WEÖRES SÁNDOR NYUGAT-EURÓPAI
KAPCSOLATAIHOZ

A demokratikus országokban ritkán válik diplomáciai kérdéssé, hogy melyik művész utazik külföldre. Miért lenne politikai téma, hogy milyen rendezvényeken vesz részt, elfogad-e valamilyen díjat; mit nyilatkozik a sajtónak? Nem érdekes: műveit otthon vagy másutt adják ki. Az önkényuralmakban ezek könynyen válnak hatalmi ügyekké.

A magyar irodalom nagyjaival kapcsolatban legendás utazásokat említhetünk. Ady, Kormos István, Pilinszky Párizs-élménye, Kassák csavargása, Babits, Jékely, Vas István itáliai látogatása, Weöres Sándor norvégiai vagy távol-keleti útja nélkül szegényebbek lennénk. A második világháború utáni három évben művészek, tudósok egész sora kapott hoszszabb-rövidebb nyugati ösztöndíjat. Reménytelinek látszott a Római Magyar Akadémia megújuló tevékenysége; fordítói programok indultak, barátságok szövődtek. Az otthoni hírek eközben egyre komorabbá váltak. Hatásukra jó néhányan a kitelepülést fontolgatták. Cs. Szabó Lászlóhoz, Takács Jenőhöz, Veress Sándorhoz, Márai Sándorhoz hasonlóan sokan választottak új hazát. Weöresékben is felmerült a távozás gondolata, de hozzátartozóik, barátaik aggodalma és a rájuk váró bizonytalanság miatt mégis visszatértek. Mások, mint például Jékely Zoltán, Fülep Lajos, meg sem inogtak.

A fordulat éve után a nyugatról hazaérkezők (sok esetben hazarendeltek) többsége hosszú évekig lemondhatott a külföldi utazásról és megjelenésről. Mára közismert tény a magyar irodalom leltárhiánya: az a veszteség, amelyet a diktatúra kiadáspolitikája, cenzúrája, eltorzult értékrangsora idézett elő. Egyetlen erőszakos hatalom sem kegyelmez a szólás szabadságának. Nem csupán a sajtót, a könyvkiadást korlátozza; a telefonbeszélgetéseket és a magánlevelezést is gyanúsnak tartja. A diktatúra megfigyel, lehallgat, az elvtárs, a polgár, a lakosság pedig joggal félhet a számonkéréstől. Esetenként óvatosabban fogalmaz; az üzeneteket megsemmisíti. A megjelent gyűjtemények azt tanúsítják, hogy a nagy baráti, munkatársi körrel rendelkezőktől is jóval kevesebb levél maradt fenn az önkényuralom korából.

 

*

 

1956 őszén a fiatal művészek közül sokan elhagyták Magyarországot. Akadtak köztük a Rákosi-rendszer egykori dicsőítői, majd kiábrándultjai, ateisták, hívők, antikommunisták. Helykeresésükről, beilleszkedésük fordulatairól, csalódásaikról, tragédiáikról Határ Győző, Czigány Lóránt, Nagy Pál és Sárközi Mátyás visszaemlékezéseiben bőséges példatár olvasható. Tanulságos, hogy a már kint élő magyarokkal, többek között Szabó Zoltánnal, Cs. Szabó Lászlóval miként alakult kapcsolatuk. Természetesen más volt a helyzete a diplomás, írásai és börtönbüntetése miatt is elhíresült Határ Győzőnek, megint más a magyar–lengyel szakos hallgatóként távozó Gömöri Györgynek, a pappá szentelt Tűz Tamásnak, illetve azoknak, akik új hazájukban kezdték meg felsőfokú tanulmányaikat. Későbbi éveik legalább ennyire sokszínűek: volt visszatelepülő, megalázott (vagy megbecsült) hazalátogató, a kintiek számára is gyanús együttműködő, megkeseredett, a művészi alkotásban reménykedő, az írással leszámoló, depressziós és öngyilkos. Egyesek meghalni tértek vissza, másoknak csak hamvai kerültek magyar földbe. Műveik mellett sírjuk, emléktáblájuk, közgyűjteményekben lévő hagyatékuk őrzi emléküket.

 

*

 

Weöres Sándor a harmincas években egyik szervezője, mozgósítója volt a Nyugat harmadik, Vas István szerint „botcsinálta” nemzedékének. A költő számottevő postai forgalmához az is hozzájárult, hogy sokáig élt vidéken, elsősorban Pécsett és Csöngén. A hallgatás évtizede alaposan módosította helyzetét. Az ötvenes évek második felére, a hatvanas évek elejére az irodalmi és a mindennapi életben jelentős változások történtek. Ezek alaposan befolyásolták a kapcsolatokat: a művésztársak jelentős része már a fővárosban élt, a publikációs lehetőségek java ott működött. A személyes találkozások könnyebbé váltak; a telefon is visszaszorította a levélíró kedvet. Természetesen Weöresnek is maradt néhány vidéki barátja: Ilia Mihály, Várkonyi Nándor, Csorba Győző, Takáts Gyula és Szederkényi Ervin. És ott voltak a regionális folyóiratok is: többek között az Életünk, a Tiszatáj és a Jelenkor. A gyorsuló idő azonban ritkán adott alkalmat az olyan típusú irodalmi igényű és értékű üzenetekre, mint amilyeneket korábban például Babitsnak, Kosztolányinak, Vas Istvánnak írt.

A Nyugat-Európába távozók egy részével még itthon került kapcsolatba Weöres Sándor. Szász Bélát középiskolás korából ismerte, Kerényi Károly előadásait pécsi egyetemistaként hallgatta. Ignotus Pállal a Szép Szó körében találkozott. Erre hivatkozott a párizsi Tűzkút dedikációjával: „Ignotus Palinak, emlékezve Hatvany Lajosnál együtt-létünkre, József Attilára és Hevesi Bandira, a régi szeretettel, Weöres Sanyi. London, 1970. júl. 9.”) Veress Sándornak A holdbeli csónakos kísérőzenéjéről írt tanulságos – egyelőre kiadatlan – levelet. Cs. Szabó Lászlót a Rádióból és a korabeli folyóiratokból ismerte; mindketten Baumgarten-díjasok voltak. A kisgyermek Sárközi Mátyásra a második Válasz időszakából emlékezett. Későbbi kapcsolatukból két dedikációt említek: Sárközi Mátyás, Csillagtúra, Fehér Holló, London, 1968: „Weöres Sándornak és Károlyi Aminak sok szeretettel és tisztelettel jegyzi Sárközi Mátyás London, 1970”; Torkig Bizánccal, Fehér Holló, London, 1987: „Sanyika bátyámnak és Amy nénémnek a régi szeretettel s becsüléssel küldi Sárközi Matyi London, 1988”)

Határ Győző formabontó regényére a forradalom előtt figyelt fel Weöres. 1956. október 17-én keltezett üzenetében egy tervezett folyóirattal kapcsolatban köszönte meg javaslatait. Írásaira is számított. Levelét így folytatta: „Ezelőtt pár héttel író-társaságban beszélgettünk arról: van-e olyan magyar regény, mely világsikert arathatna; mely francia, angol, vagy német fordításban nem sikkadna középszerűvé, hanem pótolhatatlan értékként ragyogna? Sorra vettük a mult és jelen kb. félszáz íróját. [...] Végül is, mindnyájunk nagy meglepődésére, a Te »Heliáne« regényednél kötöttünk ki: ez a regény európai, anélkül, hogy úgy volna európai, mint a nyugatiak, érdekes; dunavidéki, de nem mucsai; ha lefordítanák nyugati nyelvre, nem zökkenne valamely nagy előd hatáskörébe.”¹

A nyugati magyar irodalom több képviselőjét külföldi útjain ismerte meg. Közülük jó néhánnyal levelezett, és Magyarországon is találkozott. Természetesen nem csupán írókkal, költőkkel, hanem más művészekkel is kapcsolatban volt. A grafikus, műfordító Bajcsa Andrással még Pécsett dolgozott együtt.² Takács Jenő zeneszerző, zongorista több versét is megzenésítette; A holdbeli csónakoshoz kísérőzenét írt.³

 

*

 

Az általam kiválogatott levelekből, visszaemlékezésekből képet kapunk a költő házaspár utazásairól, kapcsolati hálójáról. Addig, amíg nincs megbízható, részletes életrajza, bibliográfiája, ezek a – részben hiányosan fennmaradt, máskor nehezen hozzáférhető – dokumentumok sok mindenben eligazítanak. Nem várhatjuk tőlük, hogy megváltoztassák Weöres-képünket, arra viszont számíthatunk, hogy néhány tekintetben árnyalják.

A külföldi kapcsolatok többségét rövid híradások jellemzik. Ezekben kölcsönösen beszámoltak készülő vagy friss köteteikről, utazásaikról. Az írásokkal kapcsolatban gyakran fogalmaztak meg fordítási, közvetítői kéréseket. A barátok egy része bírálatokat, ismertetéseket írt, antológiát szerkesztett. Sokan végeztek olyan kulturális diplomáciai munkát, amelyet szerencsésebb körülmények között hivatásos szakemberek (kiadók, menedzserek, titkárok) láttak el. Céljaikat tömören foglalta össze Czigány Lóránt, a Szepsi Csombor Kör egyik alapítója: „egyrészt a magyar kultúrát az angolok felé közvetítsük, másrészt olyan független intellektuális fórumot kívántunk létesíteni, ahol minden megkötés nélkül bármilyen témáról civilizált formában lehessen értekezni. Bár az eredményeink nem voltak látványosak, mégis nagyon sokat tettünk – nyersfordításokkal, kétnyelvű estek rendezésével – azért, hogy például Pilinszky, Weöres vagy Illyés Angliában megjelenjen.”⁴ A hivatalosan 1964 decemberében alakult kör rendezvényeiről, kiadványairól, kapcsolatairól Czigány Magda állított össze adatokban gazdag, szép kötetet.⁵ Ebből kiderül, hogy száznál több előadásuk, megemlékezésük, irodalmi beszélgetésük mellett 5 angol és 16 magyar nyelvű kötetet adtak ki. Vendégül látták Vas Istvánt, Illyés Gyulát, Béládi Miklóst, Oravecz Imrét, Kosáry Domokost, Gombár Csabát. Megemlékeztek Tamási Áron haláláról, Petőfi és Kodály születésének évfordulójáról. Köszöntötték a 70 éves Határ Győzőt, a 75 éves Cs. Szabó Lászlót, az 50 éves Gömöri Györgyöt.

Meg kell említenünk a Mikes Kelemen Kör tanulmányi napjait, a Magyar Műhely szervezte bemutatókat és vitákat, a római Katolikus Szemlét, a londoni, majd párizsi Irodalmi Ujságot, a müncheni Auróra Kiadót, a Látóhatárt és az Új Látóhatárt. A Franciaországban, Németországban, Olaszországban és Skandináviában élőkről, továbbá a tengeren túli szerzőkről, fórumaikról és Weöresékkel kialakult barátságaikról később szólok.

A nyugati magyar szerzők számára a praktikus teendők között ott voltak a meghívók, a városnéző programok, a bemutatók, a kiépítendő kapcsolatok. Az üzenetek egy része a postai küldemények feladásáról, késlekedéséről, elveszéséről, megérkezéséről, a vágyott találkozások időegyeztetéséről szól. A barátok írásaira Weöresék általában néhány mondatban feleltek. Ezek java inkább dicsérő, megértő jellegű volt; mélyebb elemzések nem születtek. A nyugatiak vitáiról, konfliktusiról postán és személyesen is értesülhettek. A kéziratokban alig találtam velük kapcsolatos utalásokat. Nyilván nem akartak egyik oldalon sem beavatkozni, igazságot szolgáltatni. A levelek többsége lényegre szorítkozó, gyakorlatias. (Talán ellenőrzésükre is számítottak.) Az üzenetek javát Károlyi Amy sorai nyitják vagy zárják. Egy-egy apró emlékkel, rajzzal, szójátékkal kedveskedett; kitartóan, jó diplomáciai érzékkel igyekezett szervezni köteteik ismertetését, verseik átültetését. Hozzá kell tenni, hogy változó sikerrel. A kért fordítások, recenziók, kiadások jelentős hányada elmaradt. A kérések eleve egyoldalúak voltak. A nyugatiaknak volt lehetőségük, hogy írjanak Weöresékről, közöljenek tőlük valamit. A költő házaspár ezt nem viszonozhatta.

A levelekben tetten érhető a kifáradás. Saját gondjaik, betegségeik említése mellett óhatatlanul érzékelhetjük a folyamatos kapcsolat hiányát. Olykor évek maradtak ki a találkozások között. Ezzel is magyarázhatjuk, hogy az üzenetváltások részben formálissá váltak. Bizonyos, hogy a költözködések során sok kéziratnak nyoma veszett. Némelyikük talán örökre elkallódott, megsemmisült. Egy részük nem került közgyűjteménybe, mások feldolgozásra várnak. Akad kutatási, publikálási tilalom alatt álló is. Összegyűjtésük, elemzésük az utókor kötelessége; sok értékes adalékhoz juthatunk általuk.

A dokumentumokat az egyes szerzők, címzettek szerint csoportosítottam. Igyekeztem elkerülni az átfedéseket, de a szoros összefüggések, például nyugat-európai látogatások, a közös programok vagy a Tűzkút két kiadása miatt ez nem sikerülhetett minden alkalommal. A levelek tükröt mutatnak a feladókról és a címzettekről. Fontos dolgokat árulnak el az alkotások hátteréről, a szerzők irodalmi, erkölcsi felfogásáról. Ebből a szempontból különösen fontosnak érzem a Magyar Műhelyben közölt Várkonyi-tanulmány ügyét: Weöres ingerült, később módosított ítéletét, továbbá atyai barátjának megbántódását és megbékülését.

A költő autográf leveleit betűhíven közlöm, a barátok válaszai közül elsősorban a gépiratosak ékezeteit és nyilvánvaló elírásait javítottam. A kihagyásokat [...] jelölöm. A Weöreséknek dedikált kötetek többsége a csöngei emlékházban található, emiatt csak a másutt lévők lelőhelyét jelölöm.

 

A VILÁG VÉGI VÖLGY ORVOSA ÉS WEÖRES SÁNDOR

Lénárd Sándor (Lénard Sándor, Alexander Lenard; 1910–1972) Budapesten született. Gyermekként került Bécsbe; ott szerzett orvosi diplomát. 1938-tól Olaszországban élt, 1946 és 1949 között a római Magyar Akadémia orvosa volt. Praxisa mellett költő, író, műfordító lett.

Weöres 1947. októberi házasságkötése után nem sokkal Rómába utazhatott feleségével. Csaknem egyéves itáliai útjuk során ismerkedtek meg Lénárd Sándorral, akivel hazatérésük után évtizedekig leveleztek. Személyesen már nem találkozhattak, ugyanis a zeneszerető orvos, költő, író, műfordító az ötvenes évek elején Brazíliában telepedett le.

Weöresék 1949 januárjában jelentkeztek.⁶ Károlyi Amy német nyelvű beszámolóját és üdvözlő sorait férje magyar levele követte: „Kedves Sándorom, bizony messze szakadtunk, mióta utoljára láttuk egymást. Azóta sokat gondoltam Rád és sokszor írtam volna Neked, ha az iráshoz nem betük és szavak kellenének, hanem volna egy olyan módja is, melyhez nem kezet-fejet, hanem szivet használhatna az ember. Drámaterved és félbenlévő római-önéletrajzod mit csinál? Szeretném olvasni őket, ha lehetséges. Andriettának kézcsók, Pumot ölelem.⁷ Minden jót! Irj nekünk mielőbb. Számtalanszor ölel Sanyi.”

Következő üzenetük „várandóssági ideje” Károlyi Amy szerint csaknem annyi volt, mint egy gyermekét váró anyáé. Megköszönte „Sándorkánk”-nak és feleségének, „Andriettánk”-nak a tőlük kapott küldeményt és a vidám hangulatú római beszámolót. Weöres, mintha elfelejtette volna egykori aggodalmait, Magyarországra hívta barátját: „Kedves Sándorom, el sem hiszed, hogy hányszor belekezdtem ennek a levélnek megirásába. Ugy látszik, mostanában nem tudom levélben kifejezni magamat: szánalmas csonk lesz mindenből; poétikusan szólván, minden levelem egy-egy szárnyaszegett madár. Nagyon szeretnénk Veled beszélgetni. Nem jönnél Magyarországra? Körülnéznél, s ha megfelelőnek találod, itt maradsz, ha nem, visszaröppensz. Lehet, hogy itt jobban éreznéd Magadat, ebben az épülő új világban, mint a vén Rómában.

Kötetedet nagyon köszönöm.⁸ Véleményt nem írhatok róla, mert ha valamennyire értem is a német szöveget, nem érzem, idegen közeg az én számomra. Majd csak akkor tudom verseidet igazán ízlelgetni, ha nekifoghatok magyarra fordítani őket; remélem, erre is sor kerül; egy éve tervezem és féléven belül meg is csinálom. [...] Minden jót kivánok és a budapesti találkozásunkat igazán remélve, szerető barátsággal ölellek, Weöres Sanyi.

Budapest, 1949. júl. 4.         

Verseket nem küldhetek, ha csak a túloldalon található néhány »Nursey«-félét ki nem nevezzük versnek.”⁹ A lap túloldalán a következő négy – cím nélküli vers – autográfja szerepel: [Alsó végen, felső végen]; [Nádi csibe fészken hál]; [Volt az öregúrnak egy kalapja]; [Vízcsepp, mely az ág puha íve alatt van]

Lénárd válaszait egyelőre nem ismerjük. Tudjuk azonban, hogy Brazíliába települése előtt újabb dedikált kötetét juttatta el Budapestre: „Zwischen den geistern und den utopien” (Rom, 1951.): „Amynak s Sanyinak szeretettel, barátsággal Lénard Sándor Roma, 52. jan.”

A következő Weöres-levelet 1958 februárjából idézem:¹⁰ „Kedves Sándorom! Nagy öröm, hogy végre hallunk Rólad, és hogy Brazilia egészséges keleti-parti fennsíkjára, a német kolóniába kerültél. Sajnálom, hogy Te is szívbajjal küzdesz, akárcsak én.” Ezután saját egészségi állapotáról és utazási elmaradásaikról szólt: „Régen jártunk külföldön Amyval, most már igen jó volna megint, 10 év után. Volna rá pénzünk, hogy Braziliába Téged meglátogassunk, csak valami hivatalos, vagy rokoni meghívás kéne, hogy útlevelet és vízumot kapjunk. Tudnál-e ebben segíteni? Azt hiszem, igen bajos. – Nemsokára küldünk Neked különféle könyveket, Amytól és tőlem. – Az is jó volna, ha a »Tik-tak« portugálul, vagy spanyolul, vagy más nyelven megjelenhetne.”¹¹ Károlyi Amy soraiból kiderül, hogy barátjuk levele hosszú kitérővel, késéssel érkezett meg. Örömmel nyugtázta Lénárdék helyzetének kedvező alakulását: „Hál istennek, hogy ott van s annak a kis anginának oda se neki, hiszen most már csupa békében és nyugalomban élünk amíg meg nem halunk. – Bárcsak Maga fordította volna a Tik-Tak-ot. Dehát a szerzőt meg se méltóztattak kérdezni, s kész helyzet elé állítva tudtom nélkül vasárnap éjjel – sic! – nyomták ki szép ódivatu k. u. k. zsurnaliszta nyelvezettel. Az eredeti frissen, üdén sikerült s ha portugál nővérkéje vállalná az illusztrálást milyen jó is lenne Lenárdékkal együtt kiadni ott ahol lehet. Csak a keletnémet s orosz nyelvterületre adtam el eddig a jogot a többi az enyém. Írjon, érdekli-e, és akkor próbálok szerezni egy példányt. Különben a napokban feladunk magának egy verskötetet Károlyi Amytól, ami tíz év süketnémaság után tavaly nyáron jelent meg.¹² Sanyi verskötete tavaly tavasszal jelent meg, 30 év verseiből egy nagyantológia, az utóbbi évek teljes anyagával, sajnos, azt hiszem egy példány sincs belőle Magyarországon. [...]”¹³

Weöres 1958. május 3-án válaszolt barátja újabb jelentkezéseire:

„Kedves Sándorom, köszönjük multkori érdekes küldeményeidet és mostani leveledet. A Sao Paulo-i magyar folyóirat, a falud fényképe, novellád az ottani orvosi és patikusi körülményekről mind nagyon érdekelt, az itteniek számára ismeretlen világ. És a Te fényképed és Pum fényképe; Te most is az vagy, aki voltál, Pum pedig duplájára nőtt.

Ami a braziliai meghívást illeti: úgy tudom, másból sem áll, mint hogy egy levelet kapjunk, esetleg több aláírással, hogy 1-2 hónapra szívesen látnának vendégül kettőnket. Erre adnának talán útlevelet és vízumot. De dolgaink úgy alakultak, hogy ebben az évben sehogy sem utazhatnánk, talán jövőre. Esetleg kulturális jellegű meghívás (irodalmi, művészeti előadások az ottani magyaroknak) volna leginkább célravezető, ha igaz.

Köszönöm fáradozásodat, hogy gyógyszert kerestél extrasystoléim elmulasztására. Ez időközben sokat enyhült. Bróm és valeriana segített.

A napokban feladunk címedre 3 könyvet. Amy új verseskötete: »Holdistennő«; az én kötetem: »A hallgatás tornya«; és versfordítás-kötetem, melyben Kína, India, Izland, angolok, németek, oroszok, franciák, spanyolok, kelták és sok más szerepel, »A lélek idézése«.¹⁴ Állítólag 3 hónap alatt ér Brazíliába. Remélem, hogy megérkezik Hozzád.”¹⁵

Weöresék kora ősszel elküldték ígért köteteiket; köztük az együtt írt Tarka forgót.¹⁶ Úgy becsülték, hogy ajándékuk két hónap múlva érkezik Brazíliába: „Majd várom értesítésedet és a könyvekről való véleményedet, de addig is írj, Sándorom, a sváb-botokud világvégéről, mely sajátságosképpen gyerekkorom egyik legelső érdeklődési területe volt: négyéves koromban egy Délamerika-térképen nézegettem Rio Grande, Porto Alegre, Blumenau vidékét (miért éppen ezt, nem tudom) míg a térképet egy legelésző borju meg nem ette. Azóta se csökkent brazil nosztalgiám ellenére sincs módom Hozzád utazni; nem jöhetnél-e Te Magyarországra, legalább néhány hónapra?”¹⁷ Károlyi Amy elnézést kért megkésett válaszukért. Mentő körülményeiket a rá jellemző humorral sorolta: „Kedves Sándorunk, ne haragudjon, hogy a nyári hónapokra főbérleti lakást váltottunk a hallgatás tornyába. Két hetet töltöttünk a Gellért fürdő egy kis szobájában (kilátás a szép zöld Gellérthegyre, jobban mondva dombra), ott kúrálták a térdízületem úszással a pezsgőfürdőben [...]. Kezelés, pihenés jót tesz, csak az nem, ami utána jön. Hihetetlen mit kell vacakolni kézzel-lábbal (a fej bátran el is maradhat) míg az ember nyomorú mindennapjait megadminisztrálja (evés, mosás, takarítás, karbantartás, tisztító, műstoppoló...); tetejében van egy kis kertünk a rózsadombon [így!], idén keríttettük be, s sziszifuszi erőfeszítéssel most próbálok vizet kapcsoltatni a kertbe. Ez után járok már hetek óta. Az se kismiska embert kapni, aki fát vág, kaszál, stb. A kertecske enyhén dombra futó zöld rét, 22 öreg (de gyümölcstől roskadó) szilvafa árnyékában hűsöl Sanyi mester és a kutyája. Mert az is van nekünk, Tácsi névre hallgat (ha éppen akar).”

Weöres október végén nyugtázta barátja válaszát és mellékelt tanulmányát. Fejtegetésére részletesen, saját élményeire hivatkozva válaszolt. A Lénárd által felvetett alkotói kérdések őt már korábban foglalkoztatták. Egykori leveleiben és A vers születésében is érintette őket.

A tárgyilagosság kedvéért érdemes megjegyezni, hogy részben előítéletet kívánt oszlatni, és főként a maga által eszményinek tartott alkotó módszerről szólt. Nyilvánvaló, hogy ettől eltérő művészi teremtésre is akadnak példák:

„Kedves Sándorom,

köszönöm leveledet, a Trilussa-füzetet és a többi érdekes mellékletet. A latin Milnenek előre is örülök. Meg annak is, hogy könyveink előbb a kezedhez jutottak, mint reméltem.

Köszönöm a »Költészet és nyavalyatörés« cikket is, melyet már kétszer megküldtél, harmadszor pedig foto-negatívban. Igy hát nem hagyhatom szó nélkül. Lombroso elmélete igen romantikus és vonzó. Csakhogy statisztikailag kimutatható, hogy majdnem minden más foglalkozási ágban nagyobb százalék őrült, alkoholista és más aberrációs akad, mint a költők és más alkotóművészek között. Az alkohol nem serkenti a költészetet; saját tapasztalatomból tudom, hogy részegen nem tudok írni, csak firkálni; s a részeg firkálmányok lélektanilag érdekesek és önleleplezők, de művészileg vacakok. Ha ivó-korszakom van, a költészetem vagy elapad, vagy nívóban lecsökken. – Az igazi nagy művész gyermeki-szelid, amellett kifinomult minden életbeli és kulturális élmény befogadására, s főképpen: kiábrándítóan kiegyensúlyozott és józan.

Nem paroxizmusban alkot, hanem oly éberen, mint a késdobáló: tudja, hogy egyetlen szó kisiklása az egész művet elrontja. Papírja fölé hajolva él és nem ér rá nyüzsögni, pénzt hajhászni; lehet, hogy ez őrültségnek látszik ott, ahol majdnem mindenki nyargal, és a praktikusság görcsében szenved. A művész nyugodt, szelid, gyermeki, kultúrált, józan; s ha emiatt nem tekintenék hülyének, hanem példaképnek: az emberiség legutóbbi 5,000 éve kevésbbé volna véres és szennyes. – Ismertem Bartókot, Eliot-t, Ungarettit, stb.; s őket nagyjából ílyennek láttam; ezért, ha cikkedet ujra-írnám, »Költészethiány és nyavalyatörés« címet adnék neki. Nem az a művész, aki az egyéniségét fitogtatja és rohamokat kap; hanem aki az ihlet józan és hűvös sugárzásában él, s ezt a harmóniát próbálja átárasztani pártucat megértőjére, pár-száz olvasójára, és rajtuk keresztül a többiekre is.

Legalább is én így érzem; hát megírtam tanulmányod visszáját. – Andriettának kézcsók. Minden jót kiván és ölel

Bpest, 1958. okt. 9.                     Sanyi.”¹⁸

1959 novemberében válaszolt Lénárd újabb levelére és értekezésére.¹⁹ Weöres ritkán méltányolta a művekről szóló elemzéseket. Tartott a belemagyarázásoktól, a szinte szükségszerűen előforduló ellentmondásoktól, az előítéletektől. Barátjának fejtegetését (talán azért is, mivel nem tartotta „igazán szakmabelinek”) most mégis örömmel fogadta:

Kedves Sándorom!

óriási késéssel köszönöm meg a tanulmányodat, amit rólam írtál, pedig nagyon megörvendeztettél vele.²⁰

Azt hiszem, ez a tanulmány-típus a legjobb, mely egyszerüen és majdnem minden definiálás nélkül, körül-világítja tárgyát. Ugyanis, ha egy költőről megállapítanak valamit, többnyire éppoly nyugodtan megállapíthatnák az ellenkezőjét is: mert majdnem minden oeuvre tele van polaritásokkal, egymást kiegészítő ellentétekkel, sőt feloldhatatlan éles ellentmondásokkal. De aki a tanulmányban egy líra néhány szinét, világosabb vagy sötétebb tónusait villantja fel, az aligha téved.

Irtad, hogy Th. Storm egyik versét, az erdőben üldögélő lánygyerekről, küldjem el Neked. képtelen vagyok ujra ráakadni. Honnan is fordíthattam? Pedig nem én írtam, ez biztos.

Közben Amyval sokfelé utaztunk: Moszkva, Peking, Vuhan, Sanghai, Odessza, Irkutszk, Isztanbul, Athén, Kairo; mindenütt gondoltunk Rád és sehonnan se küldtünk egy képeslapot, mert nem volt velünk a címed. Csak egymásra néztünk és megállapítottuk, hogy jó lenne írni Sándornak, de ezt annál többször. Bízom benne, hogy hamarosan eljutunk Santa Emába is, és onnan Bolivia és Peru faragott kövei közé.

Tehát: összesített bocsánatkéréssel, jó egészséget kivánva, ölel

                    Bpest, 1959. nov. 9.                     Sanyi.

Rövidesen Micimackó-fordítását nyugtázta, és elküldte az időközben megtalált Storm-verset, amelyet ő is lefordított, és beválogatott A lélek idézésébe. Ez utóbbiakról – rá jellemző módon – megfeledkezhetett, legalábbis említést sem tett róluk:

„Kedves Sándorom, nemrég megérkezett a »Winnie ille Pu«, hosszú ismeretlen bolyongás után. Noha latin tudásom csekély, elolvastam és nagyjából meg is értettem, jót mulattam rajta.

Egy barátunknál találtam Theodor Storm kötetet, és az említett versre is rábukkantam. A következő:

 

Im Walde

 

Hier an der Bergeshalde

Verstummet ganz der Wind;

Die Zweige hängen nieder,

Darunter sitzt das Kind.

 

Sie sitzt in Thymiane,

Sie sitzt in lauter Duft;

Die blauen fliegen summen

Und blitzen durch die Luft.

 

Es steht der Wald so schweigend,

Sie schaut so klug darein;

Um ihre braunen Locken

Hinfliesst der Sonnenschein.

 

Der Kuckuck lacht von ferne,

Esgeht mir duch den Sinn:

Sie hat die golden Augen

Der Waldeskönigin.                                Th. Storm.²¹

 

Eddig a vers. Azt hiszem, a te vissza-fordításod németre, jobb ennél: erősebb szabású és nem édeskés.

Itt nemrég –15° körüli hideg volt egy hétig; Te Brazíliában el is feledhetted, mílyen az.

Jó egészséget! Ölel, köszönettel és szeretettel

                                                                           Sanyi. 1960. II. 13.”²²

A PIM-ben őrzött újabb Weöres-üzenet három évvel későbbi keltezésű. Az eltelt időben A hallgatás tornyának és A lélek idézésének is erőtlen volt a visszhangja. Weöres rövidesen újabb kötet kiadásáról gondolkodott. A terv egyelőre távoli sikerűnek tűnt föl. 1962-es párizsi meghívásukat a politika akadályozta meg. De a remény újra felcsillant:

„Kedves Sándorom,

nagy örömmel kaptuk leveledet. Nemrég jöttünk vissza a bécsi fagyból a pesti fagyba, irigyellek a trópusi hőségért. Bécsben csak 10 napot töltöttünk, főleg képtárakat és művészeti kiállításokat látogattunk; szerettünk volna tovább kószálni Salzburgba és Innsbruckba, de januárban nem lett volna sok értelme, legfeljebb téli sportok aktív kedvelőinek. Lehet, hogy áprilisban sikerül Párizsba utaznunk. Nem látogatnál át Európába? tudnánk-e találkozni?

Most okosabb iromány híján, itt küldöm Neked egy régi ukrán költő Aeneis-travesztiája elejének fordítását, remélve hogy katonás jókedve elszórakoztat. A szerző, Ivan Petrovics Kotljarevszkij, 1769-től 1838-ig élt, tiszt és nevelőintézeti igazgató volt. A korabeli ukrán parasztélet ábrázolója. Csokonai kortársa, Aeneise eléggé rokon Csokonai Békaegérharcával. No meg a Micimackóval is, bár az jóval későbbi.

Sándorom, remélem és szeretném, ha találkozni tudnánk – bizonyosan jót is tenne Neked az északi klíma. Jó egészséget, minden jót kiván és ölel Bpest, 1963. febr. 6. Sanyi.”²³

 

A „Bpest, 1964. márc. 29.” keltezésű levél nagy részét Károlyi Amy írta.²⁴ Bevezetőjében szervezőképességéről és munkájáról kapunk képet: „Kedves Sándorunk, márc. 13.án írt levele 28.án nagyszombat délben ért ide, éppen Bachot hallgattam, s így a levelek érkezésének is meg van a maga sorsa, mert a magáét fuga kiséretben bontottam ki. Különben az istenek már előző éjjel jelezték a jelentkezését, mert fiókrendezés közben (az megint más történet, hogy Weöresék mért éjjel rendezgetik a fiókot) kezembe akadt a Lenard-boriték (levelei gyüjteménye) s ez mindig jelent valamit. Hát nevettünk a Graves-citálta spanyol közmondáson, ámbár ilyen földrengéses időkben mégis inkább a hegyeknek sikerül. Mindjárt utána is néztünk, mi van Graves-től lefordítva magyarra (versre gondoltunk) s egy árva kis szösszenetre találtunk csak Szabó Lőrinctől. Szívesen átültetnénk egy párat, mit szól hozzá? Az utóbbi időkben Erzsébet-kori angolokat (Donne-t bővebben) fordítottam s a modernek közül, kedvencemtől Emily Dickinson-tól egy egész szép kis válogatást, tán Isten segitségével még könyv is lesz belőlem, részben Emily révén, részben a saját dolgaimnak is úgy látszik elérkezett (7 évenként) az ideje.²⁵

Az atombombát a végére hagytam: Sanyi könyve heteken, vagy tán napokon belül megjelenik, a Hallgatás tornya óta az első saját kötet s az 56’ óta írt verseket tartalmazza. Amint megjelenik küldünk belőle.” Az utolsó mondatok fontos adalékok a Tűzkút megjelenéséhez. Károlyi Amy ekkor már tudott a párizsi kötetről, de itt nem hozta szóba. Weöres hetekkel korábban tette közzé tiltakozását a Magyar Műhely-féle kiadás ellen.²⁶ Írásával kapcsolatban akadtak tisztázatlan kérdések. Megfogalmazódtak gyanakvások, vádak is. Az első ijedelmen, az esetleges hazai letiltás aggodalmán már túl volt Károlyi Amy. A Magvető-féle Tűzkút ügyében kaphattak némi biztatást. A hazai kötet családi példányát áprilisban dedikálta a szerző és festő barátja:

„Bókusnak Rókus. 1964. IV. 7.

Amikának köszönöm, hogy munkámmal a »védőburkolón« jelen lehettem. Készcsókkal Illés Árpád 1964. április 9.”

Károlyi Amy fordítási kérésével folytatta a Lénárdhoz szóló üzenetét. A levélhez mellékelte a Harmadik ház című kompozíciót: „gondolom ez eddig a legjelentősebb versem s igen örülnék, ha kedve lenne hozzá, s megcsinálná németül és – latinul. Nagyon izgató lenne egy latin verzió. Küldök melléje egy igen fontos francia fordítást is, ami megkönnyíti az értelmezési nehézségeket. Dobossy László kedves jó barátunk csinálta, aki azonkívül, hogy nagyon ért modern költészethez, francia szakos egyetemi tanár Budapesten. Ha jónak látja és merhetem ezt kérni, igen örülnék, ha a francia és saját változatait elküldené Graves-nek, hátha lenne kedve angolra ültetni. Irja meg neki, hogy a magyar Orpheus feleségének egy Duna parti Eurydikének fuvolájából került ki ez az ének, s az ujjászületés egy neme, ha az ember megszólal más égtájak nyelvén.”

A későbbi időből csupán néhány rövid üzenetet, egy dedikált könyvet és egy Károlyi Amy-levelet ismerek. Weöresék 1965. I. 17-én Szigligetről küldték üdvözletüket; amerikai útjuk halasztódása miatt barátjuk látogatásában reménykedtek.²⁷ 1966. VII. 21-én arról számoltak be, hogy részt vettek a PEN-kongresszuson. Voltak San Franciscóban is, Brazíliába azonban nem mehettek.²⁸ Lénárd Sándor német nyelvű kötetét (Die römische Küche, München, 1967) ezzel az ajánlással küldte Budapestre: „Amynak, Sanyinak hallevesek emlékéül pastasciutták reményében Sándor – 1967”.

AzÉlet és Irodalomban a Völgy a világ végén megjelenése alkalmából Károlyi Amy és Weöres Sándor aláírásával jelent meg a Levél Brazíliába című írás. A dátum nélküli személyes üdvözlet felidézte közös élményeiket: Lénárd római konyháját, egykori piacozásukat, főzésüket. A köszönő sorok utolsó két bekezdését idézem: „Hát ezt találtuk meg újra a könyvében, ahol egy exotikus valóság fickándó, eleven darabjaiból, ismert és ismeretlen nevű fűszerekkel ízesítve olyan párlatot hevít, aminek a kortyolása közben nevetünk és sírunk, orrunkat fújjuk és szemünket töröljük.

Egy különbség a húsz éve előtti egykor és a mostani közt mégis van: most már az egész Magyarországot megvendégeli, nemcsak egykori vendégeit Károlyi Amyt és Weöres Sándort.”²⁹

   

JEGYZETEK

1	Lelőhelye: PIM; Határ Győző hagyatéka (jelzet nélkül). Weöres Sándor Lengyel Balázs oldalán lett volna szerkesztő. LŐCSEI Péter: Weöres-mozaik. Magyar Nyugat, Vasszilvágy, 2014. 266. [LŐCSEI , 2014 A]
2	BAJCSA András, Weöres Sándor – A költő arcképéhez. Sorsunk, 1947, 549–558.
3	LŐCSEI , 2014 A, 202–216.
4	Czigány Lóránt, Talpalatnyi senkiföldjén. Kortárs Kiadó, 2002, 111.
5	Czigány Magda, Szigetmagyarság – Londoni magyar sziget. Kortárs Kiadó, 2012
6	Károlyi Amy gépiratos levelét Weöres Sándor autográf üzenete folytatja. Budapest, 15. Janner 1949. PIM, V. 5473/107/1.
7	Lénárd Sándor családjáról lásd: Lénard Sándor, Családtörténeteim. Fordította Siklós Péter, Vajdovics Zsuzsanna, Typotex, 2010; Lénard Sándor, Völgy a világ végén s más történetek, 3. kiadás. Magvető, 1985
8	Alexander Lenard, Ex ponto, Rom, 1947: „Weöreséknek igen büszkén, hogy elfogadják s szeretettel Lenard Sándor [?] febr. 10-én.”
9	Autográf levél; PIM, V. 5473/107/3.
10	Budapest, 1958. II. 4. Autográf levél; PIM V. 5473/107/4.
11	Károlyi Amy, Tik-tak, [Gyerekversek,] [ill.] F. Győrffy Anna, Ifjúsági Könyvkiadó, Bp. 1955
12	Károlyi Amy, Holdistennő. Magvető, 1957
13	Weöres Sándor, A hallgatás tornya. Szépirodalmi, 1956 [valójában: 1957. március]
14	Weöres Sándor, A lélek idézése. Európa, 1958
15	Budapest, 1958. máj. 3. Autográf levél; PIM V. 5473/107/5.
16	Weöres Sándor – Károlyi Amy, Tarka forgó (120 vers az év tizenkét hónapjára). Magvető, 1958
17	Budapest, 1958. szept. 3. Autográf levél; PIM V. 5473/107/6.
18	Budapest, 1958. okt. 29.; autográf levél; PIM V. 5473/107/7.
19	1959. nov. 9.; autográf levél; PIM V. 5473/107/9.
20	Lénárd Sándor, Weöres Sándor versei. Kultúra (Sao Paulo), 1959. Június. Lénárd többek között a Hála-áldozatról, Az üres szobáról, a Kínai templomról, a Varázsénekről szólt. Ezeken kívül a költőnek hozzá írt leveléből is bőségesen idézett (Budapest, 1958. okt. 29.; autográf levél; PIM V. 5473/107/7.).
21	Weöres Sándor fordítása Erdőben címen jelent meg (A lélek idézése. Európa, 1958, 438.). Lénárd fordítását egyelőre nem ismerem.
22	1960. II. 13.; autográf levél; PIM [jelzet nélkül]; Milne, Winnie ille Pu [A. Lenard]. Basileae, A. D. MCMLVIII: „Weöres Amynak s Sándornak szeretettel, Barátsággal Lénard Sándor”
23	Autográf levél; PIM V. 5473/107/10.
24	Autográf levél; PIM V. 5473/107/12.
25	A kötet évek múlva jelent meg: Károlyi Amy, Emily Dickinson válogatott írásai, Károlyi Amy fordításai és tanulmányai. Magvető, 1978
26	Weöres Sándor, Tiltakozás egy kalózkiadás ellen. Élet és Irodalom, 1964. március 21. 3.
27	Autográf képeslap; PIM V. 5473/107/13.
28	Autográf képeslap; PIM V. 5473/107/16.
29	Levél Brazíliába. Élet és Irodalom, 1967. 15. sz. 7. (A magázó megszólítás és a stílus egyértelművé teszi, hogy szerzője Károlyi Amy volt. Később az ő kötetében látott napvilágot: Károlyi Amy, Euridiké hallgatása. Jelenkor Kiadó, Pécs, 1997, 83–84.)