NAGY ZOLTÁN

 

VASI NÉPMŰVÉSZETI TÁR, XXXII.

 

A PÁSZTORBOTNAK NINCSEN PÁRJA

EGY CSAKNEM ELFELEDETT MŰTÁRGY VIZSGÁLATA

 

 

A magát kutatónak valló muzeológusnak a raktár homályából rivaldafénybe állított jeles népművészeti tárgyról egyszerű dolgokat kell megtudnia. Ki, mikor, hol gyűjtötte? Ki, mikor, hol, hogyan készítette? Mit ábrázol rajta lévő ékes díszítménye? Erre a nyolc kérdésre játszi könnyűséggel kell megadni a választ, ha a vaskos leltárkönyvet fellapozza, a fényképpel ellátott tudományos leírókartont elolvassa, a róla írt publikációt áttanulmányozza. Mit tehet azonban akkor, ha mindez csak vágyálom marad? Kutatásba kezd, lépésről lépésre haladva.

A szemre tetszetős, 108x8 cm-es, „csontgyűrűkkel” ellátott, fa szárú, faragott, spanyolozott díszű, szaru kampójú 59. 149. 1 leltárszámú műtárgy 1959-ben kapott utoljára nyilvántartási törzsszámot. Igen ám, de a boton tussal jól látható módon még egy korábbi leltárnaplót idéző 48/994. számcsoport is ékeskedik. Mindkét naplóból együttesen sem lehetett megtudni annál többet, mint azt, hogy a Vas megyei Bögötéről került be a Savaria Múzeum néprajzi gyűjteményébe, noha egyik évben sem volt e helyről műtárgygyarapodás. Szerencsére a háborúk viszontagságos éveiben nem kallódott el a Vasvármegyei Múzeum Néprajzi Tárának első, 1900–1908 közötti időkben vezetett Növekedési Naplója. Adatai szerint a századforduló első évében a 8, 9, 10, 11. sorszám alatt bejegyzett tárgyai ismeretlen tulajdonosoktól vétel útján kétségkívül Bögöte község „néprajzi átkutatásából” származnak. Célzatos utazás lehetett ez a pásztorok által lakott hely az akkoriban divatba jött népművészeti tárgyak, „néprajzi kincsek” gyűjtése idejében. Talán az is lehetséges, hogy Vahot Imre Vasárnapi Újságban írt képes tudósítása nyomán1 Sobri Jóska kanászból lett híres betyárvezér családjának lakhelyét ekkor még számon tarthatták. Lássuk be: egyszeri gyűjtőút volt ez, néprajzi tárgy a múzeumot innen azóta sem gyarapította.

 

juhászkampó

A bögötei faragott, szarugyűrűs karcolt, spanyolozott ünnepi juhászkampó szerkezete és díszítményei

 

Vajon ki tett vételi javaslatot az 1 koronát érő „tükrös”-re, a 4 koronára taksált „(pásztormunka) tükör”-re, az 1 korona 20 krajcárra becsült „birkafogó bot”-ra, valamint a 4 koronán vett kötegnyi „bárányjelző”-re?2 Joggal feltételezhetnénk, hogy az ajánlattevő a múzeum későbbi igazgatója, a Néprajzi Tár őre, a nagy tekintélyű Kárpáti Kelemen lehetett, de tévednénk. A bögötei gyűjtőben Tóth Sándor múzeumi altiszt személyét, a Néprajzi Tár ez időben „falvakat házaló szürke eminenciás”-át tisztelhetjük.3 A szűkszavú dokumentumok vallatása során kideríthető, hogy az 1908. október 11-én megnyílt kultúrpalota múzeumi kiállításának I. termében volt kiállítva ez a juhászkampó. A „pásztoréletre vonatkozó tárgyak gyűjteménye”, vagy a „terem közepén álló hosszú tárlóban... beretva tokok, faragott és berakott tükrök”, esetleg „a falon faragott mángorlók, botok, kerámia és egyéb más gyűjtések”4 között láthatta a nagyérdemű közönség a ráragasztott kék mintás szegélyű vignettán fekete tintával feltüntetett 1175-ös katalógusszámmal és a ráírt bögötei lelőhellyel egyetemben.5 A négy, pásztorkéz által készített díszes tárgy közül csupán a szaru kampójú „birkafogó bot”-ot sikerült elődeinknek később beazonosítaniuk. A pásztormunkának leírt tükör, tükrös és bárányjelző eltűnt végleg a raktár homályába, vagy származási helyét elvesztve új leltárszámon él közöttünk napjainkig, esetleg a háborúk áldozataivá válva örökre elveszett. A Savaria Múzeum néprajzi tárgyainak 1959. évi teljes átleltározása során az addig meglévő húsz juhászkampó közül összesen háromnak maradt meg eredeti lelőhelye. Egy „csontfaragású bot” Bögötéről, egy faragott fa kampó Mersevátról, illetve Vönöckről, a többi tizenhét már „arcát vesztve” pusztán csak Vas megye területéről származik. Pedig az említett Növekedési napló lajstromából kitetszik, hogy 1911-ben a 267. szám alatt „faragott pásztormű juhászbot Kemenespálfa”, 275. szám alatt „Faragott kampós pásztorbot Kemenespálfa”, 1915-ből négy „Juhászbot Nagysimonyi” megjelölés szerepel.6

Pável Ágoston 1928-ban új számozással folytatta tovább a naplót.7 1929-ben „botvégén bárányt ábrázoló juhászbot Csánig”, 1931-ben „2 juhászkampó faragott fejekkel Petőmihályfa Bognár Mihály volt juhász 73 éves munkája”, ugyanebből az évből „kosszarvból hajlított erősen megviselt juhászkampó 1859-es évszámmal Halogy, Györkös Károly juhásztól véve”, 1934-ben „Ponóczy Istvántól faragott, színes díszű juhászbot Duka” bejegyzések olvashatók. A néprajzi gyűjtemény 1948-ban 4561 darabot számlált, melynek alig fél százalékát tették ki a juhászkampók. Az ezt követő időszakban Dömötör Sándor gyűjtéseként Mersevátról, Sárfimizdóról és Vönöckről került még múzeumba egy-egy darab.8 Ez a figyelmet érdemlő gyűjteményi egység azonban a mai napig feltáratlan maradt, csupán legszebbjei – köztük a katalógusban 169. szám alatt a mi pásztorbotunk – kerültek közszemlére az 1984-ben a Savaria Múzeum dísztermében rendezett, Bécset, 1988-ban a Néprajzi Múzeumot is megjárt Népi díszítőművészet Vas megyében című időszaki kiállításon.9 Az 59. 149. 1 leltárszámú spanyolozott, faragott szarufejű ünnepi juhászkampó ez időtől máig a raktár foglya maradt.

 

spanyolozás spanyolozás spanyolozás
A spanyolozás elektro-mikroszkóp alatt készült képei

 

Ezen a pásztorboton sem felirat, sem évszám nincs, így csupán kiterjedt stíluskritikai vizsgálat során lehet mérlegelni azt, hogy a XIX. század melyik évtizedében és egyáltalán hol is készülhetett. A leltárkönyvben megjelölt gyűjtőhely csak annak a falunak a nevét takarja, ahol a megszerzés pillanatában tartózkodott a „juhászok címere”, „szép pálcája”10, de korántsem biztos, hogy azt ott faragták helyben. Hiszen a „legtöbb pásztor, különösen a faragóféle nyughatatlan természetű, helyet gyakran változtató volt” – írta az utolsó faragópásztorokat felkereső, róluk könyvet író Madarassy László 1935-ben.11

A helyi ornamentika stílusjegyeinek – köztük a spanyolozás színeinek – korjelzőként való számbavétele megkerülhetetlenül szükséges ahhoz, hogy legalább a felkutatható analógiák által behatárolt területre valószínűsíthessük a pásztorbot készítésének körzetét. Ehhez viszont szükséges a Néprajzi Múzeum, valamint a dunántúli múzeumok e tárgykörbe tartozó évszámos, feliratos pásztorfaragásait is szemrevételezni. Nem csak a juhászkampókat. Szelestey László kutatásaiból tudjuk, hogy sokan közülük a híres szombathelyi, zalaegerszegi, soproni dologházakat – fegyintézeteket – megjárva ott rabmunkaként megrendelésre mángorlókat, borotvatokokat, zsebbe való tükrösöket faragtak azon kívül, hogy „kinti életükben” szaru sótartókat, olykor furulyákat is készítettek.12 A közvetlenül vizsgálatba vont kört azonban szűkíthetjük is, hiszen ez a különleges, ökörtülökből készített kampójú pásztorbot ritkaságnak számított. Egy tucatnál nincs több belőlük együttesen sem Győr-Moson-Sopron, Vas, Zala, Somogy, Veszprém és Fejér megye múzeumaiban. Huszonkét darabot pedig a Néprajzi Múzeumban számoltunk belőlük össze hirtelen. A kampóvég vas fokos előzményre utaló kiképzése viszont mindössze egy maroknyira illik. A botvég ökörszarvból készült, díszített „csontgyűrűire” pedig alig akad példa. Úgy tűnik, hogy a szaruból készített ünnepi kampók eddig elkerülték a népművészettel foglalkozó kutatók figyelmét. A nagy összefoglaló kötetek alig közölnek belőlük mutatóba. Grafikai rajzuk csupán A magyarság néprajza I–II. kötetének lapjain tanulmányozható.13 Az itt ábrázolt emberfejt formázó szaru fejes juhászkampó két nézeti fotóját Szelestey László közölte a Vasi Szemlében, ahol jól olvasható a rajta lévő 1812-es évszám.14 A Néprajzi Múzeumban 16 280. számon fellelt műtárgyon pedig jól látszik vörös-zöld spanyolozása. Ezen a gránátalmát is ábrázoló vörös-zöld spanyolozású kampófejen lévő virágdísz pedig a Vasvár környékéről származó évszámot nélkülöző 92. 1. leltárszámú tárggyal teljesen megegyező, így mindkettő egy kéz alkotásának tekinthető.

A szaru fejes juhászkampók sorát folytatva egy példányt Domanovszky György A magyar nép díszítőművészete című kötete egyik oldalán láthatunk,15 míg egy másikat a Győr-Moson-Sopron megye népművészete 303. oldalán képtáblába szerkesztve 10 juhászkampó közül úgy kell kiválasztanunk. A Vasi Szemle 2010/2. számának 240. oldala után következő színes melléklet 5a–5b ábráin találkozhatunk a mi 59. 141. 1 leltár számon nyilvántartott, e dolgozat tárgyát képező műtárggyal. Szelestey László: Juhászkampók – nyugat-magyarországi faragópásztori remeklések című dolgozatának 239. oldalán egy rövidke mondattal elintézte kampónkat. A képaláírásban a tárgy sajnálatosan „őzfejes változat”-ként szerepel, noha a profilból és szemből fotózott szaru kampófejen felismerhetően egy jól megmintázott kos feje tekint reánk. A szaruból készült „birkafogó bot” gyűjtéskori megnevezése helytálló, hiszen a kampóvégen a XVIII. század utolsó évtizedeiben Morvaország felől behozott finom gyapjas merinói juh csavart szarvú kos fejét ábrázolja. Őrzője azonban régies kifejezéssel „birkapásztor”.

A botot a szakirodalomban meggyökeresedett módon mégis „juhászkampó”-nak szokás nevezni. Ennek a bögötei pásztorbotnak a kampója Dankovics Róbert zoológus muzeológus, preparátor szerint „több faragott és csiszolt szarvasmarhatülök-darabból készült. A mikroszkópos vizsgálat kizárta a csont alapanyag jelenlétét. A bot nyelére felfűzött gyűrűk szarulapokból kivágottak. A kampó a feldolgozást elősegítő főzéssel történő puhítás után derékszögben meghajlított, lapolt és faragott tülökvég. A peremükön faragott hét, illetve nyolcszögletű »szaruhengerek« karcolt, vésett és spanyolozott díszítésűek. Az általánosan ismert és a pásztorok között kedvelt somfa, barkóca, galagonya helyett 8-10 éves boróka bokor ágából gondosan megmunkált, ágcsomós, finomra csiszolt, viasszal kezelt. A bot feji végét rászegelt boróka gyökérnyakból faragott, simára csiszolt gömb zárja le. A kampóvégre illesztett faragott kos fej erősen sematizált. A két tülök a homlokon a művészi ábrázolásban összeforrt. Csigája kétszer fut körbe, ami az élő állatok esetében még az öreg példányoknál is igen ritka. Leginkább a merinói típus szarvához hasonló az ábrázolás. Jól látható, hogy a szarv csavarodási tengelye a vastagságával azonos, ami az alapanyag adta lehetőségekhez igazodva jeleníti meg a kosok tülkének csavarodási tengely irányú nézetét.”

A szaruelemek összeszerelésének leírását Kiss Ernő Csaba restaurátor megfigyelése alapján közöljük. „A szaru fogórész hossza 16.5 cm, mely világosabb és sötétebb, zöldes fekete színű, kilenc különböző méretű és alakú elemből tevődik össze. Az utolsó, lezáró gömb alak kivételével minden darabon egy tíz milliméter átmérőjű furat fut végig. Ezeken a lyukakon fut át a bot elvékonyított felső vége. Ebbe, a lezáró fa gömbön átütött jókora vasszeg biztosítja az egymáshoz szorosan illeszkedő szarulemezek rögzítését. A kampó körbefordulását a boton egy keresztbe fúrt lyukon beütött vas stift akadályozza meg. Maga a kampó sötét színű, melyet a lehajtott, elvékonyított végére illesztett, világos színű szaruból faragott kos fej zár le. A kos fej körbefordulását itt is egy vasszeg akadályozza meg. A juhászkampó szépségét az arányos formája mellett a faragott díszítés és spanyolozás adja, melyből négyféle színt lehet szabad szemmel megkülönböztetni. Élénk pirosat, halvány pirosat, zöldet és feketét.”

A faragópásztorok egyszerű felszerelésével: fűrésszel, fúróval, kalapáccsal, hegyes és beretvaéles kis- és nagy bizsókkal, árral, vésővel, „súrlófűvel”, vagy csiszolásra alkalmas finom szemcsés „üvegpapírral” dolgoztak. Az előkészületek: botfej fokos mintára kiképzett faragása, a szaruból kivágott gyűrűk lapolása és sima felületű tükörcsiszolása, valamint a kos fej művészi faragása időt igénylő munka volt. A megmunkált bot fejét feltehetően házi készítésű különböző színű spanyolviasszal: két rész méhviasz, egy rész festék, egy tized fenyőgyanta olvasztott keverékével díszítették. A szarugyűrűk és a kampó botra szerelés előtti „cifrálása” előrajzolás nélkül gyors ütemben készült el.

A leheletfinomnak tűnő karcolás és vésés, valamint a spanyolozás sztereo mikroszkóp alatti képe több tanulsággal is szolgál. Ferencz Eszter szilikátrestaurátor-művész megfigyeléseit idézzük. „A mikroszkópos vizsgálatok Leica MZ6 sztereo mikroszkóppal, ráeső fényben 25.0–80.0 érték közötti nagyításban készültek, melynek célja a spanyolozáshoz használt színek pontos meghatározása volt. A juhászkampón négy színt lehetett megkülönböztetni. Piros: Viszonylag egyenletes, élénk piros szín. Világosabb piros: Feltehetően talkummal jobban töltött, piros, fehér és rózsaszín szemcséket tartalmazó. Föld zöld: Kellemes egyenletes mélyzöld. A kisméretű feltöltött felületek miatt szabad szemmel sötétebb, már-már feketés árnyalatúnak tűnő szín. Szürkés-lila: Mikroszkóp alatt, a látványra szürkés-fekete szín lilás árnyalatú, tele fehér, (kobalt) kék, piros és rózsaszín szemcsékkel.” A mikroszkóp alatt a minta vésése is kitűnően látszik. „A mikroszkópos felvételeken jól megfigyelhető a formák kialakítása is ott, ahol a viasz kipattogott a mélyedésekből. A hullámvonalban bevésett növényi szár adja a fő vonalat, erre kerültek a levelek és a különböző virágfejek. A szár és a levelek vésése egységesebb, határozottabbak az ék alakú vonalak. A virágok szirmai, a középrészek porzóit jelképező pöttyök kialakítása viszont esetlegesebbek, durvábbak, cakkosak a mélyedések szélei. A kitöltés minősége: A vésett formákba, a megolvasztott viaszt elég egyenetlenül hordták fel. Valószínű, hogy a finom vonalak és nem túl mély minták nehezítették a kitöltést. Mikroszkóp alatt a viasz felülete erősen egyenetlen, repedezett. Feltehetően nem a legjobb minőségű viaszt alkalmazhatták, házi készítésű lehetett. Az összetevők nem megfelelő aránya miatt nem tudott a massza egyenletesen elterülni, »karfiolos« felületű maradt. Meghatározható a kitöltések sorrendje is. A felhordott színek nagyítás alatt jól láthatóan néhol egymásra kenődtek. Ebből egyfajta sorrendiséget fel lehet állítani. Valószínűleg előbb a zöld szint vitték fel, ezután a piros felhordása következett, mert a kis zöld levelek felületére helyenként jutott a pirosból is. A legvégén pedig a szürkés-lila szín olvasztása következhetett, mert vannak nyomai a piros virágszirmok területén is.”

Balogh Lajos botanikus muzeológus szakértő szemmel vette szemügyre a pásztorboton látható ornamentikát. „A... Legtöbbször felülnézetben ábrázolt virágok zöme első rátekintésre leginkább fészekvirágzatnak mutatkozik, amelyeknek a középső részét alkotó kögvirágok többnyire zöldek, a lekerekített csúcsú sugárvirágok pedig pirosak, de helyenként fordított színezéssel is láthatók. A szaruból készült kampón kacskaringózó szár végálló virága alatt kiágazó oldalhajtás csúcsán egy-egy piros színű növényi rész, valószínűleg virágbimbó látható; ilyenek előfordulnak a kampó végi, kos fejt formázó faragvány mindkét oldalán is. A kampóhoz közelebb lévő szaru gyűrűn, érdekes módon megjelenik egy egyszikű növényre valló virág, noha ez is az említett kétszikű növény hajtásából ágazik ki; vonalai talán liliomot ...idézhetnek. A virágmotívumok közül leggyakrabban előforduló, először említett típus néhány helyen oldalnézetben ábrázolt, tölcsér alakú, többé-kevésbé megvastagodott, húsos vackú, végálló virágai számunkra kevésbé – közelebbről meg nem határozható – fészekvirágzatú növényfaj, mint inkább a gránátalma virágát idézik... Véleményünk szerint tehát a pásztorboton látható virágminták többsége a gránátalma elvont ábrázolása, amely egyszerre idézi virágának képét, illetve emlékeztet a félbevágott gyümölcs sok magvú termésére.” E feltevést megerősíti Jávorka Sándor – Csapody Vera több kiadást megért, rajzos növényhatározója is,16 melyben a Punica granatum – régies magyar nevén pomagránát – háromnézetű rajza megegyezik a fenti szakszerű leírással.

 

gránátalma

Díszítmény részlete: ’Punica granatum’ (gránátalma, a pásztorbot jellegzetes díszítménye) felülnézeti képe

 

A gránátalma a Kelet népei körében az ókor óta nagy tiszteletben áll. A régi legendákban az élet fája, a keresztény hagyományban a tudás fájának jelképe. Mint annyi más népében, a magyar néphagyományban, népművészetben is a szerelem, a termékenység és a hűség régi jelképe. A faragópásztor ünnepi viseletének jeles tartozékát biztos kézzel, tudatosan szerkesztett kompozícióval, felhalmozott ismeretei birtokában alkotta meg. Még arra is volt figyelme, hogy a spanyolozás során színritmust alkalmazzon. Ezen a juhászkampón mind a négy, időrendben egymást követő népművészeti stílus – ékrovás, vésés, karcolás, a kos fejnél plasztikus faragás – korai ötvözése figyelhető meg. A kampó felső részének szegélye ékrovással „futó kígyó” mintára keretezett, ezen belül a virágok indái karcoltak, míg a páros levelek egy-egy ellentétes metszéssel faragottak. Ezeket a szirmokat, kelyheket apró fúrt lyukakkal bizsók heggyel, vagy apró „esernyődrótból reszelt” vésővel kanyarították, metszették ki. A faragópásztor a mindössze 3–4 cm hosszú, egy cm széles tükrű szaruhengereket külön-külön szálirányra merőlegesen dolgozta meg. Sietős munkája mikroszkóp alatt elnagyoltnak látszik, de szabad szemmel nézve ez nem tűnik fel. Kézi nagyítón keresztül azonban láthatjuk, hogy a spanyolozás felhordása sem különb. A kicsi vájatokat szemrevételezve jól kivehető, hogy forró késheggyel nyomkodták be a viaszt, de arra már nem tartottak igényt, hogy azokat szépen el is simítsák.

A spanyolviasz zöldje közelről leginkább piszkos szürkének látszik. A vörös spanyolviasz mellett halványabb, rózsaszínnek tetsző színt is felfedezhetünk, ami igazán egyedivé teszi pásztorbotunkat. Kiterített palástrajzán a kompozíció alkotási folyamatán túl a színek tudatos váltogatása is megfigyelhető. Az egyik szaru gyűrűn szimmetrikusan szerkesztett páros levelű ágakon különböző nézetű – talán úrihímzésekről, vagy úrasztali terítőről lelesett – gránátalma virágok és termésük hosszmetszetei láthatók, de az egyik mellékágon liliomra emlékeztető virág vonzza magához a szemet. A másik szaru gyűrűn talán felülnézeti rózsa, míg a gyűrű középtengelyében magába visszatérő rózsaszín spanyolviasszal kitöltött rozmaring koszorú fedezhető fel. A kos fej két oldalán egy-egy bimbós, szirmos virágcsokor, míg a kampó tetején szálirányba karcolt, metszett szívből kinövő felülnézetű stilizált virágok pompáznak. A karcolt, vésett, vörös, rózsaszín, fakózöld, lilásszürke spanyolozott, egyéni alkotói képzelet szülte „tudott virágok” egyes elemei: a több nézetű gránátalma-ábrázolás és a házi készítésű spanyolozás sajátos színvilága az összehasonlító vizsgálat szűrőjén fennakadt. Nyugodt szívvel elmondhatjuk: e pásztorbotnak nincsen párja! Azaz mégis akadhat egy-egy kapocs, mely más pásztorfaragású tárgyak díszítésével szoros kapcsolatba hozható.

 

palástkép palástkép
A 7–8 szegletű szarugyűrűk díszítményeinek fotómontázsai.
A kiterített palástképek az alkotás pillanatát rögzítik

 

A Néprajzi Múzeumban 97959. leltárszám alatt őrzött, Ortutay Gyula: Magyar népművészet című kötetében közzétett17 – a Vas megye népművészete című kötetben az 1840-es évekre datált –, Jánosházáról gyűjtött mángorlón vörös-fekete-zöld spanyolviasszal berakott díszítmény látható.18 A mángorló középső mezejében mulatozó sobri kalapot, fekete nyakravalót és ezüst pitykegombos mándlit viselő juhászt és kedvesét ábrázoló „Kiss János keze munkájának vélt” szerelmi ajándékon olasz korsóból kinövő egy-egy virágbokron a gránátalma több nézetű ábrázolása látható.19 Lehajló virágai megegyezők pásztorbotunk egyik szaruból metszett gyűrűjén látottakkal.

Számunkra azonban a legnagyobb kihívást ugyanezen a szaru gyűrűn található vésett, karcolt, vörössel, olykor zölddel spanyolozott páros levelű indához csatlakozó, felülnézetben ábrázolt egyedülálló virágábrázolás párhuzamának felkutatása jelentette. Kis bizsók hegyével karcolt egyszerű, karéjos szirommal övezett kör közepén feltűnő, olykor rácsszerűen elhelyezett sűrű pontok magvaknak tűnnek. A felülnézeti gránátalma ábrázolás hasonmását – egyetlen fellelhető analógiaként – a körmendi múzeumban található 64. 75. 1. leltárszámú, e környékről gyűjtött, a XIX. század első harmadára datálható, túlnyomó részben vörös, kisebb részben fekete spanyolviasszal díszített, fedőlapján geometrikus ékrovással keretezett, monstranciát ábrázoló borotvatok körbefutó oldallapjain láthatjuk.

 

Gránátalma

Gránátalma felülnézeti metszetének ékrovásos, elvont képe.
(Körmend, Múzeum)

 

A virágornamentika népművészeti tárgyon csupán két-három évszázada van jelen. A XVII–XVIII. század egy- vagy kéttengelyes szimmetrikus növényábrázolásában a kedvelt szakrális tartalmú kerti virágok közül a liliom, a rózsa, a gránátalma, később a szegfű és a tulipán volt ismeretes. E motívumokból táplálkozott a dunántúli református templomok XVIII. század végi, XIX. századi kazettás mennyezetfestése, a deszkából készült házormok díszítése és az ácsolt ládát felváltó, asztalos festők által készített, kelengyének szánt tulipános láda, a fazekas készítményeken megjelenő ornamentika, a halottas lepedők szegélyének hímes világa, az úrasztali kendők aranyszállal öltött hímzése. Az 1840-es évektől rohamléptekkel elterjedt gyári szintetikus festékekkel kezelt selyemfonál által színes virágözön borította a szűcsök készítette ködmönt és subát, kiszínesedett az eredetileg vörösfekete rátétdíszt kedvelő, minden férfiembernek kijáró, virágokkal zsúfolt – drágasága miatt 1818-tól hasztalan tiltott – cifraszűr viselete. Ilyen színessé vált a XIX. századi földművelő kisnemes, jobbágy, velük együtt a pásztorember környezete is. E körből származnak a pásztorfaragásokon megjelenő „cifrázatok” is, melyek illeszkedve a viseleten lévő ornamentikához, nagy ünnepeken, búcsúkban, mulatozáskor viselt ünneplő „parádés” pásztorbotok gazdái tekintélyét ugyancsak megnövelték. A szerelmi ajándékokon gyakori rózsa és tulipán mellett gyakorta feltűnik a rozmaring is. Nem tévedünk nagyot, ha azt állítjuk, hogy a mi pásztorbotunk szarugyűrűjén koszorúként körbefutó páros levelű ág ezt a szerény kinézetű, nagy múltú, kellemes illatú koszorúvirágot ábrázolja.

A népművészettel foglalkozó szakírók abban egyetértenek, hogy a Dunántúlon a XVIII. század végén jellemző ékrovást a XIX. század 30-as éveiben váltja fel többnyire a vésett díszítési móddal együtt a vörös, majd vörös-fekete, illetve a kék és zöld spanyolozott növényi ornamentika. Széles körű vizsgálatunk alatt azt tapasztaltuk, hogy a Vas megyei pásztorfaragásokon a század második évtizedéig domináns vörös és fekete spanyolviasz mellett alárendelten ugyan, de a kék és zöld szín is korán megjelenik. Kék spanyolviasszal, zölddel, vörössel is díszített, 1813. évszámot viselő, a Vasvári Helytörténeti Gyűjteményből származó, a miénkkel csaknem megegyező fokos kiképzésű szaru kampó fejének párja a Néprajzi Múzeumban őrzött emberfejes, 1812. évben készült, a Zala megyei Nagyfalud pusztán gyűjtött, vörös-zöld szívből kinövő, indavégen jól értelmezhető, vörös viasszal berakott gránátalma motívummal díszített pásztorbot a Dunántúlon a legkorábbról ismert műtárgy.

 

spanyolozás

Korai kék-vörös spanyolozás 1813-as évszámú szaru kampón Vasvár környékéről
(Vasvár, Múzeum)

 

Ugyancsak a korai datált darabok közé számlálhatjuk azt a körmendi múzeumban őrzött, 64. 340. 1 szám alatt beleltározott szakrális tárgyat – két gólyától közrefogott kétfejű sasos címert, sárkányt, kezében kardot tartó heraldikai oroszlánt ábrázoló mángorlót –, mely fekete-vörös színnel spanyolozott nyélvégén 1825-ös bevésett évszámot visel. A színek vizsgálatát illetően elsők közül való az a körmendi múzeumban található, 1824-ben készült zöld, vörös spanyolviasszal díszített szegfűmintás borotvatok is, amit a többivel együtt az állandó kiállításon fedezhetünk fel. Figyelemre méltó a Savaria Múzeumban őrzött, e területről való, piros-fekete-zöld spanyolozású, a közeli Döbörhegyről származó borotvát rejtő tok is, melyen pedig az 1830-as évszám olvasható.

E korai kék-zöld-vörös-fekete spanyolozású tárgyak ismeretében a Bögötén gyűjtött szaru kampójú, „birkafogó bot” készítési idejét legkésőbb az 1830-as évekre helyezzük. Készítőjét pedig a Csertől délre, a Vasi Hegyháthoz közeli Jánosháza–Vasvár–Körmend térségében kereshetjük. Az alkotó kilétét azonban a múlt jótékony homálya fedi.

Szelestey László a Vas megye népművészete című – már korábban is idézett – dolgozatában írt szavainak igazat kell adnunk: „Vas megyében sokáig késett a faragott tárgyak, ezen belül pedig a pásztorművészet fennmaradt emlékeinek a számbavétele. Mintegy terra incognitaként hosszú évtizedeken át mit sem tudtunk igazából az itteni emlékanyag sokszínűségéről, gazdagságáról. Módszeres kutató és feltáró munka hiányában kimaradtak a nagy összefoglaló munkákból a területre jellemző tárgysorozatok. Kiderült, hogy a pásztorművészet – az eddigi képtől eltérően – nem csak a Balaton-felvidéken és Somogyban, hanem Vas megyében is virágzott. Úgy tűnik, hogy az itt élt állatőrzők tevékenysége meghatározó volt e népművészeti ág dunántúli változatának kialakításában.” Mindezen túl tegyük hozzá bátran, hogy a spanyolozások mikroszkópos vizsgálatát elengedhetetlennek tartjuk a kronológia tisztázása érdekében. A kobalt szemcsék megléte arra int bennünket, hogy a faragópásztorok a XIX. század elején idegen földről származó ásványi anyaghoz is hozzájutottak. A kék spanyolozás (nyomainak) kémiai vizsgálata, valamint a különböző színárnyalatok összevetése az egyéni alkotók körét pontosíthatja, az eddig anonimként kezelt tárgyak esetében a nevesíthető faragópásztorokhoz való rendelését megkönnyítheti.

 

Amit több mint száz évvel ezelőtt Tóth Sándor múzeumi altiszt a pásztorfaragások gyűjtésével megkezdett, azt ma a néprajztudomány felkészült művelőinek a raktári polcokon heverő tárgyak újra kézbevételével – a lehetséges összefüggéseket feltárva – befejezni érdemes.

 

A fotókat Dankovics Róbert, a sztereo-mikroszkópos felvételeket Ferencz Eszter készítette.

 

   

JEGYZETEK

1 VAHOT Imre: Sobri család Vas megyében. In: Magyar Föld és népei eredeti képekben. Pest, 1848. I. 13. old.
2 Savaria Múzeum Néprajzi Tárának Növedéki Naplója az 1900. évből, benne a 8–11. tétel jól beazonosítható.
3 HORVÁTH Sándor: A Néprajzi Gyűjtemény története. In: Savaria, a Vas Megyei Múzeumok Értesítője 32/2 (2009) 118–120. old.
4 Vasvármegye és Szombathely Város Kultúregyesülete és a Vasvármegyei Múzeum Évkönyve. I. Szerk.: VÁRADY Imre. Szombathely, 1925. 56–57. old.
5 A Néprajzi Tár „Leltára”, 1937-től fogva vezetett szűkszavú leltárkönyve fennmaradt. A 994. szám alatt (később 59. 149. 1) „bot, juhászkampó, származási hely: Bögöte” beírás olvasható.
6 Néprajzi Tár Növedéki Naplója 1909–1920. Az 1920–1927 közötti gyarapodásról semmit sem tudunk, mert a naplót e korban nem vezették.
7 Pável Ágoston 1928-ban vette át a Néprajzi Tár irányítását, ettől fogva jól adatolt bejegyzéseket találunk a megszerzett tárgyakhoz kapcsolódóan. Az egész gyűjteményt újra áttekintette, a számozás 1-től indul, zárójelben adva meg a régi (katalógus számokat), amit a tárgyakon is feltüntetett, így előfordul, hogy két, olykor három szám is ékeskedik a néprajzi tárgyakon. A napló 1939-ig folyamatos, majd ezt követően megszakadt.
8 1949–1957 között 1485 tárggyal növekszik a néprajzi anyag, melyben már e korban alig gyűjthető pásztorbot csak mutatóban akad.
9 Vas megyei Múzeumok Katalógusai 102. A Savaria Múzeumban 1984. február 10-től 1984. június 3-ig volt látható.
10 DOMONKOS Ottó: Paraszti faragások. In: Győr-Sopron-Moson megye népművészete. Szerk.: KÜCSÁN József, PERGER Gyula Győr-Moson-Sopron Megyei Múzeumok Igazgatósága, 2002. 303. old.
11 MADARASSY László: Műkedvelő magyar pásztorok. Budapest, 1935.
12 SZELESTEY László: Faragó emberek, pásztorművészet. In: Vas megye népművészete. Szerk.: GRÁFIK Imre. Szombathely, 1996. 319–325. old.
13 A magyarság néprajza I–II. Franklin Társaság, Budapest, 1941. 292, 369. old.
14 SZELESTEY László: Juhászkampók – Nyugat-magyarországi faragópásztori remeklések. In: Vasi Szemle 2010. 64. évf. 2. szám. 241. old. (Vasi Népművészeti Tár, XIII.)
15 DOMANOVSZKY György: A magyar nép díszítőművészete I–II. Budapest, 1981. 301. old.
16 JÁVORKA Sándor – CSAPODY Vera: Iconographia florae pajtis austro-orientalis Europae Centralis. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1991, 348. old., Punica (1. kiadás 1934.).
17 ORTUTAY Gyula: Magyar népművészet. Franklin Társulat, Budapest, 1941.
18 A mángorló színes képének részlete: Vas megye népművészete. I. m. LXIX. tábla, 627. ábra.
19 Színes rajzát lásd: A Kárpát-medence néprajzi kincsei. Budapest, 2000. 147. old. (Schöller Lajos akvarell és tus).