Jellemző, hogy Weöres saját magával szemben nem volt tapintatos: betegségeit, nikotinmérgezését, gyermekkori öngyilkossági kísérleteit, testi és lelki gondjait soha nem takargatta. Későbbi beszélgetéseiben is nyíltan szólt róluk.

Előbb-utóbb szükség lesz a teljes anyag pontosabb, gondosabb jegyzetelésű közreadására. Példáimmal többek között ezt szeretném bizonyítani. Bevezetőként a publikálatlan üzenetekből mutatok be néhányat. Időrendben, a legszükségesebb adatokkal kiegészítve. Az általam említett témakörök egy részével korábbi írásaimban már foglalkoztam, jelentős hányaduk még bőven kínál feladatokat.2 A források alaposabb figyelmet érdemelnek. (Ma már a hatalom sem igényelne cenzúrát, önkorlátozást.) A Weöres-filológiának komoly adósságai vannak. Itt köszönöm meg S. Pável Juditnak, hogy az eredeti dokumentumokat megismerhettem.

 

1.

Kedves Guszti Bátyám! Multkor útnakeresztettem Guszti Bátyámnak egy levelet, amiben megírtam, hogy a hiányzó kulturegyesületi könyveket, amik az én nevemen vannak, Karkecz Lacinak továbbítottam visszavitelre. Kérem Guszti Bátyámat, nyugtasson meg legalább egy ílyen dohányszinü lapon, hogy a könyvek rendbejöttek. Inci Néni kezét csókolom, gyerekeket üdvözlöm, legőszintébb ragaszkodással Guszti Bátyám iránt Cina.

* Kedves Tanár Úr!

A könyveimet, ill. annak rendezését az Andor bátyám fogja elintézni. Szeretettel üdvözli Rothbard Zoltán.³

 

2.

Kedves Guszti Bátyám, huszonhatodikán estefelé megérkezem Szombathelyre. huszonhetedikén délután föl fogom keresni Guszti Bácsit a Kultúr-Könyvtárban. Nagyon kérem, ha esetleg éppen ekkor nem érne rá Guszti Bátyám, tessék majd megmondani Rózsinak⁴ vagy más-valakinek, hogy melyik nap, mílyen időtájban és hol találkozhatnánk. 29-én vagy 30-án utazom tovább Pécsre. – A viszontlátásig is minden jót kiván, igaz ragaszkodással W. Sanyi

Csönge, 1934. jan. 21.⁵

 

3.

Kedves Guszti Bátyám, hálásan köszönöm gratulációdat. Ne haragudj, hogy most én is csak levelezőlapon irok, de tele van előttem az asztal megválaszolatlan levelekkel és így minden levélre lehetőleg minél rövidebben kell írnom. Tegnapelőtt jöttem meg Pestről. A napokban küldeni fogom Lackónak a bélyegeket. – A Vasi Sz. új számát kiváncsian várom, ha új megkritizálható könyv jelenik meg, kérlek küldd el részemre, mert arról akkor írhatnék a legközelebbi számba. különben semmi odavaló alkalmas témám sincs. – Inci Néni kezét csókolom, a gyerekeket ölelem, Neked tiszteletemet és jókívánságaimat jelentem: Weöres Sanyi.⁶

 

4.

Kedves Guszti Bátyám, jövök a Nordkaptól hazafelé. Gyönyörű utazás, kellemes langyos idő. Inci Néni kezét csókolom, a gyerekeket ölelem, tisztelettel Weöres Sanyi.⁷

 

5.

Kedves Guszti Bátyám, köszönöm szíves lapodat. Nagy örömmel tölt el, hogy erre mifelénk fogsz járni; számítunk rá, hogy fölkeresel bennünket. Kenyeri a szomszéd község, Csöngétől 4 km. Ha értesítenél jöveteled időpontjáról, kocsin Értedmennék Kenyeribe. Ird meg azt is, hogy mely napon és Kenyeri melyik részén léssz található, az állomáson-e vagy másutt és hány órakor. A mielőbbi viszontlátásig is minden jót kiván és ölel öcséd Sanyi.

1937. dec. 26.

U.i. Kb. jan. végéig leszek Csöngén. Inci Néni kezét csókolom, a gyerekeket ölelem! Szüleim üdvözölnek.⁸

 

6.

Kedves Guszti Bátyám! Megbocsáss, hogy csak most tudtam a címlapügynek utánanézni: eddig torokgyulladással feküdtem. Mayer Árpi⁹ mondta, hogy a címlapot még mult szombaton (egy hete) feladta ajánlottan címedre. Megkaptad-e? A mielőbbi viszontlátásig is ölel Sanyi.¹⁰

*

Az itt közöltek mellett több külföldi és magyar képeslap (Plovdiv, Salzkammergut, Graz, Singapore, Budapest), karácsonyi és húsvéti köszöntő, illetve társas lap található a hagyatékban. Pável Ágostonnak Weöreshez szóló levelei szinte kivétel nélkül elvesztek. Erről a következőket írta S. Pável Juditnak: „Fájdalommal kell tudatnom, hogy 1945-ben, a háború alatti és utáni zűrzavarban, teljes addigi levelezésem szétkallódott, köztük Édesapjának hozzám írt levelei is. Igen fájlalom, nagyon hiányoznak, de már nem tudok ezen a veszteségen segíteni.”¹¹ Néhány megmaradt üzenete, illetve töredéke a Vas megyei levéltárba került. Egyik-másik aggodalmára, dicsérő vagy bíráló megjegyzésére Weöres válaszaiból következtethetünk.

Weöres Sándor szombathelyi diákként közölte írásait. A nyilvánossághoz az elsők között Pável Ágoston segítette. Ezt mások mellett Lingauer Albin köszönő levele igazolja. Sorai két hónappal korábbi keltezésűek, mint Bónyi Adorján méltatása a Pesti Hírlap Vasárnapjában. Lingauer még nemesi előnevével illette az általa nem ismert szerzőt. Néhány alkalommal így is szerepeltek versei a vasi megyeszékhelyen:

Szombathely, 1929. február 19.

Kedves Guszti!

Végtelenül örülök, hogy ezt a fiatalembert: Budakeszi W. Sándort hozzám küldted, mert a sok hozzánk beérkező „versek” után végre egy tehetséges fiatalnak is kezembe került az írása, és mindjárt hozzá is teszem: sokat ígérő írása. Ebből a három versből, amely elibém került, erősen érzik a tehetség, amely – ha kicsiszolódik – igen nagy reményekkel kecsegtet. Különösen megkapott a „Ballada két testvérről” c. verse, amely csodálatosan mély és színes gondolatokat ver ünnepi köntösbe csodálatosan tömör stílusra valló készséggel, amit én minden poétánál a legnagyobb értéknek könyvelek el. Formaérzékén még akad javítani való, de ritmikája már szinte kifogástalan. Száz szónak is egy a vége: a gyereknek határozott, sőt – ha három vers után szabad megállapítani – nem mindennapi tehetsége van a poézis iránt. Nagyon szívesen állok rendelkezésedre olyan irányban, hogy Budakeszi barátunk valamelyik versét a hét folyamán vagy a Vasvármegyében, vagy pedig a Dunántúli Estilapban¹² elhelyezem.

Baráti kézszorítással üdvözöl: Lingauer Albin¹³

 

 

*

Weöres korai istápolói közé tartozott Székely László papköltő. Ő évtizedekkel később így emlékezett a szállásadóra és a diákra: „Pável meleg szívű, jó barát volt. Többször felhozta hozzám a kis Weöres Sanyit is, akiben egyszerre megláttuk a zsenit. Egyszer én, mint a Faludy Ferenc Társulat elnöke, bemutattam a szombathelyi közönségnek öt diákköltőt (Karkecz, Pálmai, Cser I. nevére emlékszem). De ez már eltérő lenne a tárgytól. Pável igen serkentőleg hatott W. költészetére. Ha jól tudom, az ő buzdítására kezdett egyszer Himfy-strófák ritmikájában írni, máskor máséban.”¹⁴

Weöres Sándor 1929 júniusában úgy menekült meg a bukástól, hogy szülei kivették a szombathelyi reálból. Magántanulóként járta újra a hatodik osztályt Győrben. Ettől az időtől írta beszámolóit Pável Ágostonnak. Elsősorban ezekből és a Székely Lászlónak küldött üzenetekből értesülünk „iskolabetegségéről”, szorongásairól, szertelen érdeklődéséről, költői világának alakulásáról. A levelek visszatérő témája a diák egészségi állapota. A testi bajok mellett a lelkiek is szóba kerültek. Az iskolai viszonyokról és a csínyekről szóló beszámolók a soproni érettségi vizsgáig (1932 nyara) tartottak. Lélektani összefüggéseikben azért érdekesek, mert a Szombathelyen még visszahúzódó Sándor – különösen a második győri évben – alaposan megváltozott. Leveleiben koraérettségről tanúskodó fejtegetések és meghökkentő, polgárpukkasztó fordulatok egyaránt előfordulnak.

Az üzenetekben gyakoriak a könyvekkel összefüggő kérések. Nemcsak olvasmányairól adnak képet, hanem érzékenységéről, értékelő, bíráló szempontjairól is. Többek között Dumas, Swift, Rabelais, Klabund, Wassermann, B. Cellini, Goethe, a magyarok közül Édes Gergely, Füst Milán, Ady, Babits, Székely László, Ősz Iván, Kassák nevével, műveivel találkozunk a levelekben. A történelmi és vallástörténeti szakirodalmat Marczali Henrik és Szimonidész Lajos kötetei képviselik. Bennük a mítoszok, a kultuszok, a filozófia és a teológia kérdései mellett érdeklődését felkeltő nyersfordításokat is bőségesen talált. Ismeretvágyát jellemzi, hogy beszámolóiban Einsteintől Kempelen Farkasig, Marxig és Darwinig, a freudizmustól a bölcseleti és vallási problémákig sok mindent, sok mindenkit szóba hozott.

A Szombathelyre küldött levelekben irodalomtörténeti szempontból a lírával kapcsolatos megállapítások a legfontosabbak. Több összefüggésben vizsgálhatók, hiszen Weöres saját termésén kívül szóba kerültek egyéb munkái, tervei, a pályatársak művei, a publikációs lehetőségek, a bírálatok. Egy-egy alkalommal írásait is mellékelte. Pável Ágoston hagyatékában maradt fenn például a Gázlámpa, a Vihar-váró régi nóta, a Kálvária, a Fakó Ház, az Invokáció, a Stereotíp, az Őszi kettős, a Teológia, a Kísértet, Az aggastyán panasza, Az írástudó intelme fiához, a Mottó-féle, a Dal és a Soha vissza autográfja. Némelyikük címváltozat, illetve szövegvariáns. Egy részük kimaradt a levelezésgyűjteményből.

A pályakezdő Weörest érdekelte Guszti Bátyám véleménye. Az ő verseit jó darabig alig ismerte, de kíváncsi volt rájuk. Levelekben (nyilván személyesen) és folyóiratokban is határozott véleményt formált róluk. Első kötetét a Nyugatban, a Szivárványban és a Magyar Ifjúságban értékelte. Figyelemre méltó az az érzékenység és az a tisztesség, ahogy Pável erényeit, fogyatkozásait minősítette. A bizalmat és a tárgyilagosságot azért tartotta sokra, mert rendszeresen tapasztalta a magyar irodalom belterjességét, a folyóiratok, társaságok elfogultságát. Az úgynevezett baráti bírálatokat, kötelező tiszteletköröket rangjukon kezelte. Saját írásairól gyakran szólt leértékelő formában. Pável mellett Kosztolányitól, Székely Lászlótól, Babitstól, később Várkonyi Nándortól, Hamvas Bélától és Fülep Lajostól kapott megfontolandó véleményt. A számon kérő megjegyzéseket és az esetleges félreértéseket sem fogadta sértődötten. A bírálatok gondolkodásra késztették; esetenként elismerte saját fogyatkozásait, máskor kifejtette, hogy milyen megérzés vagy cél vezérelte. Utóbbit tárgyilagosan, kioktató szándék nélkül fogalmazta meg. Költői eredményei nem nyugtatták meg; többször leszögezte, hogy önmagával kíván versenyre kelni. Igazolja ezt a következő néhány példa egy tervezett hosszabb összeállításból!

*

Egy korai, dátum nélküli levele arról tanúskodik, hogy Pável értékelte írásait, és saját versét is elküldte neki. Atyai barátjának érdeklődését nyomon követhetjük a válaszból. Isten-élményét érintő kételyeit és megnyugvását emelem ki belőlük. A komoly tárgyat itt is átszínezi a Weöresre jellemző öngúny: „Leginkább az Isten-fogalom kínzott, annak léte vagy nemléte, most valódi és igazi Isten-hívő vagyok. Hitem nem keresztényi hit, ugyanis csak ennyi: Isten – van. És ennyit tudok: milyen egyszerü. Kár volt annakidején ezen annyit ennem magamat, ezt igazán mindenki kitalálhatja magától is, mint a Kempelen Farkas sakkozógépét, amiben ördöngősen csavaros és kerekes szerkezet volt markírozva, és valójában ember csücsült benne.”¹⁵

Ugyanezt az élményét – részben megegyező szavakkal, itt is érzékelhető iróniával – Székely László főtisztelendő úrnak ekképp összegezte 1929 decemberében: „... százszázalékig Istenhívő vagyok már: hát ide jutottam egypár félbemaradt öngyilkosság után. Mennyit gondolkodtam, töprengtem, és a végén mégis úgy éreztem meg, hogy van, létezik. Hogy aztán: fogalom? erő? akarat? lény? összesség, lélek? – ez már ismét a gondolat körébe vág, ahol az ember el nem igazodik – ez már csak az okosak elmélkedési vadászterülete, legyen az övék, én tökéletesen megnyugodtam a tudatban: Isten – van, még akkor is, ha mi – valahogy – nem vagyunk, csak leszünk, akkor is.”¹⁶

Az előbb említett, Pávelnek írt leveléhez néhány „ekszpresszív kifejezésmód felé gravitáló” verset is mellékelt. Elújságolta, hogy a Pesti Hírlap és a Magyar Világ is elfogadta írásait. Rajtuk kívül Hartmann János (Napkelet) és Babits (Nyugat) is igényt tart újabb termésére. (Hozzá kell tenni, hogy a Napkeletben mindössze egyszer szerepelt, a Verítékkel, Babits pedig 1932-től jelentette meg.) Egykori szállásadójától részletezőbb, őszinte bírálatokat kért „firkatúráiról”.

Pávelnek töredékesen fennmaradt válaszából azért idézek, mert a benne megfogalmazott erkölcsi igényt, aggodalmat és tanácsot jellemzőnek tartom. A levél elhelyezését a benne szereplő nevek, utalások segíthetik. A bevezető sorokban Rothbard Zoltán instruktor szerepel. Az üzenet mindenképpen a soproni matúra előtt íródott. Bónyi Adorján a Pesti Hírlapban 1929 áprilisától közölte írásait. Az utolsó bekezdés Ady-utalása a korábban említett istenkereséssel függ össze:

„...Zoltán barátom lazábban gyeplőz s jut időd és kedved költői rejtőzésekre: igen megörvendeztetnél egy-egy újabb verssel. Azt is közölhetnéd velem, milyen verseid jelentek már meg a P. Hirlapban. Tudod, hogy én nem olvasom s így csak véletlenül értesülhetek róla. A Nyugatot és Napkeletet is mindig Téged kereső kíváncsisággal vágom fel. És Bónyi? miket írnak? Levelezel e velük? Mind mind olyan kérdések, melyek érdekelnek, ahogy minden érdekel, ami írói és emberi mivoltodra vonatkozik. Stop! Emberi mivoltodra! Tudod, milyen nagyra tartom én ezt a részét a költőnek. Egész emberré kell formálódnia a zseninek, akkor nem halnak el a pusztába igéi. Persze, ez a Te szemedbe mind ócskaság, avas filozófia. De egyszer be fogod látni igazságát. Bár ne későn látnád be! [...]

Most pedig azért is „Isten” Veled. Találkozol-e Vele néhanapján és beszélgettek-e hébe hóba? Vagy még mindig csak turista kedvvel jársz a Sion hegy alatt??”¹⁷

*

Egy győri időszakából származó levelében lelkiállapotának változásáról és írásairól számolt be. Komoly önelemzését évődő hanghordozással árnyalta. Jól érzékelhetjük azt a fordulatot, amely a sztoikusok, illetve a keleti gondolkodók felé vezette. Kifejtettebb, érettebb formában A teremtés dicséretében és A teljesség felé tanácsaiban találkozunk majd ezzel a felfogással. Gondoljuk meg, e sorok írásakor még nem volt 18 éves!

„Talán: más síkba tolódott a kedélyem, ami régebben azt kivánta hogy leüljek az iróasztal mellé és átfolyassam a tollamon keresztül magamat és elküldjem X-nek vagy Ynak. Akkor szükségből, belső kényszerből írtam magamról, a lelkiállapotomról – most meg azért, mert Guszti Bátyám azt írja: »küldd el a lelkedet« (ami ugyan nem bebizonyított dolog, hogy van az embernek, de hát – szimbólumnak jó fogalom) és nem akarok zárkózott lenni és nincs is rá okom.

Valahogy nyugodtabb, derüsebb lettem. Külsőleg ideges, nyugtalan vagyok, de a belső lényemet valami nagy, mindent-megértő nyugalom foglalja el, ami nem ismer elméleteket, filozófiákat, úgy vesz mindent, ahogy van, elégedetlenségeim is csak külsőek, aprók, valami nagy elégedettség hat át, a világgal és mindennel szemben, realitás, ami nem ismer szépet és csunyát külön-külön. Valahogyan: semmit nem utálok, mindent megértek, nem várok semmi jót, minden jó.”¹⁸

A folytatást nemcsak tartalma miatt idézem hosszabban, hanem azért is, mert lényeges elemei jelölés nélkül kimaradtak a levélkiadásból. A fejtegetésben a Venyige Péter című elbeszélő költemény baráti visszhangjáról szólt; egyúttal előbb vázolt világképét és szerzői szándékát is jellemezte:

„Különös: én a nyugodt, síma életfölfogásomat akartam benne kifejezni, ami nem ismer szépet és [csúnyát] csúnyát, jót és rosszat külön és hogy ami az idealisták számára a legcsúnyább, hogy lesz az nekik széppé az eseményeken keresztül és azon keresztül, »hogy nem ismerik a tényálladékot«: így lesz azoknak, akik az egészből, az összességből egy külön olyan részt keresnek, ami szép, a számukra, széppé az élet maga. Én azt akartam kifejezni, hogy a jó és a rossz, a szép és a csúnya viszonylagos, relatív fogalmak, tehát az objektíve vett élet nem rossz és nem csúf. Hogy visszatérjek oda, ahonnan kiindultam, a »Venyige Péter«-emet bizarrnak, vad-naturalistának, szarkasztikusnak, cinikusnak, keserűnek, kiábrándultnak találták, de sajátosnak és olyannak, ami az elbeszélő műfajban új.¹⁹

Szeretném ezt a dolgot egyszer Guszti Bátyámnak elküldeni, bár azt hiszem, nem tudná méltányolni ezt az életfölfogást és a részletezés brutalitását, a semmitől-sem-undorodást: hiszen Guszti Bátyám idealistának vallja megát.²⁰ Nálam pedig minden ideál a feje-tetején áll. De az ember nem méltánylásra, hanem bírálatra szorul és soha az nem bántott, ha intencióim közül nem méltányolnak valamit.

Hanem túlsokat írtam ezekről a dolgokról és kellő átgondolás nélkül, nem is mindenütt azt, amit akartam. Ismétlésekbe bocsátkoztam, stb. – talán Guszti Bátyám majd elnézi azért nekem, hiszen az efféle nem első eset.

Székely főtisztelendő úrnak is megköszönöm, hogy még gondol rám.”²¹

*

Weöres pontosító törekvése, következetessége és Pável iránti tisztelete is igazolható azokkal a sorokkal, amelyekben egy bíráló megjegyzésre válaszolt: „Mindezt nem azért mondtam el, mintha Guszti Bátyám kritikája rosszul érintene vagy nem örülnék neki: sőt, nagyon hálás vagyok hogy meghallhattam a magam érzésével és egyesek bírálatával szembenálló véleményt is és csak a magam-érzéseket tálaltam ki, azt, hogy én nem érzem ezt betegességnek, egyszerüen az absztrakció eszközéhez való közeledés, ahova visz – sodor minden, sajátomnak sejtem – nem tehetek róla. [...] A »Fakó ház«-at igyekszem majd az utasitások értelmében átjavítani...” A dátum nélküli üzenet utóirata jelölés nélkül hiányzik az egybegyűjtött levelekből: „Sokáig gondolkoztam hogy felelhetek-e Guszti Bátyám azon fölszólítására, hogy a húsvéti versről »kritikát« írjak. Ehhez illetéktelen vagyok, különben is Székely főtisztelendő urnak megírtam a költeményről való őszinte érzésemet.”²²

*

Weöres verseinek egy részét iskolai füzetekbe írta; ezekben nyomon követhetők a javítások, a későbbi cím- és szövegmódosulások. Több bizalmasának is ajándékozott belőlük. Így maradt fenn például a Kosztolányi-hagyatékban valódi filológiai kincsesbányaként négy korai válogatása. Tudunk olyan összeállításáról is, amelyik elkallódott az Athenaeum Kiadóban. Pável Ágostonnak szóló levelében hivatkozott egy „kétes-tisztaságú pepitafüzetben” Szombathelyre küldött versgyűjteményére. Ezzel kapcsolatban néhány – számára fontos – világnézeti, esztétikai kérdést kívánt tisztázni. Úgy érezte, hogy groteszk témaválasztását vagy disszonáns költői megoldásait többen félreértették. Sorai megkurtítva szerepelnek a levélkiadásban, ami azért is kár, mert hiánytalan érvelésének logikája, igazságkereső szenvedélye sokat elárul róla: „Csak azt nem értem, hogy mért talál bennük Guszti Bátyám és Székely Főtisztelendő Úr is »cinizmust« – amikor nem is érzelmi, hanem filozófiai dolgokról povedáltam a cinikusnak látszható dolgokban.”

 

 

A következő bekezdésben filológiai szempontból elfogadhatatlan névátírás és minősítés is szerepel. A kéziratban ez olvasható: „érdekes, hogy Guszti Bátyám és Székely Főtisztelendő Úr, akik nem a minden-áron-való újdonságot keresik a versben, megértik ezeket a dolgokat...”²³ Az egybegyűjtött levelekben viszont „Székely Laci bácsi” formában szerepel a másik bizalmas költőbarát.²⁴

*

Weöres Sándor hosszan várakozott első kötetének kiadására. A gazdasági világválság éveiben nehéz volt támogatókat, előfizetőket találni. Pável szóban és levelekben is segíteni próbált. A Faludi Ferenc Irodalmi Társaság szűkös kerete csak ötletként merült fel. A kiadókkal folytatott „párbeszédeknek” a Weöressel folytatott üzenetváltásokban és a hagyatékban is akadnak nyomai. Ezekből idézem az Athenaeum R. t. elutasító válaszát:

Budapest, 1933. március 2.

Nagyságos Dr. Pável Ágoston muzeumi igazgatóh. urnak

Szombathely

Szent Imre-u. 5.

Nagyon köszönjük szives bizalmát, mellyel bennünket Weöres Sándor verseinek a kiadására felszólítani szives volt és ha gazdasági viszonyok nem romlottak volna le ennyire, ugy minden bizonnyal szivesen vállalkoznánk az igazán tehetséges, jóhirü fiatal versiró költeményeinek közrebocsátására. Sajnos a könyvkiadás terén mostanában nagyon szomoru tapasztalataink vannak, a rossz viszonyok folytán nagyon lecsökkent a könyvvásárlás és igy mi is kénytelenek vagyunk igen sok érdemes munkának a kiadásáról bizonytalan időkig lemondani.

Még egyszer nagyon köszönjük szives fölszólitását, mi sajnos egy ideig uj szerződéseket nem kötünk és igy nem áll módunkban a kiadásra vállalkozni.

Kiváló tisztelettel:

Athenaeum Irodalmi és Nyomdai

Részvénytársaság²⁵

*

Pável szokatlanul későn jelentkezett első verseskötetével. Ifjú barátja előfizetők gyűjtésével szerette volna segíteni. Ha a költészetről, a megjelenésről vagy a bírálatok megszervezéséről volt szó, Weöres Sándor a kapcsolatépítésben, a jóindulat felkeltésében sokkal gyakorlatiasabbnak tűnt fel, mint vélnénk. Nem a maga előmenetelére gondolok, hanem arra a segítő szándékra, amelyet például Takáts Gyulával, Csorba Győzővel, Gazdag Erzsivel vagy éppen Pável Ágostonnal kapcsolatban igazolhatunk. Természetesen csak akkor, ha ezek a dokumentumok nyilvánosságra kerülnek. Az itt következő önzetlen sorokat Weöres a Vak völgy ölén így zsolozsmázok című Pável-kötet kiadásával kapcsolatban írta: „Van egy ötletem... nem tudom, hogy Guszti Bátyámnak mennyiben konveniálna. Ha egy irógépelt szöveget, miben ismertetné kötete célját, még pedig olyanformán, hogy a könyv az egyház, hit és erkölcs céljait fogja szolgálni és én ezt a szöveget elküldhetném a győri emberemnek, akkor biztos vagyok benne, legalább is egy, de esetleg több gyüjtőív is megtellne ottan. Ugyanis az ottani kongregációsok közt elég sok olyat ismerek, akik ebben az esetben egész biztosan megvennék a könyvet.”²⁶

Levelek sora bizonyítja, hogy Weöres Csöngétől Győrig sokfelé igyekezett előfizetőket gyűjteni. A megjelenés után lelkes hangú, 15 (!) oldalas elemzésben dicsérte Guszti Bátyám kötetét. Az értékelés különös figyelmet érdemel. A magyar irodalomtörténet emlékezetes bírálatainak egy részét költők írták pályatársukról. A huszadik évéhez araszoló Weöres vallomással felérő levele e mesterművek közé tartozik. Vállaltan személyes hangvételét nem homályosítja el aránytévesztő elfogultság. Kitekintése, irodalmi szemléje, néhány jellemző mini portréja éleslátásról, határozott poétikai elképzelésről, kritikusi bátorságról tanúskodik. Ugyanakkor nem hagyja szó nélkül a versek metrikai, hatásbeli tematikai botlásait. Az értékelés minden mondatából sugárzik, hogy a szeretet, a ragaszkodás a vezérlője, a költői invenció az iránytűje. Eredeti, szemléletes megállapításaiból két jellemzőt idézek. Az erényeket így ecseteli: „Szeretem Guszti Bátyám nyelvezetének csillogó barokk pompáját is. egyszerű, néha banális témákat diszítenek itt széppé a dús képek, érzékletes hasonlatok, eleven villanások.” A befejező gondolatok variánsaival Weöres későbbi leveleiben is találkozunk: „Aztán ami nekem Guszti Bátyám költészetében nem tetszik: az, hogy Guszti Bátyám csak ritkán viseli szívét a bordái között (»Állott a zuhogó esőben «), de annál többször a mellényzsebében (»Annyit beszélnek máma gyűlöletről«, »Mentem a vasárnapi utcán«). Azt gondolom, hogy a költőnek nem szabad a jó-tulajdonságait túlságosan mutogatni: ha önmaga hozza levegőre őket, úgy szétpukkannak, mint a mélytengeri halak a hajófödélzeten.”²⁷

*

Weöres Sándor rövidesen egy újabb levélben is foglalkozott Pável Ágoston kötetével. A Nyugat számára átdolgozta. Szempontjairól, szándékáról bő két hét múlva tájékoztatta barátját.²⁸ A közlésben nemigen hitt: úgy vélte, a folyóirat belterjes viszonyai miatt kevés esélye van írásának. Tudjuk: tévedett. Elemzését – részben érthető okok miatt – erősen megrövidítették. Közölték, de a bevezetőben szereplő arcképcsarnokot és az idézetek javát elhagyták. A Pável-hagyatékban szerencsére fennmaradt az értékelés csonkítatlan változata. Tanulmányom első részének zárásaképpen ezt közlöm.²⁹

 

Vak völgy ölén így zsolozsmázok

Pavel Ágoston verseskötete

Nemzedékek (Dunántúli Nyomdavállalat R. T. Szombathely)

Pavel Ágoston, szombathelyi tanár, most, éltes korában állt be első könyvével a vasi költők sorába, az izmos, érces Bakó József, az orgonahangu szelid-szomoru Székely László, a mélabús Ősz Iván, a jelen zűrzavara elől a falu egyszerüségébe menekülő Bárdosi-Németh János, a kisváros mindennapjait éneklő Pálma László, a sokatigérő autodidakta Bognár István és a többiek közé. Ma, amikor a magyar költészet jóformán tisztára a fővároshoz láncolódik, üdítő jelenség ez a verseskötet: Pavel bátran vállalja „vidéki-költő” mivoltát, a nyers, valóságos életét aggatja tele itt-ott jambikus ízű kellemesen folyó szabadsorokkal, véletlennek érződő foghíjas rímekkel és szeretetreméltó cifraságokkal. Lénye egyszerű, anélkül, hogy leegyszerüsítette volna magát és halkszavu, anélkül, hogy halksága ordítana. Kimegy a mezőre, anélkül, hogy leborulva megcsókolná az anyaföldet és bemegy a szalonba, anélkül, hogy ott a padlóra köpne.

Nem a tudat, de az ösztön lírája ez, vadóc, mint a töretlen erdő, ahol állandóan alaktalan tisztások váltják föl az ágas-bogas sürüségeket és sehol sem látni a kertészolló nyomát. Ebből a buja rendetlenségből erednek a Pavel-versek hibái, de erényei is, és itt hiba és erény gyakran egyet jelent: ha így nézem, rossz, ha úgy nézem, jó. Elméletekkel vesződő korunkban ő olyan természetesen adja elő, hogy mi fáj és mi esik jól, olyan maradéktalanul, az okokat nem kutatva, mint a gyermek. Nem tudom, ne becsüljem-e többre ezt a magátólértetődő naívságot a Jammes-ok és Werfel-ek kiépített, körülbástyázott, minden hájjal megkent művészi gyermetegségénél. Pavel ritkán elemez és ritkán mélyül el: többnyire a kézenfekvő jelenségek érdeklik, a virág szinére és nem a porzóinak számára kiváncsi. Az átlagérzés költője, meg az egyszerü, földi kötelékekhez tapadt szereteté. Nem szépíti a szeretete tárgyát, nem keni át olyanra hogy az érzésére érdemes legyen, elfogadja úgy, ahogy az élettől kapta. A szüleiről énekel, áhítatosan, meghatottan: „És apám jutott az eszembe, – ki vagy ötvenöt éve itt, – ez ökörnyálas kis faluban – ütötte csapra balga, dús reményeit.” A feleségéhez szól, ujjongva, féltve és néha kicsit csalódottan: „... az őszi kirándulásból – külön utakon tértünk vissza. – Én üres szívvel, Te üres vázával.” Elsiratja a gyermekkora vágyait: „Balról a templom bádogtetején – ott gubbaszt annyi feltörekvő álmom. – Borult szemekkel ismernek reám: – hűtlen gazdára hűséges cselédek.” Bohókás-szomorúan odakiáltja a halálnak a lakása címét: „Halló! – Szent Imre-utca 5! – Viszontlátásra öreg cimbora!” A nyomorról szólva, néha a szivét nem a bordái között viseli, hanem a mellényzsebében és amikor nyugodt férfias hangját tengermorajjal-versenyző demosztenészi harsogássá akarja fokozni, dagályossá válik – de a nyomoruságra is talál néha csöndes-szép sorokat. „Állott a zuhogó esőben – a szemétdombos Perint-parton – egy lyukasernyős novemberi fa alatt. – Körötte ázott béna árvasága: – a vedlett ágy, – a csámpás szekrény, – az elcsigázott háromlábu szék, – az éhség terhétől megroppant asztal. – ... – Kerültem a tekintetét – s az ágyára sem mertem nézni. – Mert tudtam, – hogy én se osztom meg vele ma este – a fedelem, – a kenyerem...” Itt többnyire nem az a lényeges, hogy mit mond a lirikus, hanem hogy hogyan mondja. Tisztára szubjektív költő, de az énjét csak prizmának teszi a szépség sugarai elé. Míg a költő általában a saját hangulatához idomítja ideiglenesen az olvasót, addig ezek a versek szinte tágulnak és szükülnek és ők simulnak hozzá az élvezőhöz – annyira előtérben van bennük a kép és hang az alaphangulat rovására.

Pavel Ágoston stílusa kicsit hajlik a cikornyásság felé, de ez ritkán válik kellemetlenné, még leginkább egyik-másik dedikációjában („Székely Lászlónak, az Istentenyér pereméről”), meg kötetének nem éppen szerencsés címében. Itt-ott fölütközik irásaiban valami pántlikás-bokrétás, kicsit pózos, dagályos legénykedés. Stílusát leginkább az efféle szépség-torlódások jellemzik: „Fehérremeszelt, vakító verőfény. – Szamócaszájú, érett kacajok.” Meg aztán ílyen kemény hasonlatok: „mint aki részeg pincék gádorában – duhaj hordók helyett pöffedt hullákra nyit.” Máskor mintha maiváfiatalodott érintetlen varázsigék zümmögését hallanánk: „Ó jer! Könyörülj rajtunk Tavaszisten! Segíts rajtunk jószívvel Tavaszisten!” Néha Ady szelleme kísért a rendjei közt, mint például a következő, az idegen hatástól eltekintve igen szép strófában: „S a húnyó tűz pernyéje-korma – szánón szitál majd szemfedőt – két úttalan királyi koldusokra.” Sokszor a hosszu lére eresztett keveset-mondó verseket csak pár fülbemászó hasonlat, barokk-dísz menti meg a reménytelen laposságtól, sokszor nem bírja lendülettel és egyhelyben topog, vagy közhelyekbe botlik – de vannak olyan zavartalanul-szép versei is, mint például: „A kisdedeknek törvényszékén”, „Ó csapdás, kincses Rengeteg!” „Ó Anikó, ó Magdaléna!” „Állott a zuhogó esőben”.

Szép könyv. Érdemes elolvasni.³⁰

*

Az anyaggyűjtést a Bitnicz Lajos Filológiai Műhely támogatta.

   

JEGYZETEK

1	A leveleket előbb S. Pável Judit adta közre, még Weöres életében. Később Bata Imre és Nemeskéri Erika jelentette meg. (WEÖRES Sándor: Egybegyűjtött levelek I–II.; Pesti Szalon – Marfa Mediterrán, 1998. I. k. 5–125. A továbbiakban: WSLev.) Közleményemben ez utóbbira hivatkozom.
2	LŐCSEI Péter: Szombathelyi emlékpohár. Vasi Szemle Szerkesztősége, 2007. (A továbbiakban: LŐCSEI, 2007.); LŐCSEI Péter: Weöres-mozaik. Magyar Nyugat Könyvkiadó, Vasszilvágy, 2014. (A továbbiakban: LŐCSEI, 2014.)
3	Dátum nélküli autográf levelezőlap; címzése: Nagyságos dr. Pável Ágoston tanár úrnak Szombathely Frigyes fhg. u. 5. Weöres Sándor, Csönge; pb.: 929 jul. A csillag után Rothbard Zoltán autográf sorai. Weöres Sándor Csöngén készült a győri középiskolára. Instruktora Rothbard Zoltán volt. Az említett levél 1929. VII. 27-ei keltezésű.
4	Paukovits Rózsa, a könyvtár munkatársa
5	Autográf levelezőlap; címzése: Nagyságos dr. Pavel Ágoston tanár urnak író, Szombathely Szent Imre u. 5. Feladó: Weöres Sándor, Csönge, Vas m. Weöres a pécsi egyetemre utazott vissza.
6	Dátum nélküli autográf levelezőlap, címzése: Ngs. Pavel Ágoston tanár urnak író Szombathely Frigyes fhg. u. 5.; Weöres Csönge Vas m. pb. Csönge, 935 [?] Weöres több alkalommal ígérte, hogy könyvismertetőket ír a Vasi Szemle számára.
7	Dátum nélküli autográf képeslap a norvégiai utazás idejéből. Pb.: VII. 35. Címzése: Ngs. dr. Pavel Ágost tanár urnak, író Szombathely Frigyes fhg. u. 5. Ungarn. Weöres az 1000 pengős Baumgarten-jutalomból utaz hatott el Norvégiába. Élményeiről levelekben, interjúkban és versekben is beszámolt.
8	Autográf levelezőlap; címzése: Ngs. dr. Pavel Ágoston, tanár úrnak, író Szombathely Szent Imre u. 5.; feladó: Weöres Sándor Csönge Vas m. Pável látogatására csak később, a dunántúli antológia előkészítésekor került sor.
9	Illés Árpád (1908–1980) Vas megyei származású festőművész, grafikus. Weöres barátja, több kötetének borítóját tervezte.
10	Dátum nélküli autográf képeslap; címzése: Nagyságos dr. Pavel Ágoston egyetemi magántanár, író úrnak Szombathely Szent Imre u. 5. Feladó: Weöres Sándor, Budapest IV., Havas u. 1. II. em. Pb.: 941. jan. 31. Weöres ez idő tájt végezte könyvtárosi gyakorlatát Budapesten.
11	Weöres Sándor S. Pável Juditnak; Bpest, 1976. jún. 28. Autográf üzenet a Weöres-levelek sajtó alá rendezésének idejéből.
12	BUDAKESZI W. Sándor: Ballada két testvérről. In: Dunántúli Estilap, 1929. február. 24. 3.
13	Írógéppel írt levél; autográf aláírással. S. Pável Judit tulajdona. Lékay-Lingauer Albin (1877–1962): országgyűlési képviselő, a Vasvármegye munkatársa, tulajdonosa. A Dunántúli Estilap és a Dunántúli Néplap felelős szerkesztője.
14	Székely László levele Domonkos Jánosnak; Székesfehérvár, 1988. január 25. (Magántulajdon) A levélben említett Faludi Ferenc Irodalmi Társaság rendezvényein Weöres versei többször szerepeltek. A költő már diákkorában próbálkozott a Himfy mellett a Balassi-strófával és a disztichonnal is. Közülük a Himfy-strófák (1928), a Madártávlat és a Szobalégy olvasható a Hideg van című kötetben.
15	Weöres Sándor Pável Ágostonnak, dátum nélküli autográf levél.
16	Weöres Sándor Székely Lászlónak; LŐCSEI, 2007. 82. Úgy gondolom, a Pávelnek szóló levelet is ebben az időben írhatta.
17	Autográf levéltöredék. Lelőhelye: VaML A Weöres család iratai (ifj. Weöres Sándorhoz írt levelek 1928–1947) XIII. 43./7. 191–192. In: LŐCSEI, 2014. 27–28.
18	Weöres Sándor Pável Ágostonnak, Csönge, 1930. dec. 26.
19	A Venyige Péter című elbeszélő költeményről 1931 januárjában Kosztolányi a következőt írta: „A vers az anyagában, a tárgyában vegyes. Meséje nem érdekelt. De érdekelt az, hogy a formálás gyötrelmében merész kapcsolatokat, frissen hibbantott [?] szókat leltél. Egy-egy ilyen pillanatnyi villanás beléd világít.” KOSZTOLÁNYI Dezső: Levelek – Naplók. Szerk.: Réz Pál, Osiris, 1996. 617.
20	Évekkel később Weöres a Vasi Szemle számára felajánlotta a Venyige Pétert, de ott nem jelent meg.
21	Weöres Sándor Pável Ágostonnak, Csönge, 1930. dec. 26. Itt jegyzem meg, hogy a WSLev. dokumentumközléseiben a Székely Lászlóra vonatkozó sorok több alkalommal kimaradtak. (Így ennek a levélnek a zárlatából is.) Az 1931. szept. 30-án keltezett üzenetből hiányzik a következő mondat: „Székely, Géfin, Wilfing Főtisztelendő Urakat és a többi urakat tiszteltetem.” Géfin Gyula a szombathelyi szeminárium tanára, vicerektora, majd rektora volt. Hagyatékából még előkerülhetnek Weöres-vonatkozású dokumentumok. Wilfing Lajost a szombathelyi reál hittantanáraként ismerte Weöres Sándor.
22	Egyelőre nem tudtam kideríteni, hogy melyik versről van szó.
23	Weöres Sándor Pável Ágostonnak; Csönge, 1932. jan. 3.
24	WSLev. I. 37. Ebben a közlésben a levél utóirata sem szerepel.
25	Géppel írt levél az Athenaeum Irodalmi és Nyomdai Részvénytársaság cégjelzéses levélpapírján.
26	Weöres Sándor Pável Ágostonnak; Csönge, 1932. júl. 15.
27	Weöres Sándor Pável Ágostonnak; 1933. jan. 3. Csönge (A levél lényeges érvágással jelent meg az egybegyűjtött levelekben. WSLev I. 50–56.)
28	Weöres Sándor Pável Ágostonnak; Csönge, 1933. jan. 20.
29	WEÖRES Sándor: Pável Ágoston. Vak völgy ölén így zsolozsmázok. In: Nyugat, 1934. I. 460. A szövegközlésben félkövér betűvel emelem ki a folyóirat által kihagyott részleteket.
30	Autográf bírálat. Magántulajdon. A lap alján olvasható ajánlás: „Pavel Guszti Bátyámnak, emlékül, becsüléssel és ragaszkodással Weöres Sanyi Csönge, 1933. febr. 5.”