A MAGYAR–OSZTRÁK
VÍZÜGYI BIZOTTSÁG TÖRTÉNETE

A RÁBASZABÁLYOZÓ TÁRSULAT MEGALAKULÁSA

A Magyar–Osztrák Vízügyi Bizottság történetének megértéséhez vissza kell nyúlni a XIX. század vízügyi fejlesztéseihez, illetve az ahhoz kialakított szervezetrendszerhez.

A Rába és a Duna között elterülő nyugat-magyarországi térség a két világháborút megelőzően Moson, Sopron, győr, Vas vármegyékkel, valamint a szervesen hozzátartozó városokkal Győr, Sopron, Mosonmagyaróvár, kőszeg és Szombathely nemcsak geopolitikai és gazdasági, hanem a térséget behálózó vízfolyásokkal együtt egy vízgazdálkodási egység is volt. Ez a térség magában foglalja a Fertő tavat és környékét, a Fertőzugot, az egész Hanságot, beleértve a Rábcát, az Ikvát és távolabb a Répce és a Rába menti területeket, valamint azok valamennyi mellékvízfolyását. A vízépítési fejlesztés ezen a területen az Osztrák–Magyar Monarchia idején a Rábaszabályozó Társulat feladata volt.¹

A helyzet, amellyel a Rábaszabályozó Társulatnak megalakulása után meg kellett küzdenie, rendkívül súlyos volt, mert a településeket és a körülöttük fekvő mezőgazdasági területeket a Rába, Répce, Ikva és a Fertő tó pusztító árvízei újra és újra elöntötték. A Duna és a Mosoni-Duna magas vízállásai miatt a Rába vize nem tudott lefolyni, áradáskor átszakítva partjait, a természetes esésvonalakat követve a Hanságon át a Fertő tóba zúdult. Ez azért történhetett meg, mert a Fertő tó szintje közel 40 m-rel mélyebben fekszik, mint a Rába Sárvár térségében, ahol az árvizek kitörése megkezdődik. A Hanság tulajdonképpen a Rába befogadója volt a Mosoni-Duna mellett. Ezáltal az idők folyamán a Hanság és a folyók mentén távolabbi területek elmocsarasodtak, és a mezőgazdaság számára teljesen használhatatlanná váltak. Ez a korabeli térképeken is jól látható a különböző területek ábrázolásából.

Fáradhatatlan munkával, amely a megújuló árvizek hátráltató hatását is képes volt legyőzni, a Rábaszabályozó Társulat árvízvédelmi és lecsapolási célból 1923-ig odáig jutott, hogy 304 km hosszban árvízvédelmi töltéseket, 206,4 km hosszban partbiztosításokat és 1.564.041 m² mederterületű csatornahálózatot épített ki.²

 

A TRIANONI DÖNTÉS HATÁSA
NYUGAT-MAGYARORSZÁG VÍZGAZDÁLKODÁSÁRA

A történelmi Magyarország vízrajzi szempontból egységes volt, az ország határai sok tekintetben természetes földrajzi határok, vízrajzilag pedig a vízgyűjtők határai voltak. A Kárpátok vonulatán húzódó államhatár a Duna, a Dráva és a Lajta kivételével a jelentősebb folyók teljes egészében Magyarország területén voltak, de nemcsak a folyók, hanem a lefolyás szempontjából meghatározó vízgyűjtőterületek is. Az első világháború után a St.-germain-i és trianoni békeszerződések, valamint a velencei szerződés ezt a vízrajzi egységet teljesen felborította, amikor Magyarország Ausztriával közös határait az alábbiak szerint jelölte ki:

„Antonienhoftól (Köpcsénytől keletre) nyugatra körülbelül egy km távolságnyira választandó ponttól, amely hármas határpontja Magyarországnak, Ausztriának és Cseh-Szlovákországnak, dél felé a Mosonszentjánostól délnyugatra körülbelül 8 km-re fekvő 115. magassági pontig: a helyszínén megállapítandó vonal, amely teljesen magyar területen hagyja az oroszvár-csornai vasútvonalat, és Horvátjárfalutól és Pusztasomorjától nyugatra, Köpcsénytől, Németjárfalutól, Miklóshalmától és Mosontarcsától keletre halad; innen nyugat felé a Fertő-tó déli partján Fertőboz és Hidegség közt választandó pontig: a helyszínén megállapítandó vonal, amely Pomogytól délre halad, Magyarországnak hagyja az egész Főcsatornát és a helyiérdekű vasútvonalat, amely Mexikó állomásról északnyugat felé vezet, metszi a Fertőtavat és a szigettől, amelyen a 117. magassági pont van, délre halad; innen dél felé a 265. magassági pontig (Kamenje) körülbelül 2 km-re Fülestől délkeletre: a helyszínén megállapítandó vonal, amely Nagyczenktől és Fülestől keletre, Németperesztegtől és Kövesdtől nyugatra halad; innen délnyugat felé a 883. magassági pontig (Írott kő) körülbelül 9 km-re Kőszegtől délnyugatra: a helyszínén megállapítandó vonal, amely Locsmándtól, Ólmodtól és Rendektől délkeletre, Kőszegtől és az e helységből Salamonfára vezető úttól északnyugatra halad; innen dél felé a 234. magassági pontig, körülbelül 7 km-re Pinkamindszenttől észak-északkeletre: a helyszínén megállapítandó vonal, amely Rohoncztól és Nagynardától keletre, Bucsutól és Dozmattól nyugatra, azután pedig a 273., 260. és 241. magassági pontokon át halad; innen általában délnyugat irányban a 353. magassági pontig, körülbelül 6 km-re Szentgotthárdtól észak-északkeletre: a helyszínén megállapítandó vonal, amely Nagysároslak és Pinkamindszent között, Karácsfa, Németbükkös és Zsámánd községektől délre, azután pedig a 323. magassági ponton (Hochkogel) át halad; innen délnyugat felé, a Rába és a Mura medencéinek vízválasztó vonalán Tókától keletre, körülbelül 2 km távolságnyira megállapítandó pontig, amely hármas határpontja Ausztriának, Magyarországnak és a Szerb-Horvát-Szlovén Államnak: a helyszínén megállapítandó vonal, amely Rábakeresztúr, Németlak és Nagyfalva községektől keletre, a radkersburg-szentgotthárdi úttól nyugatra és a 353. magassági ponton (Janke-hegy) át halad.”³

Az új határmegvonás tehát a nemrég létesült folyószabályozási beavatkozásokat, vízrendszereket is érintette, s a vízgyűjtőterületek magashegységi részeit más ország területéhez csatolta. Ez a változás leginkább a Tisza vízrendszerét érintette hátrányosan⁴, de kisebb területen, viszont hatásában legalább ilyen mértékig a Rába és a Fertő tó vízgyűjtőjét is, hiszen az új határ keresztülszelte az Ikvát, a Répcét, a gyöngyöst, a Pinkát, a lapincsot és a Rábát, teljes egészében Ausztriához csatolta a Vulka-patakot. Osztrák területre jutott a Fertő tó 4/5-e, a Hanság egy keskeny sávja és a Fertőzug.

Ennek a korábban kiépített egységes vízgazdálkodási rendszernek az ilyen jellegű megosztása Ausztria és Magyarország számára egyaránt szükségessé tette az egykori Rábaszabályozó Társulat bizonyos létesítményeinél a közös érdekeltség fenntartását. így például a Hansági-főcsatorna nemcsak magyar terület (Hanság), hanem osztrák terület (Fertőzug) vízelvezetését is biztosítja, és nemcsak a Fertő tó osztrák részéről, hanem magyar területrészről is lehetővé teszi a tavi árhullámok levezetését. Hasonlóképpen a Rába és a Répce árapasztó csatorna egyes töltései is magyar és osztrák területeket egyaránt védenek az árvizektől. ugyanez érvényes sok más magyar területen lévő vízi létesítményre is.⁵

 

A BÉCSI EGYEZMÉNY

Ezeket a problémákat a győztes hatalmak is láthatták, mert a trianoni békediktátum önálló fejezetekben foglalkozik a vízügyi rendelkezésekkel.⁶ Ezek a rendelkezések igyekeztek megadni a vízügyi együttműködés kereteit a szomszédos államok számára, azonban az a tény, hogy a természetes vízgyűjtőket erőltetett politikai határokkal szelték keresztbe, számos jövőbeni probléma magvát ültette el. Az együttműködés kereteit a békeszerződés által felállított állandó Vízügyi Műszaki Bizottság biztosította, amely 1920-ban alakult meg Münchenben. Ezt követően egy darabig változó helyszínnel – Drezdában, Bécsben, Párizsban, Veldesblottban, Meranoban, Budapesten és Bukarestben – évente ülésezett. A Bizottság Magyarország, Csehszlovákia, Ausztria, Jugoszlávia, Románia megbízottjából és a nemzetek Szövetsége által kinevezett elnökből állt. Határozatait szótöbbséggel hozta.⁷ Elgondolhatjuk, hogy ilyen összetétel mellett, a Kárpát-medence közepén, a medence „alján” fekvő Magyarországnak milyen esélyei voltak érdekeinek érvényesítésére.

A vízfolyások folyásirányát tekintve megkülönböztetünk alvízi és felvízi országokat. A vizek mindig a felvízi ország irányából folynak az alvízi ország irányába, és emiatt az alvízi ország általában kiszolgáltatott helyzetben van. Magyarország – Jugoszláviát részben leszámítva – valamennyi országnak alvízi szomszédja. A Duna vonatkozásában hazánk felvízi szomszédja volt Jugoszláviának, de a Mura és a Dráva esetében már déli szomszédunk volt a felvízi ország. Magyarország érdekérvényesítő képességét ez a bizottság tehát teljesen lehetetlenné tette.

A nyugati határszélen az Ausztria és Magyarország között megállapított trianoni határvonal által kettészelt terület vízi ügyeinek rendezése céljából a két ország tárgyalásokat kezdett egymással. A Határmegállapító Bizottság és a két ország kormánya a tárgyalások során egyeztették azokat a helyi szabályozásokat, amelyek egyebek mellett Sopron, Szombathely, Rohonc és Kőszeg városok vízellátási berendezéseinek kiépítéséről és védelméről; a locsmándi zsilip karbantartásáról és üzemeléséről, továbbá a Kis-Lajta vizének Márialiget térségében történő, öntözési célú felhasználásáról rendelkeztek.⁸ A tárgyalások végén a két állam vízgazdálkodási kapcsolataira vonatkozó legfontosabb megállapításokat a határvidék vízviszonyainak szabályozására vonatkozó jogi jegyzőkönyv rögzíti. Ezt a jegyzőkönyvet a Határmegállapító Bizottság 1923. július 3-án véglegesen elfogadta. Az abban rögzített megállapodások azonban már 1923. január 1-én életbe léptek.⁹

Ezt követően a jóváhagyott jegyzőkönyvek alapján az országhatártól független, továbbra is közös érdekű osztrák és magyar vízilétesítményekkel kapcsolatos kérdések jogi szabályozására 1927. március 11-én Bécsben az Osztrák köztársaság és a Magyar Királyság megállapodást kötött. Ez a megegyezés az okmányok ratifikálása és kicserélése után 1928. március 26-án lépett érvényre, és Bécsi Egyezmény néven vált ismertté. Ebben a két állam kötelezettséget vállalt arra, hogy

 

•	nem tesz egyoldalúan, a határvidék vízviszonyait érintő intézkedéseket, és nem hajt végre olyan munkálatokat, amelyek következtében egyidejűleg a másik szerződő állam területén fennálló vízviszonyok megváltoznának;
•	jó állapotban karbantart minden, az akkori vízviszonyok fenntartását szolgáló vízépítési létesítményt;
•	jó állapotban tartja a szomszéd állam árvizektől veszélyeztetett területeinek védelmét szolgáló műveket;
•	olyan munkák elvégzésénél, melyek mindkét állam érdekeit szolgálják, a költségeket a keletkező haszon arányában állapítják meg.

 

A tárgyaló felek egy bizottságot is létrehoztak, amelynek az volt a feladata, hogy határozza meg, melyek azok a létesítmények, amelyek működtetése mindkét állam érdekét egyaránt szolgálja.

A bizottság döntése alapján magyar területen az alábbi munkák lettek közös érdekeltségűek:

•	A Rába folyó bal parti árvízvédelmi töltés fenntartása 22 km hosszon, egy műtárgy és 2.313 fm partbiztosítás;
•	a Répce árapasztó csatornája 10,2 km hosszú, bal parti védtöltése, valamint a csatorna 8 km hosszú medrének, 17 db műtárgyának a fenntartása;
•	az Ikva patak 10,8 km hosszú medrének, valamint 5 db műtárgyának a fenntartása;
•	a 38,7 km hosszú Hanság-csatorna fenntartása 11 db műtárggyal;
•	A Pamhagen–Apetlon (Pomogy–Bánfalusi) 14,1 km, a Feldsee–Pamhagen (Feldsee–Pomogyi) 2,1 km és a Zikisch 0,8 km csatornák fenntartása;
•	a Rábca medrének fenntartása 27,4 km hosszon.

 

Pontosan meghatározták a Rábaszabályozó Társulatnak azon tagjait, akiknek birtokai az osztrák állam területére kerültek.¹⁰

A megállapodásnak a fentiek értelmében pénzügyi következményei is voltak, hiszen a közös érdekű műveken végzett karbantartási és üzemelési munkákat elsősorban Magyarország látta el és finanszírozta. Az ebből fakadó fizetési kötelezettségeket 1938-ig Ausztria, utána pedig, 1945. április 30-ig a német Birodalom teljesítette.

 

A HATÁLYOS VÍZÜGYI EGYEZMÉNY MEGKÖTÉSE

A második világháborút követően a két államot érintő egyes vízgazdálkodási kérdések megbeszélései alapján a magyar kormány azzal a kéréssel fordult az osztrák kormányhoz, hogy a közös érdekű vízgazdálkodási kérdések általános és időszerű szabályozására kössenek új megállapodást. Ettől a szándéktól vezetve Magyarország átadott egy tervezetet a megállapodásról, és egyidejűleg javasolta, hogy az erre irányuló tárgyalásokat 1956. február 7-én kezdjék meg. Ausztria a javaslatot elfogadta. Az Osztrák Köztársaság Szövetségi kormánya, valamint a Magyar Népköztársaság kormánya képviseletében 1956. február 7-én Bécsben összeült egy magyar–osztrák küldöttség, és kidolgozták a szerződés szövegét.

 

A vízügyi egyezmény aláírása¹¹

 

Az Osztrák Szövetségi Köztársaság elnökének és a Magyar Népköztársaság Minisztertanácsának meghatalmazása alapján Bécsben 1956. április 9-én ünnepélyesen aláírták az „Egyezményt a Magyar Népköztársaság és az Osztrák Köztársaság között a határvidék vízgazdálkodási kérdéseinek szabályozása tárgyában” /1956. évi Vízügyi Egyezmény/, melyet Edmund Hartig, az osztrák Földművelési Szövetségi Mező- és Erdőgazdasági Minisztérium Jogi Osztályának vezetője és Dégen Imre, a budapesti Országos Vízügyi Főigazgatóság vezetője írtak alá.

Ezt az egyezményt 1959. június 30-án ratifikálták, és a 22. cikkely értelmében 1959. július 31-én érvénybe is lépett. Egyidejűleg érvényüket vesztették az addig alkalmazott, vízgazdálkodási kérdésekkel foglalkozó államközi előírások, az 1927. március 11-i Bécsi Egyezmény is, amennyiben azok egyes megállapításait az új szerződésbe nem vették át. A szerződés, az együttműködés első éveiben, az 1945-től a Vízügyi Egyezmény érvénybe lépéséig (1959. július 31.) felhalmozódott fenntartási célú költségek rendezésére is kiterjed. lehetővé tette a fennálló osztrák fizetési hátralék gyors és egyszerű rendezését. Miután a háborús és azt követő években keletkezett terheket felszámolták, megnyílt az út a vízgazdálkodás és vízépítés közös feladatainak végrehajtásához.¹²

 

A MAGYAR–OSZTRÁK VÍZÜGYI BIZOTTSÁG

Az Egyezmény hatályát az 1. cikk rögzíti. Eszerint hatálya kiterjed a határt metsző, a határt képező vizekre, illetve mindazon vizekre és vízi létesítményekre, amelyek a határ két oldalán, annak 6–6 km-es sávjában találhatók. A szerződő felek kötelezték magukat, hogy egyoldalúan – a másik ország hozzájárulása nélkül – nem tesznek olyan intézkedéseket, amelyek hátrányosan érintenék a másik ország vízgazdálkodását, „vízügyi viszonyait”. Kötelezik magukat, hogy a különböző beavatkozások elvégzése előtt a másik felet bevonják az engedélyezési folyamatba. A különböző beruházások tervezését, kivitelezését és a karbantartási munkálatokat mindenki a saját terültén, a saját költségén végzi, de meghatároztak olyan ún. közös érdekeltségű létesítményeket, amelyeken az elvégzett munkák költségeit közösen állják. A költségmegosztást az Egyezményben rögzített, az érdekeltségi arányoknak megfelelő felosztási kulcsok alapján határozzák meg. Ezekre azért volt szükség, mert nagyon sok olyan vízi létesítmény van Magyarországon, amely Ausztria érdekét is szolgálja: árvízvédelmi töltések, depóniák, belvízelvezető rendszerek stb. Ezek karbantartását részben tehát Ausztria finanszírozza.

Az Egyezmény 11. cikke arról is rendelkezik, hogy a várható veszélyhelyzetekről értesíteni kell a másik országot. Itt elsősorban az ár- és belvízi helyzetekre kell gondolni, de ez a rendelkezés teremtette meg az alapját a későbbiekben annak, hogy a vízminőségi havária helyzetekről is hasonló értesítést küldjenek egymásnak a vízügyi szervezetek. A Magyar–Osztrák Vízügyi Bizottság megalakításáról az Egyezmény 12. cikke rendelkezik. A bizottságnak összesen nyolc tagja van: az első és második meghatalmazott és azok helyettese. A tanácskozásokba mindegyik fél tetszőleges számú szakértőt is bevonhat.¹³ évekkel később a hatékony munka megteremtése érdekében a Bizottság létrehozott egy albizottságot, amelyet a két országból delegált második meghatalmazotthelyettes vezet. A második meghatalmazott-helyettes általában a határtérségben működő vízügyi igazgatóságok (Ausztriában a tartományi hivatal illetékes osztályának) igazgatója vagy főmérnöke.

Magyarországon két vízügyi igazgatóság illetékes a magyar–osztrák határtérségben: a szombathelyi székhelyű Nyugat-dunántúli Vízügyi Igazgatóság és a győri székhelyű Észak-dunántúli Vízügyi Igazgatóság. Ausztriában a Burgenlandi Tartományi Hivatal illetékes osztálya látja el ezeket a feladatokat, de az albizottságnak tagja a Stájerországi Tartományi hivatal vízügyi vezetője is.

Az első meghatalmazottak Ausztriában: Edmund Hartig 1959, Dr. Ernst Güntschl 1960 – 1965, Rudolf Biack 1966 – 1968, Dr. Emil Wurzer 1969 – 1985, Albert Kravogel 1986 – 1991, Dr. Wolfgang Stalzer 1992 – 2007, Wilfried Schimon 2008 –

Az első meghatalmazottak Magyarországon: Dégen Imre 1959 – 1969, Dr. Breinich Miklós 1970 – 1973, Dr. Illés György 1974 – 1982, Dr. Varga Miklós 1983 – 1990, Dr. Németh Miklós 1991 – 1992, Dr. Hajós Béla 1993 – 2002, Dr. Váradi József 2003 – 2004, Dr. Varga Miklós 2004 – 2007, Kóthay László 2008 – 2009, Dr. Kling István 2010 – 2012, Kovács Péter 2012 –

 

A vízügyi egyezmény két nyelven a Szövetségi Közlönyben

 

A bizottság és az albizottság is általában évenként egyszer ülésezik, de az első meghatalmazottak kérésére rendkívüli ülést is össze lehet hívni. Az Egyezmény egyebek mellett szabályozta a szakember határátlépésének rendjét, és rögzítette, hogy az egyezmény hatálya alá tartozó munkákhoz kapcsolódó építőanyagok és üzemanyagok vámmentesen átvihetők a másik országba. Az 50-es években ezek különösen lényeges kérdések voltak.

 

A VÍZÜGYI BIZOTTSÁG FElADATAI

A bizottság munkáját az Egyezmény szabta keretek között azonnal megkezdte. kezdetben az egyik legfontosabb tevékenység az árvízvédelem, az ehhez kapcsolódó munkák összehangolása volt. Az első években az árvízi jelentőszolgálat és az ahhoz kapcsolódó vízrajzi adatgyűjtés volt a kiemelt feladat, majd közös vízgazdálkodási létesítmények fenntartása, az új árvízvédelmi művek létrehozása adta a munkák gerincét. kiemelt kérdés volt a Tózug és a Hanság vízgazdálkodásának javítása, a belvízvédelmi rendszerek felújítása is. Az árvízvédelmi intézkedések szinte valamennyi vízfolyást érintették a Rábától a Lapincson és a Pinkán keresztül a Gyöngyösig, Répcéig és a Lajtáig. Fontos eredmény volt az elmúlt évtizedekben, hogy a Fertő tó vízszintjének szabályozási rendjét – igazodva a hidrológiai adottságokhoz és a társadalmi és ökológiai igényekhez – időről-időre újragondolták. A közös munka eredménye – beleértve a Hansági-főcsatorna rendszeres karbantartását is – az lett, hogy a tó vízszintjét a XXI. század elején 10 cm-rel emelték meg.

A konkrét feladatokat röviden, általános témakörök mentén haladva foglaljuk össze.

ÁRVÍZVÉDELMI FEJLESZTÉSEK

A határtérség folyói és kisebb vízfolyásai Ausztria területén erednek, és az árvízi lefolyás szempontjából jelentős vízgyűjtőterületek is szomszédunknál, az Alpok keleti lejtőin húzódnak. Emiatt különösen fontos és Magyarországnak elemi érdeke az összehangolt árvízvédelem. Ennek első eleme az összehangolt és korszerű monitoring rendszer és az erre épülő árvízi riasztó és előrejelző rendszer. Kezdetben a két ország telefonon, telegramon, majd faxon szolgáltatta egymásnak a szükséges adatokat, majd a XX. század végén az internet elterjedésével már e-mailen, illetve interneten megosztott adatbázisok formájában gyakorlatilag egyidejűleg hozzáférést biztosítanak egymás vízrajzi adataihoz. Európai uniós forrás felhasználásával 2009–11 között egy közös árvízi riasztórendszert fejlesztettek ki a Rába teljes vízgyűjtőjére, amely 6 napos meteorológiai előrejelzések figyelembe vételével óránként készít prognózist a várható vízjárásról. A rendszer központja grazban van, de Kismartonban, Szombathelyen és Győrben is működik egy-egy alközpont, amely a szakembereknek lehetőséget ad arra, hogy az automatikusan készülő modelleredményeket a saját tapasztalataik alapján módosítsák és pontosítsák.

Az előrejelzés mellet számos árvízi fejlesztés létesült a különböző folyókon. Közép- és Dél-Burgenlandban 16 árvízi tározó épült ebben az időszakban, melyek összes térfogata 9,5 millió m³, és megépült a góri (8,1 millió m³) és lukácsházi tározó (5,2 millió m³) is. A Lajta és a Lapincs mentén a természetes árterületek figyelembe vételével, „passzív” árvízvédelemmel növelték a tározókapacitást, fokozták az árvízi biztonságot. A Lajtán az 1965. évi árvíz után Miklóshalmánál létesített osztómű és az a Lajta alsó szakaszának és a Lajta Balparti csatornának a rendezése jelentette a legfontosabb árvízi beavatkozást. Később Alsó-Ausztria területén Katzelsdorfnál és Lichtenwörtnél összesen 3,5 millió m³ kapacitású árvízi tározó létesült.

VÍZELLÁTÁS ÉS SZENNYVÍZELVEZETÉS

Mind Burgenlandban, mind Nyugat-Magyarországon a vízellátás jellemzően felszín alatti vízből történik. A korábban jellemző kis mélységű helyi kutakat az 50-es 60-as években fokozatosan felváltották a védettebb rétegeket megcsapoló nagy mélységű kutak. Jelenleg a közműves ivóvízellátás közel 100%-os. A térség legnagyobb felszín alatti vízkivétele a szombathelyi agglomerációban van, de jelentős a Sopron térségi vízigény is. Ez utóbbi kielégítése érdekében már a 70-es években vizsgálták a Soproni Vízmű és az Észak-burgenlandi Víziközmű Társulat közötti együttműködés lehetőségét. Szakmai-műszaki és jogi problémák miatt ezt a tervet a múlt században elvetették, de a helyi vízgazdálkodási szervek egyeztetése nyomán Vízügyi Bizottság támogatásával a 2000-es évek elején elindult egy közös projekt, amelynek fő célkitűzése, hogy a Pannon-Fertő térségben határon átnyúló, kölcsönös vízmegosztásra épülő vízellátó rendszer jöjjön létre azáltal, hogy összekapcsolódik a Soproni Vízmű Zrt., az Észak-burgenlandi Víziközmű Társulás és a Közép-Burgenlandi Víziközmű Szövetség hálózata.¹⁴

Magyarországon egy kormányprogram keretében 1997 után elindult az a vízbázisvédelmi program, amely a területhasználatok jogi korlátozásával is védi az ivóvízbázisok védőterületét.

A régió gazdasági fejlődésével nőtt a térségben a turizmus is, ami a termálvízkészlet felhasználásának növekedéséhez vezetett. Magyarországon országos jelentőségű fürdők vannak már évtizedek óta a határ mentén (Bük, Sárvár, Balf és Hegykő), s számos hasonló létesítmény van már Ausztriában is: Locsmándon, Savanyúkúton, Tarcsafürdőn és más kisebb településeken.

Az elmúlt évtizedekben a szennyvízkezelésben is jelentős változás történt a határvidéken, sorra épültek a szennyvíztisztítók, egyre több településen, a lakosság egyre nagyobb hányada csatlakozik a szennyvízelvezető hálózatra, és ma már sok helyen korszerű, biológiai tisztítást is magában foglaló szennyvíztisztító működik. A szennyvízkezelés tekintetében is van példa határon átnyúló megoldásra: gyanafalva Járás Szennyvíztársulata Szentgotthárddal és Szentpéterfa térségével közös szennyvíztisztítót üzemeltet 1989 óta.

FERTŐ TÓ

Érdemes külön is kitérni a Fertő tó térségére, hiszen ez a Nagy-Magyarország második legnagyobb tava. A tó területe 322 km², melynek 4/5 része ma már Ausztria területén van. 1990-ig a tavat a vasfüggöny is „kettészelte”, ami egy tó esetében különösen megnehezíti az ésszerű vízgazdálkodást. A Bizottságnak itt is jelentős munkát kellett végeznie, hiszen a tó fő tápláló vízfolyása, a Vulka-patak teljes egészében Ausztriában húzódik, míg Magyarországon van a Mekszikópusztai-zsilip, amelynek segítségével a tó árvizei levezethetők.

Ausztriában a Fertő különös jelentőséggel bír, hiszen az egyetlen sekély vizű, ezért nyáron kellemesen meleg hőmérsékletű tó az országban, ezért ott jelentős a turisztikai hasznosítás, kikötők strandok, kiépült infrastruktúra van a tó partján. Magyarországon a tó jelentős része az áramlási viszonyok miatt nádas, itt elsősorban a természetvédelmi oltalom alatt álló területek jellemzőek, bár az utóbbi években a part menti települések is szeretnének a nyílt vízhez köthető igényeket kielégíteni. Más-más igények eltérő vízgazdálkodási feladatokat, s néha konfliktusokat okoznak. Hosszú évek alatt a tó környékén kiépültek a települések szenyvíztisztító telepei, s mára már a tisztított szennyvizek sem kerülnek közvetlenül a tóba, így jelentős szennyező forrástól mentesül a Fertő.

Fontos kérdés a tó vízszintjének szabályozása. A tó áradásai elsősorban Ausztriában jelentenek problémát, mert ott a strandok, kikötők épületei, a fertőmeggyesi vízi színpad kerülnek legelőször víz alá. Az áradáskor jelentkező többletvizet a Mekszikópusztai-zsilipen Magyarország irányába, a Hanságon keresztül lehet levezetni. A levezetési igény általában belvizes időszakban jelentkezik, ami tovább csökkenti a belvízrendszerek kapacitását. Emiatt az Osztrák Köztársaság is finanszírozta a levezető rendszer egy részének helyreállítását, illetve néhány éve közel 50%-os mértékig állja ezen medrek karbantartásának költségeit.

A 2003. évi aszály rávilágított arra, hogy a tónak nemcsak az árvízi kérdéseivel, hanem az esetlegesen a vízkészlet szélsőséges csökkenésével is kell foglalkozni. Ekkor merült fel osztrák részről a tó vízpótlásának lehetősége a Rába irányából. A tárgyalások során magyar kezdeményezésre – a különböző vizsgálatok eredményeképpen – született az a bizottsági határozat, hogy a vízpótlásra ökológiai szempontból nincs szükség, s így ez a kérdés lekerült a napirendről.

 

Fertő tó, Mekszikópusztai-zsilip

 

A Vízügyi Bizottság keretei között a fenti szempontok figyelembe vételével többször átdolgozták a szakértők a tó vízszintjének szabályozását, és 2011-ben döntöttek egy olyan üzemelési szabályzatról, amely lehetővé tette a tó vízszintjének 10 cm-es emelését. 2014-ben szintén a Bizottság döntése alapján elkészült a Fertő tó Stratégiai tanulmánya, amely a vízgazdálkodási, természetvédelmi, limnológiai és területfejlesztési feladatokat hangolja össze, meghatározva a tó szempontjából lényeges prioritásokat is.

VÍZFOLYÁSOK REHABILITÁCIÓJA

A múlt század közepe után mind Ausztriában, mind Magyarországon elsődleges cél volt a vízkárelhárítás, illetve a víziközművek kiépítése. A század végén azonban előtérbe kerültek a korábban szabályozott vízrendszereken az ökológiai és vízminőség védelmi szempontok is. A vízfolyások rehabilitációjára több jó példa is született a határtérségben. Ezek közül kiemelkednek a Pinka alsó szakaszán illetve a Rábán tett intézkedések. A Pinkán elsősorban a vízerőművek üzemrendjének átlalakításával és hallépcsők létesítésével, a Rába felső szakaszán holtágak és korábbi árterületek revitalizációjával és a duzzasztókon hallépcsők létesítésével javították a folyó ökológiai állapotát.

MONITORING RENDSZEREK

A vízgazdálkodás alapját a vizek mindenkori állapotát rögzítő vízrajzi és vízminőségi adatok képezik, ezért a Magyar–Osztrák Vízügyi Bizottság már a kezdetek óta nagy hangsúlyt fektetett ezen adatok összehangolt gyűjtésére és kölcsönös cseréjére. Különösen előremutató, hogy a vízminőségi kérdésekkel már a kezdeti időszak óta szakértői szinten foglalkozott a bizottság, és 1972 óta nemcsak a vízkémiai, hanem a hidrobiológiai értékelés is közösen történt. 2007 óta pedig az Európai Unióban azóta megjelent Víz keretirányelv előírásai szerint végzik az állapotértékelést. A vízrajzi adatok nemcsak az árvízvédelmi feladatokat, hanem a kisvízgazdálkodást is szolgálják, az adatokat a határtérségben évente egyeztetik és összehangolják.

KONFLIKTUSOK AZ EGYÜTTMŰKÖDÉSBEN

Az eltérő érdekek és adottságok miatt az elmúlt évtizedekben jelentős konfliktusok is kialakultak, amelyek megoldásán a bizottság sokszor évekig dolgozott.

1996-ban jelentős árvíz és belvíz sújtotta Nyugat-Magyarországot, ezzel egyidejűleg a Fertő tavon is komoly áradás volt. A Hanságban kialakult belvízhelyzet miatt a magyar vízügyi szakemberek szüneteltették a Fertő tó eresztését. Ausztriában az áradások hatására bizonyos üdülőterületek víz alá kerültek, és az első meghatalmazottak rendkívüli tárgyalásán születhetett csak döntés arról, hogy mikor és milyen mértékben kell, illetve lehet a Mekszikópusztai-zsilipet megnyitni.

Kevesen emlékeznek rá, hogy 1999-ben Ausztriában, a Lajtán is volt ciánszennyezés, amelynek súlyos ökológiai hatása volt a magyarországi folyószakaszra is. Bécsújhelyen egy elektronikai cégtől került jelentős mennyiségű cianid a szennyvízrendszerbe és ezt követően a Lajtába. A ciánszennyezés miatt a folyó ausztriai szakaszán nagy mennyiségű hal pusztult el, amely a magyarországi folyószakaszt is elérte, és a haltetemek eltávolítása, a kárelhárítás már Magyarországon történt. Az ehhez kapcsolódó költségeket a Vízügyi Bizottság segítségével bírósági ítélet alapján végül a szennyezést okozó cég térítette meg az Észak-dunántúli Vízügyi Igazgatóságnak. Ebben az esetben a vita nem a magyar és osztrák vízügyi szervezetek között volt, hiszen a Bizottság segítséget nyújtott a kártérítés rendezésében.

Az utóbbi évek egyik legnagyobb port kavart ügye kétségtelenül a Rába habzása volt. 2003-ban a szentgotthárdi duzzasztónál bizonyos időszakokban, rendszeresen visszatérően jelentős habzás volt tapasztalható a Rábán. A vízminőségromlás okairól számos tanulmány született, míg végül kétséget kizáróan bebizonyosodott, hogy több antropogén hatás közül is kiemelkedő három Rába-menti ausztriai bőrgyár által kibocsátott szennyezés. A szennyezés okairól és a lehetséges intézkedésekről hosszú szakértői vita kezdődött, melybe környezetvédő szervezetek is bekapcsolódtak. 2007-ben egy operatív munkacsoportot hoztak létre az illetékes miniszterek, és még abban az évben aláírták a Rába akcióprogramot. Ebben a kutatások és vizsgálatok elvégzése után arról döntöttek, hogy szigorúbb határértékeket vezetnek be a bőrgyárakra vonatkozóan, amit a szennyvíztisztítók fejlesztésével lehetett elérni. Elrendelték az emisszió és imisszió intenzívebb felügyeletét, és on-line mérőállomásokat telepítettek. A fölöstömi geotermikus fűtőmű kifolyó vizének sóterhelését csökkentették, majd 2008 tavaszán a bevezetést megszüntették. Projektet indítottak a Rába határtérségében lévő duzzasztók átépítésére, az élőlények számára az átjárhatóság biztosítására. Saját és Európai Uniós forrásból összességében több mint 18 millió Eurót fordítottak a szennyezés csökkentésére.¹⁵ Az intézkedések hatására a Rába vízminősége jelentősen javult, de a terhelése továbbra is nagy, sok komponens tekintetében gyakorlatilag maximálisan kimeríti a folyó öntisztuló képességét.

2009-ben több napos esőzés hatására jelentős árvíz vonult le a lajtán. A víz Ausztriában több helyen átszakította a töltést, és Miklósfalva térségében a töltés fölött is átbukott. A mentett oldalra kiömlött víz elérte a magyar–osztrák határt is, és mezőgazdasági területeket öntött el. Magyarországon a védekezés sikeres volt; a mosonmagyaróvári szükségtározó megnyitásával sikerült a fővédvonalak között tartani az ott érkező árhullámot, de a mentett oldalon Ausztriából érkező elöntés miatt mégis árvízi károk keletkeztek a mezőgazdasági területeken, és a védekezésben is több feladat hárult a hazai vízügyi szervezetre. A Vízügyi Bizottság magyar kérésre rendkívüli ülésen tárgyalta ezt az ügyet. A kezdeti viták után az osztrák fél kártérítést fizetett az árvízi károk és a vízügyi igazgatóságon jelentkezett többlet költségek miatt.

Szintén nagy vitát váltott ki a Fertő tó vízszintszabályozása és ehhez kapcsolódóan a tó levezetőrendszere fenntartásának finanszírozása. Hosszú viták után 2011-ben 10 cm-rel megemelték a tó szabályozási vízszintjét, ami azt jelenti, hogy a tóáradások idején később kell kinyitni a Mekszikópusztai-zsilipet, így mintegy 28 millió m³-rel több víz megtartására van lehetőség. Ez azt eredményezi azonban, hogy tóáradások esetén rugalmasabban és késlekedés nélkül kell a vízeresztést megkezdeni úgy, hogy a levezetőrendszer megfelelő kapacitása mindig rendelkezésre álljon. Ezt úgy lehet megteremteni, hogy a Hansági-főcsatorna és a Rábca fenntartási munkáit gyakrabban és magasabb szinten kell Magyarországon elvégezni. Ennek költségeit ma már Ausztria közel 50%-ban, a Vízügyi Egyezményben rögzített érdekeltségi arányok szerint fedezi.

 

ÖSSZEGZÉS

A trianoni békeszerződés – mint láttuk – jelentős változást hozott a XX. század elejére kialakult egységes magyar vízgazdálkodási rendszerben is. A II. világháborút követően 1956-ban írta alá Magyarország és Ausztria azt a vízügyi egyezményt, amely mind a mai napig szabályozza a két ország határtérségének vízügyi együttműködését. Ausztriában ez az egyezmény az egyik első államközi szerződés volt, amelyet a szovjet csapatok kivonulása után az 1955. október 26-án függetlenné vált ország önállóan kötött.

A megállapodás még ma is jól szolgálja a két ország vízgazdálkodását, mert bár a természetes adottságokból és az eltérő gazdasági fejlettségből, különböző érdekekből adódó konfliktusok továbbra is előkerülnek, megfelelő terepet nyújt az együttműködésre, a problémák megoldására, és számos hasznos beruházásnak teremtette meg a lehetőségét.

Tartalmi felülvizsgálata 60 év távlatából sem indokolt, bár bizonyos elemeit meghaladta már az idő (pl.: határátlépés szabályozása, vámrendeletek). legnagyobb „hibája” talán az, hogy az egyezményben Magyarország, mint Magyar Népköztársaság szerepel.

   

JEGYZETEK

1	A Magyar–Osztrák Vízügyi Bizottság 30 éve – Szövetségi Mező- és Erdőgazdasági Minisztérium, Bécs és az Országos Vízügyi Hivatal, Budapest, 1988., (továbbiakban: MOVB 30) 8. old.
2	MOVB 30, 8. old.
3	Az 1921. évi XXXIII. törvénycikk 27. cikk – http://www.1000ev.hu/index.php?a=3¶m=7489
4	Lásd bővebben: ALFÖLDI lászló: A „vízügy” Trianonban – História, 2010. 9–10. szám, 55–57. old.
5	MOVB 30, 8–9. old.
6	Az 1921. évi XXXIII. Törvénycikk, 292–293. cikk – http://www.1000ev.hu/index.php?a=3¶m=7489
7	Erdészeti Lapok, 1928. május 173. old.
8	MOVB 30, 9. old.
9	http://adatbazisokonline.hu/adatbazis/minisztertanacsi-jegyzokonyvek-1867-1944/adatlap/59553
10	MOVB 30, 9. old.
11	MOVB 30, fényképanyag
12	MOVB 30, 10. old.
13	BUNDESGESETZBlATT für die Republik Österreich 1959. 58. Stück, 1573–1584. old.
14	Magyar–Osztrák Vízügyi Bizottság 60 éve – Régiós együttműködés nemzetközi összefüggésben, MOVB, Szövetségi Mező- és Erdőgazdálkodási, környezet és Vízgazdálkodási Minisztérium, Belügyminisztérium – 2016 (A továbbiakban MOVB 60)
15	MOVB 60