SZÉLL KÁLMÁN: "KÜLÖNB EMBERT, TELJESEBB MAGYART"

ALAKI KIKÉPZÉS

Szemben a később nyíló hadapródiskolákkal, a kőszegi katonaiskolában gyakorlatilag nem volt szakmai katonai nevelés. Tananyagunk megfelelt a polgárinak, azt számon is kérték. Minden évben volt (vagy voltak) bukottak, akik ősszel pótvizsgázhattak, s sikertelen esetben, avagy több tantárgyból történő bukás esetén évet ismételtek. Mindössze a gyorsírás volt kötelező tárgy, s meg kellett tanulnunk morzézni. Minden évben egy vagy két alkalommal a Kőszegtől nem messze lévő lőtéren kispuskával volt lövészet, amit nagyon élveztünk.

Az egyetlen valóban katonai ismeretanyagunkat a már jelzett katonás viselkedés és az ún. „alaki kiképzés” alkotta. A „vigyázz” állás, a „tisztelegj”, a „pihenj”, a „jobbra”- vagy „balraát”, „hátraarc”, a hármas sorokban történő közös menetgyakorlat, a díszoszlop vonalban történő csapatmozgás, a díszlépés, a futólépés, a „térdre”, „nótát”, „ülj le”, „oszolj” stb. napi kenyerünknek számított. A legnehezebb a díszlépés volt, amit sokat gyakoroltunk. Az alaki műveleteket sokat, szinte az unalomig gyakoroltuk, és nem szerettük. Igaz, annyira összerázódtunk már, hogy akárhány tagja is volt a csapatnak, minden lépés, fordulat, kézmozdulat egy csapásra történt, mint akiket dróton rángatnak. Ám mindez nagy odafigyelést, összeszedettséget igényelt, és testileg is fárasztó volt. Pattogtak a vezényszavak, és adott esetben maguk a növendékek is parancsoltak, hiszen mint jövendő parancsnokoknak ezt a szerepet is gyakorolniuk kellett. Igazában nem értettük, hogy mire jó ez a sok gyakorlás, mikor úgyis egész nap ezek jegyében viselkedtünk. Később sejtettük, hogy ez is egyfajta parancsteljesítő, sőt önfegyelmező „idomítás” volt, az alárendelt tanulja meg, hogy a parancs elhangzásakor arra reflexszerűen cselekedjen. Minden ország hadseregének ma is megvannak a maga alaki mozdulatai, vezényszavai, mozgásformái. A „díszelgés” ma is a békebeli katonaság egyik nyilvános megjelenési formája. A nemzeti ünnepek ceremóniáinak egyik kitüntetett tényezője a díszszázadok csapatmozgása, felvonulása, sőt újabban az új fegyverek bemutatásának színtere is. Az őrségváltási ceremóniák turistalátványosságok.

Az alaki gyakorlatok során nemcsak a hagyományos vezényszavak, pl. „egy, kettő, egy,” vagy „bal, jobb, bal...” hangzott el gyakran, hanem a „húzza ki magát”, „fejet fel”, „ne úgy járjon, mint egy orángután”. „Nem lajhárokat akarok látni”, „mellet ki, hasat be”, „Ne kufferoljon!” (Ma sem tudom, hogy ezen mit kellett érteni?) A menetgyakorlatot olykor trombitaszó tette ünnepélyesebbé.

MINDENNAPJAINK

Az élet eléggé egyhangú volt, s bár elfoglaltságunkban bőven volt változatosság is, az idő nagyon lassan telt, pedig mi az első naptól az utolsóig a szünetet (szabadságot) vártuk. Mindünket (főleg eleinte) gyötört a honvágy, de ezt nem mertük bevallani. Minden szabadság után napokig lelki beteg voltam. Elsősorban a családi kötelék és az otthon melege, szeretete hiányzott. Persze az otthoni lét szinte mennyországnak tűnt, hiszen reggel nem kellett kiugrani az ágyból, alhattunk kedvünk szerint, szüleink minden földi jóval igyekeztek bennünket ellátni. Kedvenc ételeinkből kedvünkre ehettünk, nem kellett senki előtt „vigyázz”-ban állnunk, társaságban pedig – mint általában az egyenruhás kadétok – megkülönböztetett figyelmet élvez tünk. Ez később, hadapródiskolás korunkban főleg nagy előny volt, amikor már a lányokkal is kezdtünk foglalkozni. Kőszegen elsős koromban bizony előfordult, hogy egy-egy nehéz nap végén a takarodó után hangtalanul sírdogáltam is az ágyban. S mindig nagyanyám jutott eszembe, aki nagyon szerette és sokszor emlegette Arany János versét: „Hála Isten! este van megin’. / Mával is fogyott a földi kín.” (Fiamnak)

Minden osztály nagyon összetartott, sajátos közösségi szellemet ápolt. Ez nem jelenti azt, hogy ne lettek volna szóváltások, akár verekedések is, átmeneti klikkek is alakulhattak, de ezek nem veszélyeztették a közösségi összefogást. Egyfajta véd- és dacszövetségben éltünk. A tanulmányi rangsor mellett a fizikailag legerősebbeknek volt nagyobb tekintélye, akikkel jobb volt nem kikezdeni. Nagyritkán előfordultak lázadók, az osztály közösségéből „kilógók”, vagy túlságosan egyénieskedők, stréberek. Követhettek el közösség elleni „bűnöket is”, pl. megette társa tízóraiját. Ezeket figyelmeztettük, és ha ez nem volt eredményes, akkor következett az előre megbeszélt „pokrócozás.” Erre akkor került sor, amikor este a hálóteremben lefekvéshez készültünk. A renitens osztálytársat magyarán szólva „megruháztuk” – azért pokrócban, hogy ne maradjanak külsérelmi nyomok. Nem mintha az érintett panaszt mert volna tenni, de a tiltott titkos akciót tetten is érhették. Ez egyfajta öntörvénykezés volt, népítélet, ami általában hatásosnak bizonyult. Ám erre nagyon ritkán, talán átlag évente egyszer került sor.

Az elöljárókat, tanárokat általában egyfajta ellenfeleknek, elnyomóknak néztük. Magáztak bennünket, és csak kevésnek volt közvetlen „emberi” megnyilatkozása, ám azokat, akik ezt mégis gyakorolták, szerettük. Elöljáróinkról egymás közt inkább lesajnálóan beszéltünk, parancsaikat gyakran bíráltuk. Ugyanakkor éreztük, hogy valahol részben igazuk is van, akik azt teszik, amit tőlük elvárnak. Később, amikor már elhagytuk az intézetet, ez az ellenérzés szinte nyom nélkül elmúlt. A kiváló tanárok képességeit titokban becsültük, a sokat adó, de egyúttal sokat követelő szigorúakat nem szerettük, viszont velük szemben a hálát és tiszteletet talán később éreztük. Az állandó felügyelet és drill nehezünkre esett, gyakran úgy éreztem, hogy ez a függőség, véleményem kényszerű elhallgattatása megaláz, emberi méltóságomban sért, ám mindenhez hozzá lehetett szokni. A dolog természetéből következik, hogy ahol lehetett, lazítottunk. Ha váratlanul belépett egy elöljáró, aki először meglátta, „vigyázz”-t kellett vezényelnie, s ilyenkor gyakran megkaptuk a „csürhe” jelzőt. Éppen ennek elkerülésére, ha pl. várhattunk egy tanárt vagy elöljárót, valaki – rendszerint a napos – az ajtóban (sarokban stb.) figyelt. Közben zavartalan hangoskodás, „hancúrozás”, „rajcsúrozás”² folyt a teremben, vagy ahol éppen voltunk. Ha felbukkant az „ellenség”, akkor hangosan kiáltott, hogy „cikk, cikk, cikk”! Ha valaki „cikkelt”, akkor azt mondtuk, hogy „cikk (állapot) van”. Ha viszont nem leselkedett ránk elöljárói veszély, akkor a „csont van” helyzet állt elő. Érdekes, hogy valamennyi katonaiskolában, hadapródiskolákban (már Ottlik korában is!), sőt még a Ludovika Akadémián is ez a – ki tudja, hogyan és honnan keletkezett – szójáték volt a veszélyt vagy veszélytelenséget jelző tolvajnyelv.

Ez néha humoros jeleneteket is produkált. Egyszer az egyik naposunk éppen „cikkelni” indult, de már meg is látta a valószínűleg korábban érkező közelgő tanárt, ezért gyorsan visszaugorva a tanteremben „cikket” akart kiáltani, de arra már a tanár is belépett. s szegény napos ijedtében „vigyázz” helyett „cikk”-et vezényelt. A tanár persze tudta, miről van szó, s haragosan megjegyezte, hogy: „Mi ez? – Cikk? Holnap iratkozzon fel kihallgatásra, s közölje a századparancsnok úrral, hogy új vezényszót vezettek be.”

Mindenki évente kétszer – név- és születésnapokkor – kaphatott hazulról csomagot. Az ennivaló felét illett a közeli barátok közt szétosztani azzal a kimondatlan elvárással, hogy ha majd ők kapnak csomagot, a kínálást viszonozzák, ami általában be is teljesedett. A kőszegi iskolák közös életében is időnként részt vettünk, pl. az „éneklő ifjúság” mozgalomban. Emlékszem, énekkarunk Géressy László főhadnagy karvezető vezényletével Kodály „Süket sógor”-ával fergeteges sikert aratott. A városi úrnapi körmenetben is képviselve volt mindig egy díszszázadunk vagy szakaszunk. Néha nem az intézetben, hanem a Jézus szíve-templomba mentünk misére. Ilyenkor zárt sorokban meneteltünk trombitaszó mellett („Aki nem lép egyszerre, nem kap rétest estére...”) Egy csapattiszt kivont karddal, esetenként lóháton ment a csapat előtt, a kőszegiek pedig csodálkozással néztek bennünket, akik egy ütemben, lépést tartva, szabályos alakzatban, felemelt fejjel, fegyelmezetten, csillogó „arany” gombokkal, fehér kesztyűben meneteltünk az utcán. (Ilyenkor mi is büszkék voltunk!)

Szabadságra menet csomagjainkat kivitték a kőszegi állomásra, ahova zárt rendben meneteltünk, majd az állomáson átvehettük csomagjainkat, s felültünk az ezen alkalomra vagonokkal kibővített, majd Szombathelyen Budapest irányába átkapcsolt vonatra. A szabadság (értsd: karácsonyi és húsvéti szünet, illetve nyári nagyvakáció) során 48 órán belül a lakhely szerint illetékes helyőrség parancsnokságán – nekem pl. a szombathelyi hadtestparancsnokságon – kellett jelentkeznünk. Az utcán minden idegen tisztnek tisztelegni kellett. Ennek elmulasztása esetén a tisztnek joga volt a növendéket azonnal bevonultatnia, s ez a hiányos öltözék esetére is érvényes volt. Tudtommal ilyenre sohasem került sor. Annyira belénk sulykolták a tisztelgés és a helyes öltözködés végrehajtását, hogy ebbe semmiképp se csúszott be komolyabb hiba. Szabadságos levelünkkel igazoltuk magunkat.

VISSZAÉLÉSEK A FEGYELMEZÉSBEN

Nincs szándékom eltitkolni azokat a túlzásokat vagy visszaéléseket, amik ezen a területen sajnos előfordultak, s amiket Ottlik oly kifejezetten hangsúlyozott. Ezek valóban gyakran bántók és értelmetlenek voltak. Enyhébb esetekben jogosan kérték számon a be nem gombolt gombot, az elhagyott kulcscsomót vagy rendetlen ruhapolcot stb. Az azonban már túlzás volt, hogy egy be nem gombolt gomb esetén többnyire leszakították a gombot, s azt öt percen belül vissza kellett varrni. Volt, amikor a szomszédos gombot is levágták, hogy az illető „ne tanuljon ki a varrásból”. Legtöbbször este volt a visszaélések időszaka, amikor a szobaparancsnok vagy ügyeletes tiszt által bele lehetett kötni a szekrényre tett ruhapolcba, vagy a szekrényrendbe. Ilyenkor „büntetésből” szétszórták a ruhát, majd megadott rövid időn belül jelentkezni kellett a rendbe rakott polccal, szekrénnyel. Ha ez nem megfelelő volt (vagy egyszerűen ilyennek ítélték), még egyszer szétszórták, és ez többször is ismétlődhetett. Az ágy szétdobása és beágyazása is napirenden volt, de idetartozott az időre „öltöztetés – vetkőztetés” is. Pl. a hálóingben lévő növendéknek 3 perc alatt köpenyig felöltözve kellett megjelenni, majd ugyanannyi idő alatt levetkőzni, s ezt akár háromszor is ismételni. (A hadapródiskolában ez „menetöltözetet” jelentett.) De ilyen volt a ritkábban alkalmazott csuklóztatás, ami testi kifárasztásban, erős izomfájdalmakban nyilvánult meg. A guggolásban történő helyben ugrálás oldalra kitárt s mozgatott karokkal volt az „angyaltánc”, ha közben haladni kellett, az volt a „békaügetés”, s ezek bizony nemcsak fárasztóak, hanem fájdalmasak is voltak. Ennek enyhébb esete a hasrafektetés volt, amit a „feküdj!”, „fel!” vezényszóval értek el, vagy egyszerűen kiszabták, hogy pl. ötven „feküdj”-„föl”-t kell végrehajtani. (Tisztek gyakorlatilag csak ezt a büntetést alkalmazták.) Ennek során a büntetett minden felállás után hangosan számolta, hogy hányadik „feküd”- jöt és „föl”-t hajtotta végre. Mindezt „pofavágás” és rezzenés nélküli arccal, de megizzadva kellett végigcsinálni. Bizony ezekbe a „kitolásokba” (így neveztük) szadista elemek is keveredhettek, s a fizikai feladatot súlyosbította, hogy mindezt hangtalanul kellett teljesíteni, holott a büntetett magában lázongott, legszívesebben megmondta volna a véleményét, vagy pofon csapta volna a parancsolgatót. Mindezek az 1930-as irányelvek szerint tulajdonképpen már nem voltak megengedettek, ám az elöljárók hallgatólagosan megtűrték, noha – értesülésem szerint egyre ritkábbá váltak. Talán azért húnytak szemet az elöljárók is, mert annakidején ők maguk is hasonlót éltek át, s azt utólag nem találták kivetnivalónak. (E módszerek eleinte részen a későbbi Néphadseregben is folytatódtak.) A gyakran értelmetlen és igazságtalan, a mondvacsinált bűntettet, vagy annak nagyságát meghaladó mértékű „csuklóztatás”, „rendcsinálás”, „öltöztetés” sok keserű percet okozott nekem is. Számomra ezen „túlfegyelmezés” volt a legnehezebben elviselhető, melynek következtében elhatároztam, hogy ha valaha olyan helyzetbe kerülök, hogy beosztottaim lesznek, nem élek vissza tekintélyemmel.

NÉHÁNY SAJÁT ÉLMÉNYEM

Keveset beszéltem magamról. Annyira közösségi volt a nevelés, hogy ennek ellenkezőjét nem tartottam volna életszerűnek. Ám óhatatlanul érték az embert olyan benyomások, történtek olyan események, amelyek személyével kapcsolatosak, s maradandó élményt (vagy sebet) jelentettek. Mindjárt a „bevonulásom” első napja örökké emlékezetes maradt. Korábbi civil életünkben már találkoztunk odahaza egy-két cőgerrel, akik szép egyenruhában jártak, és általában irigylésre méltó megbecsülésben részesültek. Ráadásul a nehezen teljesíthető felvételi (a jelentkezőknek kb. ötödét vették fel!) bevonulásom előtt valami csodálatos elvárást sugallt. Nem volt tehát meglepő, hogy idehaza szeretteimtől mosolyogva búcsúztam, és vidáman mentem Kőszegre, ahova apám kísért el. Aránylag barátságosan fogadtak minket, s a földszinti raktárban azonnal egyenruhába öltöztettek, amit – más holmikkal együtt – a raktáros altiszt adott át számunkra. Elkényeztetett gyerek voltam, akire ikertestvéremmel együtt, szüleim – mint a házasságuknak csak a negyedik évében született gyermekekre – nagyon vigyáztak. Az egyenruha szokatlan és a posztó kissé kényelmetlen volt, de a „nagyos” hosszúnadrágra különösen büszke voltam. A beöltözés után szinte azonnal lekopaszítottak. Ez nem okozott szomorúságot, mert nálunk odahaza minden tavasszal kopaszra nyírtak bennünket, úgymond ettől erősödik a haj. A kopaszra nyírást követően elbúcsúzhattunk a főépület előtt váró szüleinktől. Apám biztatott, hogy fel a fej, jövő héten nagyanyámmal együtt meglátogat. Vidáman, gondfeledten búcsúztam. Sejtelmem sem volt, hogy hamarosan mi vár rám, s főleg azt nem tudtam, hogy az újoncok számára egy ideig látogatási tilalom volt, hogy könnyebben megszokjunk, s a szülői látogatás fel ne kavarja lelkivilágukat. Ám mire letelt volna ez az idő, Kőszegen tífuszjárvány ütötte fel a fejét, s az intézetet csaknem karácsonyig lezárták, nem volt látogatás.

Délután úgy hat óra tájban összegyűjtött bennünket a tantermünkben az osztálytisztünk (a polgári életben osztályfőnökszerű nevelő). Számos felvilágosítást és utasítást adott, amitől már zúgott a fejem, alig tudtam fejben tartani. Szembesülnöm kellett azzal, hogy eddig rólunk és helyettünk mindenben szüleink intézkedtek, ám mostantól mindenről magunknak kell gondoskodnunk, s a tanuláson kívüli sok más feladatra, viselkedésre kell ügyelnünk, holminkat el kell zárnunk, magunkat tisztán tartanunk, s elbizonytalanodtam, hogy minderre képes leszek-e. Különösen ikertestvérem hiányzott, akivel addig éjjelnappal együtt voltam, s egymással mindent megbeszéltünk. Csak ketten éreztük magunkat egynek. Körülöttem az ország minden tájáról összesereglett csupa idegen fiú, akikkel bizalmatlanul méregettük egymást, félve ismerkedtünk. Mindez túlságosan bonyolultnak tűnt. Osztálytisztünk minden padra kiosztott egy levélpapírt, borítékot és egy levelezőlapot a megfelelő bélyeggel. Azt a „parancsot” kaptuk – előtte már felvilágosítottak bennünket, hogy itt minden parancsra történik(!) –, hogy rövid szünet után írjunk levelet szüleinknek, lapot pedig annak, akinek akarunk, s ez minden héten így lesz. Az egyik utolsó padban ülő fiú jelentkezett, hogy neki nincs bélyegje. Osztálytisztünk felemelt hangon közölte, hogy ő mindenkinek osztott bélyeget, azt meg kell keresni, vagy valaki eltette. Öt perc múlva bejön, addig kerítsük elő a bélyeget, vagy jelentkezzen az, aki elvette.

A bélyeg persze öt perc múlva sem került elő, így az osztálytiszt az egész osztályt a folyósóra parancsolta. Ott három sorba kellett állnunk, majd leguggolni és „angyaltáncot” járni, majd „békaügetés”-ben körbe-körbe haladnunk. Edzett falusi gyerek lévén, kezdetben szinte humoros volt számomra ez a szokatlan büntetés, de hamarosan kezdtem fáradni, sőt a túlterhelt izmok fájni kezdtek, így hamar ajkamra fagyott a mosoly. A többieken is láttam, hogy szenvedni kezdenek, egyre nehezebben ment a „parancs végrehajtása”, amelyre azonban osztálytisztünk folyamatosan és erélyesen biztatott. Aztán egyszer csak az egyik fiú fájdalmasan felkiáltott, hogy „nem bírom”, majd hangosan sírni kezdett, s abba is hagyta a „gyakorlatot”. De az osztálytiszt ráförmedt, hogy: „Nincs lankadás!” „Ki kell tartani!” – „Milyen katona lesz magából?” – kérdezte. – „Anyámasszony katonája?” Ám egyre többen sírni kezdtek, úgyhogy elhangzott az „Álljanak fel”. Sajgó izmokkal álltunk fel, s mindannyian a hatása alatt álltunk ennek a még soha nem tapasztalt váratlan fogadtatási eseménynek. Az osztálytiszt megjegyezte, hogy menjünk vissza a tanterembe, s jegyezzük meg, hogy többé ilyen nem fordulhat elő, ez bajtársi lopás, egyúttal gyáva elhallgatás annak részéről, aki a bélyeget ellopta, és hogy „egy mindenkiért, és mindenki egyért.”

Én a történteken annyira fel voltam háborodva, hogy „első mérgemben” levelemben azonnal a tárgyra tértem. Ma is emlékszem, hogy a következőket írtam: „Kedves Szüleim! Úgy bánnak itt az emberrel, mint az állattal. Valakinek elveszett a bélyegje, s addig kínoztak bennünket a folyosón, míg csaknem az egész osztály sírni kezdett a fájdalomtól, stb. stb.” Úgy éreztem, hogy kiírtam magamból a mérgemet, s mint aki jól végezte dolgát, beadtam a levelet, amit nem volt szabad leragasztani. A tanteremben eléggé döbbent hangulat volt, s közben – a bajban társakként – kezdtünk egymással megismerkedni. Talán egy óra sem telt el, amikor az osztálytiszt felindultan belépett. Első szava az volt, hogy: „Álljanak vigyázzba, ha belépek.” Az osztály felállt, bár nem sok fogalmunk volt, hogy mit jelent a „vigyázz”. Azután azt kérdezte, hogy: „Melyikük a Széll Kálmán?” Jelentkeztem. „Jöjjön velem!” – szólt a rövid parancs, s én valóban követtem a nem messze lévő irodába. Ott elővett egy vívó tőrt, s fenyegetően suhogtatta előttem, majd rám ordított, hogy álljon vigyázzba. „Mit képzel, maga taknyos, hogy be se teszi a lábát az intézetbe, és máris be akarja szennyezni? Sokan az országban örülnének, hogy egy ilyen elit iskolába kerülnek, és maga mocskolja? Holnapra jelentkezzen századparancsnoki kihallgatásra. Végeztem!” – kiáltotta. Még hozzátette, hogy: „Különben is a maga apja hadnagyként ment nyugdíjba, neki csak a »tekintetes« címzés jár, miért írta »nagyságos«- nak”?³ Nem tudtam mit válaszolni, sőt az egész problémát nem értettem, hiszen apámat odahaza a cselédség „nagyságos úrnak” szólította. „Tűnjön el a szemem elől” – förmedt rám. Egy osztályunkba érkező, bennünket felügyelő nyolcadéves magyarázta el, hogy hogyan kell jelentkeznem kihallgatásra, de nem sok jót jósol nekem a jövőben, ha már az első nap így kezdem. Megvallom, nem éreztem bűnösnek magam, hiszen csak az igazat írtam, de félelem fogott el a jövő miatt. Csak későbbi életemben tanultam meg, hogy az igazság megmondása nem mindig vezet jóra.

Másnap a kihallgatáson a századparancsnok hasonló érvekre hivatkozva leszidott. (Mellesleg Lászai János őrnagyot apám ismerte, s ha nem voltak is kifejezetten barátok, jó ismerősöknek számítottak, ám ennek a kihallgatáson nyoma sem volt, sőt később senkivel kapcsolatban sem tapasztaltam a magánéletből származó, a származás vagy az apa foglalkozása miatti kivételezést.) A századparancsnok az osztálytiszt érvelését folytatta: „Senki sem piszkíthat bele a saját fészkébe, nem keltheti rossz hírét iskolájának. Az iskola szent, ez a maguk édesanyja. Itt minden a maguk érdekéért van, hogy ember legyen magukból. Értette? A bajtársiasságot mindenkinek meg kell tanulni, egymásra figyelni kell. Azt akarjuk, hogy rendes, becsületes, őszinte emberek legyenek. Most még nem büntetem meg, de adok egy lehetőséget. Kap egy új levélpapírt, s egy órán belül írjon egy levelet szüleinek! Megértette?” – „Igenis” feleletemet (mert, hogy ezt kell mondanom, arra kioktattak) nem tartotta elég meggyőzőnek, ezért még rám ordított: „Hangosabban!”. Ezzel a kezembe nyomott egy levélpapírt, s kihallgatás után egy új levelet írtam. Valahogy így. „Kedves Szüleim! Jól vagyok, eddig minden simán ment, a vacsora finom volt, sok osztálytársam van, stb. stb.” A századparancsnok a levéllel meg volt elégedve, többé – hála Istennek – nem emlegették az ügyet. Én azonban egycsapásra megváltoztam. Az addig örömmel az iskolába jövő tanuló helyett egy magát elnyomottnak érző, már az első napon igazságtalan elbánásban részesülő idegennek éreztem magamat, s ez az idegenség szinte soha nem tudott teljesen kiveszni belőlem. Mindig úgy éreztem magam az iskolában, hogy tulajdonképpen nem a korábbi én vagyok, aki vagyok. Ugyanakkor az eset nekem végül is hasznomra vált, mert osztálytársaimnak érezhetően tetszett a szókimondásom, s a büntetés miatt együtt éreztek velem. Később arra gondoltam, s ez egyre inkább meggyőződésemmé vált, hogy az osztálytiszt akarattal rendezte meg a bélyeg elvesztésének jelenetét. Azt is tudta, hogy a nem létező (általa szándékosan ki sem tett) bélyeg nem kerülhet elő, s mindjárt az első nap be akarta mutatni, hogy itt voltaképpen hogyan eszik a kását. Lehet, hogy részben igaza is volt, mert a sok magyarázat helyett rögtön mindenki a saját bőrén tapasztalhatta, hogy honnan fúj a szél. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy hasonló ordító igazságtalanság később nem történt velem, sőt a tisztek más alkalommal sem „csuklóztattak”, de ezt az eseményt a mai napig sem tudtam elfelejteni, divatos szóval „feldolgozni”.

Személyemet érintette, hogy apám – pár nappal a nyári szabadság előttre – kérvényezte, hogy engedjenek el, mert ő gépkocsival Bremerhavenba megy nagybátyám elé, aki Amerikából jön haza. Ez az út akkor oda és vissza is három-három napot vett igénybe. Apám felhozta, hogy a világlátásom, fél Európa bejárása nem csak élményt, hanem látóköröm kiszélesedését, tudásom és tapasztalataim bővülését szolgálná, ám mereven elutasították.

Máskülönben nem volt velem baj, igyekeztem az elvártnak megfelelően viselkedni, s tanulmányi eredményeim is jók voltak, végig osztályelső voltam, s negyedévesként a kőszegi iskolát évfolyamelsőként végeztem el. Persze ez nem azt jelenti, hogy minden simán ment. Mindig gondot okozott pl. a testnevelésből a „kitűnő” elérése, amit nem adtak ingyen olyanforma szándékkal, hogy „ne rontsuk el a tiszta jeles bizonyítványt”, szigorú teljesítményfüggő pontrendszeren alapult az osztályzat. A kézenállásban csak a fal melletti támaszig jutottam el, s a szertornában is gyenge voltam. Viszont a legjobban másztam rúdon és kötélen (valahány mászás annyi pont!), a szekrényugrással sem volt baj, leginkább az erőgyakorlatokban és az atlétikában jeleskedtem, úgyhogy a kitűnőhöz szükséges pontszámot mindig izzadva, de elértem. Akadtak persze más gondjaim is. Arany János Toldija pl. nagyon tetszett. Magyartanárunknak az volt a kívánsága, hogy valamennyi ének első versszakát kívülről tanuljuk meg. Én ezen felül az egész első éneket megtanultam, noha a tanárral ezt nem közöltem, csak magánszorgalomból tettem, mert a vers nyelvezete annyira eredetinek tűnt. Arany más versének gondolatai (pl. a Családi kör) szinte elbűvöltek, de hasonlóan ráéreztem Petőfi hallatlanul egyszerű és találó verses gondolataira. Na és persze a János vitéz is nagyon tetszett. Ezek annyira hatottak rám, hogy „Vitéz Bakos lovag” címmel írtam egy költői elbeszélést, ami hat énekből állt, s valami csoda folytán ma is megvan. Miklós bátyám irodakisasszonya, Annuska – aki különben később a kórházban is dolgozott, sőt a kandidátusi disszertációmat is ő gépelte – kéziratomat írógéppel átírta, és postán elküldte nekem. A költői elbeszélés – csakúgy, mint a Toldi – ősi tizenkettesben íródott, s mai szemmel bírálva sokban hasonlított is rá, de a János vitézhez is. Én már akkor is tudtam, hogy nem remekmű, csak egyszerű versfaragvány, ám bizonyos elégtételt adott, hogy – ha nem is olyat, mint amit Petőfi vagy Arany – én is tudok költői elbeszélést írni. Ám alig hogy megkaptam a kéziratot, osztálytisztem hívatott. „Mi maga, katona vagy költő? Hogy jut eszébe költői elbeszéléseket írni? Nincs jobb dolga?” „Vagy talán unatkozik?” Ismét kihallgatásra kellett mennem, ahol a századparancsnok – akkor már Somorjai Ödön százados – ugyan az osztálytisztnél mérsékeltebb hangon, de korholt. Szerinte az ilyen haszontalanságoknak semmi értelme. Ha egy jó könyvet elolvasok, többre megyek vele, mint hogy marhaságokat firkáljak. Tinódi Lantos Sebestyén jutott eszembe, de akkor már tudtam, hogy „vitának helye nincs”. Kicsit leforrázott ez az elutasító vélemény, hiszen a szó szoros értelmében magamnak írtam, maga a versfaragás örömet okozott, mennyivel lettem volna előbbre, ha ezen idő alatt mondjuk gombfociztam, vagy akár sakkoztam volna. Anélkül, hogy olvasták volna, osztálytársaim között is voltak, akik csúfoltak, mondván, hogy korunk „Ezüst Jánosának” képzelem magamat. Így aztán – bár néhány verset később, sőt egyetemista koromban is írtam –, versfaragó tudásomnak Nagyváradon, a hadapródiskolában az ún. Borbála-tekercsek megírásakor, valamint a kórházi Szabolcs Zoltán- és Tiborcz Sándor-névnapokon is hasznát vettem, szabadidőmben valóban inkább olvastam. Olvastam és gordonkát gyakoroltam, amit Kőszegen három évig tanultam, és nagyon szerettem. Édesanyám azzal vett le a lábamról, amikor kedvet csinált e hangszerhez, hogy még születésem előtt elhalt kúriai bíró nagyapám kedvenc hangszere volt a cselló, amit valóban lágy, de férfias komolysága miatt magam is megszerettem, hogy aztán a háború végképp kicsavarja a kezemből.

Volt persze humoros élményem is. Ikertestvéremmel folytatott hosszú levelezésünk miatt az ő jezsuita prefektusa (Pater Reöthy SJ) éppen úgy megismert, mint saját neveltjét, s év végén meghívtak Pécsre a Piusba. Mi valamivel előbb végeztünk, így lehetőségem volt a meghívás elfogadására. Hasonlóságunk okán számos viccet csináltunk. Élményeimről újságjukban, az „Arany-ezüst”-ben egy cikkben számoltam be.

Talán még említésre méltó, hogy egy ízben nyáron ikertestvéremmel együtt Szombathelyen moziba mentünk. Szünetben a büfébe savanyú cukrot mentem vásárolni, miközben Tomi testvérem az előtérben várakozott. Egyszer csak odajött hozzá egy katonatiszt és egy cőger, aki tisztelgett. Mint később kiderült, Matók Leó édesapja és Matók Leó volt, aki kettővel alattam járt Kőszegen. Az apa kérdőre vonta Tomit, hogy miért nem fogadta fia kétszeri tisztelgését? Tomi – nem értette a dolgot, s azt válaszolta, hogy nem is vette észre. „Nem ám – mondta Matók (azt hiszem, akkor százados volt), mert szabálytalanul civilben és nem egyenruhában jár a moziba. Ikertestvérem hiába mondta, hogy ő nem Széll Kálmán, ő nem is ismeri Leót, az édesapa arra célzott, hogy be is vonultathatná Tomit, amiért függelemsértést követett el. Hamarosan egyenruhában megérkeztem a büféből, amikor a százados úrnak és Leónak is leesett az álla. Leó apja bocsánatot kért Tomitól, s a félreértés rendeződött, a tévedésen mindannyian jót nevettünk. Nem gondoltam volna akkor, hogy valaha eljön az idő, hogy szegény Leó koncepciós per nyomán mártírhalált szenved, s én írok róla a Vasi Szemlében megemlékezést. Sok évtized múltán most én tisztelgek emléke előtt, s biztos vagyok abban, hogy a túlvilági hadak útja felől viszonozza tiszteletadásomat.

A KATONAI NEVELÉS ÉRTÉKELÉSE

Három megközelítésmódot eleve el kell vetnünk: (1) Hibás az egykori nevelési módszereket számonkérő módon a maiakkal összehasonlítani. (2) A közel 100 évvel ezelőtti nevelési módszerek bizonyos eltúlzása, torzítása okán nem szabad az egész rendszert elmarasztalni. (3) A két világháború közötti katonaiskolai nevelést téves az Ottlik könyvében leírtakkal azonosítani. Annyi bizonyos, hogy az egykori katonaiskolákban alkalmazott nevelési módszerek ma már túlhaladottak, noha azokat, s főleg elveit teljes mértékben elutasítani sem szabad. (A Honvédelmi Minisztériumban megfogalmazott korabeli kritikák is megkérdőjelezték, hogy célszerű-e 10 éves korban a gyermekeket szüleiktől elszakítani, s nem volna-e eredményesebb a nevelést 12–14 éves korban kezdeni?) A kérdés túlhaladott is, hiszen a mai kibernetikai és technikai színvonal korunkban csakis felsőszintű tisztképzést feltételezhet.

Bizonyos intézményekben, testületekben, foglalkozási ágakban egyfajta hierarchiára, szigorúságra ma is szükség van. Utalhatnék pl. a vasútra, a bányászatra, atomerőművek rendjére, tűzoltóságra, katasztrófavédelemre, rendőrségre, bíróságokra stb. Az állami közigazgatás is hierarchikus, sőt az iskolákban ma is szükség van (legalábbis szükség lenne) egyfajta tekintélyalapú fegyelemre. (A katolikus egyház kétezer éve hierarchikus felépítésű.) Az alá- és fölérendeltségre épülő lépcsőzetes (vertikális) szervezés és működés legszélsőségesebb formája világszerte a katonaságnál valósult (és valósul) meg.

A korabeli családi és intézeti nevelés is tekintélyelvű volt. Megszokott volt, hogy az otthoni nevelésben is a gyereket bottal, nadrágszíjjal verték, pofozták és a szigorú családi és iskolai büntetések közt a térdeltetés, sarokba állítás stb. mindennapos volt. Az általam leírt katonai nevelés (fegyelmezés) kétségtelenül kirívóan szigorú volt, sőt a maga korában is a legszigorúbbak közé tartozott, ám nem felejthető, hogy a vele azonos korban működő polgári intézetekben is nagy volt a szigor. A szombathelyi premontrei gimnáziumban pl. 1936-ban ötvenen kezdtük az első osztályt. Ennyi fiút fegyelem (és fegyelmezés) nélkül nem lehet kezelni, oktatni. (A katonaiskolában osztályunkban negyvenen voltunk, ami a mai osztálylétszámokhoz képest szintén soknak és nehezen fegyelmezhetőnek számít.) A premontrei gimnáziumban büntették, ha valaki az iskolán kívül nem hordta a premontrei gimnázium egyensapkáját, s minden mozifilm megtekintéséhez tanári engedélyre volt szükség. Sőt! Este nyolc után premontrei diák nem tartózkodhatott az utcán. Ikertestvérem a jezsuiták által fenntartott pécsi Pius gimnázium konviktusában hasonló, bár a mienknél enyhébb, ám szigorúan meghatározott és megkövetelt fegyelmi előírásokkal találkozott, szerencséjére ott a fegyelmezéssel (büntetéssel) való visszaélések nem fordultak elő. (Ebből is látszik, hogy önmagában a visszaélés miatt nem szabad egy rendszert elutasítani.) A tantermi, hálótermi és intézeti rendet a jezsuiták is megkövetelték, a bentlakók érkező és kimenő leveleit éppúgy elolvasták, mint a katonaiskolákban. (A nevelő – egyebek mellett – ezáltal ismerte meg alaposan neveltjének személyiségét, érdeklődési körét, szellemiségét, gondolat- és lelkivilágát.) Híres volt az apácák szigora, egyes iskolában pl. a tanulóknak tanóra alatt úgy kellett ülniük, hogy karjukat a hátukon össze kellett kulcsolniuk. Nem volt szabad beszélgetni, az ablakon kinézegetni, figyelni kellett. A premontrei gimnáziumban is zárt sorban mentünk misére, sőt az elemi iskolában is ekként vonultunk haza mindaddig, amíg a sor a hazaérkezettek okán el nem fogyott. A világviszonylatban is nagyon népszerű cserkészet szintén katonai alakzatot és vezényszavakat használt. Az iskolákban – főleg az elemi iskolákban – gyakori volt a körmös, a fülhúzás, a „barack”, sőt néha a pofon és a nádpálca is. Angliában csak a múlt század utolsó éveiben szűnt meg a testi fenyítés, hazánkban azt csak 2004-ben tiltották meg, noha előtte sem volt kifejezetten megengedve. Az iskolák éltek a fegyelem megkövetelésének szigorával, arányos büntetéssel. A katonaiskolákban mindez markánsabban jelentkezett, de osztályomban a testi fenyítés (bántalmazás) ismeretlen volt.

Számos külföldi könyv, iskolaregény – főleg a katonaiskolákról szóló – a mienkhez hasonló viszonyokat árul el. Az amerikai tengerészgyalogosok a mai napig is a mienknél sokkal nagyobb fizikai és szellemi erőpróbát jelentő kiképzésben részesülnek. Külföldi gyermekregények klasszikusai a korabeli gyermekmunkáról, kizsákmányolásról, verésről árulkodnak, amik az iskolában és odahaza egyaránt jelen voltak, s amik a fejlődő országokban még ma is rendszeresek. A katonaiskolákban tapasztalható fegyelmezési visszaélések sajnos az egész hadseregben jelen voltak, s meddő lenne a választ keresni arra, hogy azok a katonaiskolákból terjedtek a hadseregre, vagy a hadsereg „fertőzte” meg a tisztképző iskolákat. E módszerek elítélése azonban nem jelenti a nevelési alapelvek, főleg célkitűzések teljes elvetését.

Súlyos hiba lenne a Horthy-rendszer katonaiskolai nevelését Ottlik alapján megítélni, általánosítani, elmarasztalni. A mi időnkben az oktatáson kívül nagy hangsúlyt fektettek a már ismertetett elvekre épülő nevelésre, amibe a pszichológia – már csak akkori fejletlensége okán is – minimálisan szólt bele. Munkánk után dicséretben ritkán, és csak kiemelkedő teljesítmény alapján részesültünk, mert az alapelv szerint kötelességünket teljesíteni kell, ezért dicséret nem jár, viszont a kötelességszegést büntették. Talán ebben rejlik a mai felfogással szemben az egyik legnagyobb különbség. Ma a gyerekeket minduntalan dicsérik („ügyes vagy!” stb.), ami kétségtelenül ösztönző hatású, s szinte soha nem büntetik, mert úgymond ez a gyerekeket elkedvetleníti, lelkivilágukban kárt okoz. A mi korunkban valóban nem számoltak azzal, hogy a növendékek esetleg „lelki sérülést” szenvednek. (A lelki sérüléseket mindenkinek magában kellett feldolgoznia, a saját „sebeinket magunknak kellett nyalogatni”.) Az akkori nevelési eszközök inkább arra utaltak, hogy minden tanuló lelkileg edződjön, bírja a „gyűrődést”. Ez az oka, hogy a katonaiskolások az iskolában jelentősen többet szenvedtek, mint a mai iskolák tanulói. Mindenkinek magának kellett kialakítania az élet által kikényszerített, önmaga által megformált életszemléletét, életvitelét, tanulságait, amelyben legfeljebb bajtársára (bajtársaira) számíthatott. De megtanulta, és előbb-utóbb meg is értette az iránta támasztott kívánalmakat, az önzetlenséget, a bajtársiasságot, a közösség, a társadalom és a haza tiszteletét, az egyén háttérbe szorítását, az önfeláldozást (általában a köz érdekében hozott áldozatot), a pontosságot, az együttélés szabályait stb. Aki akkor az iskolát nehezen elviselhetőnek vélte, utólag a legtöbb esetben felfedezte a benne lévő pozitívumokat, egyfajta hálát, sőt szeretetet is érezhetett az iskola iránt. Ha a katonaiskola valóban csupán kínzókamra lett volna, akkor a korabeli szülők – köztük magas rangú katonák, tehetős gazdagok – nem adták volna oda gyermeküket, vagy botrányt okozva elhozták volna őket. Magam is érzek olyan pozitívumokat, amiket ott kaptam, miközben a negatív élményeket sem feledtem el. Leginkább egyfajta szeretethiányt és ridegséget éreztem (és érzem ma is) nyomasztónak – bár ezt ilyen formában akkor talán nem tudtam megfogalmazni.

Nem lévén a kérdés szakembere, laikusként csak néhány, pedagógusok által is felvetett kérdést teszek fel, melyek megválaszolását a szakemberekre, ám még inkább a jövő ítéletére bízom. Úgy tűnik, hogy napjainkban túlbonyolítják a pszichológiai tényezőket, túlságosan óvják a gyermekek személyiségét, jogaikat, kímélik teljesítőképességüket. Ez a gyermekek számára bizonyára előnyös. Ugyanakkor feltételezhető, hogy ahogy a testi (fizikai), úgy a lelki állóképesség és edzettség is fejleszthető, s ebben a nehézségek vállalása, a kudarcok elszenvedése és a létért (tanulásért) való küzdelem, azaz a konfliktusok sem nélkülözhetők. A helyes közösségi szellem kialakulására egyedül az iskolás korban, közösségben nyílik lehetőség. A túlzott megkíméléssel félő, hogy csak elodázzuk a problémákat. A testi immunrendszert is meg lehet kímélni, ha az azt provokáló tényezőket (fertőzést, allergéneket, idegen anyagokat stb.) távol tartjuk (akaratlanul is hasonló történik az óvodás kor előtt), ám nem lehet az életet steril dobozban leélni (az óvodás korban kezdenek a gyerekek betegek lenni). Másrészt az immunrendszer működését erősíteni (stimulálni) is képesek vagyunk, ha próbára tesszük, megdolgoztatjuk (pl. oltások által, vagy előre ellenanyagokat gyártatunk), vagy megerősítjük abban, hogy képes legyen a maga erejéből a fertőzést legyőzni. A mai kímélő, megengedő nevelési módszerek tetszetős, sőt meggyőző elveknek tűnnek, hiszen megvédenek a nehézségektől, elnéző, megengedő, szabadságot adó, a büntetést szinte nem ismerő módszereik valóban kímélik a tanulókat, akik viszont – tisztelet a nem kevés kivételnek – szükségszerűen felnőtt korban fognak szembe nézni azzal, hogy munkahelyükön pontosnak kell lenniük, bizonyos viselkedési szabályokat elvárnak tőlük, nincsenek tekintettel lelkivilágukra, túlterheltségükre, rossz munka esetén elbocsátják őket, jellembéli labilitásuk miatt könnyen a bűn mezejére tévedhetnek. Akik önfegyelmezési gyakorlatuk hiányában képtelenek önmagukon uralkodni, elhatározásaikat megtartani, ígéreteiket beváltani, a másikra tekintettel lenni, azok számára, meglehet, a felnőtt korban a mindezekkel járó konfliktusok nagyobb lelki megrázkódtatásokkal járnak, nehezebben (sőt akár nem) lesznek feldolgozhatók, korrigálhatók. Szemben azokkal, akik már serdülő korukban megtanulták, begyakorolták, megértették és követni tudták a legfontosabb nevelési célkitűzéseket, mégpedig úgy, ahogy azt tőlük az ÉLET (a társadalom, munkahely, leendő családjuk stb.) elvárja.

Sokak szerint félő, hogy a mai – főleg az oktatásra szorítkozó – iskolai rendszer elhanyagolja a nevelést, amiben társai sincsenek. Régebben a szülők többsége a pedagógusok segítője, partnere volt, ma a nevelésben nem feltétlenül támogatják az oktatókat, inkább részrehajlóan gyermekeik pártján állnak, bírálják a nevelőket. Általános elvárás, hogy az iskola neveljen, mert a mai dolgozó szülők erre nem érnek rá, ám az iskola elsősorban oktat, nincsenek, vagy alig vannak nevelési eszközeik, idejük. Talán a legnagyobb baj az, hogy a társadalomban konszenzus sincs, hogy mi a követésre méltó helyes viselkedési minta. Ugyanakkor a tömegtájékoztatásban (interneten), de a közéletben is napirenden van a korai szexuális élet, a házassági hűség megszegése, a minden vonalon érződő szabadosság, a kiskapuk keresése, az önző törtetés, vagyis az erkölcs általános lazulása, s önkéntelenül is ez válik a fiatalok számára követendő mintává. Nincs kötelező katonai szolgálat, gyenge az egyházi közösségi élet, felbomlóban van a társadalom alappillére, a család, az azt összetartó toleráns szeretet és hűség. A gyerekek lelki problémáikkal végül mégis egyedül maradnak, illetve számos lelki probléma megoldásának szükségessége arra a felnőtt korra tolódik, amikor lelkileg már kevésbé formálhatók, amikor már nehezebben változtatható a személyiség. Vajon helyes-e ez? Van-e egyáltalán kiút ebből? Képes-e egy felnőtt alkalmazkodni úgy, ahogy egy gyerek? Igaz-e az a közmondás, hogy amit Jancsika megtanulhat, azt János már nem tudja megtanulni? Az élet által – sajnos naponta – teremtett problémákkal szemben a mai gyerekek sebezhetőbbnek tűnnek, hamarabb összeomlanak („maguk alatt vannak”), bizonyos viselkedési hiányosságok pedig mindennap fellelhetők, sőt – anélkül, hogy az általánosítás hibájába esnék – ezek az anomáliák már két korábbi generációban is megfigyelhetők. (Pl. az anya az ülésre cipővel felállítja a gyereket az autóbuszban, s rá se gondol, hogy egy öregnek átadja a helyét, vagy hogy a következő utas tiszta ruhájával a cipőtalptól piszkos ülésre ül.) A gépkocsivezető a tilalom ellenére telefonál, szabálytalankodik stb,. mert a szabadossághoz van szokva. A gépkocsikból – okkal, ok nélkül – szíre-szóra nyomdafestéket nem tűrő szitokszavak repülnek a másik, vagy a biciklisták, gyalogosok felé. Az udvariasság, a jó modor, lovagiasság kiveszőfélben van.

A nevelési hiányosság mellett – néhány felsőoktatásban dolgozó véleménye szerint – sajnos az iskolák oktatási színvonala is csökkent, mert nincs a tudást begyakorló házi feladat, nincs meglepetésszerű dolgozat, nincs a gyerekeket terhelő memoriter, a számonkérés és az elbírálás szintje is kívánnivalót hagy maga után. Nincsenek büntető eszközök, pedig az életben is büntetés követi azt, aki a törvényeket, pl. a közlekedési szabályokat áthágja, nem fizeti kötelezettségeit, lop, rágalmaz, erőszakoskodik stb. Szembetűnő a követelmények csökkentése folytán a bukások ritkasága. Ugyanakkor vannak országok (pl. Japán, Kína, Korea stb.), ahol ma is minden kemény eszközzel maximális teljesítményt követelnek, és úgy tűnik, hogy ezek az ifjak az életben jobban teljesítenek. A kőszegi katonaiskola szigorára jellemző, hogy minden évben (s az érettségin is) voltak bukottak, osztályt ismétlők. (Ebben vezetett az 1932-es tanév, amelynek végén elégtelen eredmény miatt 75 növendék közül 25-öt eltanácsoltak az intézetből.) Nem kötelező mindenkinek érettségizni, diplomát szerezni, inkább a magas színvonalú érettségi (diploma) garantálja a szellemi színvonalat, és nem az engedmények garantálják az érettségit és a diplomát, mert pusztán a papír legfeljebb „statisztikai megelégedettséget” jelent, ha nem áll mögötte megfelelő felkészültség. A mai laissez faire nevelés hatásai, meglehet, ma szépnek, nemesnek, kényelmesnek tűnnek, de igazi hatásai majd csak negyven, ötven év múlva derülnek ki.

Sok volt iskolatársam és a magam nevében mindenesetre elmondhatom, hogy Kőszegen a nevelési célitűzéseknek megfelelően – egyenként persze változó mértékben, de jellemzően – egyfajta spártai szellemre épülő szilárd jellemet, erkölcsöt, őszinteséget, egészséges hazaszeretetet, becsületességet (a mundér, vagy a „kardbojt” becsületét), a közösség megbecsülését, tisztelettudást, alázatot, önfegyelmet, rendet, pontosságot, lovagiasságot, viselkedéskultúrát, alkalmazkodási képességet, sportszerű életmódot sajátítottunk el. Hogy ugyanezeket az eredményeket esetleg korszerűbb eszközökkel is el lehetett volna érni, azt nem zárom ki, sőt valószínűsítem.

A katonaiskolák végső nevelési célja egy esetleges háború esetére való felkészítés volt. Nevelési módszere saját korában szükséges, sőt célravezető lehetett. Mai szemmel is jogos a kérdés, hogy az elérni kívánt célt támogató módszerek, eszközök ma alkalmazhatók lennének-e, s ha igen, milyen mértékben, ha nem, mi lenne a helyesebb módszer, ami hasonló vagy esetleg jobb eredményeket biztosított volna?

A természettudományban valamely eljárás helyessége úgy vizsgálható, hogy két nagyon hasonló csoportot képeznek, vizsgálnak, majd a vizsgálat után különböző paraméterek alapján összehasonlítják a kapott eredményeket. A nevelésben ilyen tudományosan megalapozott vizsgálatra korábban sajnos nem volt sem szándék, sem lehetőség, s ez ma is kivihetetlennek látszik. Különböző országok eredményei az oktatás-nevelés feltételrendszerén túlmutató számos különbség miatt csak bizonyos határokig értékelhetők.

Úgy érzem, hogy az elvileg létező (létezett) drákói katonai szigor, megtorlást alkalmazó, és a mai szabados, megengedő, meggyőzésre épülő, megtorlás nélküli rendszer egyaránt támadható. A helyes megoldást valahol a kettő között kell keresnünk. De hol van ez a középút? Alakítható-e egyáltalán, és ha igen, milyen fokban és milyen optimális korban az ember egyénisége? Veleszületett alaptermészetével szemben, vagy annak módosítása céljából melyek a nevelés lehetőségei, korlátai? Lehet-e bizonyos viselkedési mintákat sulykolni, gyakorolni, elsajátítani? Vérré válnak-e ezek, avagy csak átmeneti eredménnyel kecsegtetnek? A tyúk és tojás elsőbbségéhez hasonlóan vajon a meggyőzést követi- e a viselkedés, avagy a viselkedéshez alkalmazkodik a meggyőződés? Mennyire maradandóak a nevelés során erőltetett minták? Ha igen, valamennyi, vagy csak egyesek?

Mindezekre a választ nem tudom. Magamat vizsgálva azt találtam, hogy a katonai nevelésből a racionálisan belátható minták megmaradtak. Ma is igyekszem pontos lenni, sokra tartom a becsületet, őszinteséget, nagyra értékelem családomat és a szorosan és tágabban vett közösségemet, hazámat – egyéni érdekeimet a közösséggel együtt szemlélem, mindig volt lelkierőm, hogy sorsomat elviseljem stb. Viszont az irracionális idomítás korántsem bizonyul maradandónak, sőt. A nadrágomat ma is a vasalásnál hajtom össze, s rendesen teszem le, a zakómat felakasztom, mert ezeknek van értelme, de pl. a pulóveremet és az alsónadrágomat csak ledobom, a hajdani ruha- és fehérnemű rendnek semmi értelmét sem találtam. Lehet, hogy a katonaiskola hatására jobban bírjuk (bírtuk) az élet okozta „gyűrődéseket”? Másként gondolkodunk, mozgunk? Ki tudna erre válaszolni?

Eszembe jut egy emlékem. A háború vége felé egyszer Nemesbődről kocsival mentünk Ikervárra. Anyámék kocsin, mi – ikertestvéremmel – a kocsi előtt bicikliztünk. Hazaérve Édesanyám azt súgta nekem, hogy meglátszik, hogy katonaiskolába járok. Elmondta, hogy amint egymás mellett bringáztunk, két egyforma biciklin, mint két egyforma tojás, fivérem a biciklit hajtva ide-oda hajlongott, míg én egyenes felsőtesttel, magamat „kihúzva” tapostam a járgányt. Apróság, amit észre se veszünk, de lehetséges, hogy számos ilyen elrejtett apró testi vagy szellemi hagyatéka maradt számunkra a hajdani katonai nevelésnek.

A puding próbája az evés. Az öntudatos nevelés és viselkedés beszédes példája, hogy 1945 áprilisában, a szétzüllött, részeg német katonák mellett szinte egyedüli módon az ausztriai Allensteigből a Cseh-Morva Protektorátuson át a bajorországi Neudorf bei Grafenau-ig 320 km hosszan gyalogolt a kőszegi zőgerek 72 fős kitelepült alakulata, miközben mindvégig megőrizte rendjét és fegyelmét. Tisztek nélkül, Balikó Zoltán evangélikus lelkésszel, csupán a negyedévesek – visszaélést senkivel szemben el nem követő – parancsnoksága mellett léteztek. Végül – amerikai segítséggel – zárt alakulatban szálltak vonatra – erről filmfelvétel is tanúskodik –, majd 1946. március 2-án (70 éve!) futott be velük a szerelvény a budapesti Déli-pályaudvarra. Formailag ekkor szűnt meg az iskola. A katonai nevelés eredménye a maga idejében, de a háborút követő pártállami diktatúra alatt különben is megmutatkozott. A volt növendékek általában megbecsült tagjai lettek a társadalomnak (ha nem is az állampártnak). Ha volt módjuk, az ún. szocializmusban is tanultak, de a legkülönbözőbb fizikai foglalkozásokban, polgári hivatásokban is általában jól, akár kiválóan teljesítettek. Sok esetben a megaláztatást emelt fővel tűrték, többeket – akár többször is – bebörtönöztek, sajnos sokan külföldre kényszerültek. Az első világháborúban nyolc volt növendék kapott Mária Terézia-rendet, de a két háború között, sőt a 2. világháború után is akadt köztük kiemelkedő író, orvos, mérnök, tanár stb., egyetemi tanár, olimpiai bajnok.

A múltat felidézők zöme utólag megerősíti az akkori spártainak tűnő nevelési eszközöket. Szinte kivétel nélkül szeretettel és hálával gondolnak vissza az iskolára. Tirts Tibor az iskolában töltött éveit „legszebb diákéveiként” ecseteli, Say Gyula – akit a sors Ausztráliába, majd az Egyesült Államokba vetett – a legnagyobb elismerés, ugyanakkor tárgyilagos bírálat hangján hálásan emlékezik Kőszegre. Egy jellemző történet – igaz, nem Kőszegről, hanem Pécsről – ide kívánkozik, Matók Leó írta le. Egy éjszakai tiltott kalandot az ügyeletes tiszt felfedezett, de az érdekeltek a helyszínről megszöktek. Másnap viszont a becsületükre apelláló felszólításra valamennyien önként jelentkeztek, mert inkább vállalták a büntetéssel járó magatartást, mint a büntetlenül hagyott becstelenséget. A valódi értelmi szerző helyett az osztályelső és második vállalta magára a csínytett kiagyalását, ők átmeneti lefokozással megúszták, de megmentették a gyenge tanulót a kicsapástól.

A visszaemlékezések nyilván szubjektívek, válogatottak, ám eléggé egybehangzóak, és figyelemre méltóak még akkor is, ha a megszépítő emlékek, behegedt sebek, a vissza nem hozható fiatalság emlékei, és az egykori „elnyomatás” utáni felszabadult szellem ma szebbnek és jobbnak láttatja a korabeli viszonyokat a megérdemeltnél. Magam is szeretettel és hálával gondolok régi kőszegi iskolámra, a rosszat – már amennyire lehet – igyekeztem elfeledni, a jóért pedig köszönettel tartozom. A volt kőszegi bajtársak évi összejövetelére rendre eljárok, a nagyváradi Gábor Áron Tüzérségi Hadapródiskola emlékművét minden évben megkoszorúzom. Úgy gondolom, valamennyi volt cőger hozzám hasonlóan gondolkodik. Hogy „teljesebb ember és magyarabb magyar” lettünk-e, azt csak remélhetjük, a magam részéről igyekeztem azzá lenni. Arany János sorai jutnak eszembe: „Legnagyobb cél pedig, itt e földi létben, / Ember lenni mindég, minden körülményben.”⁴

Meggyőződésem, hogy idővel minden dolog a helyére kerül. Úgy érzem, hogy a teljességet messze nem fedő, de tudottan semmit elhallgatni vagy torzítani nem akaró jelen soraimmal tartoztam – idén 160 éves – volt iskolámnak, az utókornak, önmagamnak, ám mindenekelőtt a gyakran sajnos elferdített történelmi igazságnak.

FELHASZNÁLT FORRÁSMUNKÁK

HIDVÉGHY Sándor: A Kőszegi Cs. és Királyi Katonai Alreaáliskola Története 1856–1918. Budapest 1937.

Katonaiskola a nyugati határon: A Hunyadi Mátyás Baráti kör (a HOHE tagja) kiadása, 2006.

Magyar Királyi Hunyadi Mátyás Reáliskolai Nevelőintézet Értesítője. Az iskolaparancsnokság kiadása. Kőszeg, 1939.

METZ Rezső (volt növendék): Írásos közlése

Növendékek, hadapródok, hallgatók 1868–2004, Magyar katonai tanintézetek a honvédtiszti előképzés és képzés szolgálatában. HM Hadtörténeti Intézet és Múzeum kiadása. Budapest, 2009.

OTTLIK Géza: Iskola a határon. Magvető Kiadó, Budapest, 1983., hetedik kiadás.

RÁSKAY Pál és SZABÓ Zoltán: A Kőszegi „Hunyadi Mátyás” Katonaiskola története 1856–1918–1945. HM Hadtörténeti Intézet és Múzeum kiadása 1995

SAY Gyula: Visszatekintés. Egy zászlós emlékei. Sopron – Ausztrália – Egyesült Államok. Nereus Kiadó Bt. Hévíz, 2002.

SOMOGYVÁRY Géza: (volt növendék) írásbeli közlése, és ünnepi beszéde (Kőszeg, 2016 jún. 18.)

SZAKÁLY Sándor: A magyar katonai elit, 1938–1945. Magvető, Budapest, 1987.

SZÉLL Kálmán: Előszó és utószó. In: Say Gyula: Visszatekintés. Egy zászlós emlékei. Sopron – Ausztrália – Egyesült Államok, Nereus Kiadó Bt., Hévíz, 2002.

SZÉLL Kálmán: Matók Leó (1928–1951) hősi életáldozata. Vasi Szemle, 2007. 61/2. 285–302. old

SZÉLL Kálmán: Nyomasztó évek, pislákoló remények I. rész. Vasi Szemle 2009. 63/3 302–324. old.

TIRTS Tibor: Kőszegi éveim (1938–1942). Kézirat (készült néhány példányban). (Egán Ede tulajdonában.)

VÁRHALMI Iván: A hadapródiskolai tisztképzés története 1840–1945. Magánkiadás, Budapest 2008.

JEGYZETEK

1	A Hunyadi Mátyás Katonai Alreál jelmondata. Az iskoláról szóló jelen írásomban az intézet történetével csak oly mértékben foglalkozom, amennyit saját kőszegi iskolai tapasztalataim és élményeim megértése megkíván. A témával részletesen foglalkozni akarók részére ajánlom a Ráskay Pál és Szabó Zoltán által írt, e tárggyal foglalkozó – a forrásmunkák közt megjelölt – könyvet, amely két kiadást is megért.
2	A Reitschuléből (lovas iskolából, azaz lovardából) átvett germanizmus
3	Később megtudtam, hogy a hadnagynak valóban a „tekintetes” megszólítás illetve címzés jár, ám apámat a háború után valóban hadnagyként nyugdíjazták, de előtte még főhadnagynak előléptették, s a polgári életben nem sokat törődtek a katonai szabályokkal, így – annak idején – „nagyságos” volt, a Kádár-korban pedig plakátragasztó...

„KÜLÖNB EMBERT,TELJESEBB MAGYART”1

„KÜLÖNB EMBERT,
TELJESEBB MAGYART”¹