Dabóczi Dénes: Az ezüsttáltól a kádig. Kiad. Sárvár Város Önkormányzata, Sárvár, 2015. 123 oldal
Hazánkban kevés vidéki muzeológusnak adatik meg, hogy nyugállományba vonulása alkalmával munkahelye – vagy annak fenntartója – új és régebbi írásaiból összeállított, reprezentatív kötetet jelentessen meg a tiszteletére, mint ahogy tette ezt Sárvár Város Önkormányzata Dabóczi Dénes művészettörténészt búcsúztatva. A muzeológus 1978-tól az idei esztendő elejéig harmincnyolc évet dolgozott a Nádasdy Ferenc Múzeumban, melynek 2002–2006 között megbízott igazgatójaként is tevékenykedett. Kutatási területe elsősorban az iparművészet, évtizedeken keresztül gondos gazdája, gyarapítója és ismertetője volt a sárvári múzeum ilyen jellegű, értékes gyűjteményének. A most megjelent könyv gazdag tudományos munkásságának néhány gyöngyszemét, valamint írásainak bibliográfiáját tartalmazza.
A szombathelyi Yeloprint Nyomdában készült kötet A/4-es formátumú, 124 oldalnyi matt műnyomó papírra készült, borítója keménytáblás, fényes fóliával. Mind ezt, mind a belső íveket nagyszámú, kvalitásos színes fénykép díszíti, illusztrálja. A szöveg mindvégig duplahasábos, jól áttekinthető (a szerkesztés a fotókkal együtt Pajor András munkáját dicséri). Az egyes fejezetek oldalait eltérő színű bordűr-sávok keretezik, megkönnyítve a tájékozódást. A kiadványt jó kézbe venni, szemre kellemes belelapozni, szigorú kritikaként talán csak a fotókon szereplő műtárgyak hátterének el-, illetve meghagyásával kapcsolatban említhető egy-két helyen némi következetlenség.
Bevezetőként Kondora István sárvári polgármester köszöntője olvasható, majd Takács Zoltán Bálint múzeumigazgató meleg hangú búcsúztató sorai. Dabóczi Dénes három iparművészeti tárgyú írása annak ékes bizonyítéka, hogy egy művészeti katalógus vagy gyűjtemény-ismertetés – sőt esetünkben nem is egy, hanem mindjárt három – összeállítása komoly tudományos felkészültséget igényel, és jeles szakmai teljesítményként értékelendő. A pályatárs és régi barát, egykori megyei közgyűlési elnök Markó Péter személyes hangvételű gondolatai választják el ezt az egységet Dabóczi tizenkét részes, a Sárváron az elmúlt évtizedekben bemutatkozó művészek frappáns kiállítási megnyitóit tartalmazó, inkább képzőművészeti jellegű ciklusától. A záró fejezet a szakmai életrajzot és bibliográfiát, valamint a rövid angol nyelvű rezümét foglalja magába.
A legnagyobb szakmai figyelemre alighanem az első, Tasnádiné Marik Klárának (1903–2004) az 1990-es évek elején a sárvári múzeumba került üveggyűjteményét bemutató tanulmány számíthat, amely az ünnepelt többi írásától eltérően első közlése tárgyának. A 433 darabos, számos kiemelkedő kvalitású alkotást is tartalmazó kollekció két évszázad európai és hazai üvegművészetének adja keresztmetszetét. A katalógus alapját a téma nemzetközi szakértőjének számító gyűjtő feljegyzései képezik, melyeket Dabóczi rendszerezett, kiegészített, szükség esetén pontosított. Leírásai, adatolása, precíz nyelvezete, kifejezéseinek gazdagsága, szakirodalmi tájékozottsága élményszámba menőek. Az írás három része a gyűjtemény érdekességeit és unikátjait, szecessziós üvegeit, valamint kortárs magyar üvegművészek munkáit ismerteti.
Dabóczi második tanulmánya a neves Vas megyei gyűjtő, Verebi Végh Gyula egykor a bozsoki kastélyban őrzött iparművészeti gyűjteményét – illetve annak múzeumba került részét – ismerteti. Metódusa eltér az előzőtől, nem katalógus-tételekbe rendezve, hanem esszészerűen dolgozza fel témáját. Az üvegművészet mellett ebben az együttesben kerámia, textil- és bútorművészeti alkotások is megjelennek, köztük olyan kiemelkedő darabokkal, mint egy késő-reneszánsz, XVII. századi magyar láda intarzia-berakással, egy 1666-ban készített úrihímzéses kendő, vagy egy ugyancsak a XVII. századból származó, kissé rejtélyes történetű török terítő.
A Nádasdy Ferenc Múzeum gyűjteményének kiemelkedő jelentőségű részét képezik az 1875-ben Sárvár birtokába jutott, és 1944-ig részben itt is lakó bajor királyi családnak, a Wittelsbachfamíliának a II. világháború végén a sárvári várban elrejtett használati tárgyai. A mintegy 1300 darabos, regényes sorsú együttes 12 reprezentatív festmény mellett ötvöstárgyakból, ezüst dísz- és használati tárgyakból, illetve étkészletekből, valamint porcelánedényekből állt. Legjelentősebb darabjait a kollekció történetének rövid bemutatását követően Dabóczi alapos szakmaisággal összeállított katalógusba rendezve tárja az olvasó elé.
Különösen élvezetes az a tucatnyi portré, illetve kiállítási megnyitó-szöveg, amelyek önálló fejezetét képezik a kiadványnak. A vernisszázsokon elhangzó ismertetőket sokan csak amolyan szakmai ujjgyakorlatnak gondolják ugyan, ezt azonban az ilyen alkalmakra mindig alapos felkészültséggel érkező Dabóczi írásai szemléletesen cáfolják. A remekbe szabott kis írások a tárgyukat képező művészek vagy tárlatok érzékletes ismertetése mellett gondot fordítanak arra is, hogy tágabb kontextusukat is bemutassák. Olvasásuk külön-külön is érdekes és tanulságos, egyben viszont írójuk sokoldalúságát és tájékozottságát illusztrálják.
Dabóczi Dénes Az ezüsttáltól a kádig című kötete méltó lezárása egy nagy tudású művészettörténész aktív múzeumi pályájának. Ez ugyan egyik oldalról most lezárult, szakmai része azonban remélhetőleg még számos gyöngyszemmel gyarapodni fog, melyek iránti várakozásunkat a jelen kiadvány színvonala és érdekességei is erősítik.
Kostyál László
Zsámboki Árpád: Hétköznapi hazaszeretet. 25 éves a Vas Megyei Honismereti Egyesület. Szombathely, 2016. Vas Megyei Honismereti Egyesület, 144 old.
A hazaszeretet fogalmát ma már Radnóti klasszikussá nemesedett verse, a Nem tudhatom jeleníti meg számomra. A hétköznapi hazaszeretetet pedig a honismeret testesíti meg: a mindennapi apróságok, amelyeknek részesei, alakítói vagyunk. Radnóti versében a bakterház sok gyerekkel, a gyárak udvarán hempergő komondor, a bokor, a virág, amelyeknek nevét is tudja: szokások, apró babonák (az iskolai feleltetést elhárító utcai kő), amelyekre föl sem figyelünk. Olyanok, mint a levegő, ha nincs, akkor érezzük hiányát. Igen, a hazaszeretet, a honismeret elsődlegesen a szűkebb hazát, a szülőföldet jelenti!
Ezt a szeretetre méltó nemes feladatot, a múltjuk kutatását, megismertetését és megbecsültetését vállalták magukra a helytörténet kutatói. Ezt a megismertetést, ezt a megőrzést szolgálták a mára – sajnálatosan – elfelejtett falu-, intézmény-, üzem- és tsz-történetek, krónikák is.
A helytörténet kutatói az alaposabb munka érdekében egyesületet is alapítottak. Az 1990-es évtized elején alakult számos vasi egyesület közül azonban ma már csak néhány működik. Kivételnek azok számítanak, amelyek élén fáradhatatlan elnökök állnak. Ilyen a Rumi Rajki Műpártoló Kör Balogh Péter elnökletével, illetve az 1991. január 26-án újjá alakult (mert ha nem is egyesületi formában, de már az 1970-es évek elejétől működött) Vas Megyei Honismereti Egyesület, melyet Dr. Szabó László vezetett 1999-ig. Azóta Zsámboki Árpád szervezi, irányítja elkötelezettséggel, hivatástudattal. A negyedszázados évfordulóra (2016. április 9.) a tevékenységét dokumentáló kötet jelent meg. A célt így fogalmazta meg a kötet szerzője, Zsámboki Árpád: az egyesület „...elsődlegesen a magyarság és a társadalom önismeretét szolgálja, ápolja a szülőföld, a lakóhely és tágabb értelemben a haza iránti elkötelezettséget és megbecsülést.” Műfajaként krónikának, leltárnak, a végzett munka tükrének nevezi a kötetet. Az összeállítás ennek a célnak dicséretesen megfelel. Egy valami azonban hibádzik: a számos dokumentum értékű fotó aláírása, a személyek megnevezése elmaradt! Kár!
A kötetet Majthényi László megyei közgyűlési elnök köszöntője vezeti be. Ezt követi az előszó, a köszönetnyilvánítás, az előzmények és a megőrzésre, megemlékezésre méltó elődök névsora. Az újrakezdés történetét is fontos volt a jövő kutatói számára rögzíteni.
A két és fél évtizeden át végzett munka mennyiségében és változatosságában is meglepő. Még inkább az, ha az egyes programok mögötti sokrétű szervező, előkészítő munkát, személyeket is számba vesszük. A tematikában is változatos kötet beszámol a négyévenkénti közgyűlésekről, tisztújításokról, szakmai törekvésekről. Hét ilyen esemény volt az egyesület életében. Ugyancsak hét országos és regionális rendezvénynek is gazdája volt. (Mint a meseszámok!) Például: 2010-ben Kőszegen a 38. Országos Honismereti Konferencia; 2005-ben Csepreg és Bük adott otthont a XIX. Országos Önkéntes Néprajzi Gyűjtőtalálkozónak; 2007-ben Szombathelyen a Dunántúli megyék és határon túli helytörténészek konferenciája; 2014-ben a XV. Országos Kiadványszerkesztői Konferencia a megyeszékhelyen. Az országos diákvetélkedőket (1994/95, 2000/2001, 2004) is fontos volt följegyezni a krónikában. A Vasi Emlékezet programokban részint események (Trianon következményei, Gulag, kitelepítések), részint pedig jeles személyek megidézése emelendő ki. Megemlékeztek az eltűnt falvakról is Pungor Zoltán javaslatára. Íme: Császt, Hóró, Szentkirály, Lugos, Tótfalu, Himfalva, Dorogfalu, Csékéd. Már a nevük is ismeretlen számunkra! Minden tisztelet azoknak a tagoknak, akik a feledésből – legalább néhány órára, ha csak kevesek számára is – visszahozták e falvakat. Eltűnésükre az egyesület kezdeményezésére kopjafákat, emlékjeleket is állítottak.
A tagság mindennapi tevékenységének örömeiről, eredményeiről, nehézségeiről szólnak a Megyei Pátria Napok rendszeresen visszatérő konferenciái. Az elsőt 1994-ben rendezték, a huszonkettediket 2015-ben.
Külön fejezetet szentel a kötet a Vasi Szemle mellett helytörténeti témákat földolgozó jeles publikációs fórumnak, a Vasi Honismereti és Helytörténeti Közleményeknek. Az 1974-ben először megjelent folyóirat számos érdekes és új kutatást mutat be ma is. 40 év után azonban – elsősorban anyagi okok miatt – sajnos bizonytalannak látszik a megjelenése. A korábbi évi négy szám mára kettőre csökkent, de még így is az utolsó a 2014-es esztendő első száma. Kár lenne, ha – Mayer László alapos szerkesztői munkája ellenére – elsorvadna ez a folyóirat!
Az egyesület kiadványai sorában fontos szerepet kap a helytörténettel foglalkozó személyek lexikona 1985-ben, 1990-ben újabb személyek adataival bővítve. 2010-ben Hittel és tettel címen foglalta össze 133 kutató életrajzát és munkásságát egy újabb kötet. Nélkülözhetetlen dokumentumai a megyei helytörténetnek.
A szülőföld vonzásában címmel olvasható fejezet 15 kutató vallomása a szerkesztő által megfogalmazott kérdésekre, amelyek a kutatómunka indítékaitól – a vallomástevő munkáján át – a honismereti tevékenység jövőjéig terjedtek. Megszólaltak a partner egyesületek, intézmények képviselői is az egyesülettel való kapcsolatukról.
Zsámboki Árpád összegyűjtötte a honismereti munka elismerését dokumentáló kitüntetéseket – Bél Mátyás Emlékérem (a legmagasabb országos elismerés), Honismereti Munkáért Emléklap (Honismereti Szövetség), Pável Ágoston Emlékplakett (megyei közgyűlés), Szülőföldért Díszoklevél (egyesületi elismerés). Olvasható itt az alakuló rendezvényen megjelent 62 személy és a napjainkban is tevékenykedő 65 tag névsora. Az egyesületet, az egyesületi tevékenységet megörökítő publikációkból közel másfélszáz tételből álló válogatott bibliográfiát állított össze Szalainé Bodor Edit.
Gál József
Kalocsai Péter: A Szövőtől az Antalon át a Nyitráig. Az alapfokú oktatás története Szombathely vasúton túli, keleti városrészén (1928–1956–2016). Nyitra Utcai Iskola Alapítványa, Szombathely, 2016. 272 old.
Új könyvvel gazdagodott a szombathelyi iskolatörténet. Kalocsai Péter a vasúton túli városrész, az egykori Éhen telep iskolájának/iskoláinak históriáját írta meg. (A korábbi években megjelentek közül néhány: a Nagy Lajos Gimnázium / Kővári Ferenc; a Kanizsai Dorottya Gimnázium / Wirth Zsuzsa; Hevesi Ákos Szakközépiskola és Szakmunkásképző / Keszthelyiné Sranger Márta; Horváth Boldizsár Szakképző / több szerző; Zrínyi Utcai Általános Iskola – előzmény az első fiú polgári / Szőke Dezső; Kámoni Általános Iskola / több szerzős; Eötvös József – ma Remenyik – Általános Iskola / Harkány Tibor; Paragvári Utcai Általános Iskola / Fülöp Katalin).
A szerző könyve fontos dokumentációja az oktatás szavakban állandóan hirdetett fontosságának (melyet az oktatáspolitika napi gyakorlatában azonban elfed az örökös pénzhiány). Nemcsak a szombathelyi, de szinte a hazai oktatás egészére – időszakonként, de akkor nagyon! – jellemző volt az iskola-, illetve tanteremhiány. Eötvös 1868-as népiskolai törvényének megjelenésekor – amely kötelezővé tette a 6–12 éves korosztály számára a mindennapos iskolába járást – Vas megye 646 községe közül 297-ben nem is volt semmilyen iskola. Szombathelyen volt, de a lakosság számának növekedésével a gyorsan sokasodó tanköteleseknek csak nehezen tudtak osztálytermet nyújtani, még úgy is, hogy az újonnan épített iskolákban osztályonként 60 gyermeknek kellett helyet teremteni. (Valójában több helyen 80 fő is volt egy tanteremben.) A tankötelesek gyarapodásával állandósult a szombathelyi iskolák „túltömöttsége”.
Csak nagyon lassan épültek meg a szükséges iskolák. A központi (Szily János utcai) első iskola mellett, amelyet folyamatosan bővítettek, csak 1897-ben nyílt meg a város második községi iskolája (ma Dózsa György utca, kollégiumként működik), a harmadik 1904-ben (ma Hefele Szakképző), 1910-ben az Aréna utcai (akkor egyemeletesként, ma Kanizsai Dorottya Gimnázium). Igaz, időközben fölépült három felekezeti iskola is: Püspöki (1872), Zárda (ma Paragvári 1905), neológ izraelita (1894). A vasúton túli terület, az Éhen telepi (Kalocsai Péter dolgozta föl a történetét) gyerekeknek részint az I. kerületibe (így nevezték a mai „Hefelét”), részint a város többi iskolájába kellett járniuk. Csak az 1920-as években indult meg – a magyar oktatástörténet XX. századi legjelentősebb politikusának, Klebelsberg Kunónak irányításával – az az iskolaépítési program, melynek része volt a tanyai iskolák építése is. Minisztersége idején épült föl a város három elemi iskolája. Elsőként – és ezzel hosszú idő után megoldódott (igaz csak egy ideig!) a vasúton túliak intézményigénye – a Szövő utcai, 1928-ban. (A következő években a Rákóczi úti és a mai Reményik iskola)
Kalocsai Péter könyvének első egységében az 1928-ban átadott és 1944-ben lebombázott épület történetét (emlékoszlop jelzi a Zanati és Szövő utca sarkán) – a tervezéstől az átadásig (emlékoszlop jelzi itt) – mutatja be alapos dokumentáció alapján. A kötet alaposságára jellemző a 835 hivatkozás!
Az oktatás-szervezés gondjai fontos dokumentumának tartom (ez már a Szövő utcai történet) a kötetnek azt a részét, amely a háború utáni iskolaállamosítást, a 8 osztályos iskola megszervezését és a bombázások miatt jelentkező épülethiányt mint halmozottan jelentkező nehézségek sorát ismerteti. Szól a tanításon kívüli közművelődés szerepéről, amely a magyar oktatástörténet máig egyik legjelentősebb politikusának, Eötvösnek és utódjának, Trefort Ágostonnak a tevékenységében már megjelent, és a „Szövőben”, a későbbi kultúrházak programjában is meghatározó volt. Bemutatja az úttörő mozgalom kezdetét is.
A bombázások után egy évtizeddel, 1955-ben kezdődött meg az egykori Szövő utcai „pótlása”, az Antalnak nevezett új iskola építésének előkészítése, amely nem a zajos Zanati út mellett, hanem a mai Nyitra utcai – akkor még üres – telken épült föl. Eredetileg 12 tantermesnek tervezték, a pénzhiány miatt azonban – a csaknem félmillió forint értékű társadalmi munka mellett is – csak hat tanterem épült föl az 1956/57-es tanévi nyitás kezdetére. A szerző részletesen bemutatja az épület fokozatos bővülését, amelyet a tankötelesek számának emelkedése (emiatt szükségtantermeket is ki kellett alakítani), illetve a korszak pedagógiai törekvései (például politechnikai tanműhely) tettek szükségessé. Kiemeli, hogy a város általános iskolái közül ennek van a legnagyobb zöldterülete. Szól az iskola névadójáról, Antal Jánosról, akiről a névadáskor is kevesen tudták, hogy – Haraszti Sándor szerint – a „kommunista újságírás mestere volt”.
Az építésen túl természetesen szól a napi tevékenységről is. Kalocsai könyvében kitűnően nyomon követhető a modernnek tartott hazai pedagógiai törekvések megjelenése az Antalban: az iskolaotthonos program, szaktanterem, tagozat (itt német), művészeti oktatás, testnevelés, fejlesztő oktatás, számítástechnika, angol–magyar két tanítási nyelvű program. Bemutatja a mi életünkben is élményként megélt, rendszeressé vált szervezeti változásokat (intézmény-összevonás, intézményszétválás), amelynek egyik első jele a névváltozás: az Antal új neve a Nyitra Utcai Általános Iskola. 2001 januárjától új funkciója is lett. Az oktatás mellett közművelődési funkciót is ellátott. Újabb neve: Nyitra Utcai Általános Művelődési Központ művelődésszervező, korábban népművelőnek nevezett munkatársakkal. A 2012-ig működő intézmény még újabb neve (egyúttal új szervezete is) egy másik hasonló intézmény összevonásával: Oladi Közös Igazgatású Köznevelési Intézmény Nyitra Utcai Általános Iskolája!
A szervezeti változásokat a tanulók talán alig érzik. A pedagógusokat sokkal inkább terhelik a folyamatos tartalmi változtatások. Szerencsére hosszabb időszakokon át a tanulók kevéssé érzékelik, mert a tanórák mellett számos olyan foglalkozásnak részesei, amelyek maradandó, gyakran felejthetetlen élményt jelentenek. A szerző aprólékosan sorra veszi ezeket is, amelyeknek fontos állomásai a különböző versenyek. Tanulmányok, sport, kultúra terén egyaránt. Aztán a szakkörök, a könyvtár! A versenyeken elért sikerek alapvetően erősítik az intézményhez és az egymáshoz tartozás érzését. Arról nem is beszélve, hogy az iskola a tartós barátságok megkötésének is a helyszíne. Nem véletlen, hogy életkorunk előrehaladtával egyre fontosabbak vagy legalábbis emlékezetesek lesznek az itt töltött évek. Amikor végig olvassuk a kötetet, akkor lepődünk meg igazán, mennyi mindenre (például a kapcsolatok széles körére) kell figyelnie a jó iskola vezetőinek, pedagógusainak, melynek eredményeként mennyi mindent szinte akaratlanul is megtanulunk.
Kalocsai Péter bemutatja az intézmény vezetőit, egykori és mai pedagógusait, a napi munkát segítő gazdasági, technikai munkatársakat, akiknek tevékenysége nélkül legalább olyan akadályozott lenne a munka, mintha valamelyik osztály az órákon tanár nélkül maradna. És az (általános iskoláknál) újdonság: a szerző az 1960/61-es tanévtől nemcsak a tanulók névsorát, hanem vele együtt az osztályfotót is közli. Ez az oka a könyv fekvő formátumának. Ez kevésbé tetszik, de belátom, a tartalom szükségessé tette ezt a megoldást.
A monográfia – egyetértek a kötetet a „Nyitrában” bemutató Melega Miklósnak ezzel a műfaj-megjelölésével – nemcsak az egykori és mai diákoknak szól, hanem mindazoknak, akik kíváncsiak a hazai oktatástörténet kanyargós, néha kacskaringós, de – ugyan változóan – sikeres történetére. Az újabb hasonló iskolatörténetek megírására pedig kitűnő példát szolgáltat Kalocsai Péter könyve.
Gál József
Ilon Gábor: Kőszeghegyalja régészeti örökségének olvasókönyve. Kőszeg, 2016. 267 old. (PannonKÖR Füzetek 5.)
„A hazaszeretet tárgyiasult emlékeinek ismerete, az valami hasonló értéket jelent, mint amikor a kisgyerek kimegy a faluja erdejébe, és ott csillagvirágot talál” – mondta a kötet bemutatóján a kőszegi Chernel Kálmán Városi Könyvtárban Keszei Balázs gimnáziumigazgató, „ökopatrióta”. Ugyanekkor, 2016. szeptember 16-án, a szerző így kezdte mondandóját: „A könyv kéziratát elkészíteni csak szándék és idő kérdése.” Az időből pedig, amiből általában kevés van, Ilon Gábornak a kelleténél több jutott az utóbbi hónapokban. Betegsége miatti sajnálkozásunk mellett örömünknek is hangot kell adnunk, hiszen egy új kiadvánnyal gazdagodott a Kőszeg és Kőszeghegyalja múltja iránt érdeklődő olvasóközönség.
A megjelenéssel két évtized álmodozása vált valóra. Megszületett az olvasókönyv, amely segít eligazodni a helyi örökség jelentős régészeti értékei között. A fedőlap pontosan meghatározza, kinek is szólnak a két könyvbe, 11 és 12 „epizódba” (a továbbiakban: ep.) foglalt írások. „Készült a helyi általános iskolák felső tagozatosai és a középfokú oktatási intézmények diákjai számára.” Ez tehát a 11–18 éves tanulók korosztályait jelenti. Merész vállalkozás még úgy is, hogy – tudjuk – a szerző elolvasta az összes általános és középiskolás intézményben használt elsős és másodikos történelemkönyvet, segédletet és munkafüzetet, amelyekről kiderült, hogy a régészettudomány eredményeiből szinte semmit nem tartalmaznak. A tapasztalatok fogják eldönteni, szükséges-e – a terjedelmet, a részletező megközelítéseket, a szerkesztést és az illusztrációkat figyelembe véve – jobban elválasztani a korcsoportokat, osztályfokokat.
Az „Első könyv” (15. old. – 138. old.) Bozsok, Cák, Kőszegszerdahely és Velem; a második (139. old. – 266. old.) Kőszeg régészeti örökségét tárgyalja. Prof. dr. Sümegi Pál, a Szegedi Tudományegyetem Főiskolai és Őslénytani Tanszékének geológus-régészi ajánlásával (9. old.) és a szerző bevezetőjével (11. old.) hangolódhat rá az olvasó a számos különlegességet tárgyaló fejezetekre.
A recenzens örvend az olyan ismertetőnek, amely karakteresen összefoglalja a mű lényegét. Már a Bevezetés első mondata meghatározza a legfontosabb célt és üzenetet: „Nagyon fontosnak tartom leírni és kimondani: a hazaszeretet nem létezik, nem élhet a hely történetének, ismeretének és annak tárgyiasult emlékeinek megóvása nélkül”. (A szerző kiemelése.) A 267 oldal ennek megfelelően kalauzol és tanít.
A kötet a szerző életében cezúrát is jelent. Nemcsak azért, mert a megjelenés Ilon Gábor (1956. október 01.) 60. születésnapi ajándékaként is felfogható, hanem mert munkásságának egyfajta tömörített összesítéseként is értelmezhető még akkor is, ha több mint 100 régészeti feltárást tudhat maga mögött. Harmincöt év ásatási tapasztalatának terméséből természetesen csak fragmentumok kerültek az olvasókönyvbe, amelyben számos más szakember eredményeivel, publikációival is dolgozott. A többiek mellett – az „Epizód és kirándulás”-okat követő „Irodalom”-ban – találkozhatunk Bándi Gábor, Rómer Flóris, Bakay Kornél, Miske Kálmán és Holl Imre nevével is. „A könyv minden egyes részletében igyekeztem korrekt lenni, az etikai szempontokat betartani, és ragaszkodni a történelmi hűséghez, illetve az eredeti szerzők mondanivalójához” – olvashatjuk. A kötet „kirándulás”-ai számos helyre (Cák, Velem, Bozsok...) kalauzolják az olvasót. A szerző választ keres – például – arra, hogyan segíthet egy városi polgár, egy diák a régésznek; mit tudunk a Kőszeg határában feltárt római kori iparrégészeti emlékről; vagy, hogy ki volt Miske Kálmán. (Arcképe kétszer is szerepel.)
Talán megengedhető némi szubjektivitás, azt is példázva, hogy mindenki megtalálja a számára kedves és különösen érdekes témákat. E sorok írója nem mehet el szó nélkül a Szent Vid bronzművességét és az 1929-ben előkerült aranykincset bemutató (2. és 3. ep.) ismeretanyag mellett. A kőszegi Fő tér alól előkerülő késő vaskori falu (4. ep.), vagy a Kőszegi család toronyvárát (8. ep.), a vár- és a városalapítást, az 1532-es ostrom régészeti megközelítését (9. ep.) taglaló fejezeteket ugyanúgy említhetném, és a „kedvenc” témák felsorolása így sem teljes.
A tetszetős kiadvány tipográfiai munkáit Trifusz Péter végezte. A mutatós kartoncímlap a kőszegi Jurisics tér újabb megjelenítésével hívja fel magára a figyelmet. Rendkívül nagyszámú fekete-fehér fénykép, térkép és helyszínrajz gazdagítja a fejezeteket. Sajnos, egy részük a kicsinyítés következtében csak nagyítóval (17., 100., 183. old.) értelmezhető.
Ilon Gábor, a régész a hátsó fedőlapon is megmutatkozik. Több vitathatatlan érdeme mellett vállalja és képviseli a nézetet, mely szerint „az 1711 utáni örökségünk hiteles megőrzésére is törekednünk kell” – főként, mert ez a régészet által már nem kutatandó korszak.
Nagy vállalkozás, úttörő munka a Kőszeghegyalja régészeti örökségének olvasókönyve. Bár a szerző célközönségként konkrét korcsoportokat határoz meg, ha rajtam múlna, legszívesebben levetetném a borítóról a hétköznapi, lokálpatrióta olvasóközönséget „kizáró” mondatot! A régészeti tudásgyűjtemény – megjelenésének időpontjától – alapműnek számít, s méltán tarthat számot széleskörű érdeklődésre. Olyan könyv, amelyet nem „kiolvasni”, megtanulni, hanem olvasgatni, visszavisszalapozva, ha úgy tetszik, ízlelgetni kell, hogy még inkább értő, elkötelezett hívei lehessünk térségünk és Kőszeg feltárt értékeinek.
Tóthárpád Ferenc
Wellner Lőrinc: Répcementi bokréta. Elbeszélések. B.K.L. Kiadó, Szombathely, 2015. 296 old.
A sokszínű történeteket csokorba gyűjtő mű előzménye 2008-ban készült el néhány sokszorosított példányban a családtagok részére. Ennek bővített változatát, ugyancsak házi kiadásban 2011-ben kapták meg szerettei. E történeteket egészítette ki újabbakkal a tanár úr a következő években. A kötet szerkesztését fia, Wellner Ervin végezte el, míg a kiadáshoz szükséges előjegyzéseket felesége gyűjtötte össze. A mű egy évvel a szerző halála után jelent meg a B.K.L. Kiadó gondozásában, a helyi és a büki városi önkormányzat támogatásával.
Az írásokban feltárul előttünk Wellner Lőrinc (1828–2014) életútja kisgyermekkorától napjainkig. Megismerjük a szeretett családtagokat, a gyalókai – ez volt a tanár úr szülőfaluja – embereket, köztük a szerzőre meghatározó hatást gyakorló Jánosi Gyula igazgató-tanítót. Bemutatja a kis falu hétköznapjait és ünnepeit, az 1848 októberében a szomszédos mezőn a visszavonuló horvátok és magyarok között zajló ütközetet, a XX. században egy ideig még élő népszokásokat. Nyomon követhetjük iskolás éveit a csepregi polgáriban és a kőszegi tanítóképzőben, de megismerhetjük e települések legfontosabb II. világháború alatti történéseit is. Szemtanúként vall a „felszabadító” katonák zabrálásairól és erőszakoskodásairól, a Rákosi-diktatúra sanyargató intézkedéseiről. Elmaradhatatlanok katonaélményei – tiszthelyettesi iskolát is végzett –, törzsőrmesterként szerelt le. Ezt követően indult tanítói-tanári pályája Undon, majd a szomszédos településeken, s végül Csepregen folytatódott. A katonás fegyelem, a hazafias és vallásos érzület élete végéig jellemző volt rá. A nagyközségben átvette a honismereti kör vezetését, rengeteg munkával, családi és baráti segítséggel létrehozta s ápolta Csepreg és a kistáj jelentős értékét, a helytörténeti gyűjteményt, melyről a könyvben is nagy szeretettel ír.
A mű második részében, de itt-ott a személyes emlékek közt is bemutatja a magyar történelem fontos személyiségeit, néhány jeles költőnket, más híres emberünket. Mellettük foglalkozik a csepregi zsidósággal, a településen dolgozó munkaszolgálatosokkal, a zenész cigányokkal, a répcevidéki búcsúkkal, a csepregi vásárral és a térség utóbbi évtizedeit befolyásoló büki gyógyfürdővel is. Belekerült a műbe az erdő fohásza; olvasható erdélyi népmonda Torockó egykori váráról Gyulai Pál, az 1818. évi őrségi esküvő Nemesnépi Zakál György, a kulákok hortobágyi száműzetése pedig Kiss Jenő írása alapján.
A novellisztikusan megírt történetek könnyen olvashatók, és sok helyen érezzük a szerző szépírói vénáját. Mivel a könyv fontos helyismereti adatokat is tartalmaz, jelentős a forrásértéke. Viszont a művet nem lektorálták, így évszámai több helyen pontatlanok, s néhány történelmi adata is módosításra szorul. Ezért a könyvtárakba került példányokhoz hibajegyzéket készítettünk, nehogy a tanulók stb. hibás adatokat vegyenek át dolgozataikba.
Sági Ferenc
Bokányi Péter: „... itt álltál valaha”. Esszék, tanulmányok. Savaria University Press, Szombathely, 2015. 226 old.
Dr. Bokányi Péter frissen végzett tanárként, első közlésre kerülő kritikáit írva akkor jelentkezett be az irodalmi életbe, amikor e sorok írója – részben irodalmi, részben életstratégiai okokból – éppen kifelé tartott belőle. Az „irodalmi élet” esetünkben a szombathelyi Életünk folyóirat szerkesztőségét, az akkor még a mostaninál nagyobb jelentőségű papírfolyóiratok kritikai rovatait s azt a szépirodalom körül megképződő kapcsolati hálót jelenti, amely nélkül magányos farkasnak lehet lenni az irodalomban, de irodalmifolyóirat-szerkesztőnek aligha.
Márpedig Bokányi Péter most már jó két évtizede – ezen idő nagyobbik részében főszerkesztő-helyettesként – szerkeszti a folyóiratot, mely ugyan fénykorát elismerten az 1980-as években élte, de hogy azóta is igényes lap maradt, a korábbinál több értékes regionális tartalommal és ízzel, abban neki is jelentős szerepe lehet. S miközben a Vas megyeiekre szerencsére többnyire még ma is jellemző mosolygós alkalmazkodóképességgel, jól együtt tudott dolgozni a változó, de egyaránt igen markáns főszerkesztői személyiségekkel, aközben szinte észrevétlenül vált az ezredforduló újabb irodalmának országosan is jegyzett, képzett szakértőjévé.
Kritikusi munkássága részben saját korosztályának irodalmával kapcsolatos, s széleskörű történeti és poétikai ismeretekre támaszkodik. Irodalomtörténészi névjegyét a történelmi regényről szóló alapos és logikus disszertációjával tette le, amely nyomtatásban is megjelent.
Eddigi írásos munkásságának harmadik nagy témaköre a vasi szülőföld irodalomtörténeti hagyományainak számbavétele, az e hagyományban kiemelkedő alkotók számon tartása, illetve olyan kapcsolódási pontok felfedezése és jellemzése, amelyekről eddig nem volt tudomása a vasi irodalomismeretnek.
Az előttünk fekvő könyv 29 írása közt előfordulnak módszeres és „szabályos”, lábjegyzetelt tanulmányok, akadnak szabadabb dikciójú, de azért inkább tudósi, mintsem artisztikus esszék, továbbá cikkek, beszélgetés és még más műfajú írások is. Értekező próza mind; közös vonásuk a Vas megyei téma vagy legalább vonatkozás, de ez sem kivétel nélkül, hiszen a Surányi Miklós Széchenyi-regényét mint a történelmi életregény műfajának jelentős példáját méltató tanulmány semmiféle közvetlen Vas megyei vonatkozást nem tartalmaz. Nagy László – akiről a szombathelyi városi tévé számára készített dokumentumfilm-sorozat szövegkönyve és egy lényeglátó évfordulós esszé is szól – ugyancsak inkább a „régió” szellemi hagyományához tartozik, s így persze Vashoz is. A szépirodalmi tárgy vagy vonatkozás sem abszolút közös nevező, mert akkor nem volna hova tennünk azt a két írást, mely egy-egy, idő előtt eltávozott kőszegi képzőművész (Kodolányi László, Tornay Endre András) emléke és munkássága előtt tiszteleg.
Kőszeg egyébként kristályosodási pont. A kötet alapján Vas megye szellemi fővárosának „gondolhatnók” – ámbátor ez az igealak a nagyon szombathelyi és legendásan választékos Lőrinczy Huba irodalomprofesszor szóhasználatát idézi, akiről bensőséges emlékezést olvashatunk itt. Kőszeg Bokányi Péter választott lakhelye, melyet szellemi értelemben is „belakott” az elmúlt időszakban. Ha jól számoltam, akkor kilenc írás tanúsítja ezt a kötetben, s nem is a legmellékesebbek. Hogy Ottlik Géza és az igazán a 80-as évek óta beérkezett regénye ma már elválaszthatatlanul Kőszeghez kötődik a köztudatban, abban más vasi irodalmárok (pl. Fűzfa Balázs) mellett némi szerepe Bokányi Péternek és itt olvasható írásainak is lehetett. A szintén megemlegetett Kristóf Ágota (Agota Kristof) a világirodalom felé építi tovább ezt a kapcsolatot, míg a múltépítést a nyelvújítás kőszegi gyökereit jelző XVIII. század végi alkotók számon tartása, illetve annak a Kőszegi Imrének a megismertetése szolgálja, akinek a középkori Kőszeg világába visszavivő történelmi regényeit Bokányi Péter emeli ki a feledés homályából. (Számomra egyik legérdekesebb írásában más, a régióhoz kötődő történelmi regényeket is elemez. Itt bátorkodom megjegyezni, hogy a regionalitás vagy a lokális tudat történetileg akár helyettesíthette is a nemzeti tudatot, de aligha véletlen, hogy az ezt tükröző regények nem lettek a nemzeti irodalmi tudat részévé.)
Ha nem kívánjuk is iskolás módon a kötet összes írását egy-két szóval jellemezni, semmiképp sem lehet említés nélkül hagyni azt a két alkotót, akit alighanem Bokányi Péter helyezett rá a megye irodalmi térképére. Az elmúlt évtizedek rokonszenves alkatú, szorgos, megbízható minőségű prózaírói közé tartozott az ifjúkorában Répcelakon ügynökösködő Tatay Sándor és a Nemeskeresztúrhoz szoros gyermekkori szálakkal kötődött Bertha Bulcsu. Bokányi nemcsak szellemüket, műveik emlékét igyekszik ébren tartani (akár emlékkonferencia szervezésével is), hanem a szó tárgyi értelmében is organizálta a két prózaíró egykori vasi jelenlétét rögzítő emléktáblák állítását.
Bezerédj Amália (a magyar gyermekirodalom úttörője), az ostffyasszonyfai evangélikus templomban epekedő kamasz Petőfi, a most tíz éve Nagytilaj temetőjében nyugvó Nagy Gáspár, a kiválóak között talán legdunántúlibb magyar irodalomtörténész-kritikusunk: Tüskés Tibor, egyik legdunántúlibb költőnk: Takáts Gyula, továbbá – egyetlen élőként – a hetyei Ambrus Lajos (és az ő alkotói útjának rejtélye) a kötet további írásainak tárgya. Rajtuk kívül pedig – ki ne felejtessék – Berzsenyi Dánielünk és Weöres Sándor, no meg a néhai való jó Faludi Ferenc atya, az elcsatolt Rohoncon nyugvó, „aki kor- és pályatársaival megteremtette a nemzeti költészetnek egy retorikus frázisoktól mentes, csendesen alázatos, mindenkor érvényes, valóban ’szolgáló’ változatát.”
Amely jelzők – mutatis mutandis – ráillenek Bokányi Péter eléggé visszafogott kivitelezésű, de a régió irodalmi, irodalomtörténeti önismeretéhez csöppet sem szerény mértékben hozzájáruló esszé- és tanulmánykötetére is.
Gyurácz Ferenc